22.
fejezet
Az utolsó küzdelem
–
ELŐRE! – bömbölte Erwin parancsnok. – SZENTELJÉTEK RÁ A SZÍVETEKET! ELŐRE AZ
EMBERISÉGÉRT! – mire Eren szíve teljesen összefacsarodott. Az emlékezetének
legmélyéből jutottak eszébe a férfi szavai, Shiganshina véres és megkínzott
csatája, amit még egy másik múltban vívtak meg, s aminek a végén választaniuk
kellett két egyaránt fontos élet között. – GYERÜNK, KIRSTEIN! TARTSUK MAGUNKAT
A TERVHEZ!
–
Vettem, uram! – kiáltotta Jean. A lángok már annyira elharapóztak, hogy
veszélyes volt a horgonyt a királynő rezidenciájának irányítania, mégis meg
kellett tenniük. A füstben köhögve, nehézkesen kapaszkodtak meg az
ablakpárkányban; néhányan a tetőt választották, megcsúszott a lábuk azon a
részen, ahol hiányzott már belőle egy jókora adag. Jeannak sikerült így is
túlharsognia a zűrzavart: – Nem szabad megölnünk! – kiabálta oda nekik, a
tekintete összeakadt Erenével. – Szedjétek ki azt az ostoba libát a nyakszirtjéből,
és próbáljuk meg leteríteni Abelt!
–
És kit akarsz vele megetetni? – ordította Eren. – A bátyámat? A barátaim
egyikét?
–
Abel hercegnő a királynő húga! – vágta rá erre az egyik felderítő. – Prioritást
élvez!
–
A nagy büdös francokat – vicsorgott Eren. – Nem adom a családomat!
–
Egyelőre arra koncentráljunk, hogy terítsük le Abelt anélkül, hogy kárt tenne
bennünk – javasolta Marco. – Utána ráér azon gondolkodni, hogy hozzuk vissza az
emberi alakját! Egyet se félj, Eren, senkit sem adunk fel.
–
Veled sem tettük – mondta Connie egy mosoly kíséretében. – Ne aggódj.
Könnyű
volt azt mondani!
Eren
egész testében remegett. A hátán viselte a Szabadság Szárnyait, az élet azonban
nem lett tőle egyszerűbb, nem oldódtak meg a problémák. Fent a magasban ott
állt Dirk és Pieck, mindketten tisztán látták, mi zajlott odalent – Frieda és
Florian őrült csatáját, Abelt, amint eszét vesztett óriásként rájuk rontott, és
Zeke-et, akinek a Bestiája túl lassan mozgott ahhoz, hogy közelharcban esélyes
legyen a győzelemre.
Nem adom a családomat – döntötte el. Abel kinyúlt a halál hosszú karjával,
hogy Zeke nyaka köré csavarja, a Bestia lomhán mozdult, a szeme fénylett, és
Eren túl jól ismerte már a pillantását. A félelem mindkettőjük szívét egyszerre
szorította össze. Míg Zeke-é kitartott, addig az övé szinte azonnal el is múlt,
hogy átadja a helyét a fellobbanó haragnak. Többé nem látott, nem érzékelt, nem
vett tudomást a külvilágról. Mintha az érzékszervei kiélesedtek volna, s
egyenest Zeke és Abel kettősére korlátozódott volna. Semmi és senki sem
számított többé.
A bátyámat…
– A BÁTYÁMAT SENKI SEM BÁNTHATJA! – üvöltötte. A felszerelés működésbe lépett, elrugaszkodott
az ablakpárkányról. A fülében csengtek a kiáltások, az egyikben még Erwin
parancsnok öblös hangját is felfedezte – VÁRJ,
EREN! –, de a legkevésbé sem érdekelte. Pörgött a levegőben, haragtól
eltorzult arccal lökte magát előre, és ahogy egyre magasabbra jutott, a
pillantása találkozott Pieckével. A lány aggódva figyelte.
Már megint mibe keveredtél, Eren?
Szinte
hallotta a hangját.
Biztos ezt kérdezné – gondolta, aztán ez a gondolat is elillant.
Zeke.
Zeke!
Abel
felhörgött, felüvöltött, nekiesett Zeke Bestiájának; a nyakára tapadt, a húsába
mart a fogával. Zeke a hátába karmolt, ő is üvöltött, és süvített a gáz, Eren
szárnyalt a magasban… Frieda korát meghazudtolóan mozdult, és Florian még úgy
sem adta fel, hogy látta, mi történt a nővérével.
A
testvérek csatája volt ez a hatalomért – mind Abel, mind Florian bármeddig
hajlandóak voltak elmenni azért, hogy megszerezzék Friedától az Alapító Óriás
erejét. Az óriáserőt, amivel sakkban tarthatták a világot.
Az erőt – vicsorogta Eren –, ami
az enyém.
Sosem
akarta még ennyire, hogy elragadja tőlük.
Bárki
jobb választás lett volna, csak ők nem!
Zeke
leeresztette a karját, tűrni kezdte, hogy Abel marcangolja. Körülvették őket a
felderítők, mindannyian felkészültek, hogy lecsapjanak, mindannyian hezitáltak,
hogy elsősorban kit is támadjanak: Florian Reisst állítsák meg, Zeke Jaegert
vágják ki a nyakszirtjéből, hogy megetessék Abellel, vagy… Abel Reiss életét
vegyék el, s így Zeke-et mentsék meg?
– SOHA!!!
Eren
üvöltve zuhant alá, a harapása forró volt és éles, pokoli fájdalommal járt,
ahogy felszántotta a tulajdon bőrét a kézfején. Ellepte a vér száját,
kicsordult a könnye dühében, és az aranysárga fény felragyogott, megvilágította
a kastély romjait, az apró alakokat a levegőben… és a kiáltások abbamaradtak, a
robbanás ereje a Felderítő Egység tagjait is megvakította.
A
Támadó Óriás kiegyenesedett, por kavargott a talpa alatt, ahogy földet ért.
Az
átváltozás nemcsak azzal járt, hogy valamennyi felderítő tekintete
rászegeződött, nem is azzal, hogy Florian és Frieda egy pillanatra abbahagyták
a dulakodásukat – maga Abel Reiss eszét vesztett óriása is felkapta a fejét a
hangra, s lassan ellépett Zeke Bestiájának széttépett nyakától.
Eren
felé fordult, a torz mosoly az arcán vértől sötétlett.
Abel – szusszantotta Eren a nevét. Sosem kedveltelek… De nem ilyen véget képzeltem neked. Hogy lehettél
ennyire ostoba? Ennyire akaratos? Miért nem volt jó neked… hogy szép csendben
kivárd a sorodat?
Felsandított
a levegőben, Dirk Reiss még mindig nem mozdult.
Hagyni fogod? – kérdezte tőle a tekintetével. Végignézed, ahogy megölöm a húgodat?
Dirk
szomorúan mosolygott.
Lehetséges – üzente Erennek. Még
én magam sem tudom.
Volt
valami a tekintetében, ami arról árulkodott, hogy „de”, ő maga már régen
eldöntötte, mit fog tenni. Erennek eszébe jutottak Mikasa szavai, ahogy a fiút
jellemezte. Dirk mindig tudta, mikor kell lépnie. Talán azt is tudta, mikor
kell feladnia valamit. Ami Abelt illette… Állhattak bármilyen közel is
egymáshoz, ő már réges-rég meghozta a döntését vele kapcsolatban. Ez nem
testvéri szeretetről szólt, nem is a hatalomról, hanem valami sokkal többről. Világokról talán. A láthatatlan
fonálról, a Koordinátor erejéről, ami valamennyi eldiait egymáshoz kötött. Ki
más érthette jobban „minden élet
forrását”, ha igaz volt Kruger elmélete, ha nem az uralkodó család tagjai?
Ha nem azok, akiket Grisha a halálba küldött?
Erennek
ennyi ideje maradt, hogy Frieda öccsén rágódjon.
Abban
pillanatban eldördültek a fegyverek. Felderítők halálsikolyai hallatszódtak
több ízből, az eszüket vesztett óriások, akiket Zeke változtatott át,
megindultak a Bestia újabb üvöltésére. A Bestia torkából sűrű patakban ömlött a
vér; füstölgött a teste, ahogy sietve próbálta magát regenerálni, majd tágra
nyílt a szeme, üvegessé vált, és Eren felhördült, mikor megpillantotta a
bátyját emberi alakjában kikecmeregni. Nem viselt semmilyen felszerelést;
megállt az óriása vállán, megkapaszkodott benne, és végighordozta a tekintetét
a pokoli harcmezőn.
Miért… Zeke?
Egymásra
néztek, Abel válla fölött elnézve egymás szemébe bámulhattak.
Miért… Zeke?
Miért?
Eren
felüvöltött elkeseredettségében.
Az egyetlen lehetőségünk Eldia
öngyilkossága…
Az öngyilkosság… Ami újra meg újra
megtörténik. Ami mindig jelen van az életünkben, amióta csak tart Ymir átka…
Zeke! Ne menjen el az eszed teljesen,
Zeke! Nem neked kell… Sosem neked kellett ezt megtenned! Testvérek vagyunk!
Mindig is védelmeztél… Engedd meg, hogy most én védjelek meg téged! Engedd meg,
hogy most én lehessek kicsit az oltalmazó testvér! Csak egy kicsit… Csak most
az egyszer… ZEKE!
Zeke
ránézett; elmosolyodott.
–
Minden rendben lesz, Eren – formálta az ajka. – Minden rendben.
Szélesre
tárta a karját, eleresztette az óriását.
–
Nekem ti nem vagytok az ellenségeim – közölte Paradis lakóival. – Engem csak te érdekelsz! – kiáltotta el magát. –
Ketyeg az óra, Levi hadnagy! –
Felvillant a szeme, a mosolya kiszélesedett. – Fejezzük be egyszer és
mindenkorra! – mire Eren szíve kihagyott egy dobbanást.
Levi… hadnagy?
Hogy
értette, hogy Levi hadnagy? Mit akar tőle? Megölni?
Nem…
De
akkor mire célzott?
Zeke
összedolgozott volna Paradis szigetével? Zeke tudott valamit, amit ők nem?
Zeke…
Zeke.
Abban
a pillanatban, amikor Hizuru és Marley egyszerre döntött úgy, hogy rohamot
indít Paradis ellen, s amikor Eren úgy határozott, hogy kitépi magát az óriása
nyakszirtjéből, hogy hangosan is Zeke nevét üvöltse, Abel óriása előrelendülve
ráakaszkodott; a nyakába harapott, a nyakszirtjét próbálta eszét vesztett
őrülettel elérni.
Hosszú
ujjaival kinyúlt, és Eren, mielőtt ismét kapcsolatba léphetett volna az
óriásával, nem tudott kitérni a nőstény szörnyeteg elől. Abel a markába zárta –
mintha felismerés fénye csillant volna fel a tudatlan szempár mélyén; az ujjak
a teste körül összeszorultak.
Mikasa
felsikoltott.
És
Abel…
Összeroppantotta.
A
világ megszűnt létezni.
** * **
Forróságot
érzett, égető hőséget, vért a szájában, a saját vérétől fuldoklott. Füstölgött
a teste, füstölgött az egész lénye, ahogy kétségbeesetten küzdött a regenerálás
után, és aztán annyi minden történt oly’ kevéske idő alatt. A tudata egy név
után tapogatózott – „Ki is vagyok?”, „Oh,
valami Eren vagyok…” –, és kard pengéje mélyedt a hús mélyébe, a lába, amit
leszakított Abel, s ami épphogy elkezdett visszanőni, újra leszakadt a
testéről, és a fájdalom, a tömény fájdalom… Ordítani akart, de képtelennek
érezte magát rá.
Az ott…
Az ott…
Az ott…
A Szabadság Szárnyai… – jutott el a tudatáig.
Megrezzent
a szemhéja, majd újból lecsukódott. Nehéz álom nehezedett rá, kétezer éves
fájdalommal és emlékkel teli álom, a tízmilliók kolosszális óriásainak felperzselése.
Fáj.
Fáj.
Fáj.
Nem kapok levegőt.
Nem kapok levegőt.
Fáj.
–
MÁR RÉG MEG KELLETT VOLNA ÖLNÖM, TE ROHADÉK! – Penge vágott a hús alá, vad
hörgés hallatszott, valaki megragadta a testét. Résnyire nyitotta a szemét,
homályosan látott. Apró, fekete alakok… Pieck? Mikasa? Mintha… szinkronban
mozogtak volna…
Fáj.
Fáj.
–
Nyughass már! – mordult rá az a valaki, aki a karjában tartotta. – A végén
elejtelek! – De szavait meghazudtolva még erősebben fogta őt, lehetetlenség
lett volna kikerülni a szorításából.
A
magasba emelkedtek, egyre magasabbra szárnyaltak.
–
A kötelet! – hallatszott egy ismerős hang. – Most! Dobjátok le! A hadnagy az!
–
Igenis, uram! – szalutáltak. – Gyorsan, a kötelet!
Levi
hadnagy fél kézzel kapta el, a másikkal úgy szorította magához Erent, hogy
tényleg lehetetlenné vált, hogy véletlenül kiejtse. Arcok kerültek közel
hozzájuk, Dirk Reiss félrehessegette azt a valakit, aki a kötelet dobta le, a
saját kezét nyújtotta Levi felé, hogy megragadja az alkarját, és közben bocsánatkérően
mosolygott.
–
Sajnálom, amiért így alakult.
–
Ne sajnáld – vágta rá Levi. Nyálas volt, óriásnyáltól bűzlő. Egyetlen gyors
mozdulattal felpenderítette Erent Dirk mellé. A fiú nyomban elterült, a feje
Dirk vállának ütődött. – Sajnos a lábára nem tudtam ügyelni. Úgyis visszanő.
–
H-hé… – Eren kábultan köhögött. – Van fogalmad róla… hogy mennyire fájt…
–
Van fogalmad róla… – szakította félbe Levi vészesen nyugodt hangon –, hányszor
mentettem már ki a bajból a szaros kis seggedet? Jobb lenne, ha te is
számolnád.
–
Én nem…
–
Nem kértél rá? – Levi felhorkant; szája szegletében mosoly játszott. –
Sajnálom, kölyök, ez nem kívánságműsor. Most pedig…
–
Ideje összebarátkozni a leendő sógoroddal? – tippelt Dirk vigyorogva, mire Levi
arca jól láthatóan elsötétült.
–
Én máshogyan fogalmaznék – mondta sötéten, majd mielőtt megállíthatták volna,
eleresztette a kötelet. Pörgött a levegőben, sípolt a felszerelés, kilőtt az
üzemanyag a levegőbe, s Levi maga is előrelendült.
Eren
látása kezdett ismét elhomályosulni.
–
Én ezt… – motyogta. – Nem értem…
–
Fogalmazzunk úgy – veregette meg finoman a hátát Dirk –, nem jön nektek össze
ez a háború-dolog. – Változtatott a fogásán, odébb kezdte húzni Erent, beljebb
a léghajó padlóján. Ahogy elhúzta őt a kijárattól, Eren a padlóba karmolt a
körmével, kétségbeesett erővel, alsó végtagjaitól megfosztottan próbálta magát
előrébb lökni, hogy kizuhanhasson a semmibe. Mindenki a csatáját vívta, csak őt
menekítették ki már megint. Levinak igaza volt: valahogy az élete semmi másból
nem állt, csak abból, hogy valaki mindig kihúzta a bajból. Rendszerint Zeke-re
hárult ez a feladat, régebben pedig… Levi hadnagynak köszönhette számtalanszor
az életét. Meg azoknak az embereknek, akik feláldozták magukat őérte.
Ha átváltozom… – gondolta. Ha
sikerülne regenerálódnom…
Talán
másképp végződne minden.
Talán
nem halna meg annyi ember.
De
végtelenül fáradtnak érezte magát. A barázdák a szeme alatt mélyebbek lehettek,
mint valaha, mert nemcsak ő, Dirk is megérintette őket; szomorkás mosollyal az
arcán figyelte, tanulmányozta, erőlködött, hogy visszatartsa őt egy újabb
ostobaságtól.
–
Maradj! – szólt rá ő is. – Most már biztonságban vagy!
–
De én…
–
Nem akarsz, mi? – A szemét forgatta. – Hálátlan kölyök – mormolta. Szelíden csengett
a hangja, az érintése gyengéd lett. – Ostoba, hálátlan kölyök – dorgálta meg. –
Sosem gondolkozol, csak mész a fejed után. Eszedbe jutott egyáltalán az anyád
vagy a testvéreid? Gondoltál a családodra?
Csak rájuk gondolok.
Eren
előrezuhant, megtámaszkodott a könyökén. Remegés futott végig a gerince mentén,
felkavarodott a gyomra. Néhány másodpercen belül már sűrűn öklendezett, vért
hányt a léghajó padlójára, és pillanatok alatt körülállták a hajó rémült,
aggódó utasai. Még a nagy és nemes Dirk Reiss is zaklatottnak látszott.
–
Eren? – kérdezte csendesen. – Jól vagy?
Eren
válaszul újból hányt.
Addig
hányt, míg a nyelőcsövét szét nem maratta vele. Akkor a teste sem hullámzott
többé, a gyomra sem állt tótágast. A saját vérében és hányásában fetrengett, és
szánalmasnak érezte magát, az emberiség legutolsó, legsilányabb reményének, aki
az óceán egyik oldalát sem tudta győzelemre segíteni.
Dirk
fogta az egyik oldalról, ismerős alak a másikról. Még ismerősebb alak pedig
közvetlenül előtte térdelt.
N-nem…!
Ő
nem lehetett…
–
Pocsékul festesz – vigyorgott a pofájába Galliard. – De még így is kibaszottul
örülök neked. Csak legyél mindig ennyire pocsékul… Ha ez kell ahhoz, hogy
biztonságban tudhassunk.
– G-g… Galliard? – Eren rá sem ismert a saját hangjára. – Tényleg… te
vagy az?
–
Nem, az ördög. – Galliard felröhögött
a bugyuta tréfáján. Dirk szeme megvillant. – Persze, hogy én vagyok az, Eren!
–
De hát…
–
Eren… – Magas, sötét hajú alak guggolt le mellé. – Úgy aggódtunk érted!
Bertolt volt az.
És
aki a másik oldalról fogta…
– Reiner! T-tényleg… Srácok… – Megtelt a szeme könnyel,
kiszáradt a szája. – Tényleg ti vagytok azok? – pislogott régen látott
barátaira. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy utoljára
találkoztak. Mielőtt elrabolták volna Paradis lakói, mert utána nemigen sodorta
össze őket a sors Liberióban. Elképesztő
érzés volt őket újra látni! Épen és egészségesen, ÉLVE, erejük teljében! Paradis nem vette el tőlük az óriáserőt!
Csak… börtönbe csukatta őket? Csak az történhetett!
Felcsuklott,
mire Bertolt elmosolyodott, Galliard pedig megeresztett egy halvány vigyort.
Dirk és Reiner változtattak a fogásukon; a nagydarab, szőke fiú óvatosan
megveregette a hátát. Gyengéden ütögette meg, ügyelt rá, hogy ne okozzon fájdalmat
neki.
–
Üdv újra az élők között, Jaeger. – Szája szegletében mosoly bujkált, jól
látható volt, majd’ kiszúrta Eren szemét. – Azt hittük, otthagytad a fogadat.
–
De most már minden rendben lesz. – Galliard közelebb hajolt, az ujjbegyével
itatta fel Eren könnyeit, aztán biccentett egyet Dirknek és Reinernak. A két
fiú nyomban elengedte Erent; átadták a helyüket Galliardnak, aki pedig… szinte azonnal csontropogtató ölelésbe zárta
gyerekkori barátját. – Hiányoztál, haver – suttogta a fülébe, majd állát megtámasztotta
Eren vállán. Eren érezte a testén a mosolyát.
–
Te is hiányoztál nekem – suttogott vissza. – Azt hittem, megpusztulok, amiért
nem tudtam, mit tettek veled.
–
Semmit sem tettek.
–
Tudom.
–
Leszámítva persze Liberiót – helyesbített Galliard. – Liberióban… – Elhúzódott
tőle, az ő szempilláján is könnycsepp csillant a léghajó félhomályában. Bertolt
a kezét nyújtotta Reiner felé, felsegítette barátját; jobbját a vállán
támasztotta meg, és egymás mellett állva, boldogságtól ragyogó arccal figyelték
Galliard és Eren újratalálkozását. Dirk is felemelkedett, őt is segítették, mégpedig… COLT?!
–
Ti mindenkit elhoztatok ide? – csúszott ki Eren száján, ahogy a tekintete
összeakadt a fiúéval. Ahogy egy kicsit jobban körülnézett, nemcsak Coltot vélte
felfedezni, hanem a harcos-jelölteket. Gabi az ujjait ropogtatta, a haját
összekötötte. Mellette Falco állt, remegett, mint a nyárfalevél, mégis próbált
dacosan nézni. Udo a fejét csóválta, Zofia halkan sóhajtozott.
A
kiskölykök!
Eren
szívverése felgyorsult.
Galliard
megérintette a karját, magára vonta a figyelmét.
–
Köszönöm – mondta lágyan. – Sosem gondoltam volna, hogy így fogsz viselkedni…
De amit Liberióban tettél értem… Hogy ennyire… védelmeztél… Azt hittem, ez az én reszortom – tréfálkozott ismét,
mire Eren felkuncogott.
–
Olyan sokszor húztatok ki a slamasztikából. Barátok vagyunk, Porco. – A barátságuk ellenére ritkán
szólította szemtől szemben a keresztnevén a fiút; Galliard valahogy megmaradt Galliardnak, és senki sem vetette a
szemére. Most mégis megtette, és tisztán látszott, hogy Galliard arca
átmelegedett a neve hallatán.
– Eren…
Elfúló
hangja forróságról árulkodott, csordultig telt baráti szeretettel.
–
Nem-nem – intette le Eren. A lába füstölgött, nagyon lassan regenerálódott.
Galliard mellette maradt a földön, fogta őt, érintette. Hálásan és szélesen
mosolygott. – Ez a barátok dolga, nem? Hogy hihetted azt… hogy fordított
esetben nem sietek azonnal a segítségedre? Ami volt… az nem múlt el teljesen –
ismerte el. – De Mikasa és Armin nem vették át a helyeteket, haver. Ahogyan ti
sem az övékét. Máshogyan vagytok fontosak számomra, de ez nem jelenti azt, hogy
ez nem ugyanolyan fontosság. Ugyanúgy szeretlek titeket, ugyanúgy meg akarlak
benneteket is védeni.
–
Vigyázz, csak Pieck meg ne hallja – vigyorodott el a fiú. – Tudod, milyen… Nem
szorul senki védelmére sem.
–
Hát majd az enyémre igenis fog – makacskodott Eren szintén vigyorogva, majd
elkomorult, ahogy eszébe jutott, mi minden történt Liberio óta. Akkor úgy
fogadkozott, hogy elsöpri a világ felszínéről Paradist Levi hadnaggyal
egyetemben azok után, amiket az otthonával és a barátaival tettek… és most
mégis a hátán viselte az ördögök jelképét, a Szabadság Szárnyait. Még mindig
magán volt, és tudta, hogy mindenki látta. Az összes barátja, az összes
szigeti. Az óceán mindkét oldala. – Porco… – halkult el a hangja. – Kérlek,
bocsáss meg – mondta, s csak egy kicsit kellett súrolnia az ujjaival a zöld
köpenyt, Galliard azonnal megértette, mire gondolt. Lassan, mintegy mélyen
elgondolkodva bólintott egyet, a mutatóujja hegye finoman az anyaghoz ért.
–
Sok minden változott, amióta nem láttuk egymást – mormolta, majd Reiner és
Bertolt felé sandított. – Ti is ilyen változáson mentetek keresztül, amíg a
szigeten voltatok, igaz? – A két fiú összerezzent. Egymásra kapták a
tekintetüket, majd vissza Galliardra. Nem találták a szavakat, csak komoran
bólintottak. – Hm. – Galliard felsóhajtott. – Vajon mi lehet ebben a szigetben,
ami ennyire megváltoztatja az embert? – tűnődött el hangosan. – Kinyílt a
csipátok és jobban látjátok már az ördögöket, mi?
–
Egész életemben… tévedésben éltem – mondta halkan Eren. – Utána meg
hazugságban. Valamennyien meg vagyunk fosztva az emlékeinktől… Pedig a múlt is
fontos. Nem azt mondom, hogy harcoljunk újra egymás ellen, csak… Próbáljuk meg
őket más szemszögből nézni. Marley támadást mért a szigetre 845-ben, Paradis
most visszaadta. Értelmetlen háborút vívunk, és ha észreveszitek, sosincs
nyugtunk. Ilyen világban élünk. Amikor nem Paradis ellen háborúzunk, akkor a
világ többi országának fenyegetésével kell farkasszemet néznünk. A háborúnak
egyszerűen sosincs vége, pedig… jártam egy helyen. – A hangja még inkább
megszelídült, a könnyek lassan csorogtak végig az arcán. – Olyan volt, mintha
egy nagyon hosszú álmot láttam volna – vallotta meg Galliardnak, és a szeme
sarkából észrevette, hogy Dirk megfeszült. – Van egy láthatatlan fonál, ami
valamennyi eldiait összeköt. Ez az a fonál, ami úgymond a kapocs az
óriáshordozók között. Ennek köszönhetően láthatjuk az elődök és az utódok
emlékeit. Ennek köszönhetően láttam az apám emlékeit, Kruger emlékeit… és ezért
láttam Frieda Reiss emlékeit is.
–
Láthatatlan fonál – ismételte Bertolt. – Tehát ezért látom… Armin emlékeit…
–
Mert Armin megszerezte tőled az óriáserőt 850-ben. – Fanyar mosoly ülte meg
Eren ajkát. – Miattam – ismerte el. – Bertolt, kérlek… bocsáss meg. Én… – Nem tudom, mit tennék újra egy ilyen
helyzetben, tudatában, hogy most mindketten a barátaim vagytok.
De
Bertolt szerencsére nem vette magára; félszegen mosolygott, a fejét rázta.
–
Hagyd csak, Eren.
Eren
mély levegőt vett, Dirk még mindig sokkoltan bámulta.
–
„Később találkozunk… Eren.”,
búcsúzkodott Kiyomi Azumabito Eren Krugertől. „Ha meg akarod menteni Mikasát és Armint, meg persze mindenki mást, be
kell fejezned a küldetésedet.”, mondta Eren Kruger az apámnak… Valójában
pedig… Lehet, hogy éppenséggel nekem. Mert… ahogy Frieda is látott a tükörben,
úgy akár ő is láthatott engem az apámban. Vagy máshogyan, nem tudom. Ezek csak
találgatások.
Ismét
levegőt kellett vennie, elevenebbnek érezte magát, mint valaha.
–
De azt tudom – folytatta –, hogy a kapocs, ez a láthatatlan fonál igenis
létezik. – Felemelte a fejét, egyenesen Dirk szemébe nézett. – Világ a világok
között – mondta neki –, ahol maga Ymir Fritz bolyong egy vödörrel a kezében,
ott formálja és alkotja meg az embert víz és homok segítségével, hogy amikor
eljön az idő… minden újra el tudjon kezdődni. Ugyanaz a történet, ugyanazok a
hibák. Minden újra meg újra. Örökké, mert ez a végtelen körforgás lényege. A
kétezer éves átok történelme.
–
És ennek kell valahogy véget vetni – dörmögte Reiner. Látszólag senki sem
lepődött meg a titokzatos „küldetésen”, ami arra utalt, hogy amíg a léghajón
tartózkodtak, Dirk bátran fecsegett össze-vissza mindenfélét.
Eren nem bánta.
Legalább
nem kellett többet titkolóznia.
De
pontosan hogyan is kell befejezni ezt a titokzatos küldetést?
Mi
lehet a kulcs?
Az utolsó lehetőség mindig Eldia
öngyilkossága marad – jutottak eszébe a
Támadó szavai. Ahhoz, hogy
győzedelmeskedj, meg kell hozni a legnagyobb áldozatot a világon. A tulajdon
életedet eldobni… hogy elősegítsd a békét.
Eren
nem akart meghalni. Emberből volt, félt a halállal, mégis számtalanszor
szembenézett már vele.
Ha most meghalok, vajon odakerülök
Ymir színe elé? – merengett el
rajta. Vajon… ismét el fog kezdődni, csak
most már mindannyian szabadon születünk a világra?
Megnedvesítette
az ajkát, lassan bólintott egyet Reinernak.
–
Igen – mondta hangosan. – Ezt kell tennünk. Igaz, Dirk? – siklott a tekintete a
fiúra, aki még mindig hallgatott. – Te… én
lennél, nem? Reiner mindig azt mondta. A fiú, Eli Lenz, aki pótolta a meg nem
értett űrt Mikasa és Armin szívében. Te vagy a harmadik.
–
Mégis mennyi mindent megtesznek érted, nem gondolod? – mosolyodott el a fiú;
furcsa, fanyar mosoly volt ez. – Értem… nem biztos, hogy ennyi mindent megtennének.
–
Ostobaság! – csattant fel Eren. – Ne beszélj így róluk!
Dirk
mosolya nem halványult.
–
Igazad van – mondta. – Ők tényleg nem ilyenek.
–
Persze, hogy nem! – Nagyot lélegzett, meg kellett nyugtatnia magát.
–
Nos, herceg – állta a fiú pillantását –, mi a terv? Bevallom, nem kis
meglepetést okoztál, hogy itt látlak. Én… álmomban sem gondoltam volna, hogy te
is beszállsz a buliba.
–
Miért, mit hittél? – húzta fel a szemöldökét Dirk. – Hogy szó nélkül végignézem
a húgaim eszement csatározását az Alapító Óriás erejéért? – Igen, pont azt hittem. Te… nem vagy
feltétlenül olyan jó ember, mint amilyennek Mikasa és Armin lefestettek nekem.
A királyi család tagjai semmit sem tesznek önzetlenül, még Historia sem, aki
annyira kilóg a sorból. Még ő is azt mondta, hogy csak teszi, amit mindig is
tett, mintha soha sem lett volna szabad akarata.
–
Netalán te is arra vágysz? – kíváncsiskodott Bertolt. – Most már nem köt
benneteket úgy az eskü, ahogyan régebben. Talán ez is a változás szele… Most
már nem biztos, hogy el kell ragadni az uralkodói család kezéből.
–
Szükségem van arra az erőre – jelentette ki Eren. – De igen… Nem biztos, hogy
nem kellene az uralkodói család tagjánál maradnia.
–
Sem Florian, sem Abel nem alkalmas rá, hogy birtokolja. – Dirk ezt meglepő
határozottsággal közölte velük. – A lehető legrosszabb választások lennének… És
a dolgokat elnézve – pillantott ki a léghajó ablakán. – Sinára, ostoba lányok! Miért kellett ezt tenniük?
– forgatta a szemét. – Hallom, Florian felfalta Lady Tyburt.
–
És akkor még nem említettem, hogy Lady Tybur szövetséget kötött velem –
jegyezte meg Eren csipetnyi ingerültséggel a hangjában. – Semmi szükség nem
lett volna erre a hősködésre, de úgy gondolom, a drága húgod biztosra akart
menni. Ha már eleve óriáserőt birtokol, könnyebb tudja megvívni a harcot Frieda
erejéért. Nem vakon fog a semmiben tapogatózni, ahogyan Abel teszi most… a
lázálomban.
–
Valószínűleg ez motiválhatta, bármit is mondott.
–
Ostoba liba – húzta el a száját Reiner. – Sosem volt sok esze neki sem.
–
Csak szeretett harcba bocsátkozni Abellel – legyintett Dirk. – Meg akart
felelni a családnak. Ez az ő nagy hibája, semmi több.
–
De most mégis ő okoz nekünk problémákat – kotyogott közbe Colt, aki addig némán
hallgatta a beszélgetést. – Mr. Zeke… Vajon jól van? – kérdezte aggodalmasan. –
Legutóbb még… – próbált ő is kipislogni az ablakon. – Nem állt túl jól a
szénája.
Erenben
ekkor tudatosult igazán, hogy mi történt. Nem hallgatott Erwin parancsnokra,
átváltozott óriássá, mikor észrevette, hogy Zeke bajba került, és az átváltozás
erejével felhívta magára Abel eszét vesztett óriásának a figyelmét… A nőstény
elérte őt, a markában tartotta emberi testét, majd összezúzta, és abban a
pillanatban, amikor megérezte, hogy igazi bajba került, egyetlen egy dolgot
tehetett: megváltoztatta az idegpályáját, hogy még véletlenül se ölhesse meg
végleg Abel.
És
aztán még sok minden más is történt. Levi kivágta Abel szorításából, levágta az
éppen regenerálódni próbáló lábát is, majd feljuttatta őt a léghajóra.
És
Zeke odalent maradt.
Zeke…
Lent
maradt a szörnyekkel körülvéve.
– A kurva életbe! – káromkodta el magát. – ZEKE!
–
Nyugalom, Eren! – mondta rögtön Bertolt. – Tényleg nemcsak malmoztunk idefent!
–
Minden rendben van már – bólogatott Reiner is. – Ne aggódj.
– Zeke… – Eren nyelt egyet, ahogy a
testvérére gondolt. – J-jól van?
–
Igen – mosolyodott el Bertolt halványan. – Higgy nekünk.
–
Neked… – Eren rászegezte a mutatóujját, szándékosan addig fészkelődött, míg el
tudott fordulni Dirktől. – Neked
elhiszem, Bertolt – mondta, mire a fiú mosollyal az arcán bólintott.
–
Köszönöm, Eren.
A
léghajó megmozdult, magasabbra emelkedett.
–
Oh – lepődött meg Dirk. – Itt az idő.
–
Milyen idő?
–
Visszaindulunk. A csata még javában tart, de… ahogy látom, Frieda meghozta a
döntését.
–
Frieda?
Eren
dühödten nézett le a lábára; még mindig nem nőtt vissza, hogy az ablakhoz
tudjon rohanni, így kénytelen volt előrelökni magát csípőből, hogy valahogy
előrébb kerüljön. Galliard és Reiner nagyot sóhajtottak, majd segítettek neki
eljutni odáig, hogy kilásson. Ami alattuk zajlott, nos, az volt maga a földi
pokol.
–
Ezt egyszerűen… nem hiszem el – suttogta döbbenten; a hangját megszínezte egy
kissé a rettegés. A lángokat eloltották, alig maradt valami a Reiss királyi
rezidenciából. A füsttől terhes levegőben kirajzolódtak a hatalmas óriásalakok,
Zeke Bestiájának csupán a porhüvelye látszódott.
Florian
rárontott Abelre, mire Frieda hátulról belémart.
Nem
lehetett megállapítani, hogy éppenséggel kit akart védeni igazán. Ha
választania kellett, vajon melyik testvérének kívánta adni az erejét?
Amikor
nem Abelt védte, akkor Florian életét próbálta megmenteni.
Maga
a királynő… teljesen összezavarodhatott, ahogy választásra kényszerült a saját
családtagjai közül.
Más
zaj is hallatszódott. Valaki elkapta a kötelet, amit időközben Colt
segítőkészen ledobott, éppen húzta fel magát a léghajóra vicsorogva, nagy verejtékek
árán.
Eren
könnyeket érzett az arcán, alig bírta őket visszanyelni.
–
NE ŐRÜLJ MEG! – ordította le Dirk. – A POKOLBA IS, FLO, HAGYD A FRANCBA!
Alant
penge villant, az átváltoztatott emberek egytől egyig meghaltak valamelyik
felderítő keze által. Levi mozdult, átszelte a levegőt, elérte Florian
nyakszirtjét. A lány óriása éppen hátulról tapadt Abel nyakába, aki fújtatott,
dühöngött és üvöltött, míg Frieda zihálva, kifulladva lépett hátrébb, hogy
teret adjon a legendás Ackermannak.
A
penge a húsba mélyedt, a Háború Pörölye üvöltött dühében: Levi a szemük láttára
metszette ki Florian remegő testét az óriása forróságából, mire maga a pöröly
is kiesett a kezéből. Ketyeg az óra, Levi
hadnagy. Ketyeg az óra, hogy megmentsük, akiket meg kell mentenünk. Erre utalt
volna?
Florian
óriása megmerevedett, a test nagy puffanás közepette dőlt oldalra, terült el
teljesen Abel lába előtt. A lány sikoltozott, amennyire még eszméleténél volt,
rúgott-kapálódzott, próbálta magát elkeseredetten kitépni Levi halálosan
szorításából, aztán megjelent az oldalán Mikasa, ellőtt mellette, a királynőhöz
tartott, s Eren legnagyobb meglepetésére még valaki elsuhant.
–
Né, kölykök – vigyorgott Kenny; kalap híján látszott, hogy elkezdett
kopaszodni. – Hiányoztam?
Az
óceán mindkét oldalának utolsó Ackermanjai büszkén vetették bele magukat a
csatába. Levi a magasba suhant, megragadta a kötelet, fél kézzel tartva
Floriant, alaposan megrázta a lányt, és valamit még üvöltött is annak arcába,
ám hangját elnyelték az óriások üvöltései. A felderítők meghátráltak, Kenny
mondott valamit Frieda óriásának, Mikasa pedig bólintott. A figyelmüket Abel
felé fordították, aztán felröppentek, s Frieda hátramaradt.
A királynő utolsó küzdelme – jutott valamiért Eren eszébe. Az utolsó esély… mindig az öngyilkosság. Frieda… te tudod a legjobban,
miért kell most ezt tenned.* Te… láttad, igaz? A láthatatlan fonál
valamennyiünket összeköt. Amit én látok, azt te is láthatod… Te… Tudod a
végzeted, igaz?
Zeke
felkapaszkodott a léghajóra; úgy festett, mint aki maratont futott, csurgott
róla az izzadtság. Eren a kezét nyújtotta felé, a lába mozdult, az egyik már
regenerálódott. Előredőlt, elérte Zeke jobbját, és a bátyja elkapta azt.
Megszorították egymás kezét, aztán megszorították egymást is; úgy ölelkeztek,
mintha kétezer éve látták volna egymást utoljára.
Utána
Zeke átkarolta, Eren pedig a vállának döntötte a fejét. A férfi ujjai a sötét
tincsei közé siklottak, gyengéden fésülték, simogatták őket, és közben alattuk
Frieda és Abel egymásnak estek. Végtagok szakadtak szerteszét, Frieda kínnal
teli üvöltése könnyeket csalt Eren szemébe. Levi felpenderítette melléjük
Floriant, majd ő maga is feljutott. A lány reszketett a dühtől, az arcát
tenyérnyom díszítette.
Pofon?
Levi lekevert volna neki egyet?
Eren
mulatságos gondolatnak tartotta.
–
Neked kellett volna segíteni! – vicsorogta oda neki Florian, mikor felfigyelt
rá. – Nem hiszem el, hogy ezt sem bízhatom rátok, ti szerencsétlenek!
–
Florian. – Elhallgatott, mikor
meghallotta Dirk szigorú hangját. – A helyedben nagyon gyorsan befognám.
Florian
úgy is tett. Csendben maradt, lecsúszott a földre; arcát a tenyerébe temette.
Rázkódott a válla a néma zokogástól, és amikor az üvöltés elhalt, Eren
összerezzenve nézte végig, amint Abel a földre kényszeríti Frieda királynőt.
Az
apját látta, az apját ugyanebben a pozícióban… Az apját, amint egyenesen Frieda
nyakának esik.
Ne…
Abel
harapott, marcangolt, forró vér fröccsent minden irányba… És Frieda óriásának
feje a levegőbe repült…
És
mintha nemcsak az óriásfej szállt volna a magasba, hanem a megöregedett
emberfej is…
Eren
ősz tincseket látott, utolsó perceket, amikhez elérkeztek. Zeke vasmarokkal
szorított, sápadtan figyelte a történteket. Teljesen megrendítették a látottak,
de Eren meg tudta érteni; valamennyien görcsbe rándult gyomorral figyelték
Frieda és Abel mindent eldöntő, végső csatáját.
Frieda…
Frieda
királynő utolsó küzdelme vereséggel zárult. Abel a szájába tömte nővére testét,
legalábbis azt, ami maradt belőle; csontok ropogtak, vér fröcskölődött, aztán
nyelt egy jó nagyot, otromba óriásának férfias ádámcsutkája mozgott, és Frieda
Reiss… Paradis királynője, a falak uralkodója… végre békére lelt.
Szabad lett.
Talán örökre.
Alattuk
egy eszét vesztett óriás testében új királynő éledezett, arcát óriássá változás
jelei tarkították, felnyíló szeme lilán örvénylett.
–
Oh – suttogta Eren, ahogy megértette,
amit látott. – Hát megint te vagy az…
A
száznegyvenötödik király és az utálatos ideológiája.
Karl Fritz.
Visszatért.
A
léghajó nekiindult, miközben újabb meg újabb alakok kapaszkodtak fel rá, s
lassan a hátuk mögött hagyták Paradist és vele együtt annak új uralkodóját, aki
az első falakon belüli király uralma alatt állt. Talán azóta őrajta fogott az
átok, amióta megszületett. Talán azért alakult másképp a történet, hogy
előbb-utóbb színre lépjen.
Talán…
Talán.
Csak
találgatni lehetett.
–
Te vagy az.
Eren
csak ezt az egyet tudta biztosra. Zeke-nek dőlt, a bátyja a felkarját is
simogatta, gyengéden próbálta nyugtatni, mint kiskorában, amikor rosszat
álmodott, és a világ, a nagyon megváltozott világ mintha nem is változott volna
akkorát.
–
Karl Fritz… – motyogta. – Te vagy az.
Mindig is te voltál…
Abel Reiss.
Megjegyzés: *Teória, miszerint Frieda a láthatatlan fonál révén
tudta, hogy el fogják lopni az erőt a királyi családtól, ezért hagyta, hogy
Grisha legyőzze őt a harcuk során. Ugyanez érvényesült most itt is; tudta, hogy az ideje véges, ezért
meghozta a döntését, és kvázi öngyilkosságot követett el azzal, hogy engedte
Abelnek, hogy felfalja. Ő mindig mindent tudott. A küldetést Erennek kell
befejeznie – ezért ennek érdekében cselekedett a történet során.
Ettől
függetlenül nem kell aggódni, a Zeke/Frieda szál nem marad ennyiben (bár szó,
ami szó, eddig eléggé tragikusnak tűnik).
Abel,
szegény Abel, aki mindig annyira utálatos karakter… ÚRISTEN, DE IZGATOTT
VOLTAM, amikor ezt a fejezetet írtam! Gondoltátok volna, hogy pont ő lesz az,
aki mindig is Karl Fritz ideológiájának irányítása alatt állt? Gondoltátok
volna egyáltalán, hogy visszajön majd a hőn szeretett ideológia? Nagyon
haloványan utalgattam rá, hogy Abel mindig is utálta Erent, és Eren igazából
sosem értette, mire fel, plusz, hogy mindenáron meg kell szereznie az Alapító
Óriást, mert már túl sokat várt rá. :) A gyűlölet, amit Abel Eren iránt
közvetített, igazából Karl Fritz bosszúsága volt, amiért Eren keresztbe húzta a
számításait (hiszen amíg ő birtokolja az Alapítót, nem fog az ideológia), és a
vágy Frieda óriáserejének birtokolására… Karlé volt, hogy újra békét
teremthessen (amiről Abel is mindvégig papolt). Alapvetően egy nagyon rendes
lány lenne szerintem, de… a hatalomvágya… nos, Karl közbeszólt.
Meglepődtetek?
ˆˆ
A
következő fejezetben jó pár hónapot fogunk ugrani időben! ;) (És nagyon
halványan megjelenik az Eren/Florian szál. De tényleg nagyon halványan. Kb.
megemlítem és már nem is létezik… És még nincs vége az Eren/Pieck szálnak sem,
de Levi és Eren megkapják a maguk pillanatát, lentebb is látható.)
Folytatás 2-3 hét múlva, fejezetcím: Sorsunk kovácsai
Pontos dátumot nem tudok még, jelenleg
el vagyok havazódva a záróvizsgáimra való készülődés miatt.
Beharangozó:
„Az ujjai feljebb siklottak, puhán és
könnyedén, és Eren azon kapta magát, hogy beledöntötte az arcát az érintésbe.
Remegett, és mindent megadott volna érte, ha Levi a karjába zárta volna.
– Levi… – Egy kicsit húzódott el,
aztán fogta magát, az arcát a férfi vállának döntötte. Belefúrta, belélegezte
az illatát.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése