14.
fejezet
Az uralkodó szolgái
Az
Ackerman családot az óriástudomány altermékeként tartották számon az óceán
egyik oldalán, míg a másikon hosszú évtizedeken keresztül jóformán
megfeledkeztek róla. Ami mindkét oldalon közös maradt, hogy üldözték őket.
Fenyegetést jelentettek, mert az Alapító Óriás nem tudta őket irányítani, s
mert Marley sem tudta őket az uralma alá vonni. A végén, miután a marleyi
kormány az utolsónak vélt Ackermant is halálra ítélte, úgymond legendává
váltak. De ahogyan a Fritz királyi családdal sem tudott végleg leszámolni, úgy
az Ackermanokat sem sikerült kiirtania. Az utolsó
Ackerman… Az utolsó Ackerman még… élt
és harcolt.
Eren
szíve hevesen kalapált a mellkasában.
Pieck!
Pieck volt az!
De
miért? Hogyan?
Zeke…
Zeke tudta – döbbent rá. Mindig
is tudta, azért vette a szárnyai alá Piecket!
De
miért?
Mindvégig…
átverte őket?
Tágra
nyílt a szeme: penge feszült pengének, Pieck karja remegett a benne dúló
erőtől, s Levié, ahogy hárította a csapását. Két szörny támadt egymásnak, két
legyőzhetetlen, legendás szörnyeteg – Ackerman az Ackerman ellen, rokon a rokon
ellen. Erennek kellett néhány másodperc, hogy azt is felfogja, Pieck és Levi
valamilyen szegről-végről rokonok lehettek. Amikor a száznegyvenötödik király
elhagyta Eldiát, és a „Paradicsomba” vonult, hogy felhúzza a falakat, számos
család vele tartott. Így került néhány Braun meg Galliard is Paradis szigetére
– utóbbi később, Frieda Reiss anyjának személyében odáig is elment, hogy
egyesítette vérvonalát a Reiss királyi családdal.*
Ezek szerint hasonlóan járt az
Ackerman család is.
Pieck
tudott vagy nem tudott róla, nem számított, a családját üldözték – a szigeten
és itt is, Paradis és Marley ebben nem különbözött egymástól. Eren fejében
megannyi tisztázatlan kérdés kavargott, és tudta, hogy Zeke az egyetlen, aki
megválaszolhatja őket.
Mert Pieck ereje eddig szunnyadt – értette meg. Te hoztad
elő belőle… bátyám.
Penge
csattant élesen a földön; Pieck keményen esett neki Levi hadnagynak, és addig
feszítette a testét, amíg valahogy sikerült kilöknie a férfi kezéből a
fegyverét. A pillanatnyi döbbenet tisztán látszódott Levi arcán, aztán gyorsan
leplezte azt, és újabb pengét rántott elő. Pieck ugyanakkor nem hagyott neki
időt a gondolkodásra. Mint egy felbőszült vadkan, rontott rá, szeme
összeszűkült, arcát a harag vonásai torzították el, ahogy a pillantása Galliard
hörgő-vérző alakjára siklott. Gyűlölet tombolt benne, soha nem látott gyűlölet,
egyre jobban és jobban táplálta őt. Eren szinte hallotta a gondolatait,
Galliard nevét sikoltozták. Jó maga is hasonlóan érzett a szigeti férfi iránt –
Ackerman ide vagy oda, meg fog fizetni azért, amit Galliarddal tett. Senki sem bánthatta a barátját – még egy
Ackerman sem.
Az
első kődarab váratlanul érte, Zeke nagyot kockáztatott, gyakorlatilag Pieck és
Levi apró alakja közé hajította, kis híján súrolta Piecket is… De a támadás
józanítóan hatott Erenre.
Galliard! – és már oda is rohant hozzá.
A
fiú a Marcangoló erejét birtokolta, ennyitől nem halhatott meg. Levi abban az
esetben tudott volna vele végezni, ha a nyakszirtjét támadja – a nyakszirtjük
emberi és óriásalakban is egyaránt a végzetüket jelentette a gerincvelői
folyadékuk miatt –, vagy akkor, ha megeteti egy eszét vesztett óriással.
Bármelyiket is tervezte, az az egy biztos volt, hogy mindenképpen Galliard
életére pályázott.
Ebből ugyan nem fog enni! – vicsorodott el Eren rögtön a gondolatra. Előbb velem kell végeznetek, rohadékok!
Zeke
időközben újabb követ dobott feléjük, Levi dühösen szitkozódott, miközben
kikerülte, majd felkiáltott, mert Pieck kihasználta a figyelmetlenségét, és az
oldalába csapódva, felszántotta azt. Nem volt mély seb, ezt Eren még abból a
messziségből is tisztán látta, de elengedőnek bizonyult ahhoz, hogy egy kicsit
visszafogja a férfit. Az oldalát markolta, vicsorgott, szeme egyetlen keskeny,
kékesszürke csíkká szűkült össze; hasonló gyűlölettől izzott, mint az övéké.
–
Miről beszélsz… – mondta a fogát csikorgatva. – Ez a lány… De ez az erő…
–
Küzdj. – Zeke Bestiájának ajka
szavakat formált, elégedetten vakarta a tarkóját. Újabb kövekért hajolt le,
ezúttal nem egyet, hanem több apróbbat választott; mindent a tenyerébe vette,
majd megrázta őket. – Védjetek meg, Pieck. – De az
utasítás, amiből parancsoló él csendült ki, mintha nemcsak a lányra hatott
volna. Levi váratlanul megmerevedett, a szeme pedig elkerekedett.
–
Mi a…
Zeke
óriásának arcára alattomos mosoly ült ki.
–
Meglepődtél, hadnagy? – kérdezte
gúnyosan. – A hangomnak ereje van, gondoltad volna? A tested mintha megdermedt
volna. Mintha minden értelmes gondolatot kiöltem volna vele a csökött kis
agyadból, hogy csak az az egy maradjon, hogy engem védelmezz. Szerintem nem
kell elmondanom, miért. Az anyám…
–
MARADJ CSÖNDBEN! – dörrent rá Eren. – NE MONDJ NEKI SEMMIT!
Ez
a kettőjük titka volt, erről még Pieck sem tudott. A nagyszüleik sem. A
kettőjük titka volt, mert Eren is Grisha emlékeiből értette meg, miért is
annyira különleges Zeke Bestiája, miért emlegették úgy, hogy a „Csodafiú”. Persze, amikor először
tudatosult benne, nem akart hinni a szemének.
„Dina Fritz vagyok, a királyi család
tagja.”, így mutatkozott be az
Eldiai Újjáépítési Mozgalom előtt, és onnantól kezdve amolyan királynőjükké
vált. „A jogos örökös”, az újjáépítők
ekképp hivatkoztak rá.
Dina…
Zeke
megeskette, hogy soha senkinek ne mondja el. Marley fegyvert látott volna
benne, arra kényszerítette volna, hogy gyermekeket nemzzen eldiai vagy éppenséggel
marleyi asszonyoknak – kitudja, a kormány mekkora áldozatot hozott volna a
„nemes ügy” érdekében –, Zeke viszont… Zeke éppen ezt, a létezésüket tette felelőssé a világukban uralkodott káoszért. Azért
szenvedtek, mert eldiai vér folyt az ereikben. Hiába vágytak valami jobbra, az
óriások miatt nem tudták elérni. Ha nem létezett volna óriáserő… Ha nem lett
volna ki átörökölje… Vajon véget ért volna a körforgás is? Nagy
valószínűséggel…
Zeke
titkát meg kellett védeniük.
Akkor meg miért fecsegi el ennek a
rohadéknak? – fortyogott Eren magában,
miközben Galliard vérző torkára fonta az ujjait. – Nyugodj meg – mondta neki
hangosan. – Koncentrálj a gyors regenerálódásra. Vagy változz át, ha úgy érzed,
képes vagy rá. Nem érte el a nyakszirtedet, nem igaz?
Galliard
felhörgött, válaszolni próbált. Aranysárga fény kezdett cikázni a teste körül,
s Eren összeszorította a szemét egy pillanatra, ahogy hasonlóan cselekedett. A
detonáció a magasba dobta Levi és Pieck alakját, és abban a pillanatban – Zeke
újabb parancsára – Pieck is átalakult, az óriása nehezen és keményen zúdult
Levi testére.
Borzasztó
reccsenés hallatszott, valamit eltört, ahogy Pieck rányomta az óriás kezét Levi
jobb karjára, a férfi pedig felüvöltött a fájdalomtól. A kínnal teli hang
meglepte Erent, és ahogy a fivérére sandított, észrevette, hogy őt is.
Levi
fészkelődni próbált Pieck szorításában vergődve, mire Zeke közelebb lépett.
–
Ne
mozdulj! – utasította ridegen. Mindkét Ackerman mozdulatlanná dermedt.
Tehát tényleg igaz – gondolta Eren. Az
Ackerman klánt az óriástudománnyal való kísérletezések során kreálták. Azért
hozták létre, hogy az eldiai királyt védjék. Valamennyi tagjukba bele van
kódolva, hogy azokat szolgálják, akikben királyi vér csörgedezik. Ez a kód a
fogantatásuktól kezdődően szunnyad bennük, és amikor az uralkodójuk felszólítja
őket, hogy cselekedjenek az érdekében, vagy amikor ők maguk érzékelik, hogy meg
kell védeniük az uralkodójukat, feléled… és többé már nem azok, akik egykor
voltak… hanem a király védelmezői. Feléled bennük az erő, és szinte
legyőzhetetlenek lesznek…
Ezeket
Zeke-től tudta, Zeke pedig a Bestia előző hordozójától, Mr. Xavertől, aki
óriáskutató volt. Zeke nem árult el sokat a titokzatos férfiról, ám némi titkot
megosztott vele. Mr. Xaver azért örökölte át a Bestia erejét, hogy a hordozók
emlékeiben utazva még több titokra leljen rá az óriásokkal kapcsolatban. Az
Ackerman családról is így tudott meg többet, amit pedig kiderített, azt Zeke-re
bízta.
Zeke… Ha Pieck származását ennyi éven
keresztül eltitkoltad, vajon mi mindent tudsz még?
A
testvérére emelte a tekintetét, óriása haja a szemébe hullott.
Mit tervezel, Zeke? Megölöd Levi
Ackermant?
Valamiért
jeges borzongás szaladt végig a gerince mentén.
Megölni…
A
gondolat olyan volt, akár egy hidegzuhany.
M-miért?
Miért nem akarom, hogy megölje?
Az előbb még… Az előbb még én magam
is…
–
Milyen erős az igazi éned? – tűnődött
Zeke hangosan. – Ha parancsba adom, hogy szolgálj, vajon meddig bírnád megtenni?
Melyik az a pont, amikor a valódi éned a felszínre törne, megpróbálva elnyomni
azt, aki most vagy? A legyőzhetetlen harcost.
– Ezért megöllek! – vicsorgott Levi. –
Neked annyi, szakállas rohadék!
–
Oh. – Zeke sötéten elmosolyodott.
– Szerintem
inkább… neked van félnivalód. – És ekkor Eren megértette, miért is
látszott ennyire elégedettnek: a híres Levi Ackermant, az emberiség legerősebb
katonáját négy átváltozott óriás vette
körül, akik közül talán csak egy – Eren
– hezitált, hogy megöljék-e vagy sem.
Erennek
sikoltani támadt kedve a kétségbeeséstől. Mit tegyen? Mit tegyen? Meg kell
ölniük! Nem táncolhat vissza! Pont most, amikor végre sikerült maguk alá
gyűrniük az emberiség legerősebb katonáját, a Paradis sziget egyik
legrettentőbb ördögét!
Kitépte
magát az óriásából, a barátaira üvöltött:
–
ÖLJÉTEK MEG, MIRE VÁRTOK?!
Ha nem én próbálkozom, akkor biztos
sikerrel járunk. Őket nem húzza vissza semmiféle jeges bűntudat… Ők nem
hátrálnak meg, nem úgy, mint én.
Galliard
felüvöltött – az átváltozás során begyógyította a sérüléseit, így most már
teljes erejében támadhatott. Előrelendült, erőteljes állkapcsa megfeszült,
felkészült, hogy harapjon, hogyha kell, egészben nyelje le Levi hadnagyot, és
Pieck rászorított a férfi testére, a levegőbe emelte, és… Eren meg… Eren meg
sikoltott, óriása lába koordinálatlanul mozdult előre, és nem tudta megmondani,
mi ütött belé, elméjének egy része üvöltött, hogy ne tegyen semmit, a másik
része viszont azért sikoltozott, hogy igenis akadályozza meg…
És
abban a pillanatban, amikor már egyáltalán nem volt ura a teste fölött, valami
hatalmas árnyékot vetett rájuk, az égből meg parányi alakok zuhantak alá.
Egy léghajó! – szisszent fel Eren; tudatának utolsó morzsája
kapaszkodott ebbe az információba. Paradis!
Ezek Paradis léghajói! Itt vannak! Tényleg támadnak! Kifutunk az időből…
Újra
kitépte magát az óriása testéből, a fejére szorította a kezét, úgy üvöltött:
–
ÖLD MÁR MEG, GALLIARD! – De mielőtt Galliard bármit is tehetett volna, Pieck
Hordárja borzasztó hangot produkált. Levi kicsúszott a szorításából, fél
kezében kardot tartott, azzal hasította végig Pieck tenyerét, és abban a
percben, hogy szabaddá vált, mozdult, és Pieck óriásának oldalát szántotta fel,
ahogyan korábban a lány az övét. Mintha Zeke hangja nem parancsolt volna többé,
mintha újabb parancsot kapott – akár egy megvadult óriás, rontott rá az őt
támadókra.
–
LEVI! – bődült el Zeke. – TE
ROHADÉK!
Levi
arcát merő vér borította, a jobb karját furcsa szögben tartotta – Pieck tényleg
eltörte! –, de még így is… még így is újra nyeregben érezte magát, Erent vegyes
érzelmek öntötték el, a megkönnyebbülés és a félelem különös, sehogy sem
stimmelő elegye.
–
Miért? – nyögte döbbenten. – Miért nem akarom, hogy…
Elakadt
a lélegzete. Paradis ördögeinek felszerelése hangot produkált, ahogy a
levegőben mozogtak, a kampók Pieck nyakába mélyedtek. Pieck óriása ezúttal nem
volt felszerelkezve, a Páncélos Egység tagjai a földön vívták meg a csatájukat
– óriáserő nélkül harcoltak. Pieck megint üvöltött, és valószínűleg esetlen
kísérletet tett rá, hogy kivágja magát az óriásából, s a maga felszerelésével
küzdjön meg újból, mert Levi lesújtott a nyakszirtre, a kardja megpördült a
kezében, és ahogy korábban Galliarddal tette, most a lányt nyársalta fel rá,
mégpedig úgy, hogy egyenesen a hasába döfte.
Pieck
velőtrázóan sikított!
Eren
felüvöltött.
– ROHADÉK! – és előrepróbálta vetni magát, hogy a lány
segítségére siessen, de Paradis ördögei, nagyon is ismerős ördögei előtte
termettek… és Eren levegő után kapkodott. – Ti…!
– vicsorgott rájuk. – Takarodjatok innen!
Connie
és Sasha összenézett, majd felegyenesedett.
–
Helló, Eren – köszönt a fiú. – Rég láttunk.
Eren
hátrasandított, mikor érintést érzett a vállán.
–
Kérlek, ne próbálkozz semmivel! – mondta halkan Marco. – Nem szeretnélek
bántani.
–
Eresszetek! ZEKE! GALLIARD!
Fölöttük
alak suhant át, egyenesen Pieck felé vette az irányt, hogy Levi hadnagy
Zeke-kel foglalkozhasson. Több alak is követte, ők Galliardot célozták be.
Az
első alak lekiáltott.
–
Fogjátok és hozzátok!
Jean volt.
Eren
a fejére szorította a kezét, hangosan sikoltott – Pieckkel együtt tudatta a
világgal a fájdalmát. A levegő puskaportól lett terhes, minden irányból lövések
hallatszódtak, és Pieck félig az óriásban, félig szabadon sikoltott, ahogy a
testébe megannyi golyó fúródott. Egyet a fejébe lőttek, egyet a szívébe… De a
nyakszirtjét valamiért nem támadták.
Levi
így üvöltött:
–
Ez a lány egy Ackerman! – Néhány
katona szeme erre megrebbent. – Ne
öljétek meg! – Így hát nem ölték meg. Szétlőtték a testét, de életben
hagyták, és Eren sikoltott, miközben Marco hátulról megragadta, Connie és Sasha
pedig rávetették magukat, hogy visszatartsák, és szúrásnyomot érzett, és hirtelen
túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy újra átváltozzon, ráadásul félig még így
is az óriása nyakszirtjében pihent.
–
ZEKE! – Kétségbeesetten kiált, zihált és elkerekedett a szeme; a rémület a torkát
fojtogatta. Zeke Bestiája rávillantotta aranyszínű tekintetét, harag festette
meg az arcát, de nem tehetett semmit Erenért, Levi rárontott, a gyűlölet meg az
eszét vette. Zeke soha többé nem akart találkozni Levi hadnaggyal, ám most
mégis… vele küzdött meg. Minden idegszálával a csatájukra kellett
koncentrálnia. A legkisebb hiba is… az életét jelenthette.
Csak magamra számíthatok – döbbent rá Eren. Hacsak…
Bertolt, Reiner… Vajon ők hol vannak? És Lady Tybur? A többi ördög… vajon Abel
vagy Florian… eljutott bármelyikükig? Vajon…
A
por és füst alapján hatalmas csaták dúltak a körzet valamennyi részében. Senki
sem siethetett a segítségére, mert mindannyian segítségre szorultak rá.
Eren
felzihált, rúg-kapált, harapott, sikoltott.
–
Eresszetek! Azt mondtam, eresszetek!
–
Vissza kell jönnöd velünk! – kiáltott rá Sasha. – Most miért gyerekeskedsz,
Eren? Te közénk tartozol!
–
Nem, én sehova sem tartozom! Zeke! Azt mondtam, eresszetek! Zeke! ZEKE! – A
végére már teli torokból üvöltötte a testvére nevét, noha tudta jól, hogy
Zeke-nek minden erejével Levira kell koncentrálnia. Mit tegyen? Ha tényleg
magára maradt, mit tegyen? Hogy akadályozza meg?
Megpróbálták
lefogni a kezét, nehogy a szájához emelje és beléharapjon.
Azt hiszitek, ennyivel
megállíthattok?
A
kétségbeesés elszorította a torkát, kitágult a szeme. Paradis és Marley
semmiben sem különböztek egymástól – mindkét oldal börtönbe zárta a maga népét.
Falak vagy internáló tábor falai… Eren egyiket sem akarta.
Sehova sem tartozom – jött rá. Sem
ide, sem oda. El kell innen tűnnöm… És vissza sem szabad térnem az ördögök
szigetére… É-én… h-hova menjek akkor? Hova meneküljek? Pieck? Vajon mi történt
velük?
Csapongtak
a gondolatai, úgy érezte, menten felrobban a feje. Képek villantak az elméjébe,
értetlen jelenetek egy múltból, aminek egykor a részese volt, és mintha egy
rövid hajú lány hajolt volna fölé. A levegőben csípett az óceán sóssága, a
szellő gyengéden fújt, mintegy cirógatta a bőrüket, ahogy a szemcsés homokban
feküdtek.
Eren.
A
nevét suttogták.
Később
találkozunk… Eren… – mire Eren tüdeje
felsípolt, ahogy mélyet lélegzett. Később? Hol? Kivel? Miért?
A
nyelvére harapott, vagy legalábbis kísérletet tett rá. Az utolsó ütőkártyáját
akarta kijátszani, de abban a pillanatban Sasha mintha olvasott volna a
gondolataiban, rongyot tömött a szájába, és így végül arra harapott rá. A vér
fémes íze helyett az anyagét érezte, elfintorodott. Kiáltani akart…
CSATT!
Connie
ökle az arcába csattant – nem az orrát célozta, hanem a szemét, így semmije sem
tört el. Sokk és fájdalom érzése keveredett egymással. Eren hátratántorodott,
gyakorlatilag bele Marco erős karjába, Connie és Sasha pedig együttes erővel
támadt rá: láncok és kötelek feszültek a testén, mind a négyen ziháltak az
erőlködéstől. Eren azért, mert mindenáron ki akart szabadulni, így nem adta
magát egykönnyen, Marco, Connie meg Sasha meg azért, mert csak sokadik
próbálkozásra, hosszú, izzasztó perceket követően sikerült leteríteniük a fiút.
–
A léghajóra, gyorsan! – süvöltötte Jean, aki a szeme sarkából követte végig az
eseményeket; közben meghúzta a ravaszt, újabb golyót lőtt Pieck emberi
alakjába. A lány véres, megcsonkolt testét néhány szigeti ördög kihúzta a
Hordárból, mire Galliard lerázta magáról a katonákat. A Felderítő Egység
felszerelésének kampóival a nyakában iramodott meg, hogy Pieck segítségére
siessen, és nem érdekelte, hogy esélye sem volt legalább harminc szörnyeteg
ellen, akkor is a levegőbe emelte az óriása kezét, a száját pedig szélesre
nyitotta, állkapcsa megfeszült, tépőfogai elővillantak. Az egyik ördög lábába
mart, egy másikat a karjánál fogva ragadott meg. Megrázta a levegőben, majd
felüvöltött, mikor hátulról végigszántották a hátát.
GALLIARD!
Eren
a rongyba üvöltötte a fiú nevét. Zihálni próbált, de nem sikerült, majd’
megfulladt, ahogy a száján akart lélegezni. Connie újra megütötte, előtte
azonban elnézést kért. Elnézést? Erent nem törődött a múlttal, a jelenben élt,
a jelennek élt.
Sokat változtam – gondolta –, de
ti sem vagytok különbek. Mindannyian ördögökké váltunk. Rohadjatok a pokolban…
egytől-egyig.
Aztán
valahogy elfogta az álom.
M-miért… – tűnődött el. Miért
vagyok ennyire…
A
fáradtság ólomsúllyal nehezedett a szemhéjára, a térde megbicsaklott. Csak azért
nem dőlt el, mert Marco és Connie mindvégig szorosan fogták két oldalról –
gyakorlatilag az ő karjukba zuhanva tántorodott meg, mire Sasha, aki addig a
léghajót pásztázta, feléjük kapta a fejét. A kezét használta ellenzőnek, noha
nem sütött a nap.
Eren
sötétben találta magát – sötét volt és hideg, soha véget nem érő háborúk és
rémálmok forgataga.
A szúrásnyom! – jutott eszébe, miközben elnézte, hogy Sasha megragadja
a kötelet. Kötél? Oh, igen, a léghajó… Fentről dobhatták le.
Felsandított,
a léghajó ajtajában magas, sovány nő állt, ezúttal még botra sem támaszkodott.
Szürkésfekete haját ádázul cibálta a szél, ahogyan hófehér ruhájának alját is,
ám őt szemlátomást nem zavarta. A szeme örvénylett, jegesnek látszott és
könyörtelennek, ahogyan a vonásai is azok voltak.
Frieda…
Hát eljöttél…
És
ahogy elhomályosította a tudatát az álom, értette csupán meg, hogy milyen
következményekkel járt, hogy Frieda királynő elhagyta a biztonságos falakat.
A falak…
Egyáltalán állnak még a falak?
Frieda
előrelépett.
Egy
lépés.
Még
egy.
Zuhanás.
Kizuhant
a léghajóból.
–
MOST! – ordította oda Jean. – MINDENKI TŰNJÖN EL!
Marco
a hátára dobta Eren kábult testét.
–
TŰNJÜNK INNEN! – kiabálta Connie-nak és Sashának.
A
háromdimenziós manőverfelszerelés kilőtt, puskacsövek ropogtak, Sasha lőtt,
Connie pedig hasonlóan tett. Alant lángba és hamuba borult a körzet, és Eren…
végre meglátta az óriásokat, az eszüket vesztett, szerencsétlen eldiai
embereket, akiket véget nem érő lázálomra kényszerítettek. Marley tette volna,
vagy ezt is Paradisnak róhatták fel?
Eren
felzokogott.
Az
Alapító Óriás erejének hordozója, Frieda Reiss, a falak és az Eldiai Birodalom
uralkodója lassan a szájához emelte a kezét, arcára megmagyarázhatatlan érzelem
– közönybe forduló elégedettség? – ült ki, ahogy finoman beléharapott. Eren
látása és tudata elködösült, de mintha még így is látta volna a levegőbe
fröccsenő vért, a felragyogó aranysárga robbanást…
És
aztán az Alapító Óriás száz év után ismét feltűnt Liberio szívében, és
hatalmasra tátotta a pofáját… és az aranyszínű fények egymásba kapaszkodva
kezdték a körzet köré fonni a hálóikat. Az egész olyan volt, akár egy rémálom.
Marley legrosszabb rémálma valósult meg, s távol, Paradis szigetén a falak
mintha leomlottak volna, mintha tízmilliónyi kolosszális óriás indult volna
meg, hogy az óceánba gázolva átszelje azt… Hogy a lábuk nyomán felperzselődjön
a föld, általuk pedig a világ a lángok martalékává legyen.
Ez
lett volna Paradis terve? Ha már támadnak, támadjanak teljes erejükkel?
Testesítsék meg Marley legnagyobb félelmét, pusztítsák el a világot? És akkor
mi lesz a saját kis szigetükkel? Hogy egyedül… ők éljék túl?
Ez… a remegés… Ez tényleg a remegés
lenne?
Eren
nyögött, sűrűn pislogott. A föld valóban mintha remegni látszott volna, a lába nem
érintette a talajt, így nem lehetett biztos benne. A léghajó mintha közelebb
került volna hozzájuk, Marco fél kézzel elkapta a kötelet, Erennel a hátán
próbálta magát feljebb húzni.
–
MINDENKI A LÉGHAJÓRA!
–
SIESSETEK!
–
GYORSAN A LÉGHAJÓRA!
–
VISSZAVONULÁS!
Az
első, aki felkapaszkodott, Connie volt, elfogadta Armin felé nyújtott,
segítőkész jobbját, majd nekilátott, hogy Sashát is felrántsa maga mellé. Ezek
után közösen Marco után nyúltak, és mielőtt Marco eleresztette volna a kötelet,
megragadták a csuklóját.
–
Tartunk! – kiáltotta Connie. – Kapaszkodj! – És mindkettőjüket felhúzták.
Eren
elterült a léghajó padlóján, a mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt. Nyögő
hang hallatszott, Sasha izgatott kiáltása.
–
Ez Levi hadnagy! Segítsetek neki!
Ő
is feljutott. Eltört a karja, vérzett az oldala, de élt.
Élt
és élni is fog.
A
test, akit a földre dobott… Piecké
volt, vagy legalábbis ami a lányból maradt. Valamennyi végtagját levágták,
csupán egy női torzó maradt belőle, a fejét szitává lőtték. A nyakszirtjét nem
bántották, így még ha lassan is regenerálódott, Levi hadnagyhoz hasonlóan élt
és élni is fog. És most már ő is Paradis fogságába került.
Eren
kinyúlt, hogy megérintse a kezét… aztán rájött, mennyire ostoba, nem volt mit
megfognia, semmi nem maradt Pieck kezéből, sem a karjából.
Rohadékok… – gondolta vicsorogva. Dögöljetek meg mind… Pieck… Pieck…
Lehunyta
a szemét, újabb szúrás érzett a combjánál. Mikor résnyire nyitotta, Sashát
pillantotta meg egy injekciós tűvel a kezében, halkan suttogott oda valamit
Levinak, aki a fogát csikorgatva bólintott.
Miért…
Miért…
Mert kegyetlen világban élünk…
Mondd,
Eren – emlékezett vissza Zeke
hangjára. A konyhában mosogattak: vagyis Eren az edényeket lögybölte, Zeke
pedig lassan eltörölgette őket. Nagyapjuk a kórházban volt, nagyanyjuk odakint
teregetett. Aznap sütött a nap, egy felhő sem volt az égen, és az élet valahogy
az internáló tábor börtönében is fényesebbnek látszott. – Ha soha sem születtünk volna erre
a világra… nem lenne minden jobb? Ha nem lennének óriások… Ha sosem születne
többé gyermekünk… – Sötét mosoly ült ki az ajkára, mintegy magában
kuncogott. Eren sokkoltan nézte őt. – Mondd, Eren… Te meddig vagy hajlandó elmenni
a világunk megmentéséért?
Tényleg…
meddig is?
Remegés
rázta meg a léghajót, olyan érzés volt, mintha valami nekicsapódott volna. A
sziget ördögei helyett újabb alakok kapaszkodtak fel, ám ezek nem Eren
bajtársai voltak, még véletlenül sem Marley harcosai vagy bajtársai. Idegenek
voltak, akik furcsa ruhát viseltek, és akiket látva Paradis valamennyi ördöge
megfeszült. Levi felemelte a pisztolyát, a köpenyes alakra szegezte.
–
Állj félre, Levi Ackerman – hangzott el a csuklya alól az utasítás. – Az a fiú
a miénk. A mi vérünk.
–
Azt aligha hiszem, Ms. Azumabito.
Hizuru
nagykövete, Kiyomi Azumabito hátralökte a csuklyáját, szeme még inkább
elkeskenyedett, ahogy tudatosult benne Levi hadnagy kijelentése. Ránc jelent
meg a homlokán, összevonta a szemöldökét.
–
Aligha? Ez érdekes.
Elnézően
mosolygott, hideg volt az éle.
–
Te mit szólsz hozzá, kedvesem? – pillantotta a mögötte álló, hozzá képest
sokkal magasabb alakra. Az is levette a kámzsáját, és Erennek… elakadt a
lélegzete. Maradék erejével felfogta, hogy kit lát, csupán nem értette, hogyan,
miért… De hát Zeke-nek mindvégig ez volt a terve! Amikor az ünnepséget
emlegette, el akarta vinni hozzájuk… Azt akarta, hogy találkozzanak, mert Hizuru… Mert Mikasa Hizuru vére volt.
Levi
szeme kerekre tágult.
–
Mikasa? – lepődött meg. – Te meg…
–
Levi. – A lány hangja hideg volt, akár
a vajat szelő kés. – Ereszd. El. Erent. – Csupán ennyit mondott, mielőtt
támadott volna.
Ugyanakkor,
mikor rávetette magát az unokanagybátyjára, egyszerre több minden történt:
Hizuru szövetségesei is támadásba lendültek, és maga Annie is felkapaszkodott a
léghajóra, eldobta az egyik kését, a másikat meg a lábával rúgta el. A fedélzeten
kitört a pánik, és a léghajó lassan megindult…
És…
És…
Odalent,
Liberio szívében Paradis királynője, Frieda Reiss felüvöltött.
Az
erő…
Eren
előtt elsötétült a világ.
Az
Alapító ereje mindent beborított.
Megjegyzés:
*Találtam
egy teóriát, ami szerint Rod felesége, Lady Reiss a Galliard családból
származik. :) Nagyon megtetszett, úgyhogy belevittem a történetbe néhány mondat
erejéig.
Éééés
egyszerre jó sok minden történt! Pieck tényleg
Ackerman. Igazából ez egy nagyon tetszetős teória, Pieck az egyetlen, akinek
nem ismerjük a vezetéknevét a harcosok közül, így biztos vagyok – vagy csak
voltam? – benne, hogy lesz ennek jelentősége… Nem lenne nagy csavar, ha
kiderülne, hogy Ackerman? :D És igen, nagyon sokan felhívták rá a figyelmemet,
hogy de egy Ackerman nem lehet óriás. Először is, amikor ez a történet
elkezdett íródni, még nem tudtuk, hogy az Ackermanok lehetnek-e óriások vagy
sem, bár már akkor is olyan érvek jöttek, hogy az Ackerman-gén dominánsabb. Én
még most sem vagyok benne teljesen biztos, hogy nem lehetnek. Oké, technikailag
óriáserő birtokosai óriástest nélkül, de… ettől függetlenül miért nem
tehetnének szert óriáserőre? Egyetlen hivatalos, konkrét infó az egészről, hogy
NEM TUDNI, mi történik, ha beléjük fecskendezik a szérumot. Azt később Eren egy
árva szóval sem említi a 112. fejezetben, hogy arra is rájött, hogy így nem
lehet, plusz anno készült egy interjú, amiben arról esett szó, hogy mi
történik, ha az illető Ackerman és királyvérű is, melyik erő érvényesül.
Szóval… (Mindegy.) Mivel ez egy fanfiction, lehetnek azok, és Pieck teljes neve Pieck Ackerman, hogy mindenki boldog legyen.
Az
Ackerman család… Tehát tudjuk, hogy az eldiai király védelmezői, az erő
feléled, ha az Ackerman talál egy „gazdatestet”, valakit, akiben királyi vér
csörgedezik, vagy valaki mást, akivel összetéveszti ezt (Eren példája), és
akitől egyfajta parancs hangzik el, ami aktiválja a benne levő kódot. Onnantól
kezdve az Ackerman-énje átveszi az irányítást az addigi énje felett, és emiatt
később fejfájásai lesznek – a régi énje harcol az Ackerman-gén ellen. Ebben a
fejezetben Zeke, aki királyvérű, arra tett kísérletet, hogy a parancsai
mennyire vannak hatással az Ackermanokra. Nem hinném, hogy a mangában lesz
ilyesmi – pláne, ha azt nézzük, hogy előbb fulladnak bizonyos emberek a
folyóban, mintsem hogy bármit is megtudjunk róluk –, de felcsigázott a
gondolat, hogy Levinak esetleg engedelmeskednie kell Zeke-nek. :D
Ami
az Alapító Óriást illeti, nos, az erejét mindig is nagyon összetettnek
gondoltam. A manga fényében most már tudjuk, hogy az emlékmódosításon túl még
másra is képes… és valami valamilyen módon
itt is meg fog jelenni. ;)
Kb. 1 hét múlva kiegészítő fejezet
érkezik!
Beharangozó:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése