2018. szeptember 12., szerda

Kenny x Uri – Megválaszolatlan kérdések [novella; soulmate AU; manga spoiler (69!)]

Megválaszolatlan kérdések

Soulmate AU, canon era
Párosítás: Kenny/Uri
Korhatár: 16
Tartalom: Kenny lélektársa egész életében kérdezősködött, majdnem mindig ugyanazt. A kérdések idővel változtak, Kenny válasza azonban aligha: ő egyikre sem válaszolt. Aztán jött Uri, és Kenny is változott.
Megjegyzés:
1.) A világon majdnem mindenki rendelkezik valakivel, akit jóformán neki teremtettek, a számára tökéletes társsal, az úgynevezett lélektárssal. A lélektársak a bőrükön képesek kommunikálni egymással, a betűk megjelennek a társuk alkarján. Ez a történet – egészen pontosan egy szösszenetcsokor – alapja.
2.) Manga spoilert tartalmaz a 69. fejezetre nézve!



Helló, ott vagy?

Kenny összeszorított foggal dörzsölte meg az alkarját, ahol a felsejlő tinta által hagyott fekete betűk szüntelenül csiklandozták a bőrét. Mindig ugyanazt a kérdést kapta – „Helló, ott vagy?” –, és ő minden alkalommal ösztönösen véresre kaparta a karját, hogy megszűnjön a viszketés. A legkevésbé sem izgatta magát, hogy válaszoljon-e vagy sem, nem gyötrődött, izgult át napokat, hogy mit tegyen, mit kellene írnia, vajon mit szólna a másik, mint Kuchel, az ostoba húga, egyszerűen tudta, hogy nem fog semmit sem írni és kész. Miért kellene nyűgöt varrni a nyakába? Miért várják el tőle, hogy belebonyolódjon egy jelentéktelen, felelősséggel járó kapcsolatba ahelyett, hogy az életet élvezné? Kuchel a saját feje után ment, és az egész életét elcseszte vele.

Helló, ott vagy?

Nem válaszolt, nem vett róla tudomást. A világon majdnem mindenki rendelkezett valakivel, akit jóformán neki teremtettek: a számára tökéletes társsal, egy lélektárssal. A lélektársi kapcsolat az emberiség egyik legrejtélyesebb köteléke volt, pontosan senki sem tudta megmondani, mi alapján alakult, mi vonzotta egymáshoz az embereket, hogyan lehettek képesek olyasmire, hogy kommunikáljanak egymás bőrén. A lélektárs ugyanis, ha a saját testére írt egy üzenetet, akárcsak egyetlen betűt is, az megjelent a másik bőrén, bármilyen távol is legyenek egymástól. Ha nem érkezett válasz, akkor előbb-utóbb az esetek többségében bebizonyosodott, hogy azért, mert az üzenet nem volt kihez eljusson – az illető ugyanis nem rendelkezett lélektárssal. Ez nem feltétlenül volt sajnálatos dolog, akadtak, akik megkönnyebbültek, hogy a kivételt gazdagították, és nem valamilyen természetfeletti erő által választották meg a társukat. Ők szabad akaratukból dönthettek, és legalább annyira boldogak voltak, mintha a lélektársukkal házasodtak volna össze.

Kenny nem akart boldog lenni. Nem akart szerelmes idióta lenni, aki éjt nappallá téve azért fáradozott, hogy ételt adjon a hálátlan feleségének és a mihaszna kölykének. Ő nem volt egy apafigura, nem tudott senkinek sem az apjává válni. Mikor rátalált a húgára, az felkoppintott, magányos ringyóként sínylődött az Alvilágban; hiába győzködte, hogy ne tartsa meg a kölyköt, nem sikerült meggyőznie. Kuchel ragaszkodott a gyermekhez, sőt a nevét is tudta már. Kenny csak azért is befogta a fülét, mikor el akarta neki mondani. Mindenáron a tudtára akarta adni, hogy egy cseppet sem izgatja a sorsuk. (Azért egy erszényi pénzt odadobott a nő ágyára, mert mégiscsak megszánta őt a szerencsétlenségéért, és Kuchel, az édes drága, szép Kuchel könnyekkel a szemében, hálától elfúló hangon rebegett köszönömöt. Ez is ennyi volt, kötelesség letudva.)

Helló, ott vagy?

A kérdés nem változott az évek során, Kenny sem. Fontosabb dolga is akadt, mintsem a lélektársával törődjön. Ott volt például az az információ, amit a nagyapjától hallott annak a halálos ágyán. Persze, hogy az emberek olyankor fecsegték el az egész életüket átölelő titkokat. Az Ackerman és a királyi család közös titka örökre megváltoztatta Kenny életét.

– A falak igazi uralkodói a Reiss család tagjai – árulta el egy bennfentes ismerőse, mikor kérdezősködni kezdett. Tudta, mit kell mondania ahhoz, hogy további információkra tegyen szert; mohón, már-már a nyálát csorgatva faggatózott. Csak egy névre volt szüksége, és végre megkapta, amit addig olyannyira keresett. A továbbiakban egy-egy elejtett szóval is megelégedett. A legendás Ackerman-erő mindezidáig egyszer sem hagyta cserben. Nem most fog eljönni az a nap, amikor vereséget szenved.
Az informátora ennyit mondott még: – Az igazi királyi család. Ha meglátod őket, tudni fogod, melyikük a királyunk. Elég lesz ránézned, hogy tudjad, kit kell támadnod, Torokmetsző Kenny.

Hihetetlenül hangzott, a forrás azonban mégis igazat mondott. Kenny abban a percben tudta, hogy ő az. Az az alig felnőtt, törékeny alkatú fiú, aki mélyen az arcába húzva köpenye kámzsáját, görnyedten ült a szekéren a testvére mellett; az elsuhanó táj helyett valami régi, cikornyás betűkkel írott könyvet bújt.

Mikor Kenny a semmiből előttük termett, és a következő pillanatban rájuk támadt, hogy végezzen velük (igazából mindkét Reiss-kölyköt holtan akarta látni), aranysárga robbanás rázta meg a földet. Olyan volt, mintha meghasadt volna az ég, a fény a magasba tört, és egy óriás alakja bontakozott ki belőle. Csak törzse volt, az is pusztán csontokból, se hús, se izom, se semmi, így Kenny fölé sem tudott magasodni, meg feje és jobb karja. Mire Kenny feleszmélt, már a démoni szörnyeteg markának szorításában vergődött, és csak az egyik kezét tudta kiszabadítani az erőteljes fogásból.

– Várj, Rod – hangzott el a szelíd, ám határozott utasítás a fiú szájából. – Ne lőj. – A robbanás következtében a kámzsa hátrabukott, felsejlettek a félhosszú, aranyló fürtök. A szeme lilán, a múlt titkainak ismerétével örvénylett, kétezer éves tudásról árulkodott. Csinos arcú fiú volt, már ha egy fiúra lehetett volna ilyesmit mondani. Kennynek kiszáradt a szája, ahogy megpillantotta.

Miután egyetlen dobással áthasította Uri Reiss bal karját, a csuklója alatt egy picivel, és miután a fiú a késsel a karjában esedezett a bocsánatáért, finoman és előkelően, úgy, hogy Kenny szívébe életében először mintha bűntudat nyilallt volna, az a hely a bőrén, ahol a titokzatos lélektárs üzenetei jelentek meg napról napra, majd hétről hétre és hónapról hónapra, viszketni kezdett.

Kenny uralkodott magán, és nem vakarta meg Uri és Rod Reiss szeme láttára. Azt mondta inkább, hogy valahogy elterelje a figyelmét a viszkető-csípő érzésről, hogy segíteni akar, és Uri halvány mosollyal az arcán bólintott.

(Ennyi volt.)

** K & U **

Mit tennél, ha csak tizenhárom éved lenne hátra, és máris eltékozoltál belőle jó párat?

A kérdés megváltozott, s vele együtt változott Kenny is. A lélektársa, akit nem ismert, minden nap más kérdést firkantott a bőrére. Úgy tűnt, sikerült abban a hiszemben tartani, hogy nem vár rá senki a nagyvilágban, mégsem hagyta abba a kérdezősködést. Kenny gyanította, azért, mert ezzel próbált valahogy túlélni. Ahogy erre gondolt, azon kapta magát, hogy kíváncsi. Vajon hol lehet? Vajon mit csinálhat? Miféle nehézségekkel kell küzdenie? Talán egyike az alvilági szerencsétleneknek? Vagy Kenny távolabbi rokonaihoz hasonlóan szegénységben nyomorog egy istenháta mögötti erdőben? Mit érthez azalatt, hogy csak tizenhárom éve maradt? Beteg volna?

Sosem kívántam a halálát – húzta el a száját. Nem akartam, hogy közünk legyen egymáshoz… De legalább boldog lehetne. Mellettem biztos nem lenne az… Nélkülem viszont…

Uri Reiss is szeretett kérdezősködni, de még jobban szeretett ostobaságokról fecsegni. A makulátlan bőrét bámulta, és amikor Rod rajtakapta, elárulta Kennynek, hogy azért, mert nincs lélektársa, aki válaszolna neki.

Kenny szánta őt. Uri Reiss csinos volt, csinos és okos, egy igazi szörnyeteg ördögi erővel, de fiatal, életrevaló – olyasvalaki, aki megérdemelte, hogy egy kicsit boldog legyen. Hogy egy kicsit ember legyen, nem pedig szörnyeteg.

Miért az ilyen embereknek nincs lélektársuk? – tűnődött el. Miért van pont nekem, ha neki meg nincs?

Elnézte Uri hosszú, sápadt ujjait, a puha ujjakat, amik gyengéden cirógatták a bőrét, keresve-kutatva a fekete szavak hiányát, és Kenny már majdnem pennát ragadott, hogy saját maga véssen oda valamit a karjára. Hogy legalább egy kis boldogságot adjon ennek a szegény, világot a vállán cipelő kölyöknek. Mert Uri Reiss csak egy kölyök volt, aki túl hirtelen nőtt fel. Aki szörnyű dolgokat tett, és aki szörnyetegnek tartotta magát anélkül is, hogy felhívták volna rá a figyelmét.

– Te mit tennél, Kenny? – kérdezte egyik este halkan, miután bezárkóztak a dolgozószobájába. Alkoholt hozatott a cseléddel, valami Alma nevű nővel, de egy kortyot sem ivott; az üveget Kennynek passzolta, a férfi pedig mohón kezdte nyeldekelni az isteni nedűt. Hiányzott már a kellemes bizsergés; annyi tennivalója akadt, hogy egyszerűen nem maradt ideje egyetlen pohárkára sem.

Lenyelte az italát, és Urira vigyorgott.

– Mit tennék? – ismételte. – Miről beszélsz már megint?

Uri lesütötte a szemét, arccsontján mintha kipirult volna a bőre – Kenny nem volt benne biztos, hogy nemcsak a dolgozóasztalon égő gyertya fénye világította volna meg jobban. Csinosnak látszott, csinosnak, ám egyetlen nap alatt mintha egy hónapot öregedett volna. Fáradtnak tűnt, fáradtnak és megtörtnek, fiatalnak és öregnek egyszerre. A régmúlt titkait őrizte a szívébe zárva, és Kenny hiába vágyott rá, hogy kifaggassa, tudta, hogy feleslegesen járatná a száját. Uri nem beszélt, ha nem akart.

Barátokká váltak, furcsa barátokká, akik minden egyes estét egymás társaságában töltöttek, hacsak Kenny nem kapott munkát, ami napokra házon kívül szólította. A Reiss rezidencia jóformán a második otthona lett (vagyis inkább az első, mert a régebbi helyre inkább csak aludni járt haza), Uri pedig az élete értelme.

Minden egyes este hasonlóan telt: Uri italt kért, és míg Kenny iszogatott, addig csendesen beszélgettek. Uri az alkarját simogatta, és a szemében szomorú vágyakozás ülte meg a helyét, Kenny pedig őt bámulta, miközben feltette a lábát a dolgozóasztalára, a földre söpört néhány fontosabb papírköteget.

Ha Rod kopogtatott, általában nem nyitottak ajtót, vagy ha nagy ritkán mégis, Uri nyersen elküldte a bátyját. Rod rendszerint hamar vigaszt talált, és nem a drágalátos, rusnya kis felesége mellett. A cselédjük, az az Alma, vagy ki a franc – mert Kenny örökké elfelejtette a nevét –, örömmel segített elűzni minden baját. Amiről a csúnya Lady Reiss nem tudott, az nem fájt neki.

Uri viszont mosolygott.

Szép volt a mosolya, tökéletes a fogsora, vidám a nevetése. Ezeket csak Kenny tudta kicsalni belőle, ami azt jelentette, hogy valahogy tényleg barátokká váltak.

A kérdések ezalatt megritkultak, elvétve érkeztek.

Kenny megkönnyebbült. Könnyebb volt úgy figyelni Urit, aki lassan feladta, hogy úgy tegyen, mintha lenne lélektársa, hogy közben nem kellett a sajátjára gondolnia. Arra az idiótára, aki annyi éven keresztül próbált vele elszántan kapcsolatba lépni. Egy kicsit persze bosszantotta a gondolat, hogy hirtelen lankadt az illető érdeklődése. Vajon miért? Rosszabbodott az állapota? Erre utalt, mikor a tizenhárom éves üzenetet írta? Esetleg megismert valakit, aki fontosabbá vált, minthogy kétségbeesetten próbáljon kapcsolatot létesíteni a lélektársával?

Egyik nap, amikor váratlanul végbeszakadt az egész, valóban fontolóra vette mindkét lehetőséget. Vajon mi történhetett? Vajon… miért kezdett el hirtelen aggódni és törődni azzal a szerencsétlennel? Miért pont most, mikor megismerte Urit? Miért? Mitől lett… minden ennyire más?

Uri a kézfejére simította a hosszú ujjait, és aggodalom csillant a szemében, ahogy odahajolt hozzá.

– Minden rendben? – tette fel a kérdést óvatosan, suttogó hangon. Alkarján a bőr még mindig makulátlan volt, csak egy kissé vörös, mert korábban, pillanatnyi dühében durván megdörzsölte.

Kennyt elfogta a harag. Miért nincs lélektársa? Uri gyönyörű volt és csodálatos, angyalbőrbe bújt szörnyeteg. Megérdemelte, hogy legyen valaki, aki vigaszt nyújt neki a magányos, keserű órákban, amikor az emberiség múltját siratja, s a jövőjükért kesereg.

– Igen – súgta vissza. – Most már minden rendben. – Változtatott a fogáson, kezébe vette Uri apró, remegő kezét. Most ő érintette finoman, ő fogta úgy, mintha az bármelyik percben szilánkosra törhet, és közben a szíve már-már a bordáját döfte, olyan iramban dobogott. A fülében vér dobolt, és életében először talán el is vörösödött. (Nagyon halványan, de valóban megtörtént.)

Az alkoholra fogta, csak kimelegedett a sokadik pohártól, ám ez nevetséges indoknak látszott annak tudatában, hogy ő Kenny Ackerman volt, a Torokmetsző, aki világéletében jól bírta a piát. Nem árhatott meg neki ennyi… főleg ilyen kevés mennyiség. Ennél jóval többet szokott vedelni a kocsmákban.

De Uri arca is kipirult.

Kipirult, és átkozottul jól állt neki a pír. A szeme csillogott, az ajka nedves volt és hívogató.

Kenny közel húzta magához, a lélegzetével a fiú csókolnivaló száját simogatta.

Uri teljesen zavarba jött.

– M-mit művelsz? – nyikkant fel meglepetten, mikor Kenny tenyere váratlanul a tarkójára simult. A szájuk puha, gyengéd csókban találkozott, ami alig volt több ajkak kezdeti bátortalan simogatásánál, mégis… mindennél tökéletesebbnek tűnt. Kenny nem csókolt meg olyan sok embert az életében, de akiket igen, azoknál ez minden értelemben jobb volt.

Uri remegett, egész testében remegett. A felnőtt Uri, aki sosem tapasztalt effélét, egyenesen kocsonyává változott Kenny izmos és erős karjában, teljes kitárulkozott egy újabb óvatosabb, lágy csókot követően. A szörnyeteg, aki bárkit irányíthatott, kivéve Kennyt, engedett, s megadta magát.

Mire Kennyben tudatosult, hogy tulajdonképpen mit is művelnek, Uri már az ölében mozgott. Ringott a csípője, ringott és ringott, és miközben mohón viszonozta a csókjait – a kicsit sem szelíd, hanem most már inkább szenvedélyes csókjait –, a karját Kenny nyaka köré fonta. A vágya egyértelmű volt, keményen és ruhátlanul pulzált Kenny combjának feszülve, és Kenny döbbent eszmélt rá, hogy maga is mennyire mocskosul felizgult. Uri alabástrom nyakát szívogatta, az egyik anyajegyet járta körbe a nyelvével, nedves és vörös-lila nyomokat hagyva a fiú bőrén mindenhol. Közben mozgatta a csípőjét, türelmetlen hévvel lökött, ölelt, szorított, csókolt, eszét vesztette a forróságtól.

K-Kenny! – Uri rekedt torokhangon zihált a fülébe, lábát makacsul a csípője köré fonta. Úgy remegett, úgy csimpaszkodott Kennybe, mintha az élete múlt volna rajta. Forró könnye Kenny bőrét csiklandozta, éppen úgy, mint a bizsergésszerű viszketés az alkarján, ahol a lélektársa szokott írogatni. Azért sem akart arra gondolni, miért kezdett el viszketni ennyi idő elteltével.
A fülénél hallotta Uri elcsukló hangját, érezte a vállának apró remegését. – M-miért… Miért nem lehetsz a lélektársam? Miért nem lehetek én az az idióta, aki állandóan zaklat… – Aztán elhúzódott, a szájával pedig megsimogatta Kenny alkarját. Eláztatta, betakarta a bőrét a forró, szomorú könnyeivel.

A pillanat elszállt, Uri nem a vágytól remegett többé. Kenny segített neki, miután lekászálódott az öléről, megigazította rajta a köntösét; nevetséges masnit kötött rá, ahogyan egykor a húga, Kuchel, és aztán megcirógatta Uri arcát. A fiúnak vörös volt a szeme a sírástól, és egy picikét az orra körül is. A száját duzzadtra csókolták, a nyakára beszerzett egy csinos foltot. Kenny alig várta Rod másnapi reakcióját a nyilvánvaló szívásnyomra. Remélte, hogy első sorból nézheti végig az idősebbik fivér kirohanását.

Uri ezalatt felsóhajtott; valamelyest megnyugodott, a fejével az italosüveg felé intett.

– Megiszod még? – kérdezte rekedten, Kenny azonban a fejét rázta.

– Nem.

Nem kívánta többé az alkoholt.

– Maradsz még? – Uri hangjából remény csendült ki.

– Mennem kellene. – Kenny pillantása a kalapja felé rebbent. Most először igazi zavartságot érzett, nem tudta, mit tegyen. Csak akkor fogalmazódott meg benne a helyes válasz, mikor észrevette Uri tekintetét. A fiú beletörődően nézte őt, ujjával ismét az alkarját birizgálta, még inkább vörösre kaparta ott a bőrét. – Mennem kellene – mondta hát –, de úgy döntöttem, maradok egy kicsit.

Uri arca felvirult.

Egész éjjel beszélgettek. Vagy legalábbis addig beszélgettek, míg Uri be nem aludt Kenny egyik kevésbé komor történetét hallgatva, mégpedig úgy, hogy a végére már a földre kuporodott, szőke fejét pedig Kenny ölében pihentette. Kenny az aranyló fürtök közé simította az ujjait, Uri fejbőrét masszírozta, és közben elnézte, amint a fiú szemhéja lassan lecsukódik. Elhallgatott, mikor Uri már halkan szuszogott, és szégyenérzet nélkül bámulta meg magának a fiú testének minden porcikáját, ami kilátszott a szétnyíló köntösből. Sosem tudott rendes, tartós masnit kötni.

Uri teste gyönyörű volt és tökéletes. Kenny egyedül az alkarját gyűlölte – a makulátlan bőrű alkart, a lélektárs nélküli alkart, ahogy magában gondolt rá.

Rohadék… – vicsorogta, és maga sem értette, miért, pennáért nyúlt.

Rohadj meg, szarházi – írta rá a fiú bőrére, a következő pillanatban pedig sok minden történt. A fekete szavak fehéren felizzottak, majd Uri bőrébe ivódtak, és ugyanabban a másodpercben, hogy ez megtörtént, Kenny csiklandozást érzett végigszaladni azon a karján, amelyiken a lélektársától szokta kapni az üzenetet. A lélektársa pont ezt a pillantotta választotta, hogy ismét írjon neki. Pont ezt… annyi hosszú nap és hét után. Pont ezt, amikor Kenny igazságot akart szolgáltatni Urinak.

(A francba.)

– Ó, a kurva életbe! – mondta ki hangosan az első gondolatát. Félredobta a pennát, és felrántotta az inge ujját.

Tudta, mit fog látni, mégis felnyögött.

Rohadj meg, szarházi – köszönt vissza rá a saját üzenete. A fekete betűk csúfosan nevettek rá.

Azt a sok fájdalmat, a megannyi magányos, szomorú percet… mindent ő okozott Urinak. A drága, ártatlan Urinak, aki így is szörnyetegként gondolt saját magára, és aki egyszer megvallotta neki, hogy azt hiszi, sosem lesz boldog.

Kenny tette boldogtalanná.

Kenny azt akarta, hogy a lélektársa boldog legyen, és úgy hitte, csak úgy lehet az, ha nincs mellette, és közben pedig éppen azzal, hogy elszakította magát tőle, tette igazán boldogtalanná.

Uri Reiss volt a lélektársa.

Uri, az egyetlen, akit valaha is közel engedett a szívéhez.

– A kurva életbe… – suttogta. – A kurva életbe.

Közelebb húzta magához, még közelebb, s Uri felmormogott álmában, miközben finoman a bőrére csókolt, és még inkább beledörgölte az arcát Kenny ölébe.

(A kurva életbe.)

(Ennyi volt.)

Uri Reiss szörnyeteg volt ugyan az emberek szemében, egy igazi, ördögi erővel bíró szörnyeteg, aki mindenkit irányított, egyedül Kennyt nem. Szörnyeteg, aki valóra akarta váltani a Paradicsomot, és aki csak tizenhárom évet kapott az élettől. Az a tizenhárom év vitathatatlanul Kennyé volt, legalábbis a fennmaradó néhány bizonyosan. Azokat most már senki sem vehette el tőle, még saját maga sem.

Uri Reiss szörnyeteg volt ugyan, de

Tökéletes is, Kenny „fénye”, az ő „tüze” és az ő „világossága”.

A lélektársa, akit egész életében gyűlölt, és akit… mindennél jobban szeretett.

Készült: 2018. 09. 10. – 09. 11.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése