Az óceán túloldalán [Ereri] – 19. fejezet (90+ manga spoiler)

19. fejezet

Hét Pokol tüzében, a Mennyek árnyékában

– Ennyit a meglepetésről – morgolódott Florian, miközben ellenőrizte a tartályokat. A szigeti ördögök egyenruháját viselték mindketten, az ő találmányaikkal fegyverkeztek fel, és – bár Florian állítása szerint Eren mindent elrontott azzal, hogy titokban találkozott Levi hadnaggyal – próbálták tartani magukat a tervükhöz. A bizonytalanság ellenére is sikerült előrukkolniuk egy tervvel, és csupán egy kicsit kellett alakítaniuk rajta azok után, hogy Eren felfedte az ott tartózkodásukat Levi hadnagy előtt.

– A támadás így is meglepetésként fogja érni őket – jelentette ki Historia szelíden. – Nem hiszem, hogy emiatt kell bosszankodnotok.

– Te elhallgass! – rivallt rá a testvére. – Csak a bajom van veled!

Historia felhúzta a szemöldökét, ám nem vágott vissza. Eren megfigyelte, hogy egyszer sem bocsátkozott éles vitába a nővérével, amin persze nem volt mit csodálkozni – Floriant még észérvekkel sem lehetett meggyőzni. De a tekintete… A tekintete alapján igenis megtette volna. Volt benne valami, ami akkor is Florian felé emelte, ha Florian kimagaslott a testvérek közül.

– Vajon mit csinálhat most Mikasa és Pieck? – tűnődött el fennhangon, mire a két testvér felé fordultak.

– Ha van egy csöppnyi eszük, legalább ők tartják magukat a tervhez, nem úgy, mint mi!

– Hizuru készen áll – harapott az ajkába. – Ez az egy biztos.

– Hizuru… – sóhajtotta erre Historia, különös fény nem tűnt el a szeméből. – A mai nap sort kerítek a tárgyalásra. Tudom, hogy akarnak valamit.

– Nem is kérdés! – legyintett Florian megvetően. – Nem veszem be ezt a szarságot a vérrokonsággal kapcsolatban! Tök mindegy, hogy a drágalátos Mikasánk Hizuru reménye, a rokonsági szálak ápolásán túl még igenis vágynak valamire. Talán ha vége a háborúnak, maguknak követelik majd Mikasát. Végül is… Ha királynő leszek, megkaphatják. Nekem aztán édes mindegy.

– Kérlek, Florian, ne beszélj úgy róla, mintha egy darab hús lenne! – sopánkodott Historia, már nem csillogott a szeme úgy. – Mégiscsak a barátunk!

– Beszélj a magad nevében, nekem csupán a testőröm. Az Ackerman klán tagjai mindig is az uralkodói kutyái voltak… Ha minden igaz, ez be is bizonyosodott a Liberióban megesett mészárláskor. – A tekintete Erenre siklott. – A bátyád parancsolni tudott mind Piecknek, mind Levinak, és gyanítom, Mikasa sem lett volna kivétel, csak ő mázlista volt, és éppen máshol tartózkodott már.

– Igen – felelt Eren, noha ez nem kérdésként hangzott el. – Pont így történt.

Florian felhümmögött.

– Hogyan tovább? – mormolta. – Néha eltűnődöm, mi lenne a helyes lépés. Vajon mit fog tenni Levi Ackerman? Odarohan és kitálal a Felderítő Egységnek?

– Ő nem olyan!

– Jaj, hogy véded! – húzta el a száját, mikor ismét Historia kelt fel az Ackerman család védelmére. Eren egyre szimpatikusabbnak találta a szőke lányt. Nem értette ugyan, mi is volt pontosan körülötte az a felhajtás – Reiner és Bertolt ugyanis elmesélték, hogy az egységükből majdnem mindenki belezúgott a kadétéveik alatt –, de határozottan olyan lánynak tűnt, aki nem adta fel olyan könnyedén. Eren arra a szerencsétlenre gondolt, akit Galliard falt fel… Galliard sokat mesélt róla. Ymirnek hívták, és egy lányt szeretett, akit Kristának hívtak.

Krista vagy Historia… Egyre megy.

– Tudod, hol tartják fogságban őket, igaz? – Egy dologért már bőven megérte, hogy Historia elébük sietett, és nem várta meg, amíg csapást mérnek a szigetre, bőszen árulkodott. Tőle tudták meg, hogy Frieda királynő Zeke-et mindenkitől elzártan őriztette a királyi vére miatt, és hogy hosszú órákat töltött a társaságában, még ha a végére már remegő lábbal, botjára támaszkodva tudott csupán távozni.

Azt is megtudták, hogy Galliard került fogságba; a 104. kiképző egység tagjait mélyen megérintette a tény, hogy felfalta Ymirt, így örökölte át a Marcangoló Óriást.

Ami Bertoltot, Annie-t valamint Reinert illette… Hogy Annie hol bujkált, az rejtély maradt mindenki számára. Ő volt az egyetlen olyan óriás, aki részt vett a csatában, és aki még azelőtt kereket oldott, hogy elfoghatták volna. Historia gyanúsan Armin kezét sejtette a dologban, ugyanis utoljára őt látták megindulni a Nőstény Óriás felé…

Még a léghajón – emlékeztette magát Eren –, amikor előttem már elsötétült a világ… Annie még feljutott a léghajóra, de onnan… Eltűnt. Nyoma veszett. Elvitték, közben pedig mégsem. Hogy lehetséges ez? Tényleg Armin csinált valamit? De ha igen, akkor mégis miért? Ennyire jóba lettek a szigeten töltött idő alatt? Mi kovácsolhatta össze őket ennyire?

Nem engedhette meg magának, hogy több időt szánjon a felesleges morfondírozásra. Nem jutott előre, csak találgatni tudtak, konkrétummal még Historia sem tudott szolgálni, noha Frieda sokszor a bizalmába vonta.

Az ajkába harapott – olyan erősen mart belé a fogával, hogy egy idő után a száját ellepte a vér jellegzetes, fémeskés íze. Nagyot nyelt, a nyálával együtt a vérét is lenyelte, csupán a kellemetlen utóíz maradt emlékeztetőül. Fázott, közben pedig pokolian melege volt. Karok meleg ölelésére vágyott, Pieck mosolyára, Liberióra.

– Soha többet nem mehetek haza – suttogta. – Nincs többé otthonom.

– Egyikünknek sincs – felelte erre Historia. Egymás mellett ültek a szalmában, összeért a térdük. Szőke haja a vállára omlott, a tincsek aranylóan ragyogtak a pajta sötétjében. Florian ellenben eggyé vált a sötétséggel. Eren eltűnődött rajta, hogy hasonlított egymásra ennyire két testvér, s hogy is különbözhetett. Hogy hasonlíthatott, és hogy különbözhetett ennyire a két világ, a két múlt…

A hibáink elől nem menekülhetünk – gondolta. Ha így folytatjuk, újra meg újra el fogjuk őket követni.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy a tettek mezejére lépjünk – jelentette ki egyszer csak Florian. – Most, hogy Levi tudja, hogy itt vagyunk, nem várhatunk tovább.

– Akkor csináljunk – hagyta rá Eren. Hirtelen rázuhant a fáradtság. Ha Florian ezt akarta… Ha ezt kellett tenniük… Ha tényleg… nem lehetett rá más mód… – Álljunk bosszút – szólt, s talpra emelkedett. A szalmaszálak alázuhantak, legalábbis a nagyja, Historia kuncogva nyúlt oda, hogy leporolja a fenekét.

Eren elpirult.

– Köszi – mondta, mire a lány elmosolyodott.

– Menjünk – mondta ő is. Ő is felállt.

Az ég odakint kékeszöldben játszott. Eren a csillagpettyezte mennyboltot figyelte, a kékeszöldben és ezüstben ragyogó, feketébe hajló eget, a fénylő csillagokat, a fényt, ami egy ponton kettévált, kettéhasította a sötétséget. Észre sem vette, mikor esteledett be. Észre sem vette, mikor lett minden ennyire… titokzatos.

Kilépett az éjszakába, a lába magától vitte. Sem Historia, sem Florian nem szólt utána, ostoba vitát kezdeményeztek egymással, s bár Historiának mintha elakadt volna a lélegzete, mintha akart volna valamit mondani, nővére azonban erőszakosan megállította.

– Hagyd – intette le. – Hagyd, hogy menjen.

De hova is akarok menni?

Valami mintha vonzotta volna magához. Hívogatóan csalogatta, incselkedett vele, és hiába tiltakozott ellene az elméje, a teste nem reagált az utasításának. Mozgott a lába, rálépett egy ösvényre.

Csend volt, a lányok hangját sem hallotta már.

Vihar előtti csend – jutott az eszébe. Egyetlen egy hangot hallott: a saját szívverésének a hangját. Durr-durr. Durr-durr. Újra meg újra csak ennyi: „durr-durr”.

Aztán valami mást is hallott.

LOCCS.

Összerezzent, a feje fölött mintha madár hasította volna ketté a különös színben pompázó égboltot. A szabadság szárnyai csapkodtak, rikoltva, kétségbeesett erővel szárnyalt a magasba, szárnyalt fölfelé, hogy kiszabaduljon kalitkája láncaiból. Csirip-csirip, durr-durr, csirip-csirip, durr-durr.

A hang irányába pördült.

Oh.

Egy kislány volt.

Aprócska gyermek, szőke haja félhosszú, a ruhája rongyok. Egy vödröt tartott a kezében, piciny termete ellenére súlyos terhet cipelt. A szeme komolyan és mindentudóan csillogott, a világ kétezer éves tudásával nézett Erenre.

Mozgott az ajka, hangot azonban nem formált.

Gyere.

Eren mégis kristálytisztán hallotta az elméjében felcsendülni az utasítás.

Mintha egy láthatatlan fonál kötötte volna őket egymáshoz, a teste magától mozdult, engedelmeskedett a kimondatlan parancsnak. Elindult, és a lány is, és így követte őt, nézte az apró alakját, nézte, hogy lóbálta a vízzel teli vödröt, nézte olykor a fénylő szemét, a világ titkait, kétezer év szenvedését.

Mi a…

Szürreális látvány volt. Egészen szürreális.

Ez a lány… Ő lenne?

A semmibe vezette, mégis mintha hullámok nyaldosták volna a lábát, homok csiklandozta volna a talpát. A levegőben sós, tengeri levegő terjengett, a szél a szemébe fújta a haját.

Oh.

A lány felé fordult, az ajkán szomorkás mosoly ült.

Eren – mondta. Eren.

Ő Eren volt, a lány meg Ymir.

Ymir Fritz.

– D-de… h-hogy lehetséges? – nyögte; kiszáradt a torka. – Te hogy kerülsz ide?

Ymir Fritz halott volt – legalább kétezer éve.

De akkor meg…

Eren hangja erőtlen suttogássá vált, ahogy tovább folytatta a kérdezősködést. Újra meg újra feltette a kérdést, hogy hogy került ide Ymir, a lány azonban egy szót sem szólt, csak nézte őt fénylő szemével, és olybá’ tűnt, mintha a lelkébe látott volna.

Eren.

A hangja, a néma hang lüktetett Eren elméjében.

Eren lassan elfordította a tekintetét, a csillagpettyezte, kékeszöld fényben úszó égboltra emelte, és hirtelen jobban értette, hogy mi történt vele. Ahogy onnan körbenézett, és semmit sem talált, csak a láthatatlan óceán vizét és a talpát karistoló szemcsés homokot, valahogy minden összeállt. Valamennyi eldiait összekötött egy láthatatlan fonál – és ez a hely, ahol éppen volt, amilyen köztes tér lehetett a világok között; az egyetlen hely, ahol megvalósult Ymir békéje. Ahol valamennyien újjászülettek, hogy újra meg újra átkozottá váljanak, és próbáljanak kiszabadulni a végtelennek tűnő csata szoros és kegyetlen béklyóiból.

Ez volt az a hely, ahol az ősanyjuk, Ymir megalkotta őket. Létezésük és szenvedésük forrása.

Ymir letérdelt a homokba, a kezét a vödörbe mártotta, hogy bevizezze. Szőke haja a homlokába hullott, így Eren már nem láthatta többé a több ezer év vér, kín és pokol tüzének parázsló pillantását. Keze lassan, ráérősen mozgott; kiemelte a vödörből, a homokba nyúlt, galacsint gyúrt belőle. Homokból formált embert, ekképp hozta őket a világra, nagy fájdalom, könnyek és langymeleg vér útján – mert a fájdalom maga a cselekedet volt, a könnyek sóssága az óceán sós vize, s a langymeleg vér pedig, amivé a víz változott, ahogy masszává gyúrta a galacsint. Mert őáltala lettek valamennyien, ő tartotta a láthatatlan fonalat az egyik kezében, s ő volt az, aki rendelkezett élet és halál fölött.

Eren torkát összeszorította egy megmagyarázhatatlan érzés; tisztán érezte a lány fájdalmát, úgy érezte, mintha a sajátja lett volna, és amikor Ymir Fritz befejezte az ember megformálását, fölnézett rá, arcát ugyanolyan könnyek borították, mint Erenét. Ugyanazon a könnycseppen, ugyanazon a sorson osztozkodtak valamennyien.

De miért… mutatta meg mindezt neki Ymir? Miért hozta ide? Hogy hozta ide?

Eren felcsuklott, letörölte a könnyeit.

– Miért? – kérdezte, és a hangját magával ragadta a láthatatlan, süvítő szél. – Ez lenne… az a láthatatlan fonál, igaz?

Ymir erre halvány mosolyra húzta az ajkát. Nem bólintott, nem rázta a fejét – semmit sem csinált. Csak állt, és nézte Erent, a homokból gyúrt emberforma meztelen alakká változott, és Eren levegő után kapkodott, mert az az emberalak…

– Ő… én vagyok – suttogta. – Én vagyok kisgyerekként.

Így teremtődtek. Ymir Fritz ezt mutatta meg.

Minden egyes alkalommal kaptak egy lehetőséget, amivel elmulasztottak élni – vagy amivel végül mégsem sikerült úgy élni, ahogyan azt kellett volna.

Ymir felé villantotta a tekintetét.

És most hogyan tovább? – kérdezte. Mihez kezdesz most… hogy tudod végre, mi vár rád?

Eren nem tudta. Mit tehetett? Eddig is tudta, hogy ez vár rájuk. Hogy így történt… hogy minden újra meg újra elkezdődött.

Nyelt egyet. Összeszorította a szemét, megrázta a fejét.

Mire újból kinyitotta, Historia nagyszüleinek udvarán állt, és egy halomnyi szalmával nézett farkasszemet. Semmi jel nem utalt rá, hogy látott volna bármit is a láthatatlan fonálból, vagy találkozott volna az eldiai nép ősanyjával. Ymir Fritz eltűnt, és semmi mást nem hagyott maga után, csak furcsa szorítást Eren mellkasában. Semmi könnyebbség, semmi felszabadulás nem maradt, egyedül a szorító, fojtogató érzés – egy nép, egy világ véres és örökké tartó fájdalma.

A lehetséges jövő emlékképe.

** * **

Senkinek sem árulta el. Mit is mondhatott volna? Valami olyasmit látott, ami nem volt hétköznapi, amit nem is láthatott volna. Az érzés nem múlt el, csak erősödött, ahogy maguk mögött hagyták Historia nagyszüleinek telkét, a kacskaringós, poros út mentén, a mezőkön emberek dolgoztak, kíváncsian méregették a három köpenyes alakot. Egyedül Historia lökte hátra a köpenye kámzsáját, így őt látva senki sem gyanakodott. Historia integetett, mosolygott és angyalinak festett, a Mennyből leszállt angyal, a világ istennője, Frieda egyik potenciális örököse.

– Félsz? – szegezte neki a kérdést Florian.

– Félnem kellene?

– Nyugtalannak látszol.

Bár tudnám, miért – gondolta.

Historia így szólt:

– Friedához megyünk – mondta. – Itt az idő.

Florian ellenőrizte a karóráját.

– Igen – jelentette ki aztán. – Itt az idő.

** * **

A kolosszális méretű óriások Frieda utasítására újraalkották a falat – mintha sosem törtek volna ki belőlük, mintha soha sem hozták volna el a rettegést Paradis és az óceán túloldalának lakói számára.

Eren nem félelmet érzett, hanem valami egészen mást. Hátán viselte a Szabadság Szárnyait, mégsem érezte magát szabadnak.

Ez még nem a szabadság – gondolta. Ez távol áll tőle.

De nem tehettek mást.

Florian levetkőzött, a Reiss család egyszerű, fehér ruhája a testére tapadt, fekete haja sötét glóriát vont köré. Eren lassan követte őt, kezében puskát tartott, a háromdimenziós manőverfelszerelés súlya kétoldalt vette körül.

– Florian Reiss! Florian Reiss! – hallatszott az ijedt-döbbent suttogás. – Itt van! Jól mondta a királynő! El fog jönni!

– Az ott vele Eren Jaeger! – kiáltotta egy másik alak. – A Támadó Óriás hordozója!

– Florian Reiss, ne mozdulj! Többé már nem vagy hercegnő! – Az egyik katona rászegezte a fegyverét. – Felszólítalak rá, hogy ne mozdulj!

Florian megemelte a szemöldökét.

– Nem vagyok hercegnő? – kapott a szívéhez színpadiasan. – Ó, ez igaz! Nem hercegnő vagyok, hanem királynő. Az uralkodónőtök, Paradis és a falak uralkodója. Ymir népének vezetője. A leendő Alapító Óriás.

– Én erről nem tudok. – A katonák kezében remegett a puska. – Florian hercegnő…

– Nocsak. Hirtelen mégis hercegnő lettem? Mint mondtam, én királynő vagyok. Ne alacsonyíts le, megértetted? – A hangja vészjóslóan csengett, Eren torkában fokozódott a nyugtalanító érzés. Gombócot formált, fojtogatni kezdte; fulladozott tőle. Florian, mégis mit akarsz? Meg akarod ölni őket? Mégis miféle szörnyeteg lennél? Ilyesfajta gondolatok kavarogtak az elméjében, s próbált nem arra gondolni, hogy miféle szörnyeteget fog belőle teremteni a lány, ha így folytatják. A láthatatlan fonál is eszébe jutott, a hely, ahol Ymir Fritz megalkotta őket porból és hamuból, embert gyúrt a maréknyi homokföldből és a vödörnyi vízből, és kezeket formázott, lábakat, egy egész testet, ügyelve a szempillák hosszára, a szemek szimmetriájára. Vajon miért is láthatta? Vajon milyen irányba akarta őt terelni ezzel? Emlékeztetni szerette volna, hogy az utóda készen áll, hogy átvegye a helyét? Hogy minden újra el fog kezdődni, hacsak nem végzik be a küldetést? És vajon hányan láttak már ehhez hasonlót? Vajon Florian, akiben királyi vér csordogált, találkozott valaha is a felmenőjével? Ki lenne Ymir ebben a világban, s ki lenne az Ördög, akitől kilencen a szörnyeteg erejét származtatják?

Eren felcsuklott, az ajkába harapott. A vér íze józanító élénkséggel terjedt szét a szájában, nyelt egyet, hogy leküldje magában, s ahogy ezt megtette, a testét átjárta a bizsergés – mert ugyanabban a percben Florian is cselekvésre szánta el magát. Az aranysárga fény haloványan járta körül, egy-egy fényszikra pattant föl csupán, fodrozott a körülötte, és ahogy oldalt pillantott, Eren háborgó örvényt látott a szemében – valami olyasmit, mint amilyen pillantást egykor azok hordoztak, akiket kötött Karl Fritz, a száznegyvenötödik király esküje. De ez nem is az eskü volt, tulajdonképpen valami egészen más, a nyilvánvaló őrület jele. Legalábbis Eren ekképp azonosította, és maga sem értette, mi vezérelte, de a reszkető, döbbent-riadt katonákra süvöltött:

– MIRE VÁRTOK? FUSSATOK, BOLONDOK! – De egyik sem moccant, mert a félelem megbénította a testüket, és Florian dühödten mordult fel; árulásnak vette Eren figyelmeztető kiáltását. Az aranysárga fény felrobbant, ahogy előrenyújtotta a kezét, és a keze megnyúlt, halálos óriáskézzé alakult át, hogy félresöpörje az ellenséget, akár csak a szemtelen legyeket.

– Soha többet – suttogta, miután átlépett a véres húscafatok fölött – ne csinálj ilyet, Eren.

Eren – torkában páni félelemmel – bólintott.

Beslisszoltak a királynő rejtekhelyére, Florian magabiztosan haladt a kacskaringós folyosókon; fekete haja lobogott utána, az arcát óriássá változás jelei tarkították.

– Itt – szólt. – Itt válunk el egymástól. – Zsákutca volt, makulátlan kőfal nézett velük farkasszemet. Erennek eszébe jutott, hogyan menekítették ki a börtönből, miféle titkos alagutat használtak fel rá, hogy kijussanak a kastélyból, és nem tiltakozott; sejtette, hogy ez sem lehet különb annál. Biccentett egyet Floriannak, majd hátat fordított, és megindult visszafelé az úton.

Florian azt magyarázta, hogy előbb jobbra, aztán balra kettőt, és megint jobbra, végül pedig fel. Akkor fog eljutni oda, ahová el kell jutnia.

Még mielőtt befordult volna a sarkon, óvatosan visszalesett. Beigazolódott a sejtelme: Florian előtt megnyílt a kőfal ujjai játékának köszönhetően, a lány pedig eltűnt a kivilágítatlan, végtelenbe nyúló alagút sötétjében.

Csak ezután fújta ki a levegőt lassan és jó hosszasan. A szíve tandemben kalapált, a vére a fülében dübörgött. „Durr-durr”, mindig csak „durr-durr”, egyre csak „durr-durr” hallatszott a hirtelen megüresedő folyosón. Semmi más, egyedül az ő kapkodó lélegzete a bizonytalan jövőnek árnyékában.

Levi.

Az egész teste megfeszült – valahogy minden más irányt vett attól a perctől fogva, hogy találkoztak. Hogy felmerült egyáltalán a lehetősége, hogy találkozzanak. Hogy olyasmiket is megtudott a múltjukról, amiket nem lett volna szabad.

Az érzései Pieck iránt nem múltak el nyomtalanul, ám melléjük került valami más, ami sosem történt meg vele, és ami a láthatatlan fonálon keresztül mégis megtörtént valamikor egy másik időben, más emberekkel, és érezte Levi ajkának ízét, a testének forróságát. A sötétben hallotta az ágy recsegését, egymásba fonódó, izzadt testük mozgását.

Éjjel sajgott az öle, kemény volt a vágytól, amikor pedig négykézláb a csiklandozó fűszálak közé dörgölte magát, könnybe lábadt a szeme, elharapva az ajkát, hogy elfojtsa a kiáltását, élvezett a saját tenyerébe. Aztán persze rázuhant a súlyos bűntudat, mert Florian és Historia a pajtában veszekedtek egymással – vagy legalábbis a nézeteltérésüket próbálták kiküszöbölni –, őt pedig nem vitte rá a lélek, hogy visszatérjen hozzájuk; egyedül a saját gyönyöre foglalkoztatta, a lelkében dúló vihar, a kavargó érzések hada. Pieck vagy Levi? Vajon Levi vagy Pieck? Képes-e egyáltalán választani? Kellene egyáltalán választani? Az itteni énje annyira magabiztosan állította, hogy Piecket akarja. Sosem érdekelte senki más, egyedül a lány, amióta megismerték egymást. Abban a pillanatban, hogy találkoztak a harcos-jelöltek kemény és izzasztó kiképzésén, és meglátta a lányt a bátyja társaságában beszélgetni, tudta, hogy beleszeretett. (Vagy legalább azt, hogy megtetszett neki.) És ezen az egy dolgon kívül semmi mást nem tudott, semmi mást nem vett észre, csak azt, hogy valahogy hárman barátok lettek – Pieck, Galliard meg ő –, mégpedig elválaszthatatlan barátok, akik kitartottak egymás mellett jóban és rosszban, betegségben és egészségben.

Szerette Piecket, őszintén és lázasan szerette.

Éjjelente, mikor egy szobában osztoztak a kiképzés miatt Galliarddal, még mesélt is a fiúnak a lányról. Galliard azok után feltűnően hallgatag lett, zavartan dörzsölte a tarkóját, valahányszor újra meg újra szóba hozta Piecket; bizonyára aggódott a barátságuk miatt, hogy egy idő után ő lesz a „felesleges harmadik”.

De ettől nem kellett félnie.

Pieck játszadozott az emberekkel, incselkedett Erennel, és egészen mostanáig egyszer sem lépett felé, csak kismillió célzást tett. Igazából éveken át ebből állt a kapcsolatuk: a barátságuk szélén táncolva, hogy valami mássá váljon, csak célozgattak és nézték egymást, és semmi mást nem tettek.

De most nem volt itt Pieck, nem volt itt Galliard sem, csak Florian, akit nem ismert, meg Levi, akit egykor ismert, és a világ megpördült körülötte, már semmi sem akart olyan lenni, mint régen. Most már minden más lett. Túl más.

Térdre rogyott a folyosó kellős közepén, kétségbeesés és zavarodottság járta át a testét. A bizonytalanság.

Minden más lett, de minden a terv szerint haladt.

– Sajnálom – suttogta, ahogy azokra gondolt, akiket egykor a barátainak nevezett. Ugyanaz az érzés szorította össze a torkát, ugyanaz a hisztéria burjánzott benne, mikor a léghajó falához láncoltan ült, miután Levi összeverte, s Connie benyitott hozzájuk, hogy közölje velük Sasha halálát. Akkor mindent megtett, mégsem tudott mindenkit megmenteni. A küldetést… egyszerűen képtelen volt befejezni.

Most is ugyanazt a tehetetlenséget érezte.

Vajon ezt akarta az értésére adni Ymir Fritz? Hogy most sem fog sikerülni?

– De… miért… – nyögte, hisztérikus nevetés rázta az egész testét, cseppet sem halkan. – Miért van az… hogy örökké harcolnom kell… és sosem tudok kiszabadulni a kör végtelenségéből? Miért van az… hogy én…

Elhalt a hangja, léptek zaja ütötte meg a fülét.

Oh.

A nevét kiáltották.

Oh.

Valaki letérdelt elé, miközben ő a halántékára szorította a kezét, és olyan erővel szorította, hogy azt remélte, előbb vagy utóbb sikerül szétroppantania a fejét… és az a valaki nekilátott, hogy a maga erejével lefejtse a kezét, és közben újra meg újra a nevén szólította, mintegy emlékeztetőül, hogy ő még ember.

Oh.

A világ zsongott körülötte, a képek elmosódtak, az emlékek összekuszálódtak.

Ha megöljük az ellenséget… végre szabadok leszünk?

Ezt kérdezte akkor. Másik időben, másik világban, egy másik Pokol tüzében égve nyújtotta előre a kezét a messzi távol felé, és akkor, az emlékek rengetegében lassan kezdte megérteni, kezdett rájönni, hogy mit kell tennie. Akkor még nem volt mellette sem Zeke, sem Yelena, hogy tereljék egy út felé, ahonnan nem volt visszaút.

A szabadság… mi is az a szabadság?

A nagynénje, Faye halálra mart testének képe villant az elméjébe. Hogyan is láthatta? Ki által is látta mindezt? Kruger vagy Grisha? Jelenbeli Kruger és Grisha, vagy múltbeli Kruger és Grisha valamelyike?

Kétezer év.

Vajon kétezer éve kezdődik minden újra meg újra?

Vajon most…

Oh.

– EREN! – Valaki megrázta a vállánál fogva, miután lefejtette a kezét a fejéről, és teljes erőből a fülébe ordított. Mit is kiáltott? Oh, igen, a nevét.

Eren vagyok – gondolta. Eren Kruger.

Aztán megrettent, mert nem Kruger volt.

Grisha vagyok, Grisha Jaeger.

Eren vagyok, Eren Jaeger.

Eren vagyok… Kruger és Jaeger.

Eren és Grisha vagyok, Eren, Grisha, Frieda és mindenki más, aki eddig volt, Kruger, Jaeger, Reiss, egykoron Fritz.

Egyedül vagyok.

Csak egyedül.

A hang fejében halk volt, mégis parancsoló, tovább folytatta: – Mert valamennyien a hét Pokol tüzében égünk, s a Mennyek árnyékában éljük az életünket. A magunk által épített falak ketrecében élünk megszégyenülten, és a magasból ránk vetül a Mennyek fénye, de hiába kapaszkodunk, sosem jutunk fel – mert létezésünk és vétkeink bűne miatt bűnhődünk és elevenen égünk a hét világ hét poklának tüzében… Amíg csak élünk.

Eren vagyok, Eren Kruger. Grisha vagyok, Grisha Jaeger. Eren vagyok, Eren Jaeger. Mindenki vagyok, és közben senki sem vagyok.

Egyedül vagyok.

Csak én vagyok.

Egyedül én.

Eren felnyitotta a szemét, az előtte térdelő alakra sandított.

– Nem Eren vagyok – mondta neki határozottan; a hangja egy pillanatra sem remegett meg.

A fiú – mert kölyök volt, kiskölyök, aki mit sem értett – zavarodottan nézett rá.

– Nem a bátyám lennél? – kérdezte, mire Eren a fejét rázta. – Akkor… ki lennél?

A kölyök… Callum, súgta egy kishang az elméjében, ám nyomban elnyomta. Ő egyedül volt. Ő volt az egyetlen, aki véghez vihette a küldetést.

Lesöpörte a fiú kezét, felegyenesedett.

Callum nem egyedül érkezett, ismerős arcok voltak körülötte.

Jean… Connie… Sasha… Nini, egy Marco…

Élnének?

Mind élnek?

Nem számított.

– A Támadó Óriás vagyok – közölte Eren öccsével, majd a többiek felé fordult. Azok moccanni sem tudtak a sokktól. – Készüljetek fel! – És ez egy baráti gesztus volt a részéről, mégiscsak figyelmeztette őket.

– M-mégis… m-mire? – dadogta a kérdést Jean. – Eren… Mármint…

– Támadó Óriás – segítette ki Connie. Meglepő módon ő volt az egyetlen, aki megőrizte a hidegvérét, és egyenesen a Támadó szemébe nézett. – Mire készüljünk fel? – A hangja is egészen higgadtan csengett, hiányzott belőle a zavart hisztéria, ami majdnem mindenkinek az arcára volt írva.

– A háborúra – jelentette ki. – A háború a nyakunkon van.

– Mégis… mennyire? – kérdezte Marco remegő hangon.

– Annyira, hogy… – A Támadó Óriás hangja elhalt, a tekintete még inkább megváltozott. – Éppen most kopogtat – szólt, és abban a pillanatban valóban mintha „kopp-kopp” hang tört volna utat, ám nem a falakat vagy az ablaküvegeket kopogtatták, a lábuk alatt a talajt. Callum riadtan ragadta meg Jean karját.

– Mi van odalent?! – szegezte neki a kérdést. A zaj felerősödött. – MI A POKOL VAN ODALENT?! – süvöltötte, mire Jean összerezzent.

– A-a királynő – suttogta rémülten. – A királynő van odalent… és Zeke Jaeger.

És a Pörölyöm – gondolta a Támadó. Felrémlett előtte a lány erős, izmos alakja.

– Készüljetek… – mondta újból, és akkor…

Remegés rázta meg az egész épületet, a lábuk alatt kezdődött, és üvöltés hallatszott, vad üvöltés, és mintha robbant volna valami, aranysárga fény ragyogott rájuk… és valamennyien égtek a Pokol tüzében, s rájuk vetült a Mennyek árnyéka, ahogy a magasba emelkedett az Alapító Óriás tizenhárom méteres, sorvadó alakja.

Egy hang, mélyen a Támadó elméjében tompán így szólt:

– Frieda…

---

Megjegyzés: Az elmúlt hónapokban kicsit elhavazódtam a diplomamunkám és egyéb teendőim miatt, de most már folytatódik a történet. Nagyjából 2 hetente tervezem frissíteni (+/- 1-2 nap), és amit tudni kell, hogy jelenleg a 31. fejezetet írom, rohamosan közeledek a vége felé. Egyelőre annyit tudok, hogy olyan 40 fejezet körüli lesz… és ugyanúgy vannak még kiegészítő fejezetek is három fejezet biztosan!), azok a két frissítés között fognak érkezni. Bár a helyzet jelenleg nem túl vidám a koronavírus miatt, remélhetőleg április végétől kezdődnek a záróvizsgáim az egyetemen, azok függvényében még változhatnak a dolgok, de igyekszem ráállni erre a projektre, és amint befejezem, megszaporodnak a frissek.

Következik: Eutanázia

Egy kis részlet a fejezetből, avagy megismerjük egy kicsit Levi szemszögét:

„Zuhogott az eső, Levit mégsem érdekelte. Semmi és senki nem érdekelte, egyedül Eren. Egyedül ő számított attól a perctől fogva, hogy elkezdett róla álmodni, hogy Frieda napvilágra hozta az emlékeket, és hogy kiderült, az örökkévalóság csapdájába estek, minden újra meg újra megismétlődik, s valahol minden újra meg újra félresiklik. Hát persze, hogy nem törődött az esővel! Erent nézte, végigsiklott rajta a tekintete, kiélvezte, hogy a fiú megborzongott tőle.”

Folytatás kb. 2 hét múlva.