2018. október 2., kedd

Múltadba zárva [Ereri] – 3. fejezet


3. fejezet


„Tudom a titkodat, Eren…”


I.

Kruger


Eren csípte Jeant.
Ezzel persze már a sokadik hibáját követte el Jaeger világában, de egyszerűen nem tehetett róla, a lóarcú fiú pont annak látta Jaegert, aminek ő is: egy öngyilkos idiótának, és ezt nem felejtette el minden egyes alkalommal Eren orrára kötötte.

Jaegernek meglepően sok barátja volt Mikasán és Arminon kívül. Jean Kirstein, akit Eren a legjobban bírt közül, meggondolta magát, a Katonai Rendőrség helyett mégis a Felderítő Egységhez csatlakozott, miután a trosti támadás során – amikor is fény derült Jaeger óriáserejére –, meghalt az egyik barátjuk, Marco Bott. Connie Springer és Sasha Blouse, akik sülve-főve együtt voltak, és Eren szerint olyan értelemben is; egy nagyon pici, szőke hajú lány, Krista Lenz, aki mintha együtt lett volna azzal az örökké gúnyolódó, szeplős lánnyal, Ymirrel; végezetül pedig két nagyon magas, jó fej srác, Reiner Braun és Bertolt Hoover. Az egyetlen, aki maradt a csapatból, az egy Annie nevű lány volt, ő végül a Katonai Rendőrség mellett döntött.

Eren valamennyiüket kedvelte. Míg Krista „mindenki istennője” szerepét játszotta, addig Reiner „mindenki bátyjáéban” díszelgett. Sasha és Connie idióták voltak a maguk módján, vigyorogtak és szerettek Jeannal piszkálódni. A lóarcú fiú mindenre ugrott, és halálosan szerelmes volt Mikasába, aki meg…

Bele van zúgva Jaegerbe, vihogott magában Eren. Fogadjunk, hogy ez a srác annyira ostoba, hogy észre sem veszi a nyilvánvalót.

Eren azonnal átlátott a lányon, és annak még csak túlbuzgó, védelmező üzemmódba sem kellett kapcsolnia ahhoz, hogy egyértelműen a tudtára adja, mennyire odáig van érte. Vagyis Jaegerért. Mert Eren mégiscsak Kruger volt.

Istenem, de bonyolult! – sóhajtott. A szemét dörgölte, fáradtan nyújtózott. Egész nap együtt edzett velük. A sokadik alkalomra sikerült egyedül magára vennie a háromdimenziós manőverfelszerelést, a csatok, az a nagy tartály, amit feltöltöttek gázzal, jócskán megnehezítették a helyzetét. Használni… borzasztóan nehéz volt, egyszerűen nem érzett rá, hogyan kell bánni vele a levegőben. Jó párszor lefejelte a kemény földet, és így csak még jobban hasogatott az amúgy is sajgó feje, amikor meg valahogy csak-csak feljutott a levegőbe… Szó szerint halálfélelmet érzett.

Ez… Áh, ez… – lihegte, miután a lába biztos talajt ért. Ez a Jaeger egy idióta.

A térdére támaszkodott, és amikor valaki megállt előtte, igyekezett mosolyt erőltetni az arcára. Egyre csak az járt a fejében, hogy nem láthatják meg, hogy valami nem stimmel! Dunsztja sem volt, hogy kerülhetett ebbe a világba, és még mindig nem tudott kitalálni semmit, hogy hogyan kerülhetne egyáltalán vissza… ha egyáltalán van visszaút. Sajnos egyre jobban kételkedett benne, hogy valaha is visszatérhet a megfelelő idejébe.

Időutazás? Utazás a világok között? Lélekcsere?

Eldönteni sem tudta, pontosan mi történt vele.

Felnyögött, és elfogadta a felé nyújtott segítő jobbot. Levi hadnagy megragadta a karját, erősen szorította, határozott mozdulattal rántotta fel. Eren zihált, miközben megkapaszkodott a férfi vállában, az arca szégyentől piroslott.

– Én, öhm…

– Gondjaid adódtak? – A hadnagy szeme sarkát ránc környékezte meg. – Mintha újabban nem remekelnél a felszereléseddel. Bár igaz, nem láttalak még akcióban. Azt állítják, az első komolyabb csatádban egy óriás leharapta a lábad, egy másik meg a karod… – Erent leverte a verejték. NEM VAGY NORMÁLIS, JAEGER!
Levi megemelte a szemöldökét, majd így folytatta: – Shadis viszont azt mondta, meg az aktádban is az állt, hogy belekerültél a top tíz legjobb kadétba, sőt… egészen előkelő helyet foglaltál el. Annyira mégsem lehetsz béna, nem igaz?

– É-én…

Két dolgot fogott fel a monológból: Shadis nevét, meg azt, hogy Levi gyanakodott.

– Össze vagy zavarodva, mi, kölyök? – Levi hangjából hiányzott az együttérzés. – Érdekes, nem gondolod?

– Shadis… – Eren kereste a szavakat. – Öhm… Ő…

– Keith Shadis. – Levi jót mulatott rajta. – Őt is elfelejtetted volna? Őt azért nem könnyű, nem? Imádja pokollá tenni a hozzád hasonló kis szarosok életét. Nincs olyan ember a Felderítő Egységben, aki ne szart volna maga alá tőle.

– Maga is? – bukott ki Erenből, mielőtt megakadályozhatta volna. Abban a minutumban el is borzadt. Ostoba, ostoba, ostoba! Gondolatban agy kétszázmilliárdszor fejbe kólintotta magát! Hogy lehetett ennyire ostoba? Ennyire meggondolatlan? Hogy kérdezhetett ilyet a férfitól? Levi nem csupán egy ismerős volt, aki felelősséget vállalt érte, hanem a felettese! A hadnagya! Hogy viselkedhetett vele ennyire… közvetlenül? – É-én… – Most az egyszer nem bánta, hogy azt tette, ami először az eszébe jutott, ugyanis rögtön heves bocsánatkérésbe kezdett. Abban mindig is profi volt. – É-én nem akartam, elnézést… Én… Te jó ég, nem tudom, mi ütött belém! – Tágra nyílt a szeme, mire Levi furcsán nézett rá.

– Csigavér, kölyök – mondta a fejét ingatva. – Úgy teszek, mintha nem hallottam volna – ígérte. Látszólag egy kicsit sem vette magára, de ez nem jelentett semmit. Eren kipirult arccal, az ajkát harapdálva viszonozta a pillantását. Hogy Levi tekintete rásiklott a szájára… Azt csak beképzelte magának. Azt viszont már nem foghatta képzelgésbe, mikor a férfi végighúzta az ujját az ajkán, megérintve a fogát is, amivel éppen felsértette. – Ne okozz magadnak szándékosan sebet – szólt rá. – A végén még óriássá változol nekem…

– É-én… A-ahhoz nem kéne valamilyen cél is? – idézte fel, amit Hanjitól hallott. Ha már kísérletezni nem kísérleteztek egy darabig, addig beszélni szabadon beszéltek róla. Hanji minden egyes nap előhozakodott az eddig tudottakkal, Eren legnagyobb örömére, aki bőszen jegyzetelt magában. Egyedül ő élvezte a társalgást vele, mindenki más inkább menekült a közeléből. Még Levi is.

A férfi így válaszolt a kérdésére:

– Látom, valaki rendesen megcsinálta a házi feladatát.

– É-én… – Eren még jobban elpirult. – Igyekeztem – suttogta. – Csak a fejem – fogta a sérülésére, újabb furcsa pillantást eredményezve. Levi megbámulta őt, és ahogy megbámulta, Erennek ezernyi gondolat kezdett kavarogni a fejében. Levi úgy nézte meg magának, mint aki határozottan gyanakodott rá.

Nem ostoba – emlékeztette magát. Rá fog jönni. Rá fog jönni, és akkor meg fog ölni… Basszus, meg fogja ölni Jaeger testét, és ha Jaeger halott, akkor… Sosem mehetek haza. Velem is végezni fog. A halála… Az én halálom lesz. Ó, basszus! Mi a francért kellett nekem idekeverednem? Azért, hogy ne haljak meg abban az autóbalesetben? Basszus, inkább a baleset, mintsem az emberevő óriások! Kellett a francnak bűnbaknak lennem! A picsába!

– Persze, a fejed. – Levi megérintette őt. Ha eddig nem kerekedett el a szeme igazán, akkor most megtörtént. Beleszédült a hadnagy érintésébe, és ha nem kapaszkodott volna így is a vállába majdnem teljes erejével – amit amúgy észre sem vett, s most megszégyenülten kísérelte meg lekapni róla a kezét –, akkor a térde minden bizonnyal feladta volna a szolgálatot.

Felnyikkant, mire Levi a hajába temette az ujjait. Végigsimított a homlokán, hátrafésülte a sötétbarna, szerteszét álló tincseket. Felnézett rá, mert alacsonyabb volt nála, Eren pedig lebámult rá, és biztos volt benne, hogy lángol az arca. Még a füle tövét is forrónak érezte, ami ritkaszámba ment.

– Ha mindennel végeztél, gyere a szobámba – kérte rekedten. – Szeretnék veled beszélni valamiről.

– A-akkor… nem a cellámba? – Eren félve sandított a barátaira. Mikasát egyedül az tartotta vissza, hogy ne siessen a segítségére, hogy maga a Felderítő Egység parancsnoka, Erwin Smith állta az útját. Egy magas, szőke férfi is vele volt, aki folyton szaglászott valamit. Mint kiderült, Mikének hívták, és Eren legnagyobb bánatára már találkozott Jaegerrel, tehát ismernie kellett volna. Mikasát az ő osztagába akarták beosztani, távol Erentől, és ez egyáltalán nem tetszett a lánynak. Dühödten fújtatott, de nem ellenkezhetett. A parancs így szólt, követnie kellett, hacsak nem akart bajt magának.

– Jobb, ha nem leszünk annyira szem előtt – vonta meg a vállát eközben Levi. – A szobámba gyere, Eren. Tudod, hol van, nem?

Ez már-már úgy hangzott, mintha felhívta volna egy éjszakára. Eren még inkább belepirult, és hebegni-habogni kezdett, míg rá nem jött, hogy egy bólintással is kifejezheti magát. Mikor megtette, s összegyűjtött annyi bátorságot, hogy lopva Levira nézzen, arra lett figyelmes, hogy a férfi szája sarkában mosoly árnyéka bujkál. Annyira halovány volt, annyira gyorsan eltűnő, hogy mire észbe kapott, már csak az emléke maradt utána.

Tud mosolyogni! – gondolta valamiért ujjongva. Hihetetlen!

Nemcsak hogy tudott mosolyogni, de átkozottul jól is állt neki.

De vajon mit akarhat tőlem?

Ezúttal az arcára csapott a tenyerével. A pofon csípősre sikeredett, élesen térítette észhez.

Semmi olyat – húzta el a száját –, amire nálunk következtetnének. Ő… nem olyan. Ez a kölyök… Ez a test csak tizenöt éves – pillantott végig magán. Egy csenevész kiskölyök teste, aki hirtelen kezdett el nőni… Nem mintha tizenkilenc évesen annyira fejlett lenne az ember, de… Mégis mit akarhatna tőlem? A fiútól, aki óriássá tud változni, ráadásul az emberiség lehetséges ellensége is? Meg amúgy is… Azt hiszi, Jaeger vagyok, tehát… nem is tőlem akarna valamit. Vagy ha tőlem is, akkor az azt jelentené, hogy tudja – borzongott meg a gondolatra. Sehogy sem volt jó, egyik opció sem. Megremegett, újra meg újra a hideg rázta. Nagyot sóhajtott, lassan fújta ki a benntartott levegőt, majd szívta be ismét. Újra meg újra megismételte, a hatalmas kő azonban, amit a szívén érzett, csak nem akart legördülni.

A legnagyobb problémát maga a hadnagy jelentette. Titokzatosnak találta, érdekelte a múltja. Petra olykor-olykor elcsippentett egy-két információt, így megtudta, hogy Levi hadnagy amolyan alvilági bandita volt, egy cseppet sem az a jófiú, és hogy Erwin Smith által került a Felderítő Egységbe. Hogy pontosan mi történt a két férfi között, arról részletekbe menően Petra sem tudott semmit, de az elején egyáltalán nem kedvelték egymást. Idővel vált csupán Erwin jobbjává.

Tehát tipikus rosszfiú – húzta el a száját. Nem csoda, hogy azonnal belezúgtam. Annyira én vagyok.

Nem mondhatni, hogy a baj mindig megtalálta, pedig nem kereste, de sosem volt szerencséje a kapcsolatokat illetően. Valamiért mindig is vonzódott a veszélyes alakokhoz, még ha magának sem akarta bevallani.

Ezért történt minden – gondolta. Ezért döntöttem úgy, hogy Kiyomival leszek.

Kiyomi… Valahányszor meglátta Mikasa Ackermant, Jaeger egyik legjobb barátját, akit a fiú kilencéves korában mentett meg három banditától, akik lemészárolták a szüleit, eszébe jutott Kiyomi. Egymás szakasztott másai voltak, és nemcsak azért, mert az ázsiaiak mind hasonlítottak egymásra. Szó szerint úgy festettek, mintha ikrek lettek volna.

Lehet, hogy erről van szó? – ráncolta össze a homlokát egy pillanatra. Egyszer olvasott valami olyasmit egy régi könyvben, hogy a világon minden embernek van egy hasonmása, akivel életében vagy találkozik, vagy nem. Emberek, akik úgy hasonlítottak egymásra, mintha két tojás lettek volna. A könyv úgy nevezte őket, hogy „doppelgänger”.
Ha kicseréljük a világot világokra – vigyorodott el halványan –, akkor mondhatjuk, hogy ez a teória beigazolódott. Ez kell legyen a megoldás: doppelgänger. Mikasa és Kiyomi egymás hasonmásai, ahogyan én meg… Jaegerrel vagyok az. Valószínűleg ez lehet az oka annak is, amiért pont Jaeger testébe kerültem a balesetkor… A balesethez lehet köze, és ahhoz, hogy doppelgänger. Ezért történt… Még ha lélekben nem is hasonlítunk egymásra, a testünk igen… Mintha ikrek lennénk, és a lelkünk… Vagy csak az én lelkem… megérezte ezt. Belekapaszkodhatott az egyetlen elérhető lélekbe, a Másik Felembe, és átszelte az időt, a világokat, franc tudja még mit, és valahogy kilökte a saját testéből Jaegert, hogy az enyémbe helyezze át.

De vajon mi történhetett a fiúval?

Vajon… – Eren nyelt egyet a gondolatra. Vajon élek még? Vajon Jaeger… él-e még?

Semmi sem lehetett biztos. Nem tudta, hogyan teremtsen kapcsolatot Jaegerrel. Hogy képes-e rá, hogy kapcsolatot teremtsen. Hogy mi a franc történt az óriáserejével.

– Ki kell derítenem… – suttogta, és oldalra kapta a fejét. Mikasa még mindig Erwin Smithszel meg azzal a Mikével tárgyalt, Armin meg kétségbeesetten szorongatta a karját, nehogy meglógjon. Sasha és Connie a levegőben ökörködött, Jean meg őket próbálta megfékezni. Ymir Kristát ölelte, és közben a nyelvét nyújtotta Reinerra. Bertolt, aki mellettük állt, a fejét csóválta. – Én… ki kell derítenem.

– Eren? – hallotta Petra hangját. Aggódva lépett hozzá. – Minden rendben?

– Én… le kell pihennem – nyögte, mire Petra a homlokát ráncolta.

– Rendben… Eld visszakísér, igaz? – pillantott a szőke felderítőre. A férfi bólintott.

– Persze. Gyere, Eren.

– Köszönöm – lehelte. Annyira megszédült az idegességtől és a torkába csusszanó félelemtől, hogy nem tudta, mit csináljon. Még annyit kinyögött, hogy utána Levi hadnagyot is fel kell majd keresnie, mire Eld azt mondta, hagyja egy kicsit pihenni, aztán visszajön, hogy átkísérje a hadnagy szobájába. Eren hálával a szemében bólintott. – Köszönöm – suttogta, és amikor a cella ajtaja becsukódott mögötte, Eld léptei pedig lassan elhaltak, lerogyott a földre. Nem láncolták ki többé, de maga a cella is nyomasztotta. – Ne érdekeljen! – mondta magának. – Most másra kell koncentrálnod. Lerogyott az ágyára, és az ölében pihentetett, remegő kezére bámult. Őrültségnek tűnt, amire készült. Ha tényleg meg tudja tenni… Akkor tönkreteszi az egész épületet. Lehet, hogy… meg is öli azokat, akik odabent tartózkodnak?

Mégis a szájához emelte a kezét, és megfeszítette a testét, hogy ne reszkessen annyira.

Teljes erejével a bőrébe harapott, annyira mélyen, amilyen mélyen csak tudott, és csak harapott, harapott és harapott, amíg vér fémes ízét nem érezte, és büszke volt magára, mert ahogy az intenzív fájdalom végigcikázott a testén, nem hagyta abba azonnal, hogy felsikoltson.

A sikoly tulajdonképpen a torkára forrt. Némán, kidülledő szemmel szenvedte el, újabb meg újabb célt képzelt el. Célt, hogy kiszabaduljon a cellából, hogy visszatérjen a saját idejébe… hogy úgy változzon át, hogy közben megmentse a bent levőket.

Kieresztette a szájából megkínzott kézfejét, a fognyomok mélyen vöröslöttek, ömlött belőlük a vér.

Semmi sem történt. Eren összeszorította a fogát, a szemébe tóduló könnyek csípték, nem látott tőlük rendesen. Újra próbálkozott, ugyanolyan kétségbeesett, vad erővel, mint előző alkalommal, ezúttal mélyebbre harapva. Forró vér csurgott le a kézfejéről, pirosra színezte az ajkát. A padlóra csöpögött, Eren ruhájára, és Eren hirtelen nem tudott uralkodni magán. Nem értette, mi váltotta ki belőle, valamiféle ösztön súgta, hajtotta, hogy megint és megint megtegye, csak harapjon, harapjon és harapjon, addig harapjon, míg nem történik valami… És aztán sikoltani is kezdett. Harapott, sikoltott, harapott, sikoltott, és zúgó füllel hallotta, hogy kivágódik a cella ajtaja, valaki pedig beront rajta. Karok fonódtak a teste köré, valaki ráüvöltött, hogy fejezze be, majd erővel próbálták lefogni, és ekkor, miközben vérző kézfejét magához szorítva dédelgetni kezdte, előrebukva kiadta a gyomra tartalmát.

– Nem lehet! – zihálta. – Én nem… Én nem tudok… Miért nem… Miért vagyok itt… Istenem, miért pont én… – Elkerekedett a szeme, újra hányt, és ekkor már Eren nevét kiáltotta. – Eren! Istenem, Eren! Ne! – Képek táncoltak előtte, saját magát látta, a felnőtt, tizenkilenc éves énjét, amint végigszalad egy macskaköves, esőtől tocsogó utcában, megbotlik a lábában, elterül, majd talpra ugrik, fut tovább, a háta mögé pillantva. Az arcáról hiányzott a rémület, ez különböztette meg Eren Jaegert Eren Krugertől.

Sikoltott, Levi pedig lehúzta a földre, a vér és a hányás mellé. A karjába zárta, ölelte és szorította magához. Mormolt valamit, a hangja már-már kedvesen csengett, és gyengéd volt az érintése, gyengéd, mintha Eren porcelánból lenne, Eren meg… reszketve nyugodott meg, ahogyan legutóbb is.

– Ostoba kölyök – mormogta a karjára pillantva. – Ostobább, mint az a másik.

– H-hogy? – Eren felköhögött, majd fel is csuklott. – Te… Mármint maga… A hadnagy…

Levi nagyot sóhajtott.

– Tudom a titkodat, Eren – súgta. – Ha egyáltalán így hívnak.

– Eren vagyok… – Erőtlenül tűrte, hogy Levi bepólyálja sebesült kézfejét. A saját ingéből tépett le egy jókora darabot, de az nem volt elég, azonnal átázott a kötés. Végül a lepedőjét rángatta le az ágyról, és Eren sírva-nevetve szánalmában, nézte és nézte, amint azt is rácsavarja. Fürge, határozott ujjakkal dolgozott, és aztán ugyanazokkal az ujjakkal végigsimított Eren arcélén, letörölte az arcára száradni készülő könnycseppeket.

– Eren? – hümmögte. – Eren Jaeger?

– Jó ideje inkább Kruger – nyögte, mire Levi bólintott.

– Tehát jól sejtettem. Te nem az a kölyök vagy.

– N-nem… D-de nem tudom – csuklott. – Nem tudom, hogy kerültem ide… Autóbalesetem volt… A-aztán… itt ébredtem… egy nagyon hosszú, rettenetes álomból, és Eren lettem, pedig semmiben sem hasonlítok, és visszafiatalodtam, pedig már tizenkilenc vagyok, és… sajnálom, én vagyok az emberiség hőse! – fakadt ki. – Nem tudok óriássá változni! Annyira próbálkoztam, annyi célt elképzeltem, én… nem tudom megcsinálni. Én… csak én vagyok, és…

– És ez az „én” pont elég nekünk – vágott a szavába Levi. – Nyugodj meg, kölyök.

– Én…

– Más szót nem ismersz? – Levi ajkán halvány mosoly suhant át, befejezte a kézfejének ápolását. – Mellesleg… muszáj minden alkalommal kidobnod a taccsot? A múltkor sem te takarítottad fel a hányásodat, és nocsak, most is ez lesz a helyzet, ahogy elnézem a karodat… Így nem csinálhatsz semmit szigorú pihenésen kívül. Nem úgy gyógyulsz, mint a csodabogár Eren Jaegerünk.

– Magát… – kezdte. – Magát nem zavarja… Nem fog… megkínozni?

– Meg kellene? – Levi meglepetten vonta fel a szemöldökét. – Mi hasznom származna belőle? Valószínűleg az égegyadta világon semmit sem tudsz azon kívül, amit elmondtál. Bár nem mondani, hogy sokat értettem belőle… De elhiszem, amit mondtál. Már csak azért is, mert te… teljesen más vagy, mint az a kölyök. Semmiben sem hasonlítotok, ráadásul olyan dolgokra nem emlékszel, amiket a kölyöknek tudnia kéne a sérülése ellenére is. Úgyhogy hiszek neked.

– De…

– Először – emelte fel a kezét Levi – a torkodnak akartam nyomni egy kést, ezért rendeltelek a szobámba. Addig akartalak vallatni, amíg el nem mondod, ki vagy valójában, hova tűnt Eren Jaeger, mit tettél vele. De te kezedbe vetted az irányítást – intett a fejével Eren karja felé –, úgyhogy látom, nincs okom kételkedni benned. Nem jelentesz veszélyt az emberiségre, hiszen nem is tudsz óriássá változni. A háromdimenziós manőverfelszerelés használatához sem értesz, úgyhogy tényleg nincs miért aggódnunk. Ha akarom, könnyűszerrel legyőzhetlek.

– Igen. – Eren felnyöszörgött. – Akármikor. Nem vagyok jó a támadásban. Jaeger egy öngyilkos idióta, én nem vagyok olyan.

– Azt vettem észre. – Levi felhorkantott. – Te még nála is ostobább vagy, elég csak azt venni például, hogy mit tettél magaddal. Gratulálok, szép munka volt. – Elhallgatott, Erenben lassan tudatosult, hogy mindketten a földön ültek. – Tudod… – Levi elgondolkodva támasztotta meg a könyökét a térdén. – Nem értem, miért történt ez veled, de nem látom értelmét, hogy kést szegezzek rád. Egyelőre viszont jobb lenne, ha nem hangoztatnák. Nem tudom, mennyit tudsz Eren Jaeger történetéből, de alig tudtuk megmenteni őt a biztos haláltól. A Katonai Rendőrség meg akarta kaparintani. Ha megtudják, hogy a testébe kerültél, lehet, kísérleteknek vesznek alá. Ahonnan te érkeztél, az egy nagyon más világ, jól sejtem? – Mikor Eren bólintott, hümmögni kezdett. – Ha valahogy ide tudtál kerülni, akkor azt jelenti, hogy Eren Jaeger most odaát lehet, mégpedig a testedben.

Eren sietve beszámolt neki a balesetről. Sajgott a karja, és el is álmosodott, de azért beszélt. Próbált itt-ott magyarázni is, mert Levi nem érthette, mi az az autó, mi az a szalagkorlát, ám valamiért nem is kérdezett rá. Csak figyelte, tanulmányozta Erent a szeme sarkából, és itt-ott kifejezetten kíváncsinak látszott; a kezébe vonta Eren sebesült jobbját, fogta, szelíden pihentek rajta az ujjai.

– Dióhéjban ennyi – fejezte be szusszanva, mire Levi felhorkant. Vagy inkább nevetett. Eren ámulva nézte. – Öhm… van valami kérdésed?

– Te tényleg teljesen más vagy, mint Eren Jaeger – állapította meg Levi halk, elgondolkodó hangon. – Ez persze nem feltétlenül baj, csupán meglepő. Az ő arcát viseled, az ő testében vagy, és valahogy egyszerre érzem azt, hogy Eren vagy és mégsem.

– Mert Eren vagyok és mégsem – súgta vissza a fiú halkan. – Eren Kruger vagyok. – A kezét nyújtotta, bizonytalanul mosolygott. – Örvendek, hogy megismerhetlek… izé, megismerhetem, Levi hadnagy.

Levi elfogadta a kezét, majd felsóhajtott.

– Az az ostoba kölyök – célzott Jaegerre. Eltűnődött. – Vajon mit csinálhat ezekben a percekben?

Eren nyelt egyet. Nyugtalan lett.

Semmi jót – gondolta. Semmi jót.

II.

Jaeger


Eren meztelen talpát homokszemcsék csiklandozták. A nap hétágra sütött, a szél pedig gyengéden borzolta össze a haját. Nagyot szippantott a sós levegőből, és széttárt karral gázolt bele az óceán jeges vizéhez. A víz olyan hideg volt, mintha ezer tű szurkálta volna a bőrét. Felkiáltott, majd elvigyorodott, és onnantól kezdve nagyokat kurjantva élvezte az óceánt, amint mindig is látni akart.

– Ó, Armin – suttogta. – Ha látnád… Ha éreznéd…

Összerezzent, mikor valaki gyöngéden átkarolta hátulról. Puha száj siklott végig a nyakán, finom csókot nyomva a libabőrére, és amikor megpördülve elkapta Kiyomit, a lány kacagott, a szemében pedig izgatott fény csillogott.

– Hihetetlen! – kiáltotta; a hangja beleveszett a szélbe. – Miért pont az óceánhoz akartál jönni az első randevúnkhoz? – Így nevezte a kirándulásukat. Randevúnak, amire a szerelmesek mentek. Ők szerelmesek voltak… mások szemében.

– Mert valamiért úgy éreztem, itt kezdődött minden.

Kiyomi tekintete komollyá vált.

– Jól emlékszel – mondta csendesen. Eren kiengedte az öleléséből, összefűzte az ujjaikat. Álltak az óceánban, lehunyt szemmel élvezték a nap langymeleg sugarait, a lágy szellőt, a nedves homokot a vízben. – Minden itt kezdődött – folytatta Kiyomi. – Itt, az óceánnál… És ott, a távolban, a messzi távolban. Tudom a titkodat, Eren.

Erenre mosolygott, szomorúan kérdezett.

– De vajon te tudod, mi vár rád az óceán túloldalán?

Eren tudta.

A szabadság – gondolta.

– Az óceán túloldalán… ott vár a szabadság. – Megborzongott, az ajkára szomorú mosoly kúszott. – De nemcsak az, igaz? – kérdezte halkan.

Kiyomi lehajtotta a fejét.

– Sokáig ezt hittük. Sajnálom.

Sokáig… – húzta el a száját a fiú. Tehát nem örökké.

– Az óceán túloldalán az ellenség vár ránk, Eren – jelentette ki Kiyomi komoran. – Az ellenség, a világ egyetlen nagy ellensége…

Eren kinyújtotta a karját, ki, a kristálytisztán ragyogó égbolt felé, a csillogó óceán vize fölé mutatva. A messzi távolban szárazföld vonalai körvonalazódtak.

– Tehát… Ha megöljük az ellenséget… akkor végre… szabadok leszünk?

Kiyomi nem válaszolt.

A hallgatásával válaszolt.




Megjegyzés: Eren eljutott az óceánhoz! ^^ Egy teljesen más világban vált valóra az álma, de ugyanúgy ráébredt a világ kegyetlenségére. Az ő része kicsit zavaros lehetett, a következő fejezetben viszont kiderül, pontosan mibe keverte magát Kruger a balesete előtt, és ez a dolog mind a múltban, mind a jövőben hatással lesz. Ami az Ereri szálat illeti… Lehet sejteni, melyik Erenünkre koncentrálunk elsősorban. ;)

Kérdés: vajon mi a helyzet a többiekkel ebben a modern világban?

(A kép ismételten saját készítésű.)

Folytatás kb. egy hét múlva.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése