11,5.
fejezet
Várakozás
Megjegyzés: újabb kiegészítő fejezet – ez alkalommal egy egyperces
–; leheletnyi Galliard/Pieck, mert még messze, hogy boldogok legyenek :-) Hamarabb érkezett volna, de nem jutottam el odáig, hogy feltöltsem...
–
Kint van ránk szükség, mi? – morgolódott hangosan Galliard, miután Eren
felkapaszkodott a hintóra. Az ajtó becsukódott mögötte, a függönyt lehúzták,
semmit sem lehetett belátni, semmit sem lehetett kihallani. – Tudja, uram,
értem én, hogy én eldiai vagyok, ön meg marleyi, értem én a rangjaink közti
különbséget is, de…
–
Porc azt akarja mondani – vágott a szavába Pieck –, hogy türelmesen várjuk, mi
a feladatunk.
Galliard
erre kényszeredetten mosolygott.
–
Ja… végül is, igen. Pont ezt akartam mondani.
–
Csak kevésbé választékosan, jól sejtem, Galliard? – kérdezte Magath simulékony
hangon. Valószínűleg Pieck azért is ragadta magához a szót, mert Galliarddal
ellentétben észrevette Magath halántékán a rángó idegszálat. (Vagy csak feltűnt
neki a férfi szederjesebb arcszíne. Az ilyesfajta beszédekkel a sírba lehetett
vinni.)
–
Jól, uram – motyogta.
–
Milyen jó, hogy itt van neked Pieck.
–
Igen… – Ezt már őszintébben mondta. – Milyen
jó… – Vágyó sóhaj szakadt föl belőle, azonnal bűntudat nyilallt belé. A
szép, boldog pillanatok… amikor hárman voltak Erennel meg Pieckkel, és azok a
másmilyen, boldog, de kevésbé boldog napok, amikor Eren hiányában egymás
támaszául szolgáltak.
Borzalmas ember vagyok – gondolta. Borzalmas,
amiért így gondolok a legjobb barátomra.
Amiért
jobban szerette Piecket, mint ahogyan kellett volna, s amiért örült volna, ha
Eren egy kicsit később tért volna haza.
És a vicces, hogy Eren megértené – húzta el a száját. Megértené
és nem hibáztatna… Ki hibáztatna? Pieck… ő… egyszerűen csodálatos.
Elsőre
nem látszott szépnek – sem ő, sem az óriása, a torz, hatalmas pofájú lény –,
sőt… néha úgy viselkedett, mint aki elnyomta volna azt a kevés szépségét is, amije
volt. A haja gubancos volt – régebben lazán összefogta –; a homlokán izzadtság
csillant a fényben, amikor a kiképzést csinálták együtt. Galliard ott
találkozott vele és Erennel is először, és mégis… egyből belészeretett. Nemcsak
azért nem adta fel ezt az egész harcossá válást, mert tudta, hogy a családjának
szüksége van rájuk, hanem azért sem, mert megismerte őket, a barátait.
Megismerte Erent… és megismerte Piecket.
–
Hogy is mondjam – vakarta meg a tarkóját Magath. Marleyi létére igenis jó
embernek számított ebben az ördögök lakta, átokverte világban; olyasvalakinek,
aki törődött a rábízott kölykökkel, még akkor is, ha azok Ymir népéből kerültek
ki. Persze, a felettesek előtt ő maga is megválogatta a szavait, de akkor is…
akadtak nála sokkal rosszabbak, akiket ívből el kellett kerülni. – Ez amolyan
figyelemelterelés.
–
Hogy senki se tudja meg, kivel beszélget a Háború Pörölye. Világos – bólintott
Pieck. Hármójuk közül mindig is ő látott át a leghamarabb az ilyen beszédeken,
nem véletlen, hogy az ő intelligenciáját éltették annyira a kiképzés alatt
mindvégig. Többnyire halk szavú lány volt, amolyan csendes megfigyelő, éppen
ezért nagyon veszélyes. A magasságát látva az ellenség általában nem nézte ki
belőle, hogy mi mindenre is képes valójában.
–
Csendesen – emelte az ujját az ajka elé Magath; elnyomott egy halvány,
elégedett mosolyt. Gyakran ragyogott büszkeség a szeméből, mint ahogyan most
is. A harcosok egytől egyig az ő kölykei voltak, ő formálta, nevelte őket
olyanná, amilyenek lettek. – Bárki meghallhatja.
–
Hogyne. Érthető.
Galliard
és Pieck váltottak egy újabb pillantást; az utóbbi időkben igencsak belejöttek
ebbe Eren mellett.
Most Eren a legfontosabb – gondolta Galliard. Nem
szabad a múlton rágódnom. Eren a legjobb barátom. Ha szereti… Ha őszintén
szereti őt, akkor félreállok. Mert azt tudom, hogy Pieck viszontszereti – nézett
a lány sötét, fénylő szemébe. Pontosan
tudom, mióta szereti.
Elfordult
a lánytól, Magath hadnagyra nézett. Hadnagy vagy parancsnok, mit számított már?
Fölöttük állt rangban, ők pedig bátran támaszkodtak rá, mert tudták,
megbízhattak benne.
–
Tehát – terelte el a témát –, mi a terve?
–
Tisztára mosom a kölyök nevét – biccentett a hintó felé. – Zeke miatt is
teszem.
Galliard
óvatosan így reagált:
–
Nagyon szoros a barátsága Zeke-kel.
Magath
megrántotta a vállát – hanyag mozdulatnak hatott, lepergett róla az aggodalma.
–
Kiérdemelte a tisztelemet.
–
Különös ezt pont egy marleyi szájából hallani – jegyezte meg Pieck. Bátran
nyelvelt, még úgy is, hogy Galliardnak nem engedte. Ezt is szerette benne
Galliard. Ha kellett, tudott kellően vakmerő is lenni, és ezt valahogy úgy,
hogy közben mindent előre kitervelt. Ez volt igazából Pieck: a tervek mestere,
a türelemé. Ha kellett, éveket is várt valamire, és mindig csak egy kis lépést
engedett meg magának, míg mindenki mást óvatosságra intett.
–
Mindenkinek megvan a maga oka, hogy elismerjen egy eldiait, nem gondolod? –
Magath komor arcú, szigorú vonású férfi volt; homlokán a barázdák jó mélyek
voltak ahhoz, hogy eltereljék Galliard figyelmét Pieckről. – Mondjuk úgy –
folytatta tovább a férfi –, hogy beszélgettem valakivel, aki eldiai létére mély
benyomást tett rám.
–
És ki lett volna az? – kíváncsiskodott tovább bátran Pieck. – Vagy ezt egy magamfajta nem tudhatja meg?
–
Vagyunk már olyan viszonyban, nemde? Végtére is, a kis szerelmed életét
próbálom megmenteni.
Pieck
nem jött zavarba.
–
Úgy ám – bólintott. – Erenét. Tehát?
Valami
darabokra tört – Galliard szíve.
Magath
a fejével a hintó felé intett.
–
Egy Tybur.
–
A Pöröly?
–
A fivére.
–
Durva – kommentálta Galliard. – Bár a Tybur család mindig is…
–
Ki ne mondd! – figyelmeztette Pieck. – Tehát ezek után megváltozott a rólunk
alkotott véleménye?
–
Változóban van – ismerte el Magath. – Sok minden van, amiről nem tudsz, Pieck.
–
De kevés, amire nem jövök rá… – érkezett végül a halk felelet.
Magath
nem förmedt rá. A hintó ajtaja kinyílt, Eren kikecmergett belőle. A Háború
Pörölye nem mutatta meg magát nekik, szerette a titokzatosságot.
–
Azt kérdeztétek, van-e valamilyen tervem, igaz? – kérdezte a férfi Galliardtól
és Piecktől. – Az igazsághoz híven… éppenséggel van. – Találkozott a tekintete
Erenével, majd intett egyet a fiúnak. – Gyere, Eren – hívta. – Most elmegyünk
valahová… A bátyád kedvéért.
Megjegyzés 2.0: Szerettem Magath és Willy „barátságát”, már ha annak
lehetett nevezni. És úgy vettem észre, Magath és Zeke kapcsolata is másmilyen
volt a többi harcoshoz képest, úgyhogy tartom magamat ahhoz, hogy Magath mindezekre
tekintettel kész segíteni Erenéknek. :) Ó, igen, és per pillanat Willy él és
virul. ;)
Ami
Galliard szívfájdalmát illeti… nem lesz ez viszonzatlan szerelem, csak hát…
egyelőre szenved egy kicsit a drága.
Folytatás – a rendes, 12. fejezet – 1
hét múlva.
Beharangozó kép:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése