I.
Párosítás: Kenny/Uri
Tartalom: Kennynek van ugyan lélektársa, de köszöni szépen, nem kér belőle.
Megjegyzés:
Avagy a manga
69. fejezete buborékok helyett egy
novellába öltve.
Kennyt sosem foglalkoztatta komolyabban a „lélektársság”.
Tudott róla, hogy a világon valahol van egy lélektársa, hiszen fekete-aranyló
bizonyítéka, egy pici, aranysárga napocska tizenkét éves kora óta ott ragyogott
az alkarján.
Mintegy
emlékeztetően viszketett, valahányszor nem túl szépeket gondolt a kettőjük
között feszülő kötelékről, amiről mindenki csak szerelmesen áradozott, de
olyannyira, hogy jóformán véresre kaparta a bőrét, mire valamelyest
csillapított a kellemetlen érzésen. Ez volt ő, Torokmetsző Kenny, az Ackerman
családból származó Kenny, aki inkább összeszorított foggal tűrte a viszketést,
mintsem másokhoz – a bolondokhoz,
ahogy magában nevezte őket – hasonlóan a számára rendeltetett tökéletes társat,
a lélektársát hajkurássza.
A
világon majdhogynem mindenki
rendelkezett valakivel, akit neki teremtettek. Kevesen voltak kivételek, és
balszerencséje Kenny nem tartozott közéjük.
A
lélektársakat valamiféle szimbólum kapcsolt össze, amit a bőrükön viseltek –
egymást kiegészítő jelképet kellett ezalatt érteni, amiből az következett, hogy
valahol a világon létezett valaki, akinek a jele Kenny napocskáját „kiegészítette”.
Ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy ugyanazt a jelet, a „napot” kellett
viselnie, sőt többnyire pont valamilyen másik szimbólum utalt a közöttük levő
kötelékre. Egy teljesen más, mégis egymással szorosan összefüggő jelkép.
Kenny
nem tudta, milyen jel egészíti ki az övét, de nem is akarta megtudni.
Egyszerűen képtelennek érezte rá magát, hogy bárkivel is kapcsolatba
bonyolódjon. A lélektársi kötelék értelmében: jóban és rosszban, betegségben és
egészségben, mindig és minden körülmények között a lélektársa mellett kellett
volna lennie. Egy egész életen átívelő köteléket jelentett, és Kenny nem az a
fajta ember volt, aki ezt teljesíteni tudta volna.
Sosem
kereste, és elhatározta, hogy soha nem is fogja. Elrejtette a jelet mindenki
elől, és amikor a nagyapja arról faggatta, hogy mikor fog hazahozni egy
hozzávaló, tisztességes lányt, a fejét ingatva, udvariasan utasította el még a puszta lehetőséget is. Inkább hagyta abban a hitben az öreget, hogy nincs
lélektársa, minthogy azzal keserítse el, hogy van, de nem fogja megkeresni,
mert ő nem olyan ember, aki el tudja kötelezni magát.
Jobb ez így – gondolta, mikor az öregember erőtlenül hanyatlott
vissza az ágyába. Ráncos kezével Kennyére szorított, és csak picit látszott
szomorúnak a tekintete. A lélektárs nélküli ember könnyedén lehetett boldog, de
egy lélektárssal rendelkező ember a lélektársa nélkül aligha. Persze ez is
attól függött, hogy kinek mit jelentett a boldogság.
Kenny
jól döntött. Kuchel így is fájdítja
eleget a szívét – lépett el a nagyapja halálos ágyától. Minek tetézzem még én is?
Mire
megtalálta a húgát, az már elcseszte az életét: egy alvilági bordélyban
dolgozott ringyóként, és az ostobája sikeresen hagyta magát felkoppintani. Az
egyik kliense tette, de hogy melyik, azt természetesen nem tudta megmondani,
mikor Kenny rákérdezett. Valamelyik a sok közül. Valamelyik, aki sosem volt és
sosem lesz a lélektársa, mert a jel elhalványodott a karján, annak a
szerencsétlennek a teste pedig már egy pöcegödörben rothadt. A szerelem vitte
az Alvilágba, és az lett a nyomora is.
Csinos
volt, mint mindig, még mindig, csinos, és szegény, mint a templom egere –
annyira szegény, hogy Kenny nem tudta nem megszánni; szánalmas látványt nyújtott. Az a kevéske pénz, amit búcsúzóul a
párnája alá rejtett el, elég lehetett annyira, hogy kihúzzák néhány hétig.
Kenny nem tudta, mikor fogja újból látni, de azt igen, hogy Kuchel arca nem
lesz ennyire pirospozsgás.
Mind elkúrjuk valahogy – vonta meg a vállát. Lehet, én is.
Kuchel
esete csak megerősítette az elhatározásában: nem volt szüksége lélektársra.
Minek bajlódjon velük? Nélkülük is elég baja volt, minek tegyen rá még egy
lapáttal holmi jelentéktelen kapcsolattal? Egy kapcsolat felelősséggel járt,
temérdek idővel és olyasmikkel, amik egyszerűen nem illettek Kennyhez.
Megvagyok én egyedül is.
Mikor
minden erejével támadt, de a fiú, aki alig nőtt ki a kamaszkorból, egyetlen
könnyed mozdulattal a markába zárta a testét, és olyan erővel szorította, hogy
még kapálózni sem nagyon tudott, nemhogy kiszabadulni a szorításból, az járt a
fejében, hogy nem létezhet ilyesmi. Egy óriással nézett szembe, egy igazi óriással, ráadásul a falakon belül. Egy erőteljes, eszméletlen óriással, akinek a törzséből
egyedül csontok maradtak, a fején és azon a karján kívül pedig, amelyikkel
Kennyt tartotta, mindene elfüstölgött.
A
fiú a szörnyeteg nyakszirtjénél gubbasztott; köpenyt viselt, melynek kámzsája
hátrabukott, mikor felrobbant az aranysárga fény, így Kenny megpillanthatta a
félhosszú, szőke fürtöket. A nap fényében aranyként
izzottak.
Akkor,
az aranyló fürtöket látva eszébe jutott a napocska
a bőrén, és talán csak egy kicsit
elgondolkodóba esett, milyen is lehetett volna, ha…
Csak
egy kicsit.
Sietve
elfojtotta.
A
fiú a jobbjával kapcsolódott össze az óriással, legyőzhetetlennek látszott, ahogy a természetfeletti erejével
legyűrte Kennyt, a legendás Ackerman
család Kennyjét. A szeme lilán örvénylett, az arcát mély, vörös barázdák – az óriássá változás jelei – tarkították. A bátyja is vele volt, egy rusnya kis
senki, aki nagyot képzelt magáról, és büszkeségtől dagadó mellel szegezte a
fegyverét Kennyre.
–
URI! – üvöltötte. – TARTSD OTT!
Kennyben
villámgyorsan tudatosult, hogy az óriásváltó fiút hívhatták így, mivel azonnal
reagált a testvére hangjára.
–
Várj, Rod. Ne lőj – hangzott el az utasítás, és a hangja olyan volt, akár a
folyékony méz. Kenny egyszerre érzett rémületet és döbbenetet, miközben
vergődni próbált az óriás szorításában.
Rod
nem lőtt ugyan, de beszélt. Ostoba, értelmetlen dolgokat fecsegett, és
igyekezett meggyőzni az öccsét, Urit,
hogy használja a démoni erőt, amivel annak idején a falakon
belül élők emlékeit is elragadták. Rod azt állította, ezt az erőt arra is fel
tudja használni Uri, hogy beszédre kényszerítse őt.
Uri
nyugodt volt.
–
Ez nem olyasmi, amit meg tudok tenni… – A szeme, a lilán örvénylő szeme
egyenesen Kennyre fókuszált. Ősi tudás csillogott belőle, a fiú, Uri ismerte őt. Ha nem is személyesen, ha
nem is névleg, de valamit tudott róla. – Ha tippelnem kellene… Azt mondanám… az
Ackermanok leszármazottja. – Nem
tippelte, tudta. Biztosra tudta, már
csak azt az elképesztő erőt látva, amit Kenny alkalmazott ellene. – Ebben az
esetben… – Uri még mindig nem fejezte be. Annyira nyugodtan beszélt, annyira
szelíden, hogy Kenny nem akart hinni a fülének, nemhogy a szemének! Egy olyan
fiú, akiben ilyen szörnyeteg
lakozott, hogy lehet képes gyengédségre?
Kenny változtatott a szabad kezében szorongatott kés fogásán. A csata még nem
ért véget. Nem adta fel. Ennyivel nem!
Felkészült,
hogy elhajítsa a kést, és Uri szeme nem hagyta abba a különös ragyogást. Azt
mondta, Kennynek ebben az esetben nincs is szüksége egyéb okra, hogy ellene
fordítsa a pengéjét. Pusztán az, hogy az Ackerman családhoz tartozik, elegendő
arra, hogy ezt megtehesse.
Kenny
válaszul eldobta a kést.
A
penge Uri bal karjába fúródott, átszakította a csuklója alatt a húsát, és míg
Rod újból a nevét kiáltotta, ezúttal rémülten – URI! –, Kenny elkeseredetten, a félelemtől halálra váltan kezdett
rimánkodni az életéért. Pont olyan szánalmasan viselkedett, ahogyan azok,
akiket le szokott nézni. Igazi királynak nevezte Urit, azért könyörgött, hogy
engedje el, engedje el… adjon neki
egy újabb esélyt.
Sosem
volt még olyan helyzetben, hogy valaki erősebb legyen nála. A gondolat, hogy ez
a valaki, ez az alig felnőtt, csinos arcú fiú, aki a támadáskor sem vesztette
el a hidegvérét, össze tudja zúzni pusztán a markával, megrémisztette. Mindig
is az erőszakot ismerte, de az életében először cserbenhagyta.
A
következő, ami eljutott a tudatáig, hogy Uri eleresztette. Az óriás vaskos
ujjai lassan ellazultak a teste körül, óvatosan, mintha Kenny üvegből lenne, visszahelyezte
a biztonságos talajra. Ezzel nemcsak őt, hanem Rodot is megdöbbentette.
– URI! – De hiába kiáltotta meglepetten a testvére nevét, Uri
addigra nemcsak eleresztette Kennyt, hanem ki is húzta az óriás testéből a
kezét. Cuppanó hang hallatszott, ahogy ez megtörtént, és Uri, ahelyett, hogy
ezek után a késhez nyúlt volna, inkább a csuklóját fogva a penge fölött,
megindult Kenny felé. Köpenye a fűszálakat nyaldosta, a világ isteneként
pillantott le a földön elterülő Kennyre.
Rod
üvöltött, lőni készült, és Kenny is fegyvert rántott. Remegett a pisztoly a
kezében, ahogy megértette, hogy Rod az Ackerman család különlegességét
emlegette fel: rájuk nem hatott ennek a mindenható szörnyszülöttnek a démoni
ereje, nem tudta megváltoztatni, elragadni az emlékeit. Nyers erővel könnyedén maga
alá gyűrhette, ám az elméjét nem tudta elérni. Nem tudta őt irányítani.
Mindenkit a világon irányított, mindenkit a világon becsapott, mindenkinek
hazudott, de Kennynek… őt nem, őelőtte igazmondásra kényszerült. Uri. A Reiss család Urija, a
kisebbik fiú, az alacsony kis kölyök, aki egyik napról a másikra nőtt fel, s
vált a világ urává és magává az ördöggé.
Kenny
lőni akart, ahogyan Rod is, és maga sem tudta megmondani, hogy pontosan kit:
Uri Reisst vagy a fivérét, Rod Reisst. Valamelyiket.
A
ravasz volt az ujja, mikor Uri letérdelt előtte. Lehajtotta a fejét, úgy
ereszkedett a térdére, s aranyló, szőke haja az arcába hullott. Lesütötte a
szemét, és fogta a kezét, fogta, de nem húzta ki a kést, és beszélt, halkan,
suttogó hangon, szomorúan és megértően, Kenny pedig tátott szájjal,
megrökönyödve hallgatta.
–
De… jelenleg… – Uri felemelte a fejét, szép, kék szemében könny csillogott. Már
nem lilán örvénylett, nem a régmúlt tudást tükrözte, hanem egy megtört, szomorú
emberét. Egy fiúét, aki túl hamar vált felnőtté. Egy fiúét, aki öregebbnek
látszott a valódi koránál, s aki napról napra jobban és jobban sorvadt.
Gyorsabban, mint a mihaszna, undorító bátyja. – Nem halhatok meg – mondta csendesen.
– Kérlek, bocsáss meg… – És miközben beszélt, a homlokát a földhöz érintette.
Kenny szeme láttára, Kennynek hajtott fejet. Egy ilyen hatalmas erővel
rendelkező király, mint amilyen ő is volt, fejet hajtott egy olyan senki előtt,
mint Kenny Ackerman.
Átszúrt
bal karjában még mindig ott pihent a kés, és pont ott, ahová a penge fúródott, a
csuklója alatt, az alkarján Kenny mintha megpillantott volna valamit, valami
apróságot. Uri Reiss lélektársi jele lehetett, amit egyenesen keresztüldöfött a
fegyverével. Egy pici, sarló alakú hold, amit misztikus, hamuszínű fényszerűség
egészített ki, tett egy kerek egésszé. Egy olyan „holdsarló”, ami tökéletesen illett Kenny „napja” mellé. Ami akár… azt is jelenthette, hogy ez a fiú, ez az
emberiség fölé emelkedő mindenható démon, a falak ördöge valójában…
…a világosságom?
Kenny
nagyot nyelt.
(Most mit csináljak?)
–
Segíteni akarok – szaladt ki a száján hirtelen, mielőtt végiggondolta volna,
Uri pedig bólintott.
A jelről, amit mindketten láttak, egy szót sem beszéltek.
Készült: 2018. 09. 09. –
09. 10.
Megjegyzés:
1.) Láttátok, hogy néz ki Uri az animében? Nem
tudom, sírjak vagy nevessek… A mangában kb. Armin szakasztott mása, erre meg…
De Florian Reiss szőke haja után már nem mondok semmit, csak élesen elkülönítem
a mangát és az animét. (És megyek a saját fejem… khm, vagyis Isayama feje
után.)
2.) A jelekről:
Uri
neve azt jelenti, hogy „a fényem, a világosságom, a tüzem”,
ezért Kenny esetében a lélektársi kapcsolat jele a „nap” lett, Urit szimbolizálja.
Kenny
neve a Kenneth rövidített
változata amúgy, a Kenneth pedig az angolos formája a Coinneach és a Cinnáed („jóképű”, „tűz született”).
Urinak
a jele „újhold”, pontosabban az a jelenség, ami azután észlelhető: a „hamuszürke fény”, vagy más néven „holdföldfény”. Ilyenkor a teljes
holdkorong szabad szemmel is látható nagyon halványan, mert a Holdat megvilágítja
a Földről visszaverő napfény. Kennyt szimbolizálja.
3.)
Még érkezik Kenny/Uri szösszenet, ami ehhez a gyűjteményhez tartozik. ^^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése