III.
Álom a virágos mezőn
Erennek nem voltak
barátai, és ennek semmi köze nem volt az árvaságához, hiába fogta arra. A
viselkedéséhez annál inkább, de ezt a világért sem vallotta volna be. A
kollégium mestere, amikor fülébe jutott a legelső incidens, ami ebből fakadt,
azt a tanácsot – parancsot – adta,
hogy tegye félre a gyerekes álmodozását, és maradjon a realitások talaján,
akkor talán nem fogják elpáholni a környékbeli suhancok. Eren köszönte szépen,
ám nem kért belőle. Daimónja csendes beletörődéssel vette tudomásul, hogy
minden egyes nap a nem létező erejüket fitogtatják a kollégiumtól nem messze
eső sikátorban.
– Csak azt
felejted el – morogta utólag –, hogy ami neked fáj, az nekem is baromira fáj.
– Kérlek, ne
haragudj már rám ennyire, Armin… – Eren bocsánatkérően cirógatta meg a kicsi
nyuszt bundáját. A kisállat nekidörgölőzött a tenyerének, majd az ölébe kuporodott.
Egy kilenc ágú fa árnyékában pihentek, kékeslilába hajló virágok vették őket
körül. – Tudod, hogy ez becsületbeli dolog. Brice csupán azt kapta, amit
megérdemelt. Az én barátaimmal senki sem szórakozhat, ezt megmondtam. Brice
ostoba, amiért nem vett komolyan.
– Ha megfogadnád a
Mester tanácsát, biztos lennének barátaid rajtunk kívül – jegyezte meg álmosan
Armin. Összegömbölyödött Eren ölében, és boldogan hagyta, hogy Eren finoman a
bundáját simogassa.
– Pf! – horkant
fel Eren. – Olyan barátokra, mint Brice és társai, nincs is szükségem! Jót
nevetnek rajtam, de nézd csak meg, Armin, ha elkerülünk innen, és csatlakozunk
Lord Zeke-hez északon, és mi is a Port tanulmányozzuk majd, meg jegesmedvékkel
találkozunk, párhuzamos világokba utazunk, egytől egyig irigyelni fognak.
– Vagy áldani az
eszüket, amiért időben megtartották tőlünk a tisztes távolságot.
– Badarság.
Armin nagyot
ásított.
– Tényleg nem
kellene ennyit álmodoznod, Eren. Lord Zeke sosem fog minket magával vinni.
– Ha Lord Zeke nem
is, akkor majd megoldjuk magunktól.
– De nincstelenek
vagyunk. És ha elmennénk, még hálátlanok is lennénk. A Mester befogadott
minket, a sajátjaiként nevelt fel bennünket.
– Téged én
neveltelek fel – forgatta a szemét Eren –, ami pedig engem illet, senki sem
kérte meg rá, hogy gondoskodjon rólam. Hagyhatott volna az utcán is éhezni,
senkije sem vagyok. Se rokona, se családi barát gyermeke. Az égvilágon senki.
– Valaki mégiscsak
megkért rá. Azt írták a levélben, hogy tanítson téged.
– Vajon ki
küldhette azt a levelet? – tűnődött el. Tizenkét év telt el azóta, hogy egy
levél kíséretében otthagyták a kollégium küszöbén; a Mester csak annyit árult
el, hogy alig párnapos gyermek lehetett, apátlan-anyátlan kis árva, aki igazán
hálás lehetne, amiért meleg otthont és ételt adott neki, és nem dobta az
utcára. A jobb napokon Eren szíve csordultig telt hálával, a rosszabb napokon
azonban azt kívánta, bárcsak sosem vette volna magához a Mester. Hangulatától
függetlenül egy kérdés mindig ott motoszkált benne: vajon ki írta a levelet, és
milyen kapcsolat fűzte Shadis mesterhez?
Aznap, amikor a Titánok felbukkantak a körzetben,
hétágra sütött a nap. Erent elnyomta az álom a mezőn. Hogy miről álmodott, azt
utólag nem tudta megmondani. Hosszú volt és rémséges, Lord Zeke történetei
keveredtek a saját kreációival: félbevágott gyermekeket látott, fénylő
átjárókat más világokba, egy arany iránytűt, amelynek a mutatója állandóan
pörgött. Egy lány is szerepelt benne; nyakában sötét sálat viselt, ajka
mozgott, néma szavakat formált. Eren leolvasta őket az ajkáról.
– Később találkozunk…
Eren.
És ennyi volt.
Amikor felébredt, semmire
sem emlékezett belőle. Fűszálak csiklandozták az orrát, és a nyugtalanító
érzésen kívül, ami legutóbb is elfogta, mikor Lord Zeke távozott a kollégiumból,
semmi sem maradt meg.
– Nagyon hosszú
álmot láttam – magyarázta suttogva Arminnak –, de fogalmam sincs, miről szólt.
– Téged ismerve,
semmi jóról. – Armin a levegőbe szimatolt, egy cseppet sem érdekelték Eren
álmai. – Biztosan Brice álmodban is behúzott neked egyet. Apropó, belilult a
szemed, tudsz róla? Persze így jár az, aki… Hékás…
– A kis nyuszt hangja döbbenten csengett. –
Te most sírsz? Eren?
– H-hogy én? –
Eren megérintette az arcát, nedves volt a könnyektől. Lehetetlen! Észre sem vette!
– De ennyire nem
is fájhat – pislogott nagyokat Armin. – Szinte nem is érzem.
– N-nem fáj… –
Óvatosan végighúzta az ujját a lehunyt szemhéján, gyengéden kitapogatta a
duzzanatot. Armin nem hazudott, csúnyán bedagadhatott, legalábbis a tapintás
alapján. Csúnyán ki is fognak a kollégiumban is, de Brice megérdemelte, amit
kapott. De ha nem fáj… akkor mitől sírok?
Az ajkába harapott,
nem mert Arminra sandítani.
– Menjünk inkább –
kérte rekedten, mire Armin sietve felfutott a karján. Kicsi pele alakját
választotta; a karmával Eren vállába mélyedt, úgy kapaszkodott meg. Egymásnak
dőltek, amennyire csak tudtak; Eren szíve hangosan kalapált. Armin testének
közelsége nyugtatta meg végül, űzte el a fojtogató érzést, ami az álom után
teljesen úrrá lett rajta. – Minden rendben lesz – suttogta a kisállatnak. –
Siessünk vissza a kollégiumhoz, Shadis mester már aggódhat.
Armin hátán
felborzolódott a szőre.
– Hidd el, nem
attól kell félnünk, hogy aggódik miattunk – borzongott meg.
Eren
elfintorodott.
– Muszáj eszembe
juttatnod?
– A lelked része
vagyok, kötelességem emlékeztetni minden hibádra.
– De jó, hogy csak
a hibáimra!
– Hát… Ha nincs
semmi említésre méltó, amiért megdicsérhetnélek…
–
De Armin!
Az égbolt ragyogó,
kék színben pompázott, egyetlen felhő sem takarta el a napot. Nyugodt, gyönyörű
nap várt a körzet lakóira, és alig fél óra elteltével már Eren sem
nyugtalankodott az álma miatt. Shadis mester a szobájába várta, a szolgálók
pedig, amint megpillantották Eren koszos alakját, nyomban a fürdőbe
parancsolták, hogy tisztálkodjon meg. A Mester okvetlen meg akar vele vitatni
valamit, a legszebb ruháját kell felvennie. És kezdjen valamit a hajával is,
úgy néz ki, mintha sosem látott volna fésűt!
Eren morogva
engedelmeskedett.
– Csak tudnám,
minek kell így kinyalnom magamat! – dohogta, miközben előásta a szekrénye
mélyéből a lakkcipőjét. A haját hátrafésülték, büdös lakkot és mindenféle
kencét fújtak rá, hogy egyetlen tincse se meredezzen az ég felé, és mire
végeztek vele, Armin furcsa, nevetős hangot hallatott. Eren megnézte magát a
tükörben. – Te jó ég – rázta ki a hideg a látványától. Úgy nézett ki, mint egy
igazi ficsúr.
A szobája ajtaján
ekkor kopogtak.
– Eren úrfi,
elkészült?
– Ez Historia hangja! – örvendezett Armin.
A
messzi távolban megszólaltak a harangok.
IV.
Látogatók a kollégiumban
– Ezerszer
megmondtam már, hogy ne hívj Eren úrfinak! – förmedt rá Eren a szőke lányra,
amint kilépett a szobája ajtaján. Historia
vele egykorú, hányatatott sorsú lány volt; Arminon kívül az egyetlen barátja. A konyhán dolgozott,
de elvégezte azokat a munkákat is, amiket a kollégium többi szolgálói a nyakába
varrtak, hogy szabaduljanak délutánra. Nemigen akadt ideje játszani, ám amikor
igen, akkor öröm szállt bele Eren kalandos játékaiba. Amikor Grice és társai
nem azért páholták el Erent, mert megint nagyokat álmodott, akkor azért, mert
Historiát csúfolták, Eren pedig a kötelességének érezte, hogy megvédje a lány
becsületét. Hogy erre Historia sosem kérte, az nem számított. Meggondolatlanul
ütött, és mire feleszmélt, már a földön hempergett valamelyik fiúval, és minden
erejét bevetve sem tudott fölé kerekedni. (Armin sem.)
Még a mindenes
Historia múltjáról is többet lehetett tudni. Két évvel korábban érkezett a
kollégiumba, az anyja személyesen hozta el magával. Eren sosem felejtette el
azt a napot, a szobája ablakából figyelte a díszes hintó begördülését az
udvarra. Elsőre azt hitte, valamiféle nemes úr jött látogatóba a Mesterhez,
csak azok ültek efféle lovas kocsikba.
A hölgy, aki elsőként
kiszállt, Historia mamája volt, még a segítőkész inast is megelőzte. Fiatal és
gyönyörű asszony látványát keltette, csinos arcát egyenes, sötétszőke haj
keretezte, szeme kék volt és jéghideg, egészen acélos. Aranycsatos köpenye
alatt bársonyruhát viselt, apró kezét hófehér kesztyűbe bújtatta. Erent azokra
az előkelő hölgyekre emlékeztette, akik a társalgóba vonulva, egy csésze tea
kíséretében várták dúsgazdag férjeiket, hogy megvitassák ügyeiket a Mesterrel.
– Ms. Lenz –
köszöntötte a Mester. – Hát nem gondolta meg magát.
– Nincs az a pénz,
amiért meggondolnám magamat – felelte erre Ms. Lenz. A Mester értőn bólintott,
majd tekintete Historia csenevész alakjára siklott. A lányka az anyja mellett
szinte teljesen eltörpült. Drága ruhák helyett rongyokba öltöztették,
piszkosszőke haját pedig laza copfba fogták. Egy kócos hajú, nincstelen
gyermeknek tűnt, nem egy gazdag hölgy jól nevelt lányának.
– Ő lenne az? –
mérte végig a Mester.
– Ez lenne az – préselte ki magából Ms.
Lenz. – Adjon neki munkát, bármit, érdekel is engem, hogy mit tesz vele, csak
soha többé ne kelljen látnom.
– Anya?
Historia a karjába
kapaszkodott.
Ms. Lenz csinos
arcát eltorzította az undor. Kirántotta a kezét lánya szorításából, és a szeme
sem rebbent, mikor a hirtelen mozdulatnak köszönhetően Historia a földön kötött
ki. Eren az ablakból is jól látta, hogy mennyire megütötte magát szegény lány.
Shadis mesternek sem tetszett, ám egy rossz szót sem mondott.
– Nem vagyok az
anyád! – sziszegte Ms. Lenz. – Soha többé ne merészelj így hívni!
– D-de…
– Nem akarom látni
ezt a gyereket. – Ms. Lenz a Mester felé fordult. – Semmit sem akarok tudni
róla. Ez a lány, ez a fattyú életem megkeserítője… – Állta a
Mester pillantását, keményen és könyörtelenül, amilyenné az évek folyamán vált.
– Bárcsak sosem szültem volna meg. Bárcsak lett volna elég bátorságom
megszabadulni tőle, amikor tudomást szereztem a létezéséről…
Eren bánta, hogy
bukón hagyta az ablakot. Historia mamája és a Mester ezt követően halk
sugdolózásba kezdtek, így csak foszlányokat kapott el a beszélgetésükből. Szóba
került valamiféle kísérlet, meg a
gyermekek, és hogy a Lord megtiltotta, hogy Historiát odavigyék, pedig a Titánok… Eren ekkor hallott először a Titánokról, de ekkor még nem tudta,
kicsodák-micsodák. Semmit sem tudott róluk.
Mikor búcsúra
került a sor, Ms. Lenz szó nélkül sarkon pördült. Borvörös köpenye lobogott
utána, miközben visszaindult a hintó felé, és mintha mit sem hallott volna Historia
kétségbeesett kiáltozásából. A lányka előrelendült, hogy kövesse, a Mester
azonban visszatartotta.
– Te maradsz,
gyermek – érttette meg vele. – Mostantól ez a hely lesz az otthonod. – Egy
ilyen elválást látva Eren könnyeket várt, szívet tépő zokogást. Úgy képzelte,
egész éjjel Historia vergődését kell majd hallgatnia.
De nem ez történt.
Historia
megtörölte az arcát, majd aprót bólintott. Nem voltak könnyek, nem zengett tőle
az egész kollégium; édesanyja távozását néma beletörődéssel fogadta. Amikor a
Mester bekísérte az épületbe, és rábízta a többi szolgálóra, Eren legnagyobb
döbbentére még mindig nem lehetett hallani a hangját. Igazából napokon
keresztül egyszer sem szólalt meg, csak csendben végezte a munkáját. Szorgos
kezű, ügyes lánykának bizonyult, a Mester nem bánta meg, hogy nem küldte el, a
konyhán sem volt rá panasz.
A környéken csakhamar
híre ment, hogy új lakója lett a kollégiumnak; a körzetbeli gyerekek sietve
összecsődültek, hogy megnézzék maguknak a „rongyos,
néma kishercegnőt” – többen ugyanis így nevezték a lányt, tudatában, milyen
körülmények között csöppent bele Eren életébe. Az is legalább ilyen hamar
nyilvánvalóvá vált, hogy nem fog tudni beilleszkedni, vagy legalábbis csak
annyira, amennyire Erennek sikerült. Miután első ízben megdobálták kővel – az a nyomorult Brice, dühöngött Eren,
mikor rajtakapta a fiút az idióta barátaival –, csak pislogott rájuk, szája sarkában
vérfolt játszott. Nem esett nekik, nem vádaskodott, nem védekezett. Semmit sem
csinált, csak nézte őket. Ezzel a végletekig felingerelte Erent.
– Ha sosem ütsz
vissza, újra meg újra el fognak verni. Ha meg sem próbálsz győzni, akkor mindig
csak veszíteni fogsz. – Ezek olyan bölcsességek voltak, amiket szeretett
magának mondogatni, Armin pedig ezeket hallva sóhajtozott a legjobban.
– Muszáj őt is
belerángatnod a bajba? – sopánkodott egyből. – Rendes lánynak tűnik!
Historia daimónja
azonban cseppet sem volt olyan, mint Armin. Ymirnek hívták, és ő sem állapodott
még meg végleges alaknál, ezért ha nagyon belelendült a lány védelmezésébe,
akkor valamilyen harcias állat formáját választotta magának. Armin fülét-farkát
behúzva menekült fel Eren vállára, mikor megjelent egy büszke nőstényoroszlán
alakjában.
Mivel
mindkettőjüket kinézték a gyerekek a társaságukból, mindketten egyformának
tűntek egymás szemében, egy csapásra barátok lettek. Annyi volt csupán között a
tényleges különbség, hogy Historia senkinek sem élvezhette a támogatását a
kollégiumban, a Mester is munkára fogta, hogy dolgozzon meg a lakhatásáért, míg
Eren kiváltságosnak mondhatta magát, hiszen nyolc éves kora óta nevezhette
pártfogójának Lord Zeke-et, a kalandor tudós-kutatót. Ez a tény Historia
állítása szerint úrfivá tette őt, és
hiába tiltakozott ellene, lakkcipőjében meg hátranyalt frizurájával most
valóban úgy nézett ki, nem véletlenül részesült ebben a fogadtatásban, mikor
ajtót nyitott.
– Tudod, miért
kell vásári majmot csinálnom magamból? – tudakolta a lánytól, miután Historia
kinevette magát. – Mindjárt megfojt ez a nyakkendő, annyira szoros! –
panaszolta. – Ne nevess, ez egyáltalán nem vicces! Tényleg mindjárt
megfulladok!
– Azért attól még
messze állsz – ingatta a fejét Historia. – A kérdésedre a válaszom pedig az,
hogy nem, ötletem sincs, miért kellett így kiöltöznöd. Valamiféle vendégek
érkeztek a Mesterhez. Bevonultak a Mester dolgozószobájába, és azóta semmit sem
lehet tudni. A Mester csak annyit mondott, hogy próbáljunk a rút kiskacsából
hattyút faragni, meg hogy tudja, ez lehetetlen küldetés.
– Pf, az öreg
direkt ingerel – morogta Eren.
– Ne aggódj,
annyira azért nem nézel ki rosszul – szúrta oda Ymir gonoszul. Eren figyelmen
kívül hagyta a megjegyzést. Ymir stílusa hagyott maga után némi kívánnivalót,
de ahogyan Armin örökölte Eren minden gyávaságát, úgy valószínűleg ő
örökölhette az összes rosszindulatot Historiából. Eren ezt egy cseppet sem
bánta, legalább nem neki kellett megbirkóznia Historia rosszindulatú énjével.
A lány hirtelen
megállt. Már majdnem elérték a Mester dolgozószobáját, így Eren nem tudta mire
vélni, miért nem volt többé annyira sietős az útjuk.
– Hallottad? –
Historia csupán suttogni merte a kérdését. Eren igazi félelmet látott
megcsillanni a szemében. – A konyhában csak erről pletykálnak.
– Micsodát?
– A Titánok – mondta. – Állítólag itt vannak.
– Állítólag?
– Mostanság sorra
tűnnek el a gyerekek – hajtotta le a fejét. – Az olyan gyerekekre vadásznak,
akiknek nincs senkijük. Akik senkinek sem fognak hiányozni, hogyha elviszik
őket. Elviszik őket, és nem tudjuk, mit csinálnak velük. Azt mondják,
felfalják. Vagy eladják őket. Vagy…
– Kettéhasítják
őket – bólintott Eren szórakozottan. – Biztos vagyok benne.
– Láttad, hogy
csinálják?
– Nem, de csak így
csinálhatják. – Ugrott egyet, leutánozta a mozdulatot. Historia a falig
hátrált, úgy megijedt.
–
Hé, mit ijesztgeted az én drága Historiámat?! –
háborgott Ymir. – Szeretnéd, hogy kivájjam a szemedet? – változott hatalmas
madárrá és rikoltott fel hangosan. Abban a pillanatban Armin is alakot öltött,
felkészült az összecsapásra. Erennek a szeme sem rebbent, ám megadóan emelte
fel a kezét.
– Csigavér –
mondta Historiának. – Nem én vagyok a rosszfiú.
– Megijedtem.
– Nincs mitől
félned, téged nem visznek magaddal.
– Dehogynem! –
húzta ki magát Historia. – A szolgákra is vadásznak!
– Lehet, hogy
engem visznek el – rántotta meg a vállát Eren. – Nem tudhatjuk.
– Téged nem
visznek el… Te úrfi vagy.
– A te mamád is
valamiféle úrnő.
Historia arca
elkomorult.
– Lehet –
motyogta. – De az a mamám. Én nem vagyok kisasszony. Ha elvisznek…
– Egy cseppet se
félj! – Eren megsajnálta a lányt. A vállára tette a kezét, és gyengéden
megszorította azt. Most már Ymir és Armin sem fújtak egymásra, játékos
civódásba kezdtek, ami során rendszerint Armin húzta ugyan a rövidebbet, ám nem
okoztak egymásnak komoly fájdalmat. Eren Historia szemébe nézett. – Ha téged el
is vinnének a Titánok, a világvégére
is érted mennék.
– Ne beszélj
butaságokat, Eren! – szidta meg Historia; arcán két piros folt jelezte zavarát.
– A Mester sosem engedné!
– Akkor megszöknék
– vont vállat. – Nem túlzottal érdekel a Mester véleménye. Hamarosan úgyis el
fogok menni… Lord Zeke magához fog venni, hogy segítsek a kutatásaiban. Tudod,
amolyan kísérleteket folytat a messzi Északon. Most éppenséggel a Porral
kapcsolatban, ami, ha jól értettem, a felnőtteket már nem veszi körül, de a
gyerekeket még igen. Tudod, nélkülem nem is olyan biztos, hogy be tudná fejezni
a kutatásait – hetvenkedett, mire Historia a szemét forgatta.
– Aha, hát hogyne.
Pont rád van szüksége egy olyan remek tudós-kutatónak, mint Lord Zeke.
– Nem véletlen
lett a pártfogóm – büszkélkedett. – Már akkor tudta, hogy…
– El fogunk késni
– szólt közbe Armin, gyakorlatilag beléfojtva a szót.
Historia a
homlokára csapott.
– Jaj, te jó ég, tényleg!
– Tágra nyílt a szeme a rémülettől. – Gyorsan, siessünk! – Azzal megszaporázta
a lépteit, és dühösen intett egyet, mikor Eren és Armin lemaradva követték.
Armin valószínűleg
nem tévedett: valóban késhettek egy kicsit, mert a Mester szúrós szemmel
illette őket, mikor beléptek a dolgozószobába. Sosem látott emberek érkeztek
vendégségbe, gazdagabbnál gazdagabbak, amolyan tudósfélék, még a Mester ritkán
előszedett ezüst étkészlete is előkerült, hogy kedvükre tegyenek. Ezt látva, és
tudván, hogy a Mester mennyire féltve őrizte a készletet, Eren az összes tudóst
gyanúsan figyelte a szeme sarkából.
A Mester szerencsére
nem titokzatoskodott többet. Nem jártak vendégről vendégre, hogy bemutassa,
egyenesen a helyiség sarkában helyet foglaló hölgy felé terelte Erent, és menet
közben izgatottan nyúlt a nyakkendőjéhez, hogy a helyére igazítsa. A gyors
mozdulatnak köszönhetően Eren most már biztosra vette, hogy meg fog fulladni,
annyira szorította a nyakát. Fél füllel elcsípte, amint a Mester reszelős
hangon így szólt:
– Ő az a
növendékem, akiről beszéltem, Lady Jaeger.
Kérem, engedje meg, hogy bemutassam önnek Lord Zeke pártfogoltját, Eren Krugert. Eren, ne szégyenlősködj,
menj közelebb. – Azzal bátorítóan előrelökte a fiút.
– Ravasz az öreg,
ki hitte volna – dünnyögte az maga elé. Szíve szerint hátraküldött volna egy
gyilkos pillantást a Mesternek, de nem okozhatott neki még nagyobb csalódást.
Így is barbár kölyökként élte az életét a kollégiumban, és csak azt tanulta
meg, ami tényleg érdekelte. Az algebra például nem tartozott közé. Olyankor egy
másodpercre sem tudták lekötni a figyelmét, örökké csak álmodozott, és a
kollégium falain túlra vágyott.
Nem
mondhatnám, hogy annyit figyeltem illemtanon – szaladt át az
elméjén a gondolat, miközben a vendég elé lépett –, de üsse kő. Csak nem lehet olyan nehéz pöffeszkedni, ahogyan azt a
gazdagok csinálják. A hölgyeknek illik kezet csókolni.
– Eren Kruger –
mondta hangosan és büszkén. Csak ennyit tudott magáról, a nevét. Azt a rohadt Mestert lehetett felelőssé tenni mindenért.
Hogy mi állt ugyanis a levélben, amit Eren mellé mellékeltek, homály fedte.
Eren hiába kérdezősködött, nem kapott válaszokat.
Legalább
a nevemet elmondta – húzta el a száját egy pillanatra, aztán
eszébe jutott, hogy mi a dolga, és minden figyelmét Lady Jaegerre fordította.
A hölgy, aki
felállt, szép volt és fiatal, haja hosszú és fekete. Daimónja egy bozontos
farkú, vöröses-fehér macska volt.
– Lady Jaeger vagyok – nyújtotta a kezét
Eren felé. Ajkán mosoly ült, szemében izgatott fény lobogott. – Kérlek, szólíts
csak Friedának.
Megjegyzés: Tegye fel a kezét, aki azt hitte, Mikasa Eren másik
barátja Armin mellett, illetve aki Carlát várta Mrs. Coulter szerepében! :D
Szóval igen, öhm, Zeke/Frieda páros
befigyel, és nem, Eren még véletlenül sem a gyerekük, ezt nyugodt szívvel
elárulom.
1.) Eren ebben a történetben is Grisha és Carla fia, és
annak is megvan az oka, hogy miért hívják Krugernek Jaeger helyett. Ki fog
derülni, mi történt pontosan abban az évben, amikor megszületett, és hogyan
került Shadis mesterhez. (Mit szóltok Shadis mesterhez? :D)
2.) Nem kell aggódni, Mikasa is érkezni fog, csak kicsit
még várat magára.
3.) Nemcsak a filmet láttam, régebben – jó régen! – a
könyveket is olvastam. Elsősorban a filmes
univerzumban vagyunk, de ez nem
jelenti azt, hogy nem lesznek majd olyan jelenetek, amik a könyvek alapján
íródtak.
4.)
Írni fogok folytatást – 5., 6. és 7. felvonás elkészült már,
hamarosan feltöltöm őket. Szeretem ezt a koncepciót.
5.) Még nem néztem bele, de Az Úr sötét anyagai november elején rajtolt sorozat formájában, az
előzetes alapján jónak ígérkezik, és úgy tűnik, tényleg a könyvekhez nyúlnak
vissza, nem úgy, mint a filmverzió, Az
arany iránytű. Az Úr sötét anyagai az összefoglaló elnevezése a
trilógiának: Északi fény (ez
gyakorlatilag Az arany iránytű, bár
nincs teljesen feldolgozva a regény), A
titokzatos kés, végezetül pedig A
borostyán látcső.
6.) A felvonások során filmuniverzum ide vagy oda, ha
őszinte akarok lenni, igazából mindhárom regényt összemostam egy kicsit, tehát
semmi esetre sem a könyveket fogjátok visszakapni, de a Shingeki szereplőit
mindenképpen beleillesztettem ebbe a nagyon érdekes és összetett világba.
Folytatás
hamarosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése