8. felvonás
„amelyben
Eren végre szabad lesz”
BAMM-BAMM.
BAMM-BAMM.
Egy idő után meleg vette körül.
Karmok markoltak a törzsére, kiemelték a forró nedvességből, megrázták egy
kicsit a levegőben, hogy magához térjen. Mikor megtörtént, csapzottan, nyáltól cuppogva
riadt fel; tetőtől talpig átázottnak érezte magát. A teste füstölgött, a
végtagjai lassan nőttek csupán vissza.
A neve lüktetett az elméjében.
Eren.
A fülében visszhangzott még Mikasa
sikoltása.
Kinyitotta a szemét, és Galliard
torz óriásának arcába bámult.
– Oh. – Csak ennyi szaladt ki a száján, aztán felköhögött, Galliard
meg a saját nyálának keverékét köpte a levegőbe. Galliard. Tényleg Galliard jött el érte. Galliard… vagyis… – Porco…
Köszönöm – suttogta karcos hangon.
Igazából maga sem tudta megmondani, hogy mit köszönt meg. Talán azt, hogy Porco
nem ölte meg azonnal, és vette el tőle az erejét. Persze, lehetségesnek
tartotta, hogy Marley ezt az utasítást adta neki. A Támadó Pörölyét élve
kellett megszerezni, hogy aztán egy másik kiváló harcosnak adhassák az erejét.
Erenre élve volt szükségük, ezért
Porco… nem falta fel. Lehet, hogy
mindvégig erről volt szó, nem pedig a barátai jóindulatáról.
Ha
pedig így van, akkor…
Nem jutott a gondolatmenet végére: akkor
Galliard egy lendülettel kitépte magát az óriásából.
– Idióta – vigyorgott rá sötéten
izzó szemével. – Akkora egy idióta vagy, Jaeger. – A vigyor keserű mosollyá torzult.
Gerince gyakorlatilag eggyé vált az óriása testével – vörös volt és eleven hús,
csigolyáról csigolyára nyomon lehetett követni az összekapcsolódásukat, ami
mindig is elborzasztotta Erent. Barátja nyirkos, szőke hajában egy-egy szálat
vörösbe vont a lemenő nap fénye. Kísértetiesen hasonlított most a bátyjára,
Marcelre, akiről Eren csak fényképet látott, de akinek elvesztését Liberio
titokban gyászolta meg.
Idióta?
Eren agya lassan dolgozta fel az
információt.
Galliard…
Galliard nem haragszik? Galliard
nem tekinti árulónak? Azért nem ölte meg, mert… még mindig…
Amire gondolt, egyenesen szürreális elképzelésnek tetszett, mégis valónak bizonyult. Galliard
ráemelte a tekintetét, sütött belőle az őszinteség. Mikor megszólalt, a hangja
halkan szólt, legalább annyira rekedten, mint Erennek, a szavak pedig akadozva
törtek fel belőle, de nem számítottak.
– Hogy is képzeled… Hogy gondolod,
hogy… meg tudnálak ölni… hidegvérrel… Miféle barátok lennénk akkor…
– Barátok lennénk? – Eren mohón kérdezett, a szíve hangosan dörömbölt
a mellkasában. Abbahagyta a ficánkolást Galliard szorításában, sőt az óriás
keze is megdermedt a levegőben. Most tudott volna a legkönnyebben kicsusszanni,
mégsem tette meg. Galliard az igazat mondta, a színtiszta igazat, nem azt, amit Marley gondosan a szájába rágott
(ha egyáltalán kapott ilyen utasítást).
BAMM-BAMM.
BAMM-BAMM.
BAMM-BAMM,
hallatszottak a döngő léptek, a Páncélos Óriás – benne Reinerral, a másik
jómadárral – magabiztosan haladt előre; amerre csak járt, pusztítást hozott
magával. Messze a távolban léghajó várt rájuk, Marley csapatai addig gőzerővel
támadták a fővárost. Miféle terve volt a kormánynak? Mit akart vele tenni?
Mégis miért…
Galliard felhorkant. Szemlátomást
bosszantotta Eren értetlenkedése.
– Ne legyél már ennyire idióta.
Ne?
Eren alig bírta lenyelni a gombócot
a torkában.
– Azok után… – motyogta. – Azok
után, amiket tettem… Én…
– Zeke vett rá? – Galliard hangja megremegett a haragtól, most már
nem rekedtség szólt belőle. Vonásai még inkább eltorzultak, és így mintha még
inkább eggyé vált volna a Marcangolóval. Ami a szemét illette, az konkrétan
parázslott. Eren utoljára akkor látott benne ilyen fényt felcsillanni, amikor
megtudták, hogy Reiner, Bertolt és Annie elvesztették Marcelt útközben a Mária
fal felé. Akkor Galliarddal nem lehetett bírni: villámgyorsan Reinernak esett,
az ingére markolt, és a magasba emelte az öklét. Ha Eren nem kapta volna el
félúton a csuklóját, talán be is húzott volna a pórul járt fiúnak.
És
most ugyanolyan dühös – jutott el a tudatáig. Dühös… de nem rám. Azt hiszi, hogy…
– Porco…
– Az az áruló rohadék! – szisszent fel a fiú. – Ő a felelős mindenért, igaz?
– Porco… – Eren csupán csendesen
motyogott, mást nem tehetett. Mit is kellett volna válaszolnia? Ha igennel felel, végleg elvágja a
lehetőséget, hogy Zeke-et visszafogadják. Nem mintha Zeke valaha is tervezett
volna visszatérni az óceán másik oldalára… Azok után, amiket elárult magáról…
Azok után, ahogyan valójában az életét élte. Zeke minden egyes nappal egyre
közelebb került a szabadsághoz, ami után mindig is vágyott. Hogy kilépjen a
szerepéből, elvágja magát az ellenségtől, és Eldia igazi újjáépítőjének
nevezhesse magát büszkén és bátran, nem a háttérből munkálkodva.
De
ha nemmel felelek – hajtotta le a fejét –, azzal nemcsak saját magamat, hanem a
nagyszüleinket is veszélybe sodrom. Rájuk miért nem gondoltál, Zeke? Őket…
miért nem hozhattuk magunkkal, ha már az ördögök lakta szigetre menekültünk?
Mit gondolsz, mit tesz majd velük Marley? Azt hiszed… csak úgy elnézik az
árulásunkat?
– Porco… – A fiú neve nyüszítésként
tört fel belőle. – Kérlek, én…
– Ennyit arról, hogy Galliard? – Galliard mosolya végre újra őszintébb
lett, kevésbé gyilkos. A fény a szeméből kihunyt, visszatért a megszokott
csillogás. – Istenem, Eren, alaposan
benne vagy a pácban. Mondhatni, semmi sem úgy alakult, ahogy terveztük.
Mondhatni, a saját önző fejünk után mentünk, mert ennyire csípünk, te rohadék.
Oh.
Oh!
Eren levegő után kapkodott, ahogy végre-valahára
megértette. Kitágult a szeme, elnyílt az ajka.
– A támadás… Marley…
– Az ellenségének tart – sóhajtotta
Galliard. – Amit Zeke-kel tettetek, arra nincs bocsánat.
Aha.
De akkor…
– Akkor most… elviszel, hogy
megöljenek?
Galliard azonban újfent meglepetést
okozott, ugyanis a fejét ingatta.
–
Hova gondolsz? – szörnyülködött. – Azt hiszed,
azért mentünk el ennyire messzire, hogy aztán végignézzem, amint valamelyik
harcos-jelölt felfal? Milyen barátnak
nézel te engem, Eren? Hát ezt a bizalmatlanságot érdemlem? – sopánkodott
megjátszott felháborodással az arcán. A vigyort nem lehetett lekaparni az
arcáról.
– De hát…
Galliard rábámult, most róla sütött
az értetlenség.
– Barátok vagyunk, nem?
Eren nyelt egyet. Nedvesnek érezte
az arcát, valami áruló mód csípte a szeme sarkát. Barátok?
– Igen – suttogta. – Barátok
vagyunk… Porco… – mire Galliard látványosan
fellélegzett; vigyora kiszélesedett. Néhány másodpercig egymást tanulmányozták,
aztán Galliard megacélozta a tekintetét, sötét fény villant fel benne. A
vigyorból mosoly lett, furcsa és legalább olyan sötét, mint a pillantása. Semmi
jót nem ígért Paradis számára.
– Akkor szépen hagyd a barátaidnak,
hogy kihúzzanak a bajból, jó?
– Porco, mégis mire készültök?
– Ó, Eren. – Galliard sötéten mosolygott. – Tudod te azt jól… – És
ahogy újból eggyé vált az óriásával, Eren gerince mentén jeges borzongás
szaladt végig. Nem is olyan távolból különös, suhanó hang hallatszott; a levegőben
felszerelést viselő, szigeti ördögök jelentek meg, egytől egyig a Felderítő
Egység uniformisát viselték. Egyenesen feléjük tartottak, és Eren szíve jó pár
dobbanást kihagyott, amikor kiszúrta közöttük Armint.
Ez
így nagyon nem lesz jó! – ijedt meg.
– Zeke-nek van egy terve –
magyarázta sietve Galliardnak. Az óriás szorítása a teste körül felerősödött;
úgy szorította, mintha az élete múlt volna rajta. Eren számára
megbizonyosodott, hogy semmi esetre sem fogja elereszteni, még akkor sem, ha
megkísérlik erőszakkal rákényszeríteni. – Egy terv, amivel véget vethetünk az
óriások korszakának. Amivel elhozhatjuk a békét… és felszabadíthatjuk a világot
– hadarta. – Fogságban tartják egy helyen, amit úgy hívnak, a „hatalmas fák erdeje”. Levi hadnagy, aki
a legendás Ackerman klán tagja, ő felügyeli. Azt hiszem… van köztük valami –
tette hozzá sután, annyira halkan, hogy szinte már remélte, hogy Galliard nem
hallotta meg. A karmok felsértették, Galliard kristálytisztán hallott minden
szót. Valószínűleg most már még jobban értette Zeke árulását, és azt, hogy rá
semmi esetre sem számíthat többé a kormány. Jó volt ez nekik? Így, hogy a
harcosok akcióztak?
– Porco… – Eren a saját hangjából is kihallotta a vegytiszta kétségbeesést.
– Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom… hol a helyem. Azt sem tudom… hogy ki vagyok valójában – szorította össze a
szemét. Eren vagyok? Kruger vagyok?
Támadó vagyok?
A valódi vágyaikról sosem mertek
beszélni, amíg az óceán túloldalán tartózkodtak. A kormánynak mindenhol volt
füle, egyetlen rossz szó is a családjuk életébe kerülhetett volna. A hallgatás
azonban nem mindig jelentette azt, hogy nem sejtették egymásról, hogy mi után
vágyakoznak. Zeke, aki idősebb és tapasztaltabb volt náluk, gyakran
félrevonult, hagyta, hogy „a fiatalok kiéljék magukat”, ahogyan ő fogalmazott,
és olyankor Eren, Galliard és Pieck szorosan egymás mellett üldögélve bámulták
a csillagpettyezte égboltot, gyönyörködtek a hold fényében. Olyankor egy-egy
pillantás, egy-egy érintés sok mindenről árulkodott. Pieck vágyódó sóhaja,
Galliard bosszús fintora…
Eren olyankor tehetetlennek érezte
magát. Tehetetlennek, amiért hiába
tettek meg annyi mindent a szülőföldjükért, valójában semmit sem tettek. Az
eldiaiak ugyanúgy internáló táborokban sínylődtek, ugyanúgy nem szerethettek szabadon,
ugyanúgy nem élvezhették a szabadságot, mint évtizedekkel korábban. Kétezer éve
tartott a rémálom, nem lehetett belőle felébredni.
– Én… Nem akarom, hogy egymás ellen
harcoljatok, Porco. Nem akarom, hogy bántsátok őket… Én… mindkettőtöket egyformán akarlak. Mindketten a
barátaim vagytok – fordította a fejét Armin felé. – Szeretlek titeket. És azt hiszem, nekem most már sehol sincs
helyem… – mosolyodott el keserűen. – Mikasának igaza volt, amikor azt mondta,
hogy sem Marley, sem Paradis nem fog visszafogadni, ha ellenük szegülök… Hova
akartok vinni? Hogy tudtok akkor megmente… Ah!
– A mondat fájdalmas nyögésbe fulladt, Galliard jó erősen megszorította.
Konkrétan majdnem kiszorította belőle a levegőt. – Értettem, haver, értettem –
köhögte. – Befogom a pofámat… Ah,
basszus… Porco… Bízom benned.
Csak ennyi kellett.
A léghajó lassan siklott előre –
sokkal lassabban, mint ahogy a felderítők feléjük suhantak –, Eren furcsamód
nem érzett félelmet. A tekintete összefonódott Arminéval; a szőke fiú arcán eltökéltséget
látott, nem elvakult dühöt. Armin megértette volna? Tudta, milyen nehéz számára
meghozni ezt a döntést? Átlátott volna a harcosok tervén?
A felderítők szétváltak, minden
irányból próbálták őket támadni, és Armin valamit süvöltött, talán éppen azt,
hogy „A lándzsákat ne!”, amit Eren
nem tudott hova tenni, majd Reiner hirtelen sprintelni kezdett, Galliard pedig…
Galliard elrugaszkodott, és Erennel a markában lebuckázott Reiner hátáról.
Lövések dördültek el – a távolban Pieck hatalmas óriástestét páncél borította,
a Páncélos Egység tagjai elszántak tüzeltek a felderítők felé. Jóformán a
teljes káosz elevenedett meg, és még alig jutottak messzire a fővárostól.
Galliard hiába védte őt, keményen
csapódtak a földnek, Eren lehorzsolta mindkét karjáról a bőrét. Összeszorított
foggal tűrte a fájdalmat, a szeme így is könnybe lábadt. Remegve, port köhögve
és köpve fel, tapogatózott Galliard után, és amikor a fiú óriása megmozdult,
hálát rebegve kapaszkodott belé.
A léghajó előremozdult, az ajtaja
felnyílt, háló lógott le belőle. Apró alak bámult le, nyakában a sál fekete
volt.
Eren felcsuklott, annyira
meglepődött. Az asszony Kiyomi Azumabito volt, Hizuru nációjának nagykövete,
és ahelyett, hogy Paradis oldalán csatlakozott volna be, segítő kezet nyújtott Erennek,
tisztában vele, hogy ezzel Marley és Paradis szemében is nyílt árulást követ
el. Ez volt Galliard nagy terve. Vagyis… Eren barátainak nagy terve.
Galliard kitépte magát az
óriásából.
– Ejha! – füttyentett elégedetten.
– A legjobbkor, Kiyomi asszonyság!
– H-hogyan? Hogy vettétek rá, hogy…
– Még kérded? – fordult felé
Galliard. – Kiköpött úgy nézel ki, mint a gyerekkori haverja, az a Kruger nevű
pasas! Naná, hogy segíteni akart!
–
Kruger? – kerekedett el Eren szeme. Eren Kruger? – Kiyomi asszonyság és
Kruger…
– Gyerekkori barátok – rántotta meg
a vállát Galliard –, de ez most mindegy. Mire vársz, Eren, tapsra? Kapaszkodj
már abba a hálóba, és mássz fel! Nem érünk rá naphosszat a porban ücsörögni! Ha
nem vetted volna észre, alaposan magunkra haragítottunk mindenkit!
–
D-de!
– Csökkent agyú, menj már! –
üvöltött rá, mire Eren kinyúlt. Pokolian fájt, de nem tudhatta, mikor lesz
szüksége az óriására, ezért nem foglalkozott a regenerálódással. Mielőtt
Galliard újból elordíthatta volna magát, megragadta a hálót, és sikerült magát
annyira talpra küzdenie, hogy elkezdjen felfelé mászni. A hátában érezte a
felderítők – köztük Armin – tekintetét. Vajon mi járhatott a fejükben? Végleg
árulónak könyvelték? Vajon Armin… Vajon Mikasa…
Most
nem szabad rájuk gondolnom – emlékeztette
magát. A trónteremben történtek után…
Ezek után… Gyerünk, mássz! Porcónak igaza van, most nem érünk rá másra! Nem
rágódhatok ostobaságokon! Ráérek velük… később is foglalkozni.
A hálóba kapaszkodott, felfelé
lökte a testét. Golyózápor zúdult felé, tisztán hallotta Armin kétségbeesett
üvöltését. Azt kiabálta teli torokból, hogy ne tüzeljenek, de a katonák rá sem
hederítettek. A puskaportól terhes levegőben Eren csak felfelé vezető utat
látta, Kiyomi mandulavágású szemét, a fekete sálat, amibe a vékony, csontos
ujjait tűzte; a viszontlátás örömét az arcán.
– Hála az égnek! – suttogta
megkönnyebbülten, mikor Eren már a léghajó padlóját érintette. A kezét
nyújtotta segítségéről, arcát könnyek maszkírozták. – Ó, Eren! Végre
biztonságban vagy! – és megragadta a fiú jobbját, beljebb húzta. Meglepő erő
szorult piciny, gyöngének tűnő testébe, Eren nem titkolta, mennyire meglepődött
rajta. A döbbenetét csak fokozta, hogy Kiyomi ezek után talpra állította, majd
jó szorosan a karjába vonta. Érezte az asszony remegését, és valamiért ő maga
is remegni kezdett. Mi volt ez az érzés? Mi volt ez a különös valami, ami
elfogta, miközben egymásba fogóztak?
– Ms. Azumabito, én…
– Ssss, Eren – szólt az asszony. –
Különben is… A nevem Kiyomi, de te ezt pontosan tudod.
Tudta volna?
Kiyomi elhúzódott tőle.
– Látom, a barátaid is érkeznek –
mondta, s a fejével a testőrei felé biccentett. – Segítsék fel őket.
– De miért? Hogyan? – Eren
összefüggéstelenül motyogott. – Most mi lesz?
– Hm. – Kiyomi az ajka elé emelte a
kezét, elfojtott egy halk kuncogást. – Vajon mi lesz? – tűnődött félhangosan. –
Szépen hazaviszlek.
– Úgy érti, hogy…
– Hizurúba viszlek – jelentette ki az asszony. – Az a hely az
otthonod, Eren.
– Nekem nincs otthonom – felelte
erre csendesen. – Én sehová sem tartozom, Kiyomi asszonyság.
Kiyomi meglepetten vonta fel a
szemöldökét. Végül mosolyra húzta az ajkát.
– Akkor mi lenne, ha keresnél egy
helyet, ahová tartoznál? – kérdezte kedvesen. – Ha nincs, akkor majd lesz.
Remélem, hogy Hizurúban otthon fogod magadat érezni, Eren. Egykor… ugyanúgy
közénk tartoztál, ahogyan Paradis és Liberio esetében. Fogalmad sincs rá, mennyire vártunk már rád. Mennyire látni akartunk… Annyi év telt el. – Elcsuklott a hangja,
reszketett. – Megfogadtuk, Eren, emlékszel?
Emlékezett volna?
Később
találkozunk… Eren.
Nagyon
is emlékezett.
Az ajkába harapott, utána
megnedvesítette.
– Kiyomi… – suttogta, mire az
asszony rámosolygott.
– Helyezd magad kényelembe! Ha
szeretnéd… – Kissé tétovázott. – Akár beszélgethetünk is.
– Egy kicsit… lepihennék.
– Ó, hát hogyne, drágám, hogyne.
Pihenj csak.
Galliard és Pieck éppen akkor
kapaszkodtak fel a léghajóra – Kiyomi testőrei alaposan megkönnyítették a
feljutásukat. Őket kisvártatva Reiner követte – megfejthetetlen volt az arca,
legfőképpen a tekintete. Eren addigra úgy érezte, minden erő kiszállt a
lábából. Barátai is kimerültnek tűntek, Pieck karja még mindig füstölgött egy
kicsit; gubancos, sötét haja pedig még ziláltabban omlott a hátára, ingerülten
fogta össze lófarokba. Kemény csatát vívtak, a Felderítő Egység csak azért nem
érte utol őket, mert Kiyomi a rendelkezésükre bocsátotta a léghajót. Ha Hizuru
nem nyújtott volna menedéket, valószínűleg másképp végződött volna, pláne, ha
Eren arra az elszántságra gondolt, ami Armin szemében lobogott. És akkor Mikasa
még csak eszébe sem jutott.
Ki
fognak nyírni! – nyögött fel. Mindennek vége.
A vágy, hogy velük legyen, a vágy,
hogy a régi és az új barátaival is együtt legyen, egyenesen az őrületbe
kergette. A halántékára szorította a kezét, elképesztő fejfájás gyötörte.
Összeszorította a szemét, és egészen addig nem nyitotta ki, amíg meg nem érezte
a csuklóján Reiner erős ujjait.
– Eren – hallotta a mély hangját. – Örülök, hogy nem esett komoly
bajod.
– Ja – vigyorgott Galliard. –
Remekül időzítettünk.
– Hála nekem – szúrta oda Pieck.
– Nos, igen – ismerte el. – Ahogy
az persze tőled várható volt, drágám.
Eren szédülve nézett végig rajtuk.
Valamennyi barátja szélesen mosolygott, boldognak és megkönnyebbültnek
látszott. Nem tekintették árulónak, nem kiáltották ki Liberio mészárosának, nem
próbálták meg erőszakkal elvenni tőle az óriását. A barátai a barátai maradtak,
még azok után is, hogy ő cserbenhagyta őket. Miért?
– Srácok, én…
Reiner átvetette a karját a vállán.
– Nehogy most itasd az egereket! –
szólt rá.
– De… Ti most…
Marley
árulóivá váltatok miattam?
– Annyit lovagol ezen a témán! –
sóhajtotta Galliard. – Majdnem otthagytuk a fogunkat, mert nem bírta felfogni,
hogy ejtenie kéne!
– Mindig is ilyen volt – vonta meg
a vállát Pieck. – Van, amin nem lehet segíteni.
– Pihenj le, Eren. – Ezt már Reiner
mondta, a karját még mindig átvetve tartotta Eren vállán. A testvéries ölelés
Zeke-et juttatta az eszébe, az aggodalom szikrája így még inkább fellobbant
benne. Zeke valahol a hatalmas fák erdejében lehetett. Zeke-nek volt egy terve.
Zeke-et meg kellett találni. De ha Zeke-et megtalálják, akkor Levi hadnaggyal
kell szembenézniük. Paradis szigetének legerősebb katonájával. Egy legendás
szörnyeteggel az Ackerman klánból.
– Srácok…
– Ami engem illet… – Pieck éles,
mindentudó tekintete Erenre siklott. – Sosem bíztam a kormányban. Ezt
tekinthetjük akár árulásnak is, hiszen egy ilyen kijelentésért az óceán
túloldalán annyi lenne, nemcsak nekem, hanem a családom többi tagjának is. De
akkor is kimondom: sosem bíztam bennük. Az óriások korszaka lehanyatlóban. Amíg
a hasznukra vagyunk, addig el-eléldegélhetünk az internáló táborokban, de eljön
az a nap, amikor feleslegessé fogunk válni. Amikor a létezésünk csupán egy
kellemetlen nyűg. Láthattuk, hogy a Slava erődnél is már olyan fegyverekkel
támadtak, amik komoly károkat tudnak okozni az óriásainkban. Páncéltörő golyók,
azok az ágyúk, a vonat, gyakorlatilag mind arra lettek föltalálva, hogy
végezzenek velünk. Kérdem én, mihez kezdünk akkor, ha már félre akarnak dobni
minket? Hajoljunk meg előttük, legyünk tisztességes marleyi emberek, és
fogadjuk el, hogy a biztos halálba küldenek minket? Vagy tegyünk valamit?
Erennek még a lélegzete is elakadt.
Tágra nyílt szemmel hallgatta végig a lány monológját, a szíve hangosan
dörömbölt a mellkasában. Pieck sosem beszélt még ennyire őszintén. Igazából
egyikük sem beszélhetett még ennyire őszintén és nyíltan, mert Liberióban a
falnak is füle volt. Akár a legjobb barátod is lehetett a legnagyobb
ellenséged; a családjuk védelme érdekében az emberek bármire hajlandóak voltak.
A léghajón azonban, ahol Hizuru oltalma alatt álltak valamennyien, bármit
megtehettek, bármit kimondhattak. Hizuru többé semmitől sem félt. Hizuru… erőt
érzett most, hogy visszakapta Erent. (És Erennel együtt szert tett Marley
összes óriására.)
– Ha mind elpártolunk, a kormánynak
befellegzett.
– Ha mind elpártolunk, a
családjainknak annyi.
Pieck erre titokzatosan
elmosolyodott.
– Ne gondold, hogy csak ölbe tett
kézzel ültünk. Mindent alaposan megszerveztünk, igaz, Ms. Azumabito? –
sandított hátra a keleti hölgyre. Kiyomi bólintott.
– Senkit sem hagyunk hátra –
jelentette ki. – Marley megkapja a maga leckéjét.
– És mindezt azért, mert úgy érzik,
most már képesek szembeszállni miattam.
– Valahogy úgy, ahogy mondod, Eren.
– Ne parázz már annyit! – vágta
hátba Galliard. – Ha azt mondjuk, hogy tudjuk, mit vállaltunk, meg hogy nincs
mitől aggódnod, akkor bízzál már bennünk. Minden okunk meglenne rá, hogy ne
bízzunk benned… mégis megtettük. Cserébe mi is ugyanezt kérjük. Egyszer az
életben ne görcsölj rá ezekre a dolgokra. Most már nem „Grisha fia” vagy. Most
már csak Eren vagy. A barátunk – tette még hozzá.
Erennek elszorult a torka.
– Porco… – lehelte, mire Galliard
rámosolygott.
– Most már csak Eren vagy – ismételte.
Reiner ekkor szólalt meg:
– Ó, szerintem nem is erről van szó
igazán.
Galliard homloka ráncba szaladt,
míg Eren és Pieck értetlenül fordultak felé.
– Hogy érted?
Reiner megszorította Eren vállát.
– Most már elérted, amit akartál,
Eren – mondta neki lágyan.
– Amit akartam?
– Most már sehová sem tartozol,
nem? Keresed az otthonodat, keresel valamit, amibe kapaszkodhatsz. Most már
megteheted, nincs senki, aki visszafogjon. Nem kell félned, hogy Marley az apádhoz
hasonlóan árulót lát benned, és attól sem kell félned, hogy Paradis nem fektet
beléd kellő bizalmat. Mondhatni, hogy…
– Szabad vagyok.
Eren a saját ingében találta meg a
fogadkozót: az anyagba markolt, ott, ahol a szívének dobogását is érezhette. Durr-durr, szólt hangosan, durr-durr, és közben úgy érezte magát,
mintha egy mázsás súly gördült volna le a válláról. Mintha minden megváltozott
volna, mintha a talaj, ami mindaddig kicsúszott volna a lába alól, újra
visszakerült. Hirtelen minden más lett, minden emlék tisztább és elevenebb,
maga a valóság élesebb és igazibb.
Könnyek csorogtak le az arcán, de
nem tűnt fel neki. Rázkódni kezdett a válla, mire Reiner bátorítóbban
szorította, és valamikor ott találta magát a barátaival körülvéve, kicsivel
tőle messze Kiyomi mosolygott szelíden a maga örömkönnyeivel a szemében – a
léghajó pedig lassan siklott előre, haladt Hizuru felé, haladt egy új remény
felé.
Végre-valahára Eren úgy érezte, tényleg szabad lett.
Megjegyzés:
Szóval… Az újraírt változatban nem gyorsultak fel
annyira az események, így eljutunk Hizurúba, és így az Eremin szál még csak
nagyon halovány. A következő fejezetben tervezek már ezt meg azt vele
kapcsolatban, illetve Zeke is előtérbe fog kerülni, mert amúgy eredetileg
kevesebb szó esett volna róla is.
(Talán egyszer amúgy írok egy olyan
verziót is, amiben Galliard meg Pieck nem fogadja olyan könnyedén, hogy Eren
nem felejti csak úgy el Mikasát és Armint. Talán
– de nem ebben a történetben lesz ilyen, az egyszer biztos.)
Folytatás remélhetőleg hamarosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése