2. fejezet
Egy
teljesen más élet
I.
Kruger
Léteztek emberevő
óriások és emberek,
akik óriásokká tudtak változni. A rosszullét, a hányinger elmúlt, de
Eren Kruger az ötödik éjszaka után is nyolcszázötvenben, a cellájában ébredt,
változatlanul a tizenöt éves Eren Jaeger testében.
Eren
Jaegert minden este, mikor lefekvéshez készülődtek, az ágyhoz láncolták, és minden
reggel Levi hadnagy jött ébreszteni, ő volt az, aki végül a láncoktól is megszabadította.
Szörnyetegként bántak vele, mintha az emberiség ellensége lett volna. Az
emberiség utolsó reményeként emlegették, közben viszont összesúgtak a háta
mögött – várták a pillanatot, amikor óriássá változik és rájuk támad.
Eren
Jaeger ugyanis óriás-alakváltó volt.
Eren Jaeger igen, Eren Kruger viszont aligha. A „gyengélkedésének”
köszönhetően szerencsére békén hagyták, de valahányszor Hanji lelátogatott,
kísérletekről beszélt, amiket az óriásával kell lefolytatniuk, Levi hadnagy
pedig azt mondta, amint jobban lesz, újra próbálkozniuk kell.
Aha, próbálkozni.
Eren
nyelt egyet, ahogy erre gondolt. Egy cseppet sem várta, ám elkerülhetetlennek
bizonyult, hogy elhagyja a celláját. Az ötödik éjszakát követően Levi kora
hajnalban ébresztette, és ugyanolyan ruhákat hozott magával, mint amilyeneket ő
is viselt: a Felderítő Egység uniformisát.
Jaeger
nemrégiben csatlakozott a Felderítő Egységhez, miután kiderült róla, hogy át
tud változni egy tizenöt méteres óriássá – egy
tizenöt méteres óriássá!, szörnyülködött Eren –, mégpedig azért, mert a
felderítők voltak azok, akik a falakat fenyegető óriásokkal harcoltak a
háromdimenziós manőverfelszerelés segítségével.
Eren
az öt nap alatt igyekezett a legtöbb információt magába gyűjteni, mindent ki
kellett derítenie Jaegerről.
Az
már világossá vált, hogy nem álmodott. Egyszerűen nem tudott felébredni az
álomból, és minden annyira eleven volt, annyira valóságos, hogy igaznak kellett lennie. Autóbalesetet
szenvedett, és valahogy belecsöppent egy fantasy világba, ahol az emberiséget
emberevő óriások fenyegették, azok meg így három ötven méteres fal mögé
húzódtak, hogy megóvják magukat. Száz évet lehúztak így. Nem rossz.
Öt
évvel korábban, nyolcszáznegyvenötben azonban megjelent egy ötven méternél is
magasabb óriás, a Kolosszális Óriás, aki lyukat ütött a Mária falba.
Shiganshinát ellepték az óriások, és Jaeger anyját is felfalták. Ezek után
Jaeger bosszút esküdött, és két gyermekkori barátjával, Arminnal és Mikasával
beállt katonának, hogy csatlakozhasson a Felderítő Egységhez.
Mindenáron
ki akart jutni a biztonságos falak rejtekéből, amit Eren végképp nem értett.
Ki
az az idióta, aki öngyilkos küldetésre vállalkozik? Aki ahelyett, hogy
nyugodtan ülne a seggén, inkább úgy dönt, óriáscsemegévé szeretne válni?
Jaeger
egy idióta volt. Egy komplett idióta, semmi több. Egy komplett idióta, aki
mégiscsak olyasmire volt képes, amire Eren soha sem: át tudott változni egy
tizenöt méteres óriássá, ha pedig elvesztette valamelyik végtagját, az
visszanőtt, akár a gyíkok farka. Ha jól értette Hanjit – márpedig gyanúsan jól
értette –, akkor az óriáskísérletekben kulcsfontosságú szerepet játszott az is,
hogy esetleg rövid időre megszabadítsák Jaegert egy-két testrészétől. Ez
nemcsak az emberiség elesését jelentette volna az utolsó reményüktől, hanem
Eren végzetét is. Fogalma sem volt róla, hogy képes-e óriássá változni, és ha
igen, akkor, visszanöveszteni a végtagjait. Egyelőre arra sem talált
magyarázatot, egyáltalán ez a lélekcserélős dolog miképp működött. Az
autóbalesethez kellett köze lennie, akkor…
Eren
emlékezett a megcsúszott kerekekre, arra, hogy a fékpedált nyomta, de teljes
erejéből, és arra is, hogy a kocsi kisodródott a sávjából, s nekicsapódott a
szalagkorlátnak. Még az is halványan rémlett neki, hogy a meleg vér a szemébe
ömlött, a teste pedig mintha lángra lobbant volna a fájdalomtól… Aztán
filmszakadás következett, és egy lány, aki az álmából keltegette. Mikasa?
–
Basszus! – nyögött fel, majd lehámozta a fejéről a kötést. Nem volt többé
szüksége, nem bújhatott ki Jaeger kötelességei alól. Ha már valahogy megtörtént
a „baj”, nem maradt más választása, mint
sodródni vele, eleget tenni az elvárásoknak, úgy tenni, mintha Jaeger volna.
Jaeger vagy kómába került a baleset miatt, vagy felébredt, és… valószínűleg
ugyanolyan döbbenten és értetlenül szemléli a világot – a modern világot –, ahogyan Eren is azt, amit nyolcszázötvenben
világnak nevezhettek. Ez biztosan nem
szerepelt a történelemkönyvekben.
–
Halihó! – toppant be Hanji széles vigyorral az arcán. – Hogy érzed magad, Eren?
– Válasz helyett azonnal a fiú homlokára simította a kezét, ellenőrizte a testhőmérsékletét.
Szemlátomást megelégedett az eredménnyel, mert hümmögve bólogatott, és a
vigyora még inkább kiszélesedett. Erennek nem tetszett a szemében felcsillanó
izgatott fény. Semmi jót nem sugallt, márpedig egy időre bőven elege volt a
meglepetésekből.
Levi
hadnagy, aki felelősséget vállalt Jaegerért annak… emberiség elleni tetteiért –
Eren még mindig nem egészen értette, pontosan mi történt –, karba font kézzel,
unottan ácsorgott. Arra várt, hogy Eren végre méltóztasson magára ölteni a
Felderítő Egység tökéletes és teljesen szokatlan uniformisát. Bizonyára
mindennek megvolt a technikája, és bizonyára Jaeger rengeteget gyakorolta már,
hogy melyik övet hova, Eren azonban most találkozott vele először. Halványlila
gőze sem volt, hogyan fogjon neki, és ez hamar nyilvánvalóvá vált. Miközben
bőszen káromkodott, és próbálta becsatolni, a szeme sarkából észrevette, hogy
Levi meglepetten, a homlokát ráncolva bámulta.
–
M-megvagyok! – biztosította sietve, mire Levi és Hanji váltottak egy
pillantást.
–
Csak nyugodtan – felelte a férfi. – Ráérünk.
–
S-szuper – hebegte. Érezte, hogy átmelegedett az arca, ezért inkább sietve
hátat fordított a két felnőttnek. Furcsa volt nem felnőttnek lenni. Tizenkilenc
évesen alig számított annak abban a világban, ahonnan származott, még nem adtak
úgy a szavára, de egyetemre járhatott, és az emberek komolyabb beszélgetéseket
is szívesen kezdtek vele. Szerették, hogy ambiciózus, komoly fiatalember,
csendes és nem bajkeverő, és hogy tudta, mit akar a jövőjétől. Orvosnak tanult,
és igaz, épphogy befejezte az első szemesztert, de már azon izgult, milyen lesz
a következő. Szerette, amit tanult, és élvezettel is tanulta.
Olyan
akart lenni, mint az apja… Még akkor is, ha ezzel csalódást okozott volna az
anyjának.
Levi
végül azt is elunta, hogy mennyit szerencsétlenkedett az egyenruhájával. Egy
mordulás következtében ellökte magát a faltól, és mire Eren feleszmélt, a kezek
már a testét tapogatták végig, helyrerakták a csatokat, megigazították a
ruháját. A vörösség lassan kúszott fel Eren nyakán, a tarkója verejtéktől
gyöngyözött. Megnedvesítette az ajkát, és ahogy a nyelve végigsiklott rajta,
nem kerülte el a figyelmét, hogy a hadnagy azt is megbámulta. Nemcsak magát
teljes egészében méricskélte, hanem egy ilyen pici, jelentéktelen mozdulatnak is
jelentőséget tulajdonított. Tényleg… szemmel tartotta Jaegert.
–
Mehetünk? – kérdezte, mire Eren az alsó ajkába harapva bólintott. Mehettek.
Ennyi volt. Mégis mit mondjon? Hogyan bulizza ki, hogy ne kelljen
kísérletezniük? Nem foghatta többé a rosszullétére, Hanji szerint meggyógyult,
Levi hadnagy meg elszántan állította, hogy így is eleget pihent, most már aztán
elég a színjátékból.
Színjáték? Eren magában vicsorgott. Inkább egy elcsépelt fantasy! Már csak a főhős okostojás legjobb
haverja, meg egy legjobb lánybarátja hiányzik, aki titokban szerelmes belé… Oh,
hogy az is megvan… – eszmélt rá, mikor az alagsorból felsétálva valaki a
nyakába vetette magát. Nem kicsit szorította magához, jóformán majd’
kiszorította belőle az összes levegőt.
Puha,
fekete tincsek csiklandozták a bőrét.
Egy lány – gondolta, aki lány létére úgy ölelt, hogy ölni tudott
volna vele.
–
Mikasa, elég, a végén megfojtod!
A
lány kiengedte a gyilkos szorításból, és Erennek elakadt a lélegzete, amint
megpillantotta az arcát. Ugyanazok a finom, ázsiai vonások, ugyanaz az orr,
ugyanaz a szem, ugyanaz az arc. Még a haja is ugyanolyan hosszúságú lehetett, a
sál pedig… a fekete sál a nyaka köré tekerve pihent, éppúgy, ahogyan…
Nem
maradt ideje, hogy befejezze.
–
Eren! – A lány – ezek szerint Mikasa
– megragadta a karját. – Jól vagy? Nem esett bajod? Bántottak? – Mielőtt Eren
bármelyik kérdését is megválaszolhatta volna, sötét szeme egyetlen keskeny
csíkká szűkült össze. Ijesztő haragtól parázslott, Eren ösztönösen felnyikkant
tőle. – Ha bántott… – kezdte
vészjóslóan, mire a szőke hajú fiú, aki korábban is próbálta visszafogni, a
vállára tette a kezét.
–
Nyugalom, Mikasa – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy semmi baja. A legjobb
kezekben volt.
Mikasa
felhorkant. Ő nem így gondolta.
–
Azonnal jöttünk, amint engedték – jelentette ki. – Armin nem hagyta, hogy
megszökjek.
–
Elmagyaráztam neki, hogy nem kell túlzásba vinnie a dolgokat – mosolygott
szerényen… Armin. Míg Mikasa
szakasztott mása volt a jövőbeli barátjának, addig Jaeger Arminjáról senki sem
jutott az eszébe, hiába gondolkodott. Nem ismerte, ahogyan Hanjit és Levi
hadnagyot sem. Senkiről sem tudott semmit… a családját leszámítva. Ebben a
világban Eren Jaegernek nem voltak testvérei… és az adoptált nővérén kívül senkije
sem maradt. Ez az adoptált nővér lehetett Mikasa.
–
Köszi… Armin. – Eren megpróbálkozott egy mosollyal. Ötlete sem volt, hogyan
viselkedjen Jaeger barátainak körében. Jaeger forrófejű srác volt, állandóan
bajba keverte magát, és minden alkalommal a barátainak kellett kihúzniuk
belőle. Eren annyira különbözött tőle, hogy nem lett volna elé toll és papír,
hogy szavakba öntsék.
–
Mind itt vagyunk. – Armin csendesebben folytatta. – Még Jean is a Felderítő
Egységhez csatlakozott. Néhány kivétellel… mind
itt vagyunk.
Eren
kötelességének érezte, hogy rákérdezzen:
–
Mind? Ezek szerint…
–
Marco meghalt. – Armin szomorúan hajtotta le a fejét. – Nem tudjuk, mi történt
vele… Senki sem látta őt meghalni… Részben szerintem ő motiválta Jeant abban,
hogy csatlakozzon… De… Annie viszont a Katonai Rendőrséget választotta. Ő…
nagyon határozott volt a döntésében – mondta halkan, mintegy hümmögő hangon.
Elgondolkodó arcot vágott, két szemöldöke között ráncba gyűrődött a bőre.
–
Baj van? – kérdezett rá rögtön Eren, mire heves tiltakozásba kezdett.
–
Nem, dehogyis, nem! Csak… eszembe jutott valami. – Még inkább elhalkult a
hangja, zavartan pillantott ide-oda. Eren mindig is remekül olvasott az
emberekből. Ez az Armin, Jaeger legjobb barátja titkolt valamit. Valami nyomasztotta
őt, és ahelyett, hogy beszélt volna róla, magában folytatta az őrlődést.
–
Értem. – Eren elfordította róluk a tekintetét. Nem az ő barátai voltak,
ráadásul Jaeger… nem olyan személynek tűnt, aki csak úgy ráérez az ilyen
titkokra. Jobbnak látta, ha nem hívja fel magára a gyanút. Nem tudta, hogyan
reagálnának, ha kiderülne, valójában nem Jaeger, hanem Kruger… a távoli
jövőből? Valószínűleg a távoli jövő lehetett, vagy egyfajta alternatív világ.
Sosem hallott emberevő óriásokról a mítoszokat kivéve. Ilyesmi… nem létezett,
csak a filmekben meg a nyálas-romantikus regényekben.
De az első óriáskísérletnél ki fog
derülni, harapott az ajkába. Nem autóbalesetben halok meg, hanem elvérzek
az amputálás során. Pazar. Mindig is ilyen halált akartam.
Tennie
kellett valamit, mégpedig sürgősen.
Az
ötlet hirtelen jött, nem volt benne biztos, hogy működni fog.
Meg kell próbálnom – gondolta, majd hangosan így szólt:
–
Öhm… Hanji meg a hadnagy várnak… Öhm… kísérleteket fognak végrehajt…
–
Azt már aztán nem! – csattant fel Mikasa, szó szerint beléfojtva a mondandóját.
Még az orrcimpája is remegett, olyan dühös lett. – Nem fogom hagyni, hogy
kísérleti alanya legyél két, emberekre veszélyes szörnyetegnek! Megtiltom, hogy
velük menjél, Eren!
Megtiltod? Ez csodás – értett egyet vele Eren. Szerintem is őrültség… Ha pedig lennél olyan kedves intézkedni… Mire
végiggondolta, minden pont úgy alakult, ahogy azt eltervezte: Mikasa már sarkon
is fordult. Armin hiába kapta el a karját, könnyedén lerázta magáról a fiú
gyönge érintését.
–
Majd én elintézem! – jelentette ki harciasan, gyilkos dühvel a hangjában.
Intézd csak nyugodtan! Rád bízom!
Zseniális vagy, Mikasa!
–
D-de… – Armin rémültnek látszott. – Mikasa, várj, ez…
A
lány nem hallgatott rá.
Ne is! – szorgalmazta Eren lelkesen. Menj csak!
Lazán
intett, és alig bírta megállni, hogy ne vigyorogjon látványosan. Jaeger másik
barátja, Armin, aki valószínűleg azok közé tartozott, akik inkább kerülték a
konfliktusokat, árnyalatokat sápadt, mire Mikasa befordult a folyosón. Levi
hadnagy és Hanji magukra hagyták őket, hogy beszélgessenek, de nem mentek
messzire, ráadásul maga az egész hely csordultig telt felderítőkkel. Akármerre
néztek, minden irányból zöld köpenyes alakok mászkáltak. Izgatottan vagy éppen
gyanakvóan beszélgettek egymással, fél szemüket Erenen tartva.
Levi
hadnagy különleges osztagába négyen tartoztak: egy csinos, vörösesszőke nő, meg
három férfi, akik közül az egyik mindig elharapta a nyelvét, valahányszor
belekezdett egy unalmas szentbeszédbe. Úgy viselkedtek, mint akik nem szívlelték
Jaegert (kivéve persze a nőt, Petrát,
aki kedvesen mosolygott minden reggel, mikor a reggelit hozta, és vidáman
faggatta Erent a hogylétéről). Jaeger semmivel sem próbálkozhatott volna, ha
szökni akart.
Mindegy. Én nem Jaeger vagyok.
Arminon
eluralkodott a pánik.
–
Én… Jaj, Eren, tudod, milyen, ha bepöccen! – fakadt ki.
Aha… Az, hogy tudom, kicsit túlzás,
de… sejtem.
–
Hát persze! – bólogatott serényen. – Én tudom a legjobban.
–
Most jobb, ha…
–
Ha utána mész – fejezte be helyette. Armin nagyon menni akart. – Teljesen
megértem, menj csak.
–
N-nem baj?
–
Ugyan, dehogy. Menj csak! – Még integetett is neki. – Később beszélgetünk… haver.
–
Igen… – nézett rá Armin furcsán. – Később… – Azzal Mikasa után rohadt, Eren pedig
abban a minutumban hatalmasat sóhajtott. Hullámokban árasztotta el a
megkönnyebbülés, amiért nem kellett tovább bajlódnia velük. Persze nem élhette
le teljesen egyedül az itteni erejét, ezzel is tisztában volt, de… ameddig csak
tudta, próbálta megőrizni a kilétét. Belegondolni sem mert a következményekbe.
Vajon hogyan reagálna ez a világ arra a valamire, ami vele meg Jaegerrel
történt?
Nem jól – gondolta. Biztosan
nem jól.
Ismét
sóhajtott, az arcát dörgölte a kézfejével. Hiába érezte, hogy meggyógyult,
fáradt volt. Nem is fáradt… inkább kimerült, állapította meg, ahogy megindult
az istálló felé. Magán érezte a pillantásokat, de megpróbált nem foglalkozni
velük. Volt valami közös benne meg Jaegerben: mindketten szerették az idejüket
a lovakkal tölteni.
Legalább bennük megbízhatunk – mosolyodott el halványan. A fekete szőrű ló azonnal a
tenyerébe nyomta az orrát. Megszaglászta, Eren pedig mosollyal az ajkán
élvezte, ahogy a nyirkos orr a bőréhez dörzsölődik, nedves nyelv meg finom
nyálnyomokat hagy maga után. Felnevetett, mire a felderítők még inkább
megbámulták. Így érzi magát Jaeger minden
egyes nap? Sajnálta a fiút a bizalmatlanságért.
–
Hűha! – Petra hangja rángatta ki a gondolatai közül, elismerően füttyentett.
Odalépett mellé, rámosolygott, és ahogy a ló felé közelítette a jobbját, az
fújni kezdett rá. Eren tágra nyílt szemmel figyelte az állat viselkedésében
végbemenő drasztikus változást. Míg teljesen megnyugodott a tenyere alatt, elég
volt csupán Petra érintésének az ígérete, már kimutatta a foga fehérjét. Petrát
nem zavarta. – Mindig ilyen – magyarázta, mikor Eren döbbenten nézett rá. –
Senki sem tudja megszelídíteni. Senki,
kivéve a gazdáját – fűzte hozzá.
–
Pedig nagyon szelíd – cirógatta meg Eren az állat durva szőrét. – Nem is értem…
–
Te vagy az egyetlen, aki a gazdáján kívül hozzáérhet – folytatta Petra.
Eren
hümmögött.
–
Pedig annyira… gyönyörű ló – mormolta. – Szinte teljesen…
–
Megjuhászkodott előtted? – Petra halk, kuncogó hangot hallatott. – Én is
észrevettem, pedig korábban… egy cseppet sem kedvelt. Vajon mi okozta ezt a
hirtelen változást?
–
Biztos rájött, mennyire menő vagyok – viccelte el a dolgot.
–
Menő? – Petra a homlokát ráncolta. – Az mit jelent?
–
Öhm… – Eren zavarba jött. A francba,
modern szavak. – A fiatalok használják… Valami, ami nagyon… öhm… klassz? –
próbálkozott, mire Petra továbbra is értetlenül nézett rá. – Valami, ami nagyon
jó – helyesbített.
–
Oh! – Petra bólintott. – Értem. Nem sokkal vagyok idősebb nálad, de ezt még nem
hallottam.
–
Új kifejezés… Én is csak… hallottam valakitől.
–
Hihetetlen, mit ki nem találnak.
–
Ugye? – Eren nyelt egyet, sűrű bólogatásba kezdett. Sürgősen témát kell váltanom, különben még nyilvánvalóvá válik a
hazudozásom. – Öhm… tehát egyedül a gazdáját kedveli? – kérdezte, s inkább
az állat szőrén táncoló ujjaira koncentrált. Nemcsak a ló nyugodott meg az
érintésétől, hanem ő is attól, hogy megérinthette. – Kié ez a szépség?
–
Az enyém.
A
válasz végül nem Petra szájából érkezett. Eren összerezzent, és úgy megpördült,
hogy majdnem elvesztette az egyensúlyát. Karok nyúltak ki, fonódtak a dereka
köré sietve, és Levi hadnagy könnyedén tartotta meg, miközben mélyen a szemébe
nézett. Könnyedén, mintha pehelysúlyú lenne, s Eren érezte a dagadó izmokat, a
férfi erejének valódi mértékét. Úgy emlegették, hogy „az emberiség legerősebb katonája”, és valóban rászolgált erre a
hangzatos névre.
–
Jól vagy? – A hangja halk volt, mormogó. Eren bőszen bólogatott, elpirult.
–
A-ha… – A hadnagy csak azután eresztette el, miután meggyőződött afelől, hogy
meg tud állni a saját lábán. Nem törődött Petra csodálkozó tekintetével, sem
azzal, hogy azok a felderítők, akik szemtanúi voltak a jelenetnek, nyomban
őrült sugdolózásba kezdtek. Semmivel és senkivel sem törődött, csak Erennel.
–
Akkor jó – mondta egyszerűen, majd elhúzta a kezét. – A kis barátnőd… remekül
használja a kardját, a kis barátod pedig… nagyszerűen bánik a szavakkal.
–
I-igen? – Eren próbált nem meglepetten cincogni, de nem sikerült. Levi felhúzta
a szemöldökét, és furcsán nézett rá.
–
Igen – bólintott kurtán. – Nem lesz még kísérletezés, bár… így nem sok
hasznodat vesszük. Takarítani még mindig nem tudsz.
–
De múltkor is ő végezte a legjobban a munkát – kotyogott közbe Petra. – Hadnagy
mondta, hogy… – Levi egyetlen pillantással beléfojtatta a többit.
– Amíg kitaláljuk, mit kezdjünk veled,
csacsoghatsz egy kicsit a barátaiddal. Ne hidd azt, hogy megúszod az
ötvenhetedik falakon túli expedíciót. Szemöldök úr ragaszkodik hozzá, hogy
velünk gyere. Bár ötletem sincs miért, jelenleg tényleg többet ártasz, mint
amennyi hasznot hozol. De hát ő a parancsnok, én csak hadnagy vagyok.
–
O-oké – suttogta Eren. Még több barát. Remek.
– H-hol vannak?
–
Erre. – Levi még mindig furcsán nézett rá. A csuklójára fonta az ujjait, mikor
Eren megmoccant, és egyetlen hosszú pillanatig visszatartotta, míg alaposan
megnézte őt magának. A felderítők körülöttük döbbenten hápogtak. – Megváltoztál
– jegyezte meg halkan, gyanakvóan húzva össze a szemöldökét. – Amióta
összeestél… Teljesen megváltoztál.
Eren
pillanatok alatt teljesen elfehéredett.
–
Csak össze vagyok még zavarodva – dadogta, mire Levi felhümmögött.
–
Igen… – mondta olyan hangon, mint akit egyáltalán nem győztek meg. – Össze vagy
zavarodva.
–
De jól leszek! – tette hozzá gyorsan a fiú. – Seperc alatt olyan leszek, mint
régen!
–
Hát hogyne, Eren.
Egy szavadat sem hiszem, üzente a tekintetével.
Eren
nagyot nyelt.
Ó, a kurva életbe.
Mi a francért kerültem én ide?
II.
Jaeger
– Úgy aggódtunk érted,
bátyus! – szipogott Grace, miközben a szemét törölgette. A kezében használt
zsebkendőt szorongatott, az elmúlt tíz perc alatt annyiszor fújta belé az
orrát, hogy Eren egy idő után nem számolta.
Míg
Callum az ágyhoz húzott székben gubbasztott, ráadásul egy elég kényelmetlen
pozícióban, addig ő Eren mellé fészkelte magát, még a takaró alá is bebújt,
hogy a testével érezhesse a bátyját. Eren nem tudott betelni a létezésükkel.
A
szülei házassága nagyon hamar tönkrement. Grisha fia volt, ez semmit sem
változott, de a szülei nem voltak együtt. A válásra gyorsan sor kerülhetett,
mivel ebben az időben nem tizenöt éves volt, hanem tizenkilenc, és az öccse,
Callum nemrégiben töltötte a tizenötöt. Ha a személyisége alapján kellett volna
testet cserélniük, bizonyosan az ő testébe került volna. Grace-t örökmozgó,
kíváncsi kislányként minden és mindenki érdekelte, de még így is Carlához
hasonlított a legjobban. Callum ezalatt a bajkeverők körét gazdagította.
Igazából ő testesítette meg azt az Eren Jaegert, aki gyerekkorában folyton
belekeveredett valamibe, és akit Eren Grace-hez hasonlóan azonnal a szívébe
zárt. Nem tudta nem szeretni a „testvéreit”, még akkor sem, ha annyira nem
ismerte őket.
Még
mindig furcsa volt a gondolat, hogy az anyja pont a kiképzőjéhez ment férjhez.
Ha jól értette, régóta ismerték egymást, sőt Grace állítása szerint Shadis volt
az a valaki, aki bemutatta az anyjukat Grishának. Az anyjuk akkoriban egy
étteremben dolgozott pincérnőként, és Shadis, aki a városszélén talált rá az
eszméletlen Grishára, elhozta magával oda egyik alkalommal. Eren Kruger szülei
így találkoztak.
Vajon ez nálunk is így történt? – gondolta kíváncsian Eren. Anya és apa… ismerték volna Shadist?
Hirtelen
semmit sem akart jobban, mint visszatérni abba a világba, ahová tartozott, no
meg a hazautazással egybekötve rákérdezni a kiképzőjénél, hogy mennyire ismerte
a családját. Újra fájdítani a szívét a múltjával kapcsolatos emlékekkel… még
ezt is bevállalta volna, hogy visszakerüljön abba az időbe, a világba, ahová igazából tartozott.
Egyszerűen
nem tudott megmaradni ebben az új, különös világban. Minden alkalommal eszébe
jutott, hogy az egész olyan, akár egy gyönyörű álom, amiből egyszer fel fog
ébredni. Egy álom, amit az elméje kreált, hogy túlvészelje azt a valamit, ami
odaát vele történhetett.
Lehet,
hogy nemcsak egy szimpla ájulás volt? Lehet, hogy valami súlyosabb? Lehet, az
óriáserő mellékhatása? Olyan álomba zuhant, ami hosszan tartott, amiből… nem
biztos, hogy felépül? Olyasmibe, mint amit Trost alatt is megélt, mikor
elvesztette az irányítást az óriása fölött? Lehet, hogy most is ez történt, és
az elméje azt is csak kreálta, hogy összeesett?
Eren
ilyen kérdésekkel marcangolta magát, alig tudott odafigyelni a kishúgára.
Pedig muszáj lesz – sóhajtott –, ha
nem akarom, hogy mindenki megtudja, hogy én nem Kruger vagyok… Minél többet
kell tudnom Krugerről, ha el akarom hitetni az emberekkel, hogy én ő vagyok!
Ezért figyelt.
Shadis
akkor vette feleségül Carlát, amikor Kruger a hármat töltötte. Egy évvel később
már megszületett Callum, három évvel később pedig Grace. Rajtuk kívül nem volt
más gyerekük, ami pedig Grishát illette… Grishának se híre, se hamva nem volt.
Igazából nem is elvált Carlától, hanem egyszerűen nyoma veszett. Éppúgy eltűnt,
mint Eren világában, senki sem tudta, hol van, és valamiért senki sem szeretett
beszélni róla. Hacsak a nevét is hallották, Carla nagyokat sóhajtott, Shadis
meg köpött egyet egykori barátjára gondolva. Bármiért is ment tönkre a
házasságuk, bármiért is lépett le, sosem bocsátottak meg neki, túl sok
szenvedést okozott Carlának és Krugernek.
Amiket
nagy nehezen megtudott, azt Shadis mesélte el, ő is csak azért, mert Eren arra
hivatkozott, hogy a balesetnek köszönhetően nagyon összezavarodott, és látni
szeretné az apját. Valahogy meg kellett vele értetni, hogy miért nem
lehetséges, és amíg Shadis beszélt, addig Carla elment az automatáig, hogy
hozzon magának egy kávét. Callum és Grace arra a rövid időre vele tartottak.
Csak a baleset miatt…
Eren
beharapta az alsó ajkát.
A baleset…
Ez
az új világ teljesen más volt, új szavak, új eszközök… Annyi újdonságot kellett
hirtelen megszoknia, hogy egész álló nap szédült tőlük. Próbálta feldolgozni az
információkat, próbált nem gyanússá válni, és úgy tűnt, valamennyire
működhetett, mert nem gyanakodtak. Valahányszor olyasmire kérdezett rá, amit
tudnia kellett volna, az anyja szemét elfutotta a könny, és a fejét simogatva
azt suttogta, hogy hamarosan mindenre emlékezni fog. Nem aggasztotta az
emlékezetkiesés, hanem úgy gondoltak rá, mint egy ekkora baleset természetes
velejárójára. Eren ugyanakkor tudta, hogy nem így lesz, nem fog emlékezni
semmire, hiszen nem volt mire
emlékezzen egy olyan világból, amelyben sosem élt egy percet sem, ám nem akarta
még jobban elszomorítani az anyját. Az asszony így is sokat sírdogált.
Nem emlékezni fogok – javította ki őt ezért magában egy halvány mosoly
kíséretében –, hanem megtanulni. Gyorsan
tanulok… hogy boldoggá tehesselek titeket, anya. Mikor összefűzte az
ujjaikat, az anyja rájuk szorított, felragyogott az arca. Csak akkor engedték
el egymást, mikor az asszonynak konzultálnia kellett az orvosokkal a kezeléssel
kapcsolatban. Ekkor ugyan becsukta maga után az ajtót, a hangok viszont a zárt
ajtón keresztül is beszűrődtek a szobába. Eren tisztán hallotta például azt is,
hogy a mostohaapja mennyire aggódott érte.
–
Figyelsz rám, bátyus? – szólt rá váratlanul Grace duzzogva. Karba fonta a
kezét, és nagyot sóhajtott. – Annyira szétszórt vagy! – rótta meg panaszos
hangon, mire Eren elmosolyodott.
–
Ne haragudj – mondta szelíden. Megpuszilta a kislány feje búbját, és bocsánatkérően
pillogott. – Természetesen figyelek rád, csak… már nagyon ki akarok szabadulni.
Ez olyan… mint egy ketrec. A falak börtöne. – Mint a Mária, Rózsa és a Sina fal otthon. Egy újabb börtön, a szégyenem
ketrece.
A
napok egybefolytak, valóban nagyon lassan szabadult az ágyból. Előbb kikerült
az intenzívről – amiről igazából még mindig nem tudta, pontosan micsoda –,
utána átkerült egy másik szobába, az orvosok pedig, akik megvizsgálták, minden
alkalommal csak annyit mondtak, hogy rendbe fog jönni, meg hogy kész csoda,
hogy túlélte. Hogy mikor engedik ki, arról egy árva szót sem mondtak.
A
helyzeten mit sem könnyített, hogy rendőrök
is jöttek kérdezősködni, rendőrök,
akiket össze sem lehetett hasonlítani a megszokott, szerencsétlen bagázsból
álló Katonai Rendőrséggel. Ezek a rendőrök komolyan vették a munkájukat, nem
kártyázással ütötték el a munkaidejüket. Úgymond nyomoztak, mégpedig a
balesetnek a körülményeit. Baleset volt, baleset,
de minden baleset kérdéseket szült. Krugeré sem volt kivétel.
–
Ne izgasd magad miattuk, fiam – dörmögte Shadis, aki persze egyből kiszúrta,
hogy valami nyomasztja. – Hamarosan kijutsz innen, addig élvezd a kényelmet.
Ezek csak rutinkérdések. Kivizsgálják, hogy valóban nem történt idegenkezűség.
Ez csak egy… a dolgok szerencsétlen fordulata volt. Most csak pihenj, arra
koncentrálj!
–
És adj hálát az égnek, amiért nem dobtad fel a bakancsod – toldotta meg Callum,
aki kötelességének érezte, hogy mindig rákontrázzon az apja szavaira. Ez a
furcsa megfogalmazás azt jelentette, hogy Eren köszönje meg, amiért nem halt
meg. Hát ennyire durva balesete volt ennek a Krugernek, derült ki lassacskán.
Eren őszintén sajnálta a srácot.
Kész szerencse, hogy nem vesztettem
el a lábamat… Vagyis Kruger nem vesztette el… Néhány karcolással megúsztuk.
Az
orvosok valóságos csodának nevezték.
Az autó annyira összeroncsolódott, hogy Krugernek meg kellett volna halnia.
Állítólag nem mozgott, mikor valaki tárcsázta a rohammentőket, egyesek meg
egyenesen odáig merészkedtek, hogy azt hangoztatták, a roncsok letépték
valahogy a karját-lábát… azonban mire a mentő kiért, Kruger csodával határos
módon élt, lélegzett, mocorgott és nyöszörgött.
És
megmagyarázhatatlan gyorsasággal gyógyult.
Lehetséges lenne… Erennek szörnyű gondolata támadt, miután ezt hallotta.
Lehetséges, hogy megmaradt az óriáserőm?
Áthoztam volna ebbe a világba? Lehet, hogy pont a gyors regenerálódási
képességem mentette meg Krugert a biztos haláltól?
Valószínűnek
tűnt, viszont nem mert kísérletezni. Egy emberektől hemzsegő kórházban pláne
nem, egy olyan világban pedig, ahol az emberek csak filmekben meg könyvekben
láttak tizenvalahány méteres óriásokat, végképp nem. Garantált lebukást
eredményezett volna akár egyetlen kísérlet is.
Olyan helyen kell kipróbálnom – gondolta –, ahol
nincsenek emberek. Valahol a hegyekben, ahová senki sem jár… Ahol senki sem
láthat meg. De az nem ma lesz, és nem is a közeljövőben. Ahogy elnézem, jó
darabig nem fogok tudni menni sehová. És akkor még nem tette hozzá, hogy
fogalma sem volt, hol keressen egyáltalán hegyet. Ez egy teljesen más, modern világ volt. Autók jártak az utakon, nem lovak húzta szekerek, voltak vonatok,
repülők, föld alatt járó szerelvények… Annyi minden, hogy Eren csak szédült és
szédült, és próbálta feldolgozni a rengeteg új információt.
Kruger nem ismert senkit, akit Mikasának vagy Arminnak
neveztek volna.
Krugert
Krugernek hívták, és az anyja nem
volt hajlandó választ adni rá, hogy miért. Ha nem Jaegernek, akkor miért pont Krugernek
a Shadis helyett? Hiába kérdezgette Callumot és Grace-t, ha már az anyja nem
válaszolt, azok nem tudták.
Ez a Kruger teljesen más, mint én – gondolta. Másabb
és titokzatosabb… Miért pont… velünk kellett történjen ilyesmi? Miért pont
most? Azért én… hogy megmentsem Kruger életét? De miért olyan fontos ez?
A
fejét fogta, halkan nyöszörgött.
–
Kimerítettünk? – dőlt előre rögtön Callum; úgy olvasott belőle, mintha Eren egy
nyitott könyv lett volna. – Mennünk kellene? – Nem akarta magára hagyni, de nem
szerette volna lefárasztani sem. Eren hálás volt érte.
–
Ne! – biggyesztette le az ajkát Grace. – Én még nem akarok menni!
–
Hagyjuk pihenni Erent. Nézd, mennyire elfáradt.
–
De…
–
Nem zavartok – mondta gyorsan Eren. Nem akart egyedül maradni. – Én csak…
elgondolkodtam.
–
Értem. – Callum a homlokát ráncolta. – Olyan… más vagy – állapította meg
hirtelen, mire Eren azonnal megfeszült. A
francba, a francba!
Callum
így folytatta: – Amióta bekerültél ide és felébredtél, más vagy. Nem tudom
megmondani, pontosan miben, de… a szemeden látszik a legjobban.
Eren
a szeméhez kapott.
–
A szememen? – Callum ennyire okos lenne?
Egyből… átlátott rajtam? Tudja, hogy nem a bátyja vagyok?
Callum
elmosolyodott, megvonta a vállát.
–
Mondjuk, őszintén megmondom, nem csodálom – mormolta. – Mégiscsak majdnem ott
hagytad a fogadat.
–
I-igen…
Ez egy jó kifogás.
–
Persze, hogy sokat változik az ember egy ilyen élmény után – fűzte hozzá
tűnődve a testvére. – Nem kéne ennyire meglepődnöm… Csak váratlanul ért.
–
I-igen – értett egyet vele Eren erőtlenül. – Persze. M-megértelek… öcskös.
Megcsörrent
a telefonja. Telefonnak hívták azt a
valamit, amit az anyja is használt, hogy másokkal beszélgessen, és Krugernek is volt egy szép, vékony kis
példánya, amit Callum hozott be neki a második nap, és tett az
éjjeliszekrényére. Azt mondta, a barátai – Kruger
barátai! – majd’ meghalnak az aggodalomtól, jó lenne, ha legalább egy üzenettel
megdobná őket.
Eren
nem értette, hogyan kell „megdobnia” őket.
Első
alkalommal Grace segített neki; viccesre vették a dolgokat, Eren látványosan megjátszotta
magát, hogy nem ért hozzá, a kislány pedig örömmel pötyögte le neki a mondandóját.
Tőle leste el, pontosan hogyan is kell bánnia a készülékkel, és onnantól kezdve
nem mondhatni, hogy profivá vált, mert lassan írt, keresnie kellett a betűket,
de legalább „meg tudta dobni” Kruger barátait néhány üzenettel.
A
barátokat, akikről azt sem tudta,
kicsodák. Akik nem Mikasa és Armin
voltak, és nem is Jean, Sasha, Connie vagy a többiek. A kijelzőn – mert így hívták a felületét – ismeretlen nevek jelentek meg, s Eren nem kérdezett rá, hogy kik
ők.
Nem
merte.
A barátok, akik bármikor megérkezhetnek.
Az
első barátjának tíz perc múlva kellett volna betoppannia, Callum részben ezért
sem szerette volna annyira kifárasztani.
–
Maradjon még erőd rá is – csóválta a fejét, miközben kinyújtózott; teljesen
elgémberedett, ahogy a székben nyomorgott. – Tudod, milyen.
–
Igen… Tudom. – Eren az ajkába harapott. Rohadtul nem tudta.
Ebben
a pillanatban kopogás hallatszott az ajtó felől.
Grace-nek
felcsillant a szeme.
–
Itt van, itt van! – kiáltotta, és mire Eren feleszmélt, már ki is ugrott az
ágyból, hogy üdvözölje a látogatót.
Az
ajtó kinyílt, s az alak – Kruger ismeretlen-ismerős barátja – belépett rajta. Egy
alacsony, sötét hajú lány volt az, aki fekete sálat tekert a nyaka köré;
ruháján gomb fénylett. Egy sötét hajú, sálat viselő lány volt, Eren fogadott
nővérének, Mikasának a szakasztott
mása.
Eren
a nevét suttogta.
–
Mikasa… – mire a lány felvonta a
szemöldökét.
–
Úgy érted, Kiyomi – sietett a
segítségére Callum tágra nyílt szemmel, annyira riadtan, mintha szellemet
látott volna. Eren valami nagyon rosszat mondhatott, pedig csak az első
gondolatát mondta ki. Persze annak tudatában, amit korábban kiszedett
Grace-ből, Kruger barátai között nem találtak senkit, akit Mikasának vagy
Arminnak hívtak volna, tehát… Ez a csinos, fiatal lány nem lehetett Mikasa. De ha
nem Mikasa, akkor ki?
Callum
bőszen szitkozódott, nem zavartatta magát, hogy a kishúguk előtt teszi. Ha
Carla hallotta volna, bizonyosan fülön csípte volna. Ezt a „jó szokását” Callum
legnagyobb sajnálatára ebben a világban sem vetkőzte le, és Eren kivételesen
imádta érte.
–
Jesszus, de gáz. – Callum végül a tenyerébe temette az arcát, úgy motyogott. – Pont
a csajod nevére nem emlékszel…
–
A cs-csajom? – Eren döbbenten
ismételte. – K-kiyomi?
A
név idegenül csengett az ajkáról, mégis ismerősen. Eszébe villant egy emlék,
amit sehová sem tudott tenni, de ami beigazolta a gyanúját, hogy nem a
kórházban cseréltek lelket Eren Krugerrel. Mikor élet és halál között lebegett
az összeroncsolódott autóban, és a szájában érezte a vér meg a közelgő halál
ízét, mintha egy lány hajolt volna felé, akit elsőre Mikasának hitt. Egy lány,
akit már korábban is látott, még gyermekkorában, azon a napon, amikor az
emberiség emlékeztetőt kapott.
Azon
a napon, Shiganshina bukásának napján egy nagyon hosszú álomból ébredt, könnyek
csípték a szemét, és értetlenül bámult Mikasára.
Mikasa
haja egyetlen álom alatt nőtt meg. Álmában ugyanis… a keleti vonású lány haja a
válláig ért, a ruhájáról nem hiányzott a gomb, és mintha a levegőben sósság
terjengett volna. Gyengéden fújt a szél, Eren bőrét apró, finom homokszemek
cirógatták. Ilyesminek képzelte az óceánt,
amiről Armin könyveiben olvastak. Az óceánnál
voltak.
A
lány az álmokból nem Mikasa volt, hanem Kiyomi.
Az a Kiyomi, aki éppen előtte állt.
–
Látom, tényleg alig emlékszel valamire. – Kiyomi a fejét csóválta, majd vett
egy mély levegőt, és behúzta maga mögött az ajtót. Beljebb lépett, egészen az
ágyig sétált, ahol megállt, és a sáljába kapaszkodva, szánakozva pillantott le
Erenre. Grace addigra már úgy csüngött rajta, akár egy kismajom. Eren sosem
látott még kismajmot, Callum szerint viszont, aki az ujjai között leste az
események alakulását, határozottan arra hasonlított.
–
Most úgy teszek, mintha nem tapostál volna bele a lelkivilágomba. Mindegy,
ehhez mindig is jó érzéked volt. – A szemét forgatta, elnyomott egy mosolyt.
Eren döbbenten figyelte. – Kiyomi vagyok, ha esetleg ennyire nem tudnád. Kiyomi
Azumabito, a gyerekkori legjobb barátod… – mutatkozott be halkan.
–
A barátnőd, te idióta.
Megjegyzés:
1.) Eren Kruger élete teljesen különbözik Eren Jaegerétől,
és úgymond a „Bagoly” modernkori
megfelelője inkább, mintsem Eren Jaegeré. Nem tudom, Isayama mit tervez vagy
éppen mit nem, a manga 1. fejezetében Erennek más az álma, mint az anime 1.
évadának 1. részében.
A
mangában egy Mikasához nagyon hasonló lány búcsúzkodik Erentől – a haja a válla
fölé ér, nyakában ott van Mikasa sálja, de a ruháján gomb van! Ő a titokzatos
See you later, Eren girl [Később találkozunk/látjuk egymást, Eren], akit
valamiért kivágtak az animéből, hogy helyette csupa elborzasztó képet lássunk –
holttesteket, a Mosolygó Óriást, amint kiszedi Carlát a romok alól…
Osztom
azt a nézetet, hogy erre a változásra azért volt szükség, mert a titokzatos
lánynak hangot kellett volna adni, és nem ugyanaz lett volna a hangja, mint
Mikasának. Tehát, hogy az a lány nem Mikasa Ackerman, hanem valaki más,
mégpedig Kiyomi, akinek a családja a teória szerint megmentette Krugert, mikor
annak az apját megölték.
Ezért
szerepel Kiyomi ebben a történetben. :)
2.) Eren Krugernek meg kellett volna halnia az
autóbalesetben, és csak azért maradhatott életben, mert a lélekcsere a baleset
pillanatában bekövetkezett – tehát a Prológusban szereplő Eren már nem Kruger volt,
hanem Jaeger, aki helyesen
gondolkodott, mikor arra jutott, hogy az óriásképességének köszönheti az
életét.
3.)
A kép saját készítésű.
Folytatás
egy hét múlva. ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése