„Álmomban már láttalak…”
Soulmate AU, canon era; manga spoiler
(?)
Két felvonásos Ereri szösszenet 1. felvonása, melynek alapja, hogy álmodban látod a lélektársadat.
Párosítás: Levi/Eren; mellékszálon: Erwin/Armin
(és egyéb párosok)
Tartalom: Nyolcszáznegyvennégyben Eren álmai vérről, holttestek
halmáról és füstölgő óriástetemekről szólnak, míg Arminé a falakon túli világ
szépségeiről – a kéken ragyogó égboltról, zöldellő fűről és hatalmas fák hűvös
árnyékairól. Nyolcszáznegyvenöt a változás
éve.
1.
felvonás
Eren
álmodott. Véres, oszló testektől bűzlő álom volt, eleven és igaz; a zöld köpeny
hátulján megcsillantak a Szabadság
Szárnyai, ahogy a felderítő lecsapott az óriás nyakszirtjére. A kard éle a
húsba mélyedt, a több méteres szörnyeteg pedig füstölögve zuhant a földre.
Néhány pillanat elteltével csupán csontok, azután meg annyi sem emlékeztetett
rá, hogy egyáltalán valaha létezett-e ilyen gigantikus rémség.
Ő
volt az, az emberiség legerősebbje.
A
felébredés borzongást hozott magával, Eren dideregve burkolta be magát a
pokrócba, amit vagy az édesanyja, vagy Mikasa teríthetett rá, amikor elnyomta
az álom az asztalra görnyedve. Többször fordult már elő, így nem érte
meglepetésként, hogy az üléstől megfájdult a háta. Ahogy megmoccant, arra is
rájött, hogy valamennyi izma elgémberedett. Fáradtan és kissé remegve
nyújtózott ki.
Az
asztalon felejtett gyertya a csonkjáig égett, így a házuk tulajdonképpen egész
Shiganshinával borult sötétségbe. Odakint fényesen ragyogtak a csillogok, és az
ötven méter magas Mária fal is csak azért tűnt ki az éjszakából, mert a
Helyőrség lámpásai még mindig működtek valamennyire, noha az őrök valószínűleg
nagyban húzták a lóbőrt.
Eren
kilenc éves volt és izgatott, annak ellenére is, hogy milyen álomból riadt fel. Valahogy nem tudott rémálomként gondolni
rá, hiszen amióta megpillantotta a Felderítő Egység kapun kivonuló tagjait,
azóta közéjük vágyott. Hogy együtt harcoljanak, együtt öljék meg az emberiséget
rettegésben tartó óriásokat, együtt szabaduljanak fel a több mint száz éve
tartó rabságból. Még ha a családjából mindenki ellenezte – vagy ellenezni
fogja, javította ki magát, mert az édesanyjának meg sem fordult a fejében, hogy
ő ilyen terveket szövöget –, akkor is ezt akarta.
Talán apa lenne az egyetlen kivétel –
gondolta, miközben az ablakhoz lépve
kibámult. A hold kövéren, vörösbe hajolva bújt elő az egyik sötét felhő mögül;
Eren egészen beleremegett a nem mindennapi látványba. Elfogta a nyugtalanság –
mint mindig, valahányszor telihold volt; olyankor a furcsa, megmagyarázhatatlan
elevenséggel bíró álmai is gyakrabban jelentkeztek.
Kezdetben
nem mert beszélni róluk: olyasminek tűnt, mintha éjjelente valaki másnak az
életéről álmodott volna; érezte a vér ízét a szájában, pedig el sem harapta a
nyelvét, s érezte a lassan szétterjedő fájdalmat is a testében. Az a valaki,
akiről álmodott, sokszor megsérült már az életében… és nagyon sokszor volt
egyedül is.
Eren
ökölbe szorította a kezét. Az álmaiba végül az apját avatta be. Az apja
doktorként alig tudott valamennyi időt szakítani a családjára, mert folyton
utaznia kellett – hol a Mária falon belül kellett körzetről körzetre járnia,
hol egészen a fővárosig szólították –, ám mindig úgy igazította a dolgait, hogy
estenként meg tudja hallgatni Eren félelmeit. Az álmok… valakinek az életéről
szóltak, és ez…
–
Ez azt jelenti, hogy különleges vagy, Eren – kócolta össze a haját finoman az
apja, miután sokadszorra is végighallgatta az összefoglalóját. Ahogy
előrehajolt, nyakában aranyló kulcs csillant meg, amiről Eren tudta, hogy a
rejtélyes pincét nyitja. Az apja talán még az anyjának sem árulta el, mi
lakozik odalent. Eren majd’ megőrült a kíváncsiságtól.
–
Elég különleges a pincéhez? – kérdezte mohón, mire az apja elfojtott egy
mosolyt.
–
Még nem – mondta szelíden. – De egyszer, remélem, igen.
–
Ezek az álmok… – Eren habozott, mielőtt feltette volna a kérdését. – Mik
lehetnek? Ki az az ember… az a felderítő – pontosított –, aki az óriásokat öli?
Miért álmodok róla? Azért, mert meg fog halni?
–
Máriára! – Az apja felzihált. A feltevés egyenesen megrémisztette. – Ne mondj
ilyen butaságokat, fiam! Csak nem… Remélhetőleg nem… – A hangja motyogásba
fulladt, és az arcára mély fájdalom ült ki. Eren utoljára akkor látott rajta
ilyet, amikor megkérdezte, hogy ő is álmodott-e. Ezek szerint igen.
–
Nézd, Eren. – Az apja ráemelte a tekintetét, és a szemét elfutó könnyek mögül
pillantott le rá. – Akit álmaidban
látsz, az az a személy, akivel a lelked összekapcsolódott. Ő a lélektársad –
magyarázta –, az, akire várnod kell, amíg csak teheted.
Hát
ez volt a „lélektársság”. Eren
ismerte a fogalmát, hiszen a nála idősebbek lépten-nyomon erről csacsogtak. A
számodra legtökéletesebb ember, az, akit egyedül neked szántak… a Másik Feled.
Számtalanszor hallotta már ezeket a szavakat; legyen szó fiúról vagy lányról,
fiatalról vagy idősről, mindenki arra vágyott, hogy egy nap megtalálja azt az
embert, akit kizárólag neki teremtettek. A lélektársát.
–
Az álmoknak jelentőségük van, Eren – magyarázta Grisha halkan. – Általuk fogod
tudni, hogy ki lesz a tiéd.
–
De mikor fogom megtalálni? – Eren elég idős volt már ahhoz, hogy tudja, sokan a
haláluk pillanatában is a lélektársuk után vágyódtak. Nem mindenkinek adatott
meg a lehetőség, hogy fiatalon megtalálja. Yvonne néninek, aki az egyik minden
lében kanál, körzetbeli asszony volt, például nem, de Eren az ő esetében úgy
gondolta, azért, mert a sors nem akart még jobban kiszúrni azzal a
szerencsétlen férfival. (Így is az útjába sodort egy másik balféket, akit
szánni lehetett a nyomorúsága miatt.)
–
Ezt senki sem tudja – rázta a fejét az apja. – De biztos vagyok benne, hogy meg
fogod találni, hiszen… már most részese az életednek – érintette meg az arcát.
Érdes ujjai gyengéden siklottak végig a fiú bőrén, végigjárták az arcélét,
megcsippentették az orra hegyét. Eren panaszosan nyögött, majd fintorgott és
elhúzódott. Ez így nem volt elég izgalmas.
–
A lélektársam egy felderítő – vallotta be. – Ezt biztosan tudom róla.
–
Akkor ez már egy jó irány – bólintott rá az apja, elnyomva a mosolyát. –
Legalább tudjuk, hol keressük. – A hosszú ujjak ismét Eren hajára simultak, a
simogatás nyugtatóan hatott. Eren felsóhajtott, és hagyta, hogy Grisha a
karjába vonja. Ritkaságba menő pillanatnak számított, hogy ölelkezzenek, inkább
az édesanyjához szokott így bújni – pláne, hogy a doktor alig töltötte otthon
az idejét –, de most mégis megtörtént. Az apja valamiért mindig is jobban megértette
a szabadság iránti vágyát, mint az anyja – mintha ő is hasonlókat élt volna át
Eren korában.
–
Anya sosem fogja megengedni, hogy csatlakozzak a Felderítő Egységhez! –
panaszolta, mire az apja felkuncogott.
–
Meggátolt téged bármiben is, ha nemet mondtunk?
–
Nem – ismerte el –, de…
–
Akkor ezúttal se hagyd magad. – Grisha elhúzódott, nem ölelte többé. Feljebb
tolta az orrán a szemüvegét, Eren pedig elszégyellte magát, mert a mozdulattól jobban
megnézte magának az apját, és kiszúrta a szeme alatti sötét karikákat. Nem
csupán fáradt volt, hanem teljesen
kimerült. Az elmúlt napokban jóformán a végletekig hajszolta magát, annyi
tennivalója akadt a körzetben, ám még így is fennmaradt, hogy Eren bánatát
hallgassa. – Aki ennyire vágyik a szabadságra – mondta –, az előbb vagy utóbb
megszerezni magának.
–
Ne haragudj, hogy feltartottalak. Tudom, hogy annyi dolgod van, erre még én is
tetézem azzal, hogy nem hagylak aludni, amikor végre van lehetőséged. Sajnálom.
–
Ne sajnáld. – Grisha elmosolyodott. – Magam döntöttem úgy, hogy melletted
virrasztok, fiam.
–
Igen, de…
–
Semmi „de”, fiatalúr.
–
Apa!
–
Aludj egy kicsit, Eren. Álmodban látni fogod őt.
Eren
szeme felcsillant. Milyen ostoba is volt! Miért is nem aludt, ha álmaiban újra láthatja
a lélektársát? Mire az apja feleszmélt, már elviharzott, hogy mielőbb
elaludhasson.
Onnantól
kezdve minden egyes alkalommal izgatott szívdobogással feküdt le. Már értette a
lélektárs kapcsolat jelentőségét, és azon gondolkodott, vajon a társa is
ugyanúgy álmodik-e róla. Az ő álmai nem lehettek annyira izgalmasak: Eren, a
kilenc éves Eren semmit sem tudott felmutatni a repertoárjában néhány
verekedésen kívül (ha persze azt a banditás incidenst nem számolta bele, mikor
megmentette Mikasa életét).
Bezzeg ő! – gondolta vágyón; a szájában érezte a szabadság ízét.
Eldöntötte,
hogy az apján kívül senki másnak nem beszél az álmairól. Mivel az anyja vagy
Mikasa úgysem támogatták volna a Felderítő Egységhez való csatlakozási tervét –
pedig erre szükség volt, ha találkozni akart a lélektársával –, inkább bölcsen
hallgatott. Talán most először gondolkodott, mielőtt cselekedett volna.
Ők úgysem érthetik – jutott el végül erre az álláspontra. Nem érthették,
mert a lélektársság nem azt jelentette, hogy a lélektársad nélkül nem lehetsz
boldog. Yvonne néni például férjhez egy ment férfihoz, akihez semmilyen kötelék
fűzte, és nem is egy gyermekük született. Volt, aki egész életében feleslegesen
várta az igazit, és így magányosan is érte utol a vég. Nem kellett feltétlenül
várnod, és ha meg is találtad, nem biztos, hogy úgy akartad összekötni veled az
életedet, hogy összeházasodsz. A lélektárs nem szerelmet jelentett, hanem
tökéletes harmóniát. Lehetett a legnagyobb szerelem az életedben, de a
leghűségesebb, legkitartóbb barát is, aki mindig melletted állt, hogy
támogasson. Bármikor megjelenhetett az álmaidból. Életed utolsó… vagy éppen
első perceidben. Bármikor. (És az is
lehet, hogy soha.)
Eren
szülei nem voltak lélektársak. Ezt persze nem az anyjától, hanem az apjától
tudta meg, mert mikor szóba került Yvonne néni, és annak kapcsán a
lélektársság, az anyja idegesen összepréselte az ajkát, és majdnem kiejtette a
kezéből a mosatlant. Az apja, aki kivételesen az asztalnál ücsörgött, feljebb
tolta a szemüvegét, és teljesen természetes hangon azt mondta, hogy „Nem, Eren, mi a kivételt képezzük.” És
közben mosolygott, Carla pedig könnyektől fénylő szemével nézte őt. Sem Eren,
sem Mikasa nem értette a közjátékot.
–
De ha nem anya a lélektársad – ráncolta Eren a homlokát –, akkor kicsoda? És neked,
anya?
–
A lélektársam elhunyt – felelte erre Grisha nyugodtan. Túl nyugodtan. – Édesanyádé… Hm, az édesanyádé családalapítás
helyett a Felderítő Egység szolgálatát választotta, ha úgy tetszik. Jól mondom,
drágám? – sandított Carlára, aki egy kicsit sem higgadt le a válaszát hallva,
sőt mintha jobban remegett volna.
–
Nem fontos – rázta meg a fejét makacsul. – A lélektársam egy igazi… – Hogy mit
akart mondani, az függőben maradt. Valószínűleg semmi kedveset, mert aztán
észbe kapott, szabadkozott és inkább a mosatlannal foglalkozott. Ez volt az
első és az utolsó alkalom, hogy Eren bármelyiküket is a lélektársáról faggatta.
Tehát vannak kivételek – gondolta Eren. A kivételek még inkább megerősítették
abban, hogy hallgatnia kell. Az anyja azzal érvelt volna, hogy akkor neki is
kivételnek kell lennie. Semmi kötelessége nincs a lélektársa iránt, nem kell
csatlakoznia a Felderítő Egységhez. Bizonyára azzal vágott volna vissza, hogy
akkor neki is csatlakoznia kellett volna a lélektársa miatt (vagy legalábbis elfogadnia,
hogy szerette a szabadság iránti vágyakozás buzgóságában vásárra vitte a
bőrét). Szinte hallotta a hangját: „Ott
maradsz, ahol vagy, és ahelyett, hogy leöleted magad, inkább imádkozz minden
egyes nap a biztonságáért! Azzal többre mész, minthogy óriások elé veted
magadat!”. És talán még igaza is lett volna, ha Eren nem vágyott volna
annyira kétségbeesetten a kinti világ után.
Nem – határozta el. Tényleg
senkinek sem mesélhetek. Ezt a titkot… magamban kell tartanom, ameddig csak
lehet.
Mikasa,
aki mindig mániákusan féltette őt, bizonyosan az anyjuk pártjára állt volna. Sosem
említette, hogy átélt volna ilyesmit, és nem is olyan embernek tűnt, mint aki
annyira odáig lenne a lélektársi kapcsolat iránt. A szülei azok voltak, és…
hogyan végezték? Elvonultak, mert kirekesztették őket, és a társadalomtól
elzárva nevelték a gyermeküket, míg a banditák fel nem bukkantak.
Armint
illette – nemigen sikerült gazdagítania a repertoárját –, amióta ismerte, a fiú
csupán egyszer célzott rá, hogy érdekeset álmodott, aztán sietve annyiban is hagyták.
Nem rémálom volt, legalábbis Mikasa kérdésére ezt felelte, hanem a Felderítő
Egységről szólt, és oszló tetemek helyett a ragyogóan kék égboltban
gyönyörködött, tehát valóban egy kellemesebb fajta pillanatot élt át, nem úgy,
mint Eren. Ő az álmaiban mindig vérben fürdött, gyilkolt és az óriások füstölgő
tetemeit figyelte. Aztán valóban annyiban hagyták ezt az egész lélektársságot.
Az a három fiú megint elkezdte őket piszkálni, így Erennek megint verekedést
kellett kezdeményeznie, mert „Ezt nem
értheted, Mikasa, Armin becsülete forog kockán!”. Ezúttal is ugyanúgy
végződött: bűntudatosan szegték le a fejüket (Mikasa is, mert természetesen ő
is becsatlakozott a verekedésbe, hogy megvédje Erent és legkevésbé sem Armin
becsületét), mikor az anyjuk Yvonne néni szeme előtt felelősségre vonta őket.
–
Neveld meg a gyerekeidet! – vicsorított Yvonne néni, majd egy utolsó gyűlölködő
pillantást követően, melynek címzettjének egyértelműen Erent szánta, kézen
fogta saját porontyát, és dühösen elsietett, meg sem adva a lehetőséget
Carlának a visszavágásra. Eren mindig is nagyon a bögyében volt, így senki sem
csodálkozott, amiért annyira felpaprikázta magát, hogy az egész környék az ő
hangjától visszhangzott.
–
Igazi hárpia – kommentálta Eren, majd felszisszent; az anyja fülön csípte a
szemtelenségéért.
–
Te pedig igazi rosszcsont vagy, fiatalember! – korholta, és a fejét ingatta. –
Hát sosem nő be a fejed lágya, Eren? – kérdezte szomorúan.
Míg
Mikasa szó nélkül követte őket haza, addig Eren újra nekiesett a
magyarázkodásnak:
–
De anya! Armin becsülete…
–
Egy szót se, fiatalember! – Carla Jaeger összeszűkítette a szemét; a hangjából
kellő él valamint szigorúság csendült ki, sikeresen Erenbe fojtotta a szót.
–
Igenis… – motyogta a fiú, és egészen addig, míg haza nem értek, hangját sem
lehetett hallani. Karba font kézzel, durcásan ballagott az anyja nyomában, és
elfordította a fejét, mikor észrevette, hogy Mikasa bámulja.
Nyolcszáznegyvennégyet
írtak abban az évben.
** L & E **
Nyolcszáznegyvenötben
az álmok változatlanok voltak; Levi egészen hozzászokott az ostoba kölykök
kergetőzéséhez, egy poros, régi könyv bámulásához, meg ahhoz, hogy a lélektársa
vagy egy komplett idióta, vagy csak egy nagyon erős szuicid hajlammal
rendelkező egyén Shiganshina körzetében. Vagy mindkettő. (Mégis ki az az
idióta, aki csak úgy nekiront három kölyöknek? Három olyan kölyöknek, akikről lerí, hogy hátrakötött kézzel, becsukott
szemmel is a földre küldik?)
–
A lélektársam egy idióta – állapította meg hangosan, mire Hanji (mert persze
pont Hanjinak kellett felfigyelnie rá) felvihogott. Ő is álmodott, de hogy
pontosan kiről, az titok maradt. Valakiről a Felderítő Egységből, ennyit árult
el, Levit pedig pont annyira izgatta a téma, hogy egy röpke pillantással felmérje
azokat az embereket, akiket Hanji körülzsongott. Nagyon rossz érzése támadt.
Mikor
rákérdezett, Hanji elvigyorodott.
–
Nem rólad – rázta a fejét. – Nincs ekkora szerencséd.
Pedig úgy tűnik, mégis van – szusszantott fel Levi megkönnyebbülten, aztán a
homlokát ráncolta. Valószínűleg Moblit – tippelte.
Moblit úgy követi, mint egy pincsikutya.
–
A lélektársak kiegészítik egymást – jegyezte meg Hanji, miközben mellészökkent.
Levijal ellentétben ő sosem hagyott ki egyetlen kommentet sem, és mindig rá tudott
tenni egy újabb lapáttal. Most is ez történt. – Úgy tűnik, a lélektársad
csöppet forrófejű.
–
Idióta – hangsúlyozta Levi. – Folyton
bajba kerül, mert egy komplett idióta. – A szemét forgatta, és inkább
Shiganshina kapujának a felemelkedését figyelte. A Mária fal túloldalán ott
várta őket a szabadság, a megannyi felfedezetlen táj… és az óriások veszélye.
Levi
gerince mentén hideg borzongás szaladt végig, pedig a szellő is gyengéden
cirógatott. Izgatott kölykök gyűltek össze, próbálták túlugrálni a felnőtt
magasságát, hogy többet lássanak; valamiért furcsa keserűséget érzett a
szájában. A lélektársa ebből a körzetből származott, és nagyjából egyidős
lehetett ezekkel a kölykökkel, kilenc-tíz éves, igazi bajkeverő.
–
Ó. – Hanji elkapta a tekintetét, ahogy
a kölyköket méricskélte. Mindentudó vigyor ült ki az arcára, amitől csak még
elvetemültebbnek tűnt a megszokottnál. – Azon gondolkozol, hogy melyikük lehet?
Nem,
Levi nem erre gondolt. Ez a lehetőség meg sem fordult a fejében.
–
Úgy gondolod… – A nyakát tekerte elkerekedett szemmel, és valaki furcsa, sípoló
hangot hallatott, mintha bennakadt volna a levegője. Kellett néhány másodperc,
hogy felfogja, ő produkálta. – Úgy gondolod – halkította le a hangját, mivel
így is többen bámulták a kelleténél –, hogy valamelyikük… a lélektársam?
–
Azt mondják, ha a lélektársad szemébe nézel, egyszerűen ráismersz. Már ha addig
nem láttad őt az álmaidban tisztán. Apropó, veled mi a helyzet? Azt mondod, egy
kölyök az, nem? Ha jól emlékszem, talán barna hajat említettél… meg a világ
legfurcsább szempárját, se nem egyértelműen zöldet, de se nem egyértelműen
kéket. A kettő keverékét.
–
Túl jól emlékszel – felelte erre Levi szárazon. A kölyköket nézte,
kereste-kutatta az ismerős jegyeket. A fiú, úgy látta, nem volt közöttük. –
Nincs itt – sóhajtott fel. Hatalmas kő gördült le a szívéről, mégis
csalódottságot érzett. Hogy is van ez? Elhúzta
a száját. – Ha visszatérünk az expedícióról…
–
Azonnal továbbvesszük az irányt – mondta Erwin. Levi észre sem vette, mikor
csatlakozott hozzájuk. A férfi, aki mindig is jól leplezte az érzelmeit, most
kifejezetten bosszúsan pillantott oldalra, az ujjongó, lelkes gyerekek felé. –
Shadis parancsnok kiadta utasításba. Nem várhatunk. Dolgunk van.
–
És ennek te sem örülsz – ráncolta a homlokát Hanji. Levi csak ennyit kérdezett:
–
Miért nem?
–
Lett volna egy kis dolgom… itt. – Erwin arca egy picit kipirult. Alig
észrevehetően melegedett át, Levi elől azonban nem rejthette el. Ő mindig is jó
megfigyelő volt, egyből kiszúrta a változást. Erwin Smith, a nagy Erwin Smith,
akit a parancsnoki pozícióra is esélyesnek tartottak, zavarba jött egy egyszerű
kérdéstől.
–
Mi dolgod lett volna Shiganshinában? – húzta föl a szemöldökét Levi kérdőn.
–
Na és neked? – vágott vissza Erwin nyugodtan. – Te is akartál valamit, nem?
–
A lélektársát látni – kotyogott bele a beszélgetésükbe Hanji izgatottan. – Az
egyik kölyök az, te is tudod. El sem hiszem, hogy sikerült kiszednem belőle egy
ilyen titkot! – Áthajolt a lovon, hogy Levi oldalába könyököljön, a vége azonban
az lett, hogy majdnem leesett, Levi a kitűnő reflexeinek köszönhetően ugyanis
azonnal elhúzódott, amint megérezte a ráleselkedő veszélyt. Néhány felderítő
kuncogott, a gyerekek, akik összegyűltek, hogy csodálják őket, vidáman,
csillogó szemmel nevettek.
–
Az enyém is köztük van – mondta erre Erwin halkan. – Bár ő… nem ennyire eleven
– pillantott arra a két tizenéves fiúra, akik időközben összeverekedtek valami
butaságon. – Ő inkább…
–
Olyan, mint te! – sóhajtotta Hanji megrendülten. – Pont ettől féltem!
–
Szeret olvasni – rántotta meg a vállát Erwin egy finom mozdulattal. Még ezt is
kellő eleganciával vitte véghez, nem hanyagul, ahogyan Levi szokta. – Nincs
benne semmi rossz. Az ő korában… még érdekes is.
–
Legalább nem a verekedés köti le, mint az enyémet – fintorgott Levi. –
Néhányszor látom, hogy a barátjával egy könyvet bámul, de szerintem a képek
jobban lekötik, mint a szöveg. Máriára, annyira jellemző arra a kölyökre.
Hanji
nevetett.
–
Hihetetlen – mondta a szemét törölgetve. – Alig várom, hogy megismerjem őket!
–
Miből gondolod, hogy valaha is bemutatom neked, négyszemű?
–
Persze, hogy bemutatom neked! Mindketten bemutatjátok!
–
Álmodik a nyomor… – dünnyögte Levi maga elé. – Biztos nem engedem, hogy valaha
is a közelébe menj.
–
De Levi! – Hanji a nyakát nyújtogatta, a kölyköket vizslatta. Hirtelen
kifakadt: – Nem igazság, hogy Shadis nem hagyja, hogy egy kicsit körbenézzünk!
Biztos vagyok benne, hogy meg tudnánk találni őket! A tiéd állandóan bajba
keveri magát, a tiéd meg folyton a könyvet bújja. A korabeli kölykök biztos
rájuk ismernek, ha elmondjuk ezeket! Jaj, ez annyira izgalmas lenne, és Keith…
mármint Shadis! Az a rohadék! Nem akar belefutni a nőjébe, erről van szó! Ezért
rohanunk ilyenkor!
–
Az expedíció után… – Erwin megdörgölte a szemét; komor hangja Hanjiba fojtotta
a monológot. – Az expedíció után nem biztos, hogy akarunk még ilyesmikkel
foglalkozni, Hanji – mondta halkan. – Minden egyes falakon túli expedíció
veszteségekkel jár, ezt mindannyian tudjátok. Vajon… Néha azon tűnődöm, vajon ezek
az áldozatok tényleg hiába voltak? Vajon… eljön az a nap, amikor azt
mondhatjuk, volt értelme a haláluknak? Vajon…
–
Hangulatromboló. – Hanji arcáról eltűnt a mosoly. – Ez is jellemző rád,
osztagvezető.
Annyiban
hagyták a beszélgetést.
A
Mária fal kapuja felemelkedett, Shadis parancsnok hangja pedig felhangzott.
Levi nézte az egyre közeledő kinti világot, és nem értette, miért annyira
nyugtalan. A jeges félelem pontról pontra csúcsosodott ki benne,
összeszorította a torkát, felgyorsította a szívverését. Érezte a szapora
pulzusát, érezte dobbanni a szívét – durr-durr!
–, aztán a kapu becsukódott mögöttük, ő pedig a Mária fal túloldalán találta
magát.
Odakint
rájuk szakadt az eső – ugyanúgy, mint azon a napon, amikor elvesztette Farlant
és Isabelt –, és miután visszatértek, hátra kellett maradjon egy súlyosan
megsérült felderítő miatt, mert Hanji egyedül nem tudta elállítani a vérzését.
Erwin
– a csalódott, letört, véres köpenyébe burkolózott Erwin – elől kullogott, és
még a távolból is tisztán látszott, hogy elfordította a fejét az izgatott
kölykökről. Igaza volt: valóban nem akartak már a lélektársakkal foglalkozni.
Egy ilyen borzalmas expedíció után egyikük sem vágyott rá.
–
Ez lett volna a rossz érzés? – tűnődött el félhangosan.
A
felderítő vért köhögött fel, ahogy a kerék megbotlott egy kiálló kőben. Egy
óriás szájából húzták ki – az magával vitte az egyik karját és a lábát, mielőtt
Levi még olyan mélyre szántotta volna a pengéjét a nyakszirt kivágása miatt,
hogy teljesen tönkretette, utána félre kellett dobnia. Hanji, akit tetőtől
talpig beborított a vér, csapzott fejjel, kibomló hajjal küzdött, hogy
megmentse az életét.
–
Levi! – szólt rá dühösen. – Koncentrálj!
Levi
koncentrált. Szorított, amikor kellett, kötést cserélt, mikor az előző átázott,
és megpróbálta elűzni a vissza-visszatérő jeges félelmet. Sehogy sem akart
elmúlni.
Majd legközelebb – gondolta. Legközelebb
megkeresem azt a kölyköt…
Alig
hagyták el Shiganshina körzetét, a felderítő, akiért annyira kétségbeesetten
harcoltak, belehalt a sérüléseibe, a Mária falat pedig áttörték. Shiganshinát
elözönlötték az óriások, és a gyerekek nagyja meghalt.
Nyolcszáznegyvenötben,
egy borzalmas, vérrel és sikolyokkal teli éjszaka után az álmok végleg
abbamaradtak.
Készült: 2018. 05. 17 – 08.
26.
Megjegyzés:
1.) Grisha és Carla nem lélektársak ebben a történetben.
Carla lélektársa Keith Shadis, mert
nem rajongok a Grisha/Carla szálért, viszont Shadis története nagyon megfogott.
Ami pedig Grisha lélektársát illeti… Akik olvassák a mangát, azok biztosan
tudják. :)
2.) Egy ideje gondolkodom rajta, hogy 845-ben vajon Levi is részt vett-e azon a falakon túli expedíción,
ami után Shadis átadta parancsnoki rangot Erwinnek. Mintha valamit olvastam
volna ezzel kapcsolatban… Mindegy. Az én fejemben ott volt. :D
3.) Hanji és Moblit lélektársak. ^^
4.) A következő felvonásban kiderül, hogy a 104. osztag
tagjainál hogyan alakul ez a lélektárs-dolog, bár ők tényleg csak említés vagy
utalás szintjén fognak érkezni. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése