Én szóltam.
12.
fejezet
Az ördög színre lép
A
titkos találkozót követően Magath hadnagy a központba rángatta Erent, ahol
azonnal őrizetbe vették. Valamennyi fejes összegyűlt, hogy megtárgyalja, mi
legyen a sorsa, de Magath előre biztosította, hogy nem fogják átörökíteni az
erejét valaki másra – hatalmas lehetőséget láttak benne, mégiscsak ő volt a
fiú, aki mindkét világba tartozott, és aki megszökött a szigetiektől, hogy hazatérhessen.
A
cella nyomasztó volt, a rácsok hűvösek, a szabadság átmeneti elvonásának íze
keserű és őrjítő, Eren mégsem rángatta dühödten a láncait, hanem meglepően
higgadtan várta az ítélet megszületését. Azt követően pedig, hogy Magath
valóban tisztára mosta a nevét – egy szó sem esett Annie-ról vagy Mikasáról –,
minden visszatért a régi kerékvágásba. Míg javában zajlott a harcos-jelöltek
kiképzése, négy év elteltével Marley sikeresen lezárt egy háborút, így ismét
koncentrálhatott Paradis ügyére. Újra terítékre került a királynő a maga
tizenhárom évével, valamint az Alapító Óriás és a veszélye. Az erőnek mindenáron
vissza kellett kerülnie Marley kezébe.
–
A Tybur család hajlandó támogatni bennünket a háborúban – jelentette be Zeke,
miután összegyűltek a harcosok szobájában. Tudatában annak, hogy a szomszédos
szobából lehallgatták őket, valamennyien megválogatták az egymáshoz intézett
szavaikat. Egyetlen árva szó sem esett arról, hogy Erent a szigetre rabolták,
ahogyan Eren maga sem mondott semmit Bertoltnak és Reinernak Annie-val
kapcsolatban. Annie nem akart velük találkozni, Mikasa miatt pedig nem
kockáztathattak meg esetleges szervezett találkozót.
Jobb, ha egyelőre nem reklámozzuk a
történteket – gondolta. Zeke is
óvatosságra intette, márpedig ő sosem tévedett, mindig remekül ráérzett, mikor
kell titkolózni, s mikor kell éppenséggel felfedni az igazságot. Mindig mikor
mennyit, ez volt az ő titka.
–
Csapást mérünk Paradis szigetére – közölte velük –, mielőtt Paradis döntene
úgy, hogy ránk támad. Valószínűnek tartom, hogy nem halogatják tovább a
készülődést, ők maguk is készen állnak rá, hogy háborúzzanak ellenünk. A
legutóbbi pusztítások is erre utalnak, márpedig ezt nem hagyhatjuk. Meg kell
védenünk szeretett szülőföldünket! Fel kell rá készülnünk, hogy a kormányért
akár az életünket is feláldozzuk!
–
Szenteljük rá a szívünket… – suttogta Eren is, és valóban úgy is tett, a
szívéhez emelte a jobbját ültében, bal kezét pedig hátratette. Bertolt és
Reiner összerezzentek; teljesen elsápadtak mindketten.
Zeke rájuk villantotta a tekintetét.
„Egy szót se!”, üzente vele, de addigra Eren is ráébredt, mekkora
hibát követett el öntudatlanul. Mégis mi késztette rá, hogy úgy tisztelegjen,
mint egy szigeti ördög? Máris kezdett azzá válni? Nem időzött annyit a
szigeten! Vagy a régi Eren… Az az Eren, aki már nem létezett, vette volna át
fölötte az irányítást?
A
hordozók kapcsolatban álltak egymással – legyen szó múltról, jelenről vagy
jövőről. Valamennyien elődjeik és utódjaik emlékeinek fogságában sínylődtek,
ténylegesen szabadok soha sem lehettek.
Mindegy – gondolta aztán. Vagyok,
aki vagyok.
Intett
Zeke-nek, hogy folytassa, a férfi pedig eleget tett a kimondatlan kérésnek.
A
napok valahogy így teltek el. A harcosok szobájában a támadást beszélték,
gyűjtötték a szövetségeseket, hogy elsöpörjék az ördögök lakta szigetet a Föld
felszínéről, átbeszélték, kinek mi lesz a szerepe. Siettek, mert sietniük
kellett, ha meglepetést akartak okozni, és amikor Lady Tybur is csatlakozott
hozzájuk, furcsa nyugalom lett rajtuk úrrá. A Háború Pörölye személyesen vett
részt a csataterv kigondolásában, óriását pedig a frontvonalra állította.
–
Nem félek tőlük – nézett Zeke szemébe nyugodtan. – Tudom, mi a dolgom.
–
Én sem félek – jelentette ki Pieck. – Bízd csak rám és a Páncélos Egységre,
gondoskodni fogunk róla, hogy a Felderítő Egység egy életre szóló leckét
kapjon, miért is kell a biztonságosnak hitt falaikon belül maradnia. A kinti
világ veszélyes – görbült az ajka sötét mosolyra. – Nem az ilyen kisgyerekeknek
valók. Csak újabb meg újabb szégyenteljes bűnt követnek el.
Zeke
elégedetten bólintott.
–
Ami a Nőstény Óriást illeti, hiszem, hogy Paradis fogságában szenved és csupán
kényszerítettek, hogy azt tegye, amit tett. – Bertoltra mosolygott, nyílt titok
volt a fiú vonzalma Annie iránt. – Szükségünk lesz valakire, aki kiszabadítja.
–
Nyugodtan rám bízhatjátok – vállalkozott Galliard. – A Marcangolóm bármilyen
cellából ki tudja hozni, ebben biztos vagyok.
–
De ki kell derítenünk, hol tartják fogságban – mondta Pieck. – Valahol a
fővárosban, igaz? – Eren felé fordult, belement Zeke színjátékába. Az egész egy
színdarab volt, amit mintha a fesztiválra szántak volna, amin Lady Tybur fel
kívánta fedni magát, és megmutatnia Liberio egész körzetének, mire is képes az
óriása. Mindannyian színészek voltak a maguk módján; ha az egyikük hibázott, a
másik könnyűszerrel beugrott a helyére.
–
A föld alatt kell őrizniük. Rád bízhatom a keresését?
–
Megtalálom.
–
Ahogy azt tőled elvártuk, Pieck.
A
lány szerényen mosolygott.
–
Pieck megtalálja, én pedig kiszabadítom – határozta el Galliard. – Bertolt
ismét áttöri a falat… Reiner és Eren pedig a frontvonalon fog harcolni Lady
Tyburral. Jól értem?
–
Én mindenképpen a frontvonalon leszek – bólintott Lady Tybur –, viszont nem
javaslom, hogy valamennyien ott harcoljunk. Gondolnunk kell a védelemre is. Ha
Pieck és Galliard a Nőstény Óriást próbálja majd kiszabadítani, számíthatunk
rá, hogy onnantól kezdve a csata kellős közepén találják magukat. Ami a
Nőstényt illeti… – Gúnyos mosoly terült szét az ajkán. – Támadni fog, nem is
kérdés. A bosszú fogja hajtani.
–
A bosszú, bizony – értett egyet Bertolt halkan. – Mind meg fognak fizetni érte,
hogy erre kényszerítették Annie-t.
–
Ez nem is kérdés, drága Bertolt – nyugtatta meg Zeke. – Az igazi bűnösök nem
menekülhetnek a sorsuk elől. Mindenki megkapja a maga osztályrészét ebben a
kegyetlen, ám igazságos világban. – Hazug szavak csöppentek le az ajkáról, és
Eren eltűnődött rajta, vajon Bertolt, Reiner és Colt mennyire részesei ennek a
színjátéknak. Kit akarnak becsapni? Meddig hajlandóak elmenni? Na és Magath?
Melyik lesz az a pillanat, amikor felfedi őket és a titkaikat?
–
Ne pánikolj – súgta oda Galliard, miután befejezték a tanácskozást. – Gondolj
arra, hogy most egy darabig meg kellene húznod magad.
–
Csak semmi őrültség – erősítette meg Pieck is –, különben nem tudom, hogy
húzhatunk ki a bajból. Ez alkalommal szerencséd volt, Eren. Aggódunk érted.
Galliard
nagyot bólintott.
–
Nem akarunk elveszíteni, haver – veregette meg a hátát. – Vigyázz magadra
jobban.
–
Sokkal jobban kellene törődnöd magaddal. – Ezt már Pieck mondta, miután kettesben
maradtak a lány otthonában. Galliard elbúcsúzott tőlük, a harcos-jelöltekhez
tartott, hogy lelket öntsön beléjük, utána pedig minél előbb haza, hogy
megnyugtassa a szüleit. Amióta Annie mindenki szeme láttára átváltozott és
borzasztó károkat okozott Liberio körzetben, az internáló táborban rekedtek
jobban aggódtak, mint valaha. Eren maga is tapasztalta ezt a nagyszülein, akiket
még mindig aggasztotta a gondolat, hogy egy szigeti is „beférkőzött” közéjük.
Beléjük nevelték az elveket, még ha nem is úgy vélekedtek a világról, saját
maguknak is nehéz volt bevallani. Kedvesnek lenni Mikasával… nem volt nehéz,
nem félni tőle… nos, azt még gyakorolniuk kellett.
–
Törődök magammal, csak…
–
Csitt! – A lány nedves és forró ajka a szájára simult, puha csókban találkoztak
egymással. Átkarolta a nyakát, átvetette a lábát a combján, Eren pedig a
derekára simította a kezét. Lehunyt szemmel, hosszasan csókolóztak, aztán Pieck
ringatni kezdte a csípőjét, fekete haja kiszabadult a laza copfjából.
Felsóhajtott,
mikor Eren a nyakára tapadt; a bőrére csókolt finoman, majd szenvedélyesen,
apró csókokkal hintette be valamennyi szabad porcikáját. Közben szorosan
egymásba kapaszkodtak, és amikor Pieck hátravetette a fejét, mindketten levegő
után kapkodtak.
–
Meg foglak védeni – jelentette ki elszántan, mélyen Eren szemébe nézve. – Ha te
nem is törődsz magaddal, akkor majd én törődök helyetted. Nem hagyom, hogy
bárki bántson, Eren. Együtt átvészeljük ezt.
–
Ez nem jellemző rád, hogy ennyit aggodalmaskodj! – súgta Eren, a hangja karcos
volt a mély vágytól. – Az inkább valaki más reszortja lenne. Hagyd, mondjuk, a
kölykökre, akiket kiképeznek.
A
lány nem reagált rá, inkább fészkelődött egy kicsit – Eren mellé gördült, aztán
pedig témát váltott.
–
Azt ugye tudod – könyökölt fel az ágyon –, hogy két évem maradt hátra? – Haja
az arcába omlott, a sötét tincsek eltakarták a fél szemét. Eren az ujjára pödörte
az egyik tincset, szájában a boldogság íze megkeseredett, ahogy Pieck a
jövőjükre emlékeztette. Míg Zeke az utolsó évét taposta, a legközelebbi
barátainak sem maradt sokkal több hátra. Az erejüket át fogják örökölni, Eren
és Galliard pedig egy jó darabig egymást boldogítják. A régi csapatból csak ők
ketten fognak kitartani, utoljára pedig Galliard… ő fog elmenni.
–
Muszáj elrontanod a hangulatot, mi? – dünnyögte. – Ahogy azt tőled elvártuk,
Pieck.
–
Muszáj – hangsúlyozta. – Erről is
beszélnünk kell.
–
Ha sosem lettünk volna harcosok… – Eren lenyelte a könnyét, azzal együtt a
kétségbeesést. – Mennyivel jobb lenne a sorsunk?
–
Ha sosem születtünk volna erre a világra – pillantott föl a plafonra a lány –,
sokkal jobb lenne nekünk, nem gondolod? Az lenne… az igazi szabadság, amiért
olyannyira küzdesz. – Erenre sandított, csupán a szemük sarkából bámultak
egymást, aztán Eren is felé fordult, az ajkuk újból találkozott. Sóhajtva
csókolták meg egymást, Pieck elgondolkodva mocorgott.
–
Te az apád miatt lettél harcos, nem igaz?
–
Hogy jóvátegyem a bűneit… – krákogta Eren. – Nem volt más választásom. Ahogy
Colt és Falco is a nagybátyjuk tettei miatt vezekel, úgy nekem is ezt kellett
tennem. Na és te? Rólad semmit sem tudok – jegyezte meg. – Te miért lettél
harcos? Eldia bűnei miatt? Édesapád… nem olyan embernek tűnik, aki ezt
szorgalmazta volna. Sokan inkább meghúzzák magukat az internáló tábor négy fala
között, és beletörődnek abba a nyomorúságos életbe, amit ott kell leélniük. Az
a kényelmesebb megoldás, nem
gondolod? Ahelyett, hogy minden erőddel harcolnál azért, ami számodra a
legfontosabb, inkább lemondasz róla, elfelejted, és csak sodródsz, sodrósz és
sodródsz… De legalább biztosan élsz.
Végül is…
–
Majd’ szétvet a düh, ha erre gondolsz, mi? – vigyorodott el a lány. Ismét fölé
gördült, a lábát átvetve Eren csípőjére ült, a testük gyengéden simult össze.
Egyik karjával megtámasztotta magát – ebben Eren is segített, határozottan
fogta meg a derekánál fogva –, fél kézzel pedig a fiú nadrágcsatjával
bíbelődött. Az ujjai kissé remegtek, ami szintén nem rá vallott. Annak
ellenére, hogy mennyire természetesen érintették egymást, legalább annyira
izgult, mint Eren, ha nem jobban.
–
Bosszant a gondolat, hogy valaki ennyire félredobja az álmait.
–
Hogyan akarsz küzdeni? – A szoknyáját felgyűrve, ringatni kezdte a csípőjét;
közben hangosan sóhajtott. – Melyik oldalon? Eljöttél a szigetről, visszajöttél
hozzánk, de ismerlek, Eren… Azzal, hogy Mikasát és Annie-t rejtegeted, azt
jelenti, hogy nem vagy többé ízig-vérig hű a kormányhoz. Talán soha nem is
voltál, nálad nem lehet tudni… Valami jár a fejedben, valamilyen tervet
szövögetsz, még ha… Ó, még ha…
Eren
megpördítette magukat, a reccsenő ágyba préselte a lányt, ahogy ránehezedett.
Az ajkára csókolt, aztán a kulcscsontjára; megszívta a nyakánál levő érzékeny
bőrt, kigombolta az ingét.
–
Ó – mondta hangosan a lány. – Nahát, milyen határozott valaki… – Csipetnyi gúny vegyült a hangjába, Eren
azonban nem törődött vele. Pieck melle a kezébe simult, gyengéden masszírozta,
finoman érintette a mellbimbóját. Pieck gerince ívbe görbült, lehunyt szemmel
élvezte Eren óvatos ténykedését, a lassú simogatást, a leheletfinom
cirógatásokat.
–
Nem válaszoltál. – Közben így dorgálta meg. Játékosnak tűnt, valójában viszont
kiérződött belőle a komolyság. – Te miért lettél harcos?
–
Jó bulinak tűnt – feszítette meg a testét. – Minden kisgyerek arról álmodozik, hogy
részt vegyen egy háborúban.
Eren
elnyomott egy mosolyt.
–
Mi ez a nevetséges történet?
Pieck
felzihált, mikor belenyalt a köldökébe. Széttárta a lábát, kicsit sem
szégyenlősködött.
Eren
ujjai megpihentek a szeméremdombján; a szoba félhomályában mindketten egymásra
bámultak.
Válaszolj, vagy nem érintelek meg
többé, üzente a tekintetével.
Pieck
ajka különös mosolyra görbült.
–
Fogalmazzunk úgy, hogy erre utasítottak. Mégis ki szeretné kisgyerekként azzal
tölteni a napjait, hogy a belét is kidolgozza a kiképzés során? Természetesen
én is egy nyugodt gyerekkorról álmodoztam. Persze… mindenkinek megvannak a maga
bűnei, nem? Zeke meg te, Colt és Falco… Reiner… Porco… Mindenkinek van valami oka, amiért harcossá akar válni. Ha úgy
vesszük, én sem vagyok kivétel. Én azért akarok az lenni, mert annak kell
lennem. Saját magam, és persze a családom érdekében… muszáj annak lennem.
–
Nehézségeitek adódtak? – Eren keze felsiklott a vállára; megszorította azt. –
Valami…
–
Hm. – Pieck mosolygott. – Bár tudnám.
Azt mondták, így lesz a legjobb.
–
Tehát semmi személyes?
–
Ha úgy vesszük, te sem azért teszed, mert úgy gondolod, vezekelned kell apád
bűnei miatt, nem? Ha úgy vesszük, minden kisgyereknek azt mondták, így lesz a
legjobb. Ez az egyetlen megoldása, hogy… felszabaduljunk. Hogy tisztességes
marleyi polgárok legyünk. Mindannyian csak követjük az utasításokat.
–
De azzal, hogy hordozóvá váltam… – Eren megnedvesítette az ajkát, Pieck ringó
csípőjére a sajátjával válaszolt. – Valamilyen szinten szabad is lettem. Ha nem
is teljesen… De kiszabadultam a négy fal közül… Világokat láttam, nem? Már ez
is több, mint amennyit az itteniek elmondhatnak magukról.
–
Ez is igaz – értett egyet vele a lány.
Eren
a combja közé hajolt. A szempillája alól sandított föl rá, mielőtt gyöngéd
csókot lehelt volna a legérzékenyebb pontjára, és Pieck levegő után kapkodott,
a lepedőbe markolva nyögött fel hangosan.
–
Vajon… – tűnődött el. – Vajon vége lesz valaha is ennek a rabságnak?
–
Szabad akarsz lenni? – kérdezte Eren hümmögő hangon.
–
Te nem?
–
De…
–
Két év múlva szabad lehetek… Valamennyire.
–
Két év… – Eren végighúzta a lányon a nyelvét. – És ha sokkal hamarabb szabad
lehetnél?
–
Van rá mód? – nyögött fel Pieck. – Eren, te…
–
Talán tényleg jár valami a fejemben… Mostanság sokat beszélgettem Lady
Tyburral.
–
Hm.
–
Ha azt mondanám, van rá mód… Mellettem maradnál? Támogatnál?
–
Áruló akarsz lenni, Eren?
–
Ameddig saját magamat nem árulom el, addig nem tartom magamat annak.
–
Hm. – Pieck megremegett. – Eren… – súgta a fiú nevét. A hajába markolt,
elemelte a csípőjét. – Muszáj titkolóznunk? Miért nem… mondhatjuk el szabadon a
vágyainkat és félelmeinket? Valamennyi titkunkat… szabadon, hiszen szabadok
akarunk lenni. Szabadnak születtünk,
azért kell küzdenünk, hogy újra visszakapjuk azt.
Eren
a térdére támaszkodott.
–
Pieck. – A szeme sötéten ragyogott. – Van egy tervem – mondta ki kertelés
nélkül. – Velem tartasz?
A
lány a csípője köré fonta a lábát.
–
Mit gondolsz?
Azt, hogy nem tudom, megbízhatok-e
benned.
Eren
elmosolyodott – egy cseppet sem őszintén.
–
Hogy mindennél jobban szeretnék – felelte, és a szavak megkeseredtek a
szájában.
Tehát ilyen – gondolta. Ilyen,
ha valakinek a szemébe hazudunk.
** * **
Mikasa
nehezen viselte a bezártságot. Mikor Eren meglátogatta, nyomban felpattant;
sérülések nyomát kereste a fiún, megkönnyebbülten lélegzett fel, hogy egyet sem
látott rajta. Készen állt rá, hogy akármelyik percben belevesse magát a csatába,
és Eren kelletlenül emlékeztette magát, hogy az Ackerman család tagjai
szörnyekként híresültek el.
–
Szerinted hogyan reagáltak a szökésünkre? – célzott a szigetiekre, miközben
helyet foglalt a lánnyal szemben. A hangjára Annie is elősomfordált; Mikasa
állítása szerint gyakran időzött az ablaknál. Szíve szerint az apját látogatta
volna meg, de nem tehette. Még mindig várniuk kellett a tökéletes időzítésre.
–
Lehet, azt gyanítják, hogy elraboltál – derült fel Annie arca.
–
Elvágtuk az őrök torkát – emlékeztette Mikasa szárazon. – Aligha hiszem, hogy
azt hiszik, nem volt benne nekünk is a kezünk.
–
Igaz is. Inkább abban bízzunk, hogy a többi segítőnknek nem esett baja.
–
Nem vagyunk szörnyetegek!
Annie
erre elmosolyodott.
–
Furcsa ezt pont egy szörnyeteg szájából hallani.
Eren
kővé dermedt.
–
Elvágtátok… – ismételte lassan, mire Annie legyintett.
–
A szükség megkövetelte – felelte. – Ne foglalkozz vele.
–
De…
–
Jóval azelőtt történt, hogy Mikasa kihozott volna a cellából. Persze, hogy nem
kötöttünk mindent az orrodra!
–
Azért nem gondoltátok, hogy ez mondjuk fontos információ? – kérdezte hüledezve.
– Megöltetek valakit, Annie!
Bocsánat, nem is egyet! Több embert
is! – Annie-ra szegezte jeges tekintetét, a lánynak viszont a szeme sem
rebbent. Mikasa felé fordult, egy pillanat erejéig dühösen préselte össze az
ajkát. Mikor ismét megszólalt, rá sem ismert saját magára. – Hogy engedhetted?!
– kiáltotta. – Miért nem állítottad meg?! Ti tényleg gyilkosok vagytok odaát?
–
Ti talán különbek vagytok? – kérdezett vissza Mikasa higgadtan. – Mindannyian gyilkosok vagyunk, Eren. Te
is, én is. Egyformák vagyunk. Ha ezt
kellett tennünk ahhoz, hogy kiszabadítsunk onnan, akkor megtettük. Ne aggódj,
Kenny mindent el fog intézni. – Ezt már Annie-nak is mondta. – Megígérte, hogy
elsimítja a nehézségeket, ráadásul Historia is a támogatóink közé tartozik. Nem
hiszem, hogy félnünk kellene, bár szó, ami szó, valóban Paradis ellenségévé
váltunk. Egyhamar nem fognak bennünk megbízni.
–
És őket ismerve Zeke nem tévedett, mikor azt mondta, akciózni fognak. – Annie
arcán fintor suhant át. – Ha ők lépnek előbb, az sem jó, ha Marley, az sem.
–
Valamit ki kell találnunk – bólintott Eren. – Valahogy… véget kell vetnünk a
háborúnak. Egyik oldal győzelme sem jó. Ha Eldia győz, elnyomja Marleyt. Ha
Marley, akkor Eldia veszít, maradnak az internáló táborok. Sehogy sem tudunk
így szabadok lenni. Igazán szabadok…
–
Nagyszerű – bólintott Annie. – És azt esetleg kilogikáztad, hogy mit tehetnénk
ebben az ügyben?
–
Lady Tybur…
–
Remek – horkant fel. – Tehát arra a nőre bízunk mindent…
–
Inkább a kettőnk szövetségére – motyogta Eren. – Csak akkor szabadulhatunk fel,
ha nem lesznek többé óriások. De hogy érjük el, hogy ne legyenek óriások? – A
hangja még inkább motyogássá szelídült, Mikasa és Annie egyszerre léptek
közelebb, hogy jobban hallhassák. – Vajon hogy lehetne befejezni a küldetést?
Az erőnek… újra egy kézben kellene egyesülnie? Ez viszont… azt is jelentené,
hogy…
–
Arra gondolsz – szakította félbe a monológját Annie viszonylag nyugodtan –,
hogy valakinek fel kéne falnia az összes hordozót?
–
Vannak emlékeim róla, hogy annak idején…
–
Te birtokoltad az Alapítót, a Támadót és a Háború Pörölyét is.
–
Pontosan – bólintott. – Úgy tűnt, mintha össze akartam volna gyűjteni az
óriáserőket.
–
Nem rossz gondolat – állapította meg Mikasa. – Felfalsz mindenkit, és utána mit
csinálsz? Visszaadod az erőt? Azt hogyan?
–
Kilenc óriás ereje lenne bennem, a halálom után kilenc felé szakadna, igaz?
–
Igen – biccentett egyszerre a két lány. – Ez történt Ymir Fritz esetében is.
–
Vajon hogy kapta az erőt? – Eren eltűnődött. – Nem hiszem a mesét az Ördögről.
–
Akkor mivel magyaráznád? – vonta föl a szemöldökét Annie. – Félreértés ne
essék, én magam sem hittem el egy másodpercre sem.
Eren
kihúzta magát, felszegte a fejét. Hogy mi volt igaz, s mi volt hamis, nem
tudta. Hogy mi történt nagyjából két ezer évvel ezelőtt? Honnan is tudhatta
volna? Meg sem született… De minden újra meg újra megtörtént, a körforgásból
sehogy sem tudtak kilépni. Azon a napon…
Minden azon a napon kezdődött… Mindig
volt egy nap, amikor minden újra meg újra elkezdődött.
De
egy valamiben még így is biztos volt. A napnál is világosabbnál látta, és ahogy
alaposan átgondolta, furcsa bizsergés lett rajta úrrá.
Oh.
–
Az egyetlen, aki el tudja pusztítani az összes óriást, az maga az Ördög –
mondta halkan, és a lányokra emelte a tekintetét. – Mondjon bárki bármit, ebben
hiszek. Ha ez kell ahhoz, hogy szabadok legyünk, hajlandó vagyok bármekkora
áldozatot meghozni.
Annie
félredöntötte a fejét.
–
Akkor azt is, hogy magává az Ördöggé válsz? – csendült fel Zeke hangja az
ajtóból. Eren és Annie összerezzentek. Egyedül Mikasa nem lepődött meg, az
érzékei Ackerman révén mindenkinél kifinomultabbak voltak; bizonyára már
réges-rég felfigyelt Zeke nesztelen lépteire.
Eren
a bátyja felé fordult.
–
Ördöggé kellene válnom, hogy szabad lehessek?
–
Ez jár a fejedben, nem? – Zeke odalépett elé, megérintette a vállát. –
Fontolgatod, hogy ily’ módon vess véget a háborúnak. Hogy más megoldást találj,
olyat, amivel megmentheted a barátaid életét…
–
Ha nem teszem meg… akkor minden hiába volt – suttogta. Beledőlt az érintésbe,
kiélvezte, hogy a bátyja mellett lehetett. – Akkor mindazok, akiket szerettem…
Akiket egykor szerettem – pillantott Mikasára –, és akiket most szerettem meg –
gondolt Pieckre –, a múlté lesznek. Minden újra megtörténik. Ugyanaz a
történet, ugyanazok a hibák… És minden újra elkezdődik. Nem azt kell elérnünk,
hogy ne legyen több eldiai gyermek, akiből óriás lehet… Magát az erőt kell
visszaadnunk az Ördögnek. Arra kell rájönnünk, mi történt majdnem kétezer éve.
–
Vajon ki volt az Ördög? – tette fel a kérdést Zeke elgondolkodva; gyengéden
simogatta tovább a vállát. – Vajon miért pont Ymir Fritz emelkedett királynői
pozícióba? Vajon… hogyan is történt az a nap, amikor minden elkezdődött? – Mert
mindig is volt egy nap, amikor minden elkezdődött. – Létezett-e Ördög?
Létezik-e valamiféle nagyobb hatalom? Ördögök és istenek, vajon léteznek-e?
Eren
felsóhajtott, a szíve hevesen kalapált. Letörölte az izzadtságot a nyakáról, és
ahogy Zeke-re pillantott, azt vette észre, hogy bátyja ellágyultan nézte őt.
–
Most már nem vagy Alapító – mondta. – Frieda…
–
Akkor azzá válok – jelentette ki
makacsul.
Annie
felrántotta a szemöldökét.
–
Ó, igen? – kérdezte. – Akkor vegyem ezt fenyegetésnek?
–
Tessék? – Eren meglepetten fordult felé. – Mire célzol?
–
Talán arra, amire te – vonta meg a vállát a lány. – Hogy felfalod az óriásokat,
hogy Ördöggé válhass. Vagy ez egyszer sem fordult meg a fejedben?
–
Én…
Elbizonytalanodott. Ó, dehogynem,
megfordult a fejében! Valahogy ez tűnt az egyetlen ésszerű megoldásnak, és
akkor még nem gondolt bele, hogy ez azzal járna, hogy a legjobb barátai, a
számára legfontosabb emberek életét is vegye amellett, hogy megszerzi az
Alapító Óriás erejét Frieda Reisstől.
–
Ha a szükség megköveteli – találta meg végül a hangját –, visszaveszem az
Alapító erejét a szigetiek királynőjétől.
–
Az erő nem maradhat Frieda kezében – értett egyet Mikasa. – A királynőm, így
jól ismerem. Az erő nincs biztonságban egy olyan ember kezében, aki elvakultan
gyűlöli és megveti az óceán túloldalán élőket. Különben is… hamarosan
átöröklésre fog kerülni. Egy éve maradt hátra, ahogyan neked is – pillantott
Zeke-re –, és már most vannak, akik pályáznak rá. Szerintem a drágalátos Abel
alig várja már, hogy rátehesse a kezét a szérumra, és magába fecskendezhesse.
–
A lehető legrosszabb dolog történik, ha az erő Abel kezében marad – fintorodott
el Annie. – Már ezért is meg kell szereznünk, ráadásul tökéletes lehetőségünk
is nyílik rá, ha mi támadunk először. Gyanítom, hogy a támadásunk kulcspontja
az lesz, hogy megszerezzük az Alapító Óriás erejét. Korábban is eköré építettük
a terveinket… Az az erő… a leghatalmasabb, éppen ezért a legveszélyesebb.
–
Fogalmam sincs, mit tehetnénk. – Eren Zeke-et nézte. – Te mindig kitalálsz
valamit… Biztos vagyok benne, hogy most is…
–
Talán van egy tervem – vont vállat a férfi szerényen. – Talán egy egész jó kis
terv.
–
De téged ismerve, a világért sem fogod most az orrunkra kötni, mi? – morogta
Eren.
Zeke
erre szélesen rávigyorgott.
–
Milyen jól ismersz, öcskös! – bokszolt finoman a fiú vállába, majd Mikasára
tekintett. – Nem kell aggódnod, kedvesem, hamarosan kimozdulhatsz innét egy
kicsit. Lesz egy találkozód. A-a, nem, drága Annie-m, nem neked, hanem a mi
kis… legendás kisasszonyunknak.
Mikasa
megemelte a szemöldökét.
–
Nekem? Kivel?
–
Zeke… – Eren fenyegetőn lépett előre.
Bátyja vállára tette a kezét, és cseppet sem finomkodott, erővel szorította meg
azt. Ennyit a gyengéd simogatásról. –
Most komolyan… Miben mesterkedsz már megint? Hova viszed? Magath hadnagy… tud
erről?
–
Hm. Talán igen, talán nem.
–
Zeke! – csattant fel, de ugyanabban a pillanatban Mikasa így szólt:
–
Rendben. Menjünk. Mikor lesz a találkozó?
–
Holnap este – felelte erre Zeke. – Érted fogok jönni.
–
Holnap lesz a… fesztivál is – jutott Eren eszébe. – Zeke, miben mesterkedsz? –
kérdezte aggódva. – Ha odakint meglátják Mikasát, rögtön tudni fogják, hogy Paradis
szigetéről érkezett! Ha azt nem is, hogy Ackerman, de a vak is láthatja, hogy
ázsiai!
–
Nem, drága öcsém, nem fogják.
–
De…
–
És tudod, miért? – Zeke ajka lusta, elégedett mosolyra húzódott. – Azért,
drágám, mert a holnapi fesztiválra Hizuru népe is hivatalos.
–
Hizuru…
Eren
Mikasa szavába vágott, mégpedig tágra nyílt szemmel:
–
A rokonaid! Hűha, Zeke! Ezt nem hiszem el! Te aztán tényleg mindenre gondoltál!
–
A rokonaim? – kérdezte Mikasa meglepő csendességgel.
–
Akikről már meséltem – súgta oda Annie. – A hozzád hasonló… ázsiaiak. Keletiek,
ha így jobban tetszik. Tudom, hogy a szigeten így emlegették az édesanyád
népét. Ez az a fele, amelyik nem tartott a száznegyvenötödik királlyal száz
évvel ezelőtt, hanem itt maradt az óceán túloldalán. Elszigetelték magukat, és…
–
Majd később elmondod neki! – szakította félbe Eren. Zeke-et nézte, még mindig
nem eresztette el a vállát, amit a férfi panaszos sziszegéssel konstatált. –
Tehát Mikasa el tudja hagyni ezt a helyet, és biztonságban lesz a fesztivál
alatt? Oda fogod kísérni ahhoz a valakihez, aki beszélni akar vele… Az egyik
rokona lenne? – tippelt.
–
Hm, vajon ki lehet az? – bólogatott Zeke. – Bár tudnám!
–
Utálom, amikor ennyire titokzatoskodsz! – Eren csalódottan engedte szabadjára.
– Pukkadj meg! – kedveskedett, mire fivére nyelvet öltött.
–
Este nyolcra legyél kész – mondta a sötét hajú lánynak. – Korábban elhozom majd
a ruhádat, azt kell felvenned, hogy még véletlenül se kelts gyanút. Csak
határozottan és kimérten, ahogyan a fajtád szokta. Minél hűvösebb vagy, annál
könnyebb. Ó, és ne felejtsd: Hizuru népe véletlenül sem Eldia. Úgy kezeli az
eldiaiakat, ahogyan Marley. Jobb, ha nem most veszed a szárnyaid alá a
kiskölyköket, akik az ünnepség alatt kiszolgálják majd a vendégeket. Ha itallal
vagy étellel kínálnak, vedd el, idd meg, edd meg, nem akarjuk, hogy felhívd
magadra a figyelmet.
–
Úgy értettem, végig mellettem leszel. – Mikasa nem ijedt meg, de megrebbent a
szeme. A meglepettség az arcára volt írva. – Csak értem jössz és onnantól
egyedül boldogulok? Mi a garancia rá, hogy nem szövetkeztem Paradis lakóival?
–
Kedvesem. – Zeke elmosolyodott. Mielőtt bárki is megakadályozhatta volna,
előremozdult, két tenyere közé vette Mikasa finom kezét. Felhümmögött, mikor a
lány döbbenten nézett rá. – Harcos
vagyok, vannak kötelességeim. De egy cseppet se aggódj, oda foglak kísérni
ahhoz a személyhez, aki beszélgetni szeretne veled. Utána magatokra hagylak.
Onnantól kezdve, hogy amellett a személy mellett leszel, nem kell aggódnod a
biztonságod miatt – biztosította továbbra is mosolyogva –, ahogy nekünk sem
kell attól tartanunk, hogy esetleg csapdába csaltad az öcsémet… – tette hozzá
csendesen.
Ez
már, mivel a férfi szájából hangzott el, szemlátomást sértette Mikasát.
–
Sosem tennék ilyet! – sziszegte, mire Zeke elnyomott egy mosolyt.
–
Hogyne-hogyne! – legyintett. – Persze, hogy nem tennél, ahogyan mi sem. –
Egymás szemébe bámultak, mindketten kellőképpen ingerülten, a levegő csak úgy szikrázott
körülöttük. Eren megborzongott, és közéjük lépett. Jobbnak látta, ha tartják
egymástól a tisztes távolságot; egyiküknek sem akarta, hogy komolyabb baja
essen, márpedig mindketten félelmetesek tudtak lenni a maguk módján.
–
Zeke – mordult a testvérére. Zeke meglepetten vonta föl a szemöldökét.
–
Igen, drága öcsém?
–
Húzz innen, mielőtt nem állok jót magamért – felelte Eren egy bájos mosoly
kíséretében.
–
Igenis, Eren. Viszlát később… Mikasa.
** * **
Aznap
éjjel valamennyien megjelentek az álmában, akiket egykor elveszített. Csak
azután tudott felébredni belőle, miután eljutottak az álomnak azon részéhez,
amikor minden félresiklott, amikor a küldetést ezúttal sem tudták bevégezni.
Eren csuromvizesen, remegve tért magához, a szívét nagyon sokáig a torkában
érezte, és hiába szorította a kezét a mellkasára, egyszerűen nem tudott
megnyugodni.
Most azonnal ki kell jutnom! – gondolta, és megnedvesítette az ajkát, ahogy eszébe
jutottak a falakat őrző őrök. Ha megkérem
őket… Ha megmutatom a karszalagomat…
Mire
valamelyest sikerült lehiggadnia annyira, hogy józanul gondolkodjon, a kijárási
tilalom ellenére kilopakodott a sötétbe borult utcára. Az internáló tábor lakói
nem szívesen ólálkodtak éjjelente az utcákon, pláne nem a kapuk közelében, Eren
mégsem félt. Bizsergett a teste, a lába ösztönösen vitte őt a falakon túlra. Ki
kellett szabadulnia a kalitkából, egyetlen percet sem tudott volna tovább a
négy fal között tölteni.
De nincs eltávozási engedélyem – jutott eszébe, mikor már majdnem megkörnyékezte a
kaput. Az ajkába harapott, remegett az idegességtől. Nem félelem volt ez, hanem
vegytiszta idegesség, ami mélyen a bőre alatt lapult meg mindezidáig, s ami
fölött végleg elvesztette az irányítást, amikor rádöbbent, hogy nem tud
kiszabadulni.
Végső
elkeseredésében lerogyott a földre, arcát pedig a tenyerébe temette. Az éjszaka
hideg ellenére nem fázott, az arcát forró könnycseppek melengették, ő maga
pedig szabályosan lángolt és szédült. Utoljára akkor érzett ilyet, mikor
majdnem két teljes hétig nyomta az ágyat magas lázzal. Óriáserő ide vagy oda,
meg tudott betegedni, és valamiért igenis szeretett beteg lenni.
Amint
a könnyei is elapadtak – legalább egy kicsikét –, a homlokára simította a
kezét, s felszisszent; nem volt kérdéses, hogy belázasodott-e vagy nem, a bőre
szinte égetett. Így már egy kicsit érthetőbbé vált az is, hogy miért forgott
vele ennyire a világ; csak azon csodálkozott, a lába hogy nem adta fel a
küzdelmet, mielőtt még ilyen messzire jutott. Nagyban megkönnyítette volna a
helyzetét, ha nem tudott volna kijutni a nagyszülei otthonából. Persze ez nem
így történt, így még arra is módot kellett valahogy találnia, hogy hazajusson.
Nem volt benne biztos, hogy fel fog tudni állni, hacsak nem keres magának
kapaszkodót. Végül a falnak támaszkodott, annak segítségével húzta fel magát
valamennyire, és ahogy előredőlt, a térde reszketni és megbicsaklani kezdett.
Dühösen szitkozódott.
Nekinyomta
a homlokát a falnak; a hideg segített egy keveset, hűsítően hatott. Eközben jó
nagyokat sóhajtott, és beletörődött, hogy már megint azelőtt cselekedett, hogy
alaposan végiggondolta volna. Mindig is ez volt a veszte, éppen ezért szeretett
rajta Zeke annyira élcelődni.
–
Bassza meg! – suttogta félhangosan. – Ó, bassza meg mindenki! – Elhúzódott,
majd ismét a falnak döntötte a fejét. Kellő erővel csinálta, a pillanatnyi
fájdalom kijózanította. Újra meg újra nekiütötte, egészen addig, amíg a homloka
már vöröslött, a szeme pedig könnybe lábadt. Amikor megint ütni akart, nem
sikerült. Erős tenyér került a homloka elé, annak vágódott neki, így cseppet
sem fájt. Levegő után kapkodott, hátrarántotta a fejét, még a nyaka is
beleroppant. – Mi a…
Penge
simult a torkára, hidege józanító félelmet szült Eren testében.
Abban
a pillanatban több dolog történt egyszerre. Sötét árnyék vetült Liberio körzet
felé, egy hatalmas léghajó tűnt fel a semmiből, és ahogy ajtaját felnyitották,
egyszerre mintha több száz apró pont zuhant volna alá. Emberek voltak, mégpedig ördögök
teljes valójukban – a háromdimenziós felszerelésük suhogó hangja betöltötte a
környéket.
A
távolból fegyverropogás, majd fájdalmas kiáltozás hallatszott – valakik éppen
kínhalált haltak –, és ahogy Eren megemelkedett – nem sokat tudott mozogni a
kard élével a nyakánál –, kiszúrta az internáló tábort őrző őröket, amint a
torkukra szorított kézzel elterülnek a földön. Nem golyó végzett velük,
egyszerűen átvágták a torkukat. Csuklyás alak állt fölöttük, és ahogy a
távolról találkozott a tekintete Erenével, hátralökte a köpenye kámzsáját.
Eren
felcsuklott.
Az
alak Florian volt.
A
penge még erősebben nyomódott a bőrébe, és a levegő puskaporral és egy még
borzalmasabb hanggal telt meg. Mintha sistergett volna valami, és mire Eren
felüvöltött, a detonáció több, a házukból a zajra kirohanó eldiait a magasba
röpített, Liberio körzet nem egy háza pedig, benne a lakóival, a lángok
martalékává vált.
–
Hupsz – szólt az alak, aki a falhoz szorította Erent. – Úgy látszik, megint
miattunk csúszik a szaros kis ünnepségetek. Igazán szar alakok vagyunk, nem
gondolod? – pillantott le rá mímelt szánakozással, mire Eren a sokktól
elkerekedő szemmel nézett fel. A láz pírja a bőréről, ha már maga a láz nem is
múlt el, mintha eltűnt volna; olyan fehér volt az arca, mint aki maga is a
felrobbantott emberekkel halt volna együtt. Homloka kisebesedett az ütéseknek
köszönhetően, a magas láztól pedig még mindig verejték gyöngyözött rajta.
Gyengének érezte magát, de nem érdekelte. A pusztítást látva… teljesen kijózanodott.
–
Levi hadnagy – sziszegte dühtől
eltorzult hangon, mire az eldiai férfi megeresztett egy sötét mosolyt.
–
Legalább a nevemet nem felejtetted el, szaros kiskölyök.
– Maga…!
–
Most pedig… – taszította neki a falnak annyira, hogy az már fájt. – Egyet árulj
el nekem, Eren… – Hátulról hajolt a füléhez, úgy suttogta bele a szavakat. Eren
megborzongott a leheletétől; forró volt és cirógató, apró remegések futkostak
tőle végig a gerince mentén. Ismét kapkodva nyelte a levegőt, a tüdeje sípolva
figyelmeztette a hibájára, de nem tehetett mást.
Az
egész… szürreális látványnak
bizonyult: az ördög saját maga lépett színre, ahogy azt Zeke előre is
megjósolta, és még azelőtt mért rájuk mindent elsöprő támadást, hogy ők bármit
is tehettek volna ellene. Kétségbeesett és kínnal teli halálsikolyok hangzottak
fel több irányból, és maga Eren is sikoltani kívánt volna, mikor újabb alakok
jelentek meg Levi oldalán.
Az
egyik Florian volt, aki addigra már a köpenyébe törölte az őrök vérét, a másik
pedig… a másik köpenyes természetesen Abel Reiss, Levi szeretője. A lány neve
valamiért megkeseredett Eren ajkán.
–
Áruld el, kölyök… – Levi hangszíne csordultig telt dühvel valamint
fenyegetéssel. A kard elég mélyre nyomódott Eren bőrébe, hogy felkarcolja azt,
de Levi mintha nem tartott volna attól, hogy ez elengedő seb ahhoz, hogy céllal
együtt a fiú átváltozzon. Éppen ellenkezőleg! Annyira magabiztosan viselkedett,
mint aki biztos benne, hogy Eren nem fog óriássá változni! A fiú füléhez simult
az ajka, a lehelete simogatott.
–
Hol is rejtegetitek az unokahúgomat?
Megjegyzés: Hát igen, Marley nagyon szerette volna azt a támadás,
Paradis azonban beelőzte őket. :D A következő fejezetben csatajelenetre
felkészülni, Levi és Eren egyelőre még nem éppen a legromantikusabb
pillanataikat élik, de majd azokra is sor fog kerülni.
Folytatás 2 hét múlva, tervek szerint október 11-én (remélem, nem felejtem
el a dátumot, mint legutóbb xD).
Beharangozó:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése