„Amit
sosem mondtak ki…”
Párosítás: Nicolo/Sasha(/Connie)
Tartalom: Connie az egyetlen, aki a tenyerénél is jobban ismeri
Sashát. Ő az egyetlen, aki azt is tudja, amit mindenki elől titkoltak, és amit sosem mondtak ki, mert nem lehetett
– mert az egyikük eldiai, a másikuk marleyi.
Megjegyzés:
1.)
Avagy a canon era Rómeó és Júliája kb., hiszen elég siralmasan bánnak még most
is az önkéntes katonákkal.
2.) A 108. fejezet ismeretében íródott, tehát MANGA SPOILERT
tartalmaz. 853-ban játszódik, egész pontosan a „naplementés” jelenetet követő
vacsora.
Connie
tudta. Sosem kötötték az orrára, de
Sasha nem csupán egy nagyon jó barát volt számára, mint ahogy a többiek
tekintettek rá, hanem a „Másik Fele”.
Olyan kötelék fűzte őket egymáshoz, ami túlment a szimpla barátságon. Az ikertestvéreként
gondolt a lányra, akire bármikor számíthatott, és aki emellett úgy olvasott a
gondolataiban, mintha ténylegesen belelátott a fejébe. Sasha jóformán egy
nyitott könyv volt előtte és valójában ő is Sasha előtt. Connie tudta, amit mindenki elől titkoltak, amit
nem mondtak ki, mert nem lehetett, és Sasha is tisztában volt vele, hogy tudja.
El kell neki mondanom – suhant át a gondolat az elméjén ijesztő gyorsasággal, mire
megmerevedett. Onnantól kezdve félredobta legendás bátorságát, és inkább bármit
megtett, hogy kerülje Connie tekintetét. Továbbra is beszélgettek, hiszen nem
történt semmi, nem igaz? Semmi olyan, amiről tudnia kellett volna… De Sasha
egyszer sem nézett a szemébe.
Ez
sokaknak nem jelentett semmit, míg néhányan csak értetlenül kérdezgették – „Már
megint mi van a két lököttel?” –, hogy aztán valami elterelje a figyelmüket.
Valami, ami sokkal fontosabb két tizenéves drámájánál. Mondjuk Hizuru. Mondjuk
annak szövögetése, hogyan dobják oda Historia királynőt a Bestiának… Vagy akár
az is, hogy hogyan mentsék meg a világot a „remegés” nélkül. Annyi más fontos
dolog volt! Annyi más!
Sasha
egy cseppet sem bánta, így is magán érezte Connie pillantását – akkor is,
amikor a fiú ott állt mellette, meg akkor is, amikor tüntetőleg a hátát mutatta,
mert éppen besértődött valami ostobaságon.
Némán
rágódott.
Nem az, hogy nem bízom benned, de…
Jaj, ne csináld már! – Homlokán bosszús
ránc jelent meg, mikor a fiú ezúttal a második verziót választotta. Úgy
helyezkedett, hogy nem fordult Sasha felé, de nem is mutatta magát teljesen
Jeannak, aki által a „lökött duójukból” – a lóarcú srác szerint – „tűrhető
trió” lett az elmúlt három év során. Éppen megint besértődött valamin, amiről rajta
kívül senki más nem tudott, és Sashának kedve támadt egy kicsit megrángatni a vállánál
fogva, hogy észhez térítse.
Ne kezdd már megint, Connie!
