Minden
nap tegnap
Modern!AU & soulmate!AU
Párosítás: Levi/Eren; mellékszálon: Farlan/Isabel
Tartalom: A lélektársak mindig újjáélik a találkozásuk napját,
ha balszerencséből elkerülik egymást. Az idő abban a pillanatban megáll, hogy
aztán visszafelé kezdjen el telni, és minden nap olyan lesz, mint „tegnap”, míg
rá nem találnak egymásra. Eren Jaeger pont így van vele. Számára minden nap „tegnap”,
és minden nap ugyanott köt ki: a parkban, a rusnya kacsáknál.
Megjegyzés:
1.) Nem tartalmaz manga spoilert. :) Még Levi vezetéknevét
sem spoilereztem el! :D
2.) Farlan nevét nem vagyok hajlandó Furlannak írni… Még
ha így is kéne.
3.) Petra a mangában szőke… szóval most itt is az lett egy
mondat erejéig.
Minden
nap tegnap volt, ugyanaz, unalmas és
őrjítően hosszú. Eren Jaeger minden nap ugyanakkor kelt: hét óra hét perckor,
ébresztője helyett a fogadott testvére, Mikasa szólongatására. A lány talpig
egyenruhába öltözve hajolt felé, a nyaka köré pedig az aznapi kellemes, meleg
idő ellenére is sálat tekert.
–
Folyik a nyálad – jegyezte meg, miután elhúzódott tőle, és pislogás nélkül
hallgatta végig Eren dühös morgolódását. Bár minden egyes nap tegnap volt, a holnap meg egyáltalán nem létezett, Eren mit sem tudott változtatni
a metódusán: ugyanúgy húzta a száját, mint előző nap, ugyanúgy kapkodott, mert
Mikasa az utolsó pillanatokig várt, hogy felébressze, és ugyanúgy majdnem
megbotlott a saját lábában a harmadik lépcsőfokon.
Az
anyja a konyhában tevékenykedett, az apja újságot olvasott. Minden egyes nap
ugyanaz a tányér került mosogatásra, minden egyes nap ugyanaz a hír szerepelt a
napilapban. Ugyanazok a ruhák, ugyanazok a megjegyzések, minden ugyanaz, minden tegnap – egy véget nem érő, idegtépő körforgás.
–
Nem hiszem el, hogy megint elaludtál, Jaeger! Hogy lehet valaki ennyire béna?
–
Hogy lehet valaki ekkora seggfej?
A
tegnappal sajnos olyan emberek is együtt jártak, mint Jean, Eren lóarcú
barátja, aki néhanapján – vagyis még tegnapot megelőzően – tudott is kedves
lenni, többnyire azonban egy arrogáns hólyag volt, akinek Eren szívesen
átrendezte volna az arcát. Jean néha annyira kihozta a sodrából, hogy két
legjobb barátjának, Mikasának és Arminnak közös erővel kellett visszafognia,
nehogy valóban képen törölje a fiút.
–
Ne is törődj vele – dörmögte Armin, miközben a karjánál fogva maga után húzta.
Biztonságba helyezte az emberektől, és az embereket is tőle, ahogyan ő fogalmazott,
mikor egyszer Eren rákérdezett, hogy ilyenkor miért ez az első dolga. – Ha
megint verekedést kezdeményezel, Shadis professzor biztosan az igazgatóiba fog
hurcolni! Vagy ami rosszabb, tanítás utáni elzárás! – Armin látványosan
beleborzongott a gondolatba, de még Mikasa is elkomorodott, ahogy szóba került
az elzárás lehetősége. Keith Shadis professzor tanítási utáni elzárása
legendaként vonult be a Trosti Középiskola történelmébe, valamennyi tanuló
rettegve emlékezett vissza rá, miután elballagott.
–
Mindegy… – Eren a tegnapra gondolt; a
sóhajtás fájdalmasan gördült le az ajkáról. Ha csak egy kicsit más lett volna
az életük… Ha csak egy kicsit is… lett volna valami más.
Mikasa
és Armin felfigyeltek rá, de hangosan egy szót sem szóltak. Ez sem változott. Mindig
ugyanaz történt, minden egyes nap ugyanolyan unalmas és idegtépő volt. Órára
vonultak, mert mindig ugyanezt tették, Shadis pedig a nap végére sikeresen
leüvöltötte szegény Burgonyalány –
vagyis Sasha – fejét, kiosztott egy tanítás utáni elzárást, elkobozta Reiner
legújabb szerzeményét – Eren nem akart belegondolni, hogy pontosan milyen újság
is volt –, legutoljára meg fogát csikorgatva ellépett, hogy Eren anélkül tudjon
kivonulni az iskolából, hogy meg kelljen büntetnie.
–
Szép volt, Jaeger – vicsorogta. – Talán holnap nem leszel ilyen szerencsés.
Eren
– tudatában a tegnapnak és hogy a holnap lehet, hogy sosem jön el, hacsak
ezúttal valóban szerencsésebb nem lesz – hátrapillantott a válla fölött, és
megeresztett egy halvány mosolyt.
–
Reméljük – mondta komolyan. – Higgye el, uram, én szeretném a legjobban, hogy
holnap ne legyek ilyen szerencsés.
Shadis
fintorgott. Mint mindig, most is talált valakit, akit Eren helyett nyúzhatott.
–
Diamant! Kefka! Hát nem szégyellik magukat? Fejezzék be ezt a nyilvános
gusztustalankodást! Iskolában vannak! – Majd tovább folytatva a kiabálást,
elviharzott, hogy az iskola újdonsült, megszeppent szerelmespárját is délutáni
elzárásra ítélje Sasha, Connie és Reiner mellé. (Ez sem változott.)
Órák
után Armin lehajtotta a fejét, elnézést kért, és a Marcóval közös iskolai
projektre hivatkozva otthagyta őket, hogy a könyvtárba siessen. Mikasa, aki
többnyire egy lépést sem mozdult Eren felől, fel lett kérve, hogy részt vegyen
az iskolai bajnokságon. Javarészt az motiválta benne, hogy Eren megígérte neki,
hogy az első sorból fog szurkolni, illetve az, hogy a legnagyobb ellenfelét,
Annie Leonhartot akarta mindenképpen legyőzni. Hogy a csapat összeszokjon,
újabban minden egyes nap hosszú órákon keresztül űzték a klubfoglalkozást.
Eren
a maga részéről ellógta a sajátját, ahogyan tegnap
és amúgy tegnap is tette.
–
Biztos nem gond? – aggódott Mikasa. – Ha szeretnéd, kihagyhatom az edzést –
ajánlotta fel. – Vagy beülhetnél hozzánk, nem fogjuk elárulni, hogy megint
lógni akarsz. – Azért helytelenítően húzta össze a szemöldökét; nem tetszett
neki, hogy Eren ki akarja hagyni a klubtevékenységét.
–
Nem. – Eren a fejét rázta. – A parkba kell mennem.
–
A parkba? Mi dolgod arrafelé?
–
Öhm… kacsák – bökte ki végül. – Kacsákat fogok etetni.
–
Te? Kacsákat etetni? – Jean, az arrogáns, seggfej Jean ez alkalommal is
megtalálta őket. – Ugye csak szívatsz?
–
Mi bajod a kacsákkal?! – fortyant fel Eren. – Én nem etethetem őket vagy mi?
–
Dehogynem – előzte meg Jeant a válaszadásban Mikasa. Furcsán csillogott a
szeme, ezért Eren örült a köztük levő biztos távolságnak. Mikasa néha nagyon
különösen tudott viselkedni a jelenlétében, és olyankor Jeannal egyszerűen nem
lehetett bírni. Ha addig nem történt semmi csetepaté, garantáltan addig
provokálta Erent, míg a fiú galléron nem ragadta. Akkor bezzeg reagálhatott
gyorsan Marco és Armin, hogy időben (vagyis még azelőtt, hogy Shadis
professzornak is feltűnik a kis incidens) visszafogják őket.
A
parkban valóban voltak kacsák, de Erent éppen annyira izgatta a jelenlétük,
ahogyan azokét az övé. Dobott nekik némi kenyérhéjat (mert valamivel el kellett
ütnie az időt), aztán odacövekelt a tóparti padhoz, és nem mozdult onnan. Csak
kapkodta a fejét, hol jobbra, hol balra, mint egy őrült, és amikor nem ezt
csinálta, akkor a telefonján leste az órát.
A
tegnapban az volt a különös, hogy mindig akadt egy pillanat, amikor az idő
megállt. Azután a pillanat után az óra nem előre, hanem visszafelé indult meg;
ugyanúgy pörögtek a másodpercek, percek, órák, csupán minden visszafelé.
Mindezt azért, hogy a tegnap újra meg újra el tudjon kezdődni. Ezt rajta kívül
senki sem tapasztalta meg. Másnap – a következő tegnapon – senki sem tudta,
hogy miről beszél, mikor rákérdezett a jelenségre, és senki sem értette
pontosan, hogy hogy lehet, hogy bizonyos dolgok szerinte már megtörténtek.
Végül
kiderítette, hogy mi állhat a háttérben. Az első tegnapon, amikor minden
elkezdődött, hibázott. Elcseszte. A parkban volt, a hülye kacsákat nézte, mert
ki akart szabadulni az iskola négy fala közül, élete ketrecéből, és valahogy
sikerült elcsesznie a nagy találkozást a lélektársával.
Valamennyien
rendelkeztek lélektárssal – a
legtökéletesebb társsal a világon, valaki olyannal, aki kizárólag azért született
a világra, hogy értük létezzen. A
lélektársat úgyis fel lehetett fogni, hogy a „nagy Ő”, életük nagy szerelme vagy leghűségesebb barátjuk. Nem
kellett feltétlenül beleszeretni az illetőbe, de sosem kellett attól tartani,
hogy elhagyja őket. A lélektárs dolga volt, hogy életük végéig mellettük
álljon.
Mindenkinek
akadt a világon egy, aki csak arra várt, hogy találkozzanak. Az emberek arról
számoltak be, hogy az univerzum nem engedi, hogy elkerüljék egymást.
Eren
mindig is ettől félt. Hogy eljön a pillanat, amikor találkoznia kéne a
lélektársával, de ostoba módon elmegy mellette az utcán, mert nem ismeri fel. Mert
semmit sem tudott a lélektársáról. Nem ismerte a nevét, nemhogy a pontos
lakcímét, vagy a tartózkodási helyének a koordinátáját. Semmit sem tudott róla.
Hány éves, mit dolgozik, férfi-e vagy nő, öreg vagy fiatal.
Semmit – de ez így volt rendjén.
Nem
szerepelt a csuklóján név vagy monogram, vagy bármilyen jel, állatalak, amiből
azonosítani lehetett volna, az univerzum azonban gondoskodott róla, hogy ez a
balszerencse sose következzék be.
Akinek
egyszer lehetősége nyílt, hogy találkozzon a neki rendeltetett, tökéletes
társsal, az előbb vagy utóbb találkozott is vele. Ha első alkalommal elkerülték
egymást, akkor megállt az idő, és a tegnap – vagyis az a nap, amikor szemtől
szembe kellett volna állniuk – újra meg újra elkezdődött. Egészen addig
tartott, míg össze nem találkoztak. Míg ott nem álltak egymás előtt, és egymás
szemébe nézve rá nem ismertek a másikra. Amikor ez bekövetkezett, az idő múlni kezdett:
nem volt többé csak tegnap, hanem
volt tegnap, ma és holnap, meg persze azután is. Végre lehetőség nyílt az azutánra is.
–
Persze, el kellett csesznem. – Eren visszasüllyesztette a zsebébe a telefonját,
majd dühében dobott egy kis kenyérhéjat azoknak a rühes, szárnyas dögöknek. –
Évek óta nem hemzsegett kacsáktól ez a francos tó, nekem meg pont meg kellett
állnom, hogy nézzem őket, és annak a hülye lélektársnak meg pont ma kellett
erre járnia, és… Hiába forgolódom, hiába keresem, egyszer sem találom! Ezt
egyszerűen nem hiszem el! – fakadt ki. – Ez is az én szerencsém!
Az
idő délután négy óra ötvenkét perckor állt meg. Eren négy óra negyven perckor
legszívesebben mindenkit megfojtott volna, aki a parkban időzött. Anyukák
sétáltak a gyermekükkel kézen fogva, megálltak, gyönyörködtek a rusnya
kacsákban, és Eren igyekezett mindegyikükre sugárzóan mosolyogni.
Ha az egyikük az, menten felkötöm
magam arra a fára – gondolta, miközben
tovább folytatta a bűbájos mosolygást. Nem tudta eldönteni, hogy melyik
gondolat borzasztotta el jobban: a gyerekes anyuka vagy esetleg a gyerek. Vagy
mondjuk a kisbaba a babakocsiban. Hogy is ismerhettek volna rá egymásra?
Nevetséges volt ez az egész!
Négy
óra negyvenhét perckor izgatott kiáltás hallatszott, és mire Eren feleszmélt, a
korlátra támaszkodva már egy vörösesbarna hajú, határozottan felnőtt nő dobálta
vadul a kacsáknak az ennivalót. Egyik barátja – valószínűleg a lélektársa, mert
túl közel álltak ahhoz, hogy szimplán
férj és feleség legyenek – kutyafuttában érkezett, hogy megakadályozza a
madarak korai pusztulását, a másik viszont lemaradt (vagy inkább emberi
tempóban követte őket), miközben a barátnőjével – esetleg feleségével? – beszélgetett
telefonon.
Eren
elfojtott egy mosolyt; minden tegnap jót szórakozott a különc trión. Egyiknek
sem nézett a szemébe, mert felesleges volt. Ők már megtalálták a párjukat.
Hatalmasat
sóhajtott, majd megdörzsölte az arcát a kézfejével. Négy óra ötven perckor a
holnap gondolata sosem tűnt még ennél távolibbnak.
–
Vajon hol rontom el? – kesergett halkan. Igyekezett, hogy ne zavarja meg mások
boldogságát, különösképpen a trió szerelmespárjáét. A nő, akit a szőke férfi
Isabelnek nevezett, eltáncolt a korláttól, hogy a nyakába csimpaszkodjon.
Meghitten ölelkeztek, és a férfi – Farlan
– Isabel enyhén domborodó pocakját simogatta azzal a kezével, amelyikkel éppen
nem a derekát fogta. Isabel mosolygott, és kipirult arccal magyarázott valamit a
madarak iránti szeretetéről. Farlan nem felejtette el emlékeztetni, hogy a
legutóbbi házi állatuk – egy aranyhal, akinek még nevet is adtak – megdöglött,
mert Levijal – a trió harmadik tagjával – üzleti útra ment, és így Isabelre hárult,
hogy gondoskodjon róla. Kész szerencse, hogy nem kutyát vagy macskát tartottak.
Az
idő telt, az óra négy óra ötvenegy percet mutatott.
Hatvan másodperc – gondolta –, aztán
megáll… és minden kezdődik elölről.
A
trió harmadik tagja, Levi elunta a szerelmesek romantikázását; addigra már letette
a telefont – „Csodás napot, Hanji drágám,
sok örömet a két kis mókuskádban!” –, és mintha egy kicsit a fogát
csikorgatta volna, mikor elbúcsúzott, majd fogta magát, és váratlanul lehuppant
Eren mellé.
Ez
új volt.
Levi
sosem közelítette meg, hanem mindig megindult az újonnan érkezők felé. Beszélt
egy alacsony, csinos arcú lánnyal – Petrával
–, egy szőke, fiús hajú nővel – Nanaba
–, meg még – bár kelletlenül! – egy idősebb, Sannesnek nevezett pasassal is, akitől
aztán fintorogva fordult el.
Mindig velük beszélt és mindig
káromkodott, sosem ült le Eren mellé,
és sosem vizslatta őt lopva, a szeme
sarkából.
–
Hé! – Négy óra ötvenkét perckor Eren, letéve arról, hogy a holnappal
foglalkozzon, dühösen felcsattant, és teljes testével a férfi felé fordult. –
Megmondaná, hogy mégis mi a francért bámul ennyire? Valami baja van velem?
Levi
ránézett, és összefonódott a tekintetük. Szúrós szeme volt, elsőre szürkének
tűnő, valójában azonban egészen kék. Szúrós és ismerős, annyira ismerős, hogy
Eren érezte, hogy bennakad a levegője. Elfelejtett lélegezni, gondolkodni,
bármit is csinálni, mert Levi szemébe nézett, Levi meg az övébe, és valahogy…
azon kapta magát, hogy tudja. Nem
kellettek szavak, nem kellett francos név vagy jel a csuklójára, hogy ráismerjen
arra a személyre, aki neki teremtődött, aki egyedül őérte élt és lélegzett;
egyszerűen tudta és kész. Elég volt ránézni, a szemébe nézni, hogy tudja,
hogy felismerje.
És
ahogy ráismert a lélektársára, arra is rájött, hogy mit cseszett el állandóan.
Sosem nézett rá. Farlan és Isabel mindig annyira elterelték a figyelmét, hogy
bele sem gondolt, hogy őt is megnézhetné magának. A telefon után pláne nem. A
telefon…
–
A telefon! – kiáltott fel. – Te rohadék!
– Négy óra ötvenhárom perc volt, és éppen mellkason bökte Levit. A férfi felvonta
a szemöldökét, de pusztán ennyivel nem tudta megakadályozni, hogy Eren rázúdítsa
a haragját. – Van fogalmad róla, mióta várok rád? Hogy minden egyes nap
ugyanolyan volt, és el kellett viselnem azt az arrogáns, seggfej Jeant, meg
végig kellett néznem Hannah és Franz nyáladzását, mert ők meg pont tegnapelőtt
jöttek össze, így még teljesen új nekik ez a kapcsolat, aztán a parkba
menekülök… És… te… A telefon, te rohadék, a telefon! Nem hiszem el, hogy nős
vagy! Nem leszek senkinek a másodhegedűse – csúszott ki aztán a száján az első
gondolat, ami eszébe jutott a telefonnal kapcsolatban –, szóval vagy elhagyod
ezt a Hanjit, vagy engem hagysz el, világos voltam?!
Levi
úgy nézett rá, mint egy hülyére.
–
Te mégis miről beszélsz? Kit hagyok el és miért?
–
A feleségedet! – háborgott Eren. – Hanjit!
–
Hanji… Oh.
–
De bátyus nem is nős – jegyezte meg Isabel értetlenül. – Hanji az egyik jó
barátunk.
–
Nem nős? – Eren Isabel felé kapta a fejét. – De hát…
–
Az egy fogadás miatt volt. – Isabel összeráncolta a homlokát. – Mondtuk
bátyusnak, hogy ne fogadjon ellene, tudod, Hanji szeret kísérletezni, bátyus
meg szereti azt mondani neki, hogy úgysem tudod megcsinálni… és hát, most nem
jött be. Fogadtak, hogy Hanji, a barátunk
– hangsúlyozta – meg tudja-e csinálni, és a vesztesnek a másik kedvére kellett
tennie egy héten keresztül. Mivel bátyus rendszeresen pápaszemnek vagy szarházi
szemüvegesnek szokta hívni… vagy képzelheted, hogy még miket talál ki –
forgatta meg a szemét –, Hanji azt szabta, hogy ezúttal úgy kell vele
beszélnie, mintha ő lenne az élete értelme. Tudod, mintha a lélektársa lenne.
–
Tehát… – Eren nyögve fordult vissza Levihoz. – N-nem vagy nős? – kérdezte
bugyután. Érezte, hogy lángra gyúlt az arca. Jelenetet rendezett, a park kellős
közepén, és úgy viselkedett a lélektársa előtt, mint egy komplett idióta.
Ráadásul ez volt az első találkozásuk! Igazán szép kis bemutatkozás volt!
Levi
undorodó horkantást hallatott.
–
Nem – felelte végül. – Előbb a halál, minthogy bármi közöm is legyen ahhoz az
őrült nőszemélyhez.
Eren
elnevette magát, majd lassú, bizonytalan mosolyra húzta az ajkát. Szépen
bemutatkozott, valahogy jóvá kellett tennie, de sejtelme sem volt, hogy mivel
kezdje. A lélektársa mellett ülhetett, és többé nem volt minden nap tegnap,
hanem aznap a „ma” uralkodott, következő nap meg a „holnap” fog, a szíve pedig
hevesen dörömbölt a mellkasában. A forróság a nyakáról kúszott fel az arcára,
és mikor Levi megtámasztotta a könyökét a combján, az állát meg a tenyerében,
hogy jobban megfigyelhesse őt, ez a pír, ez a zavar csak fokozódott.
–
Levi – mutatkozott be. – Levi A… – Elharapta a vezetéknevét, a hangja morgásba
fulladt.
Átkozottul
vonzó volt a maga módján, és Eren arra lett figyelmes, hogy nem is mosolyog, hanem
vadul vigyorog. Peregtek a másodpercek, a percek, és végre elérkezett az a
pillanat, amikor nem kellett többé az idő fogságában élnie. Sem neki, sem
Levinak nem kellett, mert szabadnak születtek, és egymás által ismét felszabadultak.
A
kezét nyújtotta.
–
Eren Jaeger – mondta.
Öt
óra volt.
És
az idő végre telt.
Készült: 2018. 05. 24. –
08. 24.
Megjegyzés: Hanji mókuskái, akikre Levi célzott, Sonny és
Bean. :D (És amúgy nem mókusok, hanem valószínűleg kutyák, mert amúgy én egy kutyás
lány vagyok. De akár mókusok is lehetnek, ha ragaszkodtok hozzá! :D)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése