13.
fejezet
A mészárosok
Eren
szeme nyomban kerekre tágult, amint eljutott a tudatáig a férfi kérdése.
Mikasa – zihálta. Mikasát
akarják!
Hát persze, mert Ackerman! – fejtette meg egyből. Mit is reméltem… Félnek a következményektől… ezért is támadtak most… a
meglepetés erejével… ahogyan mi is szerettük volna… A picsába! Nem találhatnak
rá Mikasára, sem Annie-ra!
Annie-ról
senki sem tudott – sem Marley, sem Eldia –, ezért nem kockáztathatták, hogy
pont Paradis okozza a vesztét. A lány sorsa megpecsételődött. Ha Paradis
rátalál, bárhogyan is végződik a csata, nem jöhet ki belőle nyertesen. Ha
Paradis veszít, Marley végzi ki árulás vádjával, ha pedig Paradis győz, az
erejét bizonyosan átörökítik valaki olyanra, akiben meggyőznek. Mindig is ez
bizonyult a legalkalmasabb technikának az engedetlen vagy éppen csalódást
halmozó hordozókkal kapcsolatban.
–
Szóval?
Levi
türelmetlenül kérdezett.
–
Ha a helyedben lennék – vette át a szót Abel rideg hangon, miközben a zajok
alapján közelebb húzódott hozzájuk –, gyorsan megeredne a nyelvem, különben
arra eszmélnék, hogy megszabadítanának néhány kevésbé fontos végtagomtól. Elég
kellemetlen lehet, ha vissza tudja őket növeszteni az ember… hogy aztán újra
meg újra megcsonkolják – mosolyodott el gonoszul. – Szerintem van egy tippem
is, mivel kellene kezdeni. – Eren nem látta a tekintetét, de annál inkább
érezte a kezét a lába közé siklani. – Erre – fogta meg a lány a hímtagját –
aligha lesz szüksége ebben a háborúban, nem gondoljátok?
–
Abel – szólt figyelmeztetően Florian. – Kifutunk az időből, ne most játszadozz
vele.
–
Hogy véded! – fortyant fel azonnal a testvére. – Akkor beszélgess te a hülye
módszereiddel! Én addig… gondoskodom
róla, hogy az új Eldiai Birodalom száz éve tartó háborúja végre eldiai
győzelemmel záruljon… És újra elhozhassuk a békét, amivel pontot tehetünk
mindennek a végére! – A kijelentését cuppanó hang követte, meg Levi
megrándulása, Eren pedig akaratlanul is hátrasandított. Abel lenézően
mosolygott, Levi az arcán őrizte szenvedélyes ajkának nyomát.
Oh.
Miért
is zavarta ennyire, hogy meg sem próbálták eltitkolni?
Eren
megrezzent.
Nem
túl messze tőlük aranysárga fény izzott fel és világította be a körzetet, amit
újabb meg újabb robbanás követett. Három,
számolta össze őket Eren, amiből már tudta, hogy három társa érkezett a
csatatérre, hogy harcoljon. Tippelni sem kellett, anélkül is tudta, hogy kik
azok. Pieck és Galliard mindig készen álltak rá, hogy harcba bocsátkozzanak, a
még álló házak között pedig megpillantotta Reiner óriásának páncélos testét.
Zeke Bestiáját sehol sem látta, ami azt jelentette, hogy a férfi valamiért nem
vett részt. Ő máshova ment. Máshova…
Mikasához – döbbent rá Eren. Elment,
hogy biztonságba helyezze őket!
Erre
gondolva ideges izgalom fogta el.
Ha az ördögök követik… Elvezeti őket
Mikasához!
–
Nos?
Nem
maradt ideje sokat töprengenie ezen, Levi elunta a várakozást. Eren azt hitte,
a karddal fog lesújtani rá, ahelyett viszont puszta kézzel támadt:
hátracsavarta Eren mindkét karját, majd megpenderítette fiút, és térdével
gyomron rúgta. Nem elégedett meg ennyivel, közben végig gúnytól csöpögő hangon
sajnálkozott a kellemetlenségért.
Így,
hogy végre elkerült a faltól, és egyenesen Levi meg Florian szemébe nézhetett,
vette észre azt is, hogy Abel időközben otthagyta őket. A cuppanós csók Levi
arcára valószínűleg a búcsú lehetett, miközben körülöttük Liberio lassan
megsemmisült. Eren felzihált a fájdalomtól, a nyelve hegyén vér fémes ízét
érezte.
–
Próbáltam finomkodni – forgatta a szemét Levi egy sóhaj kíséretében –, mert az
öcséd a lelkemre kötötte, hogy kesztyűs kézzel bánjak veled, te nem könnyíted
meg a dolgomat, kölyök. A múlt az múlt, már nem azokat az időket éljük, amikor
valamennyi bajtársam feláldozza magát érted.
–
Hát persze, hogy nem! – köpte a
szavakat Eren; a tekintete parázslott a haragtól. – Most már minden más! Minden! Kivéve… – mosolyodott el csúfondárosan. – Kivéve a drága
unokahúgod rajongását irántam. Azért van, ami nem változik. Ehhez mit szólsz?
Levi
arca megvonaglott.
–
Gyerünk! – mordult rá. – Lódulj! – A fejével intett Floriannak. – Te is gyere!
Jobb, ha rajtad tartom a szememet!
A
lány felvonta a szemöldökét.
–
Csak azért, mert párszor megdugtad a nővéremet, nem jogosít fel rá, hogy így
beszélj velem. Még mindig a hercegnőd vagyok, ha így jobban tetszik –
emlékeztette hidegen. – Ami pedig Erent illeti… – A homloka ráncba szaladt. –
Hova akarod vinni? Nem hinném, hogy elvezet minket Mikasához.
Eren
felzihált; nem tetszett neki, hogy úgy beszéltek róla, mintha ott sem lett
volna.
–
Játszadozzunk még egy keveset, jó, Levi hadnagy? Nem változom át, mert mégis
hogy néznék ezek után az öcsém szemébe, de… mondjuk, eláruljátok nekem, hogy az
öcsém is itt van-e, én meg talán… elmondom nektek az igazat az unokahúgodról.
–
Rá se hederíts! – Levi ezt Floriannak mondta. A lány továbbra is Erent bámulta.
–
Callum is itt van – árulta el, mire Levi felhorkant.
–
Nem tudod befogni, mi?
Eren
feljajdult.
–
Hoppá! Csak nem erősebben markoltalak? Igazán
nem akartam…
Florian
megnedvesítette az ajkát.
–
Gyerünk, Eren! – szólította fel. – Változz át! Harcolj ellenünk! – noszogatta.
– Mire vársz? Azt hiszed, barátságos csevejjel kegyelmet adunk? Az megtörtént,
amikor a szigeten voltál. De elmentél onnan… Ami azt jelenti, hogy elárultál
minket.
–
Elárultalak volna? – Eren hisztérikus nevetést hallatott. – Marleyt is
elárultam, nem? Én… a magam ura vagyok! Szabad lettem… most már végérvényesen.
–
Hm. Szabadság… – Florian és Levi váltottak egy pillantást. – Úgy látszik, van
még valami, ami nem változott, Eren.
–
De ti… sokat változtatok. – Florian puszta jelenléte is egyfajta változásra
utalt. A lánynak nem lett volna szabad életben lennie, ahogyan Friedának sem
lett volna szabad még az Alapító Óriás hordozójának lennie. Megtört volna a
körforgás?
–
Elbírok vele egyedül is. – Levi előretaszította a fiút. – Menj csak, végezd a
dolgodat.
–
Nálad van?
Levi
bólintott.
–
Tessék – mondta, és átnyújtott a lánynak valamit. – Ne felejtsd el a pontos
helyet és időt. Nem szeretnénk utána kimetszeni a nyakszirtedet…
–
Ne aggódj – húzta fel az orrát Florian sértetten –, tudom, mit csinálok. Végtére is, én szeretném átörökölni Frieda
erejét.
–
Te is – pontosított Levi. – Biztos vagyok benne, hogy ehhez Abelnek is lesz
majd egy-két szava.
Florian
megvonta a vállát.
–
Lesz, ami lesz – jelentette ki. – Én nem adom harc nélkül.
–
Akkor menj és gondoskodj a hölgyünkről. Ahogy hallottam, szívós egy példány.
Florian
sötéten elmosolyodott.
–
Nem lesz kihívás.
Mire
eltűnt, Eren összerakta a képet. Paradis mindent eldöntő támadást indított
ellenük, nem érdekelte őket a civilek, azok, akik ténylegesen ártatlanul
sínylődtek az internáló tábor négy fala között, egyszerre kívánta őket
megsemmisíteni Marley népével. Eldia vagy Marley, semmi sem számított, egyedül
Paradis.
És az óriásainkat akarják – értette meg. A
végletekig gyengítenek minket, hogy aztán… idehozzák az Alapítót, és tényleg
ránk szabadítsák azokat a szörnyetegeket, akiket száz éve Fritz a falakba zárt.
A világunk az enyészeté lesz. Mindent megtesznek, hogy írmagunk se maradjon… És
ez, Marley jelenlegi álláspontját látva, igenis kölcsönös. Mi is pont ugyanezt
akarjuk velük tenni.
Florian
Lady Tybur Pörölyére pályázott, a vaknál is nyilvánvalóbb volt. Eren Levira
villantotta a tekintetét, mélyen a férfi szemébe nézett, és figyelmen kívül
hagyta a borzongást. Levi arcára sötét árnyékot vont a düh, és így… még inkább
kitűnt íriszének kéksége.
Miért olyan ismerős?
A
kérdés kimondatlanul lógott a levegőben; Eren megnedvesítette az ajkát.
–
Azt hiszed, nem tudnálak legyőzni? – kérdezte tőle kihívóan. – Ha átváltozom…
–
Azelőtt végzek veled, hogy átváltozhatnál – vicsorgott rá Levi. – Ha nem
szeretnéd életed hátralevő részét kiláncolva tölteni, és várni a halált
valamelyik társunk által, akkor jobb lenne, ha egy kicsit alkalmazkodnál
hozzánk.
–
Azt teszem – felelte erre Eren halkan. Komolyra fordította a szót, és ez
Levinak is feltűnt, mert a szorítása meglazult. – Csak fejezzétek be… a
mészárlást. Csak… hagyjátok az ártatlanokat.
–
Ebben a világban mindenki egyformán bűnös és egyformán ártatlan.
–
És mindannyian egyszerre vagyunk a mészárosaik is, jól sejtem?
–
Igen. – Levi arckifejezése és hangja is megenyhült. – Nézd, Eren. Akár tetszik nekünk, akár nem,
szükségünk van rád. Akár tetszik neked, akár nem, szükséged van ránk. Nem lenne
egyszerűbb együttműködni?
Eren
ajka felfelé kunkorodott.
–
Együttműködni, mi? Ezek után? – intett körbe. – Ó, ne is álmodozz róla…
–
Elveszítenéd Paradis támogatását?
–
Támogatott valaha is?
–
Próbáltunk megmenteni téged, te ostoba… de te…
– Megmenteni? – vágott a szavába élesen.
– Oh. Az egyetlen, amit nektek köszönhetek, hogy megismertem a családomat… és
most már végleg felszabadultam. Általatok… szabad lehetek. Félreértitek
mindannyian: nincs rám szükségetek, hiszen te magad mondtad az előbb, vagy
legalábbis céloztál rá, hogy pótolható vagyok. És nekem sincs szükségem rátok.
Nincs szükségem olyanokra, akik béklyókba akarnak verni, és falak közé akarnak
kényszeríteni, akár egy kalitkába zárt madarat. Szabad vagyok. Végre-valahára, testestül-lelkestül szabad vagyok.
–
Ó, igen? – emelte meg a szemöldökét Levi; a hangszíne ismét megváltozott. Nem
dühös lett, sokkal inkább amolyan közömbös, Erent mégis nyugtalanította. A
legendás Ackerman család. Nem hiába nem változott át óriássá, Zeke csupán
egyszer küzdött meg Levijal, mégsem szeretett volna vele újra harcolni. Ha
Zeke-nek nem volt ellene esélye – vagy legalábbis Levi alaposan megizzasztotta,
s kis híján otthagyta a fogát Shiganshinában –, Erennek még annyi sem maradt. –
Ebben az esetben – fordította Levi teljesen maga felé – merem remélni, hogy nem
rondítok be nagyon a képbe, hogy jelenleg gyakorlatilag fogoly vagy.
–
Szóval így állunk? Most már fogoly vagyok? A szigeten…
–
Az a szigeten volt. – Levi csúfondárosan elvigyorodott. – Most már minden más,
nem igaz?
Igen – gondolta Eren fájón. Most már tényleg minden… Teljes egészében minden…
Így
még inkább nőtt benne a vágy. Vágyott a harapásra. Vágyott rá, hogy óriássá
változzon. Még ha lehetetlen vállalkozásnak is látszott legyőzni az emberiség
legerősebbjének tartott katonáját, egy Ackermant,
de mélyen legbelül igenis meg akarta próbálni. A távolból ismét robbanás hallatszott,
valaki felsikoltott, és Eren vele együtt kiáltott, amikor a semmiből hatalmas
test zuhant eléjük.
– GALLIARD!
Galliard
válaszul elbődült. Hogy ez a harag és gyűlölet keverékének egyértelmű
kinyilvánítását jelentette Levi irányába, vagy inkább szórakoztatta, hogy Eren
ismét zűrös helyzetbe keveredett… nos, nem lehetett megállapítani. Eren az
ajkába harapott, még sosem érezte magát ennyire hálásnak. Galliard eljött!
Galliard megtalálta, és igenis fel akarta venni a harcot Levijal!
Abban
a pillanatban ő is döntött.
Levi
szeme elkerekedett, mikor egyetlen mozdulatába minden erejét beleadta, s
kitépte magát a szorításából.
– Fogoly?! – kiáltotta dühösen. – A nagy francokat, Ackerman! – És mielőtt Levi bármit
tehetett volna, a szájához emelte a kezét, és olyan mélyen harapott a bőrébe,
hogy a vére lecsordult a kézfejéről. Aranysárga fény villant fel, és az
átváltozás ereje a levegőbe lökte fel Levi testét is. A Támadó Óriás a magasba
emelkedett, Galliard pedig nem habozott többet, előrelendült, Eren meg követte.
Bűnösök.
Ártatlanok.
Mészárosok.
Eren
elvicsorodott.
Nem vagyunk különbek egymástól – gondolta. Éppen
ezért… nem teszek rosszat a világgal, ha megszabadítom tőled.
** * **
Galliard
Marcangolója eltörpült Eren Támadója mellett, de a csatában mindig is remekül
kiegészítették egymást. Miután hátramaradtak és nem vettek részt az Alapító
Óriás erejének visszaszerzésében, gyakorlatilag megtanulták, hogyan olvassanak
egymás gondolataiból, cselekedeteiből. Egyszerre, összehangoltan mozogtak, a
detonáció nyert számukra némi időt a hírhedt Levi hadnaggyal szemben.
Egyszerűbb lett volna kereket oldani, és talán Galliard azért is sietett a
segítségére, hogy ezt megtegye, az ütközet azonban így is eldurvult – Paradis
ártatlanok vérét ontotta ki, Liberio körzet szinte teljesen megsemmisült.
Vajon jól vannak? – jutottak eszébe a nagyszülei. Kérlek, Zeke, mondd, hogy rájuk is gondoltál!
A
félelem belopta magát a szívébe, még inkább duzzasztotta a gyűlöletet Paradis
iránt. Aztán az eszébe villant az is, amit Florian mondott: valahol a csatában
az öccse, Callum is ott harcolt. A büszke felderítő… tizenöt éves kiskölyök,
talpig felfegyverkezve.
Eren
szíve megtelt iszonyattal.
A
másodpercek elteltek, a levegőben füst terjengett, Levi hadnagy egyetlen suhintással
vágta ketté a kardjával. Több helyen is megsérült, mégis tántoríthatatlannak
látszott, valóságos szörnyetegnek, ahogy belevetette magát a küzdelembe, és
Eren nem érezte magát kellően gyorsnak. Zeke is így érezhetett, mikor első
ízben kapott kóstolót az Ackermanok erejéből. Levi felszántotta az óriása
bőrét, és amikor Galliard megpróbálta elkapni a karjával, gondja volt rá, hogy
levágja a Marcangoló egyik ujját.
A rohadék…! – mire Levi (szinte vörösen izzó) tekintete rásiklott. A
tartalék pengéjét használta, Eren pedig nem mozdult elég gyorsan. Pokoli
fájdalom töltötte el, minden idegszála felsikoltott tőle, és a Támadó Óriás is
kínnal teli bődülést hallatott. Sötétség nehezedett az egyik szemhéjára, az
égvilágon semmit sem látott.
Ezt nem hiszem el! – őrjöngött. – Az
a rohadék…!
Megvakította!
Levi
egyszerűen megvakította, legalábbis fél szemére biztosan!
Galliard
válaszul ellökte magát az egyik ház faláról, rávetődött a férfira, és
valószínűleg fel akarta szántani a fogával, de mire a markában tarthatta volna,
az Ackerman teljesen felszívódott, mintha soha ott sem lett volna.
Eren
a vérző szemére szorította a kezét, a regenerálódásra koncentrált. Egy szeme
még megmaradt, azt nem vette el tőle a férfi… Bajosabb lett volna, ha egyszerre
mindkét szemét megvakítja, akkor nehezebben tudott volna regenerálódni. Így
csak egy kicsit kell odafigyelni, a teste máris füstölögni kezdett, és mire
tágra nyitotta a szemét, és nekilátott, hogy keresse – „Hol vagy, hol vagy, hol vagy, te szörnyeteg?” –, hirtelen meg is
találta.
–
GALLIARD! – süvöltötte, és saját
magát is meglepte vele, milyen furcsa hang tört fel az óriása torkából. A
Támadó Óriás nem beszélt. Soha, egyetlen egyszer sem szólalt meg, amióta
átörökölte az erőt, azt sem tudta, hogy egyáltalán képes-e rá. Zeke Bestiája
nyugodtan magyarázott, kommunikált másokkal a csata során, de Zeke… különleges volt. Ő volt a Csodafiú, mégpedig a királyi vére miatt.
Eren
nem.
Eren
csak Eren volt, Grisha undorító árulása.
Tágra
nyílt szemmel nézte végig, mint jelent meg Levi apró alakja a levegőben,
mégpedig Galliard nyakszirtje fölött. Hogy mit akart tenni, nos, Eren ezúttal
nem találgatott. Mindketten elunták az édes játszadozást, Levinak nem volt
érdeke életben hagyni Galliardot… vagy legalábbis nem felfalatni valamelyik
bajtársával.
Eren
szíve kihagyott egy dobbanást. A Támadó felbődült, mindkét, most már ép szeme
Levira fókuszált, és mielőtt a férfi lecsaphatott volna Galliardra, a
Marcangoló odébb vetődött, Eren pedig előrelendült, hogy a puszta kezével
végezzen.
A
távolban aranysárga robbanás rázta meg Liberiót, egy ismeretlen óriás
emelkedett a levegőbe. Csakis a Háború Pörölye lehetett, de hogy éppen barát
vagy ellenség bújt meg a bőre alatt, azt senki sem tudta. Hogy Florian elérte-e
Lady Tyburt… hogy megölte-e… Eren nem tudta eldönteni, hogy a korábban látott
villanások – mert imitt-amott fel-feltűnt az aranysárga fény – mit
jelenthettek.
Vagy Marley vág vissza úgy, hogy
sorra változtatja át az internáló tábor lakóit – férkőzött az elméjébe a gondolat –, vagy Florian magába fecskendezte a szérumot, és felfalta Lady Tyburt.
Ha valóban ez történt – borzongott meg –,
akkor a marleyi kormánynak valóban befellegzett. De nekünk is… Az óceán
túloldalán élők… úgy fognak eltaposni bennünket, hogy még a létezésünk nyoma
sem marad majd hátra. Tulajdonképpen saját népük mészárosai lesznek… Ahogyan mi
is azok vagyunk…
Ütött,
mert ütnie kellett, mire Levi vicsorogva tért ki, hogy aztán a Támadó
kinyújtott jobbját használja kapaszkodóul, hogy feljusson hozzá. Közvetlenül
előtte jelent meg a levegőben, egymás szemébe bámultak, majd Levi teketóriázás
nélkül belédöfte és megforgatta a kardját, hogy kivájja a bal szemét.
Eren
üvöltött a fájdalomtól. A levegőbe ütött, Levi azonban ismét kitért. Szédületes
tempóban mozgott, átvágta a lábát, majd gyorsítva végigsiklott Eren egész
testén – ahol csak érte, belévágott. Mire végzett, Eren megtántorodott, teste
több milliónyi pontból vérzett és füstölgött, ráadásul az egyik alkalommal,
amikor Galliard a segítségére sietett, Levi helyett a vállába harapott. Nem véletlenül
hívták Marcangolónak, Eren óriásának válláról messziből kirítt a kiharapott
rész – az gyógyult a leglassabban.
De
igazából esélye sem maradt a regenerálódásra, Galliardnak meg a támadásra.
Miután a Támadó a fenekére zuttyant, Levi még mindig nem állt le: a kard
kezében megpördült, ő maga pedig a levegőben fordult meg, hogy aztán
szélsebesen, talán a kelleténél több üzemanyagot is használva kilőjön, Galliard
mögé kerüljön, és…
Kimetszette a fiút az óriása testéből, és ugyanazzal a pengével villámgyorsan
torkon döfte.
Eren
Porcóval együtt sikoltott, a neve a fiú ajkára forrott.
Nem, nem, nem!
NEM!
Ez
nem történhetett meg! Nem tehette! Az a rohadék nem tehette!
Nem
és nem!
GALLIARD!
A
sokktól nem tudott többé józanul gondolkodni. Levi mélyre nyomta a pengét
Galliard torkában, teljesen átszúrta azt, a hegye kiállt a fiú nyakából hátul.
Vészesen közel került a nyakszirtjéhez, de Levi szándékosan vagy véletlenül,
kissé felfelé döfött, így azt nem
sértette meg. Egyelőre.
A
messzi távolból a Háború Pörölye egyre közelebb került hozzájuk; fején mintha
egy második bőr képződött volna. Szörnyeteg
volt a szörnyetegek között – ahogy Zeke is kitűnt a Bestiája szőrösségével, úgy
a Pöröly is ezzel a másik rétegével. Apró foltok táncoltak körülötte –
háromdimenziós felszereléssel Paradis ördögei próbáltak ellene harcolni –, ami
azt jelentette, hogy Lady Tybur még
velük volt. Erennek akkor sem tetszettek az aranysárga villanások. Talán Pieck
változott át? Vagy Annie összekuporodott, és úgy alakult át óriássá, hogy ne
emelkedjen annyira? Mi történt? Vagy valaki más? Valóban Marley vette fel a
harcot úgy, hogy szemrebbenés nélkül eszüket vesztett óriásokat hozott létre?
Ágyúdörrenések
hallatszottak, a körzet füstben és lángokban úszott. A nyílt utcákat vér és a
detonáció által megcsonkított emberek teteme borította be; néhány áldozat még
élt, még kétségbeesetten lélegzett, míg az odasuhanó ördögkatonák le nem lőtték
őket hidegvérrel.
Eren
eddig bírta tovább. Hiába kereste a tekintetével az öccsét, sehol sem találta,
és a levegőben szárnyaló ellenség között viszont így is ismerős fejeket szúrt
ki. A nevükre is emlékezett – mintha ezer meg ezer év telt volna el azóta, hogy
utoljára látta volna őket: Jean, Sasha, Connie, Floch, meg persze még sokan
mások. Mintha ugyanaz az álom – vagyis a korábbi valóság – valósult volna meg,
amiben Paradis támadott, mégpedig akkor Eren kérésére. Akkor is mészárlásba
torkollt a csata, rengeteg áldozatot szedtek.
Ugyanaz a történet, ugyanazok a
hibák.
Hibák, amiket előbb vagy utóbb el fognak követni.
Eren
nehezen lélegzett, fojtogatta az idegesség.
Minden
megváltozott és közben mégsem változott semmi. A lelki szeme előtt megjelent
Sasha alakja, amint a léghajó padlóján haldoklott, az újonc felderítő, Louise,
aki mindent megtett, hogy elállítsa a vérzését… Jean, aki kis híján végzett
Falcóval, Floch, aki arra ment rá, hogy még több eldiaival végezzen.
Ugyanazok a hibák.
Galliard
akkor is szembenézett a halállal és most is.
Marley
akkor is veszített és most is.
Sasha
rászegezte a puskáját egy eldiai asszonyra, akiben jóformán alig maradt élet, mondott
neki valamit – talán éppen bocsánatot kért –, majd kegyelmet adott: meghúzta a
ravaszt. Eren ismerte az asszonyt.
Nem bírom! – kiáltotta. Nem
bírom tovább!
Felkavarodott
a gyomra a látottaktól, hasogató fájdalom nyilallt a fejébe.
Galliard.
Ne…
Kiszakította
magát a saját óriásából – arcát az átváltozás mély barázdái tarkították, a
sokktól elhaló hangon nyöszörgött.
–
Miért… Porco… Ne…
Galliard
hörgött valamit, miközben sápadt, véres ujjait a torkára fonta, ahonnét a penge
állt ki. Kihúzni nem tudta, nem maradt benne annyi erő; arcára félelem és
döbbenet keveréke ült ki. Erennek még a lélegzete is elállt a pániktól.
Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek, te
rohadék!
Te…!
–
Csiga… vér…
Mozdulatlanná
merevedett. Galliard hangja reszelős volt, hörgő, érthetetlen valami, Eren
mégis minden szavát értette. Soha nem érzett még így. Soha. Ez igazi félelem volt, igazi megrendültség, ami a földhöz
béklyózta, ami lehetetlenné tette, hogy józanul gondolkodjon, hogy ne vakítsa
el teljesen a harag.
–
Érted… – hörögte Galliard. – Érted…
megéri…
Eren
felüvöltött.
Te…!
Te.
Te.
Te.
Összeszorította
a szemét, könnyek csípték a sarkát.
Galliard,
az egyik legjobb barátja a saját vérétől fuldoklott, semmit sem tehetett érte.
Semmit sem, mert a fiú élete szó szerint Levi kezében pihent. Levi rendelkezett
a sorsa felől, és nem éppen úgy tűnt, hogy kegyelmet kíván neki adni.
–
Ne… Kérlek, ne…
De
Levi kirántotta a fiú torkából a pengét, majd ugyanazzal a mozdulattal a hasába
szúrta. Még mindig kerülte a nyakszirtjét, ami arra engedett következtetni,
hogy nem kívánta őt egyből megölni. Az erejére szükségük volt, tehát várt, amíg
valaki… az a valaki, akit a következő Marcangolónak szántak, meg nem érkezik a csatatérre.
–
Még egyszer utoljára kérdezem, Eren – szólt a fiúhoz hátrasandítva. – Hol van
az unokahúgom?
Eren
elvicsorodott.
–
Az unokahúgod… Te rohadék…
–
Az unokahúgod kellene? – csendült fel egy
nagyon ismerős hang. Döngő léptek követték, a Bestia Óriás tohonya alakja
lassan mozdult előre. Karját ezúttal nem lóbálta, mindkét keze telis-tele volt
méretes kövekkel. A dobálózás Zeke specialitása volt a harcok során. Eren sosem
örült még ennyire a bátyjának.
–
Te… – Levi szeme összeszűkült. – Hát te is itt vagy.
–
Hé, Levi. – Zeke hangján tisztán
hallatszott, hogy mosolyog. Ledobta a köveket a lába elé, majd kettőt kiemelt
közülük, azokkal akarta kezdeni a dobálózást. Eren lélegzet-visszafojtva
figyelte. – Mit szólnál, ha azt mondanám, hoztam neked egy kis meglepetést? Nem
is akárkit, kapaszkodj meg: az unokahúgodat.
–
Hogyan?
Eren
nagyot nyelt.
Mire készülsz, Zeke? Komolyan
idehoztad…
Zeke
megpaskolta a vállát.
–
Gyerünk, kedvesem – mondta. –
Mutasd meg, mire képes egy igazi
Ackerman. – Azzal rásegített, hogy az addig az óriása szőrébe
kapaszkodó apró kis alak előrelendüljön. A háromdimenziós felszerelés kilőtt, a
lány pedig egyenesen Levira vetette magát, finom vonásait harag torzította el.
Eren
szeme döbbenten kerekedett el, de nemcsak az övé, hanem Galliardé és Levié is.
A
lány nem Mikasa volt.
Hanem
Pieck.
Megjegyzés: Részletes magyarázat majd a 14. fejezet végén érkezik, addig is elöljáróban: egyetlen
fejezetben sem esett még említés arról, hogy egy Ackerman ne lehetne óriás.
Eren semmi ilyesmit nem mondott a 112. fejezetben, a 108. fejezetben pedig még
azt tudjuk, hogy NEM TUDJUK, mi
történik akkor, ha megkapja a szérumot. Szóval…
És
ez egy kitalált történet. A képzeletnek semmi sem szab határt.
Folytatás 2 hét múlva.
Beharangozó:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése