7. fejezet
Idegen
ismerősök
I.
Kruger
A bejelentés,
miszerint vissza fogják foglalni a Mária falat, hatalmas port kavart. Erwin
parancsnok komolyan hitt benne, hogy meg tudják tenni, még Jaeger ereje nélkül
is, és mivel annyira magabiztosan beszélt, Eren is hinni kezdett benne. Persze
nem mehettek egyik napról a másikra virradóan, meg kellett tervezni, ráadásul a
fejesekkel meg kellett értetni azt is, hogy miért nem támaszkodtak Eren
„kezelhetetlen” erejére.
–
A legjobb lesz, ha egy kicsit meghúzod magad – tanácsolta Hanji. – Nem
szeretnénk, ha kérdezősködnének.
–
Így is kérdezősködni fognak – szúrta oda Levi. – Ez elkerülhetetlen. Öngyilkos
küldetésre vállalkozunk.
–
Talán mégsem kellene… – Eren az ajkába harapott. – Inkább arra kéne
koncentrálnunk, hogy cseréljünk vissza engem Jaegerre.
–
Ha lenne bármi ötletünk, hidd el, megtettük volna. – Levi arcán – saját szavait
meghazudtolva – sötét árnyék suhant át; a sötétség a tekintetébe is
beleköltözött, felváltotta az addigi közömbösséget. Hátát a falnak vetette, míg
tanácskoztak, a karját meg összefonta a mellkasa előtt, de Eren még így is jól
látta rajta, hogy megannyi gondolat kavarog benne. Eltűnődött, vajon mi minden
járhat a férfi fejében. Vajon… nem
szeretne csak úgy visszaküldeni? Ez persze pírt csalt az arcára, ezért
inkább lehajtotta a fejét. Kerülte a többiek a pillantását, az ölében fektetett
kezét bámulta, ami egy kissé remegett.
Nyugodj meg, Kruger! – szólította fel magát. Nincs mitől félned, nem engednek az óriások közé. Meg fognak védeni… és
meg fognak kedvelni. Legalábbis remélte, hogy nem dobják félre azok után,
hogy még csak katonaként sem vehetik a hasznát.
–
Valamit ki kell találnunk – bólintott Erwin. – Most, hogy szinte biztosan
állíthatjuk, élnek emberek a falakon túl… El kell jutnunk Shiganshinába, vissza
kell foglalnunk a Mária falat, meg kell ismernünk a pince titkát. Vagyis Grisha
Jaeger titkát – szegezte a tekintetét Erenre nyugodtan. – Ha valóban igaz, amit
állítasz, Grisha a falakon túlról jött. A falakon túli világ… Az igazi
ellenségünk. Az ottani emberek valamiért ránk uszították ezeket az Intelligens
óriásokat: a Kolosszálist, a Páncélost valamint azt a Nőstényt. És Eren Jaeger…
Az igazi Eren Jaeger – hangsúlyozta –
hasonló erővel rendelkezik, mint azok az emberek, akik az Intelligens példányok
testében bújnak meg.
Eren
az ajkát rágcsálta, csupán fél füllel hallgatta a beszélgetést. Homályosak
voltak az emlékei – Grisha emlékei –
„Bagolyról”, aki injekciós tűvel a kezében állt, mielőtt átadta volna az erőt
Grishának. Volt valami ebben a „Bagolyban”, ami nem hagyta nyugodni. Valami…
túlontúl ismerős. Mintha saját magát hallotta volna, ami persze nem lehetett
lehetséges. És az a lány… aki akkor fölé hajolt, mintha csak Kiyomi lett volna!
Szédülni
kezdett, elfogta a fejfájás. Valahányszor a múlt emlékein kezdett rágódni,
őrjítő fájdalom hasított a fejébe, tetejében pedig a gyomra is felkavarodott. A
hányinger csak azután múlt el, ha vízszintesbe került, mélyeket lélegzett, s
kis kortyokban vizet ivott. Levi hiába kérdezte ilyenkor, hogy mi történt, nem
akarta neki elárulni. Könnyebb volt a lélekcserére fogni az ilyen kis
rosszulléteket, mint bevallani, hogy olyan emlékek kínozzák, amikről nem lett
volna szabad tudomást szereznie. Ezek Jaeger
emlékei voltak, ő örökölte át őket, mikor megszerezte az óriáserőt.
Az óriáserő…
Eren
a halántékára szorította a kezét, a lüktető fájdalom ismét jelentkezett, pedig
most csak kicsit gondolt „Bagolyra” meg Grishára.
A pokolba velük! – húzta el a száját dühösen. Nem igaz, hogy nem lehet nyugtom!
–
Eren? – figyelt fel hirtelen a nevére. – Jól vagy?
Felemelte
a fejét – mindhárom felnőtt őt bámulta.
–
Aha… – motyogta. – Jól vagyok… Én csak… haszontalannak
érzem magam – terelte a beszélgetést egy másik irányba.
Levi
erre felhorkant.
–
Sok minden vagy, csak haszontalan nem, kölyök.
–
Levi jól mondja – mosolygott Erwin. – Nélküled még mindig vakon tapogatóznánk
és semmit sem sejtenénk a kinti világról. Sokat köszönhetünk neked. Sokkal
hamarabb tudomást szereztünk bizonyos dolgokról, mint Jaegerrel.
–
Igen, de Jaeger… még többet tudna segíteni – bökte ki, ami a legjobban
bántotta. – Én meg csak… Miattam hazudniuk kell, és… az is lehet, hogy mind
meghalnak, mert nem tudok átváltozni óriássá, hogy megvédjem magukat.
–
Benne van a pakliban – biccentett Levi –, de elfelejtetted, hogy a Felderítő
Egység tagjai erre vállalkoztak, amikor csatlakoztak? Tisztában vagyunk vele,
hogy bármikor meghalhatunk. Hogy valószínűleg borzalmas halálunk lesz… Nem
ágyban, párnák között, az biztos. Inkább egy óriás gyomrában, jó néhány
végtagtól megfosztva.
Eren
teljesen elsápadt.
Igen,
pont ezek jutottak az eszébe.
–
É-én csak… – Beszélnem kell Kristával, gondolta.
Ő az egyetlen, aki közelebb tud vezetni a
saját világomban az igazsághoz, és talán ahhoz is, hogy cseréljünk minél
hamarabb testet Jaegerrel. Talán még Shiganshina előtt vissza tudjuk fordítani
ezt az egészet, és akkor… Minden jól alakul. Jaeger megnyeri nekik ezt a háborút,
vagy tudom is én, mit. Én pedig… Megoldom az otthoni problémáimat.
–
Te csak törd a fejed, hátha eszedbe jut még valami – javasolta Levi –, mi pedig
megoldjuk helyetted. Lehet, hogy otthon azt tehetsz már, amit csak akarsz, de
itt csak egy tizenöt éves taknyos kis kölyök vagy, akinek ott a szaros seggén a
tojáshéj. Ne akarj felnőni, Eren, mert itt még nem vagy az.
Eren
nem felelt.
Ha Kiyomi most látna, azt mondaná,
duzzogok – gondolta, és amikor
Levira sandított, azt vette észre, hogy a férfi őt bámulja. Mit bámulja?
Inkább… tanulmányozza? Azt tenné? Hanji és Erwin pedig összekuncogtak.
Tényleg ennyire… gyerek lennék?
Dühösen
rázta meg a fejét, a hasogató fájdalom ellenére is józanítóan hatott rá. Mély
levegőt vett, állta Levi tekintetét.
–
Azon leszek – mondta végül –, hogy ne okozzak csalódást. Maguk meg… tárgyalják
csak meg, hogy foglalják vissza a falat… Szükségük lesz egy jó kis tervre,
különben tényleg nem lesz több, csupán egy öngyilkos küldetés.
Erwin
elmosolyodott.
–
Ne aggódj – csillant meg a szeme. – Azon leszünk, hogy valamit kiokoskodjunk.
Szerencsére
nem zavarták sokáig, egyedül Levi maradt, mert ő jóformán Eren őrzőjévé
avanzsálta magát. Nem csupán Jaegert védelmezte, hanem most már őt, Eren
Krugert is. Állítása szerint éppen annyira fontosnak tartotta az ő védelmét,
mint korábban Jaegerét. Eddig azt mondta, Jaegerrel kapcsolatban nemcsak a
többiek védte Jaegertől, hanem Jaegert is a többiektől, Erennel viszont…
egyértelműen csak Erent védte. Eren nem tehetett kárt a speciális osztagában
sem, és végképp nem tehetett kárt az emberiségben. Ő csak egy fiú volt, akit
egy tizenöt éves, óriássá változó kölyök testébe zárták, ő maga viszont
képtelen lett az átváltozásra. Valóban nem vették sok hasznát.
–
Szóval? – lépett elé Levi. – Mi jár a fejedben?
–
Nagyon fáj a fejem! – panaszolta,
mire Levi összehúzta a szemöldökét. Térde kicsit megroggyant, így
szemmagasságba tudott kerülni Erennel, és mielőtt a fiú megkérdezhette volna,
hogy mit akar tőle, már az álla alá is nyúlt két ujjával. Felfelé billentette a
fejét, így egymás arcába bámulhattak. Eren nyelt egyet az átható pillantást
látva. – M-mi az? – hebegte elvörösödve. – M-mi a baj?
–
Csak megfigyellek – felelte a férfi.
Eren
még jobban elpirult.
–
Mégis… mi okból? – kérdezte zavartan. – É-én…
–
Valamit titkolsz. Nem szeretem, ha titkolóznak előttem.
–
Nem tudok ártani nektek! – nyugtatta meg azonnal. – Én csak… egy gyenge kölyök
vagyok, semmi több! Én…
–
Fogd be a szád, szaros kölyök – vicsorodott el Levi. Ez alkalommal jól
láthatóan a harag árnyékolta be az arcát, ám a szeméből az a különös csillogás
még mindig nem veszett ki. Eren nem tudta, hogyan reagáljon.
–
É-én… – Elhallgatott, mikor Levi ujjai az álla alól az ajkára siklottak.
Határozottan simultak a szájára, kellő erővel nyomták meg azt, hogy beléfojtsák
a további hebegést.
–
Jól van. – Levi elégedetten bólintott. – Így.
Jó.
Eren
nyelt egyet.
Nem
tartotta többé magába, lassan megeredt a nyelve, és szóba hozta Krista nevét.
–
Muszáj vele találkoznom… – suttogta. – Úgy érzem, köze van hozzám… Krugerhez, nem Jaegerhez –
magyarázkodott gyorsan. – Mármint… van valaki, aki… Mármint…
–
Ki ez a lány? – kérdezte Levi higgadtan. – Hogy találom meg?
–
A neve Krista Lenz – válaszolt Eren sietve. – Ő… nagyon apró… és… aranyos? – mire Levi szeme elkerekedett.
–
Értem. – Valami átsuhant az arcán, de szinte pillanatok alatt rendezte a
vonásait. – Beszélhetsz vele. Megkérem Petrát, hogy kerítse elő. A
beszélgetéseteket viszont én is hallani akarom. Nem tudom, mit titkolsz… de nem
engedem, hogy tovább titkold – komorodott el. – Ha bármi köze is van hozzánk…
–
De nincs köze! – fakadt ki Eren. – A saját világomhoz van köze! És… mi jogosít
fel rá, hogy az életemben vájkálj? Valahogy meg fogom oldani, hogy
visszakapjátok Jaegert, és aztán mindenki megy a maga dolgára! Jaegernek… nem
kell többé a problémáimmal szenvednie, és hála az égnek, nekem sem kell majd!
Összerezzent,
mikor Levi ismét megérintette. Egy könnycseppet törölt le az arcáról, az
ujjbegyén tartotta, meglepett-elgondolkodó arccal nézte.
–
Szóval… problémáid vannak? – érdeklődte látszólag teljesen közömbösen. –
Mindjárt megsajnállak.
–
Nekem is… lehetnek problémáim – felelte erre dacosan Eren.
–
Persze, hogy lehetnek. És mégis… milyen problémák ezek?
Eren
elvicsorodott.
–
Nem mindegy?! – fortyant fel újból. – Ezek… az én bajaim! – A hangszíne
pillanatok alatt változott. Elcsuklott a hangja, remegve fújta ki a levegőt.
Érezte, hogy újból eleredt a könnye, dühösen lökte félre Levi kezét, hogy
letörölje őket. Még mindig remegett, amikor a férfi még közelebb lépett hozzá.
– Majd én megoldom őket valahogy… – motyogta. – Valahogy megoldom… Nem tudom,
hogyan, de valahogy… Én tényleg azt szeretném, hogy mindenkinek jó legyen…
–
Azért kerültél ide, mert majdnem meghaltál – húzta össze a szemöldökét Levi. –
Neked mindenképpen jó, hogy itt vagy, mert így életben tudtál maradni. Legalább
ezért megérte a lélekcsere, nem gondolod?
–
Igen – suttogott Eren őszintén. – Legalább ezért jó. De tudom, hogy nektek meg
rossz, ezért…
–
Hogy milyen nagy szíved van.
–
Az lenne?
–
Nem is ismersz minket – mutatott rá –, mégis értünk aggódsz.
–
Amióta Jaeger testében vagyok… Ismerlek
titeket. Én… nem kötődhetek hozzátok ilyen rövid időn belül?
–
Nem tudhatom.
–
Te… Ti – javította ki magát Eren. – Nem kötődtök hozzám?
Levi
hallgatott, átgondolta a választ.
–
Foggal-körömmel védelmezünk – jelentette ki végül lassan. – Mit gondolsz, Eren,
ezt akárkiért megtennénk?
–
Jaeger testét védelmezitek, nem?
–
Szabadon is engedhettünk volna – vonta meg a vállát. – Lehet, hogy sosem cserélitek
vissza magatokat.
–
Nem értem, miért nem tettétek meg.
–
Vajon miért is nem… – Levi sötét mosolyra húzta az ajkát. – Vajon… miért is
nem? – Eren arcába bámult, mégpedig teljesen közömbösen, ahogyan eddig is, a
szeme azonban úgy fénylett, hogy a fiúnak nyelnie kellett tőle.
Hogy a pokolba lehet valaki ennyire…?
Borzongás
rázta meg, élesen szívta be a levegőt.
Levi
elvigyorodott. Vagy legalábbis…
valami olyasmit tett. Eren nem volt
benne teljesen biztos, hogy nemcsak a szeme káprázott, miközben a férfit
bámulta. Nem olyan embernek látszott, aki csak úgy, kénye-kedve szerint
vigyorog vagy mosolyog, sőt annyira nem is illett a személyiségéhez. Vajon
mikor és miért zárkózhatott be ennyire? Vajon milyen élete lehetett? Ilyesfajta
kérdések kavarogtak Erenben. Túl közel voltak egymáshoz, és a kapcsolatuk
valahogy túlságosan is közvetlenné vált. Levi volt az első, aki rájött, hogy Eren valaki
más. Levi volt igazából az egyetlen, aki magától jött rá. Kiismerte annyira Jaegert, hogy egyből átlásson a
nevetséges színjátékon… sőt. Jobban észrevette a különbségeket, mint Jaeger
legközelebbi barátai. Még Mikasa és Armin sem gyanították, igaz, az „őrizetnek”
köszönhetően nem találkozhattak annyit, mint régebben. Valószínűleg ez is
közrejátszott, de akkor is! Eren kellemesen bizsergett a gondolattól, és amikor
megnedvesítette az ajkát, mintha…
Vagy csak szeretném – gondolta.
Erre persze a bűntudat is elfogta.
Kiyomi – gondolt a lányra. Kiyomi
vár rám.
Nem
voltak szerelmesek egymásba, legalábbis nem szerelem volt, amit egymás iránt
éreztek. Eren inkább nagyon erős kötelék nevezte – mindkettőjüknek jó volt,
hogy együtt voltak, legalább senki sem piszkálta őket, hogy randizzanak.
Valahogy egyértelműnek látszott, hogy egymás mellett kössenek ki – túl régóta
ismerték egymást, túlságosan is össze voltak nőve. Néhányan így is úgy
beszéltek róluk, hogy „Az a Kruger-fiú
úgyis elveszi a mi Kiyominkat, majd meglátjátok!”, vagy éppenséggel a
legnagyobb közhelyet hangoztatták „A gyerekkori
szerelmekből csodás házasságok születnek”.
Eren
mélyet sóhajtott.
Kár, hogy ezzel egyedül vagytok – rázta meg a fejét. Szerették
egymást Kiyomival, ragaszkodtak
egymáshoz, ugyanakkor készek voltak akármikor fejet hajtani a másik akarata
előtt. Ha bármelyikük is úgy dönt, hogy külön utakra szeretne térni, a másik
fél nem fogja megállítani. Ha Eren… ki akart volna lépni…
Ha…
Állta
Levi tekintetét, és közben mindvégig enyhén borzongott.
–
Kedvellek – szaladt ki a száján,
mielőtt megálljt parancsolhatott magának, és a szeme egyszerre nyílt tágra a
hadnagyéval. Míg azonban Levi meglepődött, és nem förmedt rá, hogy kikérje
magának ezt az arcátlanságot, addig Eren elborzadt. Kifutott az arcából a vér,
még az ajka is teljesen elfehéredett. Sápadtan, halálra váltan ült a férfi
előtt; őt is annyira váratlanul érte a saját vallomása, hogy azt is
elfelejtette, hogyan kell egyáltalán visszakozni. Nem tudta, hogyan és miként reagáljon,
és Levi hadnagy… sokat sejtetően nem szólt egy szót sem, csak bámulta őt
elkerekedő szemmel, kissé elnyíló ajakkal.
MIÉRT
NEM SZÓLT SEMMIT?!
Eren
legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.
Ha
a férfi kiabált volna… Ha ököllel az arcába vágott volna… Vagy csak…
nevetségesnek bélyegezte volna az egész szituációt, sokkal könnyebben el tudta
volna viselni. Milyen egyszerű lett volna végighallgatni egy kínos leteremtést,
hogy aztán a továbbiakban mindketten feszélyezve legyenek egymás társaságában,
a végén pedig… A végén pedig Levi nem látogatná, az őrizetét talán valaki másra
bízná, vagy csak feltűnően kevesebb időt tölteni vele, és aztán… csalfa
remények, ostoba gondolatok helyett talán elkezdenének azon fáradozni, hogy
Eren minél hamarabb a saját helyére kerüljön.
Mennyire egyszerű lenne… – gondolta keserűen, majd az ajkába harapott, és
lesütötte a szemét. A szavak ismét anélkül törtek fel belőle, hogy
megállíthatta volna őket. Végül is… arra jutott, hogy most már fölösleges
visszaszívni bármit is. Kimondta, márpedig komolyan gondolta. Ha valamit
komolyan gondolt…
Nem fogom meghazudtolni saját magamat
– döntötte el. Keze a
combján pihent, remegett, ahogyan az egész teste, mégis valamelyest
összeszedetten beszélt. Nem nézett Levira ugyan, az ajkát azonban félig-meddig
koherens szavak hagyták el.
–
Kedvellek – ismételte meg. –
Valószínűleg ez életed legbénább vallomása, mert fogalmam sincs, miért
kedvellek. Vagyis… de, tudom: mert hihetetlen
vagy. Átkozottul jóképű, és igen, a stílusod hagy maga után némi kívánni valót
– hadarta –, de még ezt is szeretem benned… És nem, ez nem ragaszkodás. – Egy
pillanatra, ám tényleg csak egy pillanatra a férfira villant a tekintete. Nem
tudta, mit remélt, csak azt, hogy nem azt kapta, amire a szíve mélyén vágyakozott.
Levi szinte szoborrá merevedett; kifejezéstelen arccal hallgatta a monológját.
Eren
nyelt egyet. Sértette az önbizalmát, mégis megacélozta a szívét.
–
Mellettem vagy, segítesz és támogatsz, és tudom, azt akarod mondani, hogy
ezekért érzek úgy, ahogy, pedig nem! Én… Kedvellek, mert te te vagy, kedvellek, mert már a kezdettől
fogva vonzódom hozzád, és… – És nem tudta, mit mondjon még.
Hallgattak.
Mindketten
furcsán hallgattak. Levi őt nézte, ő meg a kezét bámulta, a percek pedig
hosszasan és kínosan teltek.
Mikor
már azt hitte, hogy Levi sosem fog válaszolni, torokköszörülésre lett
figyelmes. A férfi megérintette a vállát, majd az ujjai az arcára simultak,
hogy finom erővel megragadják, és gyakorlatilag kényszerítsék a
szemkontaktusra. Gondoskodott róla, hogy Eren még véletlenül se süsse le újból
a szemét, ami… egyszerre volt biztató és nyugtalanító is.
–
Legbénább vallomása? – A hangja karcos volt. – Inkább életem egyetlen vallomása – mormolta, mire Eren
döbbenten nézett rá.
–
Az… nem lehet! – szisszent fel. – Ugye csak szórakozol velem?
–
Miért szórakoznék? – kérdezett vissza a férfi. – Tudok róla, hogy közkedvelt
vagyok, de ez nem jelenti azt is, hogy az emberek csak úgy… megkörnyékeznek –
mondta lassan. – Többnyire inkább kerülnek, mert nem tudják, mire számíthatnak.
Hogy… milyen durván fogom őket visszautasítani.
–
Mert nem ismernek! – vágta rá Eren rögtön. – Csak félnek tőled – sietett a
megnyugtatására –, mert még nem ismernek, de ha megismernek, rájönnek majd,
hogy milyen…
–
Nagyszerű ember lennék? – gúnyolódott Levi. – Úgy gondolod, az lennék?
Eren
aprót bólintott.
–
Igen – felelte őszintén. – Ha nem is voltál mindig az egész életedben… Ha
vannak döntéseid, amiket megbántál utólag, az sem baj. Az én szememben
nagyszerű vagy, Levi, mind nagyszerűek vagytok itt, a Felderítő Egységben. Mind
olyasmiket tettetek, amikre kevesen képesek. Kimerészkedni a falakon túlra…
Ennyire elszántan küzdeni az igazságért… és a szabadságért, amit elvettek tőletek…
–
Ó, tehát akkor a te szemedben Erwin vagy Hanji is nagyszerű? – Levi felhorkant.
A vallomással járó kínos csendesség mintha megszűnni látszott volna, Eren
nyugodtabban lélegzett, kevésbé feszülten várta a „kivégzését”.
–
Remek emberek a maguk módján, de…
–
Ó? Tehát igazából mindegy?
Eren
elpirult.
–
Nem így értettem! – sziszegte szégyentől égő arccal. – Én csak…
–
Én csak szórakozom rajtad – szakította félbe Levi. A szája sarkában halvány
mosoly játszott. Furcsán csillogott a szeme, és mintha… még az eddiginél is
közelebb került volna a fiúhoz.
–
Mulatságosnak találod, hogy én… Mert én…
–
Eren – szólt rá meglepően gyengéden
–, elég.
Eren
elhallgatott.
Elég? Azt mondta, elég? Mi elég?
–
Ne haragudj – szabadkozott. – Tekintsd úgy, hogy barátként kedvellek. Vagy bajtársként,
ha az úgy könnyebb.
–
Én is kedvellek, kölyök.
–
Tudom, hogy nem lett volna szabad, hiszen vissza kell térnem, és… Hogy mit
mondtál?!
–
Nem fogom megismételni magamat – forgatta a szemét Levi. – Van füled, így
bizonyára hallottad is, amit mondtam. Továbbra is fenntartom.
–
Még akkor is, ha én nem ide tartozom? – suttogta.
–
Még akkor is. Az a tény, hogy te Kruger vagy, nem jelent semmit.
–
Tehát te… nem Jaegert akarod? – kérdezte félve.
–
Nem akarom Jaegert. – Levi higgadtan válaszolt. – Egyelőre semmit és senkit sem
akarok. Kedvellek, Eren, ezt mondtam.
–
És mégiscsak megismételted magad…
–
Mégiscsak – bólintott rá. – Ez is azért történt, mert egy idiótával van dolgom.
Eren
erre elhúzta a száját.
–
Most úgy teszek, mintha ezt nem hallottam volna – közölte, majd nagyot
sóhajtott. Hatalmas kő gördült le a szívéről, teljesen felszabadult. – Tehát
mindketten kedveljük egymást. – Lerágott csontnak számított már, mégis örömmel
mondta ki újra meg újra. Levi hosszú, gyengéd ujjai elidéztek az arcán, az
ajkát simogatták lassan, kiélvezve a perceket, és igazából mindketten esetlenek
voltak a maguk módján, nem tudták, mihez kezdjenek a vallomásukkal. A
visszatérés gondolata Shiganshina körzetbe árnyékot vetett rájuk. A világ,
amiben Levi élt, óriásoktól hemzsegett. A világ, amiben Eren élt egykor,
szintúgy a maga óriásaival küzdött. Szörnyetegek mindenhol voltak, az emberek
hozták őket létre a saját viselkedésükkel.
De a hasonlóságok ellenére is… én nem
ide tartozom – gondolta, miközben
finoman megfogta Levi csuklóját. Az ajkához emelte a férfi kézfejét,
megcirógatta, majd puha csókot lehelt rá, és aztán sóhajtva eresztette el…
–
És most? – kérdezte. – Hogyan tovább?
A
kérdés megválaszolatlanul lógott a levegőben.
Hogyan
tovább? Hogyan is tovább?
Valahogy…
II.
Jaeger
A pince sötét volt, dohos és ismerős, a kötelek a teste körül szorosak, kezét-lábát
lefogták, hogy mozgásképtelenné tegyék, a szájába rongyot tömtek, a szemét
később eltakarták, hogy ne bámészkodjon. Eren nem érzett félelmet,
türelmetlenül próbált fészkelődni. A horzsolás a kezén még szivárgott, csupán a
szájáig kellett emelnie, hogy belé is harapjon, máshogyan képtelen volt óriássá
változni. Hangokat hallott, ismerős suttogásokat, majd érintéseket is érzett
magán, valaki megtapogatta az arcát, hogy sérülések után kutasson. A kezén
levőt hamar fel is fedezték, érezte, hogy valaki gyengéden itatni kezdte a
kicsorduló vért, aztán furcsa hang hallatszott – ragtapasz feltépése, mert a
húga, aki folyton beütötte magát ide-oda, korábban már megismertette vele ennek
a fogalmát –, és utána a fájdalom csípőssé vált – lefertőtlenítették –, végül
meg tompa lüktetéssé szelídült.
–
Jól van – mormolták. – Most már nem lesz baj.
–
Csak egy kis karcolás – horkantottak. – Bele ne haljon.
–
Egy kis karcolás könnyedén a végünk lehet – oktatták ki a társukat. – Tudod
jól, miféle fiú ő. – Eren szinte látta maga előtt, hogy felé intettek a
fejükkel. Vajon ki lehet az? Miért cseng annyira ismerősen a hangja?
–
A főnök visszatért.
A főnök – gondolta. Ő az.
A főnök az… A főnök…
Eren
szívverése felgyorsult. Az anyagba mormogott, ki akarta köpni, de nem tudta.
Rángatni kezdte a köteleket, ám túl szorosan tapadtak a testére, nem sikerült
szabadulnia. Ki az? Miért? Hogyan? Vissza kell térnie a saját idejébe, a saját
barátai körébe! Itt senki és semmi nem olyan volt, mint 850-ben! Élő
bizonyítéka Krista – vagyis Historia
– volt, akire gyakorlatilag rá sem ismert. Hol van az az istennőként tisztelt
lány, akit mindig együtt látott Ymirrel? Hol van Ymir? Hol vannak a többiek?
Lerántották
a szeméről a fedőt. Valaki időközben villanyt kapcsolt, a fénye elvakította
Erent. A szájából nem szedték ki a rongyot, így nem tudott stílusosan
káromkodni, de magában bőszen megtette. Az anyja fülön csípte volna, ha
hallotta volna, hogy beszél.
Az
anyja… Emberek, akikért nem bánta, hogy Kruger idejében ragadt. Emberek, akiket
annyira szeretett, akiket annyira vissza akart kapni.
De
nem maradt ideje ezen töprengeni, a szemfedő lekerült róla, így szabadon
nézelődhetett. Hamar hozzászokott a fényhez a szeme: a pince már nem úszott
sötétségben, egy kis asztalon és azon a széken kívül, amire őt ültették, nem
volt semmi, csupán azok, akik idehozták. A két fiú, az ismerős hangú és a
kevésbé ismerős. Azt bámulta, akiről azt hitte, soha nem fogja újra látni.
Sokkoltan állta az alak tekintetét, szaggatottan lélegzett.
–
Helló, Eren – vigyorgott rá Connie Springer. – Jó újra látni, még ha ilyen
körülmények között is. – Connie volt,
tényleg Connie, a száznegyedik egység
Connie-ja, mégpedig Sasha nélkül, és Eren… egyre nehezebben vette a levegőt.
Forogni kezdett vele a világ, nyöszörgött a rongyon keresztül, a fiú nevét
akarta kiabálni, majd rámordulni, hogy mégis mi folyik itt, miért nem engedik
el, miért hozták ide… aztán a pillantása a másik fiúra siklott, akit bizonyosan
soha az életében nem látott még, és akire Connie lopva rásandított. – Nicolo,
ugye elég szorosak a kötelei?
–
Mozogni sem tud – válaszolt Nicolo. Eren hiába töprengett, nem emlékezett
senkire a Felderítő Egységből vagy éppenséggel a kiképzőosztagból, akit így
hívtak. Nem ismert mindenkit, de a saját csapatát igen, és Nicolo nem tartozott
közéjük.
–
Akkor jó. – Connie szemlátomást megkönnyebbült. Ez a Connie nem a te Connie-d, emlékeztette magát Eren keserűen.
Connie más volt, éppúgy, ahogy Krista is Historia Reissé vedlett. De miért?
Vajon miért hozták ide? Ki ez a Nicolo? Mit akarnak tőle? Az a hang… Az a hang,
amit akkor felismert…
Az a hang…
Nyelni
akart, a nyála felgyülemlett, a ronggyal a szájában viszont képtelennek érezte
rá magát. Connie szomorkás, bocsánatkérő mosolyt villantott rá, ám ahelyett,
hogy kihúzta volna a szájából az anyagot, inkább úgy igazította meg, hogy még
jobban belenyomja. Biztonságból a köteleire is rászorított, így Eren
gyakorlatilag igazi fogoly lett, annyi különbséggel, hogy nem kellett teljesen
az érzékszerveire hagyatkoznia.
–
Gyanítom, sejtelmed sincs, miért hoztunk ide… és miért tartunk így. Ahogy
elnézem az arcodat, sokkoltunk a megjelenésünkkel. Legalábbis én biztosan,
engem ismersz már, jól sejtem? Volt egy… közös múltunk. Valamikor, nagyon
régen. Te nem Eren Kruger vagy – mondta a szemébe –, hanem Eren Jaeger. A fiú,
aki óriássá tud változni, és akire… szükségünk van ebben a világban.
–
Így nem fogja megérteni – sóhajtott Nicolo. – Nézz csak rá, még jobban
összezavartad.
Connie
elfintorodott.
–
Ha jobban tudod, nyugodtan vedd át, Nicolo! Remekelni szeretnél Sasha előtt,
mi?
Nicolo
erre vállat vont.
–
Már elnyertem a szívét.
Eren
felnyöszörgött, ahogy eljutott a tudatáig egy újabb ismerős név – Sasha. Lehetséges lett volna?
Mindannyian itt lettek volna ebben a világban? Mikasa, Armin… Jean és a
többiek? Levi hadnagy… és a Felderítő
Egység tagjai? Lehetséges lett volna?
–
Ó – sandított rá Nicolo. – Úgy látom, felkeltetted az érdeklődését Sasha
nevével. Biztos kíváncsi, kikkel találkozhat még a barátai közül.
–
Akkor most ki is nem a tervek szerint halad? – forgatta meg a szemét Connie. –
Végül is… Mindegy. – Ez a Connie más volt, hagyta megnőni a haját. Eren
meglepődött a világos tincsek láttán. Ez a Connie felnőttesen viselkedett,
levetkőzte gyermeki, bolondos énjét, és megfontoltan beszélt. Világot látott,
veszélyt megélt, megkomolyodott. Nicolo pedig… Ez a Nicolo érdekes fickónak
tűnt, Sasha pedig… Sasha belészeretett volna? Hol ismerték meg egymást? Mibe
csöppentek?
–
Eren Jaeger. – Nicolo hangja határozottan csengett. – Figyelj rám – kérte, mire
Eren óvatosan felé fordította a fejét. Alig tudott mozogni, a kötelek megfeszültek
a testén. Connie nekidőlt a falnak, keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt.
– Össze vagy zavarodva, de ne aggódj, minden kérdésedre választ fogsz kapni.
Először is, igen, tudjuk, hogy te nem Eren Kruger vagy. Most az arcodat elnézve
arra lennél kíváncsi, mégis honnan, kitől. Ez nagyon is egyszerű: tudtuk, hogy meg fog történni a
lélekcsere.
–
Egyik alkalommal – vette át a szót Connie sietve – egy nagyon hosszú álomból
ébredtünk. Egy álomból, ami nagyon régen játszódott, és amiben az emberek három
biztonságos fal mögé húzódtak az emberevő óriások elől. Azt láttuk, ami veled
történt, Eren. Az anyád halálát, Shiganshina bukását… Embereket, akik óriásokká
tudtak változni, és embereket, akiket óriásokká változtattak a kormány
utasítására. Lázas, vérben úszó éveket, álmokat és emlékeket, füstölgő
tetemeket, a szabadságért küzdő emberiséget. Álmodtunk rólad, egymásról… és
arról is, amit te még nem éltél meg.
–
Túlzás, amit mondasz – nézett rá Nicolo. – Abban a hitben tartod őt, hogy mi láttuk mindezt. – Eren felé fordult,
elmosolyodott. – Pedig nem mi voltunk, Eren Jaeger, hanem azok, akiknek az
ereiben királyi vér csörgedezik. A királyotok nem több egy imposztornál, az
igazi hatalom a Reiss család kezében van. A királyi család egyik élő tagja nem
más, mint Historia Reiss, a másik pedig… a bátyád, Zeke.
–
Kíméletlen vagy vele – ráncolta a homlokát Connie. Nicolo legyintett.
–
Te pedig túl kíméletes. Egyik sem jó. Van, amit a szemébe kell mondani, van,
amit el kell hallgatni.
–
Szerintem Erent leginkább nem is ez érdekli, hanem hogy miért hoztuk ide. –
Connie valóban rátapintott a lényegre. Erennel forgott a világ, próbálta
feldolgozni mindazt, amit hallott, érteni és meglátni az összefüggéseket. Fritz
volt a báb, az igazi uralkodó a Reiss család. Historia… vagyis Krista… És
akkor… De egyszerűen semmit sem értett meg igazán. Hol voltak a többiek?
Mikasa, Armin? Egyáltalán ki volt az a királyvérű, aki álmot látott? Dina
említett valamit erről, de neki nem lehetett köze Connie-hoz és Nicolóhoz.
Krista árulta volna el?
Nicolo
eloldozta. A kötelek lekerültek róla, fájdalmas, csúnya nyomot hagytak maguk
után a testén. Eren döbbenten emelkedett fel a székből, mindene sajgott,
alaposan elgémberedett. Nicolo ellépett tőle, és abban a pillanatban pisztoly
szegeződött rá, a meglepetés erejével ért. Connie-nak a szeme sem rebbent.
–
Ne haragudj a barátságtalan fogadtatásért – dörmögte. – Nem akarunk bántani,
csupán elővigyázatosak vagyunk, mégiscsak óriássá tudsz változni.
–
Ha golyót kapok a fejembe, az semmit sem ér – felelte Eren halkan; a hangja
reszelősnek tűnt, visszhangot vert a pincében.
–
Egyenesen a tarkódba lőném – jelentette ki erre Nicolo. – Az biztos számítana.
–
De akkor… miért hoztatok volna ide? Akartok tőlem valamit…
–
Milyen okos. – Connie elismerően csettintett. – Nem olyan vagy, mint amilyennek
elképzeltelek. Az az Eren, akiről beszéltek, bizonyosan nem így viselkedett.
Eren Kruger nyomába kívánsz lépni? Mi ez a megfontoltság? Hogyhogy használod az
eszedet ahelyett, hogy másokra támaszkodnál?
–
Per pillanat… – Eren lassan válaszolt. – Kruger
vagyok.
–
Kruger! – Connie felnevetett. – Bizony – vigyorgott rá. – Kruger a javából.
Szóval, kedves Mr. Kruger, hajlandó lennél beszélgetni velünk? Megengedned,
hogy elmesélhessek mindent elejétől a végéig? Talán a segítségeddel végre
pontot tehetünk mind a két világ problémáinak. Nem gondolod?
Eren
a fegyver felé sandított; aprót bólintott.
–
Nem tud megfélemlíteni – mondta komolyan, mire Connie vigyora kiszélesedett.
–
Ennek örülök, haver.
–
Miért van kapcsolat a két világ között? Azok, akiknek királyi vér csörgedezik
az ereikben, miért ennyire különlegesek?
–
Ymir Fritz miatt – felelt Nicolo. – Nem hallottál róla? – De, Eren már hallott
róla. Dina sok mindent elmesélt. Kilenc olyan óriás létezett, mint amilyen Eren
is volt. Vagy kétezer évvel ezelőtt egy lány, Ymir Fritz a legenda szerint
alkut kötött az Ördöggel, az cserébe óriáserőt ajándékozott neki – egy áldást
és egy átkot is egyben, tizenhárom évre szóló életet egy démoni erővel.
Halálakor ez az erő kilenc eldiai
testébe költözött. Eren új szavakat tanult, még újabbakat az autóknál, a
repülőknél, az internetnél – olyasmiket, amik állítólag az ő világában is
szerepeltek. Eldiai és marleyi emberek évezredes küzdelméről hallott, az
óriások korszakáról, a soha véget nem érő háborúról.
–
Valamennyi hordozó kapcsolatban áll egymással. – Eren a végén már csak fél
füllel figyelt Connie-ra. A térdére támaszkodott, a fegyver sem érdekelte, úgy
adta ki a gyomra tartalmát. Azok, akik olyan erővel rendelkeztek, mint ő,
megöltek valakit. Ő is ölt. A tulajdon apjával végezhetett, mert őt látta
utoljára. Csak így… Csak így kerülhetett a kulcs is a nyakába. Az apja…
–
Sokkoltad.
–
Nem hiszem el, hogy idehányt! – Connie felsóhajtott. – Most szagolhatjuk egy
darabig.
–
Feltakarítom! – ajánlkozott Nicolo. – Te addig…
–
Tudom-tudom! – Connie a szemét forgatta. – Addig folytatom. – Lehalkította a
hangját, és lopva féloldalt sandított. Ezt az egy alkalmat kivéve nem vette le
a tekintetét Erenről, mindvégig szemmel tartotta. A fegyver elfelejtődött, Eren
megtörölte a száját, kezével simogatni kezdte a hasát. Próbált mélyet lélegezni,
a hányás bűzétől azonban egy kicsit sem tudott megnyugodni.
–
Apa… – suttogta, mire Connie szomorúan nézett rá.
–
Sajnálom.
Eren
nyelt egyet.
–
Megöltem… Az apámat… Én… megettem. –
Tágra nyílt a szeme, hangosan felzihált.
Connie
óvatosan bólintott.
–
Igen – felelte. – Megetted őt.
–
Nagyon kérlek, ne hányj ide még egyszer! – szólt gyorsan oda Nicolo fintorogva.
– Ha meglátja… Te jó ég – borzongott meg, és sietősebb tempóra fogta a
feltakarítást. Connie elnyomott egy mosolyt, majd elkomorodott.
–
Eren – szólította meg halkan. – Tényleg sajnáljuk.
És azzal mire megyek? – gondolta keserűen. A
sajnálattal nem tudom visszahozni őt… Nem tudok úgy tenni, mintha nem történt
volna meg… Mintha nem lennék… ugyanolyan gyilkos, mint mindenki más.
Öklendezett,
ezúttal viszont – Nicolo legnagyobb megkönnyebbülésére – nem hányt, valahogy
sikerült visszanyelnie a gyomorsavát az utolsó pillanatban. Marta a
nyelőcsövét, mégsem törődött vele.
–
Valamennyi hordozó kapcsolatban van egymással – ismételte Connie –, ezért
lehetsz most itt. Ahogy elnézem – kunkorodott halvány mosolyra a szája széle –,
semmit sem tudsz még a világról, Eren.
Valóban
nem tudott. A fejét rázta.
–
Folytasd – suttogta, mire Connie bólintott.
–
Jól van – mondta. – Jó, hogy nem támadsz. Ez jó, nagyon jó.
–
Válaszokat akarok – mondta rekedten.
–
Tudom. Megértjük. Kapni fogsz, csak…
–
Válaszokat akarok. – Igyekezett annyira határozottságot sűríteni a hangjába,
hogy Connie tudtára adhassa vele, hogy többé nem lehetett félrevezetni. A kép
lassan állt csak össze, annyi információ birtokába jutott, hogy hirtelenjében
azt sem tudta, hova kapjon. – Most akarom a válaszokat, Connie! Most! Nem
holnap, nem holnapután! Most!
–
Oh… Ez meglepett. – Connie megvakarta a tarkóját. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire
határozott vagy. Egy tizenöt éves lelke egy tizenkilenc éves testében. Úgy
látszik, kezd benőni a fejed lágya.
Eren
nem reagált a szándékosan provokációra.
–
Válaszokat – ismételte, mire Connie bólintott.
–
Jól van – egyezett bele. – Kérdezz! Hátha úgy rövidebb lesz.
–
Miért van kapcsolat a két világ között? Ki a fene ez az Eren Kruger? – mutatott
végig magán. – Amit most tapasztalok, ebben a világban, az az én világomban is
megvalósul? Hogy juthatok haza? Mert haza kell jutnom! – jelentette ki elszántan.
– Végeznem kell az óriásokkal. Fel kell szabadítanom a világot!
–
Hó-hó, egyszerre csak egyet! – emelte fel a kezét Connie védekezően. – Ennyi
kérdésre nem tudok egyszerre felelni! Haladjunk szépen sorjában, jó? – Eren
aprót bólintott beleegyezésképpen. – Szóval… A kapcsolat, mi? – Connie
megnedvesítette az ajkát. Hatalmasat sóhajtott. – Azon kívül, hogy a hordozók
kapcsolatban állnak egymással, nem sokat tudunk. Inkább csak sejtünk dolgokat.
Van egy küldetés, erről bizonyára már hallottál. Ehhez a küldetéshez van köze,
hogy itt vagy. A baleset… ha egyáltalán annak nevezhetjük, váltotta ki, hogy
átkerültél ebbe a világba. Át kellett jönnöd, különben Kruger meghalt volna, és
akkor… mindennek vége.
–
Tehát valóban Kruger életét mentettem meg – összegezte Eren. – Az erőm mentette
meg. Az, hogy képes vagyok óriássá változni.
–
Igen. De ez még nem minden. Ebben a világban ugyanis…
–
Nincsenek óriások. – Eren összeráncolta a homlokát. – Legalábbis mostanáig nem
voltak. Ez az a világ, ami a küldetés árán valósult meg?
–
Ez az a világ, amiben ismét elvesztettük a szabadságunk – jelentette ki Connie.
– A küldetés a szabadságról szól, Eren. Nemcsak az óriások fenyegetik azt,
hanem sokan mások is. Most már tudod az igazságot a valódi világoddal kapcsolatban.
Tudod, hogy a falakon túl emberek élnek. Ki az ellenség, Eren? A saját néped,
amelynek tagjait óriássá változtatják? Azok a szerencsétlenek, akik az
internáló táborok ketrecében vergődnek? Azok, akik elnyomják egykori
elnyomóikat? Kérdem én, Eren, szabad lenne ebben a világban bárki is?
–
Az óriások az okai.
–
De ebben a világban nincsenek óriások – mutatott rá Connie –, valamiért azonban
mégsem lehetünk szabadok.
–
Mostanáig nem voltak – hangsúlyozta
Eren rekedten.
–
Mostanáig szabadság sem volt.
–
Nekem… nem úgy tűnt, hogy nincs szabadság. – A felhőkarcolókra gondolt, a
repülőkre, vonatokra, a megannyi elektronikus kütyüre, az internetre, arra,
hogy az emberek oda mehettek, ahova csak akartak… Senki és semmi sem börtönözte
be őket. És ott volt az óceán is, a roppanó homokszemcsék az ember meztelen
talpa alatt, az óceán jeges vizének csípős sóssága. Mi volt ez, ha nem igazi
szabadság?
–
Szabadság… – sóhajtotta erre Connie. – Annyira relatív, nem gondolod? Mi lenne,
ha azt mondanám, hogy ez az egész egy körforgás? Ha ez az egész… egy soha véget
nem érő őrület, ami elkezdődik valahogy, de mindig ugyanúgy végződik? Ha most
látjuk is a szabadságot, de valójában nem több puszta illúziónál?
–
Ugyanoda lyukadnánk ki? – próbálta megérteni Eren. – Ugyanaz lesz a vég ebben a
világban, mint az enyémben? Hogy aztán… újrakezdődjön? Ezt akarod bemesélni
nekem? Akkor én meg Eren… mármint Kruger
– pontosított – egy és ugyanaz a személy lennénk? Ahogy te az én Connie-m,
Historia Reiss meg Krista Lenz?
–
Hogy Eren Kruger pontosan kicsoda… Nem vagyok benne biztos.
–
Ezt hogy érted? Nem Kruger lennék? Az ő… másik verziója?
–
Nem vagyok benne biztos. – Connie az ajkába harapott. – Nézd, Eren. Sok minden
van, amit még mi sem értünk, és nagyon sok minden van, amit te sem tudsz a
világról. Valamennyi hordozó kapcsolatban áll egymással, legyen szó jelenbeli,
múltbeli vagy éppenséggel jövőbeli hordozóról. És mindig ugyanoda lyukadunk ki.
Egyelőre legyen elég ennyi.
–
A többiek… – Erennek újabb kérdése támadt. – Ők hol vannak? – kérdezte
rekedten. – Armin… Mikasa… Ha én valami olyasmi vagyok, mint Eren Kruger, akkor
az én Mikasám lenne éppenséggel Kiyomi? Jól értem?
–
Vajon hol is vannak? – tűnődött el Connie. – Vajon… – Erenre mosolygott, majd
Nicolo felé fordult. – Azt hiszem, itt kéne befejezni. A lényeg, hogy megvan,
mielőtt megölnék.
–
Megölnék? – ismételte Eren. – Úgy érted… valaki meg akar ölni?
A baleset! – villant az elméjébe az ominózus nap. Azon a napon
kezdődött minden. Azon a napon Kruger meg ő testet cseréltek, és onnantól
kezdve az egész világ kifordult önmagából. Megmentette Kruger életét, aminek
örülnie kellett volna, mégsem tudott. Nem tudta, mikor fog visszakerülni, nem
tudta, látni fogja-e újra a barátait… Hirtelen az óriások legyőzése sem
számított. Mit ér egy világ Armin és Mikasa nélkül? Kiyomi nem Mikasa volt.
Kiyomi nem pótolhatta őt! Kiyomi… Ő…
–
A baleset – suttogta. – Nem baleset volt, igaz? Azon a napon Kruger…
–
Nem tudjuk, mi történt Krugerrel – vágott a szavába Connie. – De valaki
vadászik rád, Eren.
–
Krugerre vadászik.
–
Vagy Jaegerre – rántotta meg a vállát
Nicolo. – A fiúra, akiben megvan az óriáserő. Az erőd most Kruger testében
pihen. Kruger… jelenleg… a Támadó Óriás,
meg az Alapító Óriás is egyben. Te
vagy a Koordinátor, Eren. A te világodban fogalmad sincs, mekkora erővel
rendelkezel, és ha arra gondolunk, hogy ebben a világban rajtad kívül talán
senki más nem rendelkezik ilyen erővel… De mondjuk, az emlékeik megvannak…
Ahogy mondtam, minden hordozó
kapcsolatban áll egymással. Kruger és te… Zeke és a te Zeke-ed. És még
sorolhatnám. Mit gondolsz, Eren? Nem akarnád megkaparintani a fiút, aki
valamennyi óriást az irányítása alá vonhatja? Mert ha nekem lenne ilyen
lehetőségem, biztos élnék vele.
Eren
felnyögött. Zsongott a feje sok információtól, és egyáltalán nem tetszett neki
a beszélgetés kimenetele. Connie és ez a Nicolo veszélyről hadováltak,
valakikről, akik Kruger vagy éppenséggel az ő életére törtek, de… ahogy elnézte
a két fiút, és ahogy azok vele bántak, egyáltalán nem volt benne biztos, hogy a
megfelelő helyen van. Szörnyű balsejtelem fogta el, és legszívesebben minél
messzebbre menekült volna.
Hallgatnom kellett volna Kiyomira – gondolta, és ahogy eszébe jutott a lány, a balsejtelem
mellé a bűntudat is hozzápárosult. Nagyot nyelt, összeszorította a fogát.
Szegény Kiyomi… Vajon mit szólt hozzá, mikor rájött, hogy átverték és Eren
anélkül lépett le, hogy elárulta volna neki, hogy hova megy? És pont azért,
mert annyira magabiztosan azt sem árulta el Kiyominak, hogy hova ment, esélye
sem volt rá, hogy megmeneküljön!
A francba!
A
fegyverre villant a tekintete. Fenyegették
vele.
Biztos, hogy nem itt vagyok
veszélyben? – Ez a gondolat igenis az
elméjébe férkőzött, csak nem hagyta nyugton. Megfeszítette a testét, Nicolo és
Connie pusmogni kezdtek, amikor észrevették, hogy nem figyel oda rájuk, de
ügyeltek rá, hogy annyira halkan beszéljenek, hogy semmit se hallhasson belőle.
A francba!
Egy körforgás – gondolta. Egy
mindig ugyanúgy végződő körforgás…
Valahogy
nem tetszett neki.
Sürgősen el kell tűnnöm innen! – határozta el. Az
egyetlen, akiben megbízhatok, az Kiyomi. Kruger is benne bízott egyedül… Nem is
ismeri ezeket az embereket! Én… Nem maradhatok itt!
Bármennyire
is fájt, valamiért ezt érezte egyedül igazán helyesnek. Ösztön éledt fel benne,
ami óvatosságra intette: nem bízhatott meg teljes mértékben Connie-ban, mert ez
a Connie nem az ő Connie-ja volt, semmiben sem hasonlított arra a jópofa
ütődöttre, aki szeretett magából bohócot csinálni.
Ő valaki más – súgta egy kishang a fülébe. Ahogy te is valaki más vagy, Eren Jaeger. Te nem Eren Kruger vagy.
Lehunyta
a szemét.
Valóban – nyelt újra nagyot. Én
más vagyok. Én… nem ő vagyok. Tehát nem is úgy cselekszem, ahogyan ő… – Felfelé
sandított, a két fiúra pislogott, akik még elmélyülten tanácskoztak. A fegyver
ott volt, egy karnyújtásnyira tőle… Ha valahogy meg tudná szerezni… Ha valahogy
ki tudna innen jutni… Válaszok ide vagy oda, senkiben sem bízhatott Kiyomin
kívül. Őrületes hiba volt azt hinni, hogy megtalálta a barátait.
Ők NEM a barátaim – emlékeztette magát kelletlenül –, én pedig NEM Kruger vagyok.
Újból
a fegyverre villantotta a tekintetét. Amíg Nicolónál volt, nem tehetett semmit.
Óriássá mégsem változhatott ebben a világban, egy tizenöt méteres példányra még
a város legeldugottabb szegletében is felfigyelnek az emberek. Nem
kockáztathatott, márpedig puszta kézzel kettő – és még kitudja, hány – ellen
nem sok esélye maradt.
Meg kell szereznem! – döntötte el. Csak
így kerülhetek előnybe…
Még
ha Connie és Nicolo nem csupán a barátainak vallották magukat, hanem
ténylegesen is azok voltak, nem kockáztathatott. A barátok nem rabolják el a
másikat, nem kötözik ki és nem fenyegetik fegyverrel.
Csak meg kell húznom a ravaszt – gondolta. Tudom, hogy működik. Nem nagy ördöngösség. Nagyrészt ezzel nyugtatta
magát, és valamennyire használt is: háborgó szívverése megszelídült, józanabbul
tudott gondolkodni. Gyöngyözni kezdett a homloka; mennyivel egyszerűbb lett
volna a kezébe harapni, átváltozni, az óriáserőre támaszkodni… De nem tehette.
Emberként könnyedén pórul járhatott, mégis úgy kellett boldogulnia. A trosti
csatában meghalt volna, ha nem rendelkezett volna óriáserővel… De most
rendelkezett a regenerálódás képességével, és készen állt, hogy emberként küzdjön.
Hirtelen
mozdult, mert tudta, csak így nyerhet. Ha lassan, megfontoltan lépett volna,
Nicolo vagy Connie könnyűszerrel hárította volna a mozdulatát, de a nem várt
gyorsaság a meglepetés erejével megspékelve elhozta a hőn áhított eredményt.
Nicolo nem fogta elég erősen a fegyvert, igazából kicsúszhatott volna a kezéből
is, ha nem figyel oda, és valóban meglepte őt Eren támadása. Feleszmélni sem
maradt ideje, Eren megragadta és megcsavarta a csuklóját; a pisztoly a kezébe
siklott, a hidegsége megborzongtatta. Ugyanabban a pillanatban nagyot rántott a
fiún, a térdével pedig az ágyékába térdelt.
Nicolo
nem harcos volt, véletlenül sem katona. Nem is illett hozzá a fegyver, és
látszólag örömmel – a félelem és a megkönnyebbülés keverékével – szabadult meg
tőle. A fájdalomtól könnybe lábadt a szeme; a földre rogyott, a férfiasságát
markolta, Eren pedig zihálva fordult Connie felé.
Ne habozz! – szólította fel magát. ÜSS!
És
ütött.
Az
ökle egyenest Connie arcába csapódott, mire a fiú hátratántorodott. Felhasadt
az alsó ajka, a szája széléről vér csurgott le.
Sajnálom – gondolta Eren, és újból ütött, abban a percben pedig,
amikor ütött, rúgott is… és Annie-ra gondolt, pont Annie-ra… Mintha hosszú évek távlatából emlékezett volna vissza
arra a napra, amikor a lány megtanította neki a titkos fogását, és hirtelen
saját magát látta a földre zuhanni, amikor kigáncsolta, és a levegőben
megpenderítette. Most Connie végezte így, ő pedig diadalittasan egyenesedett
ki. Kissé kapkodva lélegzett, de nem számított, mert Nicolo még mindig a farkát
markolta fájdalmasan sziszegve, Connie-nak meg valószínűleg mindene fájhatott.
Nyögve-hörögve tapogatta vérző arcát, még az is fájt neki, ahogy felemelte a
kezét. Eren együtt érzett vele, mert Annie-nak köszönhetően jól ismerte ezt az
érzést. Sajnálta, amiért ezt tette vele, ám meg kellett tennie. Ez jelentette
az egyetlen kiutat, még akkor is, ha nem tudta, hogy hova vitték.
Lába
magától eredt meg, a keze magától cselekedett: kirángatta Connie zsebéből a
kulcsokat, feltépte az ajtót, majd a szoba túlsó oldalán teremve rájuk vágta.
Kattant a zár, zihálva törölte meg gyöngyöző homlokát. Egyszerűen nem akarta
elhinni, hogy ilyen könnyen sikerült a nevetséges kis menekülési terve.
Kijutott!
Végre-valahára
kijutott!
Hazamehetett!
Nem
kellett attól tartania, hogy a barátai tényleg nem a barátai, és valójában az
egész világ csak a bolondját akarja járatni vele!
–
El sem hiszem… – suttogta fellélegezve. – El sem hiszem…
–
Én sem hiszem el – hallatszott a hűvös hang a háta mögül, mire összerezzent.
Felnyikkant, egész testében megfeszült. Hátrakapta a fejét, még a nyaka is
beleroppant a mozdulatba. Az izom meg is rándult, éppen ezért fájdalmas
sziszegés tört fel belőle, amit rögvest cifra káromkodás követett.
Több
dolog történt egyszerre. Abban a pillanatban, hogy megnyugodott, amiért
kijutott a szobából, hátulról kéz nehezedett a vállára, mégpedig olyan erővel,
hogy az alak, aki megérintette, egyértelműen a tudtára adta vele, hogy nem tudja
magát kitépni a szorításból. Többen jelentek meg: az egyik, aki megszólalt, a
másik, aki lefogta, a harmadik pedig csak állt, és nézte őt.
Az
alak, aki a vállára markolt, az ajtónak penderítette. Eren háta nekiütődött,
mire a szobában Connie és Nicolo kétségbeesett ordibálása csendült fel. Segítségért
reménykedve kiabáltak, és a segítség nem váratott magára: az alak tovább
penderítette, ellökte az ajtótól, kicsavarta a kezéből a kulcsot. A zár újra
kattant, az ajtó feltárult. Connie vérezve, bőszülten zuhant ki rajta, Nicolo
pedig szenvedve követte.
–
Baszd meg, Jaeger! – süvöltötte. – Kurvára fáj!
Eren
megengedett magának egy elégedett mosolyt. Nem volt célja, hogy finomkodjon
bármelyikükkel is.
Lassan
az ismerős-ismeretlen alakok felé fordította a fejét, s nagyot nyelt. Nem
számított rá, hogy találkozni fognak, mégis megtörtént. A férfi, aki lefogta,
magas volt, szőke haja a sötétben ezüstösnek látszott, a fényben viszont
egészen sötétszőkének, már hogy nem piszkosnak; tekintete szürkén és hidegen
fénylett, cseppet sem barátságosan. Nem tűnt annak a kimondottan erős fickónak,
Erent éppen ezért lepte meg, mennyire határozottan és kíméletlenül nyomta neki
a falnak. Már-már egyenesen fájdalmat okozott neki. Felszisszent, mert már nem
bírta magába fojtani, a férfi azonban nem lazított a fogáson, sőt, mintha még
erősebben markolta volna, pont azért, hogy egy kicsit észhez térítse.
Ne próbálkozz! – üzent a pillantásával, mire Eren szíve meglódult.
N-ne?
A
tekintete a másik alakra siklott, arra, amelyik megszólalt.
Hát te vagy az? – gondolta; nem akart hinni a szemének.
A
taxisofőr – Isabel Magnolia – dühösen
karba fonta a kezét.
–
Már ezt sem lehet rátok bízni? – förmedt Connie-ra és Nicolóra. – Ha nem érünk
ide időben, megszökött volna!
–
B-bocsánat… Megszerezte a fegyvert…
–
Kérem! – villant a szeme az Erent szorító férfira. – Kösz, Farlan. –
Kibiztosította, majd Erenre szegezte. – Ha jót akarsz magadnak, nem mozdulsz,
Kruger. Vagy jobb szeretnéd, ha inkább az igazi neveden szólítalak? Nekem az is
mindegy.
–
Hova tűnt a kedves taxisofőr? – kérdezett vissza Eren remegő hangon. – Amikor a
Reiss családhoz vittél…
–
El sem akartam hinni, hogy ekkora mázlim volt! – vágta rá Isabel. – Hogy Eren
Jaeger pont az én taximba üljön be!
–
Nem volt véletlen, mi?
–
Mázli volt – ismételte meg Isabel. –
Így is, úgy is a nyomodba akartam eredni. Erre te halál nyugodtan besétáltál a
tárt karomba… Ha tudnád, mennyi melótól kíméltél meg! Hálás köszönet érte,
sokkal tartozom. – A fegyver nem remegett a kezében, határozottan és
gyakorlottan tartotta; készen állt rá, hogy bármelyik pillanatban elsüsse.
Eren
nyelt egyet.
–
Mit akarsz tőlem? Akkor… jól sejtettem? Ti… – Nem vagytok a barátaim?, akarta kérdezni, de látva Isabel hideg
tekintetét, nos, eléggé nyilvánvalónak látszott a válasz.
–
Csak próbálkozz bármivel is, nem félek golyót röpíteni beléd, Eren!
–
É-én… M-mégis mit akartok… – Eren csak azért is megmoccant, mire Isabel
felrántotta a szemöldökét. Figyelmeztetés nélkül tüzelt, a golyó pedig
egyenesen Eren combjába fúródott. A fájdalom éles volt és pokoli, Eren
ordított, kitépte magát valahogy Farlan szorításából, vagy a Farlannak nevezett
férfi engedte el rögvest, és a combjához kapott. A szíve olyan ütemben vert,
hogy majd’ kiszakadt a mellkasából.
Ez semmi ahhoz, amit akkor éreztem,
mikor Annie-val küzdöttem! – nyugtatta
magát. Az majdhogynem a szívemet szúrta
át… Abba szó szerint belehaltam volna. Ez csak egy lövés. Egyetlen egy lövés.
Ez… semmi! – De az agya nem akarta felfogni. A teste valamiért sikoltott a
fájdalomtól. A golyó mintha a testének legmélyére hatolt volna, mintha úgy lett
volna készítve, hogy az őrületbe kergesse Eren lázas óriástestét.
–
Én szóltam – hangzott a higgadt válasz Isabel szájából, majd a nő
elmosolyodott. – Remélem, nem haragszol, amiért tovább kell élvezned a vendégszeretetünket…
– Fejével a harmadik alak felé intett, aki csuklyát viselt, és aki addig némán
várakozott. Nem nézte végig Eren megalázását, mindvégig az oldalát mutatta
nekik. Természetesen úgy állt, hogy az intésre felfigyelt. Azonnal
engedelmeskedett is a kimondatlan utasításnak.
Míg
Eren a combját markolta kétségbeesetten és a tenyerét lassan eláztatta a saját
vére, az illető odalépett hozzá, és súgott valamit Farlan fülébe. A férfi
bólintott, majd mindketten megragadták. Eren a fogát csikorgatta, gyilkos
dühvel meresztette a szemét Isabelre. Egy kedvesnek tűnő taxisofőr… aki
kimutatta a foga fehérjét.
MÉGIS MI A POKOL FOLYIK ITT?!
–
Vigyétek a cellájába – parancsolta Isabel. – Gondoskodjatok róla, hogy ne
tudjon megszökni, sem óriássá változni. Nagyon
veszélyes. Ismétlem, nagyon
veszélyes.
–
A Főnöknek ez nem fog tetszeni – dörmögte a harmadik alak. – Neki soha sem
tetszik semmi.
–
Csak hagyd, hogy egy kicsit irányíthasson – válaszolt vissza Farlan. – Te is
tudod, hogy milyen.
–
Ez is igaz…
–
Most egy kicsit kitombolja magát, aztán megnyugszik. Érthető okokból dühös.
–
Érthető… – Eren nem látta a harmadik alak arcát, de magán érezte a tekintetét.
A golyó talán nem is golyó lett volna? Mintha elálmosodott volna… Hogy lehetett
ennyire fáradt? Miért akart ennyire aludni? – Belédöfted az altatót?
–
Amikor nekilöktem a falnak, még akkor. Altató és nyugtató.
–
Az kell neki…
Megérkeztek
valahová, Eren mindent csak tompán érzékelt. Forgott vele az egész világ.
Lefektetették,
kiláncolták és kikötözték.
Álmos vagyok – gondolta panaszosan. Mindjárt… elalszom…
Valaki
fölé hajolt, Farlan megállt az ajtóban.
Ujjak
siklottak az arcára, megigazították a szájpeckét.
–
Eren… – suttogták a nevét. – Figyelsz
rám, Eren?
Figyelni?
Nem,
már nem tudott.
Álmos
volt.
Nagyon álmos.
–
Hát jó… – hallatszott a kuncogás. – Később találkozunk… Eren. – Azzal Annie
ellépett tőle, és halvány mosollyal az ajkán távozott.
Megjegyzés: folytatás hamarosan.
:) A múltban Levi és Kruger-Eren kapcsolata lassan meg fog változni. Sokat
ültem a fejezet felett, de jó párszor újraírtam Eren vallomását – és még mindig
nem vagyok vele teljesen megelégedve, de most már így marad. A modern korban
Jaeger Erenre jó sok kaland vár még – van egy Isabelünk, van egy Farlanunk… már
csak egy Levi hiányzik. :D És majd meg fogjátok látni, hogy mennyire más a
helyzet, és mi mindennel kell szembenéznie mindkét Erennek. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése