17. fejezet
A kezdet
A
tárgyalást háromszor elnapolták. Eren régi ismerősként köszöntötte a cella
látványát, csupán a környezet változott. A felderítők között is akadt, aki nem
félt kimutatni az ellenszenvét, ám a Katonai Rendőrség tagjai túlnyomó
többségében gyűlölködtek. Eren ritkán látott olyan arcot, amelyiken nem az
undor vagy a rettegés jelei voltak láthatóak, hanem csodálat vagy kíváncsiság,
javarészt az újoncokat lehetett az érdeklődők körébe sorolni.
A
láncok fájón mélyedtek a bőrébe, még a kisujját sem tudta mozgatni, úgy
rögzítették oda a falhoz. A lehetőséget sem adták meg rá, hogy megsebezhesse
magát és valahogy kiszabaduljon.
A
belső osztag nem finomkodott. Miután mozgásképtelenné tették, összeverték és
kiláncolták, aztán otthagyták étlen-szomjan, hogy Annie-val foglalkozhassanak.
Mivel a lány visszautasította az értékes ajánlatukat, őt is hasonló bánásmódban
– ha nem rosszabban – részesítették a sértettség miatt. Nem ugyanabban a
cellában tartották őket fogságban, Eren csupán a hangok alapján vont le
következtetéseket.
A
Katonai Rendőrség természetesen nem szerzett felügyeleti jogot, az elfogásukat
követő második napon a Felderítő Egység néhány tagja is tiszteletét tette az
őrök sorában. Erwin parancsnok minden követ megmozgatott, hogy elszakadhassanak
a belső osztagtól és szabadon rendelkezhessenek az óriások fölött. Arra
hivatkozott, hogy a segítségükkel visszahódíthatnák a Mária falat és kiirthatnák
az óriásokat is. Noha Eren szándékosan homályban hagyta őket a pince titkát
illetően, a parancsnok olyasmikre is ráérzett, amikre nem kellett volna. Eren,
ahogy a férfi viselkedését figyelte Djel Sannes és annak cimborája, Ralph
jelenlétében, elgondolkodott rajta, vajon milyen kapcsolat fűzheti őket össze. Erwin
parancsnok olyasmiket mondott ki hangosan, amikre nem lett volna szabad
gondolnia, és ez tisztán látszott Sannes szemében.
Ha Historia nem kerül elő… Eren
idegesen hunyta le a szemét. Az egyetlen, aki a közelgő tragédiát megállíthatta
volna, Historia volt, a falak királynője, távollétét azonban bárki
kihasználhatta. Mondjuk Rod, gondolta,
amikor a tárgyalás előtti estén alacsony, köpenyes alak jelent meg Sannes
mellett. Magas, kalapos férfi kísérte – Kenny,
vicsorodott el Eren –, és úgy intézkedett, mintha máris királlyá koronázták
volna. A végén még azt hazudja, hogy
Historia őt kérte fel a kormányzásra. Eren a legrosszabbakat feltételezte,
és ahogy elnézte a nagybátyját, amint csettint egyet Kennynek, úgy érezte,
teljesen jogosan.
–
Most hagyjatok magunkra! – utasította az őröket. – Négyszemközt szeretnék
beszélni az unokaöcsémmel.
A
két újonc, akiket aznap Sannes mellé beosztottak, hezitált. Eren korábban azzal
töltötte az idejét, hogy kihallgatta a beszélgetésüket – még az ismeretlenről
való pletykálkodás is hamarabb elűzte az unalmát, mint hogy a repedéseket
számolja a szemközti falon. Alig negyedóra elteltével már majdnem mindent
tudott, köztük a nevüket is. A lány – Hitch Dreyse – csinos volt, göndör hajú
és pimasz; társát Marlowe Freudenbergnek hívták és nagy reményekkel lépett a
Katonai Rendőrségbe, ám csalódnia kellett: amit a szervezet magáról mutatott,
messze állt a valóságtól. Ami közös volt bennük és amiért felkeltették Eren
figyelmét, az az volt, hogy mindketten ismerték Annie Leonhartot, sőt Hitch a
barátjának is vallotta a lányt. Egyikük sem akarta felfogni, hogy Annie-t
Nőstény Óriásként letartóztatták az emberiség elleni szövetkezés vádjával.
Az
utasítást hallva Sannes is megemelte a szemöldökét.
–
Uram, nem gondolom, hogy…
–
Én itt maradok vele, Sannes – veregette meg a férfi vállát Kenny, hátralökve a
kalapját, hogy megcsillanjon a szeme. Hol kéknek, hol szürkének látszott a
fénytől függően, éppúgy, mint Levi hadnagyé. Eren óvatosságra intette magát,
nem feledkezhetett meg róla, hogy a férfi éppúgy az Ackerman nevet viselte,
mint Levi vagy Mikasa; veszélyes volt a maga módján, és ezt Eren is
megtapasztalhatta. Torokmetszőként játszi könnyedséggel bújt ki a gyilkosságok
alól. Még azt is megúszta, hogy megölte azt a falimádó lelkészt, Nicket. A
belső osztag is azt akarta, hogy meghaljon. Féltek tőle, mert olyasmiket
tudott, amiket nem kellett volna. Pont, ahogyan Erwin Smith is.
Historia, vett
mély levegőt Eren, csinálj valamit… Én
ehhez kevés vagyok.
Sannes
kilökdöste a két újoncot, és vetett még egy utolsó pillantást a válla fölött
Rod Reiss és Kenny Ackerman párosára. Kenny a szemében leplezetlen undorral
sandított Rodra; Rod testvérét, Urit becsülte, tisztelte és szerette, amíg élt,
és amennyire így érzett iránta, úgy vetette meg és gyűlölte a másik fivért. Ott
maradt, mert a férfi így kívánta – parancsolta
–, a karját összefonta a mellkasa előtt. Rod Erenre nézett, és egyszerre mintha
éveket öregedett volna ráncba és gyászba gyűrődő arca. Szomorúnak tűnt, Eren
azonban nem tudta sajnálni őt. Azok után, amit vele tett, többé már nem.
–
Igazán sajnálom, Eren – szabadkozott. – Ennek nem így kellett volna alakulnia.
Ha évekkel ezelőtt engedelmesebb lettél volna, sosem fajultak volna idáig a
dolgok. Akkor felajánlottam neked, hogy cselekedj a családunkhoz hűen, de te
elutasítottad. Meggyőzted az unokatestvéredet, a saját lányomat, hogy szintúgy utasítsa vissza az örökségünket,
ezek után pedig… megakadályoztad, hogy olyasvalaki örökölje az erőt, aki méltó
lenne rá.
–
Armin – vicsorogta Eren. – Te rohadék! Megfizetsz azért, amit vele tettél! –
mire Rod hatalmasat sóhajtott.
–
Látom, még mindig nem érted. Nem én vagyok a rosszfiú, Eren.
–
Ó, ezt tudom. Te csak egy szarházi, gyáva alak vagy, semmi több.
–
Lehet – hagyta rá Rod. – Gondolj rám úgy, ahogy szeretnél, Eren, de az igazság
akkor is az, hogy sajnálom, amiért nem olyannak látsz, amilyen valójában
vagyok. Tudom, hogy tudsz dolgokat. Ugyanúgy nézel rám, ahogy a lányom, Frieda
is nézett. Ahogy őelőtte a testvérem, Uri… Előtte pedig az apánk, a te
nagyapád. Annyiszor kértelek, Eren! Őket is kértem! Vessetek véget a háborúnak,
pusztítsátok el az óriásokat, bontsátok le a falakat! Miért, Eren? Miért nem
vagytok hajlandóak engedelmeskedni? Mi vár ránk odakint, ami ennyire szörnyű?
Miért nem beszélhettek róla?
–
Ha ennyire tudni szeretnéd… – Eren torka elszorult a gondolatra. – Ha ennyire
tudni szeretnéd – szedte össze az erejét –, akkor miért nem próbálod meg
kideríteni saját magad? Ne a lányodba vagy a legjobb barátomba fecskendezd a
rohadt szérumodat, hanem saját magadba! Falj fel te magad, te utálatos rohadék!
Hagyd ki ebből a szeretteimet!
Rod
azonban a fejét ingatta.
–
Ezt nem tehetem – mondta. – Nekem… nem ez a feladatom.
–
Gyáva vagy! – sziszegte Eren gyűlölködve, mire Rod rábólintott.
–
Akkor gyáva vagyok, nem érdekel. Az jobban foglalkoztat, hogy tönkretettétek a
terveimet. Az a fiú… fogalmad sincs, mennyire értékes.
Eren
szeme összeszűkült.
Armin? Arminról beszél?
–
Miért pont ő? – kérdezett rá végül rekedten; a fáradtság kihallatszott a
hangjából. – Miért nem valaki más? Miért pont a legjobb barátom? Biztos…
megvolt rá az okod, ha így beszélsz róla. Nem hiszem el, hogy… – Elhalt a
hangja, ahogy Rod ráemelte a tekintetét. Kenny felkuncogott.
–
Ez – mondta – nagyon érdekes beszélgetés lesz, nem igaz, Rod?
– Mi folyik itt?
– kérdezte fojtottan. – Válaszolj, Rod! Miért pont Armin?
–
Ha az anyád nem házasodott volna be a Jaeger családba, most tudnád a választ –
felelte Rod. – Akkor megértenéd, mit miért teszek. Tudatlanságban élünk, Eren,
mert nem vagy hajlandó elmondani a megörökölt titkokat és hazugságokat. De én
rájöttem bizonyos dolgokra. Elég a kis barátod arcába néznem, hogy tudjam…
Eren
nem figyelt rá többé. A felismerés arculcsapásként érte, már nem kellett többé
azon morfondíroznia, hogy Rod miért Armin mellett döntött. Sokáig mit sem
tudott a hordozóról, aztán Frieda emlékein keresztül látta őt: a csonttá és
bőrré öregedett férfit, aki maga mellé emelte egykor Kennyt, aki mosolygott,
miközben Frieda magába fecskendezte a szérumot és eszetlen óriása megindult
felé, hogy megegye. Grisha és Frieda emlékein túl másoké is ott voltak. Uri Reiss is benne élt, ahogyan Eren
Kruger és a többiek is. Uri Reiss fiatalos, csinos arca is megjelent a szeme
előtt, és Uriban ráismert az ismerős vonásokra. Ahogyan Kiyomi is megmondta, a
hasonlóság olykor meghökkentő. Eren és Kruger is egymás kísérteties másai
voltak – különösen a gyermekkorukban –, és Historia…
ő is hasonlított valakire… ezért
gyűjtötte be Kiyomi.
–
Uri miatt választottad – mondta ki hangosan, Rodra nézve. – Azt hiszed, hogy
ezzel visszahozod a testvéredet? Ne legyél nevetséges, Rod!
–
Nem áll szándékomban visszahozni Urit. – Rod lopva Kennyre pillantott, aki erre
megfeszült. – Többé nincs rá szükségem. Uri… gyáva volt a maga módján, nem mert
ellenkezni, ahogyan az apánk sem. És Frieda… Az én szegény, életerős lányom is
csalódást okozott. Az a fiú viszont… Annyira hasonlít Urira és mégis annyira
különbözik tőle. Szeretném tudni, miért. Azt akartam, hogy ő emlékezzen vissza… és akkor talán választ kapunk. Az ő ereiben
nem királyi vér folyik. Talán ez lesz a kulcs ahhoz, hogy az óriások fölé
kerekedhessünk. Egy fiú, aki nem a családunk tagja, mégis elhozza számunkra a
győzelem ízét.
–
Ez őrültség.
–
Gondolj, amit akarsz – vonta meg a vállát. – A sorsodat nem kerülheted el,
Eren. A tárgyalás olyan eredménnyel fog zárulni, amilyet a legjobban akarok: ki
fogják hirdetni, hogy a Katonai Rendőrség belső osztaga fog rendelkezni a
sorsotok felől. Megszabadítjuk a világot a hozzád hasonlóktól.
–
Azt akarod, hogy Armin felfaljon? Ő… sosem tenne ilyet.
Rod
finoman elmosolyodott.
–
Mindeddig abban reménykedtem, hogy sikerül a kis barátodnak eszetlen óriásként
felfalni. Nem emlékszel azokra, akiket megettél, Eren. Te sem emlékszel az
apádra. Benned él, de csak homályos képek villannak fel arról a napról, nem?
Széttépett test, megcsonkított végtagok… Talán egy szemüveg. Semmi több, jól
sejtem?
–
És akkor Armin sosem tudta volna meg, hogy megevett? – Eren keserűen nevetett.
– Igazi rohadék vagy, Rod, remélem, tudod!
Nagybátyja
elvesztette végre a legendás türelmét.
–
Értsd már meg, Eren, nem én vagyok a rosszfiú! Ugyanazt akarom, amit te: a
szabadságot! Fel akarom szabadítani a falakat és ki akarom irtani az óriásokat!
Ha ehhez áldozatokat kell hozni, akkor megteszem! Ha ehhez a saját unokaöcsémet
kell megöletnem, akkor megöletem! Egy-egy döntés nehéz, de van, amikor nem
tehetsz mást! Van, amikor ez az egyetlen esélyed a győzelemre!
Eren
hallgatott. Rod kifulladt; pocakja hullámzott, arca kivörösödött. Mind Eren,
mind Kenny undorral a szemükben figyelték. Már az első találkozásukkor sem
keltett jó benyomást, az emberrablás csak tetézte ezt. Eren még most is a
fülében hallotta Historia hüppögését és a láncok csörgését. A szájában érezte a
félelem ízét, amikor azt hitte, a lány meg fogja enni, utána meg a csendes
belenyugvásét. Historia kezébe helyezte az életét, és unokatestvére nem hagyta
magára. A kapcsolatuk még inkább megerősödött.
A
tárgyalás napján a lány járt a fejében. Kezdte azt érezni, hogy valahogy nem
oldódna meg minden, hogyha váratlanul előbukkanna; Rod a saját elképzelései
alapján formálta az eseményeket, a belső osztag elsöprő ereje szinte teljesen a
háttérbe szorította a Felderítő Egységet. Eren őszintén remélte, hogy nem
fogják hagyni, hogy a Katonai Rendőrség a kénye-kedve szerint játszadozzon
velük – vagy legrosszabb esetben kimondja rájuk a halálos ítéletet. Sajnos
egyetlen felderítő sem tudott nyugtató híreket mondani, sőt akadtak olyanok is,
akiknek nem is állt szándékukban. Levi hadnagy utóbbiak közé tartozott. A
szemöldökét megemelve, határozottan utasította vissza a feltételezést is, hogy
„minden rendben lesz”. Nem hitegette hamis ábrándokban, nyers maradt és
kíméletlen – Eren nem is várt tőle mást.
Erwin
parancsnok rövid beszédet tartott, szigorúan a lényegre törekedett. Erent és
Annie-t egymásnak háttal láncolták ki, alaposan átkutatva őket, hogy ne legyen
náluk semmilyen olyan tárgy, amivel megsebezhetnék magukat. Annie korábban
rezzenéstelen tekintettel tűrte, hogy lehúzzák az ujjáról a gyűrűjét, az újabb
ellenőrzéskor pedig furcsa hang tört fel a torkából. Eren megvető horkantásra
saccolt, de nem volt benne biztos, mert a rongy, amit a szájába tömtek, nehogy
elharapja a nyelvét és annak köszönhetően változzon át, annyira eltompította a
hangot, hogy nem lehetett megállapítani.
A
tárgyalóteremben összegyűlt emberek gyűlölettel vegyes félelemmel vizslatták
őket. Darius Zackly ezúttal is meghallgatta mindkét oldal érveit, és miközben
feljebb tolta az orrán a szemüvegét, fáradtan sóhajtott egyet. A szökési
kísérlet egy cseppet sem javított a helyzetükön, Erwin mégis megkísérelte az
előnyükre fordítani. Azzal érvelt, hogy most már Annie-t is a maguk oldalán
tudhatják, a pincében pedig minden titokra fény fog derülni.
–
A segítségükkel az emberiség egy újabb lépést tesz majd, hogy kiszabaduljon a
falak ketrecéből. Talán az óriások uralmának is véget vethetünk majd… és úgy
vélem, bár még nem rendelkezünk ilyesfajta információkkal, de talán találhatunk
megoldást az átváltoztatott emberekre is.
–
Értem, köszönöm, parancsnok.
–
Uram. – Erwin leült, ám a tekintetét nem vette le a belső osztag tagjairól.
Kenny Ackerman úgy pöffeszkedett a saját székében, mintha sosem mocskolta volna
be vér a kezét. Rod Reiss a falak uralkodójaként vett részt a tárgyaláson, és
látszólag megható, Eren szerint azonban gusztustalan beszédet mondott a
lányáról. A család fontosságát hangoztatta, és kifejezte reményét, hogy Eren
számára kedvező döntést hoznak majd, hiszen…
Az unokaöccse vagyok, nem igaz? Te
utolsó rohadék!
Eren
dühösen fújtatott.
–
Egyszer már döntést hoztam Eren Jaeger ügyében. – Darius Zackly felállt és vele
együtt mindenki más is. Erwin parancsnok összehúzta a szemöldökét. – Levi
hadnagy, felelősséget vállaltál a fiú iránt, ám ő a te őrizeted alatt
megszökött, ráadásul egy másik veszélyes óriásivadékot, a Nőstény Óriást is
magával vitte. Romba döntött egy egész folyosót, utána pedig bujkálni
kényszerült. Ezek után a Nőstény Óriás, név szerint Annie Leonhart, mikor a
Katonai Rendőrség rátalált, átváltozott és kész lett volna kioltani az
elfogására küldött katonák életét, ha nem lövi le az egyik katona a belső
osztagból. – Így, összegezve, hogy pontosan miket is műveltek, nem hangzott túl
jól. Eren legszívesebben az ajkába harapott volna, de a rongy és a láncok miatt
képtelen volt rá, hogy bármit is tegyen. – Mindezektől függetlenül – folytatta
aztán Zackly –, továbbra is úgy gondolom, hogy hasznosak lehetnek az emberiség
számára. A kockázat azonban, hogy efelől megbizonyosodjunk, akkora, hogy nem
dönthetek a Felderítő Egység számára kedvezően.
Eren
szeme tágra nyílt.
Nem!
A
teremben sustorgás csapott fel, egyetértő vagy éppen tiltakozó morajlás. Eren,
bár nem tudta a nyakát tekerni, de még így is elkapta a mozdulatot, ahogy Levi
összeszűkítette a szemét. Petra, akinek rendben lezajlott a büntetése, a
szájára szorította a kezét, Oluo meg ösztönből megdörzsölte a fejét. Mina
Carolina a karjában Kuklóval, a rémülettel elnyílt ajkakkal vette tudomásul az
ítéletet. Mikasa, aki mellette állt, felhördülve vetette előre magát, ahogy
eljutott a tudatáig, mit jelentettek Zackly szavai. Armin éppen időben nyúlt
utána, hogy a karjánál fogva visszatartsa.
Armin!
Eren
egész testébe beleremegett, ahogy a barátját nézte épen és egészségesen, óriásra
változás jelei nélkül.
Lehetséges… hogy még ők sem tudják? Eren
tekintete Rodra villant. Nem mondtad el a
katonáknak, hogy Armin volt az eszetlen óriás? Nagybátyjáról Erwinre, végül
pedig Levi hadnagyra siklott a pillantása. Miért
titkoljátok? Őt… ezért nem vonták az eljárás alá? De… miért, Rod? Miért olyan
fontos, hogy Armin hasonlít Urira? Kiyomira gondolt, aki okkal vitte
magával Historiát. Miért? Mit tegyünk…
hogy megakadályozzuk a káoszt?
Darius
Zackly így folytatta:
–
Mind Eren Jaegert, mind Annie Leonhartot szigorú őrizet alá kell vonni.
Lehetőséget kapnak rá, hogy bizonyítsák hűségüket, ugyanakkor nem sodrom
veszélybe az itt élő embereket. – A karjával körbeintett, mire a morajlás
felerősödött. – A Felderítő Egységnek megvolt rá a lehetősége, hogy őrizze Eren
Jaegert, a fiú mégis meg tudott szökni. – Levi összeszorította a fogát. Az
ítélet most már nem volt kérdéses, csak az, hogy hogyan tovább. – Mától a
Katonai Rendőrség belső osztagának felügyelete alá helyezem őket, azzal a
kitétellel, hogy a Katonai Rendőrségnek és a Felderítő Egységnek össze kell
dolgoznia annak érdekében, hogy az emberiség győzelmet arasson az óriások
fölött. Végeztem.
Eren
lehunyta a szemét.
A kurva életbe.
**
* **
Nem
kapott lehetőséget, hogy bárkivel is beszélhessen, még Kuklót sem foghatta meg.
Azt elmondták, hogy a gyermekről Mina Carolina fog gondoskodni a továbbiakban –
kicsit úgy is tűnt, mintha a többség nem lett volna tisztában vele, hogy a
jegyességet felbontották –, és miközben Mikasa őrjöngött – Mikének kellett
elállnia az útját, hogy ne rontson rá Darius Zacklyra az ítélet miatt –, a
belső osztag katonái puskákkal a kezükben elvezették őket.
Eren
érezte a hátába nyomódó fegyvert, és Kenny Ackerman jókedvű fütyülését
hallgatva követte Rodot. Sannes, Ralph és a két újonc, Hitch valamint Marlowe
kísérték, Annie-t egy másik csapat, több katonával. A tárgyalóteremben kitört a
hangzavar, Mikasa nem fogta vissza magát többé.
Rod
valamiért alábecsülte őket. A Felderítő Egységet, Mikasát, Levi hadnagyot… de
még őt is. Még Erent is – és ezzel hatalmas hibát követett el.
A francba ezzel az egésszel, gondolta
a fiú dühösen. Nem adok nektek újabb
lehetőséget.
Köhögni
kezdett, vagy legalábbis megpróbálni valamilyen hangot adni, jó hangosan, hogy
felhívja magára a figyelmet. A célját elérte, ugyanis Rod megállt, így vele
együtt mindenki megállásra kényszerült.
–
Nem erre számítottál? – kérdezte, miközben odalépett elé, meglazítva a rongyot
a száján. Eren gusztusosan ráköpte, a nyálával egyetemben. Rod arca megrándult,
de egyből felemelte a kezét, amikor látta, hogy Sannes, Ralph és Marlowe
egyszerre mozdulnak, hogy megbüntessék a viselkedéséért. – Azt hitted, a
drágalátos hadnagyod ezúttal is megment?
–
Be fogom tömni azt a lyukat.
–
Be? – Rod szórakozottan nevetett. – Igen, az a lyuk be lesz tömve, de nem te
fogod.
–
Armin? – Eren szeme összeszűkült. – Ezért tartjátok titokban a történteket?
–
Vannak dolgok, amikről jobb nem beszélni. A kis barátod… rá is találunk majd
megoldást. – Rod zavartnak látszott. – Lehetséges, hogy hezitálok vele
kapcsolatban, mert annyira emlékeztet a testvéremre. – Kennyre sandított, aki
komorabbnak látszott, mint valaha. – Akadnak olyanok a belső osztagban, akik a
szívükön viselték Uri sorsát. Kenny egy közülük, és mivel Uri a testvérem volt,
ennek tudatában rendelkezem Armin Arlert sorsa felől.
–
De az én sorsomról nem dönthetsz! Sem Annie-éról!
–
Tovább akarod rontani az esélyeidet? – Rod a fejét ingatta. – Nem vagy ma éppen
a legbölcsebb, Eren.
–
Nem? – Eren elmosolyodott. A kiköpött rongyra pillantott, és a mosoly, mely az
ajkán játszott, szélesebbé vált. – Lehet – hagyta rá Rodra –, de akkor majd
később bánom a döntésemet. – Nem kellett hátrapillantani a válla fölött, hogy
tudja, a korábban hallott dulakodások kitől származnak.
– Eren!
– Mikasa a folyosó végéből a nevét sikoltotta, és ahogy a kivont kardjával
rárontott Sannesre, a férfi meglepetten kiáltott fel. A folyosót zöld köpenybe
burkolózó alakok lepték el, szédítő tempóban, összedolgozva mozogtak. Az
egyetlen, akinek nem fedte csuklya az arcát, az Mikasa volt, de a lánynak nem
is állt szándékában rejtegetni a személyazonosságát. Nem is tudta volna
eltitkolnia a kilétét! Amekkora vehemenciával esett neki a katonáknak, senkinek
sem lett volna kétsége afelől, hogy ki is ő valójában. – Eren! – Mikasa ismét őutána kiáltott. A kardja Sannes torkának
nyomódott, a kardot pedig az ökle követte. Eren tágra nyílt szemmel, döbbenten
nézte, amint eltalálja Sannes arcát. – Eren,
menekülj! – zihálta. – Feltartjuk
őket!
A
felderítők körülvették őket. Hitch és Marlowe mozdulatlanná merevedett, egy-egy
felderítő addig ügyeskedett, amíg sikerült mögéjük kerülni, hogy kést
szorítsanak a torkukhoz. Eren számára a legszemgyönyörködtetőbb jelenet az
volt, hogy az egyikük Kennyt is sakkba szorította. Pont Torokmetsző Kennyt!
–
A-a t-tárgyalás… – dadogta Marlowe. – A-az ítélet…
–
Cseszek a tárgyalásra! – vicsorogta Mikasa. – Azt hiszitek, hogy hagyom
megöletni Erent? Ahhoz előbb velem kell végeznetek!
–
Mikasa jól mondja. – Eren legnagyobb döbbentére ismerős hang csendült fel.
Attól a köpenyes alaktól származott, aki Hitchet kapta el, és ahogy megszólalt,
finoman hátralökte a kámzsát, hogy megmutasson valamennyit a lóarcából. Jean volt az. – Előbb minket kell
legyűrnetek ahhoz, hogy elvigyétek őket.
Ha
pedig Jean itt volt és a szabadságukért küzdött, ez azt jelentette, hogy a
többi felderítő… Sasha, Connie, Marco és…
Hol van Reiner és Bertolt?
Eren
a homlokát ráncolta, amikor hiába kapkodta a fejét, egyiküket sem látta – aztán
eszébe jutott, hogy ők valószínűleg Annie-t próbálják kiszabadítani, ezért nem
tartottak a többiekkel.
Csak egy kicsi lehetőséget
teremtsetek neki, gondolta, és ő mindenkinek megmutatja, mennyire erős is valójában.
Rod
megérezte a vesztét.
–
Hatalmas hibát követtek el – krákogta Mikasának. – Fogalmatok sincs, mibe
ütöttétek bele az orrotokat. Ez a fiú… nem az, akinek mutatja magát! – bökött
Erenre a húsos ujjával. – Lehet, hogy az anyja királyi származású, de az apja…
–
Te vagy az, aki hatalmas hibát követett el, Rod – jelentette ki Eren. – Tudom,
mit kell tennem. Sem a Katonai Rendőrség, sem a belső osztag… sem Kenny, sem te
nem tudtok megállítani. Be fogom tömni a Mária falat, el fogom vezetni őket a
pincébe… és minden titkot fel fogok tárni a magam módján. És látni fogom, Rod…
Látni fogom az óceánt – tette hozzá suttogva. – Újra… visszatérek oda, ahová
annyiszor visszatértem már. Be fogom fejezni a küldetésemet.
–
Eren…
Válaszul
a nyelvébe harapott, mert Rod tényleg hatalmas hibát követett el, amikor
annyira meglazította a kötést, hogy ki tudta köpni a rongyot a szájából, és
ahogy Mikasát és Armint magához rendelve aranysárga fénybe robbantotta a
folyosót, tudta, hogy ezúttal számíthat a Felderítő Egység segítségére.
A
hatalmas porban erős rántást érzett a csuklója körül, a hűvös ujjak
vasmarokként fonódtak rá.
Levi
a füléhez hajolt.
–
Hihetetlen, mennyire türelmetlen vagy, Eren. Várhattál volna az akcióddal, amíg
kiérünk ebből a rohadt épületből. Tudod, mennyibe kerül majd a kincstárnak,
hogy helyrehozzák az átváltozásoddal okozott károkat?
–
Annyira sokba, hogy pont nem érdekelt – felelte Eren.
Levi
ajkán futó mosoly suhant át.
–
Készen állsz? – kérdezte.
Eren
bólintott.
–
Shiganshina – mondta. – A pince.
–
És az óceán – emlékeztette Levi. – Addig nem állunk meg, amíg oda nem érünk.
Most már… engem is érdekel az a hatalmas, tóra emlékeztető sós vízmennyiség…
Még ha elsőre hihetetlennek is hangzik, hogy egyáltalán létezik ilyesmi.
–
És akkor még semmit sem láttál, Levi.
A
férfi nem válaszolt. Fájdalmas kiáltások és zihálások zaja hallatszott, a zöld
köpenyes felderítők egymás után törtek elő a porból és füstből; a köpeny alatt
mindannyian háromdimenziós manőverfelszerelést viseltek. Eren meg sem lepődött,
amikor karokat érzett a dereka körül. Levi nyakába kapaszkodott, és ahogy
előrelendültek, a láncok csörögtek, kitépődték magukat a katonák markából.
Megmondtam, Rod.
Eren elvigyorodott. Megmondtam, hogy ne
becsülj alá…
**
* **
–
Semmi sem emlékszem. – Armin lehajtott fejjel, a kezét bámulva suttogott. A
vállát leeresztett, a hangja megtörten csengett. Minden egyes napot, amit
óriástestben töltött, valóságos rémálomként élt meg. Egy lázálomként, amiből nem tudott felébredni, bármennyire is
próbálkozott. – Én… Arra is homályosan emlékszem, hogy Rod előtt térdelek… Hogy
látlak téged, és hogy Rod belém döfi az injekciós tűt. De hogy kit ettem meg…
Én…
–
Azt egyikünk sem tudja. – Eren megnedvesítette az ajkát, miközben a hajába
túrt. A hegyekben rejtőzködtek, egy elhagyott kis kunyhóban; harcra kész,
felfegyverkezett felderítők őrizték a biztonságukat, így nyugodt szívvel
beszélgethettek. Mindannyian Erwin parancsnok utasítására vártak, aki a
fővárosban maradva vállalt felelősséget a tetteikért, azt is vállalva, hogy
mindezért akár a bitófára is küldjék. – Én is csak… Ha Annie-ék nem mondják el…
– sandított a lányra. – Talán sosem jöttem volna rá. Talán csak sejtettem
volna, hogy… az apám… én… – Beleborzongott a haloványan felsejlő emlékbe, s
összeszorította a szemét. Felkavarodott a gyomra, és a szájában kezdte érezni a
keserű utóízt. Nem akart az apjára gondolni, sem arra, hogy milyen körülmények
között találkoztak utoljára. Az apjának sem lehetett könnyű… Egész életében
hazudott nekik, a saját családjának, de a végén… A végén saját magát áldozta
fel, mert csak tizenhárom évet kapott.
–
Miért, Eren? – Armin lenyelte a könnyét. – Csak azért, mert egy halott emberre
hasonlítok? Megkérdeztem nagyapát, hogy van-e bármi közünk a Reiss családhoz.
Semmiről sem tud! A szüleimnek semmi közük nem volt Uri Reisshez! Akkor meg miért
hasonlítok rá?
–
És Historia miért hasonlít arra a nőre? – kérdezett vissza Eren. Csupán ennyit
tudott kiszedni Kiyomiból: Historia Dina
Fritzre hasonlított, aki Zeke édesanyja is volt egyben. Hogy mi lett az
asszony sorsa, arra Eren csak homályosan emlékezett: egy megvadult óriás széles
mosollyal, hatalmas szájjal. Egy érthetetlen, rémisztő emlékkép egy ismeretlen
múltból, mely szerint ugyanaz az óriás, amelyik kihúzta az asszonyt – anyát, tudatosult benne – a romok alól…
– Mindennek jelentősége van, de ezekre… még Koordinátorként sem tudom a
választ. Sajnálom. – Ezt már Levi hadnagynak mondta, aki egyik lábát a másikon
átvetve foglalt helyet mellette. Ő nem viselte a felszerelését, de azóta, hogy
a többi felderítő segítségével kimenekítette Erent és Annie-t, egy pillanatra
sem vette le róluk a szemét.
Eren
bocsánatkérését hallva megvonta a vállát.
–
Azért élünk, hogy keressük a válaszokat. Ha minden jól alakul, hamarosan
megkezdjük az öngyilkos küldetésünket. Nem mondanám, hogy a Felderítő Egység per
pillanat annyira népszerű. Újoncokat toborozni… Királyi támogatás vagy
bármiféle szervezet segítsége nélkül esélytelen, márpedig most, hogy borsot
törtünk a drágalátos nagybátyámék orra alá, nem mondhatjuk, hogy szarni fognak
a fejünkre. Számíthatunk rá, hogy megpróbálnak titeket visszaszerezni… vagy
megöletni – tette hozzá, állva Eren tekintetét. – Hiszen eddig is ez volt a
tervük, nem?
–
Állok elébe – szorította a kezét ökölbe. – Nem hátrálok meg.
–
Ezzel valóban sokra fogunk menni. – Levi Annie felé fordította a tekintetét. –
Harcosok, mi? – kérdezte. – Tehát vár ránk egy ellenség, aki nem is biztos,
hogy ellenség? És akik mindenáron ki akarnak minket irtani, ezt mondtad?
A
lány bólintott.
–
Én… hajlandó vagyok segíteni – mormogta. – Én csak… haza akarok menni.
–
Felfogtam. – Levi elhúzta a száját. – Akkor hazamész és kész. Mindaddig, míg a
mi oldalunk állsz, garantálom, hogy hazatérhetsz apucihoz.
Annie
szeme megvillant, de nem kommentálta a férfi hangjából kicsendülő élt. Nem volt
az a sértődött típus, mindig is igyekezett csendben meghúzódni a sarokban, ám
most a szokottnál is csendesebbnek tűnt. Eren, bár hangosan sosem mondta volna
ki, mert Annie nem bánt volna vele kesztyűs kézzel, de aggódott érte.
–
Egyetlen kérdésünk maradt hátra – szólalt meg Levi ismét. – Kit evett meg a
gombafej?
Armin
nagyot pislogott.
– É-én?
Eren
Annie-ra nézett.
Kérlek, szuggerálta
a lányt a tekintetével némán, esdeklően, ne
mondd el neki. Én is tudom már… de kérlek, ne mondd el neki. Úgyis… rá fog
jönni, amint először átváltozik. Mindenről… tudni fog, de… ráér akkor, nem?
Annie, ha van benned könyörület, hallgatni fogsz! De Annie az alig verdeső
kismadarat is eltaposta Zeke állítása szerint a kiképzés során, ez pedig azt
jelentette, hogy nem maradt benne semmilyen könyörület. Felemelte a fejét, és
Levi helyett Armint választotta célpontjául.
–
A lelked mélyén… – fogalmazta meg végül mégis óvatosan, miután hosszú
másodperceken keresztül egymás szemébe néztek. – A lelked mélyén tudni fogod,
Armin. Jobb, ha azt is tudod, hogy… ezért nem szabad magadat hibáztatnod.
Mindenki saját maga hozza meg a döntését… és ha ő így döntött, akkor ezt kell
elfogadnod. – Többet nem mondott. Mély hallgatásba burkolózott, és miközben
lehunyta a szemét, Eren elnézte őt. Vajon
mire gondol? Vajon… ilyenkor hol járhat? Otthon, a szülőföldjén?
–
Remek. – Levi összecsapta a tenyerét, a csattanás pedig mindannyiukat felrázta.
– Amíg Szemöldök úr elintézi azt a sok szarságot, amit okoztatok, mi sem
tétlenkedhetünk, nem igaz? – Az ajtóban ismerős alakok jelentek meg, Armin
Erennel egyszerre kapta fel a fejét. Még Annie is méltóztatott az ajtó felé
sandítani, de döbbenet helyett az arca teljes közömbösséget mutatott. – Farlan,
Isabel – biccentett a barátainak Levi. – Ugye mindenki tudja a dolgát?
Isabel
válaszul egy seprűt nyújtott át.
–
Bízd csak ránk, bátyus – vigyorodott el ravaszul. – Seperc alatt tisztává
varázsoljuk ezt a koszfészket.
–
Ajánlom is. Gusztustalan ez a sok mocsok.
–
Ez most… – Eren elhallgatott. Most
komolyan takarítani fogunk?, akarta kérdezni, de ahogy összeakadt a
pillantása a férfiéval, inkább mégsem tette fel. Igen, ezek szerint takarítani fognak. Armin feltápászkodott, Annie
pedig követte. Eren észrevette, hogy a lány súgott valamit szőke barátjuknak,
de hogy pontosan mit, azt nem értette. Valamiért úgy sejtette, az előző
óriáserő hordozójáról diskurálhattak. Annie nem tűnt letörtnek, ám nem is volt
a szokott önmaga. Eren, ahogy kezdte megérteni, mi történt, azt kívánta,
bárcsak sosem történt volna meg mindez… Bárcsak… sosem mondott volna igent
Zeke-nek… Bárcsak… Zeke sosem jött volna el hozzájuk.
Órákkal
később, amikor már lázasan takarított a többiekkel egyetemben, még mindig ezen
gondolkodott. Ha egy egyszerű életet élt volna, akkor bizonyosan csak arra
vágyott volna, hogy csatlakozzon a Felderítő Egységhez. Ha nem vett volna részt
a fal áttörésében, valahogyan talán így is megörökölte volna az óriáserőt.
Minden máshogy lenne akkor, gondolta.
Máshogy viszonyulnék a barátaimhoz is.
Vajon…
milyen lett volna akkor az életük, ha Zeke sosem avatkozott volna be? Ha
Historia sosem került volna hozzájuk?
–
Eren… Elgondolkodtál. – Levi elhúzta a szája elől a kendőt, úgy szólalt meg.
Már egy jó ideje figyelhette őt, mert a homlokán a ránc még inkább elmélyedt,
amikor Eren tiltakozóan megrázta a fejét.
–
Én… Nem, én csak… Annyi minden történt… Annyi kudarc, annyi probléma… Mindenért
én vagyok a felelős.
–
Én inkább a világot tenném felelősnek – mondta erre a férfi vállat vonva. – Te
csak… küzdesz a szabadságodért, nem?
–
De – sóhajtott nagyot –, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz
lesz. Ahogy megértettem, mivel jár az esküm, hogy miért olyan a világ, amilyen…
hogy annyi mindent mondanék, mégsem tehetem. Én… – A képességeire gondolt,
azokra, amiket sosem próbált, pedig szerves részét képezték az óriásának, aztán
eszébe jutott Armin a tágra nyílt szemével, kezét a gyomorszájára szorítva. Rájött… és most biztosan még több rémálomban
lesz része, gondolta. Én is álmodtam
utána apáról… Egy teljes héten át minden nap róla álmodtam. Nem akarom, hogy
Armin is ugyanazt élje át, amit én akkor… De persze elkerülhetetlen volt,
hiszen ezzel járt, ha egyszer tudatosult az emberben, hogy milyen szörnyűséget
követett el. – Én… El tudom venni az emberek emlékeit – nyögte ki végül.
Valamiért meg kellett osztania a legféltettebb titkainak egyikét. – Vannak,
akikét nem… Az Ackerman család… A keletiek… – Az ajkába harapott, majd megint
felsóhajtott. – Én… Ha akarom, el tudom venni az emberek emlékeit. Rá tudom
őket venni, hogy elfelejtsék a Titánokat… El tudom magamat tűntetni, mintha
soha sem léteztem volna.
–
De nem fogod megtenni – felelte Levi nyugodtan. A vallomás során még csak a
szeme sem rebbent. – Ha megtennéd, azzal önmagadat pusztítanád el, Eren, ezt
pedig te sem akarod. Ha senki sem tudna rólad… milyen életed lenne? Élnél
egyáltalán, vagy csak léteznél? Könnyebb kibújni a felelősség alól, nem? Mi
lenne, ha inkább bebizonyítanád az embereknek, hogy mikre vagy képes? Azt
mondtad, be tudod tömni a Mária falat, nem?
–
De – suttogta.
–
Hát akkor?
–
De…
–
Amíg az én felügyeletem alatt vagy, nem engedem, hogy gyáva módon megfutamodj.
–
De…
Levi
a szájára szorította a kezét, beléfojtva a szót.
–
Még mindig nem érted? – kérdezte szelíden. – Minden most kezdődik el. Ahhoz,
hogy legyőzzük azokat, akik a falak túloldalán várnak ránk, össze kell fognunk.
Nem eltaszítanod kell az emberiséget magadtól, hanem eggyé kovácsolnod. Csak
így győzhetünk. Csak így fejezheted be a küldetésedet, legyen az bármi is. – Az
ujjai hűvösen simultak Eren ajkára, Eren mégis úgy érezte, mintha lángra kapott
volna a bőre. Levi közel hajolt hozzá, közelebb a megszokottnál, a szeme pedig
sötétkéken csillogott, akár az Eren képzeletében létező óceán vize.
Nyelt
egyet.
–
Most már értem – suttogta rekedten, finoman előredőlve. – Jobban, mint valaha.
– Az apró mozdulat elengedő volt ahhoz, hogy a bőrén érezhesse a férfi bőrét, a
gerince mentén meg borzongás szaladjon végig. A férfi, akit mindig is csodált,
már nem egy karnyújtásnyira volt tőle, elérhetetlen vágyképként, hanem annak
megtestesüléseként, valóságosan és elevenen, a pillanat pedig… Eren nem akarta
kimondani, milyennek találta.
Az
elmúlt hetekben pont az a valaki volt végig a támasza, akire a legkevésbé sem
számított. Bármit tett, bárhova ment, Levi nem hagyta magára. A bizalmukba
fogadták egymást és szabadon, a titkokat félretéve beszélgettek.
Valami
olyasmit élt meg, amit mindeddig még soha sem. Ennyire könnyedén,
felszabadultan még senkivel sem beszélgetett. Még Minával sem.
Még
soha senki nem értette meg őt ennyire… Soha senki nem tudta megfejteni, nem
tudott olvasni úgy a gondolataiból, ahogyan Levi.
Senki
sem, egyedül őt.
A
haja a tarkóját csiklandozta, mintegy emlékeztetőül, hogy túl hosszúra hagyta
megnőni, és amikor az ujjak az ajkáról gyengéden a tincsek közé simultak, le
kellett hunynia a szemét, a borzongtató remegés annyira az uralma alá hajtotta.
Ívbe feszült a gerince és lassan fújta ki a levegőt.
–
Eren – hallotta a nevét, mire a férfira nézett. Levi ellépett tőle. – Semmi sem
lesz magától tiszta – mondta, majd hátat fordított neki.
Eren
nem tudta eldönteni, hogy csalódott vagy inkább megkönnyebbült. Azt tudta, hogy
jobban összezavarodott, mint valaha. Olyasmiket érzett, amiket nem kellett
volna, legalábbis nem Levijal… Nem kellett
volna, de valahogy mégis helyes
volt.
Levi
nem pillantott többé hátra, a hangja azonban utolérte őt, mielőtt távozott
volna a helyiségből.
–
Jobb, ha minél előbb nekiállsz – majd magára hagyta a gondolataival.
Megjegyzés: El
sem hiszem, hogy sikerült befejeznem! A tavaszi Mondocon miatt csúsztam, plusz
a hét elején nagyon ügyesen le is betegedtem, úgyhogy talán nem is azt hoztam
ki ebből a fejezetből, amit a leginkább szerettem volna, de… azért remélem, így
is tetszett nektek. :) És lassan, de biztosan halad az az Ereri szál… ez már
majdnem csók volt, nem igaz? ;)
A
következő fejezetben pedig talán még az is lesz… Nálam sosem lehet tudni. :D
Azt viszont igen, hogy a következő fejezet nem ezen a hétvégén fog érkezni
(fizikai képtelenség lenne a betegségem + a rengeteg tanulnivaló tudatában),
hanem április 21-22 környékén (vagy esetleg egy-két nappal hamarabb, ha sikerül
befejeznem, de nem garantálok semmit…) Lehet tippelni, hogy Armin kit evett
meg. :D
Addig
is meg kell említenem, hogy idén, életemben először részt vettem a Mondocon AMV versenyén, és bár az
utolsó pillanatban dőlt el, hogy mégis nevezni fogok, bekerültem azok közé,
akiknek a videóit nagyképernyőn vetítették le. Tizenhetedik helyezést
értem el, amire, tekintettel, hogy még mindig csak kísérletezgetek ezzel a
videószerkesztős dologgal, nagyon büszke vagyok. ^^ Kitétel volt, hogy magyar
előadó zenéjére kell a videónak készülni, úgyhogy akit érdekel, annak
itt hagyom a linket, hogy megnézhesse.
A Tarzan egyik betétdalára készült, remélem, tetszeni fog nektek. ^^
Hamarosan
érkezem. ;)
Szóval Armin tényleg megevett valakit... Igazság szerint félek találgatni, így inkább megvárom a folytatást.
VálaszTörlésNagyszerű fejezet volt, mint mindig, s várom lelkesen a következő fejezetet~
Szia!
TörlésSajnos igen, meg kellett ennie valakit, hogy visszakapják. A tervek szerint a következő fejezetben ki is derül, hogy kicsodát.
Nagyon köszönöm, hogy írtál, remélhetőleg a hétvégén hozom a folytatást. ^^