Az
ajkába harapott. Erőltetnie kellett a mosolyt, aztán a nevetést is, amikor Jean
mondott valamit, ami egyáltalán nem volt vicces – Armin szarkazmusnak nevezte, de sem Sasha, sem Connie nem értették, ez a
szó mit jelent –, és bezzeg ezzel ahelyett, hogy beleolvadt volna a
környezetébe, még inkább felhívta magára a figyelmet. Tekintetek szegeződtek
felé – Jeané, Arminé, azé a beképzelt Floché –, még Mikasa is abbahagyta az evést
egy pillanatra Levi hadnaggyal egyetemben, hogy rábámuljon. (Eren máshol
étkezett, az utóbbi hónapokban ritkán csatlakozott hozzájuk. Hogy a jelenlegi
védelmét ki látta el, az egy jó kérdés volt. Sasha csak azért nem hozakodott
elő vele, mert akkor nem figyelemelterelés történt volna, hanem rögvest pánikot
keltett volna minden asztalülőnél.)
Connie
a szemét forgatta és sóhajtott.
–
Annyira jellemző! – Csak ennyit mondott, utána a vacsorájával foglalkozott.
Sasha megörült, amiért most sem faggatózott, így hát ő is az újabb, ínycsiklandozó
fogással törődött, nem pedig az aggodalmaskodással. (Akkor is el kell mondanom neki.)
–
Jó étvágyat – tolta elé a tányért azonnal Nicolo, aki kötelességének érezte,
hogy legközelebbi „barátainak” mindig ő szolgálja fel az ételeket, és ahogy Sasha
odanyúlt, hogy közelebb húzza magához, egy röpke pillanat töredékéig összesimult
a kezük. Nicolo ez alkalommal már nem rántotta el úgy, mint legelőször.
(El kell neki mondanom.)
Legelső
alkalommal a fiú jóformán teljesen kifordult magából. Szerencsére senki sem
hibáztatta érte – Yelena, Hanji és Levi szánakozva tekintettek rá, Sasháék kissé
aggódva. A sziget lakói ördögök voltak, ezt nevelték belé, amióta az eszét
tudta.
De ördögök márpedig nem léteztek, nem
igaz? – sandított Sasha a fiúra a
szeme sarkából. Te magad mondtad
legutóbb, hogy mégsem létezünk. Legutóbb… A szó sóhajként gördült le az
ajkáról, észre sem vette, hogy nemcsak magában mondta ki. Ördögök nem léteztek
– Nicolo szemlátomást lassan tanulta meg ezt, és ahogy egytől egyig megismerte őket,
úgy zárta valamennyiüket a szívébe.
Sosem
gondolt barátságok szövődtek – mert valamelyest barátságnak lehetett nevezni
azt is, ami közte valamint Jean meg Connie között alakulgatott. Eldiai vér
ellenére Sasháék semmiben sem különböztek tőle, nem voltak mocskos vérű démon-
vagy ördögfattyak, ahogy odahaza hívták őket, nem fertőzött az érintésük, nem
kellett attól tartani, hogy a puszta jelenlétükkel is átkot szórnak a marleyi
népre. Ezekről a szörnyűségekről az egyik vacsora alatt számolt be Sasháéknak,
mire Jeannak egyből el is vette vele az étvágyát, nem pusztította el a tányérra
pakolt ételt. Connie sem falatozott onnantól kezdve annyira jóízűen, és még
maga Sasha is csomót érzett a torkában. Az étel finom volt, ínycsiklandozó,
csupán kihívást jelentett, hogy el is fogyjon az információk birtokában.
Azóta
szerencsére sok minden változott. Nicolo feloldódott, viccelődött és mesélt.
Nemcsak nyomorúságos dolgokat, hanem a családjáról is, akiket hátrahagyott,
mikor besorozták, a barátairól, akik hasonlóan vélekedtek a világról, ahogyan
ő, s akik minden bizonnyal meggyászolták az eltűnését követően. Mesélt a
szokásaikról, a gyerekkoráról, a kedvenc dolgairól, és még Jean meg Connie is
érdeklődve hallgatták, nemcsak egyedül Sasha itta a szavát csillogó szemmel.
Viszonylag sok minden változott.
Sasha
boldogan mosolygott, miközben finoman elhúzta a kezét – el Nicolótól –, majd
nekilátott, hogy elfogyassza az ételét. Akik nem ismerték annyira, mint Connie,
azok azt gondolhatták, hogy az evésnek örül ennyire. Mikasa nagyokat pislogott,
utána lenyelte a megrágott falatot, Floch megrántotta a vállát – a rohadékot az
égvilágon semmi és senki nem érdekelte, nem csoda, hogy Nicolóval sem tudott
megbarátkozni! –, Armin összesúgott Hanjival (megint egy újabb összeesküvés-elméletet
szőttek, Onyankopon meg Yelena pedig örömmel adták alájuk a lovat), Levi az
üres tányérját bámulta, és azon tanakodhatott, hogy Eren után menjen-e vagy
sem. Akik nem ismerték annyira, mint Connie, azok nem törődtek az ilyesfajta
apróságokkal.
De Connie tudja – szaladt át a gondolat a lány elméjén. Ő mindent tud.
A
szájába tolta a kanalat, és a vacsora alatt kivételesen egyszer sem nézett a
legjobb barátjára.
** N & S * *
Nicolo
még mindig remegett az érintéstől. Körülötte a felderítők jókedvűen
fogyasztották a vacsorájukat, de szinte semmit sem fogott fel a fel-felcsendülő
dicséretekből. A bőre lángra gyúlt ott, ahol Sasha megérintette, és az arca sem
volt különb. Egész testében érezte szétterjedni a forróságot, és semmivel sem
tudta meggátolni azt.
A kormány félrevezetett – állapította meg megkönnyebbülten, miután valamelyest
megnyugodott. Hatalmas kő gördült le a szívéről, ahogy a szeme sarkából a
lányra sandított. Sasha, aki átjutott a védőpáncélján, éppen lelkesen
falatozott a főztjéből, míg ő önmagával, a titkos
érzéseivel vívódott. Boldognak tűnt
és gondtalannak, pedig azt megelőzően, hogy asztalhoz ült, hatalmas teher
nyomta a vállát; alig lehetett felvidítani.
Nyolcszázötvenhármat
írtak, és éppen Hizuru visszajelzését várták a segítséget illetően – legalábbis
ennyi információt azért el-elcsöppentettek egy-egy étkezés során. Nicolo a
marleyi konyha mestereként megszerezte ugyan a „séf” pozíciót, szabadabban
járhatott-kelhetett néhány társával ellentétben, de nem nyerte el a nagyfejesek
bizalmát. Még mindig ellenségesen bántak az önkéntes katonákkal, fegyvert
szegeztek rájuk, nem engedték, hogy találkozzanak Eren Jaegerrel; Nicolo maga
is többnyire csak messziből láthatta a híres fiút, aki állandóan védelem alatt
állt. Hogy miért óvták ennyire még a széltől is, azt nem értette. Yelena sosem
bántotta volna Zeke öccsét, hiszen Zeke-et egyenesen istenítette. A megmentőjét
és a vezetőjét látta az ideje vége felé járó férfiban, így nyilvánvalóan nem
ártott volna neki.
Erre
a gondolatra fel kellett sóhajtania.
Néha annyira ostobák! – bosszankodott, miközben megtámasztotta az állát a tenyerén.
Az asztalra könyökölve gyönyörködött a falatozó felderítők – Sasha! – látványában, és amikor Jean
pofátlanul rávigyorgott, igyekezett nem zavarba jönni. Legalább étkezésekkor
láthatta őket! Ha máskor nem is – mert nem várhatta el tőlük, hogy a konyhán
lebzseljenek, mikor háborúra készülő katonák is egyben, nemcsak a barátai –,
legalább ekkor!
Ez is több a semminél – mosolyodott el halványan.
Miután
mindenki végzett – Sasha is a repetájával –, komótos tempóban szedte össze a
tányérokat. Sasha maradt utoljára, Jean és Connie egy kicsivel távolabb
vitatkoztak valamin, szemük sarkából utánuk leskelődve. Amint a vacsora véget
ért, mindannyian komorrá és feszültté váltak. Az étkezésre félresöpört probléma
visszatért, hogy ismételten súlyként nehezedjen a vállukra.
–
Minden rendben? – Nicolo nem bírta megállni, mégiscsak rákérdezett. A lehető legnevetségesebb
kérdést tette fel mindközül, de Sasha, aki addig nem mozdult a tányérja mellé,
hanem csak meredten bámulta azt, bezzeg egyből felkapta a fejét a hangjára. Nem
nevette ki az ostobasága miatt, nem gúnyolódott, nem tett semmit. Tágra nyílt
szemét könnyek futották el, az alsó ajka pedig árulkodóan remegett, ahogy
esetlen próbát tett rá, hogy választ adjon Nicolónak.
–
R-rendben? H-hát persze! – dadogta. – Minden a legnagyobb rendben… Minden! – Aztán elfordult Nicolótól,
hogy a fiú ne lássa, mennyire megviselték őt az aznap történtek, Nicolo azonban
az álla alá nyúlva kényszerítette, hogy egymás szemébe bámuljanak.
Sasha
aznap a „testét edzette”, ahogyan Yelena fogalmazott, és a barátai hasonlóan
cselekedtek. Mindannyian a síneknél dolgoztak, még Eren Jaeger is, akit Nicolo
csak messziből csodálhatott.
Eren Jaeger.
A bitorló, ahogy odahaza néhányan emlegették. A bitorló Eren Jaeger.
Márpedig
valami a bitorló Eren Jaegerrel történhetett, ugyanis Nicolo az ő nevét
hallotta ki Jean és Connie beszélgetéséből (meg összezördüléséből). Az a
szörnyűséges valami, ami történt, persze csodás
is lehetett egyben, mert szemmel láthatóan valamennyiüket
mélyen
megérintette. Nicolónak ötlete sem volt, hogy mi lehet az.
–
Hé, Nicolo – törte meg aztán a csendet a lány. – Szerinted tényleg idióta
lennék az óriáserő birtoklásához? – A kérdés azelőtt szaladhatott ki a száján,
mielőtt végiggondolhatta volna a feltevésével járó következményeket. Azonnal az
ajkába harapott, és sűrű fejrázásba kezdett. – Vedd úgy, hogy nem kérdeztem
semmit! – suttogta halálra váltan. – Ezt… nem kellett volna… Én nem…
Nicolo
úgy érezte magát, mintha kirúgták volna a lába alól az addig biztonságot
nyújtó, szilárd talajt.
Óriáserő?
Elkerekedett
a szeme, a rémület pillanatok alatt úrrá lett rajta.
ÓRIÁSERŐ?!
Paradis
jelenleg több óriáserőt birtokolt a kelleténél. Eren Jaeger kezében volt a
Támadó valamint az Alapító Óriás is, Armin Arlert felfalta a Kolosszális Óriás
előző hordozóját – Bertolt Hoover?,
tippelte Nicolo –, ami meg a Nőstény Óriást illette… A Nőstény Óriás a maga
alkotta kristályába zárva aludta az igazak álmát a föld alatt, mit sem sejtve –
vagy nagyon is sejtve – a felszínen történő borzalmakról. Néhanapján Armin
eltűnt, és amikor mindenki kérdezősködni kezdett, s még Nicolót is arról
faggatták, hogy nem látta-e valahol, Eren Jaeger azzal a válasszal nyugtatta
meg őket, hogy „odalent van”. Odalent, tehát Annie Leonhartnál. A
kristályának mondta a magáét, mintha megbolondult volna.
Annie-nak
vészesen fogyott a hátralevő ideje – bár nem tudták, a kristállyal ez miként
lesz kivitelezve –, Erennek öt, Arminnak tíz éve maradt hátra. Zeke Jaegernek –
a Bestia Óriásnak – mindenkinél kevesebb.
Nicolo
mellkasát összeszorította a jeges félelem.
ÓRIÁSERŐ?!
–
S-Sasha… – lehelte a lány nevét, mire az szomorúan elmosolyodott.
–
Először Mikasa akarta elvállalni, de ő félig ázsiai, félig Ackerman. Nem
engedhetjük meg, hogy a pénzéhes Hizuru rátegye a kezét a Támadó meg az Alapító
Óriásra! Nem adhatunk nekik ekkora aduászt! Ha meg ezt nem nézzük… Részben
Ackerman, ez is igaz, de nem tudhatjuk, hogy képes-e egyáltalán óriássá
változni. Mi van, ha nem? Mi van, ha úgy falja fel Erent, hogy… – Olyan erősen
vájta a fogát az alsó ajkába, hogy kiserkent a vére. Nicolo szoborrá dermedve,
letaglózva hallgatta tovább a monológját, mert mit is tehetett? Mit ért az ő
szava Paradis szigetén, a nagyfejesek szemében? Jelentett-e bármit is egy
marleyi? Azon kívül persze, hogy őket tették meg gyűlöletük tárgyául.
Tehát Erenről van szó – vonta le a következtetéseket. Nem Zeke-ről vagy Annie-ról, hanem Eren Jaegerről. A bitorlóról… A
legfontosabb hordozóról.
–
Ezért Jean jelentkezett – mesélte eközben Sasha. – Érted, pont Jean, akiből…
akár parancsnok is lehet! Vagy egy nagyon magas rangú katona, mint mondjuk Levi
hadnagy! Érted, ugye? Ezért Connie azt mondta, hogy majd ő… Pont Connie! – vinnyogta a legjobb barátja
nevét, mire Nicolónak a mellkasa után most a torka szorult el. Az nem lehet, hogy… az óriáserő új
birtokosa… – Úgy megijedtem… Azt mondtam, nem adhatjuk egy idiótának sem…
és akkor rájöttem, hogy rajtam kívül senki sem maradt. Én vagy az egyetlen
megbízható személy, aki még harci tapasztalattal is rendelkezik. Kinek adjuk?
Flochnak? – fintorgott. – Ugyan már! Rajta kívül meg kinek? Hanjinak? A
Felderítő Egységnek szüksége van rá, különben sem… Ő nem jó választás. Nem
maradt senki, csak én, nem igaz?
–
Sasha…
A
legnagyobb félelme igazolódott be.
Az
óriáserő új birtokosának Sashát szánták. Az édes, csinos, imádni való Sashát.
–
De ekkor… – Sasha hangja többször is elcsuklott, ahogy megpróbálta befejezni a
történetét. – Ekkor Connie azt mondta… hogy én is pont olyan idióta vagyok,
mint ő, így én sem… érted… így én sem örökölhetem át.
Te sem? Istenem, hát mégis létezel?
Nicolo
végül nem sírt.
–
Át akarod örökölni? – Nem sírt, viszont azzal meglepte saját magát, hogy
mennyire szelíden csengett a hangja, mikor megtörte a hirtelen beálló csendet.
Mintha nem marcangolta volna belülről a rettegés, mintha nem bénította volna
meg annyira, hogy mozdulni se tudjon!
– Nem! – kiáltotta a lány. – Dehogyis!
Én… Hogy akarnék ilyet? Én… élni akarok! – tört ki belőle. – Nem akarom, hogy
csak tizenhárom évem maradjon! De azt sem akarom, hogy a barátaim… Nem akarom
őket sem elveszíteni!
–
Ez az átok dolog eléggé el van cseszve – bólintott Nicolo, mire Sasha
prüszkölve nevetett fel. Jean és Connie, akik addig távolról hallgatóztak,
összenéztek és döntöttek; nem várták meg Sashát. Nicolo még látta, hogy Connie
pillantása elidőzött a lány karcsú alakján – hogy hezitált, mert nem volt benne biztos, hogy az a legjobb, hogy
otthagyja, vagy inkább az, hogy maradjon. Végül, mint aki a kegyetlen valóságra
ocsúdott fel a kis szerény álomvilágából, megszaporázta a léptét, hogy utolérje
Jeant. Úgy iszkolt a barátja után, mintha óriások kergették volna el Nicolo és
Sasha közeléből, akik így most életükben először igazán kettesben maradtak. A lányt még mindig nevetés rázta, a
halk, végén kuncogásnak beillő hangot egyedül Nicolo hallhatta. Rajta kívül az
égegyadta világon senki sem lehetett tanúja. Ördögök tényleg nem léteztek – a
mocskos vérű, eldiai lány az angyalok leggyönyörűbb, legelevenebb
megtestesüléseként állt előtte.
–
Pont úgy beszéltél most, mint egy eldiai.
–
Azt hiszed, egy marleyi nem ismer ízletes káromkodást?
A
lány vállat vont.
–
Sosem hallottam tőled, a kezdeti mocskolódást leszámítva, természetesen. Akkor
mindannyian kaptunk egy szép adagot.
–
Hát… – Nicolo megvakarta a tarkóját. Elvörösödött. – Mert nem volt miért
mondanom… – motyogta. – Mert… kire mondanám?
–
Ránk – nézett rá Sasha értetlenül. – Én is eldiai vagyok.
–
Sosem mondanám rád! – háborodott fel a fiú azonnal. – Soha!
Sasha
a szájára szorította a kezét, hogy elnyomja a kuncogását. A halk kis hang így
is átszűrődött, Nicolo pedig megbabonázva itta magába az emlékét. A következő
pillanatban szabályosan sokkot kapott, mert Sasha a karjára fonta hosszú,
csinos ujjait, a testével meg hozzápréselődött. Kicsit ő maga sem hihette el,
amit tett – nemhogy akkor Nicolo! –, mert csodálkozó sóhaj tört fel belőle,
amint még közelebb lépett a fiúhoz.
Ahogy
a lányt az ösztön vezérelte, úgy cselekedett Nicolo is: a keze letévedt Sasha
csípőjére, óvatosan megszorította azt, és néhány másodperc elteltével már
ölelte is. Összesimultak, ölelkeztek. Egymás bőrén érezték a másik szívverését,
a rendületlen, megdöbbentő dübörgést, az eggyé keveredő illatukat, a fájdalmas
öröm ízét.
Az
ölelés felkavaró volt, mégis valahogy nyugtató; elűzte vele Sasha
kétségbeesését. A lány lassan felengedett; válla megroggyant, ahogy távozott
belőle a feszültség, a könnye elapadt. Nicolo ölelte, ő pedig Nicolót ölelte.
Nem számított, hogy marleyi, Sasha meg eldiai, nem törődtek vele, hogy Nicolóra
a fejesek a foglyukként tekintettek, akinek egy kicsivel több szabadságot
adtak. Semmi ilyesmivel nem foglalkoztak, csak a pillanatnak éltek.
És ez így jó – gondolta Nicolo. Nagyon
is jó.
** N & S **
–
Szerinted mi lesz így? – Sasha lefekvéshez készülődött, mikor hirtelen
meggondolta magát, és mégiscsak feltette az egész este nyomasztó kérdését. Mi lesz így? Mi lesz így Erennel és az
óriáserővel?
Nem
vitte rá a lélek, hogy elbúcsúzzon Connie-tól; a vallomást követően annyira nem
bírt magával, hogy valahogy muszáj volt elterelnie a gondolatait.
Vallomás? Ugyan, ne ámítsd magad! – korholta le magát. Csak…
megöleltük egymást. Semmi több. Egy eldiai és egy marleyi ölelkezett… Ha láttak
volna bennünket a tanácstagok… biztos kiutáltak volna!
Mivel
vacsora alatt végig azon kattogott a feje, ami a síneknél történt, ráadásul
körbenézve elégedetten állapította meg, hogy nincs vele egyedül, arra jutott,
hogy előbb vagy utóbb úgyis meg kell tárgyalniuk. Mi sem egyszerűbb, ha erre
először Connie-val kerít sort? Holnap majd Jeant is bevonják a beszélgetésbe,
együtt kitalálnak valamit, aztán beavatják Armint, végül meg Erent és Mikasát.
Mi sem egyszerűbb inkább erről beszélni, mint arról, amiről réges-rég kellett
volna?
Connie tudja – emlékeztette magát. Tudja azt, amit nem mondunk ki.
–
Nem tudom – felelte Connie. – Eren mostanság olyan furcsán viselkedik.
–
Mikasa szerint azért, mert Eren törődik velünk.
–
Persze, hogy törődik velünk, idióta! – forgatta a szemét. – Egyértelmű, hogy
törődik velünk!
–
Igen… – Sasha elbizonytalanodott. Az ajkába harapott, ahogy felidézte Eren
arckifejezését. Volt valami a fiú tekintetében, ami eltért a megszokottól. Tud esetleg valamit, amit mi nem? Sasha
mindig eltűnődött ezen. – Connie, én…
–
Nicolo nagyon rendes srác – vágott a szavába hirtelen a fiú. – Nagyon rendes és
tehetséges srác. Remekül főz, minden nap meglep minket valami újjal. Álmomban
sem gondoltam volna, hogy léteznek ilyen ételek.
–
Ilyen mennyei ételek – suttogta erre
Sasha. – Ha eljutunk az óceán túloldalára, még több mennyei ételt ismerhetünk
meg, ahogy azt már említettem. Annyi… csodás dolgot fedezhetünk fel! A világ… A
világ annyira gyönyörű, Connie.
Connie
rápillantott; az arca megfejthetetlen kifejezést öltött. Csillogott a szeme,
élénkebben, mint máskor, amit Sasha sehová sem tudott tennie, és a kezéből
kicsúszott a felrázni készült párna. Tompa puffanás hallatszott, ahogy az ágyra
esett, Sasha pedig levegőért kapkodott: mert Connie két lépéssel átszelte a
köztük levő távolságot, és megragadta a karját, úgy kényszerítette, hogy mélyen
egymás szemébe nézzenek.
–
Valóban gyönyörű – suttogott vissza rekedten, mire Sasha érezte, hogy
elvörösödött. Kihúzta a kezét a fiú gyöngéd szorításából, majd elfordította a
fejét, hogy ne kelljen állnia a tekintetét. Ennyi volt, a pillanat odalett.
–
Mindegy – mondta. – Gyönyörű vagy sem, a döntést Erennek kell meghoznia. Hogy
mi lesz vele meg az óriásával… Rajta áll. Nicolo meg… Nicolo… – Nevetni kezdett, idétlenül viháncolt. Nem is lehetett
ráismerni, s ő maga sem értette, mi ütött belé. – Lehet, hogy… – De végül
mégiscsak elharapta.
Minek
mondja ki?
Connie
úgyis tudta. Elég volt az arcára
nézni.
Lehet, hogy tetszik Nicolo? – kérdezett a fiú a tekintetével. Ezt akarod mondani?
Sasha
nyelt.
Mindegy – gondolta. Nem
fontos. Épp egy háború kellős közepében vagyunk… úgysincs idő ilyesmire.
Különben is… ő marleyi, én meg eldiai, az élet pedig igazságtalan. És én…
annyira idióta vagyok a szerelemhez.
–
Aludjunk inkább! – javasolta, Connie pedig aprót bólintott. Nem mondták ki a
nagy titkot, egyikük sem vallott semmit. Hallgattak, mert…
Mi
sem egyszerűbb ennél, nem igaz?
Készült: 2018. 07.
17/18. (?) – 08. 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése