Sziasztok!
Öhm… azt hiszem, januárban
szerettem volna frissítést hozni, aztán… hm, május lett belőle? Elnézést. Azt hiszem, jobb így, hogy megvártam,
hogy a manga is véget érjen, és csak azután kezdtem folytatni a félbemaradt
történeteimet. Az elmúlt egy hónapban feldolgoztam a traumát, amit az utolsó
fejezetek okoztak – igen, én nem szerettem a végét, jó is lehetett volna, hogyha
Isayama egy kicsit több időt szán bizonyos részek kidomborítására, illetve
megkapom a válaszokat a kérdéseimre… de ez történt, ezt kell elfogadni,
valahogy csak elfelejtem az utolsó, talán 20 fejezetet –; és most már újult
erővel állhatok neki az írásnak is.
Jó olvasást kívánok az újabb fejezethez.
Nem túl eseménydús, de remélhetőleg a következő az
lesz. :-)
Páros:
Eren x Armin
Korhatár: +18
15. felvonás
„amelyben
Eren megtanul bízni”
Eren nem volt
hajlandó megszólalni az utazás alatt. A léghajó a levegőbe emelkedett, ő pedig
odatelepedett az egyik ablakához, és azzal töltötte az idejét, míg meg nem
érkeztek Hizurúba, hogy a lassan suhanó tájban gyönyörködött. Pieck egy idő
elunta, hogy némán, kedvetlenül ücsörög egymagában; félúton járhattak, amikor
hirtelen levágódott a mellette levő ülésre, majd nemes egyszerűséggel
megszorította a térdét. Nem kérdezett semmit, csak ránézett; keskeny, aggódó
kíváncsiságot sugalló szeme fénylett, porcelánbőre sápadtnak tetszett az éjszaka
sötétjében. Haja, akár egy sötét legyező, ölelte körül az arcát, és amikor Eren
odanyúlt, hogy a füle mögé igazítsa az egyik göndörön kunkorodó tincsét, félig
elégedett mosolyra húzta az ajkát.
– Tudod –
dünnyögte –, én mindig is egy seggfejnek tartottam a bátyádat. – Nem kertelt,
kimondta, ami a fejében járt. Eren fanyarul elmosolyodott, de még mindig nem
fordította el a tekintetét az ablaküvegtől, sőt, inkább nekinyomta a homlokát,
és mélyet lélegzett, hogy megnyugodjon. A szorítás a térdén felerősödött. – Azt
viszont nem szabad elfelejtened, hogy bármit is tervezzen, bármilyen áldozatot
is akarjon hozni, téged képtelen
bedobni a közösbe, Eren. Téged képtelen feláldozni,
mert te jelented számára a világot. Te fontosabb vagy, mint a világ. Mint az emberiség.
Amit persze megértek – vonta meg a vállát. – Az emberek, nos, a véleményem
szerint, olyanok, mint a disznók. Karámban élnek, a saját mocskukban
dagonyáznak. Nézz körül! – intett könnyedén. – Ez a világ valóban förtelmes, de
azért, mert a benne élő emberek azzá teszik. Nem érdemlik meg a segítségünket,
mi mégis segíteni fogunk rajtuk, mert nem vagyunk normálisak. Ironikus, nem?
Eren az ajkába
harapott, halkan sóhajtott fel.
Hagyj békén, Pieck –
gondolta, mire a lány megütögette a térdét.
– Mindig is ilyen
voltál – folytatta. – Nem szeretted, ha másokat is belevontak. Te akartad
megcsinálni, úgy érezted, ez a küldetésed. Csak azt felejted még el, hogy te
magad hoztad meg a döntést, amikor visszautasítottad Frieda ajánlatát. – Erre
összerezzent. Ó, igen, ahogy az
várható volt Piecktől; ő mindig hamar átlátta az efféle helyzeteket. Ugyanazzal
a csendes, nyugodt hangon mondta tovább a mondandóját, mint eddig, s Eren azon
kapta magát, hogy akaratlanul is figyelt rá, még ha közben eljátszotta az
érdektelent. Figyelt, mert Pieck az elevenjébe talált.
Igen… Erről volt szó.
Pont erről.
Összeszorította a
száját, miközben a lány beszélt:
– Aznap, amikor
nem örökölted át az óriását, úgy hiszem, végérvényesen leléptél arról az
ösvényről, amit neked szántak – hümmögte; elgondolkodó kifejezés uralta a
vonásait. – És ez jó, Eren. Ez valami új
– hívta föl rá a figyelmét szelíden. – Azt hiszem, ez jelenti azt, hogy még van
remény. Talán el tudjuk kerülni, hogy
az történjen, amit Frieda látott… És tudod, miért? – kérdezte aztán.
Eren nem felelt –
a hallgatással válaszolt.
Nem tudta. Annyit
tudott, hogy felkavarták a palotában történtek, és hogy most már nagyon vágyott
rá, hogy véget vessenek annak, ami a világban folyt. Egyszerűen betelt a pohár,
elég volt. Eleget szenvedett Eldia… ahogyan egykor eleget szenvedett Marley is.
Az egész világ. Elég volt.
– Azért,
Eren – mondta a lány –, mert senki és
semmi sem mondhatja meg, hogy mit
tegyünk… Senki és semmi sem kényszeríthet rá valamire,
amit nem akarunk. Azért, mert szabadnak születtünk. Szabadok vagyunk… és óvjuk ezt a
szabadságot. Ha kell, foggal-körömmel küzdünk érte. A jövőnket, a saját sorsunkat mi
magunk írjuk, Eren. – Azzal felállt,
otthagyta; megelégelte a bölcselkedést, noha mostanra mesteri szintre
fejlesztette azt. – Megnézem Galliardot! – csicseregte vidáman… megjátszott vidámsággal a hangjában,
mert nem lehetett őszintén, tiszta szívből boldog, azok után, amit átéltek,
Eren jól tudta ezt. Idegesen fújta ki a benntartott levegőt, ahogy a lány
cipőjének kopogását hallgatta; figyelte az apró, törékeny alakját, amint a
léghajó keskeny folyosóján végighaladt, nézte, ahogy elhaladt egy újabb szék
mellett. Pieck meghazudtolta a szavait, nem is Galliardnál kötött ki, ám ez már
nem számított, Eren kegyes hazugságnak tekintette. Értékelte helyette azt az
őszinteséget, amit a lány megmutatott magából, a kettőjük pillanatát, amikor
Pieck leengedte a védelmező bástyákat, amikkel körülvette magát.
– Köszönöm… –
lehelte, habár tudta, a lány már nem hallja őt.
Nem baj –
gondolta. Jó ez így.
Nekinyomta a
homlokát az ablaknak, tenyerét a hideg üvegre simította.
Milyen csendes… –
folytatta az elmélkedést. Milyen csendes
is a szabadság, pedig…
Alattuk háborgott
az óceán, lassan messze hagyták maguk mögött Paradis vidékét. A távolból már
látszódott Hizuru, tudta, hogy csak idő kérdése, és meg fognak érkezni.
Miután partot
értek, Kiyomi asszonyság pedig eléjük sietett, hogy üdvözölje őket, már
hajlandó volt megtörni a némasági fogadalmát, de akkor is csupán néhány mondat
erejéig, hogy ne bántsa meg a keleti asszonyt. Azután a szobájába vonult,
levetette magát a matracra, és felhúzta a térdét. Úgy kuporodott össze, akár
egy kisgyerek, és vigasztalhatatlannak érezte magát. Hallotta, hogy nyílt az
ajtó, de nem törődött vele.
A tenyér melegnek
tetszett a csípőjén, izgatott-ideges zsibongást hozott magával, ahogy Armin
lassan a ruhája alá simította, megérintve meztelen bőrét. Ujjbegye apró, puha
köröket írt a bőrére, a sokadik cirógató mozdulat után Eren már nem is
számolta, pusztán lehunyt szemmel élvezte a fiú ténykedését.
– Szabad? –
hangzott az óvatos puhatolás, mire felhümmögött. Ó, igen, persze, hogy
szabad.
Armin leolvasta az
ajkáról a kimondatlan szavakat; lassan becsúszott mellé a takaró alá, majd
átvetette a karját a derekán. Hátulról simult hozzá, Eren érezte a lélegzetét a
bőrén, ahogy a nyakába szuszogott.
– Mi a baj? –
kérdezte tőle gyengéden. – A bátyád?
– Nem tudom. –
Eren felnyögött, őszintén felelt. Nem akart, talán nem is tudott Armin szemébe
hazudni, még úgy sem, hogy most a hátát mutatta neki. A bőre a bőrének simulva,
a fiú kapkodó légvétele simogatta a tarkóját. – Nem tudom – mondta újból. – Semmit
sem tudok.
– Nem baj, ha nem
tudod – súgta erre Armin. – Együtt majd kitaláljuk, kedvesem. – Megsimogatta az
oldalát, majd rászorított a csípőjére. Higgy
nekem, üzenték az ujjai. Bízz bennem.
Nem volt kérdés, hogy így fog tenni.
Halkan
felsóhajtott, aztán megvallotta a legnagyobb félelmei egyikét:
– Félek, Zeke
valami őrültségre készül… – Alig lehetett hallani a hangját, Armin így is
tisztán értette. Minden érzékszervére őrá koncentrált; érezte a mosolyát, a
felfelé kunkorodó szájának ívét.
– Zeke mindig
valami őrültségre készül – nevetett.
– De Pieck azt
mondja, én hoztam meg az első döntést.
– Ó, igen –
hümmögte. – Aznap, amikor nem fogadtad el Frieda ajánlatát… De ez nem baj,
Eren. Hiszem, hogy valami csodálatos dolog fog kisülni abból, hogy nem hagyod
magadat irányítani. Az Alapító ereje túlságosan is ördögi ahhoz, hogy bárki is
uralni tudja. És igen, aggódom Sasha miatt, de az ő esetében nem láttunk más
megoldást. Nem tudjuk, mit látott Frieda. Nem tudjuk, mik ezek az emlékek,
amiket az óriásaink folyamatosan közvetítenek, de… elképzelhetőnek tartom, hogy
a jövő lehetséges kimeneteleibe nyerünk bepillantást… és ennek tudatában Zeke tényleg megmentette Sasha életét azzal,
hogy óriáserőt adott a kezébe. Te nem ismered őt úgy, mint én… Sasha egy
csodálatos ember, remek barát, és…
– Sss. – Eren
megfordult az ölelésében, mélyen a szemébe nézett. – Sss… – kérte, mire Armin
engedelmesen elhallgatott. Ragyogott a tekintete, akárcsak az övé, tenyere
pedig még mindig veszélyes helyen pihent, Eren csípőjén, talán egy kicsit
lentebb is, mint azt megelőzően.
Egyetlen erős
húzásába telt, Eren azonban egyáltalán nem tiltakozott, sőt mohón csúszott
előrébb, bele a szőke fiú karjába. Ajkuk félúton találkozott, ugyanazzal a hévvel
és mohósággal együtt préselődött össze, amelytől Eren egész teste zsibongott. Igen, gondolta vadul; mohóság volt, vágy
és izgalom a csókjuk – együtt, a szájuk szenvedélyes simogatásával elsöpörték a
félelmet, mindazt az idegességet, amely felgyülemlett bennük… az erdőben és a
palotában töltött idő alatt egyaránt.
Armin ujjai a
bőrét cirógatták a csípőcsontján, majd feljebb siklott a keze, a gerince ívét
tapogatta, miközben szabad karjával magához vonta – és Eren kapaszkodott, és
Armin is kapaszkodott, és kicsit olyan érzésnek tetszett, mintha helyére
billent volna a világ. Talán valóban az történt.
Eren
bensőjét forróság feszítette: sosem érzett még ehhez foghatót. A szája csókolt
és csókolt – magától csókolt, anélkül, hogy visszafogta volna magát –, aztán
sóhajtott egyet, Armin ajkára fújta a levegőt, ahogy kapkodva elszakadt a
szájától. Homlokát a fiú homlokának döntötte; tágra nyílt szemmel nézte őt,
nézett mélyen Armin szelíd, kék szemébe. Az ég színére emlékeztette, és szinte
látta maga előtt a szabadságot megtestesítő madár kecses szárnyrebegtetését,
ahogy átszelte az égboltot, majd tovaröppent… csak úgy, mint régen, nagyon
régen a Slava erődnél… és még annál is régebben, azon a napon, ott és akkor,
ahol és amikor minden elkezdődött: Shiganshinában.
– Mondd csak… –
Alig ismert rá a saját hangjára, az elfúló, rekedtes suttogásra, amely furcsán
mélyről tört fel a mellkasából, Armint azonban nem zavarta. A dereka köré fonta
mindkét karját, odavonta magához, hogy apró puszit nyomjon az orra hegyére,
majd arcát Eren vállgödrébe fúrta; az ő gerince mentén is jóleső, sejtelmes
borzongás futkározott. Eren próbálta figyelmen kívül hagyni – figyelmen kívül akarta hagyni –, de a vágy, a feszítő
érzés egyre jobban vonzotta. A fiú testének simult – dörgölőzött –, és a szavak a torkára forrtak, mert Armin
mosolygott, a matrac nyújtotta szűk helyen pedig addig fészkelődött, amíg Eren
meglátása szerint lassan nem maradt belőlük más, mint egymásba gabalyodott
végtagok, két vágytól lüktető test és lélek, amely eggyé kívánt válni.
– Mm…? – mormolta
a fiú a vállába. – Mire vagy kíváncsi? – Kásás volt a hangja, megfogta az
álmosság, még a buzgó vágy ellenére is. Eren átérezte. Tombolt benne a
fáradtság, mégis éber volt, képtelen lett volna az alvásra. – Mm… Eren? – Armin
a nyakába szuszogott, apró levegővételei borzongást csaltak végig a testén.
Eren nem felelt,
csak érintett, azt is lassan és óvatosan, mintha porcelánhoz nyúlna. Mintha
attól félne, hogy pusztán az érintésével összezúzhatná… nem is Armint, a fiút,
akiben hatalmas erő lakozott, hanem azt az illékonynak tetsző pillanatot, amit
most mindketten átéltek. Hizuru szívében, Lady Kiyomi oltalma alatt, legyen szó
egy olyan szobáról, amibe még rendes ágy sem jutott, nem számított; itt
történt, csak is itt, és ketten voltak, édes kettesben ölelték egymást,
csókolóztak lustán és felfedezően.
Mondd csak, te is érzed? – szerette volna megtudakolni, ám végül nem tette.
Armin lába a combja között nyugodott – törökülésben húzódott hátra, és Eren
figyelmét nem kerülte el, hogy mennyire reszketett, mikor az ujjai a felsőjére
simultak. Az anyagot markolta, és szemmel láthatóan hezitált.
Bátorítsam?
Tegyem, ne tegyem?
Eren az ajkát
harapta, ahogy lassan feltérdelt. Mikor rásimította a tenyerét a szőke fiú
kézfejére, Armin halkan felnyögött. Egy pillanattal később keze már a fiú
meztelen felsőtestén siklott végig – a mozdulat, amivel lehúzta a válláról az
inget, szinte már könnyednek tetszett, finomkodónak ahhoz képest, hogy majd’
megőrült a vágytól. Ajka Armin nyaka és a válla közti érzékeny területre tévedt
– nem szívta meg a bőrét, csupán hosszan pihentette rajta a száját, hogy a
végén nedves csókot nyomjon rá. A bőrére lélegzett – nem harapott, pusztán
simogatott, akárcsak mindkét keze, ami bejárta a fiú mellkasát; izmokat
tapintott, Armin kemény, rózsaszín csomóvá gömbölyödött mellbimbóját. Az
oldalát simította, érezte a bordáját, majd visszatérve a mellkasára, a tenyere
alatt lüktető szívét.
– Eren… – Armin
nem volt nyugodt, kicsit sem, mégis erőlködött, hogy annak látszódott, és Eren
értékelte ezt. Ő maga képtelen lett volna megjátszani magát, még azért sem,
hogy ezzel másokat, jelen esetben Armint nyugtassa. Bezzeg a szőke fiú! Ő csak
figyelte őt, kék szeméből áradt a gyengédség, elnyíló ajkára lassan bátorító
mosoly költözött. – Eren… – ismételte a nevét, majd ujjait Eren csuklója köré
fonta. A mellkasára húzta a kezét, vissza a szívére. Úgy nézett rá, hogy Eren
egyből megértette: „ennyire szeretlek…”,
és az elfúló, kimondatlan vallomás megmelengette a szívét. Nem kellett szavakba
önteni, amit a fiú iránt érzett, nem kellett kérdeznie, követelnie, hogy mondja
ki, ahogyan Armin sem várta tőle, hogy a szája megformálja a bűvös szót.
– Csússz az
ölembe… – suttogta rekedten, mire Armin szó nélkül engedelmeskedett. Ahogy
előrelendült, hogy az ölébe üljön, karjával átkulcsolta a nyakát. Eren teste
lúdbőrzött tőle, tomboló vágy keveredett benne a kásás ízű fáradtság zsibongó
ködével. Armin csípőjére markolt a nadrág korca alatt, reszketve fújta ki a
levegőt, ahogy megdöntötte a testét, hogy teljesen nekisimuljon a fiúnak, majd
nekilásson jó alaposan megcsókolni.
Fel akarta fedezni
őt.
Az ajkának ízét,
minden rejtett zegzugát.
A bőre puhaságát,
az álla erős ívét.
Tudni akarta, mit
szól ahhoz, ha csókot nyom a szája szegletébe, ha apró puszikkal hinti be a
nyakának oldalát, ha megízleli és nedves csókkal látja el mozgó ádámcsutkáját…
És vágyott még másra is.
Érezni akarta a
fiút – jobban, mint valaha, jobban, mint bárki mást. Ó, de még mennyire ki akarta deríteni, mit rejtenek a ruhák –
látni, érezni, tapasztalni, felfedezni a kemény forróságot Armin izmos combja
rejtekében, talán még magába is vezetni… ha nem fordítva.
Zihálva kortyolt a
levegőből – olyan erősen szorított, hogy Armin bőrére már most pírt vetettek az
ujjai, kezének lenyomata tökéletesen rajzolódott ki a fiú gyönyörű, erőtől
duzzadó testén. Gyermekkori törékenysége odalett az évek folyamán. Eren nem
tudta, milyen lehetett tizenéves kamaszként, de azt tudta, milyenné vált,
miután felnőtt. Látta és még többet akart látni. Ó, de még mennyire… vágyott rá, hogy láthassa!
Vékony csontú fiú
volt, csípője keskeny, a válla nem túl széles, bőre alatt azonban izmok
feszültek. A katonai kiképzés őt is megedzette – levetkőzte azt a bátortalan,
ijedt gyermeket, aki annak idején, Shiganshina bukásának napján még védelemre
szorult.
Eren lassan nyúlt
felfelé, elvette a kezét Armin csípőjéről. Kábultan csúsztatta feljebb a
tenyerét, ujjaival finoman cirógatta körbe a fiú köldökének ívét. A fülénél
hallotta Armin kapkodó légvételét; ő is épp úgy szomjazta az éltető oxigént,
ahogyan a finom csókokat és a gyöngéd érintéseket. A vállába kapaszkodott, Eren
érezte az ujjait, amint a bőrébe martak, aztán forró tenyér simult a tarkójára,
ő pedig soha semminek nem örült még ennyire, ahogy megtartotta a fiú hátát, és
az ujjbegyével újra meg újra megérintette azokat az apró, alig észrevehető
pihéket Armin köldöke tájékán, az érzékeny bőrén. Hozzá akart simulni – annál
is jobban, mint ahogy most volt, Arminnal féloldalasan az ölében –, meg akarta
érinteni, összegabalyodni és csókolni, örökkévalóságig csak csókolni, amíg
kifogy mindkettőjük szuflája, s talán még azon túl is.
A fiú borostája
karcolta az állát, különös érzés volt, azt a napot juttatta eszébe, mikor annyi
év távlatából először találkoztak Liberio kapujában azután, hogy Eren leszállt
a vonatról. Az emlékeitől megfosztva, fel sem ismerte… milyen régen is volt
már! Azóta fenekestül felfordult az élete… De nem bánta meg. Ezért a
pillanatért, ezért az illékony, törékeny pillanatért igenis megérte mindaz a
sok csapás, amin keresztülmentek, hogy eljussanak idáig…
Armin combja
forrón ölelte körül a lábát, pont ott, pont úgy simult hozzá, hogy Eren teste
is forróságba boruljon tőle, és a kezük, figyelmük, az érintéseik nem lankadtak
egy másodpercre sem. Armin hátát simogatta, végighúzta a kezét a gerince ívén,
le, egészen a derekáig, hogy aztán a csípőjére markoljon, és még több hévvel,
mélyen lapuló mohósággal csókoljon. A fiú a szájába nyögött, ujjai táncot
jártak a tarkóján, Eren barna tincsei alatt.
Szinkronban mozdultak,
ösztönösen, égetően sürgető vággyal. Eren teste továbbra is egyszerre
bizsergett a fáradtságtól és zsibongott az élvezettől. Ahogy Armin vágytól
ködös, mámoros szemébe nézett, tudta, hogy a fiú is hasonlóan érez.
Csak egy kicsit
kellett megdöntenie magukat, a karját még mindig Armin dereka körül nyugtatta.
Armin készségesen dőlt hátra és húzta magával őt is; bátorító mosoly ült az
ajkán, ahogy felnézett rá.
Eren
elmosolyodott. A fiú fölé hajolt, a nyakhajlatába szuszogott. Fájón simult
össze az ölük, fájdalmasan forró és izgató érzésnek tetszett, és Eren már nem a
fiú hátát támasztotta, hanem a válla két oldalán, a matracra helyezte a
tenyerét. Feszült a karja, ahogy egymaga tartotta meg a súlyát, hogy ne
nehezedjen teljesen Arminra, de ezt sem bánta. Semmit sem bánt. Lüktető
ritmusban mozdult a testük, Armin érintéséből nem áradt bizonytalanság, csak
kellő magabiztosság és gyakorlott vágykeltés. Erennek megfordult a fejében a
futó gondolat, hogy vajon ki által lehetett ennyire tapasztalt, mitől érezte
magát ennyire nyugodtnak, miközben csókolta és érintette őt, miközben ő meg
majd’ megveszett attól, hogy a karjában tarthatja és érezheti, szabadon
csókolhatja a fiút, végül azonban nem rágódott rajta tovább. Armin itt volt,
vele volt, őrá vágyott, őt választotta.
A pillanat, amikor
a lüktető vágy kiteljesedett mindkettőjükben, váratlanul érte, elektromos sokk
formájában pattogtak végig a bizsergés keltette szikrák a gerince mentén.
Száraz volt a szája, a nyelvére kellett harapjon, hogy ne kiáltson vagy nyögjön
fel a szoba dermesztő csendjében. Armin tágra nyílt szemmel bámult föl rá,
szőke haja aranyló glóriaként terült szét a fakó, egykor bordó színű matracon.
Reszketett a lába, amivel átkulcsolta Eren derekát; Eren a saját lábujja
görbületén érezte a remegős élvezet utolsó hullámait… Öléből kioldott a
forróság; érezte a saját élvezete és Armin örömének egyértelmű bizonyítékának
hőjét az egymáshoz préselődött testük között, földöntúli kábultság csapta meg,
ahogy az izgalom elmúlt, s helyét átvette a jóleső elégedettség.
A fiú mellé
csúszott, remegve sandított rá a szeme sarkából.
Arminnak ragyogott
a szeme… és mindent betöltött a sugárzó mosolya. A kezét szorította, úgy
szorongatta Eren hosszú, vékony ujjait, mintha soha nem akarná elengedni őket…
Eren szélesen
mosolygott.
– Armin…
– Nem lesz semmi
baj – súgta erre a fiú biztatóan. – Tudom, hogy félsz, de… nem lesz semmi baj –
állította, mire Eren felé fordult. Összefonódott a tekintetük; borzongott,
ahogy Armin a karját kezdte simogatni. – Nyugodtan aludj, Eren… Én őrizni fogom
az álmodat.
– És a tiédet ki
őrzi? – lehelte a kérdést.
Armin rántott
egyet a vállán.
– Az enyém nem
olyan lényeges…
Eren felhümmögött,
majd megrázta a fejét.
– Ne engedd el a
kezemet, Armin – kérte, mire a fiú komolyan bólintott.
– Nem terveztem.
– Én sem engedem
el a tiédet…
Armin
felkuncogott. – Akkor jó, most viszont aludj, kedves! Szükséged van rá… hogy
megnyugodj egy kicsit. Holnap új napra virradunk… és ki fogunk találni valamit.
Valami mindig lesz, Eren. Hiszem, hogy nincs mitől félünk… Amíg magunk írjuk a
sorsunkat, és nem hiszünk benne, hogy létezik egy nagyobb hatalom, amely
megszabja, milyen útra léphetünk, nincs baj. Nem lehet, hogy legyen… Csak
annyit kell tennünk, hogy higgyünk magunkban… és bízzunk egymásban, ez a legfontosabb,
Eren. Küzdj! – szólította fel; hangja mintha már távolról szólt volna. – Küzdj,
Eren, küzdj és soha ne add fel! Küzdj… és bízz! Saját magadban… és másokban.
Bennem, bennünk.
Eren félálomban
volt már, de még hallotta őt – a nyugtató hangját, szavak foszlányait. Még
mindig érezte a karján Armin gyengéd simogatását, a kezét a másik kezében,
ujjai szelíd, ugyanakkor határozott szorítását… és most már érezte azt is,
ahogy hátulról odapréselődött hozzá.
– Sss, kedvesem –
csókolt puhán a halántékára a fiú. – Talán hamarosan vége lesz… Gondoskodom róla, hogy valahogy vége
legyen. – Hogy ez üres ígéret volt-e, a pillanat heve szülte fogadkozás, azt
Eren nem tudta. Elnehezült a szemhéja, és épp csak pihentette egy kicsit a
szemét, amikor az álom hirtelen lecsapott rá, s az ajka hiába formált szavakat,
hiába próbálta megkérdezni Armintól, hogy mire célzott, már képtelen volt rá.
Jóleső, kábult sötétség zuhant az elméjére, és egy pillanattal később minden
gondolat kiröppent a fejéből, hogy átadják helyüket egy zavaros, különösnek
tetsző álomnak. Ezer csillag fénye ágazott szerteszét a koromsötét égbolton, és
a magasba törő fényoszlop olyan volt, akár egy hatalmas, odvas fa törzse.
Olyan, mint az a fa, ami alatt gyerekkorában is oly’ sokat időzött.
Álmában kíséreties
csend, fények játéka uralta az idegen világot, aztán egyszer csak csoszogó
léptekre, loccsanó víz hangjára lett figyelmes. A lány ruháját vér és mocsok
borította; kezében vízzel teli vödröt cipelt. Bokájáig nyaldosták a
homokszemcsék, cipője ellenére is jutott belőlük bőven.
Eren megbabonázva
figyelte.
A lány megöntözte vízzel
az élet fáját, majd félretette az üres vödröt. Szeme kéknek tetszett, már nem
örvénylett bíborlilán, ajkát pedig halvány, őszinte mosolyra húzta.
Eren… –
szólt.
Ég veled.
Megjegyzés: A
folytatás remélhetőleg hamarabb érkezik, mint 3-4 hónap múlva… Sőt.
Igyekszem. :-)
Addig is, a következő várható frissítések:
1.) Az óceán túloldalán (Levi x Eren)
2.) Újrakezdés (Levi x Mikasa)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése