Szakállal
és anélkül
Párosítás: Levi/Zeke (kövezzetek meg,
tudom, szörnyű vagyok, bűnös, amiért róluk írok, de… – állítólag egyre népszerűbb páros, úgyhogy muszáj volt, és mert a
jelenetek alapján valahogy… megihletődtem? Elsüllyedek, mindent bánok és semmit
sem. :D)
Tartalom: Zeke meg akar borotválkozni, és Levi, aki újabban a
börtönőre, asszisztál hozzá.
Megjegyzés: 90+
MANGA SPOILERT tartalmaz, mind a 108 fejezet tudatában valamint ismeretében
íródott.
A
tükör, amit Levi nyújt át egy fintor kíséretében, nem elég nagy ahhoz, hogy jól
láthassa az arcát, de több a semminél, így Zeke nem panaszkodik. A sátort egész
éjjel cibálta a szél, láncok nélkül is kényelmetlen volt aludni. Zeke reggel
nyüzsgésre ébredt, a felderítők izgatottan csacsogtak valami ostobaságon. Neki
bezzeg egy árva szót sem mondtak, csak a szájukat húzták, amikor ráesett a
pillantásuk. Levi, aki vele szemben helyezkedett el egy fadobozon, unottan
bámulta. Zeke előhozakodott a kérésével, és miután a kezében tartja a tükröt,
elgondolkodva nézegeti benne magát.
–
Ha tudtam volna, hogy arra kell, hogy a hiúságot legyezgesd vele, nem adtam
volna oda – jegyzi meg Levi morgó hangon, mire Zeke elnyom egy mosolyt. Levi
hadnagynak, az ő drága ősi ellenségének mindig is remek humora volt.
Zeke
a múltjuk ellenére azon kapja magát, hogy kedveli a férfit. Örül, amiért Erent
az ő oltalma alá helyezte annak idején az a Zackly nevű ürge, mert biztos
benne, hogy mellette nem érheti bántódás az édes kisöccsét. Nem mintha a
kisöccse annyira rászorulna bárki segítségére is… Bár talán most… Ha jól értette,
Erennek nem áll túl jól a szénája a Liberióban elkövetett mészárlásnak
köszönhetően.
De
Paradis nem érti. Nem is értheti, mit
miért tesz Eren, mert nem tudják azt, amit ők
ketten, a két testvér. Nem tudják,
mit jelent egyszerre birtokolni az Alapító és a Támadó Óriást. Nem tudják, a
Támadó Óriás miért vágyakozott a szabadság után mindig is… Hogy mit is
jelentenek ezek a bűvös szavak, amiket annak idején Kruger suttogott el az
apjuknak az óceán túloldalán. Semmit sem tudnak, csak ítélkeznek.
Zeke
nagyot sóhajt, nem reagál Levi csipkelődésére – mert ez csipkelődés, most már
különbséget tud tenni az igazi bosszúság meg a csipkelődés között. Válasz
helyett furcsán mosolyog, forgatja a kezében a tükröt. Mit is tegyen? Mit is
tegyen? Mire is kell neki a tükör? Tényleg meg akarja tenni?
Eltűnődik.
Lassan tíz éve – gondolja. Biztos
ezt akarom?
Levira
sandít, aki összevont szemöldökkel figyeli, a szép metszésű, sima arcára, és
elfogja a kíváncsiság, vajon mit szólna, ha meglátja… Aztán gyorsan megrázza a
fejét. Mit is érdekli őt Levi Ackerman véleménye? Erent akarja látni, vele kell
foglalkoznia. Találkozni akar vele, szemtől szemben állni, megérinteni,
megölelni, a bocsánatáért esedezni mindazon szörnyűségért, amit ellene tett.
Utána meghallgatja Eren válaszát, meg az abba sűrített bocsánatkérést. Ő
megölte Eren barátait, bajtársait, Eren pedig az anyjára uszította az eszüket
vesztett óriásokat. Kvittek, nem?
Mikor
odanéz, ismét rajtakapja Levit.
–
Mi van? – Most ő morog. Ritka pillanat. – Végig bámulni fogsz?
–
Mint már korábban említettem… – Levi ajkára sötét mosoly kúszik. – Nagyon
sokáig fogjuk egymást boldogítani.
–
És ez a szuper ajándékcsomag azt is tartalmazza, hogy mindvégig bámulni fogsz?
– kérdezi türelmetlenül. Fogytán az ideje, a tükör pedig egyre nehezebb a
kezében. Meghozta a döntését, nem szabad visszatáncolnia.
–
Mindig bámulni foglak – hangsúlyozza
Levi. Aha, tehát mindig. Remek.
Zeke
felmorran.
–
Nem is tudtam, hogy ekkora érdeklődést mutatsz aziránt, hogy hogyan szarok. Ha
mondtad volna korábban, nem rejtőzöm el annyira a bokrok mögé! – int a fejével
a rengeteg sűrűbb része felé. A szavait követően néma csend üli meg a tábort,
egy pisszenés sem hallatszik. A felderítők befogják a pofájukat, Zeke és Levi
kettősét vizslatják árgus szemekkel. Majd’ összeszarják magukat Zeke szerint.
Vicces.
Levi
nyakán kidagad egy ér. Veszélyes, súgja
a kishang Zeke fülébe, most
felbőszítetted, de a legkevésbé sem érdekli. Nem fél Levitól, pedig lehet,
hogy jobban járna. Lehet, jobb lenne, ha egy kicsit okosabban lépne. Veszélyes, légy résen! Ő egy Ackerman! Az
agya tudja, a teste kevésbé.
Mikor
Levi megszólal a hosszas hallgatást követően, a hangja meglepően simulékony,
mintha Zeke-nek nem sikerült feldühítenie pusztán a létezésével.
–
Te nagyon utálhatsz élni, Zeke Jaeger.
Az
éles csend abbamarad, az első pusmogásokat egyre nagyobb hangzavar követi. Zeke
Levi arcába mosolyog, a férfi viszont csak nézi őt fénylő, már-már szürkének
tűnő szemével… és Zeke…
Zeke
hirtelen meglátja a szürkeség mögött felsejlő kékséget. Levinak nem is szürke a
szeme, csak annak tűnik. Kék.
Sötétkék. Kékebb az égboltnál, kékebb az óceán vizénél. Zeke nem is tudja,
mihez hasonlítsa.
Megrántja
a vállát, és a lehető legegyszerűbben fogalmaz, mert úgy érzi, nem tud
összetákolni egy épkézláb mondatot.
–
Szerencsére már nem kell sokáig.
Őszintén
mondja, lenyeli a gombócként felgyülemlett keserűséget. Az utóíz a szájából bezzeg
nem tűnik el nyomtalan, felkavarja a gyomrát, hányingert kelt benne, hogy aztán
megvívjanak egymással: melyikük az erősebb? Vajon sikerül úgy rejtőznie a
közömbösség álcája mögé, hogy Levi nem veszi észre a nyugtalanságát? Vajon
mennyire is érdekli a hadnagyot? Vajon mennyire mélyre hatóan figyeli a szeme
sarkából?
Levi
nem felel. Nézi őt, nézi, ez tagadhatatlan, de nem felel.
Zeke
sóhajt egyet – egyszerűbb a könnyebb utat választani, nem? –, aztán kést kér.
Levi felhorkan, a fejét rázza tiltakozóan, és úgy néz rá, mint egy komplett
idiótára. Zeke talán az is, de akarja azt a kést, nemcsak a saját egója fényezése
érdekében kuncsorgott azért az ostoba tükörért.
–
Mire kell? – vakkantja a kérdést a férfi; gyanakodva méregeti. – Mire készülsz,
Zeke? Ha azt hiszed, hogy még ebben a helyzetben is nálad van az előny…
Zeke
megérinti a saját arcát, a szőke szőrszálak csiklandozzák a tenyerét.
–
Szerinted mire kell? – kérdez vissza. – Természetesen azért, hogy
megborotválkozzak. Melegem van – mondja úgy, mintha nem egyértelmű. Mintha Levi
gyengeelméjű lenne. Direkt húzza a férfit, élvezi az apró, alig észrevehető rezzenéseket,
amik végbemennek az arcán. – Melegít a szakállam – folytatta –, szeretnék tőle
megszabadulni. Neked jó dolgod van, te akármikor megborotválkozhatsz, de én…
Sajnos jó ideje nem volt rá alkalmam.
Levi
fintorgott.
–
Borotválkoztál valaha is? – Előrehajol, a fintor mögül láttatni engedi a
kíváncsiságot. Kíváncsi, őszintén kíváncsi, és így Zeke is kíváncsi lesz. Mikor
ismét gúnyt hall, csalódottságot érez. Pedig volt egy pillanat, egy nagyon
rövid pillanat, amikor azt hitte… De hát nem is Levi Ackerman lenne, ha nem
okozna meglepetést; most is azt teszi: – Olyan alaknak tűnsz, aki összepisálja
magát az örömtől, amiért végre egy kis szőr nő a mellkasán. Gyanítom, ilyen
lehettél kölyökkorodban is. Majd’ bepisáltál örömödben, hogy végre férfi
lettél, ezért nem nyúltál többé a borotvához.
–
Jó ideje nem borotválkoztam, ez tény, de… – Zeke elbizonytalanodik. Muszáj
Levinak mindent tudnia róla? Muszáj a tenyerénél is jobban ismerni őt? Nem
cimborák, egymás nemezisei!
–
De? – Levi erősködik, nem hagyja annyiban, Gyanakodik, bűnösnek gondolja,
keresi az alkalmat, mikor darálhatja le, ahogyan megígérte.
–
Nem fontos – motyogja. – Lehet, hogy igazad van. Azért megkaphatom azt a kést?
Tényleg meg szeretnék szabadulni ettől a szakálltól.
–
Aha, hát hogyne. – Levi hangja gúnyos, a tekintete rezzenéstelen. – Hogy aztán
átváltozz nekem óriássá?
–
Te magad mondtad, hogy nincsenek itt kövek, amikkel jólesően dobálózhatok.
–
Ez is igaz – bólintott; a gúnyt már-már elismerésbe csapott át. – Tényleg
nincsenek. – Körbekémlel, a felderítők el vannak foglalva a maguk dolgával.
Egyik sem meri megkérdőjelezni a nagy Levi Ackerman döntéseit, aki évek
elteltével is az emberiség legerősebb katonája rangot birtokolja. – Hát jó –
egyezik bele. – Borotválkozz meg, de rajtad tartom a szemem!
Zeke
arca felragyog. A kezét nyújtja a késért, mert tudja, hogy Levi mindig tart
egyet óvatosságból az övébe rejtve, és amikor a férfi lassan eleget tesz a
kérésnek, összeráncolja a homlokát. Hirtelen támad az ötlete, félvállról jegyzi
meg, maga sem tudva, miért. Reménykedik, hogy igent kap válaszul? Vagy inkább
biztos az elutasításban, és csak udvariassággal közli Levijal?
–
Ha ennyire félsz, csinálhatod akár te is – ajánlja fel könnyedén; még a vállát
is megvonja. Hát ennyire nem érdekel, nézd csak meg! Ezt akarja üzenni vele.
Csakis ezt, nem az ellenkezőjét.
Levi
felhúzza a szemöldökét.
–
Segítsek megborotválkozni? – A ránc a szemöldöke között elmélyül, ahogy
meglátja Zeke lángba boruló arcát. Hiába fordítja félre a fejét, a zavartság
egyértelmű, vörös jelet vésett a bőrére. Az idióta is tudja, miért történt. –
Végül is… – És hirtelen Levi is zavartnak tűnik. Ez annyira nem jellemző rá,
hogy Zeke nem kicsit döbben meg, mikor eljut a tudatáig, hogy mit is lát. Mire
feleszmél, a férfi már közelebb húzta a fadobozt, ráadásul annyira közel, hogy
összeér a lábuk. Tisztán hallja a szabálytalan légvételt, a bőrét simogatja a
forró lehelet. – Miért ne? – suttogja Levi, és nem törődve a körülöttük
felcsapó sutyorgással, nekilát, hogy teljesítse Zeke kérését. – Szerencsés vagy
– dörmögi közben –, hogy vannak olyan beképzelt alakok a Felderítő Egységben,
akik erre is gondolnak, még itt, a semmi közepén is, különben tényleg nagy
szarban lennél.
Zeke
nem válaszol, neki is nehezére esik a légzés. A szíve a torkában, és ahhoz
képest, hogy huszonkilenc éves, a teste meg sokkal öregebb a valódi koránál, a
kamaszok izgatottságát érzi. Remeg, Levi meg a karjára simítja a kezét, hogy
csillapítsa, mert nyilvánvaló, hogy mi okozza, miért okozza, és ha nem vigyáznak,
véletlenül megvágja.
–
Nyughass! – szól rá finoman. – Egyikünk sem akarja, hogy a véredet ontsam, nem?
–
Ó, pedig én azt hittem, hogy…
Levi
játékosan bánik a pengével, Zeke-nek elakad a lélegzete. Összeszorítja a
szemét, de nem érzi a fájdalmat, így rá kell jönnie, hogy a másik rútul
átverte, s most magában jól szórakozik rajta. Mikor meglesi, még inkább
megdöbben: Levi meg sem próbálja titkolni a jókedvét, sőt még somolyog is az
orra alatt.
Vicces.
Aztán
Levi elkészül, Zeke pedig megmossa az arcát a hideg vízzel. Nyitva tartja a
szemét, a tükörképében gyönyörködik, Levi meg úgy helyezkedik, hogy ráláthat,
mert majd’ megőrül a kíváncsiságtól, csak ezúttal remekül leplezi. Együtt nézik
a tükörképét, az éveket fiatalodott férfi sima arcát, Grisha Jaeger fiatalkori
énjét, akire alig lehet ráismerni.
Zeke
nagyot nyel.
–
Ó, a francba… – suttogja megrendülten. Szakállal arra a férfira emlékeztet, aki
nőül vett egy szigeti lányt és Eren Jaeger apjává vált, Shiganshina
elismerésnek örvendő doktoráéra; szakáll nélkül arra, akit Zeke ismert – az
Eldiai Birodalom újjáépítéséért küzdő Grisha Jaegerre, Dina férjére…
Az
apjára.
Zeke-ben
a saját apja és Eren apja is megtestesült valamilyen formában. Akárhogy is
nézi, akármennyire is bánja – vagy tetteti, hogy bánja –, minduntalan
emlékezteti magát rá, hogy Grisha Jaeger fia, elég csak egy pillantást vetnie a
saját arcára.
–
Ó, a francba – ismétli, s mikor Levi felé kapja a fejét, a férfi hitetlen
tekintetével találja szembe magát. Levi nem úgy bámulja, mint akiről süt, hogy
gyanakszik, hanem úgy, mint aki nem akar hinni a szemének.
–
Ó, a francba – mondja ő is suttogó hangon, mire Zeke a homlokát ráncolja.
–
Mi a baj? – kérdezi, és elkerekedik a szeme, mikor Levi végighúzza az ujját a
szőrtelen arcán. Valami baj lehet a szívével, mert az hol kihagy egy dobbanást,
hol akkora bummal hívja fel magára a figyelmet, hogy Zeke tarkóján legördül egy
izzadtságcsepp. A teste is elárulja, mert mire észbe kap, belesimul Levi
gyengéd érintésébe.
–
Mit művelsz? – kíváncsiskodik Levi, mert a rohadéknak muszáj kommentálni, ami
történik, és Zeke hallja a hangján, hogy mosolyog. (Látni nem látja, mert
réges-rég összeszorította a szemét.)
–
Te mit művelsz?
–
Ismerkedem.
–
És tetszik, amit megismersz, hadnagy?
Levi
az álla alá nyúl, felfelé billenti az arcát; kényszeríti, hogy állja a
tekintetét. Csillog a szeme, nedvesnek tűnik az ajka.
–
Fiatal vagy – mormolja. – Nagyon fiatal.
–
És ez meglep? Tudhatnád, hogy huszonkilenc vagyok.
–
Többnek nézel ki.
–
Tanulhatnád még a bókolást, ezzel nem fogsz magadnak egyhamar nőt.
Levi
megrántja a vállát.
–
Nem is hiányzik.
–
A nő? – Zeke felnevet, megenged magának egy icipici gúnyt. – Mikor volt
utoljára nővel, Mr. Ackerman? – váltott át játékos stílusra. Nem érti, mi ütött
belé, de egy cseppet sem bánja, hogy az események ennyire váratlan fordulatot
vettek. Feléled a legendás bátorsága, nem ismer félelmet, hiszen az egész
életét eddig abban élte le. – Nos, Mr. Ackerman? Mi a válasz? Mikor volt
utoljára nővel? Vagy férfival – teszi hozzá sietve, mikor látja, hogy Levi nem hezitál
a válaszadással, ha már egyáltalán szándékában is áll valaha válaszolni. A
provokáció nyílt, szégyentelen és figyelmen kívül nem hagyható; Levi megremeg, a
homloka ráncba szalad, s így egy gyűrött arcú, mezei állatra emlékeztet. Zeke
kiélvezi a szavainak hatását, a látványt még annál is inkább.
–
Pofa be, Jaeger – érkezik végül a felelet egy morgás kíséretében. Olyan arcot
vág, hogy Zeke-nek ezúttal esze ágában sincs tovább szemtelenkedni; bólint, és
ő is jól mulat, a siralmas helyzetének ellenére is. Közeledik az ideje vége, de
legalább egyszer kirúghat a hámból és felengedhet.
Levi
elindul, int a fejével, hogy kövesse. Zeke úgy tesz.
Mennek,
nem szólnak egymáshoz, a tábor felé tartanak. Zeke bármerre fordul, minden
irányban ugyanaz a látvány fogadja: kolosszális méretre megnőtt fák rengetege,
a végtelennek tűnő erdő, sehol egy jópofa kőszikla, amivel dobálózhat. A Bestia
Óriás ketrece, egy olyan börtön, ahonnan nem tud szabadulni, még ha akarna is.
De
nem akar.
Kivételesen nem.
Azóta nem, hogy rájött, mennyire szórakoztató az élet, ha
az ember Levi Ackermant kapja börtönőrül.
Mikor
Levi megtorpan, ő is megáll, és csak vizslatja a férfi izmos hátát, mert a
felderítők köpenyén keresztül, a Szabadság
Szárnyainak szimbólumán is átsejlenek az izmok. Nevetségesen eltörpül Zeke
száznyolcvanhárom centije mellett, de még így is elég tekintélyt parancsoló,
különösen a szokatlan csillogással fénylő szeme, annak ritkán látott mély
kéksége, a sötétség, mikor megfordul, hogy ránézzen. Zeke egészen kicsivé húzza
össze magát tőle.
Levi
méregeti.
Nézi
és tanulmányozza.
–
Jól áll – mondja hirtelen. – A szakáll is, de az is, hogy nincs.
–
Jól? – Zeke érzi, hogy megered a nyelve, a bénultság feloldódott. – Úgy
gondolod? – kérdi.
–
Igen – feleli a férfi őszintén. – Tényleg jól áll. Meglepően jól.
–
Akkor jó. – Zeke zavartnak látszik. Végigsimít a simára borotvált arcán, és
szégyenlősen lesüti a szemét. Nem vall rá, nagyon nem, mégis… most ez történik.
– Nem akartam… Tudod, ha látni fogom Erent… Én…
–
Logikus. – Levi megérti. – Az öcséd. Fontos a jó benyomás.
–
Igen…
–
Zeke.
Mire
felemeli a fejét, Levi már előtte áll.
–
Mi az? – suttogja neki, de a válasz pofonegyszerű. (Te vagy az.)
–
Ha akkor nem úgy viselkedtél volna… – Levi mégis megfontolja, átgondolja, hogy
mondja. – Most egészen máshogy beszélgetnénk, ugye tudod?
–
Akkor? – Tudja, mire gondol a másik. – Ó, hát persze… Shiganshina…
Hogy
miért is nem tud ez működni? Ez a valami, aminek Zeke nem mer nevet adni?
Leginkább azért, mert Zeke négy évvel korábban megölte Levi egyik legjobb
barátját (meg megannyi másikat még Erwin parancsnokon kívül, bajtársát,
ismerősét). Shiganshina vérben fürdött, azt megelőzően pedig ott volt Utgard
kastélya, az odavezető út, Ragako… Annyi áldozat, és mindegyikhez köze volt, a
vérük a tenyeréhez tapadt, s azóta sem tudta lemosni. A vér valami olyasmi,
amitől soha sem lehet megszabadulni.
(Tehát
nemcsak amiatt nem működne, hogy Zeke egy év múlva feldobja a talpát. Az csak
megfűszerezi az amúgy is „vicces” kapcsolatukat.)
–
Ugyan már, hadnagy. – Zeke lusta, idegtépő mosolyra húzza az ajkát. Gyakorlott
benne, így biztos a profi kivitelezésben. – Ha akkor nem úgy viselkedtem volna,
most nem beszélgetnénk – jelenti ki magabiztosan. – Valami egészen
szórakoztatóbb és felfrissítőbb dolgot művelnénk, ugye tudod?
–
Úgy gondolod? – Levi a száját bámulja. – Hogy mindennek a tudatában…
–
Úgy – szakítja félbe. – Holtbiztos
vagyok benne, hadnagy.
Levi
bólint. Elhiszi.
–
Jól áll így, szakáll nélkül. Fiatalabbnak látszol.
Ugyanazokat
ismétli, Zeke viszont nem bánja. Legalább most, legalább néhány pillanatra
levetkőzhetik az álarcukat. Legalább nem ugyanazt a játékot játsszák, mint eddig,
hanem egy kicsit frissítettek rajta. Az örökös macska-egér játék, a
fenyegetőzés, Zeke sakkban tartása, mikor Eren…
Paradis nem érti – gondolja Zeke. Nem
érti, mit jelent, hogy az én drága öcsém felfalta Lady Tyburt. Rajtam múlik,
hogy Gabi és Falco megláthatják ezt az erdőt? A gondolat megnevetteti,
szórakozott mosolyt csal az arcára. Levi hitetlenkedve figyeli.
Figyelj is csak – villantja rá a tökéletes, hófehér fogsoros mosolyát. Figyelj is csak, élvezd ki, hogy főnököt
játszhatsz… Hamarosan másmilyen lesz ez a játék… Sokkal kegyetlenebb.
Behunyja
a szemét, ahogy Erenre gondol. Annak idején megígérte neki, hogy egyszer
visszatér megmenteni őt, és most itt van, itt áll Paradis kietlen,
felperzselésre kész földjén, ahogyan ígérte, s készen áll rá, hogy valóra
váltsa.
Meg
fogja menteni.
Ő
az igazi hős ebben a történetben, ő, aki gyermekként feladta az álmait, a
békés, boldog gyermekkort, aki oldalra söpört mindent és mindenkit… Az anyját,
az apját… Az egész addigi életét. Aki mindvégig remekül játszotta a kormányhoz
hű, állhatatos harcost, hogy minél magasabbra emelkedjen, aztán csapot-papot
otthagyott, mikor Eren megüzente neki az ottlétét.
A
szövetségük jelévé vált a baseball labda valamint a kesztyű, a testvéri
kötelékük első jelévé… és most itt vannak, egymásra vannak utalva. A Támadó és
a Bestia, mert a támadáshoz egy bestiára van szükség – királyi vérre, hogy minden a Koordinátor kezében aktiválódhasson.
Ehhez meg még egy kicsi időre, de Zeke már nem türelmetlen. Nincs értelme
türelmetlennek lenni, ha ennyi évet várt rá… ha egészen gyermekkora óta erről a
pillanatról álmodozott.
Nem
tudja, kinek az emlékeit látja, nem tudja, honnan olyan biztos benne,
egyszerűen csak tudja, mit kell tennie, kire kell hallgatnia.
Ha
a terve sikeréhez az kell, hogy teljesen átadja magát Erennek, akkor habozás
nélkül megteszi. Ha az kell, hogy feladja önön életét, szintúgy. Semmi sem
változik, az akaraterő sem.
Zeke
önmagában erős, meglepően erős,
Erennel az oldalán pedig legyőzhetetlen.
Majd mi befejezzük – bólint. Eren és
én… A két testvér. Befejezzük azt, amit annak idején apánk nem tudott. Ez a mi
küldetésünk… Egy örökkévalóságig tartó, soha véget nem érő háborúnak a végére
teszünk mégiscsak pontot. Csak mi tehetjük… Csak mi, és…
Elhallgat,
összerezzen.
Levi
valamikor a karjára fonta az ujjait – a bal
karjára, ahol a hatalmas heg húzódik, és amire tapintatosan nem kérdez rá, bár
látszólag furdalja a kíváncsiság –, most meg a száját bámulja, ám nem éri fel,
talán még akkor sem, ha bolondot csinálva magából, lábujjhegyre emelkedne a
tábortól nem messze. A száját bámulja, mert csak bámulni tudja, megérinteni
soha sem. Annyi minden szab gátat mindannak a furcsaságnak, amit napok óta
mindketten éreznek… Annyi minden!
Őrültség,
nem megengedett, tilalmas, mégis mikor Zeke lehajol, hogy Levi arcára simítsa
izzadó tenyerét, nem eresztik egymás tekintetét. A kezükbe veszik egymás arcát,
érintik, tanulmányozzák, vizslatják egymást; mindkettőjük ujjai meztelen, sima
bőrön siklanak végig. A vibrálás közöttük szemmel látható, Zeke érzi, ahogy
szikrák pattognak az érintésük mentén. A kamaszkor… Az édes, drága kamaszkor…
Ahhoz sem lehet hasonlítani. Mosolyog, és így Levi is viszontmosolyog, vagy
legalábbis valami mosolyszerűség sejlik fel szép ajkán.
–
Ne növeszd vissza a szakállt – tanácsolja. – Anélkül az emberek legalább nem
tippelnek majd az apámnak.
–
Nem én nézek ki túl öregnek, drága hadnagy – feleli erre Zeke –, hanem inkább
te tűnsz túl fiatalnak.
A
pillanat megtörik, Levi el akar húzódni. Zeke éhesen és szomjasan kap utána,
mohón, testében lüktető vággyal, és amikor a karja a férfi törékenynek látszó
csípője köré fonódik… mikor akár egyetlen erőteljesebb érintéssel könnyedén
összeroppanthatja az emberiség legerősebbjének vélt katonáját, enyhe diadalt
érez a nyelve hegyén. Meg nagyon sok mindent – Levi ízét.
Nem
csókolóznak, egyszer sem csókolják meg egymást. Zeke véletlenül sem simítja a
kezét Levi feszülő ágyékára, és a férfi sem tesz hasonlóan, mert nem tehetik,
nem szabad, mindenki közel van, gyűlölik, mégis szeretik egymást, a világ meg
megroppan a hazugságok és az igazságok súlya alatt. Kétségbeesetten vergődnek
egymás karjában, és a szenvedélyes, romantikus ölelésnek a vadon kolosszális
fáinak árnyékában megvan a maga szomorú oldala is – kristálytisztán érződik a tehetetlenség, a háború, a holttestek
oszlásának bűze, a megannyi bűn, amit egymás iránt elkövettek.
Zeke
mindezek tudatában ölel, Levi pedig mindezek tudatában viszonozza azt. Csak
kapaszkodnak egymásban, két felnőtt, aki túl korán nőtt fel, aki mindenkit
elveszített, és csak kapaszkodnak és kapaszkodnak, mert tényleg nem tehetnek
mást. Várnak és remélnek, várnak és remélnek.
Tudják,
hogy nincs többé visszaút ebből a csatából; a tragédia, amit mindig a születés
óta vállaltak, elkezdi számolni a másodperceket a láncreakció felé…
És
így mindannyian haladnak előre a saját határozott, egymást nem metsző útjukon.
Készült: 2018. 08. 18.
Ezzel kellett volna kezdenem a Zeke Levi vonalat. Doujinshi mikor lesz? Vagy kisfilm, vagy drama cd? Fanart. Bármi. Kivagyok éhezve. Azt hiszem az agyam is kezdi elfogadni, hogy Ök nagyon jól dorombolnak együtt.
VálaszTörlésEmlékeim szerint én is ezzel indítottam el a magyar Levi/Zeke történeteket. :D Mondjon bárki bármit, jó páros. Vagy legalábbis túl jók a közös jeleneteik (és akik a kor miatt szoktak problémázni a shipeknél, azok is fellélegezhetnek, mert Levi nem kétszer annyi idős, mint Zeke).
TörlésDoujinshi? Öhm... velük kapcsolatban? Megmondom őszintén, én tényleg vadászatot indítottam, kb mindent megnéztem, ami róluk szól, de még nagyon frissnek tűnik ez a ship ahhoz, hogy találjon az ember jó dolgokat. Általánosságban viszont hamarosan azt a részét is bővítem a blognak, van néhány megkezdett doujinshi-fordításom. De előbb a manga új fejezete kerül terítékre, hamarosan hó eleje (és az új fejezet mellett kemény zh-időszak vár a sulimban). :D