2. fejezet
Színjáték
Délutánra
lecsillapodtak a kedélyek, Mikasa nem hozta többé szóba a Titánokat. Eren
elhatározta, hogy a piacon próbál szerencsét, információt kellett gyűjteniük a
körzetbe érkezett felderítőkről, Mikasa és Mina Carolina pedig vele tartottak.
A téren összefutottak Arminnal, aki éppen a nagyapját kísérte ki a
könyvesboltból, amikor Mina észrevette. Armin és a nagyapja azon kevesek közé
tartoztak, akik tudtak a Titánokról. Eren először nem akarta beavatni őket, ám
Armin előtt nem titkolózhatott, barátja ugyanis egyszerűen túl okos volt ahhoz,
hogy ne jöjjön rá.
Eren udvarias
beszélgetést folytatott Mr. Arlerttel, ám csak fél füllel hallgatta az öreg
lelkes monológját legújabb szerzeményéről, inkább kíváncsian nyújtotta a
nyakát, hátha megpillanthatja valamelyik zöld csuklyást.
– Nahát! – Mr.
Arlert váratlanul abbahagyta a mondandóját. Remegő ujját előreszegezte, szemébe
izgatott fény költözött. – Az ott nem a híres Levi hadnagy és az osztaga? –
kérdezte töprengve. Eren megpördült, és követte az öregember tekintetét.
Mr. Arlert nem
tévedett: Levi hadnagy és emberei valóban ott álltak tőlük nem messze, a tér
közepén. A csapat egyetlen női tagja éppen az egyik kofát faggatta – „Bizonyára rólunk, ki másról?”, gondolta
Eren keserűen –, míg a többi férfi – a hadnagy kivételével – a tömeget
fürkészte.
Levi hadnagy
meglepően alacsony volt. Eren tudta róla, hogy nem tartozik a legmagasabb
férfiak körébe, azonban álmában sem gondolta volna, hogy ennyire apró.
Szemlátomást unottan bámészkodott, Erennek viszont az az érzése támadt, hogy
mindez nem több puszta látszatnál, valójában igenis éber.
Felnyikkant,
mikor váratlanul egy kéz nehezedett a vállára.
– Ifjú Titán-barátaink
jobban tennék, ha odafigyelnének minden lépésükre – súgta az öreg Arlert
különös hangon. Erent néha a hideg rázta, annyira furcsa volt a férfi. – Levi
hadnagy az emberiség legerősebb katonája. Eddig senki sem lógott meg előle.
Remélem, a Titánok is tudják ezt. – Eren megértette a figyelmeztetést, aprót
biccentett a fejével, hogy magát és Armin nagyapját is megnyugtassa.
– Biztos vagyok
benne, hogy óvatosabbak lesznek.
Mikasa
aggodalmasan ráncolta a homlokát.
– Eren…
– Minden rendben
lesz – jelentette ki a fiú dacosan. – Bízzatok a Titánok képességeiben!
– Azt tesszük –
felelte Mina lágyan –, de csak merem remélni, hogy nem bízzák el magukat. Nem
szabad alábecsülni az ellenséget.
–
Megnyugodhattok: nem fogják.
A kofa, akivel
addig a felderítő kedvesen beszélgetett, hirtelen lábujjhegyre emelkedett, úgy
keresett valakit a tekintetével. Eren nyelt egyet, mikor egymás szemébe néztek.
Istenverte Yvonne néni!
Moccanni sem
mert. Igyekezett úgy tenni, mint aki könnyed délutáni csevejt folytat a
barátaival és egy öreg úrral, s akkor sem esett igazán pánikba, mikor az
asszony határozottan felé bökött. Levi hadnagy is odapillantott – „Úgy tudtam, hogy a közömbösség csak álca!”,
horkant fel magában Eren –, de hogy milyen arckifejezést öltött az addigi
semmilyen helyett, azt Eren már nem látta. Szándékosan elfordította a fejét, a
szíve a torkában dobogott. Megfogta Mina kezét, és gyengéden megcsókolta.
– Természetesen
itt tartjuk az esküvőnket – magyarázta fennhangon. – Mina ugyan szerette volna,
ha Karanes körzetbe utazunk a nagy napra, de édesanyám állapota rosszabbodott,
félő, hogy egy utazás a Rózsa fal mögé kimerítené. – Mikasának, Arminnak és Mr.
Arlertnek a szeme sem rebbent.
– És
eldöntöttétek már, hány embert hívtok? – kérdezte a szőke fiú.
– Szűk körben
tartanánk – mosolygott Mina. – Nem szeretnénk többet húsz-harminc főnél, sőt…
igazából ezt is sokalljuk. A rokonaim többsége szerencsére visszamondta a meghívást,
amikor kiderült, hogy Shiganshinában lesz. Mondanám, hogy szomorú vagyok
emiatt, valójában azonban megkönnyebbültem. Ismered Erent… – A fejét csóválta,
miközben elfojtotta a mosolyát. – Utálja őket.
– Jaj, Mina! –
Eren nevetve vonta magához. – Nem utálom a rokonaidat, csak egy-egy
unokatestvéredtől meg barátodtól a falra mászok. A kettő azért nem ugyanaz.
Mina szeme
megvillant.
– Thomas Wagner – ejtette ki a fiú nevét
vigyorogva. Lehalkította a hangját, ám még így is elég hangosan beszélt ahhoz,
hogy a közeledő felderítők kristálytisztán értsék minden szavát. Szándékosan
produkálta magát, és Eren imádta ezért. – Eren elképesztően féltékeny rá, Armin, elképesztően – hangsúlyozta –, pedig megmondtam, hogy nincs miért.
Csak egy gyerekkori barát, semmi több.
Eren megjátszott
dühvel mordult fel.
– Úgy legelteti
rajtad a szemét, mintha azt remélné, hogy átláthat a ruhádon!
– Szívem, én
akkor is csak téged szeretlek, ugye tudod?
Halk
torokköszörülés szakította félbe őket; pont abban a percben, amikor Mina
csókért pipiskedett, majd undorodó horkantás követte. Eren elfojtotta elégedett
mosolyát, és mikor megfordult, Levi hadnagy megfejthetetlen tekintetével találta
szembe magát. A többi felderítő is vele volt. A lány, aki csupán néhány évvel
lehetett náluk idősebb, barátságosan mosolygott. Ő szólította meg őket először,
s maga volt a megtestesült udvariasság. Eren, bár nem akarta, azonnal a szívébe
zárta.
– Elnézésüket
kérem… – mondta kedvesen. – Petra Ral vagyok, a Felderítő Egység egyik tagja.
Az az asszony ott – Eren alig tudta megállni, hogy ne vicsorogjon Yvonne nénire
– azt állítja, ön lenne Mr. Arlert.
Eren egy percig
sem titkolta, mennyire meghökkent.
Mr. Arlert?!
Armin nagyapja
nem jött zavarba, bólogatni kezdett.
– Én lennék,
kedveském – kuncogott. – Örülök, hogy megismerhetem, Miss Ral.
– Petra. – Petra
Ral sokadik ránézésre is kedves lánynak tűnt, Eren azonban nem felejtette el az
előző nap történteket. Élénken az emlékezetébe vésődött a lány harciassága,
ahogy elszántan próbálta utolérni Annie-t. Kis híján sikerült is neki, ám Annie
az utolsó pillanatban egy bravúros mozdulattal kitért az útjából, így a felderítő
– ezek szerint Petra Ral – majdnem nekirepült a Mária falnak. A nyakát is
törhette volna.
– Petra –
bólintott Mr. Arlert. – Miben segíthetek?
– A fia miatt
jöttünk – magyarázta a lány. – Pontosabban a fia és a menye miatt.
– Ó. – Mr. Arlert lopva Arminra sandított.
A feszültség hirtelen tapinthatóvá vált a levegőben. Petra követte az öregember
tekintetét, majd felvonta a szemöldökét. – Az unokám, Armin – mutatta be az
öreg. – Ők pedig a kis barátai.
Petra széles
mosollyal az arcán köszönt, amit egyedül Mina Carolina viszonzott hasonlóan.
Eren és Mikasa hümmögtek valamit válaszul, és mindenhová néztek, csak a felderítőkre
nem. Eren magán érezte Levi hadnagy hideg, vesébe látó pillantását, és idegesen
túrt bele a hajába.
Nyugalom, Eren Jaeger! – szólította
fel magát. – Nem kell félned! Nem tudják,
ki vagy. Armin szülei kimentek a falakon túlra… Vagyis… Megpróbáltak kijutni. Ők
talán látták azt a világot, és soha többé nem tértek vissza. Csak ennyi. Csak
ezért jöttek. Még semmit sem tudnak rólad… Fogalmuk sincs, kivel állnak éppen
szemben.
– Szép szempár,
kölyök.
Eren
összerezzent, mikor Levi hadnagy megszólalt. Nem tudta elkerülni többé, hogy ne
bámuljon a nála sokkal alacsonyabb férfira.
– Öhm… Elnézést?
– kérdezte nagyot nyelve, értetlenséget mutatva.
A hadnagy a
szeméhez emelte a kezét.
– Szép szempár,
kölyök – ismételte meg lassan, jól érthetően.
– Hűha! – vette
észre Petra is. – Látjátok ezt, Eld – fordult a többi felderítő felé –, az
egyik szeme zöld… vagy kék? – bizonytalanodott el. – A másik meg színtiszta arany!
Hűha! – álmélkodott. – Hűha! Ez nagyon ritka! Petra Ral vagyok – mutatkozott be
ismét, ezúttal még ragyogóbban –, téged hogy hívnak?
Eren teljesen
összezavarodott a kedvességétől.
– Eren –
préselte ki a nevét. – Eren Jaeger.
– Eren, gyönyörű
szemed van. – Petra bűvölten nézte. – Így születtél?
– Igen.
– Hűha! Volt már
valaha ilyen a családodban?
– Nem tudok
róla. – Eren gondolatban a fogát csikorgatta. Kezdett már nagyon elege lenni a
francos Felderítő Egységből, különösen Levi hadnagy osztagából.
– Hű! Biztos nem
lehet könnyű…
Most komolyan?
Eren az égnek
emelte a tekintetét, Petra viszont vagy nem vette észre az ingerültségét, vagy
nem akarta észrevenni; ugyanazon a csodálkozó hangon, szemlátomást teljesen
felvillanyozódva folytatta:
– Egyszerűen
vonzza az emberek tekintetét.
– Előfordul, hogy
megbámulnak – vallotta be. – Idővel hozzászoktam.
Petra még lelkesebben
– pedig Eren azt hitte, ennél lelkesebb alig lehet egy ember – hajolt előre,
hogy tovább faggassa, azonban az egyik felderítő – az, amelyik a
legellenszenvesebben méregette Erent és a társaságukat – megköszörülte a
torkát.
– Petra, drágám, dolgunk van.
A lány
felhorkant. Nyilvánvalóan nem tetszett neki a megszólítás, s Eren szája
sarkában kárörvendő mosoly jelent meg ezt látva. Azon kapta magát, hogy nem
tudja teljes szívéből gyűlölni Petra Ralt. De amennyire kedvelte őt, annyira
nem állhatta a mogorva felderítőt, aki továbbra sem hagyta abba a dühös
fixírozást.
Petrának megvolt
a maga esze, rá sem hederített a férfira. Inkább Erenre mosolygott, majd
nekilátott a búcsúzkodásnak.
– Oluónak sajnos
igaza van – sóhajtott fel fájdalmasan –, pedig még annyi kérdésem lenne!
Oluo, raktározta el a nevet Eren, imádattal
csüngött Petra minden szaván.
– Mr. Arlert. – Levi hadnagy hangjára
mindannyian megugrottak egy kicsit. Egészen eddig teljesen megfeledkeztek róla,
hogy a férfi is a négy felderítővel érkezett. Petra magára vonta a figyelmet,
Oluo mindent megtett annak érdekében, hogy ne felejtsék el, a másik kettő
pedig… Azok csak csendesen álltak és figyeltek. Eren majdnem őket is
elfelejtette. De csak majdnem.
Nyelt egyet,
amikor a tekintete Levi hadnagy arcára rebbent. A férfi még mindig Erent nézte,
s elgondolkodva ráncolta a homlokát.
– Kérem, jöjjön
velünk!
– Hogyne-hogyne
– bólogatott az öregember. – Fiam, kérlek, menj a barátaiddal.
– Igenis,
nagyapa – suttogta Armin, mire Levi hadnagy pillantása rávándorolt. Eren sosem
látta még ennyire riadtnak legjobb barátját, mindig megfeszítette magát, hogy
ne mutassa ki a félelmét.
– Jöjjön ő is? –
értette félre Mr. Arlert. Ő meglepően nyugodtnak tűnt, mintha számított volna
rá, hogy a felderítők kikérdezik. Pedig a Felderítő Egység a Titánok után
nyomozott, akkor meg miért pazarolták az idejüket Mr. Arlertre? Lehetséges,
hogy tudják, összefüggésben áll az egyik Titánnal? Lehet, hogy már tudják, Eren
is közéjük tartozik?
Eren élesen
szívta be a levegőt. Nem tetszett neki Levi hadnagy kutató tekintete, sem az,
hogy Yvonne nénit faggatták. Yvonne néni szeretett pletykálni, és szerette
olyasmibe is beleütni az orrát, amibe nem kellett volna.
Ha így folytatja, felhívja rám a figyelmet – gondolta. – Akkor pedig elszabadul a pokol.
Túl sok minden
múlott azon, hogy elkapják-e vagy sem. A családja, a küldetése, a közös
jövőjük. A kinti világ.
– Nem –
válaszolta végül a hadnagy hosszú hallgatás után. Armin nem titkolta, mennyire
megkönnyebbült. – Elég lesz ön is, Arlert úr.
– Sietek vissza
– ígérte az öreg, amikor észrevette, unokáját mennyire megrémisztették az
események. – Minden rendben lesz, Armin. Addig maradj a kis barátaiddal, jó?
Bár a botjára
támaszkodott, hagyta, hogy a két másik felderítő – valami Eld és valami
Gunther, Eren nem volt biztos a nevükben – elfoglalja a helyét az oldalán. Úgy
tűnt, mintha támogatnák, Eren azonban átlátott rajta. És nemcsak ő, hanem a
többiek is.
Levi hadnagy
vetett még egy utolsó, különös pillantást Erenre, majd sarkon fordult, és
megindult az osztaga után.
– Elvezetik –
nyöszörögte Armin idegesen, mindannyiuk helyett is kimondva, mit láttak
igazából. Hát persze, hogy nem támogatták… Elvezették. A napnál is világosabb
volt, Armin pedig remegni kezdett. Mikasa megfogta a kezét, hogy csillapítsa
félelmét.
– Nyugalom,
Armin – mondta lágyan.
– De elvezetik…
Nagyapa!
Kétségbeesett
kiáltás hangzott el. Petra Ral integetett, mielőtt eltűnt volna a szemük elől,
ám az ijedtség annyira beléitta magát Eren csontjaiba, hogy nem viszonozta a
kedvességét. A félelem, ami korábban sosem környékezte meg, most teljesen a
hatalmába kerítette.
Ne hagyd, hogy lankadjon a figyelmed! – emlékeztette
magát zaklatottan. – Erre várnak!
Csak állt, és
meredt maga elé.
Mikasa magához
ölelte Armint, majd ránézett.
– Minden rendben
lesz, mi, Eren? – kérdezte halkan, vádlón.
Eren nem felelt.
Nem – gondolta keserűen. – Ha ez így folytatódik, semmi sem lesz
rendben.
**
* **
A Mr. Arlerttel
történtek tornádóként söpörtek végig a körzeten. Mire Eren nekilátott a
hivatalos munkájának, mindenki erről suttogott. Voltak, akik diszkréten
elhallgattak, ha észrevették őt – Marco Bottba például szorult annyi
udvariasság, hogy megtegye –, mások viszont a legkevésbé sem zavartatták
magukat. Jean Kirstein – vagy ahogy Eren magában hívta, a Lópofa, mert hosszúkás arcával leginkább egy lóra emlékeztetett –
közéjük tartozott. Lópofáján kívül ismertetőjeként lehetett megemlíteni azt is,
hogy fülig szerelmes volt Mikasába. Nem telt el nap, hogy ne kapják rajta,
amint a lányról álmodozik, ahelyett, hogy a dolgát végezte volna. Eren
mindannyiszor csak a fejét csóválta és vigyorgott; Mikasa mindeddig semmi jelét
nem adta, hogy viszonozási Jean érzéseit.
– Nem lehet
mindenki olyan szerencsés, mint te – rántotta meg erre a vállát Marco. – Jean
még keresi az igazit, te legalább már megtaláltad. Örülj neki és reménykedj,
hogy ő is mi hamarabb rátaláljon…
– Már te is
unod, mi? – vigyorgott rá Eren. Marco fáradtan sóhajtott egyet.
– Szinte bánom,
hogy befogadtam – forgatta a szemét apró mosollyal a szája sarkában. – Egész
éjjel nem tudtam aludni, annyit magyarázott a nővéredről.
– Tényleg! –
csapott a homlokára Eren. – Elege lett az otthoni életből.
– Csak
átmenetileg lakik nálam – pontosított Marco. – Kicsit megnyugszik, utána pedig
megy vissza az édesanyjához. Tudod, hogy megy ez.
Eren nagyon jól
tudta. Jean egyetlen éjszakát töltött náluk, de az is elég volt hozzá, hogy úgy
összevesszenek, hogy azt követően másfél hétig nem álltak szóba egymással.
Krista és Mina voltak a villámhárítók. Jean legnagyobb fájdalmára – talán azóta
sem heverte ki teljesen – Mikasát a legkevésbé sem érdekelte, min kaptak össze
és hogy azóta kibékültek-e. Egyszer sem hozta szóba, nem úgy, mint a Titánokat.
Rájuk bezzeg mindig felfigyelt.
– Jaeger! A
kezed járjon, ne a szád!
Eren és Marco
összerezzentek.
– A francba –
nyögte halkan. – Shadis.
– Mindenhol ott
van – borzongott meg Marco, s valóban. Mire
ezt kimondta, Keith Shadis már föléjük tornyosodott, Eren pedig akaratlanul is
behúzta a nyakát. Akik régebbről ismerték, azok azt állították, Keith Shadis
egykor sokkal kedvesebb és egy cseppet sem kopasz férfi volt, az évek tették
tönkre. Mostan már rá sem lehetett ismerni a Felderítő Egység tizenkettedik
parancsnokára, sőt… Eren el sem tudta képzelni, hogy valaha is az volt. A
parancsnoki rang valahogy jobban illett Erwin Smithhez, a jelenleg –
tizenharmadikként – kinevezetthez.
– Jaeger – pillantott Erenre a szemöldökét
ráncolva –, Bott. – Mindkét fiú
megremegett szigorú arckifejezésétől. Shadis sosem játszotta meg magát. Ha
szigorúnak tűnt (márpedig mindig szigorúnak tűnt), akkor az is volt. Ha pedig
valaki felbosszantotta… például az a szerencsétlen lány – valami Sasha, tippelt
Eren – a nevetséges burgonyájával az első napján… Nos, akkor az illetőn semmi
és senki sem segíthetett.
– Dolgozunk,
uram, dolgozunk – válaszolta Eren sietve.
– Ó, igazán? –
susogta Shadis. Még közelebb hajolt, Eren pedig tisztán hallotta, ahogy Marco
nagyot nyelt. – Ha visszajövök és még mindig csicseregtek…
– Nem fogunk,
uram.
– Akkor nem
állok jót magamért – fejezte be a férfi.
Elég volt egy
pillantás, hogy Eren tudja, a pletykák Shadis fülébe is eljutottak.
Remek – gondolta. – Ennél jobb aligha lehet.
– Hogy kerültem
én ide? – nyöszörögte Marco, miután Shadis elment. – Egyáltalán miért tettem
ezt saját magammal?
Eren nagyot
sóhajtott.
– Dolgozzunk és
akkor talán nem lesz, amibe belekössön.
– Mindig talál
valamit, amibe beleköthet – hallatszott a suttogás a hátuk mögül. Mikor Eren
megfordult, a burgonyás lányt pillantotta meg. Szegényre rögtön az első napján
ráaggatták, hogy Burgonyalány, és lassan mindenki elfelejtette, valójában hogy
hívják, pedig többször is bemutatkozott. Eren sem volt teljesen biztos a
nevében, de mintha valamilyen Sasha lett volna. Bárhogyan is hívták, annyi
bizonyos volt, hogy Shadis kipécézte. Szinte mindenért őt tette a felelőssé, a
többiek pedig, jó munkatársként örömmel mártották be ok nélkül. Eren már-már sajnálta
ezért.
– Azt hittem,
még mindig a büntetőköröket kell futnod – mondta, miután tetőtől talpig
végigmérte a lányt. Biztosan futott, nem is keveset, mert remegett a lába, a
térde meg többször megbicsaklott. Kezét a hasán nyugtatta, és szemlátomást
éhesnek tűnt. Eren a kenyerére gondolt, amit Mina csomagolt neki még otthon, és
amit a kezébe nyomott, amikor elváltak. Burgonyalány gyomrának korgását hallva
már majdnem felajánlotta, de a lány éppen mély levegőt vett, hogy válaszoljon
Marco megjegyzésére.
– Összeestem.
Azt hittem, meghalok.
– De túlélted –
mutatott rá Eren.
A lány
felcsuklott.
– Sasha vagyok –
mutatkozott be ismét. – Sasha Blouse, Dauperből.
– Dauper?
Eren összeráncolta a homlokát.
– A Rózsa falon
belülről – segítette ki Marco. – Nahát! Mi szél hozott Shiganshinába?
– Mintha te
annyira idevalósi lennél – motyogta erre Eren.
– Hát igen –
nevetett Marco. – Te vagy az egyetlen közülünk, aki születésétől fogva itt él.
Marco vagyok – fordult aztán Sasha felé kedvesen. – Marco Bott, ő pedig a
barátom, Eren. Eren Jaeger. Isten hozott Shiganshinában.
– Csak
átmenetileg vagyok itt – mondta gyorsan Sasha. – Ha minden jól alakul, részt
veszek a kiképzésben… Benne leszek a tíz legjobban és csatlakozom a Katonai
Rendőrséghez.
– Kiképzés? –
csodálkozott Eren. – Tényleg igaz? Shadis fogja őket oktatni?
– Igen. – Sasha
lehalkította a hangját, izgatottan folytatta: – Megtanítanak bennünket a
háromdimenziós manőverfelszerelés használatára is! Annyira kíváncsi vagyok,
milyen lehet szárnyalni a levegőben! Olyanok leszünk, mint a madarak: átszeljük
az égboltot, és…
– Szabadok
leszünk – suttogta Eren. Sasha meglepetten pillantott rá.
– Igen – mondta
elkomolyodva. – Szabaddá válunk.
Eren a kezét
nyújtotta. Mondjanak bármit is a többiek, egyre szimpatikusabbnak találta a
Burgonyalányként elhíresült Sasha Blouse-t Dauperből. Marco is így gondolhatta,
mert Eren után ő is kezet fogott a lánnyal, sőt még sután meg is ölelte. Sasha
lelkesen viszonozta. Valamiért nagyon választékosan fogalmazott, amivel mosolyt
csalt Eren arcára.
– Eren, remélem,
nem felejtetted el, hogy a menyasszonyodat Mina Carolinának hívják – szólt be
Jean, amikor elsétált mellettük. Ő egyike volt azoknak, akik rendszeresen gúnyt
űztek Sashából. – Azért Burgonyalány nem annyira csinos, hogy lecseréld rá.
– Te csak ne
legeltesd a szemedet az én
menyasszonyomon, Jean – vágott vissza Eren. – Vagy neked az olyan lányok be,
akik csinosak és okosak ahhoz, hogy rád se hederítsenek?
– Ó, te
nyavalyás…! – Jean arcát pillanatok alatt öntötte el a harag. Ha Marco nem
kapta volna el a karját, bizonyosan Eren torkának ugrott volna.
Ugorjon csak! – gondolta Eren megvetően. – Sejtelme sincs róla, engem kik és mire képeztek ki. Azóta is minden egyes nap gyakorlok Reinerral és
Annie-val. Jöjjön, legalább letörlöm ezt a beképzelt vigyort az arcáról! – Azon
kapta magát, hogy teli szájjal vigyorog, Jean pedig vicsorgott.
– Nyugalom –
mormolta Marco. – Nyugalom.
– De hát…
– Fogd vissza
magad, Jean.
– Én fogjam vissza magam?! Ő sértegetett!
Én csak emlékeztettem, hogy menyasszonya van!
– És közben
megsértetted Sashát – jegyezte meg Eren. A lány felé fordult, de az nem úgy
tűnt, mint aki magára vette volna, helyette elnyílt ajkakkal figyelte Jeant. –
Remélem, jobb ízlésed van nála. – Eren a kötelességének érezte, hogy ezt
közölje vele. Míg Jean erre még inkább vicsorogni kezdett – Marco minden erejét
bevetette, hogy visszatartsa –, Sasha felkuncogott (és egy kicsit el is pirult). Ha korábban meg is bánkódott, szinte
teljesen elfelejtődött; Eren széles mosolyt fakasztott az ajkára.
– Ne aggódj, nem
okozok csalódást.
Mielőtt
bármelyik fiú megszólalhatott volna, hűvös hang csattant közvetlenül mögöttük:
– Már megint te?
Mind a négyen
összerezzentek.
– Ó, a francba.
– Mondtál
valamit, Jaeger?
– Nem, uram.
– Na és te? –
Keith Shadis pillantása Sashára siklott. A lány nagyot nyelt, majd a fejét
rázta. – Helyes – nyugtázta a férfi elégedetten. – Akkor nyomás a dolgotokra!
– Igazán
felhagyhatna ezzel a lopakodással – suttogta végül Jean riadtan. Meg sem várta,
hogy a többiek reagáljanak, sietve hátat fordított, és visszatért a munkájához.
Eren
felsóhajtott.
Egy újabb nap – gondolta –, és úgy érzem, sosem fogok tudni aludni.
Való igaz: az
éjszakába nyúló kalandja miatt, amit Levi hadnagy osztagának köszönhetett,
vajmi keveset aludt. Majd’ leragadta a szeme, és alig tudott koncentrálni a
munkájára.
Shiganshinában
mindig akadt valamiféle teendő, Keith Shadis pontosan tudta ezt, amikor úgy
döntött, ott telepedik le a parancsnoki rangjának lemondása után. Eren
gyanította, hogy a választáskor egészen mást helyezett előtérbe, mint azt, hogy
Shiganshina mennyire számít békés körzetnek a többi mellett, vagy azt, hogy a
központtól minél távolabb legyen. Amennyire sikerült kihámoznia az édesanyja
szavaiból, Shadis jobban ismerte őket, mint azt gondolta volna. Carlát egészen
fiatal kora óta, Eren édesapját egy kicsivel később. De erről nem szerettek
beszélni. Eren úgy sejtette, Shadis többet is érezhetett Carla iránt, mint jó
barátságot, ám nem mert rákérdezni. A férfinál pláne nem.
Éjjel Titánként
szárnyalt és szolgáltatott igazságot, lopott azoktól, akik a nyomorba
taszították a körzetet, nappal pedig tisztességes fiatal férfiként dolgozott
Shadis irányítása alatt. Itt találkozott Marcóval, Jeannal és most már Sashával
is. Mind a hárman a Rózsa falon belülről keveredtek Shiganshinába, ám más-más
ok vezette el őket az otthonukból. Határozottan rosszabbul jártak vele, hogy
Shiganshinába érkeztek, Eren azonban nem kötötte az orrukra a véleményét. Ő
szerette Shiganshinát, és remélte, hogy a többi Titán segítségével rövidesen
jobbá teheti.
Nem felejthetem el, aki vagyok – emlékeztette
magát kelletlenül, miközben nekilátott a feladatának. – Nem felejthetem el a küldetésemet sem, de addig… – Megrázkódott.
Őrültség tűnt már maga a gondolat, de nem csak játékból merült fel benne. – Addig tehetek értük valamit – nyugtatta
magát. – Teszek valamit értük, és
leleplezem vele a valódi szándékomat. Amikor ebből a helyből maga lesz a földi
pokol, minden megtapasztalja majd a világ kegyetlen és gyönyörű oldalát
egyaránt. És mindannyian szabadok leszünk. Szabadnak születtünk, csak utólag
zártak minket ketrecbe egy olyan bűnért, amit nem is mi követtünk el. Én
elhozom a szabadságot… Mindenkinek. Kivétel nélkül.
– Tényleg igaz,
amit pletykálnak? – hajolt oda hozzá Sasha, amikor Shadis éppen Jeant
teremtette le. Eren kérdőn nézett rá. – Armin – bökte ki zavartan a lány. – Így
hívják a barátodat, igaz? Azt hallottam, a Felderítő Egység elvitte magával,
hogy kifaggassa.
– Nem őt, hanem
a nagyapját – sóhajtott végül Eren. Hát
így terjed a pletyka.
– A nagyapját? –
csodálkozott Sasha. – Mégis miért?
– Armin szülei
miatt. Ők… Néhány éve megkíséreltek átjutni a Mária falon.
Sasha szeme
tágra nyílt.
– Ők lennének
azok?! – kiáltotta izgatottan, mire Eren ijedten piszegte le. – Ők lennének
azok? – ismételte meg a kérdését valamivel csendesebben. Szinte remegett az
izgalomtól. – Hallottam egy házaspárról, akik valamiféle furcsa szerkezetet
építettek, amivel aztán át akartak repülni a falon! Hihetetlen!
– De nem
sikerült nekik – mondta Eren kimérten –, úgyhogy édes mindegy, mennyire
zseniálisak voltak. Még a saját fiuk sem tartotta őket vissza. Szabadságra
vágytak, a halálban meglelték. Vagyis… – Elbizonytalanodott. – Senki sem tudja,
mi lett velük – vallotta be. – Vannak, akik azt pletykálják, elkapták őket… Ha
igaz… Akkor valószínűleg kivégezték őket a törvény megszegéséért. Ha mégis
átjutottak, akkor meg az odakint élő szörnyetegek végezhettek velük – vonta meg
a vállát.
– Szörnyetegek?
– suttogta erre Sasha. – Az óriásokra gondolsz, igaz?
– Igen. Mind
szörnyeteg.
– Igen… Azok… –
A lány hangja bizonytalanul csengett. – Róluk talán a Felderítő Egység tagjai
tudnának mesélni a legtöbbet. Mi csak… azt halljuk, amit nyilvánosságra hoznak.
Az emberek szájába rágnak bizonyos információkat, de vajon ez az igazság?
– Foglalkozz
inkább a burgonyáddal – javasolta Eren –, az igazságot meg hagyd másokra.
– Mondjuk a Titánokra? – Sasha szeme felcsillant.
Alig másfél hete érkezett Shiganshinába, de máris többet tudott, mint azt
kellett volna. Eren kelletlenül biccentett.
– Mondjuk rájuk,
bár amit ők csinálnak, az…
– Valami
zseniális! – lelkendezett a lány. – Kiállnak a nyomornegyedért, szembeszállnak
a törvénnyel! Küzdenek azért, amire a legjobban vágynak!
Eren halványan
elmosolyodott.
– Tetszik, amit
csinálnak?
– De még
mennyire! – vágta rá Sasha. – Bárcsak megismerhetném az egyiküket! Csak az
egyiküket – hangsúlyozta. – Nem álmodozom én olyan hatalmas dologról… Vagyis
de… Jaj, Eren, hogy magyarázhatnám el? Annyira szeretném őket látni! Legalább
egyet közülük!
És ha tudnád, hogy már réges-rég teljesült az álmod…
– Eren
mosolya kiszélesedett. – Vajon akkor mit
szólnál? Akkor is ennyire lelkesednél irántuk, vagy akkor már másképp látnád
ezt a… bűnbandát?
– Nem értem, mit
képzelnek magukról – háborgott Jean, amikor odaért mellük. Alaposan fejmosást
kapott Shadistől, ujjai még mindig remegtek, ahogy ellenőrizte a háromdimenziós
manőverfelszerelést. Ez alkalommal ezt a feladatot kapták az egykori
parancsnoktól. A körzetbe érkezett felderítők munkáját segítették. Máskülönben
mindenbe beleütötték az orrukat, még abba is, amibe nem kellett volna.
Shadis nem
kímélte őket. Kemény fizikai munkát végeztek, és még csak véletlenül sem a
piacon kellett ezt megtenniük, hogy Eren és Mina összefuthassanak (vagy csak
egy pillantást vethessenek egymásra). Shadis, amint tudomást szerzett az
újdonsült gerlepárról, mindent megtett, hogy a lehető legkevesebbszer
találkozhassanak. Eren eleinte morgolódott, idővel viszont beletörődött, hogy
egyre kevesebb időt tölthet el Mina társaságában. Ez persze kihatással volt a
közelgő esküvőjükre is. Mina nem emelte fel a hangját a Titánok miatt, a
pillantása azonban minden eltitkolt érzelméről árulkodott. Talán az járt a
fejében, hogy néhány könyörgő tekintettel vagy remegő szájszéllel meggyőzheti
Erent… Talán. Eren nem tudhatta. Csak
abban volt biztos, hogy nem fog megfutamodni, történjék bármi – akár az is,
hogy a Felderítő Egység… különösen
Levi hadnagy megsejti, ki ő valójában.
– Soha – suttogta magának, és amikor
összeakadt a tekintete Sasháéval, megrántotta a vállát. – Soha nem lesz vége a
melónak – mondta fáradtan, mire a lány gyomra panaszosan kordult egyet.
– Pedig már
elmúlt az ebédidő!
Eren
felsóhajtott.
A nap valahogy csak nem akar eltelni – gondolta,
majd lehunyta a szemét. Csak egy pillanatig tartott a pihenése, Shadis azonban
résen volt; már csattant is a hangja, Eren pedig még kelletlenebbül látott
hozzá a munkához, mint korábban.
– Eren –
rángatta ki a gondolataiból Sasha. – Azt hiszem, látogatód érkezett – mondta.
Eren azonnal felkapta a fejét, és a mutatott irányba fordult. Sasha összehúzta
a szemöldökét, miközben végigmérte az illetőt. – Ő a menyasszonyod? – kérdezte
töprengve. – Nagyon… csinos? – tette
hozzá aztán óvatosan.
Eren a lányra
nézett.
Nem Mina volt…
Hanem Petra Ral. És ezúttal nem mosolygott.
– Ó, a kurva
életbe.
**
* **
Mina Carolina
egyszer sem bánta meg, hogy Shiganshinába költözött, miután huzamosabb ideje
találkozgattak Erennel. Karanes körzet jómódú részéből származott; népes
családja öt fiúgyermeket, három lánygyermeket és temérdek oldalági rokont
számlált, Mina maga öt fivért és két húgot tartott számon, az unokatestvérei
közül meg csak néhányat, azokat, akiket a legjobban kedvelt (és akik támogatták,
amikor elhagyta Karanest Erenért). Szerencsére a családja is megkedvelte Erent,
vagy legalábbis úgy vélték, találhatott volna sokkal rosszabbat is. Annak
kevésbé örültek, hogy ennyire fiatalon össze akarják kötni az életüket, de
mindketten kellően kitartóak voltak ahhoz, hogy idővel beletörődjenek a
döntésükbe.
Eren édesanyja,
Carla Jaeger egykor pincérnőként dolgozott. Miután megbetegedett, a piacig is
ritkán járt el. Ha kimozdult, támogatásra szorult. Mina úgy sejtette, nem is
annyira a betegség tette tönkre ennyire az asszonyt, hanem Jaeger doktor,
akivel Mina összesen hatszor találkozott, amióta megismerték egymást Erennel.
– Jobban vagy,
Carla? – kérdezte tőle gyengéden, mielőtt munkába ment volna. Hol egy pékségbe,
hol a piacra kellett mennie. A mai alkalommal délelőtt a sütemények és a
kenyerek helyett a virágok kerültek terítékre, és csak délután kellett a
forróságban rostokolnia órákon át. Ilyenkor többnyire Krista maradt otthon
Carlával, és vigyázott rá, nem Mikasa; részben Kuklo, részben saját maga miatt.
Mina csak annyit tudott, hogy nem szerette elhagyni a házukat, mióta
megszületett a gyermeke.
Túl fiatalon lett anya – jutott az
eszébe, miközben elnézte a lányt, amint odanyújtja az egyik rongyjátékot a
kisfiának. Egy óriásféleség lehetett, hosszú haja sötétbarna, arcán széles
vigyor, ami akár ijesztő is lehetett volna, Kuklo viszont csak nevetett, amikor
meglátta.
A játék Minát az
első és utolsó óriásra emlékeztette, amit életében látott. Egy erdőben történt,
az aranysárga fény felvillant, az emberi alak helyett pedig egy hatalmas, izmos
teremtmény emelkedett fel valamelyest, ügyelve, hogy ne tornyosuljon a fák
fölé. A világító zöld szempár egyenesen rámeredt, ő pedig visszafojtotta a
lélegzetét. Nem sikoltott, szinte kővé dermedt a félelemtől. Utána sokkot
kapott, és az érzés akkor sem múlt el teljesen, amikor Eren a karjaiba vonta és
a szemhéjára csókolt. Ki akarta tépni magát a nyugtatónak szánt ölelésből, de a
lába nem engedelmeskedett neki, annyira remegett.
– Én vagyok – suttogta Eren a fülébe. – Csak én… Mina… Nyugodj meg!
Megnyugodtam – mosolyodott el halványan. – Nem tudom, hogyan csináltam, de… megértettem
mindent… és megnyugodtam. Ha a szüleim tudnák, sosem engednék, hogy férjhez
menjek Erenhez. Soha. A Titánok… az óriások…
Megrázta a
fejét, hogy elűzze a rémképeket. Bizonyos dolgok örökre az emlékezetébe
vésődtek, s semmit sem tehetett, hogy kitörölje őket.
Carla Jaeger
hosszú ujjai az arcára simultak. Az asszony mosolygott, és szelíden nézte őt.
– Menj csak
nyugodtan, megleszünk. Igaz, Krista? – sandított a lányra. Krista bólintott.
– Várunk haza –
mondta lágyan. – Vigyázz magadra!
Mina – karján a
virágokkal teli kosárral – kilépett az ajtón, s egyből megcsapta a hűvöskés
szellő. Valamiért elhalványult a mosolya, de nem értette, mitől kedvtelenedett
el. Szeretett virágot árulni, olyankor mindig nosztalgiával gondolt vissza a
régi időkre, amikor az édesanyjával utazott a körzetbe.
A piacon egyből
kiszúrta Yvonne nénit.
Ő az egyetlen, aki a kedvemet szegi – húzta el a
száját, a következő pillanatban viszont mosolyt erőltetett az arcára, és
vidáman integetett az asszonynak. Yvonne néni természetesen viszonozta, majd
rögtön vissza is fordult kebelbarátnőihez, hogy összesúgjon velük. Mina a fejét
tette volna rá, hogy vagy őt, vagy Erent tárgyalták, vagy mindkettőjüket. Hogy
mit követtek el ellene, még mindig nem tudta, Yvonne néni valamiért nagyon nem
kedvelte a Jaeger családot (és most már velük együtt Minát is).
– Ó, milyen
gyönyörű virágok! – térítette észhez egy vidám, női hang. – Szívem, ugye veszel
nekem egyet? – A lány – vagy nő? –, aki megállt a pultja előtt, idősebb
lehetett nála, de nem sokkal; rövid, vörös hajával és vibráló zöld szemével
azonnal elérte, hogy Mina csak rá figyeljen az összes többi arra tévedő
közül. Egy férfival karöltve bámészkodott a kínálatban, és amikor udvariasan
köszöntötte, felragyogott az arca. – Csodaszépek! – ámuldozott. – Egyszerűen
nem tudom eldönteni, melyik tetszik jobban.
– Ennek nagyon
örülök – mosolygott Mina –, de azért nem olyan különlegesek.
A nő
megérintette az egyiket, a legszebbet az összes közül: azt, amelyik hol kékben,
hol lilában játszott, attól függően, hogy csillant meg rajta a nap fénye.
– Ez… gyönyörű – nézett egyenesen Mina
szemébe. – Ezt szeretném.
A férfi a
tárcájáért nyúlt. Míg fizetett, a nő úgy forgolódott, akár egy lelkes
kisgyerek. Mina nehezen hitte el róla, hogy idősebb nála, pedig az volt,
látszott az arcán.
A szeme… – gondolta hirtelen. – Honnan ennyire ismerős?
– Nagyon
köszönjük! Jaj, milyen boldog vagyok most!
– Drágám –
mondta a férfi lágyan, majd átnyújtotta a virágot. Egyetlen szállal vett, a nő
viszont olyan boldog volt, mintha egy hatalmas csokrot kapott volna. Mina sosem
látott még senkit, aki ennyire megörült volna egy virágnak.
– Most járnak
először Shiganshinában? – kérdezte Mina, miután a fiatal pár még mindig nem
mozdult.
– Ennyire
látszik? – nevetett a férfi. – Többször jártunk már itt átutazóban – fordította
aztán komolyabbra a szót –, azonban sosem töltöttünk el kellő időt, hogy megismerhessük.
Ismerősek az utcák, de mégis minden sarkon találunk valami újat!
– Le tudnám itt
élni az életemet! – sóhajtotta erre a nő. – Annyira gyönyörű!
– Kivéve a
nyomornegyedet – válaszolta Mina ösztönösen. – Az nem éppen az éke a körzetnek.
A nő és a férfi
erre összenéztek.
– Azt is láttuk
– mondta az utóbbi. – Valóban nem a legszebb látvány.
Mina megvonta a
vállát.
– Hozzá lehet
szokni. – Bánta már, amiért megemlítette, de nem szívhatta vissza a kimondott
szavakat. – Sok boldogságot kívánok – terelte el inkább a témát. Nem kerülte el
ugyanis a figyelmét, hogy a nő ujján gyűrű csillant, ahogy vállig érő, vöröses
haját igazgatta. Nem a legdrágább, ezt Mina egyből megállapította, de legalább
annyira szép, mint amilyet ő kapott Erentől.
– Ó, köszönjük!
– kuncogott a nő. – Ha így folytatjuk, a végén még itt kötünk ki, nem igaz,
drágám? – fordult kedveséhez, aki csak szelíden mosolygott. Olyan embernek
tűnt, aki mindent megtett az imádottjáért, legyen szó a legnagyobb őrültségről
a világon. Aki a csillagokat is lehozná érte (vagy ehhez hasonló elhamarkodott
ígéreteket hintene el).
– Akár –
felelte, mire Mina elvigyorodott. Kevesen fordultak meg nála az utóbbi hetekben,
ám ezt a fiatal párt találta a legszimpatikusabbnak mindannyiuk közül. Rájuk
nézett, és saját magát látta Erennel.
– De úgy látom –
vette át a szót időközben a nő –, nemcsak én vagyok az egyetlen, aki hamarosan
férjhez megy. – Mielőtt Mina bármit is tehetett volna, hirtelen elkapta a
kezét, és közelebb húzta magához, hogy megvizsgálja a gyűrűjét. – Milyen
figyelmes vőlegény, a gyűrű remekül illik hozzád, drágám. Ó, jaj – ijedt meg
egy pillanatra –, ugye nem baj, ha így szólítottalak?
– Ugyan,
dehogyis – rázta meg a fejét nevetve Mina.
– Hirtelen nem
tudtam, mit is mondhatnék – csacsogott tovább a nő –, hiszen a nevedet nem
ismerem, de annyira édes lány vagy, valahogy meg kellett szólítanom… Csak
azokat hívom így, akiket nagyon kedvelek, igaz, drágám? – pillantott a
vőlegényére. – De jaj, már megint össze-vissza fecsegek, nem igaz?
– Tényleg nem
haragszom érte – biztosította Mina mosolyogva. Hezitált, hogy meglépje-e, de
annyira szimpatikusnak tűntek… Miért ne mutatkozhatott volna be? – Mina vagyok
– mondta a leheletnyi szünet után. – Mina Carolina. Nagyon örülök, hogy
megismerhetlek titeket.
– Ó. – A nő
ajkára finom mosoly ült ki. A kezét nyújtotta, Mina pedig örömmel fogadta el. –
Én pedig Isabel vagyok – mondta. – Isabel Magnolia, ő pedig a vőlegényem,
Farlan Church. Köszönöm a csodás virágot, Mina.
– Én köszönöm,
hogy nálam vásároltatok.
Csak káprázott a szemem vagy tényleg összevillant a
tekintetük?
Mina a fejét
rázta.
Még mindig
szimpatikusak voltak, csak a képzelete játszadozott vele. Yvonne néni és a
mustráló pillantása tehetett mindenről. Mina a hátában érezte az asszony
figyelő tekintetét, ezért képzelt bele olyasmit is egy szerelmes pár
összenézésébe, amit nem kellett volna. Csak erről lehetett a szó, főleg hogy
Isabel és Farlan már búcsúzkodtak is.
– Szép napot
kívánok. – Mindez elég volt ahhoz, hogy a mosolyt csak úgy kelljen kipréselnie
magából. Ha Isabel vagy Farlan észre is vette, nem tette szóvá, és ezért Mina
hálás volt nekik. Meg kellett volna őriznie a hidegvérét, erre megint
elvesztette az uralmát az érzései fölött. Túl könnyedén esett a saját teste
csapdájába, s utána csak vergődni tudott, de kiszabadulni nem igazán.
– Szép napot,
Mina Carolina – dalolta Isabel, majd hátat fordított neki. – Remélem, máskor is
látjuk egymást!
Mina integetett.
– Én is –
mondta, a mellkasát viszont összeszorította valami.
Csak tudnám, mi – gondolta. – Mi aggaszt ennyire?
– Mina… Mina,
Mina, figyelsz te rám?
Újabb hang. Mina
összerezzent.
– Oh, elnézést,
miben… – A torkán akadt a kérdés. Csuklyás illető állt vele szemben, a
Felderítő Egység egyenruháját viselte.
De csak az egyenruháját – nyelt nagyot
Mina –, az arcát viszont nem.
A csuklya alól
ugyanis Bertolt Hoover, a Kolosszális Óriás hunyorgott rá.
Megjegyzések: belecsaptunk a lecsóba, végre
találkoztak és beszélgettek *-* Lesz még több kommunikáció is közöttük, már a
következő fejezetben! ;) Ne aggódjatok, a Mina Carolina/Eren szál tényleg
tiszavirág életű.
Ami Armin
szüleit illeti, valószínűleg a legújabb hivatalos információkhoz fogok
igazodni.
Ha mondhatok
ilyet, nagyon közel áll hozzám ez a történet, ne fogjátok vissza magatokat,
kíváncsi vagyok a véleményetekre!
Huhhuuu (ha fejezhetem ki magam ilyen primitíven)!
VálaszTörlésEgyre izgalmasabb lesz, és több mindent tudunk meg.
Lelkesen várom a következő részt :)
Szim
Szia!
TörlésEnnek nagyon örülök! ^^ Köszönöm, hogy írtál, a folytatás várhatóan 17-én, estefelé érkezik!
Detti