4.
felvonás
–
Nem értem, őt mi a francért kellett magunkkal hoznunk. – Eren Levi mellett
sétált, de a távolság ellenére is úgy hallotta Oluo hangját, mintha a fülébe
ordította volna a megjegyzését. Levi különleges osztagába tartozott – Elddel,
Guntherrel meg Petrával egyetemben –, és jóformán azóta morgolódott fennhangon,
hogy kitették a lábukat a Felderítő Egység főhadiszállásról, ahol átmenetileg
Eren is szállást kapott magának. (Vagy legalábbis addig, amíg nem alkalmazott a
ghoulok életéhez.)
Erről
természetesen Eren édesanyja, Carla is tudott, ugyanis Erwin szíveskedett még
az első estén felhívni őt, hogy megnyugtassa, Erennek nem esett komoly baja, a
mértéktelen evőt megölték, és lehullt a lepel mindenről, amit eddig titkolt a
fia előtt. Eren is beszélt vele telefonon, rövidre fogta, kimérten
válaszolgatott az anyja türelmetlen faggatózására. Amikor szóba került a
majdnem két évtizedes hazugság, az anyja szokatlanul csendessé vált. Bocsánatot
kért, hallatszott a hangján, hogy a könnyével küszködik.
Eren
elszégyellte magát, és az ajkát harapdálva hallgatózott. A vonal túlsó végén
beállt a kínos csend, Carla már nem szipogott többé. Mikor elbúcsúztak
egymástól, úgy adta vissza a telefont Erwin parancsnoknak, mint akiből
kiveszett az élet. Az ölébe ejtette a kezét, egész éjszaka szótlanul meredt
maga elé. Néha kortyolt egyet a kávéjából, néha felfigyelt a kintről beszűrődő
hangokra; próbálta kitalálni, hogyan legyen tovább. Próbálta kitalálni, mi
történhetett Arminnal.
Hogyan
tovább, hogyan tovább?
Egyszerűen
nem tudta.
Fogalma
sem volt, mit kezdjen magával.
Amikor
három nappal később Levi hadnagy megelégelte az önsajnálatát, és gyakorlatilag
feltépve a szobája ajtaját, kiparancsolta őt, hogy derítsék ki, mi lett azzal a
kölyökkel. Állítása szerint így is túl sokat vártak rá, hogy méltóztasson velük
jönni, Eren pedig nem tiltakozott; a friss levegő jót tett, és előtte annyi
kávét tuszkolt magába, hogy az emberillat sem zavarta annyira. A gyomra inkább
émelygett, mintsem az ennivalóért könyörgött volna, és amikor megemlítette ezt
Levinak, a férfi nem reagált rá. Ellenben Oluo azonnal ráripakodott, mintha
kötelességének érezte volna, hogy Levi helyett is leteremtse:
–
Nem érünk rá egész nap! Szedd a lábad! Különben is, nem értem, minek kell
velünk jönnöd, csak hátráltatsz minket a fontos munkánk… Áú!
–
Látod? – zárkózott fel Eren mellé Petra. – Így jár az – mutatott Oluóra –, aki
feleslegesen jártatja a száját. Remélem, leharapta a nyelvét.
–
Na de Phetra! – háborodott fel az említett. A nyelvét markolta, Erent nem
különösebben izgatta a vér látványa. Jóllakottnak érezte magát, a kávé megtette
a hatását. (Meg az a korábbi zacskó, amit egy alacsony, szőke lány hozott be,
és vágott oda hozzá. Hideg volt a tekintete, jeges-kék, mégis érdeklődés
villant benne fel, mikor Eren mohón nekiesett az ételnek. Bármennyire nem akart
emberhúst enni, bármennyire is tiltakozott ellene zsigeréből, többé mintha
képtelen lett volna uralkodni az állatias ösztönein: rávetette magát, a szájába
tömte, ami meg nem fért bele, az az ölébe potyogott. Onnan is felszedte. – Hogy
mondhatsz ilyet, szerelmem?
–
Ne is törődj vele. – Petra megrántotta a vállát, a szeme sem rebbent Oluo
vallomásától. Úgy festett, mint aki teljességgel hozzászokott volna már a ghoul
efféle megnyilvánulásaihoz. Ahogy Eren körbepillantott, rájött, hogy valóban
így volt. Eld a fejét csóválta, Gunther a kuncogásával küszködött, Levi hadnagy
meg kifejezetten unott arcot vágott.
Tehát ez köztük tényleg mindennapos
dolog – gondolta. Idővel talán nekem sem lesz annyira furcsa.
Aztán
persze rögtön fejbe kólintotta magát!
Idővel?
Nem
akart a Felderítő Egységgel maradni. Nem akart ghoulként élni.
A
régi életére vágyott, az anyjára és a legjobb barátjára, Arminra.
Semmi más nem kell! – szorította ökölbe a kezét. Csak őket akarom épen és egészségesen! Senki és semmi nem számít!
Egyedül ők… Kérlek, add, hogy Armin… Hogy megtaláljuk… és hogy ne essen baja!
Jól kell lennie – kezdte el győzködni magát. Tudom, hogy jól van. Ő nagyon okos. Biztos vagyok benne, hogy ki tudott
jutni… Valahol bujkál. Lehet, hogy segítettek rajta is a ghoulok. Lehet, hogy…
csak arra vár, hogy rátaláljak.
Nyelt
egyet, kiszáradt a torka.
Éhség?
Ugyan.
Amit
érzett, azt nem lehetett az éhséggel azonosítani, bár kellőképpen intenzívnek
bizonyult.
–
Eren? – villant rá Levi tekintete. Véletlenül sem vegyült aggodalom a hangjába
– közömbösnek látszott, amilyen az egész lénye is volt.
Ezt semmi sem érdekli? – fintorgott Eren.
Nemet
intett.
–
Minden rendben – suttogta rekedten. – Jól vagyok.
–
Ha szeretnéd, visszafordulhatunk – ajánlotta rögtön Petra. – Ugye, hadnagy?
–
Ha már idáig eljöttünk… – Levi összevonta a szemöldökét, félúton meggondolta
magát. Felhümmögött, tetőtől talpig végigmérte a fiút, majd lassan bólintott
egyet. – Igen – mormolta. – Visszafordulhatunk.
Eren
a fejét rázta.
–
Nem kell – mondta. – Jól vagyok. Tényleg! – bizonygatta, mikor négy kérdő
tekintet szegeződött rá. A ghoulok nem hittek neki, de nem próbálták
meghazudtolni a szavait. Ha azt mondta, hogy kibírja, akkor kibírja. Ezt Eren
kimondottan tisztelte bennük.
–
Akkor próbáljuk minél előbb megtalálni a barátodat – mosolygott rá Eld
biztatóan. – Remélem, nem aggódsz miatta túlságosan.
–
Ha a környéken van – toldotta meg Gunther –, akkor biztosan megtaláljuk.
–
Ha köze van hozzánk, akkor pláne –
jelentette ki Petra is. – Megvannak a kapcsolataink, hogy kiderítsük, ki mit
hallott a mértéktelen evőről. Akár hiszed, akár nem, a mi világunkban is
megvolt a maga hírneve, ezért is figyelt fel rá a Felderítő Egység. Hatalmas
hibát követett el, amikor megszegte a szabályainkat, és nekilátott a
mészárlásnak. – Megigazította az álarcát, nem keltette egy félelmetes ghoul
látványát. Valamennyi ghoul közül Eren őt kedvelte meg a legjobban. Pontosan őt
zárta egyből a szívébe, és tőle tartott a legkevésbé. Meg „Burgonyalánytól”,
mert ő tényleg csak az emberi ételekről faggatta, és egy cseppet sem érdekelte,
hogy nem tudja megemészteni őket.
Talán tévedtem… Talán mégis vannak…
normális ghoulok?
Emberinek aligha nevezhette őket, viszont a „normális” jelző is
olyan furcsán jött ki. Voltak ghoulok – és akkor próbált nagyon erősen nem arra
gondolni, hogy most már ő is közéjük tartozott –, akiknek a létezését
valamennyire el tudta fogadni, mert azon kívül, hogy megtisztították a világot
azoktól, akik szégyent hoztak a társadalmukra, az égadta világon semmit sem
ártottak az emberiségnek. A Felderítő Egység tagjai szemlátomást ilyenek
voltak. Minden egyes nap megküzdöttek azzal, hogy beilleszkedjenek – hogy az emberek
számára látszólag elvegyüljenek a világban, s hogy soha senki ne jöjjön rá,
hogy miféle szörnyetegek is valójában. Ők „normális” életet éltek, dolgoztak
vagy éppen iskolába jártak, a plázákban vásároltak, a játékboltokat
fosztogatták a PC-kért.
Lehetek én is ilyen? – tűnődött el Eren. Lehetek
újra… a régi Eren?
Armin
nélkül biztosan nem.
Az
ajkába harapott, elmosolyodott a vigasztalást hallgatva.
–
Armin jól van – mondta végül hangosan, mire Eld megveregette a vállát.
–
Ez a beszéd, Eren – vigyorogta. – Így kell hozzáállni a dolgokhoz.
–
Tartson ki a lelkesedésed – bólogatott Gunther.
Végigbeszélgették
az utat. Levi hallgatott, Oluo pedig csupán gúnyos megjegyzéseket tett rá, vagy
éppenséggel Levi hadnagyot utánozta nagy elégedettséggel, Petra, Gunther meg
Eld viszont annyira kedvesen és annyira érdeklődően csevegtek vele, hogy Eren
észre sem vette, hogy időközben megérkeztek az Arlert család háza elé. Mikor
erre ráeszmélt, mintha kiszipolyoztak volna belőle mindent. Nem kapott a
levegőt, s a testén érezte a mértéktelen evő nyálát, a leheletét, a csápjait…
Sokkba esett, és csak akkor tudott kikerülni, mikor váratlanul egy kéz simult a
vállára.
Felkiáltott.
Halálra
rémült, de csak Levi hadnagy volt.
Az
érintés ott maradt, erős volt és határozott, nem hagyta, hogy Eren ismét magába
zuhanjon.
–
Készen állsz, Eren? – kérdezte tőle meglepően szelíden.
Eren
persze nem állt készen. Hogyan is állhatott volna?
–
Igen – felelte mégis hangosan. – Menjünk.
–
Ó? – Levi megemelte a szemöldökét, elismerően nézett rá. Elismerés ide vagy
oda, Eren nem törődött vele; leküzdötte a torkát összeszorító rossz érzést, még
a kezét sem kellett többé a gyomorszájára szorítania. A kapu reccsent egyet,
ahogy kinyitották; mindannyian – Erennel az élén – megindultak az Arlert család
házának bejárata felé.
Persze
a ház romokban volt – a rendőrség szalagokkal kerítette körbe, elszántan
nyomozott. A mértéktelen evő halála megnyugtatta Shiganshina körzetet, ám nem
annyira, hogy az emberek csak úgy hozzászokjanak a ghoulok gondolatához. Még
mindig gyűlölték őket, ki akarták irtani a fajukat. (És a hírek valamiért
egyáltalán nem szóltak Arminról, mintha soha nem is élt volna a nagyapjával egy
fedél alatt.)
–
Ott feküdt Mr. Arlert – suttogta, mikor beléptek a csatatérre. – Armin… Ő akkor
már nem volt sehol.
–
De amikor telefonált, már bajban volt – ráncolta a homlokát Levi. – Jól mondom?
–
Igen. A mértéktelen evő… – borzongott meg Eren. – Akkor már biztosan itt volt.
–
Hm.
Levi
körbenézett. A szoba többet változott, mint azt Eren gondolta volna: lerítt
róla, hogy brutális harcot vívtak, a mértéktelen evő nem adta magát egykönnyen.
Az, hogy Levi és Mikasa mégis győztek ellene… Mindketten kivívták Eren
elismerését.
–
A ghoulok legerősebbje – súgta a fülébe Petra, aki elkapta a pillantását. –
Levi hadnagy. Így hívja a társadalmunk. A ghoulok legerősebb katonája. Mit
gondolsz, illik rá? – jelent meg egy mosoly a szája szegletében.
–
Nem kérdés – dünnyögte Eren válaszul. – És akkor Mikasa lenne a második
legerősebb?
–
Harmadik – javította ki Gunther somolyogva. – Még nem találkoztál Mikével.
–
Mike? – pislogott nagyot Eren. – Ő is… felderítő? – Ő is egy újabb ghoul, akivel meg kell ismerkednem, ha azt akarom, hogy
elfogadjanak, erről szólt igazából a kérdés.
–
Kevés ghoul van, aki kiérdemelte Erwin parancsnok bizalmát – magyarázta Eld. –
Levi hadnagy úgymond a jobbja, de mielőtt összeszedte volna, ezt a pozíciót
úgymond Mike töltötte be. Ő egy… nagyon különleges ghoul. Hihetetlen a
szaglása, ez teszi kiemelkedővé. Az eső elnyomja a szagokat, de Mike orrát nem
tudja megtéveszteni.
–
Ő mindenkiről szimatot vesz először, mielőtt jobban összeismerkednének –
kuncogta el magát Petra. – Különcnek mondanám, de ő egyszerűen ennyire
különleges. Ha majd találkozol vele, biztos vagyok benne, hogy egy-kettőre
megkedvelitek egymást.
–
Aha, hogyne.
–
Ne lógasd ennyire az orrodat! – veregette meg a hátát Gunther. – Ghoulnak lenni
nem a világvége. Ha megtanulsz együtt élni vele, azzal, hogy te ghoul is meg
ember is vagy, sokkal könnyebb lesz. Ha pedig megtanulod a szabályokat,
kiismered az életmódunkat… és alkalmazkodsz hozzánk, gyerekjáték lesz a
boldogulás az emberek világában.
–
Úgy van – értett egyet Eld bólintva. – Nem kell remeteként leélned az életedet,
Eren. Kimehetsz és szabadon mozoghatsz a nagyvilágban, csak tudnod kell, mire
kell odafigyelned. Iskolába járhatsz, dolgozhatsz, családot alapíthatsz.
Mindent, amit emberként megtehetnél, megtehetsz ghoulként is.
–
Aha, hogyne – motyogott újból. Nem hangzott valami meggyőzőnek, szerencsére
azonban a többiek nem folytatták a bátorítást. Levi, aki mindeddig
szemöldökráncolva vizsgálódott, váratlanul lehajolt a felborított kanapé
mellett, és benyúlt a nehéz bútor alá. Oluo, Gunther és Eld egy pillanat alatt
az oldala mellett termettek, megemelték a kanapét.
Valami
felfénylett, majd nyomban elsötétült.
Valami…
Egy
telefon!
Eren
hangosan felzihált; azonnal felismerte.
–
Az Armin telefonja! – kiáltotta; a hangja visszhangot vert a néma helyiségben.
Levi hátrasandított a válla fölött, majd szó nélkül átnyújtotta a készüléket. –
Le van merülve – állapította meg Eren csalódottan. – A francba! Töltőt…
Gyorsan, töltőt – nézelődött körbe. – Valakinek…
–
A bázison feltöltjük – mondta erre Petra lágyan. – De legalább Armin telefonja
megvan.
–
Legalább… – Eren szíve őrült iramban dobogott a mellkasában. – Legalább ez
megvan… – motyogta, és maga sem értette, minek örült meg ennyire. Mit számított
egy vacak telefon? Armin… Egyedül ő
számított.
Átkutatták
az egész házat, azonban néhány karmolászáson és megannyi törmeléken kívül nem
találtak semmit. Egészen addig, míg Levi elő nem hozakodott vele, Erennek
eszébe sem jutott, hogy vajon a rendőrség hogyhogy nem találta meg Armin
telefonját. Nem ellenőrizték le a kanapét? Ennyire nem tudtak Armin létezéséről?
Hogy lehetett az? Hogy szívódhatott fel valaki Shiganshina körzetben? Hogy volt
az egyáltalán lehetséges, hogy valaki úgy élt együtt a nagyapjáról, mintha soha
nem is létezett volna?
–
Ez már messziről bűzlik – húzta el a száját Levi. – Az a kölyök pontosan
kicsoda?
–
Armin szülei a ghoulok után nyomoztak – mesélte el végül Eren, miután már
visszatértek a főhadiszállásra, és Petra mindenki elé lehelyezett egy
kávéscsészét. A feketekávé keserű volt, mégis jóízű, Eren gyomra remegett az
izgatottságtól, ahogy végre belekortyolhatott. – Nem tudni pontosan, mi
történt, egyszer csak eltűntek. Armin nagyon kicsi volt… Gyakorlatilag a
nagyapja nevezte el, annyira kicsi. A legkülönösebb az egészben az volt… hogy
anya állítása szerint a rendőrség semmit sem nyomozott. A ghoulok, ennyit mondtak a környékbeliek, bizonyára azok intézték el
őket, és aztán megsemmisítettek minden nyomot. Nem tudom, mi után kutattak… De
a ghoulok társadalmával volt kapcsolatos… És valami fontos lehetett, ha egyik
napról a másikra mindkettőjükkel végeztek – borzongott meg. – De nem hiszem… –
emelte meg aztán a hangját, mikor mindenki ránézett. – Nem hiszem, hogy a
mértéktelen evő emiatt választotta őket… Armin… Ő nem csinált semmi ilyesmit.
Ő… átlagos ember volt. Kíváncsi természetű, igen, a nagyapjának viszont csak ő
maradt… Nem vitte volna a vásárra a bőrét ilyen ostobaságért… Ő… Mindig tudta,
mi a kötelessége.
–
Tudja – javította ki Mikasa. – Még él. – Vigasztalásnak szánta, az
ajkán nagyon halvány, egészen kedves mosoly tűnt fel, és ahogy Eren ránézett,
és ezt megértette, a remény újra feléledt benne. Visszanyelte a könnyeit; a
szemét dörgölte, bólintott egyet.
–
Igen… Él. – A tekintete a telefonra siklott, amit éppen töltöttek. A Felderítő
Egység főhadiszállásáról nem lehetett volna megmondani, hogy egy főhadiszállás.
Egy cseppet sem látszott katonai alakulatnak, sem valamilyen rendőrségi
szervnek – egy átlagos ember számára egy átlagos kávézó volt, ahol finom
kávékat készítettek a pultosok, varázslatosan mosolyogtak mindenkire, s
rendkívül türelemmel hallgatták végig az emberiség kevésbé intelligens
példányainak bunkó beszédét.
–
Állj vissza a pultba – dörmögte oda Mikasának Levi. – Sasha mindent felfal,
amit csak talál.
–
Hallani akarom, amiről beszélgettek. Különben is, zárva vagyunk, nem igaz?
–
Ez nem jelenti azt, hogy nem érkezhetnek váratlan vendégek – sötétült el Levi
arca. Undorral piszkálta a kávéját, végül pedig jó messze eltolta magától. –
Remek – horkantotta. – Remek.
–
Tehát váratlan vendégeink lesznek? – vonta föl a szemöldökét Mikasa. – Mégis
kicsodák?
–
Ha én azt tudnám… Kérdezd Erwint, most meg menj a pultba! – intett Sasha felé.
– Most nézd, mit csinál! Megpróbálja megenni, amit az embereknek árulunk
sütiket! – Az említett szája tele volt, így alig lehetett érteni a
visszavágását.
„Holnap már nem finom, úgyis frisset
kapnak!” – hámozta ki nagy
nehezen Eren. Jean a fejét ingatta, Connie a kávéjába vigyorgott, a velük
egykorú fiatalok közül pedig szemlátomást mindenki roppant jól szórakozott.
Eren őket is egytől egyig végigmérte. Jeant két oldalról két magas fiú fogta
közre, az egyikük egy barna hajú, a másik egy szőke volt. Eren a nevüket is
elcsípte – Bertolt és Reiner. A szőke lány pedig, akivel már
korábban találkozott, az Annie névre
hallgatott.
Nem lesz ez olyan nehéz – gondolta. A Felderítő Egység viszonylag kevés
felderítőből állt, olyasfajta ghoulok csatlakoztak, akik az asszimilálódás után
vágyakoztak, ahelyett, hogy az emberek ellen fordultak volna. Eren szívesen
memorizálta a nevüket, és még véletlenül sem kezdett megbarátkozni a
helyzettel.
Ezek
a ghoulok… rendesek voltak a maguk
csipkelődős stílusuk ellenére is.
–
Tehát akkor – köszörülte meg a torkát Jean. – Ez az Armin… lehet, hogy valaki? Mármint – magyarázkodott, mikor
rávillantak a tekintetek –, úgy értem, hogy valamilyen köze van hozzánk. Talán
a szülei ráakadtak valamire… Talán valami olyasmibe ütötték bele az orrukat,
amiről még mi sem tudunk, és most úgy döntöttek, nem hagynak túlélőket. Talán
az öreg, a nagyapa tudott valamit, és…
–
Armin nagyapjának voltak feljegyzései – szakította félbe Eren tágra nyílt
szemmel. – Nagyon sok információt gyűjtött össze az évek folyamán a
társadalmatokról. Lehet, hogy… Igen – motyogta. – Lehet, hogy valami ilyesmi. –
Megnedvesítette az ajkát, próbált visszaemlékezni, miket mondott Armin. – A
falakon túli világ – motyogott tovább. – A 11.
körzet… Azt hiszem, a neve valami…
–
11. körzet? – ismételték kórusban a ghoulok.
–
11. körzet? – visszhangozta Levi
hadnagy is. – Mit tudsz a 11. körzetről?
–
Nem sokat – ingatta a fejét Eren.
–
Ennél rosszabb már csak az lenne, ha megemlítené…
–
De hallottam a 24. körzetről is.
–
Istenem – szusszantott fel Jean. – Pont ez az. Kár volt rágondolnom.
–
A legjobb lesz, ha valaki sürgősen felvilágosítja a dolgainkról – dőlt hátra
végül Levi. – Mikasa, remélem, ezt rád bízhatom.
–
Persze.
–
Nagyszerű. – Levi fáradtan dörgölte meg az orrnyergét. – Kár, hogy az öreg már
nem él. De mindenképpen megemlítem Erwinnek, ha visszatér, hátha ő többet
tudott. Az anyáddal is beszélni kellene. Ha jól tudom, ő ismerte a kis barátod
szüleit is, nem?
–
Ja – préselte ki magából nehezen Eren. Az anyja. Beszélni az anyjával. Beszélni
úgy, hogy nem arra gondol, hogy egész életében átverte. Aha. Persze, nagyon
könnyű lesz. Meg tudja tenni… Végül is… Carla az anyja volt, és szerette őt.
Nem gyűlölte meg, csupán neheztelt rá egy kicsit.
–
Akkor ez pedig a te feladatod lesz, kölyök. – Levi felhörpintette a maradék
kávéját. Hátratolta a székét, felállt, és ahogy mozdult, Eren meglátta rajta a
fáradtságot. Egész nap talpon állt, és Petra állítása szerint nem is aludt
sokat. Nem szokott, nem volt rá szüksége. És persze mások nyűgjeit is végig
kellett hallgatnia. Eren nem csodálta, hogy belefáradt.
A
telefon csipogott egyet, teljesen feltelt.
Eren
abban a pillanatban nekiesett. Ezerszer látta, amikor Armin beírta a PIN
kódját, azt is, hogyan oldotta fel a jelkódot. A híváslistára ment, és elakadt
a lélegzete. Közvetlenül azután, hogy Armin felhívta, valaki mást is
tárcsázott. Valakit, akivel utána… többször is beszélgetett. A szívverése
azonnal felgyorsult.
Mielőtt
bárki megakadályozhatta volna, tárcsázta az ismeretlen számot.
– Halló? – Ismeretlen hang szólt bele, Eren nem bírta tovább
türtőztetni magát.
–
ARMIN! – kiáltotta. – HOL VAN A BARÁTOM? KI VAGY? MIT TETTETEK VELE?
A
vonal túloldaláról néma csend hallatszott.
–
Armin! – Eren felcsuklott. – Armin… Kérem… Hol van… Látni akarom… Én csak…
–
Eren… – Levi a vállára tette a kezét, a másikkal a készülékért nyújtózott. Eren
kihangosította. Úgy dobogott a szíve, hogy azt hitte, nem fogja túlélni.
Percek
teltek el… Hosszú, fájdalmas percek.
És
akkor…
– Eren?
Armin hangja volt.
ARMIN.
HANGJA. VOLT.
Istenem…
Eren
lerázta magáról Levi jobbját – úgy kapott a telefon után, mint aki az eszét
vesztette.
–
Armin! Hol vagy? Jól vagy? Mi történt? Istenem, Armin, én… – Elcsuklott a
hangja, rázni kezdte a zokogás. – Hagyd a francba a ghoulokat, már nem érdekel!
– kiáltotta a készülékbe, miközben letörölte a könnyét. – Csak látni akarlak…!
Kérlek, Armin… Kérlek… Csak látni akarlak… Látni… most azonnal…
De
Armin nem válaszolt többet. Hallatszott a kapkodó légzése – mintha őt magát is
a sírás fojtogatta volna –, és aztán…
A
vonalat bontották.
Eren
az öklével az asztalra vágott, a kávé kifröccsent.
–
Miért…
Miért?
Nem
tehetett róla. Nem érdekelte, hogy mindenki bámulja, nem érdekelte, mennyire
szánalmasnak tűnt a remegő látványa.
Felzokogott.
Készült: 2019. 05. 06. –
05. 11.
Megjegyzés: Az igazán szemfülesek szerintem rájöttek, mi ihlette
Eren kétségbeesett vallomását Arminnak. ;) (Akik kevésbé, azok a 3. évad
alapján rájöhetnek.)
Újra
kéne néznem a Tokyo Ghoult – bár tény, hogy a saját világomat szeretném
felépíteni a két alap alapján. Ez-az eltérő lesz, az biztos (pedig én azt
tényleg szeretem, ha valami kiszámítható).
Armin
tehát él és virul, na de a kérdés változatlan: HOL A POKOLBAN VAN?!
Folytatás hamarosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése