Őrület 2. felvonás: Színjáték [manga spoiler!]

Színjáték

Canon, nagyon manga spoiler a 94. fejezetre vonatkozóan! (+ teória)

Megjegyzés: az Őrület folytatása, Ereri szálra való utalás nélkül. Érkezni fog még egy kiegészítő szösszenet is, az a két szösszenet között fog majd játszódni. ^^ (Zárójeles megjegyzés: a 97. chaptert még nem olvastam, amikor ez íródott.)

Lassan halad előre, a félelem is ilyen alattomos lassúsággal kúszik fel a torkán. A mankójára támaszkodik, bal lábának holléte még inkább megnehezíti, hogy tartsa a tempót a „társaival”, de ő mégis próbálkozik. Senkire és semmire sem néz, mindenkinek kerüli a tekintetét, közben pedig mindent próbál az emlékezetébe vésni. Információk, információk, információk, pörög az elméjében a gondolat, s ő minden tőle telhetőt megtesz, hogy magába igya Liberio látványát.

Látott emlékeket az apja által, erre azonban nem volt felkészülve. Liberio teljesen más, mint amilyennek elképzelte. Az ott élő emberek, Eldia népe sem olyan, mint amilyennek elképzelte. Látja a messziből az ismerős arcokat. Kettőt, egészen pontosan.

Zeke – hunyja le egy pillanatra a szemét. Csillag csillan a vállon, az öregasszony Zeke karjaiban. Nem tűnik teljesen beszámíthatónak, és sokat öregedett az emlékhez képest, akárcsak a férfi, de mégis… Azonnal felismeri őket, és igen, ilyesminek álmodta meg őket. Zeke a nevükön szólítja – papa, mama –, és körülöttük tombol a káosz, fiatal gyermekek is vannak.

Az egyik kölyöknek megárthatott az alkohol, a szülei csodálkozással vegyes aggódással faggatják, az áruló Reiner meg majdnem közvetlenül mellettük áll az apró, sötét hajú kislánnyal. A lányka éppen előre mutat, ők is meglátják a családtagjaikat.

A kölyök, aki túl sokat ivott, nem egyedül tért vissza. Egy nála jóval kisebb fiú is vele van, ő pedig nem akárkiket bámul.

A francba!

Semmire és senkire sem néz. Láthatatlan, mert megsérült, mert féllábú, mert hasztalan, mert poszttraumás stressz szindrómában szenved, mert senkinek sem kell… és satöbbi, és satöbbi. Ő maga a jelentéktelen kis senki, a kölyök mégis megindul felé. Úgy bámulja őket, mint aki nem tudja elszakítani a tekintetét róluk. Mintha olyasmit is látna, amit nem kéne.

A francba, a francba, a francba!

Megszólítja a férfit, aki vezeti őket.

Tehát Koslo a neve.

Az egyik sorstárs a térdére zuhan, kinevetik. Van, aki segíteni próbál, ilyen a kisfiú is, aki úgy tizenkettő körül lehet, világos hajú, értelmes arcú, és akiben valamiért saját magára ismer.

Én is ilyen voltam?

A gyerek ránéz, tekintete őszinte, tisztán látja világának horrorát.

A francba, a francba, a francba.

Mit mond?

Hol?

Mi?

– A karszalagod. – Csak ennyit ért a szavakból, amik kibuggyannak a gyermek ajkán; vére a fülében dobol. Durr-durr, bumm-bumm! Észre sem vette, hogy ő is elesett, a kölyök pedig úgy került mellé. Egyáltalán elesett vagy magától guggolt le? Semmit sem tud, csak azt, hogy ügyelnie kell magára. A félelem beleissza magát a csontjaiba, és mire észbe kap, a mankója tőle messze hever, a kisfiú pedig a csillagot igazgatja a karján. – Minden rendben – mondja halkan, szelíden –, biztonságban vagy. Hamarosan jobban leszel. – Csupa hazugság… Vagy a gyermek tényleg elhiszi? Úgy tűnik. Szomorú a tekintete, ő sem erre számított. – Mert… – A kölyök hangja lassan éri el a tudatát. Vajon hogy hívják?, töpreng. Vajon tényleg ráeszmél, mennyire alattomos világban él? – Nem kell többé harcolnod…

Az utolsó hazugság – gondolja szórakozottan, s ajka mosolyra görbül. – Egy örökkévalóságon át vívom a csatámat… – És maga sem érti, miért pont ez jutott az eszébe. Ismerős szavak, mintha valaki már gondolt volna ugyanerre egy emberöltővel ezelőtt, és igazából minden annyira ismerős. Zsong a feje, nem tudja megkülönböztetni az emlékképeket, amiket lát, csak azt tudja, hogy innen származik. Ez a hely is az otthona. Azt is tudja, hogy egy karnyújtásnyira van tőle a családja… Mert mégsem vesztett el mindenkit, de nem mehet oda hozzájuk, mert akkor az egész terv romba dől.

– Hogy hívnak? – kérdezi meg végül a gyermeket. A kíváncsiság vezérli, megenged egy óvatos pillantást az arcára.

A gyermek szomorúan felel.

– Falco Grice – mondja, és a kezét nyújtja, mert udvarias, mert erre tanították. Grice, mint azé az emberé, akit az óriások közé dobtak a falról, s aki az életéért futott, mégis óriáseledel lett. Mert innen csak egy óriás juthat el a Mária falig… Mert innen csak Grisha Jaeger tudott megmenekülni anélkül, hogy megették volna, ő is nem akárhogyan: a Támadó Óriás erejével, egy új küldetéssel.

Eren Jaeger megszorítja a gyermek kezét.

Minden a terv szerint alakul.

Készült: 2017. 08. 28.