2019. szeptember 10., kedd

Az óceán túloldalán [Ereri] – 11. fejezet

Sziasztok!
Nagyon hosszú kihagyás után – A Titánokat már nem is említem, mert ott már tényleg baromi hosszú a kihagyás… – meghoztam Az óceán túloldalán 11. fejezetét. Szóval igen, most már alakulgatunk, az állapotom kielégítő, a blogon újra beindul az élet (és igen, néha elfelejtek frissíteni, mert még van ez meg az életemben, aminek rendeződnie kell, de már nagyon szépen haladunk).
Fejezet végén is csicsergek egy kicsit, addig is jó olvasást kívánok! ^^

11. fejezet


Szövetség a szabadságért

– Vegyél még egy kis kenyeret. – Eren nagyanyja reszketeg kézzel tolt elé egy újabb szeletet, majd megdörgölte az arcát a kézfejével; a szemét folyton könnyek futották el, s a szoba csendjét csak az ő halk szipogásai törték meg.

Még mindig abban a marleyi házban bujkáltak, ahová Magath vitte őket, és az első éjszaka után Eren többet egy tapodtat sem mozdult Mikasa és Annie mellől. Mivel nem mozoghatott kénye-kedvére Liberióban, Zeke intézkedett, hogy találkozhasson a nagyszüleikkel. Hiába nyugtatta meg, hogy a nagyapjuknak nem esett komolyabb baja, mikor a kórházat támadás érte, Eren a saját szemével akart meggyőződni. A nagyanyja és a nagyapja Magath parancsnok jóváhagyásával és Zeke hathatós közreműködésével látogatta meg őket; annyi mindent hoztak magukkal, amennyit csak tudtak. Eren majdnem elsírta magát a boldogságtól; megkönnyebbülten foglalt helyet a nagyanyjával szemben, és miután az egyik kezével elvette a kenyeret, a másikkal a markába zárta az asszony törékeny ujjait. Rájuk szorított, és közben gyengéden mosolygott.

– Köszönöm, mama… – mire Mrs. Jaeger bólogatni kezdett. Mr. Jaeger megköszörülte a torkát.

– Ez a legkevesebb, amit érted tehetünk, fiam. – A szemük sarkából persze mindketten Mikasát figyelték. A lány is az asztalhoz ült, mikor mindannyian megérkeztek (Pieck és Galliard is Zeke-ékkel tartott), és beszélgetés helyett először mind az ételnek szentelték a figyelmüket.

Mikasa többszörösen kilógott a társaságból, és nemcsak azért, mert keleti volt. A szigetről származott, Ackerman is volt, ezt meg csak tetézte, hogy az ellenségük is. Valaki, aki ismerte Erent – mégpedig anélkül, hogy valaha is találkozott volna vele –, így természetesen rászolgált az óceán ezen oldalán élők bizalmatlanságára. Ahhoz képest pedig, hogy mennyire megbámulták, hogy lépten-nyomon attól tartottak, hogy rájuk támad, Mikasának a szeme sem rebbent, miközben csendben étkezett. Egy szóval sem kapcsolódott be a társalgásba – csak akkor törte meg a csendet, amikor szalvétáért nyúlt, hogy megtörölje a száját, és Pieck mindenkit megelőzve passzolta oda neki azt.

– Köszönöm. – Mikasa felvonta a szemöldökét, a hangja halk volt, cseppet sem fenyegető, Erent mégis elfogta a nyugtalanság. Pieck előredőlt, az asztalra fektette a kezét, amivel a kését markolta, és állta Mikasa tekintetét – sőt még egy mosollyal is megajándékozta az ázsiai lányt. Ha Erent eddig nem verte le teljesen a víz, most minden bizonnyal megtörtént; a tarkója izzadtságtól gyöngyözött, az ujjai remegtek.

– Szóval Mikasa. – Pieck nem hátrált meg. – Még nem is beszélgettünk.

Valóban.

Nemcsak Erent kerülgette a szélütést, hanem a nagyszüleit is. A nagyanyja szája széle reszketett, a nagyapja állandóan a kezét tördelte, amit mindig akkor csinált, ha nagyon felzaklatta valami. A levegő mintha megfagyott volna, ahogy Mikasa és Pieck beszélgetni kezdtek.

– Tehát ismered Erent. – Pieck nem kertelt, a lényegre tért, arra, ami a leginkább érdekelte. – Régebben máshogy alakultak a történtek, számunkra nézve kevésbé vidáman. Nagyon sokáig nem találkoztunk Erennel… és helyettünk – sandított Galliardra – te meg az a másik, Armin voltatok a legjobb barátai. Mesélj! Mire emlékszel? Azért emlékeznél, mert Ackerman vagy?

– Egy Ackerman sosem felejt – felelte erre Mikasa. – Velünk… nem lehet elfeledtetni dolgokat.

– Ez bizonyított? – kérdezte Pieck.  – Vagy csak feltételezés?

– Semmit sem tudok bizonyítani, és nem is áll szándékomban. Mindig is volt egy hiányérzetem… Tudtam, hogy valami nem stimmel. A királynő végül napvilágra hozta az emlékeket… és akkor megértettem. De mindegy. Csak az számít, hogy végre Erennel lehetek.

– Ezért arra is képes voltál, hogy eláruld Paradist? Érdekes történet.

– Nem árultam el senkit sem. – Mikasa hangjába hideg él költözött, mire Mr. és Mrs. Jaeger ijedten néztek össze. Galliard a homlokát ráncolta, Zeke meg ahelyett, hogy a beszélgetésüket hallgatta volna, nekilátott, hogy folytassa az ételét. Annie hasonlóan tett. Zeke-et és Annie-t… egy cseppet sem zavarta, hogy milyen irányt vett a békés ebéd.

– Azt hiszed, bevesszük a mesédet?

Mikasa tekintete Galliardra villant.

– Engem csak Eren érdekel. Egyedül ő. Ahová ő megy, oda megyek én is.

– Annak tudatában, hogy nem is ismerem?

– Úgy érzem, mintha ismerném.

– Az nem ugyanaz – erősködött Pieck. – Ő nem a te Erened. Neked más barátaid vannak.

Igen, Dirk. A fiú, aki átvette Eren helyét.

A neve gondolatban megkeseredett Eren szájában.

Mikasa nem tágított:

– Nem árultam el Paradist. Engem csak Eren érdekel.

– Tehát nem árultad el, de közben meg mégis? – Pieck a fejét csóválta. – Kérdem én, hogy is van ez?

– Valami bűzlik – kontrázott rá Galliard. – Nem tetszik ez nekem. – Hátradőlt, aggódva pillantott Erenre. Ha tehette volna, valószínűleg nyomban kimenekítette volna, el, jó messzire a szigeti ördögtől. Mikasa Ackermantól.

Kész szerencse, hogy nem teheti meg – gondolta Eren. Nem akart többé elszakadni a lánytól. Nem érezte ugyanazt az erős köteléket, amit Pieckkel vagy Galliarddal, de… valamit érzett. Azt, hogy nagyon fontos számára a lány, majdnem annyira, mint a két barátja. Ez a valami egy ősi sugallat volt. Valahányszor lehunyta a szemét, és félálomba került, a fülében csengtek „Bagoly” szavai: – Ha meg akarod menteni Mikasát és Armint…

Igen – nyelt egyet. Meg akarom. És anyáékat is látni akarom… De nem hagyom, hogy Frieda kénye-kedve szerint használjon. Én… senkinek sem leszek az eszköze. A magam ura akarok lenni, a magam útját akarom járni. Pieck, Galliard, Zeke… Ugye… Ezt ti is el tudjátok fogadni?

A barátaira nézett, Galliard őt figyelte, Pieck Mikasát méregette ellenségesen. Pengeélen táncoltak, hogy ne essenek egymásnak, és Zeke meg Annie továbbra sem akartak részt venni a kitörni készülő káoszban.

– Mi lenne, ha inkább az evésre koncentrálnánk?

Eren kétségbeesetten próbálkozott. A szájába tömött egy jó nagy falatot, majd’ megfulladt, ahogy megpróbálta lenyelni; az ádámcsutkája mozgott, a hangra még Annie is méltóztatott felemelni a fejét.

Oh – kommentálta. – Meg ne fulladj, Jaeger.

– Ne legyél ennyire torkos – vigyorgott rá Zeke is. Italt nyújtott neki, Eren mohón esett neki annak is. Nagyot nyelt, az ital alig űzte el az égést a tüdejében. Nemcsak majdnem megfulladt, hanem még félre is nyelt.

– Fú. Kösz, még élek.

– Eren.

– Jól vagyok, Mikasa.

– Eren…

– Tényleg jól vagyok!

– Eren!

– Igen, Pieck, jól vagyok! Galliard, te meg ne merd kérdezni! Kellett ez nekem? Most már még többen fognak értem aggódni! Remek!

– Csak azért, mert fontos vagy nekünk – jelentette ki Mikasa halkan. – Nagyon fontos.

– És ez az első dolog, amiben egyet kell értenem vele – intett felé Pieck. – Fontos vagy nekünk, Eren. – A keze Eren kezére simult, a puha ujjak megcirógatták a bőrét. Eren automatikus összefűzte az ujjaikat, rájuk szorított; szíve hangosan kalapált a mellkasában. Mikasa meglepett fénnyel a szemében figyelte a történteket.

– Szóval te és Pieck? – kérdezte csöndesen, miután leszedték az asztalt. Mosogatáskor újabb meglepetést okozott, nem hagyta, hogy Mrs. Jaeger csinálja, és azt sem, hogy Pieck, hiába ajánlkozott a lány; Annie segítségéből sem kért, gyakorlatilag mindent egyedül csinált. Eren igazán nem bánta, hogy őt nem osztotta be maga mellé; addig kényelmesen beszélgethetett a nagyszüleivel, aztán persze Pieckkel és Galliarddal is. Velük félrevonult, Pieck meg a karjába vetette magát. Galliard furcsán megbámulta őket, mint minden alkalommal, valahányszor nem úgy viselkedtek egymással, mint két barát, de egy szóval sem tett rájuk megjegyzést. Majd később, ígérte a tekintete, Erennek meg nem is állt szándékában mást tenni: mindent el akart mesélni a barátjának.

– Valami olyasmi – motyogta elvörösödve. – Pieck…

– Csinos lány – ismerte el Mikasa. – De te őt akarod?

Eren felvonta a szemöldökét.

Mást kellene akarnom? – kérdezett vissza kíváncsian.

– Én azt nem tudhatom – érkezett a halk felelet. – Egyedül te tudhatod, Eren.

Igen, erről volt szó. Eren tudta, mit akar, és nem habozott a lány orrára kötni sem.

– Hát márpedig én őt akarom! Esetleg tudsz valamit, amit én nem?

A gyanú beléékelődött, valamilyen mindannyian olyan különösen viselkedtek körülötte. Gyanakvására még egy lapáttal tett a puszta tény, hogy Mikasa erre a kérdésére már egyértelműen hezitált választ adni. Elnyílt az ajka, és mintha valamit mondani szeretett volna, valami olyasmit, amit végül mégiscsak magába fojtott.

Eren összeráncolta a homlokát. Egyáltalán nem tetszett neki az események váratlan fordulata.

– Mi az? Áruld el!

– Mennyire emlékszel a múltadra? – Ezt Mikasa még halkabban kérdezte, mint az eddigieket, mintha attól félt volna, hogy valaki más is meghallja a fiún kívül. Ez a félelem persze jogos volt. Itt a falnak is füle volt, nem ártott az elővigyázatosság. – Nem emlékszel… szerelemre?

– Számítana valamit, ha emlékeznék?

– Ezek szerint emlékszel? – csapott le rögtön a lehetőségre. – Mire emlékszel, Eren? Ha emlékszel, akkor mégis… miért vagy…

– Semmire sem emlékszem. – Eren nagyot sóhajtott. – Csak úgy kérdeztem – mondta, és megdörgölte az arcát. Fáradt volt, idegesség pattogzott végig a gerincén, csigolyáról csigolyára haladva csúcsosodott ki. – A te esetedben… számít valamit? Te… szerettél valakit korábban? Úgy értem, szerelemmel, mert nyilvánvalóan erről beszélünk.

– Nem igazán. – Mikasa őszintén felelt, sosem mismásolta el a dolgokat. – Akkoriban csak te számítottál, Eren, és különben is… nem volt időm rá, hogy szerelmes legyek. Sorra vesztettük el azokat, akik fontosak voltak. Annie, Bertolt, Reiner… majd Hannes… Erwin parancsnok, kis híján Armin… Sasha. – Lehunyta a szemét, majd nagyot sóhajtott. – Most más a helyzet. De te… szerettél valakit.

– Kit szerettem?

– Hát nem Piecket! – vágta rá csipetnyi ingerültséggel a hangjában, mire Eren a szemét forgatta.

– Persze, hogy nem Piecket! Az ellenségem volt!

Farkasszemet néztek, Mikasa sokáig hallgatott.

Tényleg nem emlékszel semmire? – kérdezte végül csöndesen; hangjából beletörődő szomorúság csendült ki. – Egyáltalán semmire?

Eren a fejét ingatta. A fejét ingatta, és abban a percben az eszébe villant egy emlék: az ismerős, érdes kéz, ami a tarkójára simult, a cserepes száj, ami az ajkát találta meg. A minden formájában ismerős, túlontúl ismerős csókok és érintések, sóhajtások és kezek, amik olyan helyeken jártak, amelyekről álmodni sem mert. Érezte a hosszú ujjakat az inge alatt, a hasfalán zongoráztak végig, hogy megállapodjanak a nadrágja korcánál, finoman az anyag alá csusszanva.

Eren… – hallotta a nevét, érezte a nyakát karistoló fogakat, a merevedése köré fonódó ujjakat. Szeretője azt követően a szájába vette, és hűvös, olajos ujjaival a testébe hatolt. A csípője szégyentelen tempóban kezdett rángani, elélvezett, az alak vállába kapaszkodott, kis híján összecsuklott. Azután is sokáig meg-megremegett, hogy az ujjak eltűntek belőle, orgazmusának emléke meg lassan elpárologni látszott. Lustán csókolóztak meztelen, összefonódó végtagokkal az éj leple alatt; a szoba sötétjében bármit megtehettek, senki sem vonta őket felelősségre. Eren szabadnak érezte magát és boldognak. Gondtalannak, mert nem kellett foglalkoznia a világ kegyetlen oldalával.

Ez a valaki nem lehetett Pieck. Ez valaki az előző életéből származott, olyasvalakinek kellett lennie, akit Mikasa is ismert, és nemcsak ismert, hanem még mindig emlékezett rá. Míg Eren elfelejtette, addig Mikasa nem. Lehetett benne valami, hogy azért nem, mert az Ackerman családhoz tartozott, de Eren nem vett volna mérget rá. Egyszerűen voltak dolgok, amikre nem lehetett logikus magyarázatot találni.

De ha nem Pieck… – harapott az ajkába homlokráncolva. Akkor vajon kicsoda?

Végigpörgette az embereket, akiket eddig ismert: Armin, akihez foggal-körömmel ragaszkodott az emlékeiben, Jean, aki mindig Mikasa után koslatott, Connie, aki sülve-főve össze volt nőve Sashával… Ki lehetett? Ki lehetett az a valaki, aki akkora szenvedéllyel ölelte magához? Aki azután is alig akarta ereszteni, miután felkelt a nap és eljött a hajnal?

– Tényleg nem tudod? – nézett rá szomorúan Mikasa. – Tényleg nem emlékszel, Eren?

– Sajnálom – felelte rekedten. – Én tényleg… akarok emlékezni.

– De a dolgok nem így működnek. Értem.

– Sajnálom.

Mikasa elmosolyodott.

– Talán eljön az a nap, amikor emlékezni fogsz rá.

– Talán.

Erennek megvoltak a kételyei ezzel kapcsolatban. A múlt megmaradt múltnak, távoli emléknek. A jelenben a bőrén érezte Pieck gyengéd simogatását, az orrában a lány illatát, és egy cseppet sem akaródzott neki ezt lecserélni holmi egykori szeretőre. Még akkor sem, ha egyre csak az járt a fejében, hogy az lenne a helyes.

Márpedig én régebben is szerettem szabályt szegni. Végül ezzel a kijelentéssel győzte meg magát. Elfordult Mikasától, mindketten lezártnak tekintették a beszélgetést. Ennyi volt, semmi több. Ami volt, az elmúlt, most a jelennek éltek.

– Veled mi a helyzet? Jelenleg…

– Szeretek-e valakit? – Mikasa félrebillentette a fejét. – Ugye, nem attól félsz, hogy…

Eren mosolyt villantott rá.

– Ne aggódj, tudom, hogy nem vagy szerelmes belém.

– Akkor jó – nyugodott meg.

Eren kíváncsian nézte meg magának.

– Hm… Esetleg Dirk? – kérdezte vigyorral az arcán. – Szereted őt?

– Az egyik legjobb barátom – érkezett az őszinte felelet. – Persze, hogy szeretem őt.

– És még én vagyok az ostoba, ha az érzelmekről van szó. – Eren a szemét forgatta. – A kérdésem inkább arra vonatkozott, hogy…

– Megint el fogsz menni? – Mikasa mindent csöndesen kérdezett, ezt is, ám gyorsan és sietősen, terelve a beszélgetésüket egy teljesen más irányba. Úgy tűnt, nem volt ínyére, hogy Dirkről beszélgessenek. Eren nem szeretett feltételezésekbe bocsátkozni, az soha sem az ő reszortja volt, de azon kevés alkalomkor, amikor összefutott Dirkkel, és szóba került Mikasa neve, látta a fiú tekintetét, hallotta a gyengédséget kicsengeni a hangjából. Zeke szerint soha sem vette észre a nyilvánvalót, ám valahogy Dirk esetében magabiztosan tudott állítani. És Mikasa inkább más vizekre evezett inkább, hogy ne kelljen erről beszélniük, a hangja halk volt, végtelenül szomorú:
– Én…

– Sajnálom. – Eren a fejét ingatta. Ha nem akart róla beszélni, akkor nem akart róla beszélni. Ráhagyta. – Tudod jól, hogy nem jöhetsz velem. Nem biztonságos.

– Tudom. Ackerman vagyok.

– Pontosan. Meg kell védenünk.

Mikasa erre felhorkant.

– Pedig pont én vagyok az, aki meg tudna téged védeni, Eren.

– Igen – bólintott –, de nem itt. Fogalmad sincs, milyen világ ez. Hogy a kormány mit meg nem adna egy olyan emberért, amilyen te is vagy… Hogy mi mindent tennének veled a hatóságok, ha megtudnák, hogy itt vagy. El sem tudod képzelni, milyen régóta vágyakoznak egy legendás Ackerman után… A legyőzhetetlen harcosok klánja, a törvényes király védelmezői.

Mikasa tekintete jegessé vált.

– Próbálnák csak meg! – jelentette ki harciasan. – Addig élnének.

Eren elnyomott egy mosolyt.

– Tudod, ebben valahogy nem kételkedem.

– Akkor…

– Akkor is szépen itt maradsz.

– Ugye, milyen határozott is tud lenni? – szólt Pieck az ajtófélfának támaszkodva. Mankó helyett az tartotta a súlyát. Igyekezett minél többet járni lábon, segítség nélkül, hogy visszaszokjon a normális emberek közé, ez viszont furcsa mozgást is eredményezett neki. – Engem mindig meglep, amikor így viselkedik – mondta Mikasának. – Mintha egy másik Eren lenne, akit nem ismernék. – Mosoly suhant át az ajkán, Mikasának azonban a szeme sem rebbent. Olyan közönnyel bámult Pieckre, hogy Eren sóhajtva ingatta csupán a fejét.

– Hihetetlenek vagytok – közölte, majd megkerülte Mikasát, és elhaladt Pieck mellett. Vagyis… csak el szeretett volna haladni, a lány ugyanis villámgyorsan a csuklója köré fonta két ujját. Erővel rántotta vissza, nem sokon múlt, hogy Eren ne zuhanjon hátra a lendülettől. A szeme sarkából látta, hogy Mikasa erre már megmoccant.

Tényleg hihetetlen, hogy még mindig mennyire védelmez – gondolta. Nyomban reagált. A legkisebb mozdulatra is… Hihetetlen reflexei vannak… Tehát ilyen egy igazi harcos… Egy legendás szörnyetegnek tartott Ackerman. Ejha!

Hangosan csak ennyit mondott:

– Minden rendben, Mikasa… – mire Pieck arca megrándult.

Eren – szólt fojtottan. – Elfelejtetted volna…

– Bízol bennem, Pieck?

– Ez nem is kérdés! – vágta rá a lány. – A legjobb barátom vagy! Szeretlek! – hangsúlyozta, amiből hamar nyilvánvalóvá vált, hogy valóban mindkét értelemben értette. Szájon csókolta Erent, majd a válla fölött vetett egy dühös pillantást Mikasára. – Tudom, mit szeretnél – préselte ki magából nagy nehezen. – Ássuk el a csatabárdot, rendben van, Ackerman? Eren csak így nyugszik meg.

Mikasa kettőt pislogott.

– Eren – szólította meg a fiút –, megbízol ebben a harcosban?

– Az életemet is feltenném rá.

– Akkor én is megbízom benne – döntötte el. – Ne kelljen megbánnom.

– Nem fogod.

– Még jó, hogy nem… – kezdte a felháborodást Pieck, Eren azonban egy gyors csókkal beléfojtotta a szót. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Mikasa szeme tágra nyílt, míg a lánnyal csókolózott, és hogy olyan… megbántottnak látszott, ám nem akarta az okát keresni. Az okot abban a különös álomban találhatta meg, valamint az össze-vissza történő fecsegésben. Mikasa állandóan csak köntörfalazott, sosem tért nyíltan a tárgyra.

Ha nem, hát nem – gondolta. Nem kötelező.

– Vigyázz magadra – kérte a lánytól, mire az felrántotta a szemöldökét.

– Én ne vigyáznék? – horkantott, majd elhúzta a száját. – Mikasa – szólította meg ismét a keletit. – Remélem, odafigyeltél arra, amit Eren mondott. Ritka pillanat, de okosság hagyta el a száját. – Mikasa elnyomott egy mosolyt. Eren felháborodottan fordult Pieck felé. A lány mindkettőjükre legyintett egyet. – Jobb lenne, ha meghúznád magad. Marley nem Paradis, nem démonok lakta sziget. Más technológia, más emberek. Nem felejtették, mit tettünk annak idején velük. Vagyis a felmenőink – pontosított – mit tettek. Fegyvert látnának benned, és ha nem vagy hajlandó az együttműködésre, hiszem, hogy arra is találnának megoldást. Persze, az megnehezíti a helyzetüket, hogy… finom vonású vagy – fogalmazott végül így. Mikasának a szeme sem rebbent.

– Ezt hogy érted? – kérdezte nyugodtan. – Arra gondolsz, hogy…

– Ázsiai vagy – jelentette ki Pieck is higgadt stílusban. – Keleti, ha így jobban tetszik.

– Te sem panaszkodhatsz…

Pieck figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.

– Hallottál már Hizurúról? – kérdezte inkább.

– Még nem meséltem neki róla – sietett a válasszal Eren. – Jobbnak láttam, ha nem…

Pieck félbeszakította:

– Te meg én sok mindenben hasonlítunk, mégis oly’ sok mindenben különbözünk. – Még mindig Mikasát nézte, aki ezt hallva tett egy lépést előre. Összevonta a szemöldökét, és Eren hosszú idő után először értetlenséget látott rajta.

– Hasonlítanánk?

Pieck megrántotta a vállát.

– Te nem így gondolod? – kérdezte, megérintve az arcát.

– Nem ismerlek ahhoz eléggé, hogy ilyet állítsak – mondta lassan Mikasa. – Úgyhogy egyelőre nem így gondolom.

– Akkor majd később megváltozik a véleményed. – Volt valami Pieck hangjában, ami nem tetszett Erennek. Nemcsak Mikasa nem értette, mire célzott a lány, ő sem nagyon tudta hova tenni a megjegyzést.

– Pieck – kezdte, mire a barátnője felé fordult.

– Menjünk – mondta. – Mennünk kell.

– Igen, de…

Pieck hátrapillantott a válla fölött, így Eren féloldalt vethetett pillantást sötéten ragyogó szemére. Az a csillogás… olyan furcsa volt. Ha belegondolt, mindig is volt valami Pieckben… Valami titokzatosság, amire nem tudott megfelelő magyarázatot tenni.

– Később találkozunk… Mikasa – mormolta halkan a lány, majd Erenhez lépve összefűzte az ujjaikat, és határozottan maga után húzta. Nem várakoztathatták tovább újdonsült szövetségeseiket.

** * **

Galliarddal és Pieckkel az oldalán úgy lépett ki be a szabadba, mintha ez az egész, ördögökkel kapcsolatos őrültség sosem történt meg. Mintha ezer meg ezer év telt volna el azóta, hogy elhagyta az óceán ezen felét, és a szigetre vitték erőszakkal, és mintha újabb ezer meg ezer év telt volna el azóta, hogy visszaérkezett a szigetre. Mélyet lélegzett, a sapkáját jól a fejére húzta, hogy ne mutasson sokat az arcából.

Magath hadnagy már várta őket. Komoran állt, azonnal intett nekik, amint kiléptek a házból.

– Nem tetszik nekem az a lány – közölte velük mindenféle kertelés nélkül. Eren nagyot sóhajtott. Már megint itt tartottak.

– Mikasának hívják – emlékeztette. – Mikasa…

– Ne mondd ki a teljes nevét! – mordult rá figyelmeztetőn, beléfojtva a szót. – Sose felejtsd, Eren… – Magath lehalkította a hangját. Olyan közel hajolt a fiúhoz, hogy az tisztán érezte a leheletén az enyhe szesz szagot. – Itt a falnak is füle van.

Ha már így fogalmazott, Eren szándékosan elengedte a füle mellett a megjegyzést.

– Iszogatott, uram?

– Több tiszteletet, Jaeger!

– A Tybur család…

– Eren – fogta meg a kezét Pieck. – Hallgass.

– Jó-jó – adta meg magát. – Figyelek, uram.

– Bölcs döntés – bólintott Magath hadnagy elégedetten. – Most pedig kövess, fiú! Éppen azon fáradozom, hogy megmentsem a szánalmas kis életedet.

– A szánalmas kis életemet, mi? – Eren gúnyosan elvigyorodott. – Mintha nem lennék fontos neki… – súgta oda Galliardnak. Barátja csupán a szemét forgatta, és nagyot sóhajtott. A tiszteletlenségnek is volt egy határa, Eren pedig szeretett vakmerősködni.

– Van valaki, aki szeretne veled találkozni – magyarázta eközben Magath. Nem a központ felé tartottak, Eren erre egyből ráébredt, hanem sokkal inkább arrafelé mentek, ahol első ízben találkozott Dirkkel és Abellel. Ez persze semmi jót nem ígért. Eren nyugtalannak érezte magát, és ahogy féloldalt a barátaira pillantott, látta, hogy azok is feszülten követték a férfit. Nem attól tartottak, hogy Magath elárulja őket – Zeke teljességgel állította, hogy megbízhatnak benne, ráadásul mindezidáig valóban nem adta jelét, hogy mégis meggondolta magát Eren lehetséges „árulását” illetően –, sokkal inkább amiatt aggódtak, hogy mi minden fog rájuk várni. Marley szemében a szigeten élő eldiaiak voltak a szörnyszülöttek, a szigeten élők szemében pedig Marley és Eldia kombója jelentette a legnagyobb veszélyt. A háború sosem ért véget. A körforgás sosem fejeződött be. Ugyanaz a történet, ugyanazok a hibák mindig megtörténtek. Eren… fel akart ébredni abból a hosszú álomból, amit annak idején látott.

Amikor persze elsétáltak a lovas kocsiig, ami látszólag egy szerényebb körülmények között élő marleyi háza előtt várakozott, valahogy minden értelmet nyert. Magath gondoskodott róla, hogy eldiai létükre szabadon mozoghassanak az internáló tábor falain kívül, és arról is, hogy senkinek ne szúrjon szemet a vörös karszalagjuk. Engedélyt kaptak rá, hogy levehessék, hogy úgy öltözzenek, mintha soha nem is lettek volna megbélyegezve a felmenőik bűneinek köszönhetően… és ezt a szabadságot mindhárman kiélvezték. Teljesen felszabadultak tőle.

A lovas kocsihoz érve a marleyi férfi megállt, majd Erenre nézett.

– Szállj be – mondta egyszerűen. – Csak te.

Szigorú volt, ahogy a kiképzés során is.

Eren szeme elkerekedett. Erre nem számított.

– Na és Pieck meg Porco? Ők nem?

Erre egyikőjük sem számított. Ahogy hátrapillantott a barátaira, látta, hogy azok váltottak egy pillantást. A meglepettség jól láthatóan az arcukra volt írva.

– Rájuk kint van szükségem – felelte erre Magath. – Az illető veled akar beszélni.

Eren nyelt egyet, majd bólintott. Kinyitotta a kocsiajtót, majd felkapaszkodott, és csak azután vetett pillantást a vele szemben ülő alakra, miután be is csukta maga után. Odakintről behallatszott Galliard és Pieck aggódó hangja – ők sem tudtak többet Erennél. Az egyetlen, aki valószínűleg mindenről tudott, Zeke volt. Magath valamennyi harcos közül benne bízott a legjobban, ráadásul Zeke egész vacsora alatt olyan titokzatoskodó arcot vágott, hogy Eren szinte a zsigereiben érezte, hogy a kitervelők közé tartozott.

Tehát ezt okoskodtátok ki – fordította a pillantását az idegen felé. Tehát maga lenne…

– Lady Tybur – köszöntötte a fiatal nőt. – Jól sejtem, hogy a Háború Pörölyéhez lenne szerencsém?

– Kár lenne titkot csinálni belőle. – A nő a húszas éveinek végében járhatott; fekete-fehér ruhát viselt, sötét, enyhén hullámos haját pedig hátul kontyba fogta. Szúrós volt a szeme, furcsán hideg, ezer éves titkok tudója. Erent valamiért Frieda Reissre emlékeztette, és ahogy eszébe jutott a szigetiek királynője, kellemetlen gombócot érzett a torkában. Frieda… olyasmit kért tőle, amit nem tehetett meg. Védelmet és szeretetet ígért, de valahogy az egész csak a látszat volt. Az ördögök szigetén… Eren soha sem lehetett szabad.

Lady Tyburra emelte a tekintetét, és csak azért is mélyen a szemébe nézett.

– Te pedig… a Támadó Óriás erejének a hordozója lennél, Eren Jaeger. – A hangja halk volt, komoly, mégis parancsoló. – A fiú, akit egykor „Bitorlóként” emlegettek… A fiú, aki egyszer már megölt.

Tudja.

Eren érezte, hogy felgyorsult a szívverése.

Tudja! – jutottak el a tudatáig a fiatal nő szavai. Tudja, hogy felfaltam… Azt is, hogy Galliard segítségével… Ezért nem titkolja tovább a kilétét. Tudja, hogy legutóbb nem járt jól, ezért most… ezt akarja kijátszani. Ez alkalommal… minden másképp fog történni, hiszen… más oldalon is vagyok. Többet tudok, mint a legutóbbi énem. Más vagyok.

Nem lesz baj, így akarta nyugtatni magát, végül azonban anélkül csillapodott le, hogy bármit is tennie kellett volna. Egymás szemébe néztek Lady Tyburral, és a nő lassú mosolyra húzta az ajkát.

– Nem neheztelek rád, Eren Jaeger – jelentette ki –, cserébe arra kérlek, te táplálj irántam gyűlöletet, sem miattam bűntudatot. Úgy gondolom, jelen körülmények között egyikre sincs szükségünk. Amire szükségünk van, nos, az minél több idő – suhant át egy sötét árnyék az arcán –, de természetesen azt nem kaphatjuk meg. Neked továbbá, védelemre van szükséged, nekem pedig… a szövetségedre. Te vagy a Támadó, én pedig a Pöröly, amit a támadáshoz felhasználhatsz. Na? – dőlt előre. – Mit szólsz hozzá? Szimpatikus gondolat?

– A kettőnk… szövetsége? – pislogott Eren meglepetten. – Erre akar kilyukadni?

– Hagyjuk a formalitást – intett Lady Tybur nagylelkűen. – De igen, pont erre akarok kilyukadni. Ha egyesítjük erőinket, legyőzhetetlenné válunk.

Marley válna legyőzhetetlenné – hangsúlyozta. – Azzal… elkötelezném magamat Marley mellett.

Lady Tybur félredöntötte a fejét.

– És nem ez az óhajod?

– Én szabad akarok lenni.

Ó. Vagy úgy. És ezt a drágalátos hadnagyod is tudja?

– Magath? – kérdezett vissza. – Remélhetőleg igen. Ezért is csodálkozom, hogy nem tekint árulónak.

– Tehát te nem Marleyt szolgálod.

Senkit sem szolgálok. Eldiát sem. Paradist pedig végképp nem.

– A saját magad ura vagy – értette meg Lady Tybur. – Ez számomra nem jelent problémát. A Tybur család eddig is a saját maga ura volt. Míg a többi eldiait a kormány internáló táborokba kényszerítette, mi nyugodtan élhettük a békés kis életünket az extravagáns otthonainkban. Valahogy így szólnak a pletykák, nem igaz?

– Pont így szólnak – bólintott Eren. – Ezek szerint… te is szabad akarsz lenni?

– Szabadnak tartom magamat. – Lady Tybur felszegte a fejét, büszkén nézett rá. – A Háború Pöröly egyetlen háborúban sem vett részt az elmúlt száz évben. Az óriásom erejét tizenhárom évente átörökölték, és így az előző hordozók emlékeit is átörökölték. Valamennyien elköteleztük magunkat a „béke” mellett.

– És te kivételt tennél? Háborút akarsz?

– Ha egy világ rossz, azt meg kell változtatni. Ha a Támadó támadni akar, fegyverre lesz szüksége. Egy fegyverre, ami a Pöröly lesz.

– De… miért? Nem értem, miért pont most. Miért… akarsz… pont nekem segíteni…

– Mondjuk azért, mert ha nem segítenék, nem végezném valami jól? – Lady Tybur halványan elmosolyodott. – Elég kitartó vagy, Eren, erre már rájöttem. Ha valamilyen okból kifolyólag mégiscsak életben maradnék és az ellenségedként viselkednék, ugyanúgy lecsapnál rám, mint annak idején Liberióban. Addig küzdenél, amíg meg nem kaparintanál, nem igaz? Úgy érzem, mindkettőnknek jó, de legfőképp nekem, ha szövetségre lépünk. Megkapod az emlékeimet. Minden egyes apró kis titkot felfedek előtted, úgy használhatsz fel a csaták során, ahogy szeretnél, cserébe viszont… megkíméled az életemet. Mit gondolsz, még mindig fontolgatod, hogy esetleg elutasítod?

– Egy ilyen jó lehetőséget? – Eren megeresztett egy vigyort. – Ugyan, kérlek. Hogy is tehetném? Egyet viszont árulj el: ezt az egészet Zeke vagy Magath szervezte? Vagy a testvéred… Willy – jutott eszébe a férfi. Willy Tybur, akit szintén megölt. Két Tybur vére is az ő lelkén száradt.

– Egyikük sem. – Lady Tybur kihúzta magát. – Én magam léptem kapcsolatba a fivéreddel. Megelőztem, mielőtt kereshetett volna. Hogy is fogalmazott Zeke? Ideje másmilyen szövetségesekre szert tenni, olyasvalakikre, akik nem becsvágyóak. Legutóbb Hizurút választotta, és nem mondhatni, hogy olyan jól jártatok velük. Kis híján megszerezték maguknak a kis barátnődet, Mikasát is, nem igaz?

– Az legutóbb volt.

– A múlt hibái. – Lady Tybur megnedvesítette az ajkát, sötéten és tudással telien fénylett a szeme. – Ugyanaz a történet, ugyanazok a hibák, Eren. Ezt sosem szabad elfelejtened. Ezekből kell tanulnunk, hogy végre pontot tehessünk a végére. Készen állsz akkor, hogy szövetségre lépj velem?

– Nem félsz a következményektől? Hogy Marley…

– Megneszeli az árulásomat? Milyen árulás, Eren? Szabad vagyok. Mindig is szabad voltam. Marley nem tehet bennem kárt, ahogyan az elődjeimben sem tehetett. Semmit sem tud tenni ellenünk, Eren. Akár összefogunk, akár nem, gondoskodom róla, hogy Marley úgy táncoljon, ahogyan én fütyülök, és ezt a drágalátos hadnagyod is tudja, ehhez mérten viselkedik velem, emiatt ne fájjon a fejed.

De vajon miért? – harapott az ajkába Eren. Mi teszi a Tybur családot ennyire különlegessé Marley szemében? Miért nem élnek úgy, ahogyan mi is? Ők miért nem… szenvednek?

A kimondatlan kérdések hosszasan lógtak a levegőben, nem kaphatott rá választ. Lady Tyburt nézte, és a közös múltjukra gondolt, ami valóban nem végződött jól. Arra, hogy miféle emlékekre tehetett szert a nő óriásának köszönhetően… Hogy mennyivel másabb lett utána, s hogy mennyi mindent köszönhetett neki.

Tehát kell egy fegyver – gondolta a kezét bámulva. Támadó vagyok, és támadásra készülök. És a Pöröly… A Pöröly lesz a fegyverem.

– Jól van – emelte fel a fejét. – Lépjünk szövetségre, Lady Tybur… Hogy szabadok lehessünk.

Megjegyzés:
Folytatás 2 hét múlva, DE 1 hét múlva egy nagyon rövidke kiegészítő fejezet érkezik! A kiegészítő fejezet elsősorban Galliardról és Pieckről fog szólni, és gyakorlatilag azt fogjuk megtudni, hogy mi történt addig, amíg Eren Lady Tyburral beszélgetett a lovas kocsiban.
Beharangozó kép:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése