2019. november 27., szerda

Az aletiométer – 3. és 4. felvonás [crossover; spoiler?]


III.


Álom a virágos mezőn

Erennek nem voltak barátai, és ennek semmi köze nem volt az árvaságához, hiába fogta arra. A viselkedéséhez annál inkább, de ezt a világért sem vallotta volna be. A kollégium mestere, amikor fülébe jutott a legelső incidens, ami ebből fakadt, azt a tanácsot – parancsot – adta, hogy tegye félre a gyerekes álmodozását, és maradjon a realitások talaján, akkor talán nem fogják elpáholni a környékbeli suhancok. Eren köszönte szépen, ám nem kért belőle. Daimónja csendes beletörődéssel vette tudomásul, hogy minden egyes nap a nem létező erejüket fitogtatják a kollégiumtól nem messze eső sikátorban.

– Csak azt felejted el – morogta utólag –, hogy ami neked fáj, az nekem is baromira fáj.

– Kérlek, ne haragudj már rám ennyire, Armin… – Eren bocsánatkérően cirógatta meg a kicsi nyuszt bundáját. A kisállat nekidörgölőzött a tenyerének, majd az ölébe kuporodott. Egy kilenc ágú fa árnyékában pihentek, kékeslilába hajló virágok vették őket körül. – Tudod, hogy ez becsületbeli dolog. Brice csupán azt kapta, amit megérdemelt. Az én barátaimmal senki sem szórakozhat, ezt megmondtam. Brice ostoba, amiért nem vett komolyan.

– Ha megfogadnád a Mester tanácsát, biztos lennének barátaid rajtunk kívül – jegyezte meg álmosan Armin. Összegömbölyödött Eren ölében, és boldogan hagyta, hogy Eren finoman a bundáját simogassa.

– Pf! – horkant fel Eren. – Olyan barátokra, mint Brice és társai, nincs is szükségem! Jót nevetnek rajtam, de nézd csak meg, Armin, ha elkerülünk innen, és csatlakozunk Lord Zeke-hez északon, és mi is a Port tanulmányozzuk majd, meg jegesmedvékkel találkozunk, párhuzamos világokba utazunk, egytől egyig irigyelni fognak.

– Vagy áldani az eszüket, amiért időben megtartották tőlünk a tisztes távolságot.

– Badarság.

Armin nagyot ásított.

– Tényleg nem kellene ennyit álmodoznod, Eren. Lord Zeke sosem fog minket magával vinni.

– Ha Lord Zeke nem is, akkor majd megoldjuk magunktól.

– De nincstelenek vagyunk. És ha elmennénk, még hálátlanok is lennénk. A Mester befogadott minket, a sajátjaiként nevelt fel bennünket.

– Téged én neveltelek fel – forgatta a szemét Eren –, ami pedig engem illet, senki sem kérte meg rá, hogy gondoskodjon rólam. Hagyhatott volna az utcán is éhezni, senkije sem vagyok. Se rokona, se családi barát gyermeke. Az égvilágon senki.

– Valaki mégiscsak megkért rá. Azt írták a levélben, hogy tanítson téged.

– Vajon ki küldhette azt a levelet? – tűnődött el. Tizenkét év telt el azóta, hogy egy levél kíséretében otthagyták a kollégium küszöbén; a Mester csak annyit árult el, hogy alig párnapos gyermek lehetett, apátlan-anyátlan kis árva, aki igazán hálás lehetne, amiért meleg otthont és ételt adott neki, és nem dobta az utcára. A jobb napokon Eren szíve csordultig telt hálával, a rosszabb napokon azonban azt kívánta, bárcsak sosem vette volna magához a Mester. Hangulatától függetlenül egy kérdés mindig ott motoszkált benne: vajon ki írta a levelet, és milyen kapcsolat fűzte Shadis mesterhez?

Aznap, amikor a Titánok felbukkantak a körzetben, hétágra sütött a nap. Erent elnyomta az álom a mezőn. Hogy miről álmodott, azt utólag nem tudta megmondani. Hosszú volt és rémséges, Lord Zeke történetei keveredtek a saját kreációival: félbevágott gyermekeket látott, fénylő átjárókat más világokba, egy arany iránytűt, amelynek a mutatója állandóan pörgött. Egy lány is szerepelt benne; nyakában sötét sálat viselt, ajka mozgott, néma szavakat formált. Eren leolvasta őket az ajkáról.

– Később találkozunk… Eren.

És ennyi volt.

Amikor felébredt, semmire sem emlékezett belőle. Fűszálak csiklandozták az orrát, és a nyugtalanító érzésen kívül, ami legutóbb is elfogta, mikor Lord Zeke távozott a kollégiumból, semmi sem maradt meg.

– Nagyon hosszú álmot láttam – magyarázta suttogva Arminnak –, de fogalmam sincs, miről szólt.

– Téged ismerve, semmi jóról. – Armin a levegőbe szimatolt, egy cseppet sem érdekelték Eren álmai. – Biztosan Brice álmodban is behúzott neked egyet. Apropó, belilult a szemed, tudsz róla? Persze így jár az, aki… Hékás… – A kis nyuszt hangja döbbenten csengett. – Te most sírsz? Eren?

– H-hogy én? – Eren megérintette az arcát, nedves volt a könnyektől. Lehetetlen! Észre sem vette!

– De ennyire nem is fájhat – pislogott nagyokat Armin. – Szinte nem is érzem.

– N-nem fáj… – Óvatosan végighúzta az ujját a lehunyt szemhéján, gyengéden kitapogatta a duzzanatot. Armin nem hazudott, csúnyán bedagadhatott, legalábbis a tapintás alapján. Csúnyán ki is fognak a kollégiumban is, de Brice megérdemelte, amit kapott. De ha nem fáj… akkor mitől sírok?

Az ajkába harapott, nem mert Arminra sandítani.

– Menjünk inkább – kérte rekedten, mire Armin sietve felfutott a karján. Kicsi pele alakját választotta; a karmával Eren vállába mélyedt, úgy kapaszkodott meg. Egymásnak dőltek, amennyire csak tudtak; Eren szíve hangosan kalapált. Armin testének közelsége nyugtatta meg végül, űzte el a fojtogató érzést, ami az álom után teljesen úrrá lett rajta. – Minden rendben lesz – suttogta a kisállatnak. – Siessünk vissza a kollégiumhoz, Shadis mester már aggódhat.

Armin hátán felborzolódott a szőre.

– Hidd el, nem attól kell félnünk, hogy aggódik miattunk – borzongott meg.

Eren elfintorodott.

– Muszáj eszembe juttatnod?

– A lelked része vagyok, kötelességem emlékeztetni minden hibádra.

– De jó, hogy csak a hibáimra!

– Hát… Ha nincs semmi említésre méltó, amiért megdicsérhetnélek…

– De Armin!

Az égbolt ragyogó, kék színben pompázott, egyetlen felhő sem takarta el a napot. Nyugodt, gyönyörű nap várt a körzet lakóira, és alig fél óra elteltével már Eren sem nyugtalankodott az álma miatt. Shadis mester a szobájába várta, a szolgálók pedig, amint megpillantották Eren koszos alakját, nyomban a fürdőbe parancsolták, hogy tisztálkodjon meg. A Mester okvetlen meg akar vele vitatni valamit, a legszebb ruháját kell felvennie. És kezdjen valamit a hajával is, úgy néz ki, mintha sosem látott volna fésűt!

Eren morogva engedelmeskedett.

– Csak tudnám, minek kell így kinyalnom magamat! – dohogta, miközben előásta a szekrénye mélyéből a lakkcipőjét. A haját hátrafésülték, büdös lakkot és mindenféle kencét fújtak rá, hogy egyetlen tincse se meredezzen az ég felé, és mire végeztek vele, Armin furcsa, nevetős hangot hallatott. Eren megnézte magát a tükörben. – Te jó ég – rázta ki a hideg a látványától. Úgy nézett ki, mint egy igazi ficsúr.

A szobája ajtaján ekkor kopogtak.

– Eren úrfi, elkészült?

– Ez Historia hangja! – örvendezett Armin.

A messzi távolban megszólaltak a harangok.

IV.


Látogatók a kollégiumban

– Ezerszer megmondtam már, hogy ne hívj Eren úrfinak! – förmedt rá Eren a szőke lányra, amint kilépett a szobája ajtaján. Historia vele egykorú, hányatatott sorsú lány volt; Arminon kívül az egyetlen barátja. A konyhán dolgozott, de elvégezte azokat a munkákat is, amiket a kollégium többi szolgálói a nyakába varrtak, hogy szabaduljanak délutánra. Nemigen akadt ideje játszani, ám amikor igen, akkor öröm szállt bele Eren kalandos játékaiba. Amikor Grice és társai nem azért páholták el Erent, mert megint nagyokat álmodott, akkor azért, mert Historiát csúfolták, Eren pedig a kötelességének érezte, hogy megvédje a lány becsületét. Hogy erre Historia sosem kérte, az nem számított. Meggondolatlanul ütött, és mire feleszmélt, már a földön hempergett valamelyik fiúval, és minden erejét bevetve sem tudott fölé kerekedni. (Armin sem.)

Még a mindenes Historia múltjáról is többet lehetett tudni. Két évvel korábban érkezett a kollégiumba, az anyja személyesen hozta el magával. Eren sosem felejtette el azt a napot, a szobája ablakából figyelte a díszes hintó begördülését az udvarra. Elsőre azt hitte, valamiféle nemes úr jött látogatóba a Mesterhez, csak azok ültek efféle lovas kocsikba.

A hölgy, aki elsőként kiszállt, Historia mamája volt, még a segítőkész inast is megelőzte. Fiatal és gyönyörű asszony látványát keltette, csinos arcát egyenes, sötétszőke haj keretezte, szeme kék volt és jéghideg, egészen acélos. Aranycsatos köpenye alatt bársonyruhát viselt, apró kezét hófehér kesztyűbe bújtatta. Erent azokra az előkelő hölgyekre emlékeztette, akik a társalgóba vonulva, egy csésze tea kíséretében várták dúsgazdag férjeiket, hogy megvitassák ügyeiket a Mesterrel.

– Ms. Lenz – köszöntötte a Mester. – Hát nem gondolta meg magát.

– Nincs az a pénz, amiért meggondolnám magamat – felelte erre Ms. Lenz. A Mester értőn bólintott, majd tekintete Historia csenevész alakjára siklott. A lányka az anyja mellett szinte teljesen eltörpült. Drága ruhák helyett rongyokba öltöztették, piszkosszőke haját pedig laza copfba fogták. Egy kócos hajú, nincstelen gyermeknek tűnt, nem egy gazdag hölgy jól nevelt lányának.

– Ő lenne az? – mérte végig a Mester.

Ez lenne az – préselte ki magából Ms. Lenz. – Adjon neki munkát, bármit, érdekel is engem, hogy mit tesz vele, csak soha többé ne kelljen látnom.

– Anya?

Historia a karjába kapaszkodott.

Ms. Lenz csinos arcát eltorzította az undor. Kirántotta a kezét lánya szorításából, és a szeme sem rebbent, mikor a hirtelen mozdulatnak köszönhetően Historia a földön kötött ki. Eren az ablakból is jól látta, hogy mennyire megütötte magát szegény lány. Shadis mesternek sem tetszett, ám egy rossz szót sem mondott.

– Nem vagyok az anyád! – sziszegte Ms. Lenz. – Soha többé ne merészelj így hívni!

– D-de…

– Nem akarom látni ezt a gyereket. – Ms. Lenz a Mester felé fordult. – Semmit sem akarok tudni róla. Ez a lány, ez a fattyú életem megkeserítője… – Állta a Mester pillantását, keményen és könyörtelenül, amilyenné az évek folyamán vált. – Bárcsak sosem szültem volna meg. Bárcsak lett volna elég bátorságom megszabadulni tőle, amikor tudomást szereztem a létezéséről…

Eren bánta, hogy bukón hagyta az ablakot. Historia mamája és a Mester ezt követően halk sugdolózásba kezdtek, így csak foszlányokat kapott el a beszélgetésükből. Szóba került valamiféle kísérlet, meg a gyermekek, és hogy a Lord megtiltotta, hogy Historiát odavigyék, pedig a Titánok… Eren ekkor hallott először a Titánokról, de ekkor még nem tudta, kicsodák-micsodák. Semmit sem tudott róluk.

Mikor búcsúra került a sor, Ms. Lenz szó nélkül sarkon pördült. Borvörös köpenye lobogott utána, miközben visszaindult a hintó felé, és mintha mit sem hallott volna Historia kétségbeesett kiáltozásából. A lányka előrelendült, hogy kövesse, a Mester azonban visszatartotta.

– Te maradsz, gyermek – érttette meg vele. – Mostantól ez a hely lesz az otthonod. – Egy ilyen elválást látva Eren könnyeket várt, szívet tépő zokogást. Úgy képzelte, egész éjjel Historia vergődését kell majd hallgatnia.

De nem ez történt.

Historia megtörölte az arcát, majd aprót bólintott. Nem voltak könnyek, nem zengett tőle az egész kollégium; édesanyja távozását néma beletörődéssel fogadta. Amikor a Mester bekísérte az épületbe, és rábízta a többi szolgálóra, Eren legnagyobb döbbentére még mindig nem lehetett hallani a hangját. Igazából napokon keresztül egyszer sem szólalt meg, csak csendben végezte a munkáját. Szorgos kezű, ügyes lánykának bizonyult, a Mester nem bánta meg, hogy nem küldte el, a konyhán sem volt rá panasz.

A környéken csakhamar híre ment, hogy új lakója lett a kollégiumnak; a körzetbeli gyerekek sietve összecsődültek, hogy megnézzék maguknak a „rongyos, néma kishercegnőt” – többen ugyanis így nevezték a lányt, tudatában, milyen körülmények között csöppent bele Eren életébe. Az is legalább ilyen hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem fog tudni beilleszkedni, vagy legalábbis csak annyira, amennyire Erennek sikerült. Miután első ízben megdobálták kővel – az a nyomorult Brice, dühöngött Eren, mikor rajtakapta a fiút az idióta barátaival –, csak pislogott rájuk, szája sarkában vérfolt játszott. Nem esett nekik, nem vádaskodott, nem védekezett. Semmit sem csinált, csak nézte őket. Ezzel a végletekig felingerelte Erent.

– Ha sosem ütsz vissza, újra meg újra el fognak verni. Ha meg sem próbálsz győzni, akkor mindig csak veszíteni fogsz. – Ezek olyan bölcsességek voltak, amiket szeretett magának mondogatni, Armin pedig ezeket hallva sóhajtozott a legjobban.

– Muszáj őt is belerángatnod a bajba? – sopánkodott egyből. – Rendes lánynak tűnik!

Historia daimónja azonban cseppet sem volt olyan, mint Armin. Ymirnek hívták, és ő sem állapodott még meg végleges alaknál, ezért ha nagyon belelendült a lány védelmezésébe, akkor valamilyen harcias állat formáját választotta magának. Armin fülét-farkát behúzva menekült fel Eren vállára, mikor megjelent egy büszke nőstényoroszlán alakjában.

Mivel mindkettőjüket kinézték a gyerekek a társaságukból, mindketten egyformának tűntek egymás szemében, egy csapásra barátok lettek. Annyi volt csupán között a tényleges különbség, hogy Historia senkinek sem élvezhette a támogatását a kollégiumban, a Mester is munkára fogta, hogy dolgozzon meg a lakhatásáért, míg Eren kiváltságosnak mondhatta magát, hiszen nyolc éves kora óta nevezhette pártfogójának Lord Zeke-et, a kalandor tudós-kutatót. Ez a tény Historia állítása szerint úrfivá tette őt, és hiába tiltakozott ellene, lakkcipőjében meg hátranyalt frizurájával most valóban úgy nézett ki, nem véletlenül részesült ebben a fogadtatásban, mikor ajtót nyitott.

– Tudod, miért kell vásári majmot csinálnom magamból? – tudakolta a lánytól, miután Historia kinevette magát. – Mindjárt megfojt ez a nyakkendő, annyira szoros! – panaszolta. – Ne nevess, ez egyáltalán nem vicces! Tényleg mindjárt megfulladok!

– Azért attól még messze állsz – ingatta a fejét Historia. – A kérdésedre a válaszom pedig az, hogy nem, ötletem sincs, miért kellett így kiöltöznöd. Valamiféle vendégek érkeztek a Mesterhez. Bevonultak a Mester dolgozószobájába, és azóta semmit sem lehet tudni. A Mester csak annyit mondott, hogy próbáljunk a rút kiskacsából hattyút faragni, meg hogy tudja, ez lehetetlen küldetés.

– Pf, az öreg direkt ingerel – morogta Eren.

– Ne aggódj, annyira azért nem nézel ki rosszul – szúrta oda Ymir gonoszul. Eren figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. Ymir stílusa hagyott maga után némi kívánnivalót, de ahogyan Armin örökölte Eren minden gyávaságát, úgy valószínűleg ő örökölhette az összes rosszindulatot Historiából. Eren ezt egy cseppet sem bánta, legalább nem neki kellett megbirkóznia Historia rosszindulatú énjével.

A lány hirtelen megállt. Már majdnem elérték a Mester dolgozószobáját, így Eren nem tudta mire vélni, miért nem volt többé annyira sietős az útjuk.

– Hallottad? – Historia csupán suttogni merte a kérdését. Eren igazi félelmet látott megcsillanni a szemében. – A konyhában csak erről pletykálnak.

– Micsodát?

– A Titánok – mondta. – Állítólag itt vannak.

– Állítólag?

– Mostanság sorra tűnnek el a gyerekek – hajtotta le a fejét. – Az olyan gyerekekre vadásznak, akiknek nincs senkijük. Akik senkinek sem fognak hiányozni, hogyha elviszik őket. Elviszik őket, és nem tudjuk, mit csinálnak velük. Azt mondják, felfalják. Vagy eladják őket. Vagy…

– Kettéhasítják őket – bólintott Eren szórakozottan. – Biztos vagyok benne.

– Láttad, hogy csinálják?

– Nem, de csak így csinálhatják. – Ugrott egyet, leutánozta a mozdulatot. Historia a falig hátrált, úgy megijedt.

– Hé, mit ijesztgeted az én drága Historiámat?! – háborgott Ymir. – Szeretnéd, hogy kivájjam a szemedet? – változott hatalmas madárrá és rikoltott fel hangosan. Abban a pillanatban Armin is alakot öltött, felkészült az összecsapásra. Erennek a szeme sem rebbent, ám megadóan emelte fel a kezét.

– Csigavér – mondta Historiának. – Nem én vagyok a rosszfiú.

– Megijedtem.

– Nincs mitől félned, téged nem visznek magaddal.

– Dehogynem! – húzta ki magát Historia. – A szolgákra is vadásznak!

– Lehet, hogy engem visznek el – rántotta meg a vállát Eren. – Nem tudhatjuk.

– Téged nem visznek el… Te úrfi vagy.

– A te mamád is valamiféle úrnő.

Historia arca elkomorult.

– Lehet – motyogta. – De az a mamám. Én nem vagyok kisasszony. Ha elvisznek…

– Egy cseppet se félj! – Eren megsajnálta a lányt. A vállára tette a kezét, és gyengéden megszorította azt. Most már Ymir és Armin sem fújtak egymásra, játékos civódásba kezdtek, ami során rendszerint Armin húzta ugyan a rövidebbet, ám nem okoztak egymásnak komoly fájdalmat. Eren Historia szemébe nézett. – Ha téged el is vinnének a Titánok, a világvégére is érted mennék.

– Ne beszélj butaságokat, Eren! – szidta meg Historia; arcán két piros folt jelezte zavarát. – A Mester sosem engedné!

– Akkor megszöknék – vont vállat. – Nem túlzottal érdekel a Mester véleménye. Hamarosan úgyis el fogok menni… Lord Zeke magához fog venni, hogy segítsek a kutatásaiban. Tudod, amolyan kísérleteket folytat a messzi Északon. Most éppenséggel a Porral kapcsolatban, ami, ha jól értettem, a felnőtteket már nem veszi körül, de a gyerekeket még igen. Tudod, nélkülem nem is olyan biztos, hogy be tudná fejezni a kutatásait – hetvenkedett, mire Historia a szemét forgatta.

– Aha, hát hogyne. Pont rád van szüksége egy olyan remek tudós-kutatónak, mint Lord Zeke.

– Nem véletlen lett a pártfogóm – büszkélkedett. – Már akkor tudta, hogy…

– El fogunk késni – szólt közbe Armin, gyakorlatilag beléfojtva a szót.

Historia a homlokára csapott.

– Jaj, te jó ég, tényleg! – Tágra nyílt a szeme a rémülettől. – Gyorsan, siessünk! – Azzal megszaporázta a lépteit, és dühösen intett egyet, mikor Eren és Armin lemaradva követték.

Armin valószínűleg nem tévedett: valóban késhettek egy kicsit, mert a Mester szúrós szemmel illette őket, mikor beléptek a dolgozószobába. Sosem látott emberek érkeztek vendégségbe, gazdagabbnál gazdagabbak, amolyan tudósfélék, még a Mester ritkán előszedett ezüst étkészlete is előkerült, hogy kedvükre tegyenek. Ezt látva, és tudván, hogy a Mester mennyire féltve őrizte a készletet, Eren az összes tudóst gyanúsan figyelte a szeme sarkából.

A Mester szerencsére nem titokzatoskodott többet. Nem jártak vendégről vendégre, hogy bemutassa, egyenesen a helyiség sarkában helyet foglaló hölgy felé terelte Erent, és menet közben izgatottan nyúlt a nyakkendőjéhez, hogy a helyére igazítsa. A gyors mozdulatnak köszönhetően Eren most már biztosra vette, hogy meg fog fulladni, annyira szorította a nyakát. Fél füllel elcsípte, amint a Mester reszelős hangon így szólt:

– Ő az a növendékem, akiről beszéltem, Lady Jaeger. Kérem, engedje meg, hogy bemutassam önnek Lord Zeke pártfogoltját, Eren Krugert. Eren, ne szégyenlősködj, menj közelebb. – Azzal bátorítóan előrelökte a fiút.

– Ravasz az öreg, ki hitte volna – dünnyögte az maga elé. Szíve szerint hátraküldött volna egy gyilkos pillantást a Mesternek, de nem okozhatott neki még nagyobb csalódást. Így is barbár kölyökként élte az életét a kollégiumban, és csak azt tanulta meg, ami tényleg érdekelte. Az algebra például nem tartozott közé. Olyankor egy másodpercre sem tudták lekötni a figyelmét, örökké csak álmodozott, és a kollégium falain túlra vágyott.

Nem mondhatnám, hogy annyit figyeltem illemtanon – szaladt át az elméjén a gondolat, miközben a vendég elé lépett –, de üsse kő. Csak nem lehet olyan nehéz pöffeszkedni, ahogyan azt a gazdagok csinálják. A hölgyeknek illik kezet csókolni.

– Eren Kruger – mondta hangosan és büszkén. Csak ennyit tudott magáról, a nevét. Azt a rohadt Mestert lehetett felelőssé tenni mindenért. Hogy mi állt ugyanis a levélben, amit Eren mellé mellékeltek, homály fedte. Eren hiába kérdezősködött, nem kapott válaszokat.

Legalább a nevemet elmondta – húzta el a száját egy pillanatra, aztán eszébe jutott, hogy mi a dolga, és minden figyelmét Lady Jaegerre fordította.

A hölgy, aki felállt, szép volt és fiatal, haja hosszú és fekete. Daimónja egy bozontos farkú, vöröses-fehér macska volt.

Lady Jaeger vagyok – nyújtotta a kezét Eren felé. Ajkán mosoly ült, szemében izgatott fény lobogott. – Kérlek, szólíts csak Friedának.



Megjegyzés: Tegye fel a kezét, aki azt hitte, Mikasa Eren másik barátja Armin mellett, illetve aki Carlát várta Mrs. Coulter szerepében! :D Szóval igen, öhm, Zeke/Frieda páros befigyel, és nem, Eren még véletlenül sem a gyerekük, ezt nyugodt szívvel elárulom.
1.) Eren ebben a történetben is Grisha és Carla fia, és annak is megvan az oka, hogy miért hívják Krugernek Jaeger helyett. Ki fog derülni, mi történt pontosan abban az évben, amikor megszületett, és hogyan került Shadis mesterhez. (Mit szóltok Shadis mesterhez? :D)
2.) Nem kell aggódni, Mikasa is érkezni fog, csak kicsit még várat magára.
3.) Nemcsak a filmet láttam, régebben – jó régen! – a könyveket is olvastam. Elsősorban a filmes univerzumban vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy nem lesznek majd olyan jelenetek, amik a könyvek alapján íródtak.
4.) Írni fogok folytatást – 5., 6. és 7. felvonás elkészült már, hamarosan feltöltöm őket. Szeretem ezt a koncepciót.
5.) Még nem néztem bele, de Az Úr sötét anyagai november elején rajtolt sorozat formájában, az előzetes alapján jónak ígérkezik, és úgy tűnik, tényleg a könyvekhez nyúlnak vissza, nem úgy, mint a filmverzió, Az arany iránytű. Az Úr sötét anyagai az összefoglaló elnevezése a trilógiának: Északi fény (ez gyakorlatilag Az arany iránytű, bár nincs teljesen feldolgozva a regény), A titokzatos kés, végezetül pedig A borostyán látcső.
6.) A felvonások során filmuniverzum ide vagy oda, ha őszinte akarok lenni, igazából mindhárom regényt összemostam egy kicsit, tehát semmi esetre sem a könyveket fogjátok visszakapni, de a Shingeki szereplőit mindenképpen beleillesztettem ebbe a nagyon érdekes és összetett világba.
Folytatás hamarosan.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése