Attack on Ghoul – 3. felvonás (crossover)

3. felvonás

– Tessék – vette ki a tárcájából a fényképet Erwin. A gyengéd, mintegy atyai mosolyt még mindig nem lehetett levakarni az arcáról, és ezen az sem segített, hogy a szobában tartózkodók egytől egyig hápogtak, nem tértek magukhoz a döbbenetükből. – Nézd csak meg. – Még Levi is sokkolódott arcot vágott, tágra nyílt a szeme, az ajka pedig enyhén elnyílt.

– Te nyavalyás szemöldökös… – mormogta. – Hát ezért küldtél minket oda…

Eren átvette a fényképet; egyből elszorult a torka, ahogy végigsiklott rajta a pillantása. Nagyon régi kép lehetett, több mint tizenöt éves: az anyja fiatalon és életerősen mosolygott a kamerába, miközben a karjában tartotta a fiatalkori változatát, az apja pedig büszkén, a maga ismerős komolyságával állt mögöttük. De nemcsak ők voltak a képen: Erwin Smith is jó pár évet letagadva, húszas éveinek elejében, kissé másmilyenebb, kissé hosszabb hajjal ácsorgott, a kezét Eren apjának vállán tartotta. Egy csinos, szőke hajú nő is vele volt, néhány évvel lehetett fiatalabb Eren anyjánál.

– Jaeger doktorról mindenki hallott a ghoulok világában – állította Erwin. – Grisha Jaeger, így hívták az apádat, jól sejtem?

– Grisha… Jaeger? – ismételte Levi döbbenten. – Az a Grisha Jaeger?

– Mint mondtam, Jaeger doktor neve…

– És te… – szegezte Erenre az ujját Levi. – Te az ő fia vagy? A fia? Biztosan a fia?

Mikasa felszisszent.

– Az lehetetlen! Ilyesmi…

– Nagyon ritka – bólintott Erwin –, de nem lehetetlen.

– Te tényleg Grisha Jaeger fia vagy? – kérdezte újból Levi; szemlátomást nem tudott túljutni ezen az információn. Eren, ahogy elnézte a képet, amin az apjának, Erwinnek meg a fiatal, szőke nőnek a szeme vörösbe hajlott, ráadásul úgy örökítették meg, hogy tisztán látszódott, nem a fényképezőgép vakuja tréfálkozott és csalt vöröses szemet, megértette az érzéseit. Ő maga sem tudta feldolgozni. Az apja… Az apja, aki szart nagy ívben a családjukra, és egyik napról a másikra eltűnt… Az apja valójában…

Ghoul volt.

De csak az apja.

– Az anyám ember – emelte a pillantását Erwinre, mire a férfi bólintott.

– Igen. Édesanyád egyszerű, halandó asszony az emberek világából.

– Akit az apám…

– Megszeretett és feleségül vett. – Erwin elmosolyodott, erős keze Eren vállára simult. Határozottan fogta, mégis nem szorította annyira erősen, hogy fájjon. Eren hálás volt érte, kijózanodott az érintéstől. – Ne kételkedj benne. Az apád szerette az anyádat, és téged… mindennél jobban szeretett.

– Szeretett… de mégis elhagyott.

Eren hangja üresen csengett, a szívét is hasonlóan üresnek érezte.

Az apja… Az anyja…

Az anyja az elejétől fogva tudta, a kép volt rá az élő bizonyíték, mégis… az elmúlt majdnem két évtizedben egyszer sem vette a fáradtságot, hogy elmondja neki, egy ghoulnak szült gyereket! Csak lebeszélni akarta a Felderítő Egységről, ami a ghoulokat gyilkolta, csak eltántorítani attól, hogy gyűlölje a fajukat…

A saját fajomat – emlékeztette magát elszoruló torokkal. Akikkel olyannyira végezni akarok… Az saját magam. Ha megölöm ezeket a szörnyeket, akkor saját magammal is végeznem kell, hogy tiszta lelkiismerettel hagyhassam magam mögött ezt az átkozott világot. És az anyám… Az anyám erről mindvégig tudott… És az apám… Az apám…

– Az apád halott, Eren. – Erwin hangja szomorúan, ám kíméletlenül szólt. Valamennyi ghoul – köztük Eren is – levegő után kapkodott a bejelentést követően. Levi továbbra is sokkoltnak látszott. Váltott egy pillantást Mikasával, aki valamiféle rokona lehetett, majd mindketten a fejüket rázták, és úgy bámultak Erenre, mint a hetedik csodára. Végül is… teljesen jogosan. Eren egyszerre volt ember és ghoul is. Egy ember és egy ghoul gyermeke. Valamiféle ritkaság, csodabogár, különc. Rendszerbe nem illő, sehová sem tartozó. Igazi szörnyeteg, jól fogalmazott Jean. – Sosem hagyott el benneteket – folytatta Erwin –, legalábbis nem önszántából. El kellett hagynia benneteket, mert elvették tőle a lehetőséget, hogy veletek élhessen. Az ideje fogytában csak egy üzenetet tudott hátrahagynia… Aztán megölték, és az egész ghoul társadalom értetlenül állt a gyilkosság előtt. Emberek végeztek volna vele? Ghoulok? Nem lehetett tudni. A halálának körülményei… eléggé tisztázatlanok. Annyi bizonyos, hogy mikor elhunyt, egy ember élete is veszélybe került. Valamiféle szervátültetésről pletykálgattak a belső körzetben. Azt állították, egy ghoul szerveit átültették egy emberbe. Vajon kibe? Ez volt a kérdés. Azóta sem találkoztunk olyannal, akire ráillett volna a pletyka…

– Az apám szerveit… egy emberbe ültették át? – suttogta Eren. – Egy közönséges ember… ghoul szerveket kapott volna?

– Ha hihetünk a pletykáknak – mondta gyorsan Mikasa. – Ezek csak pletykák, Eren, nincs valóságalapjuk.

– De valahogy születtek… Valaki elkezdte őket. Valami alapján… elkezdték őket mondani.

– Valami alapján – bólintott Mikasa. – De ez a valami egyáltalán nem konkrét.

– De több a semminél! – csattant fel. – Sokkal több nála! Istenem… Az apám… Az apám egy szörnyeteg volt, és általa én magam is az vagyok! – hördült fel. – Istenem, miért… Azon a rohadt napon… minden elcsesződött. Most már vége… Mindennek vége…

– Minden elcsesződött? – Mikasa tágra nyílt szemmel, rekedtes hangon szólalt meg. Közelebb lépett Erenhez, és Levi hiába kapott utána, lerázta magáról az érintését. – Hogy érted, hogy minden elcsesződött? Hogy megszülettél? Hogy én megszülettem? Kegyetlen világban élünk, kegyetlen és igazságtalan világban. De nem gondolnám, hogy annyira rossz lenne az életem. Nem gondolnám, hogy a ghoulok ellenére nem lenne gyönyörű a világ. Szörnyetegek vagyunk? Vajon az állatok miként gondolnak rátok? Azt hiszitek, ők nem képesek a gondolkodásra? Ők különbek nálunk? Mi még az állatok szintjét sem érjük el?

– Mikasa, talán…

– Elhallgass! – pirított rá Jeanra. – Senki egy szót se!

– Egyszerűen nem tudok zöld ágra vergődni vele – magyarázta Levi Erwinnek. – Ha egyszer belelendül, nem tudom leállítani.

– A te unokahúgod, nem az enyém – rántotta meg a vállát Erwin.

– Te vagy a parancsnok.

– Te pedig a hadnagy.

– Tehát ez is az én dolgom? – horkantotta Levi.

Mikasa újra felcsattant:

– Elég legyen! – És a hangja olyan éles volt ezúttal, hogy Eren levegő után kapkodott. – Tehát azt mondod, még az állatok is jobbak nálunk. Értem… Elcseszett egy alakok vagyunk… De engedd meg, hogy adjak neked egy segítő kezet, és megmutassam, tényleg mennyire el vagyunk cseszve… – Azzal egy zsák után nyúlt, és Eren nem látta, pontosan mit halászott elő, de nem is akarta, mert néhány pillanat múltán ínycsiklandozó, véres húsdarabot érzett, hogy a szájába nyomtak.

Összefutott a nyál is a szájában, és csak harapni akarta, mohón nekiesni…

És végül megtette: lenyelte az első falatokat, és könny szökött a szemébe a gyönyörtől. Soha életében… amióta csak élt, nem evett ennyire finomat.

Mikasa elfordult tőle.

– Ízlik? – kérdezte szenvtelen hangon. – Remélem, igen. Valamelyik szomszédodat eszed éppen.

– MIKASA!

– Te jóságos ég! – szörnyedt el Jean. – Mégis mi a franc ütött beléd?!

– Azt hiszem, hánynom kell – suttogta Sasha.

– Nekem is – bólintott Connie, és mindketten a szájuk elé kapták a kezüket, öklendező hangot hallattak. Nem kellett imitálniuk, alig tudták elfojtani. Persze, egyikük sem tudta felülmúlni mindazt, amit Eren érzett.

Mikasa szavai vadul kattogtak az elméjében, az eszébe ötlött a kép, amit még mindig nem adott vissza Erwin parancsnoknak, s tisztán látta rajta az apja vöröslő szemét… És eszébe jutott a mértéktelen evő is, Armin, Mr. Arlert megcsonkolt teste, a saját fájdalma, amikor a mértéktelen evő leszaggatta a végtagjait…

És most…

Emberhúst evett. Kannibál lett. Kannibál, aki két néphez tartozott egyszerre, s a saját faját gyilkolta volna, ha ghoult ölt volna, és a saját faját ette volna, ha ghoulként élt volna.

Félredobta azt a valamit – a kardarabot –, amit Mikasa a szájába tömött nyers erőszakkal, és kétrét görnyedve újra elhányta magát. A legkevésbé sem törődött vele, hogy nem a lavórba, azzal sem, hogy többen felszisszentek az undortól, azzal meg végképp nem, hogy Erwin parancsnok nagyot sóhajtott az események nem várt alakulását látva.

– Hozzátok a felmosórongyot – adta ki az utasítást. – Eren, te pedig próbálj megnyugodni.

– Te pedig ne vágj ilyen önelégült képet – vetette oda Levi fintorogva Mikasának. – Erről később még elbeszélgetünk. Néha komolyan nem értelek, miért nem tudsz viselkedni.

– Csak tanulok a nagybátyámtól – vágta rá a lány. – Mindig is azt szeretted volna.

Levi erre a szemét forgatta.

– Kölyök – szólította meg aztán Erent szelíden. – Erwinnek igaza van, egy kicsit túlreagálod.

– Nem olyan rossz ghoulnak lenni? Embernek és ghoulnak is lenni? – Eren gúnytól csöpögő hangon kérdezett, nem tudta kiűzni az elméjéből Mikasa szavait. Nem tudta és nem is akarta, annyira felkavarodott a gyomra.

Felemelte a fejét, a szája szélén hányáscsepp díszelgett. Nemcsak mások undorodtak tőle, eljutott arra a pontra, amikor ő maga is undorodott saját magától. Nagyot hányt, nagy levegő vett. A hányás teljesen szétmarta a torkát, porzott a szája, annyira szomjazott valami után.

És enni akart. Újra enni a halott férfiból vagy nőből, aki egykor a szomszédja lehetett, ha hinni lehetett Mikasának… És csak imádkozott, hogy nem az öreg Mr. Arlert az, mert a végén már ez a gondolat is szöget vert a fejébe. Azt tényleg nem élte volna túl.

– Egy cseppet sem az – felelte Levi. – Ha megtanulsz vele élni, idővel jobb lesz.

Ha megtanulsz.

Eren nyelt egyet. Még mindig remegett, még mindig éhezett. Egy lány, akit Levi Petrának szólított, megérkezett a felmosóval, néhány társával együtt nekilátott, hogy feltakarítsa Eren mocskát. Ahogy tett-vett, egy pillanatra egymáshoz ért a kezük. Eren rettenve, a sokktól alig térve magához kapta rá a tekintetét, mire a lány kedvesen rámosolygott. Ghoul létére bizalomgerjesztő volt a mosolya, meleg és biztató, olyasféle, ami megmelengette Eren szívét is, amire éppenséggel szüksége is akadt a megannyi szenvedést követően. Eszébe jutott, hogy ő is ott volt, mikor Levi és Mikasa lecsaptak a mértéktelen evőre. Furcsa maszkot viselt ugyan – mint a hírek szerint a csatába vonuló ghoulok többsége –, ám a haja meg a hangja alapján csak ő lehetett az. Mindkettőjük szemében felismerés fénye ragyogott, aztán a lány feltörölte a hányást, felemelkedett, udvariasan biccentett egyet Levi felé. Még ha Erwin is volt a Felderítő Egység parancsnoka, Levi is kellően magas pozíciót tölthetett be hadnagyként; mindenki félelemmel és tisztelettel viseltetett az irányába.

– Szeretnél még beszélgetni a fotóról, Eren? – kérdezte Erwin. – Vagy jobb lenne, ha egy kicsit magadra hagynánk, hogy megemészd a történteket?

– Beszélgetni… – Eren rekedt hangon suttogott vissza. – Meséljen el mindent… amit az apámról tud. Meg azt is, amit az anyámról. – Az anyámról, aki egész életem során hazudott nekem, emlékeztette magát újfent keserűen. A gyomra tovább korgott, az éhség nem akaródzott elmúlni.

– Tessék. – Petra tért vissza, a szoba levegője a csésze, még gőzölgő kávé ínycsiklandozó illatával telt meg. Eren, aki világéletében gyűlölte a kávét, most úgy kapott utána, mintha az élete múlt rajta. A kávé volt az egyetlen, amit a ghoulok is ugyanúgy élvezhettek, mint az emberek, legalábbis ezt mondta Erwin parancsnok a monológjában. – Vigyázz – figyelmeztette, miközben átnyújtotta. – Még forró.

– Ügyelni fogok – mondta, s lassan belekortyolt.

Istenem!

Tömény gyönyör volt, majdnem olyan jó, mint mikor az emberhúsba kóstolt bele.

– Furcsamód az elmúlt évek alatt egyszer sem fordult elő, hogy igényeld az emberhúst – ragadta magához a szót ismét Erwin. – Ritkaszámba menők a hozzád hasonló félvérek, ám egyről sem tudok, aki így meg tudta tagadni a származását, ahogyan te is. Jaeger doktor… valóban különleges ghoulnak számított a világunkban, a képességei nem ismertek határokat. Szeretett… hogy is mondjam, kísérletezni a lehetetlennek.

– Én is amolyan kísérlet lennék?

– Az apád szerette az anyádat. – Erwin erre ezt mondta. – Nem gondolnám, hogy kísérletnek szánt volna. De amilyenné formált, elképzelhető, hogy benne volt a keze. Van egy tudósunk, az emberek és a ghoulok világát tanulmányozza, a kapcsolataikat egymással… a hozzád hasonló félvér gyermekeket… Szeretném, ha találkoznál vele. Hanjinak hívják. Elsőre ijesztőnek tűnhet, de a lelke mélyén jó lélek. Biztosra veszem, hogy sok mindenben tud majd neked segíteni. Valószínűleg abban is, hogyan dolgozd fel ezt az egészet.

– A hölgy a képen… – Eren nem reagált a parancsnok szavaira, a tekintete a fotóra siklott. A negyedik személy egy ghoul volt, csinos, szőke hajú, Erwinbe karolt éppen, mikor lekapták őket. – A felesége? – kérdezte. Nem érdekelte, ha túl személyes kérdést tett fel; úgy érezte, joga volt, hogy válaszokat kapjon. – Esetleg… a szüleim barátja volt?

– Ehhez semmi közöd – szúrta oda Levi. – Ez mások magánügye. – Erwin azonban leintette.

– Semmi gond, Levi – felelte. Eren felé fordult, szomorkásan mosolygott. – A hölgyet Marie-nak hívták, és egy időben a kedvesem volt. Édesanyád barátnője az egyetemi éveiről, így ismerkedtem meg a szüleiddel. Marie elhozott magával a szüleid esküvőjére. Ő… mindvégig támogatta a szüleidet. Azt akarta, hogy az édesanyád boldog legyen.

– Anya tudott róla? – intett. – Mármint az esküvő előtt. Tudta, hogy az apám ghoul? Tudta, hogy Marie ghoul?

– Igen. Marie az egyetemi évek alatt árulta el neki, talán elsőévesek lehettek, erre sajnos már nem emlékszem. Nem tudta magában tartani, ráadásul az édesanyád is nagyon közel járt az igazsághoz. Állítólag mikor elmondta neki, édesanyád csak nevetett, és azt mondta, „Mindig is sejtettem, hogy valami nem stimmel veled, Marie.”. Ennyivel letudta.

Eren erre lehunyta a szemét.

– Az anyám… – suttogta. – Az anyám ennyivel letudta, hogy a legjobb barátnője ghoul.

– Édesanyád csodálatos asszony.

– Csodálatos, mi? – Eren meggyűrte a képet. – És az apám? Ő is az lett volna? Nemcsak egy kutató szörnyeteg?

– Ó, Eren… – Ezt már Petra suttogta. – Annyi minden van, amit nem tudsz az apádról. – És ahogyan mindenki más, úgy ő is szomorúan mosolygott, és szelíden nézte őt, szelíden szólította meg. Amolyan csodának tartották, akit nem akartak elűzni maguk mellől.

De bármilyen csoda is legyek – gondolta Eren –, rohadtul nem érdekel. Amíg nem tudom, mi történt Arminnal… Amíg nem tudom, miért hazudott nekem anyám… Amíg nem tudom, mi történt valójában az apámmal…

Összeszorította a szemét, ráharapott a nyelvére, majd a vér ízével egyetemben kortyolt egyet a kávéból. A pillanatnyi éhségét mintha rögvest csillapította volna egy kicsit, bár nem annyira, hogy teljesen elmúljon. Jobb lett egy fokkal vagy kettővel, tűrhetőbb – már nem érezte a mohó vágyat, hogy tépjen-szaggasson, már nem érezte azt sem, hogy menten kiszakad a gyomra, ha nem jut valami táplálékhoz.

Tehát erre jó a kávé – állapította meg. Hozzá kell szoknom.

Aztán megint eszébe jutott Armin, ökölbe szorult a keze.

– Amikor megöltétek a mértéktelen evőt – címezte Mikasának és Levinak –, volt egy holttest is.

– Egy idős úré – bólintott Mikasa. – Már nem lehetett rajta segíteni.

– De csak egy holttestet találtatok?

Mikasa és Levi váltottak egy pillantást.

– Igen – válaszolta végül a férfi. – Miért?

– Biztosan csak egyet? Egyetlen egyet?

– Csak az idős férfit. Miért?

Eren felsóhajtott.

– Azért mentem oda, mert a legjobb barátom segítséget kért tőlem. Sejtettem, hogy ghoul támadás érte… Sejtettem, hogy a mértéktelen evő az, de a legjobb barátomnak szüksége volt rám, nem ijedhettem be. Odarohantam azonnal, de mire odaértem, csak a nagyapját találtam, jól mondtátok, már nem lehetett rajta segíteni… és aztán pillanatok alatt felbukkant a mértéktelen evőt… A többit pedig már tudjátok – legyintett keserűen. – De a barátom – szegte fel a fejét. – A barátom sehol sem volt.

– Biztos nem utalt semmi nyom a barátjára? – kérdezte Erwin parancsnok összehúzott szemöldökkel. Így még nevetségesebb látványt nyújtott, mint mikor nem próbálta meg ráncolni. Kellően szőke, kellően dús volt. Eren csak azért nem kuncogta el magát, mert a helyzet – Armin! – megkövetelte a komolyságot. Ha tényleg nem találták meg… Ha a mértéktelen evő nem ölte meg… Akkor hova a pokolba tűnhetett? Egyáltalán felszívódhatott csak úgy az ember?

– Ha ott lett volna valaki – mondta halkan Mikasa –, akkor azt a valakit biztosan kiszagoltuk volna.

– Nem volt ott senki – erősítette meg Petra is aggódva. – Biztos vagy benne, hogy a barátod telefonált? Mi, ghoulok a manipuláció mesterei vagyunk. Nem lehet, hogy csapdába csaltak, és…

– Armin otthon volt aznap – jelentette ki Eren. – Ebben biztos vagyok.

Csend következett, a Felderítő Egység tagjai egytől egyig összenéztek. Erwin felállt, gondterheltnek látszott.

– Nem tetszik ez nekem… – mormogta Levi. – Hol a pokolban lehet az a kölyök?

– Jó kérdés – biccentett Erwin. Megvillant a szeme, és halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. – Pont ezt fogjátok kideríteni.

Levinak a szeme sem rebbent. Elhúzta a száját, bólintott.

– Remek – mondta. – Úgysincs jobb dolgom.

Nyilvánvaló hazugság volt, mégsem törődött vele senki. Erwin az ajtóhoz lépett, és már majdnem ott is hagyta őket szó nélkül, amikor hirtelen hátrapillantott a válla fölött, s egy szélesebb és ragyogóbb mosoly kíséretében így szólt:

– Ezt nagy örömmel hallom, hadnagy.

---

Készült: 2019. 05. 02. – 05. 03.

Megjegyzés: Szerintem lehetett sejteni, miért élte túl Eren a mértéktelen evővel való találkozást. Mondtam én, hogy kicsit klisés, de hát szeretem megírni a saját változatomat is. Úgyhogy íme, félvér Eren, ghoul Grisha, ember Carla…

És korábban azt nyilatkoztam, hogy Eren Kaneki, viszont a szervátültetés alapján joggal mondhatjátok, hogy hazudtam… Hát is-is. Végtére is, ez nem a Tokyo Ghoul, hanem az Attack on Ghoul. :D Nyugodt szívvel összemoshatom a karaktereket, hogy más irányba vihessem a történetet.

Na, de a kérdés: HOL A POKOLBAN VAN ARMIN?

Folytatás hamarosan.