Levi x Eren – „Csak egy kölyök…” (soulmate!AU, novella)

„Csak egy kölyök…”

Tartalom: soulmate! AU, canon era

Nyolcszáznegyvenötben járunk, a Mária fal áttörésének napján. Levi már letett róla, hogy valaha is megtalálja a lélektársát, de a Felderítő Egység újabb expedíciója miatt a körzetbeliek összegyűltek, hogy búcsút vegyenek tőlük. Eren Jaeger is.

Megjegyzés: Nem „A név ereje” szösszenet folytatása és valószínűleg nem is biztos, hogy teljesen canon a történet. :D

---

Erwin Smithnek mindig kötés fedte az alkarját azon a helyen, ahol a „névnek” kellett volna díszelegnie. Sosem fordult elő olyan pillanat, hogy figyelmetlenségből felfedte valaki előtt. Levi egyszer sem kérdezett rá, hogy ki szerepel a bőrén, és viszonzásképpen ő maga sem hangoztatta a sajátját. Erwin néha rajtakapta, amint vakarja, akkor is úgy, hogy igazából fel sem tűnt neki, hogy mit művel; öntudatlan mozdulat volt, lassú és elgondolkodó. Olyankor mosolygott és vagy nem mondott semmit, vagy megszólította, és csak felbosszantotta vele Levit. Ehhez remekül értett.

A név fekete, kacskaringós betűkből állt. Levi egyedül akkor hajtotta feljebb az inge ujját, amikor teljesen egyedül maradt. Akkor megbámulta a betűk ívét, aztán egy ingerült sóhajtás következtében visszarántotta rá a vékony anyagot, elfedve saját maga elől is. Lélektársnak nevezték azt a valakit, akinek a nevét az alkarjukon viselték – egyesek gyerekkoruktól kezdődően, mások csak később, felnőtt koruktól.

Mikor Levi bőrén megjelent a sajátja, a számára teremtett, tökéletes társ, akiben a lelke rokonra lelhet, még az Alvilág bűzét szívta, Kenny meg már rég megtanította a túlélésre. Nem foglalkozott a névvel, a lélektársa bárhol lehetett. Úgy képzelte, valószínűleg odafent, a napvilágban élvezi az életét, nem hozzá hasonlóan az Alvilágban rohad. Kicsit talán még kívánta is neki, hogy legalább ő legyen ekkora piszok mázlista, és ne ugyanúgy sínylődjön, mint ő.

Legalább egyikünkkel ne csesszen ki így a világ – gondolta.

Szerencsére így is történt.

A név nyugodt maradt, míg az Alvilágban raboskodott – nem viszketett, nem vörösödött ki, nem kellett vakarni sem; mintha ott sem lett volna a bőrén. Mindez nemcsak azt jelentette, hogy Levinak viszonylag békés évei voltak – ha leszámította persze a Katonai Rendőrség örökös hajszáját –, hanem azt is, hogy nem tévedett, mikor arra jutott, hogy a lélektárs odafent lehet. Köztudottan a név ugyanis akkor szokott felforrósodni, viszketni vagy kivörösödni, ha annak viselője a közelében tartózkodik. Mivel Levié az égvilágon semmit sem csinált, arra engedetett következtetni, hogy a lélektársa messze volt tőle, jó messze, boldogságban és remélhetőleg gazdaságban. Hátradőlve élhette a kényelmes kis életét, mert Levi aztán nem tudta őt megzavarni ebben, akkor sem, ha akarta volna.

Egy idő után nem gondolt rá.

Sokáig nem gondolt rá, még azután sem, hogy felkerült a felszínre és bekerült a Felderítő Egységbe.

Mintha csiklandós érzés szaladt volna végig a karján, amikor áthaladtak Shiganshina körzetén, hogy eljuthassanak a Mária fal ottani kapujához, de sietve elhessegette, amikor meghallotta felcsapni a pusmogást. Nyolcszáznegyvenötben sokan összegyűltek, hogy megnézzék, mint vonul a Felderítő Egység a biztos halálba. Míg a felnőttek komoran súgtak össze, addig a kisgyerekek arca ragyogott az izgatottságtól. Levi a saját nevét is tisztán hallotta, és tudta, hogy milyen ostoba „nevet” aggattak rá a falakon belüliek: „az emberiség legerősebb katonája”. Őt Mike követte a nevetséges nevek sorában, akinek éppen egy fiatal, rövid hajú nő – Nanaba, emlékezett vissza a nevére Levi – magyarázott valamit a közelgő küldetésről.

Levi a fejét csóválta, majd inkább a kaput figyelte. Kedve támadt odakapni a karjához, hogy megvakarja a kacskaringós betűket, végül azonban elvetette ezt az ötletet. Nem hagyhatta, hogy eltereljék a gondolatait ilyesfajta ostobaságok.

Persze tudta, mit jelent mindez.

A lélektársa Shiganshinában volt. Nem csupán Shiganshinában, hanem valahol ott, a viszonylag szép számú tömegben, közvetlenül Levi közelében. Annyira közel, hogy akár… Ha csak egy kicsit is oldalra pillant… Levi nyelt egyet, ahogy a szeme sarkából nekilátott végigmérni az összegyűlteket.

Előbb a felnőtteket vette szemügyre: pletykás asszonyok, megfáradt férfiak lesték őket, családanyák és családapák. Levi elhúzta a száját.

Akadt persze kivétel is, Levinál néhány évvel fiatalabb vagy éppen vele egykorú fiatalok – csinos arcú lányok és napbarnított bőrű fiúk, akik pár percnél többet nem is szántak a felderítőknek. Levi nem tudta eldönteni, hogy mit csináljon. Hiába nézte őket, valahogy egyikük sem tűnt ki semmivel. Egyikre sem tudta volna rámondani, hogy a lélektársa anélkül, hogy ne ellenőrizné az alkarját.

Pedig ezt éreznem kellene. Nem véletlenül hívják lélektársnak…

Hosszú másodperceken keresztül rajtuk felejtette a tekintetét. A kisgyerekek izgatottan kalimpáltak vékony karjukkal, sőt néhányuk minél magasabbra próbált mászni, hogy jobban láthassa őket. A gyerek testvére vagy játszótársa – Levi kereste a hasonlóságokat, de nem talált egyet sem – aggódva kapott utána.

– Le fogsz esni! – hallotta Levi a hangját. Egy lány volt, tíz év körüli, ahogyan a fiú is, amelyik magasra akart törni, a vonásai alapján pedig a ritkaszámba menő keletiek közé tartozott. Levi az alvilági bordélyban látott utoljára keletit, azt is sok-sok évvel ezelőtt. Amennyire tudta, az utolsó tisztavérű keleti valahol ezen a vidéken élt, a gyermekei pedig… Félvérek – állapította meg, ahogy a lányra esett a pillantása. Volt benne valami ismerős, amit sehová sem tudott tenni. Őszintén remélem, hogy nem azért találom ismerősnek, mert ő a lélektársam…

– Hagyj már békén, Mikasa! Inkább nézd te is a Felderítő Egységet!

– De…

– Ó, te jó ég!

– Mi történt? – kérdezte gyorsan Mikasa. – Talán jobb lenne, ha… Mi a baj?

Összeakadt a tekintetük. Véletlenül történt vagy szándékosan? Levi nem tudta. A fiú, akit Mikasa sikertelenül próbált leimádkozni az emelvényről, arrafelé nézett, amerre ő is volt a lovával, és ahogy egymásra villant a pillantásuk, Levi érezte, hogy a borzongás végigszaladt a testén. Bizseregni kezdett a bőre ott, ahol a név pihent, és ahogy a kékeszöld színű szempárba bámult, hirtelen minden annyira egyértelműnek tűnt. A korábbi kételyei szinte teljesen elmosódtak. Nem kellett azon gondolkodnia, hogy mitől kúszott fel a nyakán a forróság, hirtelen miért támadt ahhoz kedve, hogy hagyja a francba a küldetést – a francokat Shadis parancsnokkal meg az egész, kicseszett óriásvadászattal! –, s helyette inkább átszelje a köztük levő távolságot.

Csak egy kölyök… – gondolta fintorogva, közben azonban pontosan tudta, hogy ez nagy hazugság volt. Az a fiú, tőle nem messze nemcsak egy kölyök volt, hanem egyben a lélektársa is. Akinek még fel kell nőnie – tette hozzá. Persze így is jobban járt, mint mondjuk az, akinek egyik napról a másikra szürkébe hajlottak a betűk. Az ugyanis azt jelentette, hogy még azelőtt elvesztette a lélektársát, mielőtt megismerhette volna, s így úgymond, élete végéig magányra lett kárhoztatva. Sajnos nem egy ilyen ember megfordult a Felderítő Egységben, ezért Levi naponta szembesült ezzel is.

Csak egy kölyök… de legalább él. Ez így is több volt, mint amire eddig számított. Azt hitte, sosem láthatja majd a lélektársát. Réges-rég letett róla, hogy megismerheti, erre itt, nyolcszáznegyvenötben, egy küldetés előtt állva mégiscsak találkozhattak. A gyerek valószínűleg csak a hős Levi hadnagyot látta benne, valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy kit vizslat ennyire lelkesen csillogó szemmel, már-már lázasnak tűnő, kipirult arccal, de egy nap… Egy nap neki is meg fog jelenni a név az alkarján – mosolyodott el Levi. A mosoly olyan gyorsan suhant át az ajkán, mintha soha nem is létezett volna, de a szemfülesebbek – az a szarházi pápaszemes!, dühöngött – bezzeg azonnal kiszúrták.

– Az egy mosoly volt! – hajolt előre meglepetten, széles vigyorral az arcán. – Az egy mosoly volt, Levi!

– Képzelődtél – vetette oda.

– M-mi, mi, mi? Dehogyis! – Hanji kihúzta magát; nem lehetett levakarni róla a vigyort. – Láttam, amit láttam! Mosolyogtál! Kire, mire? – A nyakát nyújtogatta, és nemcsak a vigyort nem lehetett róla eltűntetni, hanem őt magát sem lehetett lelőni.

Levi hatalmasat sóhajtott, és úgy döntött, többet nem bámulja a lélektársát. A kölyök fiatal volt még, kilenc-tíz év körüli, korához képest szerencsére nem csenevész. Sötétbarna tincseit rövidre nyírták, össze-vissza meredeztek neki, míg a szeme… A legkülönösebb szín – sandított óvatosan oldalra Levi. Nem tudom megmondani, hogy inkább kék vagy zöld. Olyan lehet, mint… De még rendes hasonlatot sem tudott találni, amivel kifejezhetné, hogy pontosan milyen is. A kölyök csak egy kölyök volt még, mégis Levi lélektársa, egy gyönyörű, ártatlan gyermek, aki nem fogta fel, hogy mit is lát. Nem értette, mire esküdött a Felderítő Egység. Nem értette, hogy odakint nem egy álomvilág várja őket, hanem maga a biztos halál: undorító, szörnyszülött óriások, amik elnyomják mindazt a szépséget, amik a falakon kívül veszik körbe őket.

Mindegy – szorította meg a kantárt. Mennünk kell.

A kapu kinyílni látszott, Levi pedig felzárkózott Erwin mögé.

– Emlékszel a tervre? – kérdezte tőle a nagydarab, szőke férfi. – Szét fogunk válni.

– Hogy a francba ne emlékeznék. – Levi a szemét forgatta. – Annyiszor mondtad el, hogy lassan rosszul vagyok már tőle.

– Minden rendben lesz. – Egy felderítő mögüle, valami Moses előredőlve Erwin vállára csapott. A férfi felnyekkent, Shadis meg hátrakapta a fejét és összevonta a szemöldökét. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy mindannyian megértsék, mit üzent: „Viselkedni vagy megbánjátok!”. Ha akart, tudott rettegést kelteni.

– Csak ne essen az eső… – sóhajtotta Nanaba. – Ki nem állhatom, amikor szakadó esőben kell óriásokkal harcolnunk.

– Nem látszanak felhők az égen – jegyezte meg Hanji. – Ne aggódjunk. Inkább törekedjünk rá, hogy minél több abnormális óriással találkozzunk!

– Csak azt ne! – rémüldözött egy másik felderítő. – Akkor biztosan felfalnak minket!

– Engem ugyan nem! Legyőzhetetlen vagyok! – Moses nevetett, Levi pedig önkéntelenül megbámulta. Egyesek annyira naivan és ostobán küzdöttek azért, hogy szabadok legyenek, hogy nem fogták fel, mi az igazi veszély. Moses Braun pont ilyen alak volt.

– Menjünk – indítványozta Erwin, mire Levi hálásan pillantott rá,

Menjünk – bólintott mintegy magának –, hogy minél hamarabb visszajöhessek…

A lélektársa Shiganshinában lakott, s talán a küldetés után… talán lesz annyi ideje, mielőtt visszautaznának Trostba, hogy megkeresse. A nevét tudja, hiszen ott virított az alkarján már évek óta! Ráadásul Shiganshina nem volt túl nagy. Levi gyanította, hogy szinte mindenki ismert mindenkit.

A kapu kinyílt, ők pedig megsarkantyúzták lovaikat, majd nekiláttak, hogy egy újabb expedíció keretében megtudjanak valamit az óriásokról. Mindezt az emberiség érdekében tették, hogy egy nap ne kelljen a falak biztonsága mögött élniük. Levi lovagolt, átszelte a levegőt és ölt. Amikor néhány óra elteltével szakadni kezdett az eső, valamiért eszébe jutott az a szerencsétlen Moses Braun, aki Shadis parancsnokkal meg Erwinnel egy osztagban indult az ellenkező irányban, és aki olyan büszkén hangoztatta, hogy nem fogják megenni az óriások.

Ostoba – gondolta. Mintha minden ilyen egyszerű lenne…

Nyolcszáznegyvenötöt írtak, amikor Levi rátalált a lélektársára Shiganshina körzetében, közvetlenül a falakon kívüli expedíciójuk előtt.

Nyolcszáznegyvenötöt írtak, amikor Keith Shadis átadta a parancsnoki címét Erwin Smithnek, Levi egyik… barátjának (?), miután annyi embert elveszített a küldetés során – köztük azt a szegény, naiv Moses Braunt –, és nyolcszáznegyvenötöt írtak akkor is, amikor a semmiből megjelent egy ötven méternél is magasabb óriás, a Kolosszális Óriás, aki könnyedén lyukat ütött a Mária falba, ezzel Shiganshina pusztulását írva elő.

Levinak nem maradt ideje, hogy a körzet lakói között keresgélje a lélektársát. Azokban a zűrzavaros órákban semmire sem maradt ideje, és azokat követően, amikor a túlélők hajói befutottak Trostba, még inkább nem tudott azzal foglalkozni, hogy ellenőrizze, vajon köztük van-e a lélektársa. Kevés gyerek menekült meg, az emberek egymást taposva futottak az életükért… és Levi sosem a szerencséjéről volt híres. Végül, amikor eljutott odáig, hiába kereste, nem találta a fiú nevét. A betűk nem hajlottak szürkébe, s ez legalább azt jelentette, hogy nem vesztette el teljesen.

Nyolcszáznegyvenötöt írtak, amikor a világ teljesen a feje tetejére állt, és nyolcszázötvenet, amikor még inkább kifordult önmagából. Miután végzett azzal a két óriással, amelyik majdnem megölte az újoncokat, lassan megfordult, hogy lebámuljon a füstölgő tetemre, s a kölyökre, akit egyértelműen az óriás testéből húztak ki a barátai. A barátok… Egy nagyon ismerős, keleti vonású lány egy szőke, gombfejű fiúval, akik megszólalni sem tudtak a döbbenettől.

– A Szabadság Szárnyai… – érte el a fülét az óriásfiú hangja, és utána… Utána minden más lett.

A fiú a cella túloldalán ugyanaz a fiú volt, akit öt évvel ezelőtt látott. Nem kellett zseninek lennie ahhoz, hogy erre rájöjjön: ugyanolyan szélfútta barna haj, ugyanolyan megmagyarázhatatlan színű szempár. És ugyanaz a név is, ami Levi elfedett karján pihent. Még mindig csak egy kölyök volt, de ezúttal egy kicsit különbözött már az akkori énjétől, s nemcsak abban, hogy elkezdett felnőni… Az alkarját nem takarta el teljesen, így Levinak alkalma nyílt, hogy meglesse a korábban makulátlan bőrt. Azon most kacskaringós, fekete betűk alkottak egy nevet, Levi nevét, s ha mindeddig akár meg is kérdőjelezte, hogy az előtte álló kölyök valóban a lélektársa lenne, többé nem tette.

Eren Jaeger félénken mosolygott és végül így szólt:

– Levi hadnagy… Végre.

És úgy ragyogott a szeme, hogy Levi elfelejtette a kérdéseket, amiket gondosan a szájába rágtak. Elfelejtette, hogy egy óriás füstölgő teteméből halászták ki, hogy a fiú olyan képességekkel rendelkezik, amikért akár meg is ölné a Katonai Rendőrség… Mindent elfelejtett.

Egyedül annyit tudott, hogy a fiú még mindig csak egy kölyök volt, de Eren Jaeger is egyben.

A lélektársa, akire egész életében várt.

Készült: 2018. 07. 25.

---

Megjegyzés:

itt csicseregtem mindenféléről: Helyzetjelentés

itt pedig a nem Shingekis, de animés/sorozatos szösszeneteimet lehet fellelni: https://dettanetta.blogspot.com

Hamarosan érkezem még. ^^

Helyzetjelentés

Sziasztok!

Az utóbbi napokban (hetekben?) elsősorban szösszeneteken dolgoztam, hamarosan több soulmate!AU-s szösszenet fog érkezni. Akad köztük olyan is, ami névtelen kérésre született meg (ismételten köszönöm a cuki e-mailt, nagyon feldobtad vele a napomat ^^), de persze olyan is, ami saját szülemény.

Még mindig áll a lehetőség, hogy aki szeretne valamiről olvasni, az írhat itt is, illetve a többször megadott e-mail címemre (az oldalon az információk rovatnál is megtalálható): dettanetta[kukac]gmail.com

Minden levélnek nagyon örülök! ^^

Készülőben van az első Rivamika szöszöm 2. felvonása is, bár fogalmam sincs, mikor fogom befejezni, ne haragudjatok. :D De dolgozom az ügyön, az is biztos.

Szánom-bánom, de a Titánokkal cseppet sem haladtam, az új mangafejezetek tükrében egy kicsit szeretném átgondolni a történetet. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem írtam semmit sem... Korábban beharangoztam két regényötletet, az egyikkel nagyon jól haladok, és ha még egy kicsit sikerül írnom hozzá, akkor lehet, hogy a Titánokkal egyszerre elkezdem majd felpakolni ide. :) Még meglátom, túl sok az ötlet, kevés az idő.

És nem mintha olyan sok időm lenne, de hirtelen felindulásból elkezdtem lefordítani a Shingeki! Kyojin Chuugakkou/Attack on Titan: Junior High mangáját. Még én magam sem olvastam, csak az animét láttam belőle, úgyhogy veletek egyszerre akadok ki, ha esetleg szörnyű. :D Hamarosan hozom az első fejezetet belőle. :D (És valamikor cserélem a 92. mangafejezet linkjét az átjavított, kicsit letisztított verzióra, pár oldal és elkészülök vele.)

És nem elfelejteni, startolt a Shingeki 3. évada. :D Egy tízes skálán ki mennyire akadt ki? Én még próbálom túltenni magam az openingen... 

És ha már posztot írok, akkor a reklám helye: Egyéb animés, sorozatos írásaim tárháza – mert elsősorban Shingeki no Kyojin fandomban tevékenykedem, sokadik sorban pedig néha más anime/sorozat is megihlet... Egyelőre Yuri on Ice-os ficekből íródott sok (Seungchuchu), de Haikyuu!!, Free!, Akagami no Shirayukihime és Spiritpact ficeket is gyártottam az elmúlt hónapok során. Itt is ugyanúgy áll a fentebbi lehetőség, kérésre is írok, csak ismerjem az animét/sorozatot. ;)

Bertolt x Eren – „Sajnálom…” (egyperces) [manga spoiler 90+]

Megjegyzés: Öhm… nemrég találtam, és rájöttem, hogy még nem töltöttem fel. Nem tudom az okát, miért írtam… Szeretem a ritka (és lehetetlen) párosokat, és remélem, hogy másokat is megfertőzök velük? :D

Ne kövezzetek meg. :D

Bertolt/Eren

„Sajnálom…”

Bertolt számtalanszor újraálmodja azt a napot, amikor visszahódították a Mária falat a bitorló falakon belüliektől. Büszkeséget kellene éreznie, diadalmámort – a hosszú, fáradságos munka, megannyi élet, amit feláldoztak a siker érdekében, meghozták végre az eredményét. A szerettei, akiket hátrahagyott, biztosan ünnepelték a győzelmüket: a tizenkét éves gyermek a kolosszális méretű óriás testébe zárva a pusztulás rettenthetetlen isteneként csapott le Shiganshina körzetében élőkre, és elég volt egyetlen, szinte lusta mozdulat, s valamennyi szigeti démon sorsa megpecsételődött.

A fal túlsó oldalán a végtelenségbe nyúló óceán pihen, és az óceán túloldalán, Bertolt szülőföldje ujjongott, büszkélkedett és ünnepelt. Ők így élték meg azt a napot, amikor hadüzenetet nyilvánítottak Paradis lakói ellen. Ezek ők, Bertolt azonban még most, évek távlatából sem tud így gondolni arra a napra. Ha a gigantikus, vérszomjas óriások, akikről tudod jól, hogy egykor emberek voltak – talán éppen a családod ismerősei, akiket megbüntettek árulás vádjával –, a szemed láttára falnak fel olyanokat, akik semmit sem követtek el ellened, csupán nem tudták lemosni magukról felmenőik bűneit, nem tudsz örömöt lelni a tettedben. Bertoltnak sem sikerül, hiába keresi kétségbeesetten a boldogság szikráját. Ha lehunyja a szemét, ismét átéli azokat a szörnyűségeket. A fülében visszhangoznak a kétségbeesett sikolyok – halálsikolyok! –, az emberek egymást taposva próbáltak menekülni, de a tucatjával benyomuló óriások elsöpörték az ottani emberiséget, Ymir népének gyáván megfutamodott tagjait.

Sajnálom.

A bűntudat a torkát kaparja, fojtogató gombócként nehezedik rá. Gyakran riad fel az éjszaka közepén a saját verejtékében úszva és még gyakrabban ébresztik fel lehetetlen pozíciókból, amikor ahhoz a szegény férfihoz hasonlóan ő is felakasztja magát. A falakon belül élők egytől egyig ostobák, sejtelmük sincs, mit jelent, ha valaki így alszik. Hogy mennyire kívánja azt ő is, hogy bárcsak egy lenne azok közül, akiket kínok között elvesztettek. Még Armin sem sejti, pedig ő okos fiú. Egyedül Reiner tudja, mert ő azóta sem hagyta el az oldalát, hogy Bertolt a kezét nyújtva felsegítette a földről. Egykor ő adott támasztékot Reinernak, most Reiner adja neki. Bertoltban túlcsordul a hála; a bűntudathoz könnyek is társulnak, a testét megfeszítve nyitja tágra a szemét, nehogy véletlenül kipislogja őket.

Sajnálom.

A szigeti démonok – a száznegyedik egység – változatos, sokszínű csapatot alkotnak. Mártírok, éhenkórászok, ostobák, védelmező szörnyetegek hatalmas névvel, tudálékos senkik, annyira választékos csapat. És köztük van az a fiú, akinek Bertolt alig tudja állni a tekintetét. Nem annak a különös színe, a zöld és a kék legmeglepőbb elegye az, ami zavarja, hanem a bűn, amit elkövetett a fiú ellen.

A fiút Erennek hívják, és Bertolt tótágast álló gyomorral, leizzadva hallgatja végig a történetét. Shiganshinából érkezett, tehát mindent látott. Látta Bertoltot is, sőt, legalábbis állítása szerint belenézett a szemébe. Bertolt persze nem emlékszik, hogy ilyesmi történt volna – hogyan is emlékezhetne?, próbált nem törődni a hangyának tűnő, kővé dermedt emberekkel –, mégis ösztönösen hisz neki. De mivel nem emlékszik, a bűntudat még jobban gyötri. Egyszerűen sosem lesz vége.

Eren részletesen beszámol róla, mit élt át aznap. Amikor nem tódul köréjük boldog-boldogtalan, elcsukló hangon, remegve azt elmeséli, hogyan falta fel az anyját az egyik óriás. Az arca rémisztő mosolyba torzult, miközben a magasba emelte kapálózó áldozatát. Eren azt is kifejti, hogy nem tudta kihúzni a törmelékek alól. Nem is tudtak volna elfutni, mert a törmelékek összezúzták az anyja lábát.

– De a lába mégis mozgott – suttogja, s Bertolt torka elszorul, ahogy megértette: Eren anyja nem engedhette, hogy több időt vesztegeljenek a mentésére, inkább hazudott az állapotáról. Eren így sem akarta otthagyni. Ha nem lett volna az a férfi – Hannes, nevezi meg Eren – a Helyőrségből, ő is odaveszett volna Shiganshinában. – Gigantikus szörnyetegek hatalmas erővel – magyarázza Eren, és ahogy ökölbe szorítja apró kezét, a harag fellobban abban a különleges szempárban, amiben Bertolt annyira szeret gyönyörködni. Bertolt persze szótlanul hallgatja. Mit is mondhatna? A végén mindent kitálal. A végén… a bocsánatkéréséért fog könyörögni, és Eren… rájön, milyen ember is ő valójában. Ezt akarta a legkevésbé.

Eren megnehezíti a dolgát, nem úgy viselkedik, mint a többi szigeti démon. Bertolt látja, észleli és tudja, hogy Eren más, mint a többiek – különlegesebb. Nem az teszi különlegessé, hogy valahogyan megszerezte az óriáserőt, a különlegesség benne lakozik, amióta megszületett. Amióta az eszét tudja, a szabadság után vágyakozik. A szabadságért bármire hajlandó, és ez a gondolat egy pillanatra megijeszti Bertoltot.

– Eren… A falak védelmet nyújtanak a kinti világ elől. – Bertolt keservesen próbálkozik, hogy lebeszélje arról az őrültségről, amiről Eren szerint az édesanyjának nem sikerült. – Lehet, hogy odakint mégsem az vár, amit te szeretnél. A lángoló víz, a jeges tájak… – Élénken élnek az emlékezetében Eren szavai. Az álmodozó, ártatlan és tudatlan fiú… Ha így folytatja, megismeri a legszörnyűbb titkot. – Lehet, hogy mindez csupán álom marad. Odakint… sejtelmed sincs, mi várhat rád. A kinti világ…

– Bármilyen is, látni akarom – feleli a fiú eltökélten. – Szabadnak születtem, Bertolt.

Bertolt visszavonulót fúj. Egyszerre szánja és irigyli a tudatlanságért.

Sajnálom, gondolja a szemét összeszorítva.

Eren megnehezíti a dolgát.

Bertolt nem akar kötődni, mégis valahogy megtörténik. Démonok veszik körül, akik a barátaivá válnak. A harcos Bertolt mellett megszületik egy másik is, a katonáé, aki boldog és elszánt a bajtársai körében. Aki lassan meri csupán megnyitni a szívét bárkinek is, és aki, amikor megteszi, nem tud többé megálljt parancsolni magának.

Eren lopva őt figyeli és Bertolt hasonlóan cselekednek. Egymás szemébe néznek úgy, mint azon a napon, és senki sem veszi észre ezt a lopott, tiltott pillantást, kivéve Annie-t. Annie… A lány, akit Bertolt szeret. Vagy szeretett. Annie, akit továbbra is bámul, mert aggódik érte, félti őt, miközben olyan érzések kavarognak benne, amiket nem ért. Mi ez az egész? Miért zavarja ennyire, hogy nem tesz semmit?

Eren álmai viharosak, éjjelente ugyanúgy felriad, mint Bertolt. Mohón, szúró bordával nyeldekeli a levegőt, a szíve mintha ki akarna ugrani a mellkasából. Bertolt mozdulatlanul fekszik, nem tudja, mit csináljon. Vigasztalja meg? Mondja el, hogy ugyanabban a cipőben járnak? Hogy őt is kínozzák a Shiganshinában történtek?

Végül megmoccan.

Nem tudja, mi vezérli, nem a harcos-énje, ez biztos, mert az nem lehet ennyire ostoba: a karjába zárja Erent, s így már egymás szívdobogását hallgatják, meg az eső halk kopogását. Valamikor az éjszaka közepén zendített rá, Eren talán ezért is aludt nyugtalanabbul, mint máskor. Bertolt rengeteg megfigyelést tett. Ismeri Erent, jobban, mint saját magát. És ez rossz. Ezt is tudja. Nagyon rossz.

Bertolt el akarja neki mondani, mennyire sajnálja. El akarja, mégsem teszi. Reméli inkább, hogy sosem (hogy minél később, mert előbb vagy utóbb minden titokról lehull a lepel) jön el az a pillanat, amikor az Eren szemében megbúvó rejtett és tiltott érzést felváltja az árulás és a harag kombinációja. A hitetlenségé.

Sajnálom.

Eren is sajnálja.

Amikor megtörténik, Eren nem akar hinni a szemének.

Bertolt a vérző torkára fonja az ujjait, miközben hörög a fájdalomtól, Eren arcát pedig aranysárga fénybe vonja az átváltozás robbanó ereje. A Kolosszális Óriás a magasba emelkedik, kinyújtja hosszú karját, hogy megragadja az egyiket, akiért jöttek, és megnyugszik, mikor fél szemét Erenen tartva azt látja, hogy a Páncélos Óriás a markába zárja.

Sajnálom, gondolja, és Eren is sajnálja.

Bármi is volt, bármit is éreztek, vége lett.

Örökre. 

Készült: 2018. 03. 01. – 03. 18.

„A saját utam” (novella; manga spoiler 90+; 107. fejezetre vonatkozóan!)

„A saját utam…”

Tartalom: Eren és Historia beszélgetése a 107. fejezet tükrében.

Megjegyzés: SPOILER a 107. fejezetre vonatkozóan!

Kimondatlan válasz a „Ki az apa?” kérdésre, továbbá teória, hogy Eren hogyan keveredett az ellenséghez. A See you later girlös jelenet a manga 1. fejezetéből ismét visszaköszön, mert még mindig nagyon érdekel, hogy mi lesz azzal a szállal. :D

(És igen, megint nem azt írom, amit kellene. :D)

---

Éjjel megint Dináról álmodott. Előbb az emberi alakjában látta, majd eszét vesztett óriásként; fájdalmas mosolyba torzuló arcán iszonyattal és kétségbeeséssel, és ahogy megérintették egymást, Eren érezte az addig szunnyadó Koordinátor pusztító erejét. Akkor, évekkel ezelőtt, egyetlen egy pillanatra minden tökéletesnek tűnt. Az erő kristálytisztán zubogott az ereiben, megállíthatatlanul tört fel belőle. Dina szemébe bámult, Dina meg az övébe, és mintha felismerést látott volna megcsillanni, hogy aztán elvesse ezt az őrült gondolatot. Dina, aki éveken át élt lázálomban, nem ismerhetett rá Grisha fiára, hiába fogadkozott az átváltozása előtt, hogy nem számít, mi történik… és mégis… Eren biztos volt az ellenkezőjéről. Dina tudta. Dina, a királyi vérű Dina, Zeke édesanyja tudta, ki ő.

Dél körül, mikor a tűző nap fényében eljutott odáig, hogy meglátogassa Historiát – mert annyi minden után, ami velük történt, még mindig ő volt az egyetlen, aki igazán törődött a lánnyal, nemcsak felhasználta őt –, a forróság ellenére a verandán talált rá. A hasa kellőképpen gömbölyödött már, így bizonyára egyre nehezebben esett neki a mozgás. Nem tűnt fáradtnak, inkább csak olyannak, mint aki beletörődött a helyzetébe. Élettelen szemével közömbösen vizslatta a tájat, és csak akkor költözött belé némi ragyogás, amikor észrevette Erent közeledni. Nem kellett kopogtatni, nem kellett átesnie az ellenőrzésen sem. Historia testőre – vagyis őre, pontosított magában Eren – összehúzta a szemöldökét, de egy szót sem szólt. Elmúltak azok az idők, amikor leteremtette őt, amiért zavarni merészelte a királynő pihenését; Historia csökönyösen is tudott viselkedni, ha olyan kedve támadt.

Eren odalépett elé, Historia pedig a kezét nyújtotta. A csók – már ha annak lehetett nevezni, pusztán Eren ajkának halvány cirógatása a bőrön – puha volt és szelíd; mindketten feszélyezve érezték magukat, zavartan mosolyogtak egymásra. A testőr elfordult tőlük, inkább mást szemlélt. Historia felállt, Eren a hóna alá nyúlva segített neki. Egymásba karoltak, majd lassan beballagtak a házba. A testőr követte őket.

– Fáj a lábam – panaszkodott a lány. – És a derekam is – tette hozzá. – Nem szeretem a tétlenkedést, de semmit sem tehetek. Azt mondták, pihennem kell.

– Csak aggódunk érted. – Eren megsimította a jobbját; még akkor sem eresztette, amikor bent foglaltak helyet a kanapén. A testőr az ablakhoz lépett, összébb húzta a függönyöket, hogy ne süssön be a fény. Egy pillanatra sem hagyta magára Historiát, amivel a leginkább bosszantani tudta a lányt. – Hogy érzed magad… ezen kívül?

– Jól vagyok. – Historia a hasára húzta a kezüket. Az ujjaik időközben egymásba fonódtak, de magában a mozdulatban nem volt semmi olyan, amit külső szemmel vélni lehetett volna. Egyikük részéről sem, pedig évek teltek el Ymir levele óta. Évek és információk. Tudtak a lány sorsáról, s Historia talán pont ezért… lett olyan, amilyen. – Az a lényeg – folytatta csendesen –, hogy mindketten jól vagyunk. Inkább te mesélj! – mondta aztán. Azzal a kezével, amelyikkel nem a pocakját simogatta, Eren arcához nyúlt, közvetlenül a szeme alá, ahol sötét nyomokat hagyott maga után a kialvatlanság. – Fáradtnak látszol. Lidérces álmok?

– Csak a múlt – vonta meg a vállát Eren. – Mostanában… nagyon gyakran ébredek fel úgy, mintha egy nagyon hosszú álmot láttam volna. Van, amire emlékszem belőle, van, ami elfelejtődik, amint kinyitom a szemem. – Még egy vállvonás, Historia szeme megcsillant. Eren egyre többször viselkedett így az utóbbi hónapokban.

Lopva mindketten oldalra sandítottak. A testőr nem foglalkozott velük, a tájat fürkészte.

– Megszomjaztam! – jelentette be Historia egy hatalmas sóhaj kíséretében. – Teát szeretnék.

A testőr Erenre pillantott.

– Ha ez a pillantás annak szól, hogy én kérek-e… – viccelődött a fiú. – Akkor jöhet egy nyugodtan. Cukor nélkül – tette hozzá. – Mostanában jobb’ szeretem a keserűt az édes helyett, remélem, ez nem probléma.

– Mi vagyok én? A szolga? – háborodott fel a férfi, de azért engedelmesen eleget tett a kérésnek. – Őrizd a királynőt, Jaeger – morrant még rá a fiúra a válla fölött hátrasandítva, mire Eren felemelt hüvelykujjal válaszolt. Ezúttal sem változott semmi, Historiát védte. Ahogyan korábban attól félt, hogy fel fogják áldozni… Az most sem volt máshogyan.

– Mesélj az álmaidról! – szólította fel Historia azonnal. – Tudni akarom, miket láttál!

– Véget kell vetnünk a háborúnak. – Eren Historia hasát bámulta. – Hanji, Armin és a többiek… Mindannyian az Eldiai Birodalom újjáépítését szorgalmazzák… Mindannyian készen állnak egy újabb háborúra… De nem ezt akarjuk. Ha nem teszünk semmit, minden újra meg fog történni. Ugyanazok a hibák, ugyanaz a történet… Minden – hangsúlyozta. Kruger szavai élénken lüktettek az emlékezetében. – Be kell fejeznem a küldetésemet, Historia, és nem akarom azt az utat követni, amire Paradis tért. Az az út… egyszerűen nem helyes – mondta továbbra is Historia hasának. – Nagyon nem helyes – mormolta. – Kell egy másik… Amit itt nem fogok megtalálni.

Historia halkan, elgondolkodva hümmögött. A csörömpölés a konyha felől abbamaradt, a tea vize elkezdett forrni.

– Ha itt nem tudod megtalálni – törte meg végül a csendet, felemelve a fejét. A tekintete kemény volt és elszánt, az érintése a hasán erős és harcra kész. Nem kellettek szavak, Eren tudta, hogy mindketten ugyanarra gondolnak. – Ha itt nem tudod – mondta aztán mégis –, akkor valahol máshol kell keresned. Az óceán túloldalán… ott vár az ellenség. Ott vár a szabadság is… és a remény. Ha válaszokat akarsz, ha utat szeretnél, át kell szelned az óceánt. Oda kell menned, ahol minden elkezdődött… és az nem ez a kis sziget, még csak nem is Eldia.

– Marley – suttogta Eren. – Az ellenség.

– Vajon ellenség-e? – hümmögte Historia. Félrebillentette a fejét, és a sóhaj, ami felszakadt belőle, kínzó volt és megfáradt. – Mondd, Eren… Vajon ki az ellenségünk? Vajon az óceán túloldalán harcolók közül… vannak-e még, akik úgy gondolkodnak, mint mi? Vajon mi járhat Zeke fejében? Ezen kívül – mutatott végig magán. – Vajon…

– Csak úgy tudhatom meg, ha elmegyek oda.

– Igen. – Historia elnyomott egy szomorú mosolyt. – Ezt kell tenned… Még akkor is, ha engem hátra kell hagynod. Sajnálom, de… ilyen állapotban nem tarthatok veled. És gondolom, azt is tudod, hogy…

– Ezt egyedül kell végigcsinálnom, Historia.

– Tehát…

– Mikasa és Armin nélkül. Mindenki nélkül.

– Oh.

– Oh, bizony. – Eren is sóhajtott. – A kilencedik óriás… hatalmas erővel rendelkezik. Úgy hívják, a Háború Pörölyének Óriása. Yelena mesélt róla egyet és mást. Ő Zeke-től tudja. A Háború Pörölyének Óriását jelenleg a Tybur család birtokolja. Ki kell őket csalnunk a rejtekhelyükről, aztán… Ha minden jól alakul, gondom lesz rá, hogy megszerezzem az erejét. Nem tudom még pontosan, hogy mit akarok tenni, hogy mit hogyan fogok kivitelezni… Lehetséges, hogy egy bizonyos ponton szükségem lesz Paradis segítségére…

– Készen fogunk állni – biztosította Historia. – Csak egy üzenet és menni fogunk.

– Te így gondolod, de…

– Gondom lesz rá, hogy másik is így gondolják, Eren.

– Historia…

– Én vagyok a királynő, nem? – mosolyodott el halványan. – Engedelmességgel tartoznak a királynőjüknek, még akkor is, ha jelenleg hasznavehetetlen állapotban ücsörgök! Egy nap én leszek a Bestia Óriás!

– Ez igaz… – Eren hangja mormolássá szelídült. – Be kell férkőznöm az ellenség közé… És ha ez kell ahhoz, hogy véget vessünk mindennek, akkor hajlandó vagyok… drasztikus lépéseket is tenni. – A lábára simította a kezét, elvéve Historia hasáról, és ahogy egy pillanatra egymás szemébe bámultak, mindkettőjük torka elszorult.

Ha kell – gondolta –, akkor levágom a lábamat. Ha ez kell ahhoz, hogy elesett katona lehessek, akkor bármire hajlandó vagyok. Ha ez kell ahhoz, hogy megvédjem Historiát… akkor megteszem.

Dinára gondolt, aki belecsöppent a háborúba, és aki alig érezte a boldogságot, mert a születésétől fogva hatalmas súlyt cipelt a vállán, s tisztán emlékezett arra a pillanatra, amikor a Koordinátor erejét használva megszabadította ettől a súlytól. Az óriások széttépték, a lázálom pedig véget ért számára. Eren elhozta a szabadság egyik formáját. Nem akarta, hogy Historia legyen a Bestia Óriás. Nem akarta azt sem, hogy a gyermek, akit a lány a szíve alatt hordozott, ugyanarra a sorsra jusson.

Ugyanazok a hibák – villant az elméjébe Kruger hangja. Ha meg akarod menteni Mikasát és Armint… be kell fejezned a küldetésedet. Ha nem tudod megtenni, minden újra meg fog történni. Ugyanaz a történet. Ugyanazok a hibák. Újra meg újra.

Újra meg újra.

Dina, a nagyon várandós Dina is a magasba tornyosuló fák alá bukó napot figyelte a székéből, éppúgy, mint Historia. Valamennyi vonásában is őrá emlékeztette Erent. Jelenthet ez valamit? Eren mindig eltűnődött rajta.

– Ahhoz, hogy befejezzem a küldetésemet, nem járhatom többé ezt az utat.

A tea elkészült, a testőr megindult visszafelé.

Eren és Historia tekintete összekapcsolódott.

– Persze, hogy nem – mondta lágyan, egyetértően a lány. – Más utat kell választanunk.

A sajátomat – mondta ki magában Eren. Egyedül a saját utam járható… Csak én vihetem véghez. Csak én… Egyedül én mehetek. Átszelem az óceánt, előcsalogatom és megszerezem a Háború Pörölyének Óriását. És a legfontosabb… Befejezem a küldetést. Megmentem Mikasát és Armint… Historiát és mindenki mást, erre megesküszöm.

Mosolyogva vette el a felé nyújtott teáscsészét, és amikor kortyolt egyet az italból, nem érezte annak keserűjét. Mintha a közelgő győzelem íze édesítette volna meg, a sóhaj az ajkára csusszant, a mosolya nem tűnt el. Beszélgetni kezdtek Historiával, hangosabban, mint máskor, és minden annyira gondtalannak látszott. Minden annyira másnak. Mintha csak ők ketten lettek volna, mintha Historiába visszaköltözött volna az élet.

Miután elbúcsúztak egymástól, Eren nagy terveket szövögetve ült lóhátra. A lába már előre sajgott, pedig egy ujjal sem ért hozzá. Minden egyes másodperc egy örökkévalóságnak hatott, míg el nem ért az óceánhoz, és amikor leszállt a lóról, nagyot csapva annak a farára, hogy meginduljon, megcsapta egy ismerős, nosztalgikus érzés. Az orrában érezte az óceán sósságát, a bőrén a csípősségét. Még gyengéden hullámzott, pedig vihar közeledett.

Később találkozunk, Eren…

– Egy hosszú álom… Ami nem álom volt.

Eren a messzi távolba próbált nyújtózni a kezével, utána visszasimította a lábára. Leült az egyik sziklára és gondolkodott. Historiára gondolt, aztán Mikasára és Arminra. Levi hadnagyra és Hanji parancsnokra. Vajon ki mit fog szólni a magánakciójához? Vajon mikor eszmélnek fel rá, hogy mit tett? Vajon Historia… megfelelően közvetíti-e az üzenetét? Vajon…

– A saját utamat fogom járni – döntötte el hangosan. – Találnom kell egy megoldást.

Az óceán túloldalán minden ugyanolyan volt. Paradis szigete hasonlónak látszott, mint a túlsó oldal. Semmiben sem különbözött, pedig állítólag ördögök lakták. Démonok, akiket ki kellett irtani.

De Eren nem látott különbséget.

Kardjának pengéjén az előbújó csillagok fénye tükröződött, ahogyan az óceán makulátlan vizén is. Csak a magasba kellett emelnie, hogy lesújtson vele… Csak egyetlen egy mozdulatába fog telni… Mégis nehezen jött a késztetés. Vajon eléggé össze tudja szorítani a fogát? Vajon el tudja látni a sérülését? Vajon… meg tudja állni, hogy ne regenerálja a lábát?

– Meg tudom csinálni – mondta a fogát csikorgatva. – Meg kell csinálnom.

Sajnálom, Mikasa… Meg kell tennem.

A lány magánkívül lesz, ebben biztos volt. Őrjöngeni fog, mégpedig jogosan, sőt talán még azt is megkísérli majd, hogy utánaered. Vissza fogják tartani, Eren efelől nem kételkedett, de afelől sem, hogy mindannyian nyílt árulásnak fogják tekinteni, hogy az engedélyük nélkül, önfejűen cselekedett.

Pedig ez nem önfejűség – gondolta, miközben megemelte a kardot. Ez a helyes út. A saját utam. A szabadság útja. Azzal lesújtott és a penge mélyen a húsba hatolt, elérte a csontot. Reccsenés hallatszott, Eren pedig ordított. Ordított és ordított, a torkaszakadtából üvöltött, és egyszer csak eljutott odáig, hogy a hangja elhalt.

Ennyi volt.

A fájdalomtól levegő után kapkodott, de nem tudott eleget lélegezni ahhoz, hogy megnyugodjon. Mindene remegett, a gyomra pedig felkavarodott. Az oldalára hengeredve hányt a sokktól és a kíntól, aztán hányt még egyszer annak a bűzétől… és utána talán el is ájult egy kicsit. Nem emlékezett bizonyos dolgokra, csak sötét foltokra.

Valaki odahajolt felé, ám az is lehet, hogy csak képzelte. A lányt a válla fölé érő, sötét hajjal, ruháján a gombbal, nyakában a sállal. Ki lehet az? Mikasa? Frieda? Kiyomi? Kinek az emlékei? Az övé, Krugeré vagy valaki másé?

Elájult és megpihent, csak a hangot hallotta.

Eren?

Eren. Igen… Ő vagyok – gondolta. Eren vagyok.

A lány szomorúan mosolygott.

Később találkozunk… Eren.

Készült: 2018. 07. 15. – 16.

Mangafordítás (107. fejezet)

Sziasztok!

El sem hiszem, hogy végre elkészültem vele... Íme, a legújabb fejezet magyar fordítása. Kivételesen a hivatalos fordításból dolgoztam (mivel a nyaralás miatt már az is kijött xD), bár még mindig jobban szeretem a másik verziót... :D De ez már tényleg csak az én izém, nagy különbség azért nincs a két verzió között.

Shingeki no Kyojin – 107. fejezet: A látogató (magyar fordítás)

Jó olvasást kívánok! ^^

Mangafordítás (hírek a 107. fejezet fordításáról)

Sziasztok!

Visszatértem és ahogy ígértem, a mai nap megkezdtem a 107. fejezet fordítását. Nem tudom még, hogyan haladok vele, mivel a nyaralásom alatt sikeresen megjártam a kórházat is és még elég gyenge vagyok, de úgy tervezem, hogy legkésőbb holnapra befejezem, aztán majd meglátjuk. Ezen a héten érkezni fog a magyar fordítás, ebben az egyben biztos vagyok. ^^

A fanfictionjeimről egyelőre nem nyilatkozom, előbb a fordítás. ;)

UPDATE:

Shingeki no Kyojin – 107. fejezet: A látogató (magyar fordítás)

Mangafordítás (hírek a 107. fejezetről); egyéb hírek

Sziasztok!

A manga 107. fejezete angolul a napokon belül érkezik, a magyar fordítás viszont a nyaralásom miatt ezúttal nem azonnal, hanem egy kicsit később készül el. Július 12-én lesz rá lehetőségem, hogy nekikezdjek a fordításnak, de igyekszem minél hamarabb befejezni (max 2-3 nap, ha minden jól alakul).

A fanfictionjeimmel kapcsolatban ugyanez az irányadó, egészen addig a napig, amit fentebb említettem, nem tudok majd írni, úgyhogy a frissítések várhatóan július második felében érkeznek. :)

Mindenkinek kellemes nyarat kívánok! ^^