19. fejezet
A fal túlsó oldalán
Armin
órák óta furcsán méricskélte. Eren szinte akkor is magán érezte a tekintetét,
amikor a fiú odabent ücsörgött a szobájukban Annie-val, ő meg Kuklo kezét
szorongatva próbálta élvezni a szabad levegőt. Csomagolniuk nem kellett, nem
lett volna mit magával vinnie. A kulcs hűvösen tapadt a bőréhez, a vállán így
is épp elég súly nehezedett. A vidéket szemlélte lázasan, mert korábban még
sosem járt itt, aztán amikor nem a fákat vagy a különös, kék-lila színben
pompázó virágokat figyelte, Kuklo vonásait tanulmányozta. A gyermek vajmi
keveset örökölt a Reiss családból. Noha a fekete fürtöket nyugodt szívvel
kenhették Historia felmenőire, hiszen Rod és Frieda is sötét hajúak voltak,
Erent nyugtalanította a látványuk. Ő azok közé tartozott, akik tudták az
igazságot, és így még inkább nehezére esett, hogy a hazugság a nyelvére
gördüljön. Persze idővel beletanult, mások előtt majdhogynem könnyedén tette,
de Levi hadnagy esetében jobbnak látta hallgatásért könyörögni, mert az igazság
a végén kiszaladt volna a száján.
Hatalmas
sóhaj szakadt fel belőle, miközben leguggolt a gyermek mellé, hogy megtörölje a
száját. Kuklo egy burgonyán nyámmogott, amit valószínűleg Sasha orra elől
csenhetett el – Eren kételkedett benne, hogy a lány önként adta volna –, vagy
valaki más tette meg, hogy a kisgyereknek adhassa. Armin most az ajtóban állt.
A karját összefonta a mellkasa előtt, szemöldökét pedig összehúzta. Nem kellett
a homlokát ráncolnia ahhoz, hogy Eren tudja, valamin egy jó ideje töpreng. Hogy
persze min, nos, arra is lett volna egy tippje, pláne, hogy Kuklo valamiért rászokott, hogy Levi hadnagyot
– legyen szó a férfi jelenlétéről vagy anélkül – szimplán Levi bácsiként emlegesse.
Eren
még most is megborzongott a férfi először döbbent, majd szikrázó tekintetétől.
Nem mondott egy szót sem – mert hát mit is mondhatott volna egy alig négyéves
kölyöknek? –, de aligha lehetett volna azt állítani, hogy repesett az örömtől.
Előbb
a pusmogás csapott fel, azt kuncogás és kíváncsi tekintetek kereszttüze
kísérték. Levi így sem vesztette el a tekintélyét, elég volt egyetlen
pillantást vetnie az éppen mutogató felderítőre, az a fülét-farkát behúzva menekült
biztonságos helyre, de nyilvánvalóan beszédtémává vált, hogy Levi és a királynő
fia… megkedvelték egymást? Kuklo legalábbis kedvelte a hadnagyot, mert ezt nem
felejtette el többször is Eren tudtára adni, Eren meg… amikor a kisfiú
visszakérdezett – „Ugye te is szereted őt, Eren?” –, inkább az ajkába harapott,
mintsem hogy megválaszolja a kérdését. Kuklo túl kicsi volt, még nem tudott
különbséget tenni.
–
Tudod – törte meg a csendet Armin, mióta egy jó ideje szótlanul álldogált –,
szerencséd van, amiért Mikasa felhúzta magát a pletykákon, nem pedig igazat
adott nekik.
Ez
valójában igencsak vicces jelenet volt. A lány annyira felpaprikázta magát,
hogy akitől csak hallott valamit Leviról és Erenről, annak szó nélkül a
torkának ugrott. Meg sem fordult a fejében, hogy bármi is igaz lett volna
belőlük, arról a gyengéd cirógatásról, amit pedig Eren kivitelezett az ajkával
Levi bőrén, hála az égnek semmit sem tudott. Arról senki sem tudott az
érintetten, no meg Kuklón kívül, de a kisfiú nem tulajdonított neki jelentőséget.
Valószínűleg azt látva vette a fejébe, hogy Eren esetleg kedveli a hadnagyot.
–
Nem mindegy? – pillantott hátra a válla fölött. – Ha lenne is bármi… helytelen – fogalmazott végül így –,
akkor sem számít. Ha elfelejtetted volna, éppen egy háborúba készülünk vonulni.
Nincs időm ilyesmire. A Titánoknak… sosincs nyugtuk.
Armin
a szemét forgatta.
–
Most kezdem csak megérteni – mondta. – De ez nem jelent semmit, Eren. Amikor
Minát akartad feleségül venni…
–
Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád, akkor milyenek voltak a körülmények, Armin!
Barátja
megemelte a szemöldökét.
–
Milyenek voltak a körülmények? – kérdezte. – Miben lennének másak?
–
Akkor… – Eren ökölbe szorította a kezét. Akkor
még reménykedtem egy normális életben – gondolta. Akkor még azt hittem, mindent titokban tarthatok… és úgy is
felszabadíthatom a világot.
Nevetségesen
naivnak érezte magát, ahogy az akkori énjére gondolt vissza, pedig aligha telt
el olyan sok idő azóta, hogy gyökeresen változásokon eshessen át. Megváltozott,
ezt nem tagadta. Valahogy újra a gyermekkori énje lehetett, aki nemcsak
rajongott a Felderítő Egységért, hanem egyenesen bálványozta Levi hadnagyot.
Az
érzelmek átalakultak egy kicsit, de nem múltak el nyomtalanul… sőt… éppen ellenkezőleg történt minden. Eren most kezdett csak rájönni, hogy
az évek során, amíg megpróbálta őket elnyomni, mennyire felerősödtek.
–
Látod? – Armin ezalatt elhúzta a száját. A fintor, ami helyet foglalt a
szegletében, egy cseppet sem tetszett Erennek, de nem tehetett ellene.
Ahogy
Armin előtt is megnyílt a világ és rájött arra a sok szörnyűségre, amitől Eren
kétségbeesetten kísérelte megóvni, megkezdte a maga változását: szótlanná vált
és megfigyelt, sokkal jobban, sokkal megfontoltabban, mint korábban. Nem
bocsátkozott feltételezésekbe, előbb mindent megvizsgált, ha meg valami
olyasmire jutott eredményül, amit esélyesnek vélt, többnyire megtartotta
magának – vagy olyanokkal osztotta meg, akiknek a körébe Eren nem tartozott
bele.
Eren
tudta, hogy Armin nem hibáztatta, amiért óriássá változtatták és meg kellett
örökölnie a Kolosszális erejét, de azért, ahogy éveken át a Titánok tagjaként
viselkedett – és amit mindennek a
tudatában az emberiséggel tervezett –, azért igen. Armin elítélte őt és a terveit, s ezt a barátságuk is
megsínylette.
–
Látom – felelte. Látom, hogy
mindkettőnknek vannak most már titkaik… – és ez a gondolat még jobban fájt
így, hogy nem mondhatta ki, mint azt először elképzelte. Ismét Kuklónak
szentelte a figyelmét, mert az volt a könnyebb megoldás, és amikor Armin hátat fordított
neki, hogy visszavonuljon a magányába, elszégyellte magát, amiért elöntötte a
megkönnyebbülés. Nehéz volt Armin szemébe nézni, s még nehezebb volt elmondani
neki, hogy Bagoly útját fogja végigjárni.
Hizuru vár rám, Armin – sóhajtotta,
miközben a karjába vette izgága unokaöccsét –, és sehogy sem tudsz már megállítani. Át fogom szelni az óceánt… és úgy
fogok tenni, ahogy Bagoly kérte: befejezem a küldetésemet. Csak így vethetek
véget mindennek.
**
* **
Mina
Carolinával összefutni egy cseppet sem volt kellemetlen. Eren azt hitte,
feszengeni fog, különösen a pletykák után, a lány azonban szemlátomást nem
neheztelt rá, sőt mintha sejtette is volna, hogy ez fog történni. Tizenkét éves
korukban ismerkedtek meg, Eren ekkor még imádta a Felderítő Egységet és bármire
hajlandó lett volna, hogy Levi hadnagy beosztottja lehessen. Mina tehát tudta,
hogy valójában mennyire… erre az
egész őrületre vágyott. A sors úgy
hozta, hogy most már a lány sem tudott kivergődni – bár Eren élt a gyanúval,
hogy senkinek sem sikerült megingatni az elhatározásában; kitartott amellett,
hogy Erenhez hasonlóan ő is a Felderítő Egységnek szenteli az életét.
–
Örülök, hogy egymásba botlottunk – mosolygott rá kedvesen. – Mindenképpen
találkozni szerettem volna veled, mielőtt… hosszabb időre elválnak az útjaink.
– Eren ebből már tudta, hogy őt is értesítették az utazásról. Persze ezt abból
is sejthette, hogy a viskó közelében ott őrködtek Kiyomi asszonyság testőrei
is, akik mindig visszatartották, valahányszor túl messzire merészkedett.
–
Olyan helyen maradjon, ahol láthatjuk – mondogatták, amit Eren magában így
fordított le: vagyis ahol rajtad
tarthatjuk a szemünket, nehogy véletlenül sikerüljön meglógnod előlünk. Nem
mintha Kiyominak szökéstől kellett volna tartania, ahhoz túl mély volt közöttük
a kapocs. Eren ismerve elődje, Kruger emlékeit, nehezen tudta visszafogni magát
az asszony társaságában. A viszontlátás öröme szorította össze mindannyiszor a
torkát, ha találkozott a tekintetük.
–
Ne csinálj semmi ostobaságot! – Mina Carolina rángatta ki az emlékeiből. A
hangja szigorúan csengett, s a tekintete sem árulkodott különbről. Ismerte már
Erent annyira, hogy tudja, szeretett őrültségeket csinálni.
–
Tudom, mit kell tennem – felelte erre
meglepően határozottan. – Nem kell aggódnod miattam. – Nem kellett saját magát
meggyőzni, de igazából a lányt sem, mert elmúltak azok az idők. Azóta
mindketten a maguk útját járták.
–
Eren… – Mina persze ennek tudatában
is hatalmasat sóhajtott. Gyengéd volt az érintése, az ujjai pedig könnyedén és
ismerősen simultak Eren arcélére. Hangjából nem fájdalmas vágyódás hallatszott
ki, hanem szimplán baráti aggodalom. Ha valami nem működött, az nem működött;
egyikük sem siratta, az együtt töltött időszak szép volt és emlékezetes. A
szerelem elmúlt azokkal az időkkel – ha egyáltalán létezett is –, a barátság
viszont megmaradt. – Vigyázz magadra! – kérte őszintén, parázsló félelemmel a
szívében, mire Eren óvatosan bólintott egyet.
Ez
a búcsúzás pillanatának tűnt, Kiyomi mindent gondosan előkészített. A lovak és
a katonák is felszerelkezve álltak és vártak, hogy Eren is elkészüljön. Mina
nem tartotta fel, az ölelésébe vonták egymást, majd Eren sietve ki is
bontakozott belőle, hogy sorra járja a barátait.
Mikasa
falfehéren és szótlanul álldogált a felderítők körében; ujjai görcsösen
markolták a nyakát védő sál anyagát. A Felderítő Egység köpenyét és a
háromdimenziós manőverfelszerelést viselte magán; szabad keze még most is, a
falak biztonságában is a kardjának markolatára csúszott, valahányszor valami
zajt hallottak. Eren úgy értesült, hogy az alagútig is el fogja őket kísérni.
Tovább nem mehetett, rá nem itt volt szükség. Ez az ellentét túl hosszú ideje
tartott már közte meg Levi hadnagy között. Csak akkor egyezett bele
valamelyest, amikor a férfi odafordult felé, és így szólt:
–
Bármennyire is nem tetszik a gondolat, egy családból származunk. – Mikasa
felrántotta a szemöldökét. Látszott rajta, hogy kommentálni szerette volna a
megjegyzést, végül azonban inkább a nyelvére harapott. Eren igencsak
mulatságosnak találta a látványt, de hangosan jobbnak látta, ha nem említi.
Valószínűleg egyik érintett sem díjazta volna annyira, mint ő. – Éppen ezért –
folytatta eközben Levi –, a lehető legjobb döntésnek tartom, hogy itt maradsz.
Amíg Kenny amellett a semmirekellő idióta mellett pöffeszkedik, jobb, ha lesz
még egy Ackerman a falakon belül, aki szembe tud vele szállni.
–
Én nem ismerem ezt a Kenny Ackermant – makacskodott Mikasa. – Nem nekem kellene
hátramaradnom. Nem ismerem úgy, mint egyesek az Egységből. – És ebben igaza
is volt, mire Erent mintha nyakon öntötték volna egy vödörnyi jeges vízzel.
Elfogta
a rémület. Szerette Mikasát, örült, amikor maga mellett tudhatta, de a
gondolat, hogy a hadnagy helyett a lánnyal kell a falakon túlra merészkednie,
annyira megrémisztette, hogy teljes testében megmerevedett. Nem akarta, a
legkevésbé sem, ettől pedig… még jobban megrémült.
A
kérdés ott csüngött kimondatlanul a levegőben: miért? – de nem sikerült választ találnia rá, még úgy sem, hogy
mélyen magába nézett.
Levit
vele ellentétben egy cseppet sem rázta meg a lehetőség – igaz, ő a rangjából
adódóan okkal lehetett nyugodtabb; olyanokat is tudott, amiket mások nem,
ráadásul… Ő nem az a fajta ember volt, aki csak úgy kimutatta az érzelmeit. Míg
Eren gyakran nyitott könyvként tárulkozott fel előtte, apró, csetlő-botló
ügyetlenkedéseivel majdnem minden titkát készségesen kinyilvánítva, addig ő
remekül titkolózott. Eren szerette volna úgy olvasni a gondolatait, ahogyan a
férfi tette az ő esetében.
–
Lehetséges. – Levi megvonta a vállát. – De én vagyok az, akire rábízták a
kölyköt. – A fejét Eren irányába döntötte, aki feszült figyelemmel csüngött
minden egyes szaván. Míg ő teljesen elvarázsolódott és megnyugodott, Mikasa
szeme szikrázott a haragtól.
–
Az a döntés réges-rég az értelmét vesztette! – csattant fel. – Ráadásul azután
hozták meg, miután látták, hogy szét tudja verni Erent! Még az egyik fogát is
kiütötte! – háborodott fel. Hiába telt el a tárgyalás óta nem kevés idő, sosem
bocsátotta meg a férfinak az ott történteket, és valahányszor kettesben voltak
Erennel, nem felejtette el a fiút sem emlékeztetni az elszenvedett ütésekre és
rúgásokra.
Levi
ezen meglepődött. Értetlenül nézett a lányra.
–
Visszanőtt, nem?
– Maga…!
–
Mikasa, elég. – Farlan kedvesen, de hangjában kellő figyelmeztetéssel szólt rá
a lányra. Éppen akkor csatlakozott hozzájuk Isabel, Hanji, Mike valamint Nanaba
társaságában, és így még sikeresen elcsípte a kirobbanni készülő vita elejét. –
Nem Levi döntött a maradásod felől, az utasítás magasabb körökből érkezett. – Erwintől, adta a tudtukra. Erwin Smith
remek stratéga volt, ha úgy érezte, Levi helyett jobb, ha Mikasa marad, annak
oka kellett, hogy legyen. És az így is volt jól, nem kell megkérdőjelezni.
–
Amikor szükségem lesz rád, arról tudni fogsz. – Eren ennyivel búcsúzott. –
Addig meg… vigyázzatok az unokaöcsémre… és helyezzétek biztonságba, ahogy az
anyjával is tettétek – utalt Historiára. – És vigyázzatok anyára is… – Sem
Carla, sem Historia nem tartottak velük. A legrosszabb az egészben az volt,
hogy Eren még csak nem is vehetett tőlük búcsút, nehogy felhívja magára a
figyelmet. Még csak az hiányzott, hogy valamennyiüket elfogja. Kiyomi többször
is biztosította őt afelől, hogy egyiküknek sem esett bántódása… ahogyan arról
is, hogy egy nap viszontláthatja őket. Ösztönösen megbízott az asszonyban és
hitt a szavaiban. Ha biztonságban voltak, akkor biztonságban voltak.
Így könnyebb – gondolta
–, nem kell aggódnom értük. Nem fognak…
velük manipulálni. Ettől ugyanis korábban rettegett. Amikor Titánként
elfogták, akkor is a családjával próbáltak hatni rá. Megbénította a félelem,
hogy az árulása rájuk is kihatással lett, és hogy őket védje, fejet hajtott
Erwin Smith előtt. Többé azonban senki előtt nem kívánt térdre kényszerülni. Senki sem kerekedhetett fölé. Többé nem.
Erősebb vagyok – szorította
ökölbe a kezét. Tudom, mi a dolgom.
Ezt
annyiszor ismételte már el, hogyha valaha is kételye támadt afelől, hogy
valóban tudja, akkor az mostanra minden bizonnyal elszállt. Annie-ra emelte a
tekintetét, aki ezt észlelve odalépett elé. Összesimították a kezüket, a
bajtársias szorítás elég volt ahhoz, hogy Eren még több erőre tegyen szert.
A
lány a füléhez hajolt.
–
Ugye mindent megjegyeztél, amit mondtam?
–
Ne aggódj – súgta vissza gondosan ügyelve, hogy a szóváltásukat senki sem
hallja –, minden rendben lesz. Ha elakadok, Kiyomi segíteni fog.
–
Te még… Nem tudod, pontosan mit fogsz ott találni. – Annie elbizonytalanodott.
– Vannak emlékeid, de csak azt látod, amit Karl Fritz is. Azóta… sok minden
megváltozott, Eren – mondta halkan. – Nem a dolgok előnyére, ebben is biztos
vagyok. Minden… rosszabb lett, és azóta, hogy utoljára voltam otthon, talán még
rosszabb. Soha senkiben ne bízz meg onnan, megértetted? – figyelmeztette. – Nem
tudhatod, ki az ellenséged!
–
Ne aggódj, vigyázok magamra.
–
Mi is ott leszünk vele – jegyezte meg Levi szárazon. – Felesleges idegeskedés,
Leonhart.
–
Levi úgy érti – vette át a szót Farlan –, hogy nem kell aggódnotok, mindent
kézben tartunk.
Levi
vállat vont.
–
Értsék, ahogy értsék, nem érdekel – közölte. Eren felé fordult, a fiú pedig
nyugtalanul viszonozta a tekintetét. – Indulhatunk?
–
Igen – suttogta.
Azóta,
hogy teljesen kivetkőzött magából Levi szeme láttára és úgy viselkedett, egyszer sem kerültek olyan helyzetbe, hogy egyedül
lehessenek. Eren igazából gondoskodott is róla, hogy így legyen. Még mindig
szörnyen zavarban érezte magát, elég volt csak gondolnia a történtekre, nemhogy
beszélni róluk! Nem is értette, mi vitte rá, hogy megtegye! Mitől bátorodott
fel ennyire? Levi meg… miért hagyta, hogy az ajkával végigcirógassa a kézfejét?
Csóknak
lehetett nevezni a maga módján, s az emlékébe még mindig kellemesen bizsergett
bele. Meg bele is pirult – bár ez így enyhe kifejezés volt. Olyan vörös lett,
hogy Jean, aki az ajtóig kísérte őket, azonnal megjegyzést tett rá, neki meg
hirtelenjében kedve támadt búcsúzásképpen képen törölni a lóarcú fiút. Sajnálta
is, amiért végül nem adódott rá lehetősége, hogy megtegye.
Levi
hadnagy intett a fejével, mire az őrök elléptek az útjukból. Kiyomi asszonyság
köpenyt viselt a kimonója fölött, máskor kontyba csavart haját most szabadon
eresztette. Nyakában megpihent a sálja, s így még jobban hasonlított Mikasára,
mint kontyos verziójában. Ahogy elhaladt a lány előtt, egy pillanatra megállt,
hogy vessen rá még egy utolsó pillantást. Olybá’ tűnt, mintha örökre az
emlékezetébe próbálná vésni a vonásait; félrebillentette a fejét, a szemöldökét
összehúzva koncentrált. Végül anélkül ment tovább, hogy bármit is mondott volna
a lánynak.
–
Gyere, Eren – hangzott az utasítás Levi szájából. A férfi már az ajtóban állt,
és látszólag türelmetlenül várta, hogy kövesse. Az utolsó parancsok is ki
lettek osztva – valamennyi felderítő tudta, hogy a távollétükben mi a dolguk. –
És te is – siklott a tekintete tovább. – Ne kelljen megbánnom a döntésemet,
Petra. – A lány komolyan lépett előre. Felvillanyozta a gondolat, hogy velük
tarthat, ám bosszantotta is, hogy távozása mekkora port kavart a felderítők
körében. Oluo látványosan depresszióba süllyedt, Eld elkomorodott, néhányan
meg, akik szintén elítélték, hogy nem büntették meg jobban (ezek javarészt Eren
jelenlétét sem nézték jó szemmel), összesúgtak a háta mögött.
–
Ne vedd magukra – szólt neki Eren. – Én sem teszem.
–
Mintha az olyan egyszerű lenne – mormogta a lány. – Én nem szoktam hozzá, hogy
ennyire utáljanak.
–
Akkor itt az ideje, hogy hozzászokj. – Eren finoman vállat vont. Az élet
kegyetlen volt, semmit sem tehettek ellene – azon kívül, természetesen, hogy
beletörődtek a történtekbe. Petra összepréselte az ajkát, majd megindult a
nyomában. Nem pillantott sem egyik barátjára sem, meg sem hallotta Oluo
fájdalmas sóhajtását.
Nagyobb
létszámmal indultak útnak, de Eren tudta, hogy nem fogják mindannyian elkísérni
őket. Erwin parancsnok nem tudott személyesen tárgyalni Kiyomival, Hanji
azonban sikeresen közvetítette az üzenetét: Levi hadnagy néhányukat vihette
magával, hogy ne keltsenek feltűnést, a biztonságukról pedig a keleti asszony
testőrei gondoskodtak. Akik mindvégig mellettük fognak maradni… Erenre rájuk
pillantott. Sasha és Connie éppen sugdolóztak és nevetgéltek valamin, amit
senki más nem értett rajtuk kívül, Jean meg, aki nem vett részt a küldetésen,
de szeretett volna még megjegyzéseket tenni a viháncoló párosra, bőszen
kommentálta őket. Petra, aki szorosan Eren mellé húzódott, elszántan szegte fel
a fejét – bár mindannyiszor elhúzta a száját, amikor utolérték a gonoszkodó
sutyorgások –; Farlan Isabelnek magyarázta, hogy miért nem jöhet velük, Isabel
meg Levinak, hogy miért kell velük tartania a küldetésre.
–
Elég. – Levi szigorúan vetett véget a könyörgésnek. – Kiyomi asszonyság, készen
állunk.
–
Nagyszerű – bólintott az asszony. – Eren… – A hangja csordultig telt
szeretettel, amit a fiú még mindig nehezen tudott fogadni. Valahányszor egymás
társaságába kerültek, megannyi megmagyarázhatatlan emlék és érzelem öntötte el;
a térdre többnyire megroggyant tőlük, a fejébe meg irtózatos fájdalom hasított.
Mély levegőt kellett vennie, és Levi ilyenkor rögtön felfigyelt rá, hogy valami
nincs rendben. Most azért hezitált, mert még ő sem tudta hova tenni a szobában
történteket.
Eren
nyelt egyet.
Az
alagút elé érkezve már nem vettek egymástól könnyes búcsút, Levi szó nélkül
hátat fordított mindenkinek, mikor Hanji egy csontropogtató ölelésbe akarta
zárni, és olyan arcot vágott közben, hogy Erennek nevethetnékje támadt.
Összekapcsolódott a tekintetük, a férfi pedig egyetlen hosszú pillanatig
rábámult. Úgy csillogott a szeme, akár egy fénylő drágakő. Eren ragyogó kéknek
látta, a legsötétebbnek, amilyennek az óceán vizét is képzelte, s csak
halványan mutatott némi szürkeséget.
–
Gyönyörű… – szaladt ki a száján az
álmélkodás, mire a csodálatra méltó szempár elkerekedett. Levi arccsontján úgy
égett a bőre, mintha lázas lett volna. Eren maga is felhevültnek érezte a testét;
a zavartság sietve kúszott végig a testén, mindene bizsergetett, még a lábujja
is. Nem lehetett úgy tenni, mintha nem mondott volna semmit. Kimondta, Levi meg
tisztán hallotta a bókot.
Mi lesz velem így? A
kérdés ott lógott a levegőben, a nyelés sem segített rajta. Eren megszaporázta
a lépteit, hogy felzárkózzon a hadnagy mellé, és ahogy ezt kivitelezte,
összesimult a karjuk. Az érintés elég volt hozzá, hogy különös szikrák
pattogjanak végig a gerince mentén. Tágra nyílt a szeme, s meg kellett nedvesítenie
az ajkát.
Hirtelen
szárazság kezdte kaparni a torkát; felcsuklott, a csuklása meg köhögésbe
fulladt. Levi még mindig őt nézte, ő meg Levit, aztán rájuk borult a sötétség,
az Alvilágba vezető alagútban kialudtak a fények. Minden egyes pillanat egy
szívdobbanás volt, és minden egyes szívdobbanás egy örökkévalóságnak hatott.
Ökölbe
szorította a kezét, és anélkül indult előre, hogy bárki is kérte volna rá.
Elhaladt Levi hadnagy előtt, Kiyomi Azumabito pedig úgy nyújtotta felé a kezét,
hogy a sötétben nem láthatta, mégis egyszerűen tudta. Egymásba fonódtak az
ujjaik, Kiyomi bőre hideg volt és hegekkel teli, nem egy finom, nőies kéz. Az
élet mély leckéket vésett a bőrére, fájdalmasabbakat, mint azt kellett volna.
Eren finoman szorította meg, és máris magabiztosabbnak érezte magát.
Bagoly – gondolta
–, elindultam.
**
* **
–
Ha ezen az útvonalon haladunk – magyarázta Kiyomi suttogva –, Shiganshina
kapuja alatt fogunk a fal túlsó oldalára kerülni. Nem lesz rá szükség, hogy óriásokkal
küzdjünk. Tartogassa a pengéjét, hadnagy! – szólította fel Levit, amikor
észrevette, hogy a férfi keze ösztönből a kardja felé moccant. – Egy jó darabig
nem lesz rá szüksége.
–
Az óriások…
–
Majd a fal túloldalán – ráncolta a homlokát az asszony. – Az ellenség ott
minden irányból lesni fog ránk. Kész szerencse, hogy Eren velünk tartott. Óriás
nélkül… nem lennénk képesek megtenni a távolságot.
–
Akkor maga hogy került ide? – morogta Levi. Nem kedvelte Kiyomit, és bosszúsan
nézte, valahányszor Eren kedveskedően megérintette. Olyankor összeszűkítette a
szemét, és inkább ingerülten hátat fordított nekik vagy rájuk mordult, de egy
jó szót nem szólt.
–
Megvannak a magam titkai – felelte erre sejtelmesen Kiyomi. – Idővel feltárom
őket.
–
Rohadék…
– Levi!
–
Farlan – pillantott rá a barátjára kihívóan. Farlan lesújtottnak látszott.
–
Több tisztelettel – mondta helytelenítően. – Egy hölggyel beszélsz, nem a
beosztottaddal, Levi!
Levi
– Eren legnagyobb meglepetésére – nem válaszolt. Nem szégyellte el magát, sőt
inkább próbálta figyelmen kívül hagyni Farlan megjegyzését. A végén nem
faggatta Kiyomit, csupán a karját összefonva vizslatta, különösen akkor, amikor
Erennel társalgott. Olyankor annyira halkan beszélgettek, hogy vagy alig, vagy egyáltalán
nem hallhatta, ez pedig minden bizonnyal idegesítette őt, legalábbis az
arckifejezéséből ítélve. Eren még sosem látta rajta ennyire a bosszúságot.
–
Ennyit a Mária fal visszafoglalásáról, mi? – morogta a férfi. – Mondhatta
volna, hogy ne éljük bele magunkat.
–
A Mária falat akarjátok vagy valami mást? – Kiyomi a kérdést valójában Erennek
szánta. – Ha tudni akarod, mit nyit a kulcs, megtudhatod. Ha elvesztett földet
sirattok, megkaphatjátok. Ha az igazságot szeretnéd, akkor viszont követned
kell. A pincében azt fogod megérteni, amit az apád akart elrejteni előled. Nem
azt, hogy milyen a világ valójában. Azt csak úgy tudhatod meg, ha
megtapasztalod. Gyűlölheted azokat, akik nem élnek hozzád hasonlóan rabságban,
de falak helyett ők egészen más ketrecben sínylődtek ugyanúgy, mint azok az emberek,
akik e sziget lakói.
–
Nem értem, miről beszél – súgta oda Petra Farlannak. Levi összevonta a
szemöldökét.
–
Én talán értem…
Eren,
miközben állta Kiyomi pillantását, mindvégig magán érezte Leviét is. Nem
válaszolt Kiyominak, de nem is kellettek ahhoz szavak, hogy az asszony megértse
a döntését. Folytatták tovább az útjukat, és az elég volt ahhoz, hogy Kiyomi
tudja, mit választott.
–
Egyszer majd megértitek – zárta le ennyivel a beszélgetést, mire az asszony
bólintott. Az évek kemény leckét adtak neki, fáradtnak látszott, és körüllengte
valami megmagyarázhatatlan; Erent elfogta tőle a nyugtalanság.
Mit tervez Hizuru?
A
percekből órák lettek, gyorsan követték egymást. Többször megálltak, mert
Kiyomi ragaszkodott hozzá, hogy Eren legyen erejének a teljében, ráadásul ahogy
egyre közelítettek a vége felé, úgy vált mindenki feszültebbé. Kiyomi a
testőreire sandított, a testőrök meg Farlanra és Petrára, akik úgymond
kívülállónak bizonyultak. Ők nem rendelkeztek olyan sokat kecsegtető névvel,
mint Levi hadnagy, akiről… Eren tudta, hogy mindenki tud mindent. Elég csak
ránézni, hogy tudják, egyike azoknak, akik az Ackerman nevet viselik.
Az
alagút sötétjéből a felszínre kerülni olyan volt, mintha lángra lobbantották
volna a szemüket. Az út szűkös volt felfelé, lehetetlenné téve, hogy akár egy
óriás is átpréselje magát, a nap pedig égetően sütött odafent, a Mária fal
túlsó oldalán. Eren, aki életében először tapasztalhatta meg, milyen, amikor az
ötven méteres fal másik oldaláról pillant fel a magasba, borzongott az arcába
fújó gyengéd széltől. A szellő ellenére is olyan meleg volt, hogy izzadni
kezdett a tarkója.
–
Felkészültetek? – kérdezte Kiyomi. – Most dől el minden.
–
Hogy akar… – Petra az ajkába harapott. Megtörölte a homlokát, majd Erenre
sandított. – Azt akarja, hogy Eren…
–
Igen – húzta ki magát az asszony. – Pont azt akarom.
–
De maga…
–
Ahogy én jöttem, az most nem járható.
–
Miért? – makacskodott Petra. – Maga mégis…
–
Most nem az eget kell átszelnünk, Ms. Ral – felelte erre Kiyomi. – Sokkal elegánsabb
módja az utazásnak, nem tagadom, de én valami mást akarok. Eren – fordult a fiú
felé –, kérlek, változz most át. Ha beléd kapaszkodunk, el tudunk jutni… odáig, ahol már annyira várnak ránk. Az óceánig.
Eren
szeme tágra nyílt.
–
Az óceán… – suttogta ámultan, mire Levi felhorkant.
–
Fogytán az időnk, kölyök! Vagy gyorsan csinálod, vagy mindannyian óriáscsemegék
leszünk!
Ez
a megjegyzés nem volt teljesen helytálló. A fal túlsó oldalán valamiért
nyugtalanító csend uralkodott. Ez jelenthette akár azt is, hogy az óriások
többsége egészen a Rózsa falig nem állt meg, mióta Bertolt lyukat ütött a Mária
falba, de akár… valami teljesen mást is, amire Eren még nem talált elfogadható
magyarázatot.
Zeke biztos tudná – gondolta,
és ahogy eszébe jutott a bátyja, még inkább nem tudta, mit csináljon. A fülében
csengtek a férfi figyelmeztetései… Szép dolog volt a szabadságért harcolni –
ezt Zeke mindig is sokat hangoztatta –, de nem azért, ami a falakon túl várta
őket. Nem azért, amiben Eren reménykedett. Az egy gyermeteg álom volt csupán,
ami nem valósulhatott meg úgy, abban a formában. Zeke szerint legalábbis. Zeke azt
szerette volna, ha sosem tapasztalja meg, milyen az a hely, ahonnan ő érkezett.
A másik ketrec, ahogy ő hívta, ahonnan szintén nem lehetett szabadulni.
Mert a fal túlsó oldalán… Ott
leste az ellenség minden mozdulatukat… és az ellenség…
Hamarosan megértik mindazt, amit oly’
kevesen értünk.
Az
aranysárga fény mindenesetre felizzott, Kiyomi érintése pedig olyan volt,
mintha megégették volna. Az asszony felkapaszkodott rá, s a szemében mély
fájdalommal mérte őt végig tetőtől talpig. A nevét suttogta, és Eren valamiért
tudta, hogy Krugert keresi benne, a vonásaiban… És minden bizonnyal meg is
találhatta. Eren Kruger óriásalakját csupán néhány halovány emlékből ismerte,
de a hasonlóságok szemet szúrtak.
Indulhatunk? – akarta
volna kérdezni, a parancs viszont Levi szájából hangzott el. Kiyomi szótlanná
vált és réveteggé. Kapaszkodott és érintette Erent, és a nevén kívül nem volt
hajlandó másra.
Jól van. Vágjunk bele.
Nekilátott
a futásnak.
**
* **
–
Tudják, mi ez a hely? – Kiyomi egyik testőre törte meg a csendet, fejével
jobbra intve. Egyetlen óriásba sem botlottak, amióta átlépték a Mária falat, és
Eren egyszer sem tartott pihenőt. Minden erejét arra használta fel, hogy minél
gyorsabban haladjon, s az sem érdekelte, hogy idővel ki fog fogynia a szuflája.
Csak akkor lassított, amikor Levi ököllel a vállára ütött, hogy nyughasson,
mert mihez kezdenek, ha a semmiből elözönlik őket az óriások? Olyan fáradt
lenne, hogy egy lépést sem tudna megtenni!
–
Az a hely… – Farlan a homlokát ráncolta. – Vajon…
Eren
tudta.
Onnan lökik le őket – gondolta.
Hol egyszerre, hol egyesével… Egykor… apa
is ott állt, meg Zeke anyja, Dina is. Ott kényszerítették őket a térdükre, ott
várták azt, hogy mindent elvegyenek tőlük. A testüket, a lelküket, az ép
elméjüket.
De
persze erről rajta kívül csak azok tudhattak, akik a falakon kívülről érkeztek.
A Titánok, akik hasonlóan bámulhatták
meg azt a helyet, ahogyan most Farlan, Petra és Levi, iszonyattal a szemükben,
miután rájöttek, hogy mit is látnak pontosan.
Ez van a pincében – nyelt
egyet Eren. A keserűség a szájából nem múlt el. A világ kegyetlensége… Az egymást öldöklő, szörnyeteg emberek. Mert nem
az óriások az igazi szörnyetegek, ahogyan soha nem is voltak azok… Ymir Fritz
sem. Marley… Eldia… Paradis… A csillag, a billogok… Ezek azok, az emberek
tettei lesznek azok, amik kegyetlenné teszik a világot.
Amikor
elérték az óceánt, Eren kifulladva tépte ki magát az óriása testéből. A karok,
amiket maga körül érzett, Levi hadnagyé voltak. A férfi – saját kíváncsiságát
is félretéve – segített neki, hogy kiszabaduljon a forróságtól, és amikor Eren
felcsuklott, a könnyei pedig megeredtek, nem mondott egy szót, anélkül húzta
magához, hogy megkérdezte volna. Az ölelés bizalmas volt és gyengéd, Eren
résnyire nyílt szemmel is észrevette, hogy Farlan kiszúrta. De nem érdekelte,
ahogyan Levit sem. Remegő testtel simult bele, remegve pihent meg Levi
karjában, és amikor percekkel később együtt felálltak, az óceán vize elérte a
csizmájukat.
Eren
meztelen lábbal, térdig feltűrt nadrágban gyalogolt bele. Azt az egyet
sajnálta, hogy a barátai nem tarthattak vele. Gyermekkora óta álmodozott erről
a pillanatról, de mindig is úgy képzelte, hogy Mikasa és Armin oldalán fogja
megtenni. Nem mintha lett volna bármi problémája is Farlannal vagy Petrával –
vagy akár Kiyomival és a testőrökkel –, a csapatuk azonban… szokatlan volt. Ha
válogatott volna, hogy kikkel vághat neki a „kalandnak”, nem őket választotta
volna.
Kiyomi
a sálját szorongatta, és az ajkát szép, halvány mosolyra húzta. A szeme
valamint a szája sarkában nevetős ráncok jelentek meg, de Eren valamiért azt a
fiatal lányt látta maga előtt, aki válla fölé érő hajjal, gombbal a ruháján
hajolt fölé, hogy elbúcsúzzon tőle. Akkor elváltak egymástól, az óceán pedig
csupán egy fájdalmas és gyönyörű emlékké vált.
–
Megígértük egymást, nem, Eren? – Kiyomi mosolygott. A kezét nyújtotta. Egymásba
fonódtak az ujjaik, az egyik hullám pedig elérte a ruhájukat is. Egyiküket sem
zavarta. – Később találkozunk, Eren… Hát végre találkoztunk.
–
És ezúttal befejezem, amit elkezdtem – bólintott a fiú komolyan. – Ezt is
megígérhetem, Kiyomi.
–
Ezt örömmel hallom.
A
válasz nem Kiyomitól érkezett.
Az
asszony megmerevedett, ahogy az ismeretlen hang eljutott a fülükig, a testőrök
védelmezően mozdultak, Levi, Petra és Farlan pedig a kardjuk után kaptak.
Eren
lassan a hang irányába fordította a fejét és mélyet lélegzett.
A
lány alacsony volt és sötét hajú, egyszerre ismerős és ismeretlen, bár Eren
sosem tulajdonított neki nagy jelentőséget. A vonásai finomak voltak, keleties
jelleget tükröztek. Néhány évvel bizonyosan idősebb lehetett nála, de
semmiféleképpen nem Zeke-kel egyidős, még akkor sem, ha a külseje meg akarta
őket téveszteni. Csillag ragyogott a vállán, mint mindenkinek, akit
megbélyegeztek és a gettóba kényszerítettek, Eren pedig kétségbeesetten próbált
a nevére emlékezni.
Ő lehet az… – gondolta.
Emlékszem, hogy Zeke azt mondta, van egy
lány, aki…
A
harcos előrelépett, a mankója csíkot hagyott maga után a homokban.
–
A nevem Pieck – mutatkozott be halkan, fittyet hányva a rászegeződő kardokra.
Úgy fogta a mankóját, hogy ki tudja nyújtani a kezét, és ahogy a szája széle
mosolyra görbült, Eren végre meglátta rajta a keletiek vonásait. Hizuru, sikított a külsejéről. A keletiek klánja. Ugyanaz a klán,
amiből Mikasa édesanyja is származhatott, ugyanaz a nép, akik közé Kiyomi
Azumabito is tartozott.
De
Eren mást is tudott még. Azt, hogy a lány – Pieck – volt a Hordár Óriás, egyike
a kilencnek. A csillag a vállán nemcsak azt mutatta, hogy megbélyegzett a
származása miatt, hanem azt is, hogy a harcosok közé tartozott.
Ő is Titán – nézett
végig rajta. Ő is egy közülünk.
És
ezt Pieck is tudta.
Mosolygott,
Eren pedig elfogadta a felé nyújtott jobbot.
–
Örülök, hogy végre megismerhetlek, Eren Jaeger.
Megjegyzés:
1.) Elkezdődött
a vizsgaidőszakom, ez az oka a nagy csúszásnak… De remélem, a következővel
sikerül tartanom magamat a tervekhez és egyfajta pünkösdi ajándékként a
szokásos időben (a hosszú hétvégén) hozni.
2.) Nem akartam,
valahogy mégis nagyon rá vagyok kattanva a 90+ fejezetekre és karakterekre.
(Szinte biztos vagyok benne, hogy a 4. évad lesz majd a kedvencem… :D Hacsak
nem lesznek megint kiakasztó változtatások, mint a 2. évadban…) Úgyhogy csak
eljutottunk az óceánig, és eljutunk majd azon túl is. Érkeznek a 90+ új
szereplői, csak minden egy kicsit más körítésben lesz, mert nem a mangát
szeretném leírni regény formájában. :D
3.) Első változtatás
(vagy nem tudom, mennyire lehet annak venni, hiszen van egy ilyen teória)
Pieckkel kapcsolatos, aki a keletiek klánjából származik, ahogyan Mikasa anyja
és Kiyomi is. Fogalmam sincs, miért, de nagyon bírom a karakterét. :D
4.) A következő fejezetről: Levi és Eren eljutnak
Hizurúba és végre-valahára sort kerítenek egy hosszú beszélgetésre is. Talán a kézcsókból
több is lesz, ha már Eren most kb. egy fejezetnyit rágódott rajta. ;) Pluszban
kiderül, ki, mit, miért és hogyan, azaz Marley, Eldia, Paradis és Hizuru.
Ismét egy remek fejezetet olvashattam, éppezért lelkesen várom a folytatást.
VálaszTörlésÉs jól éreztem, hogy... Levi... esetleg féltékeny? :)
Örülök, hogy tetszett! Húha, nagyon jól ráéreztél, egy kicsit valóban féltékeny. :D Ő még nem tudja, hogy többé már nem kell aggódnia... ;)
Törlés