16.
fejezet
Florian terve
Pieck
felépült. Két teljes napot aludt át, hol az ébrenlét határára sodródott, hol
néhány perc erejéig valóban magához is tért, hogy aztán magával rántsa az
öntudatlanság. Eren és Mikasa felváltva őrizték őt, nem bíztak sem Florianban,
sem Hizuru zseniális ápolóiban, orvosaiban. Mikasa a népével ismerkedett, az anyja
családjával, s Hizuru valamennyi lakója a halott
anyjának arcát viselte; felkavaró
lehetett. Erent ezalatt „Bagoly”, vagyis Kruger emlékei tartották fogságban.
Bármerre ment, újra meg újra emlékezett, és olyankor Kiyomi – Kruger
gyermekkori barátja – odalépett hozzá, a csuklója köré fonta az ujjait, a
tenyerébe simította a kezét, szorította és mosolygott, széles mosoly ragyogott
az arcán, könnyek a szemében. Oh.
–
Azt hiszem, eleget vártunk. – Florian Reiss belépett az ajtón, gondosan behúzta
maga mögött. Fekete haját elegáns kontyba csavarta, éveket öregítve magán, de a
ruhával, amit viselt, még inkább Hizuru lakói közé tartozott. Valószínűleg ezt
is akarta elérni; alkalmazkodni szerettek volna, nem visszaélni Hizuru
vendégszeretetével (menedékével). Persze ez nem jelentette azt, hogy minden
apró vagy éppen fajsúlyos beszélgetésükbe belevonták a lakókat. Bizonyára ez
nem feltétlenül tetszhetett nekik. – Ackerman,
látom, felébredtél. Nagyszerű. – Csettintett egyet, mire Mikasa és Pieck
felvonták a szemöldöküket. – Ó, hát igen! – vigyorodott el erre Florian. – Mindketten azok vagytok. De
nyilvánvalóan nem hozzád beszéltem, Mikasa.
–
Nyilvánvalóan – értett egyet Mikasa szárazon.
Pieck
előredőlt, kisujját Erenébe akasztotta. Haja sötét függönyként keretbe vonta
sápadt arcát, tekintete veszélyesen fénylett. Elszántnak látszott, még ha kissé
még erőtlennek is; Eren nem szívesen lett volna Levi hadnagy helyében. Levi… Megkeseredett a szájában a neve.
Akárhányszor rágondolt, egyszerűen nem tudott uralkodni az érzelmein, annyira kettős, annyira ellentétes érzések voltak. A múlt befolyásolta volna ennyire?
Tényleg érzett volna még valamit a férfi iránt, annak ellenére, hogy ebben a
világban semmilyen kapcsolatuk nem volt?
Levi
tudta.
Mindent tudott, és mégsem mondott egy szót sem.
Levi
tudta, és mégis… Abel mégis…
De nincs mit felrónom neki – gondolta. Nekem
itt van Pieck.
Szabadnak
született, szabadon választhatott, élhetett és szeretett. Még ha a múlt
befolyásolni is próbálta… Levi nem finomkodott vele, sem a barátaival, és éppen
ezért Eren sem bánt vele kesztyűs kézzel. Miért tette volna? Semmi közük nem
volt egymáshoz.
És ez így van jól, így helyes. Még
ha… Még ha nem is.
Pieck
eközben felszegte a fejét; elsőként állta Florian tekintetét, látszólag cseppet
sem zárta a szívébe Paradis feketebárány hercegnőjét.
–
Mit akarsz? – kérdezte tőle hideg hangon. – Lehet, hogy megmentetted az
életemet, ugyanakkor én nem kértem, hogy ezt tedd. Ne hidd, hogy hálával
tartozom emiatt. Köszönöm, de semmi több.
–
Pedig szövetségesek lennénk – mélázott el Florian. – Lehetnél kicsit hálásabb.
–
Ha szövetségesek vagyunk, akkor ez volt a kötelességed.
A
lány erre megemelte a szemöldökét.
–
Hihetetlen, mennyire hasonlítotok, mégis mennyire különböztök – intett a
fejével Mikasa felé. – De hát ilyen már csak ez a rokonság, nem igaz? Én is
mennyire hasonlítok a fattyú húgomra, mégis mennyire különbözünk. Persze, a
barátainkat legalább hasonlóan válogatjuk meg – siklott a tekintete Erenre.
Arra célzott, hogy Historia is részt vett a szöktetésében.
Ha már Historia…
Eren
összeráncolta a homlokát.
–
Historia tudja, miben mesterkedsz? – kapott a lehetőségen, hogy a szőke lány
után érdeklődjön. Ha már a segítség a Reiss családtól érkezett, Florian helyett
azt hitte, Historia fog felkapaszkodni a léghajóra. Persze, a Reiss család
ismét meglepetést okozott, még ha ezúttal tényleg
mindenkinek. Mikasa szerint Levi sosem vágott még annyira mulatságos arcot,
mint akkor, amikor megpillantotta Floriant Hizuru katonáinak az oldalán.
Florian
legyintett egyet.
–
Beszélgettünk – mondta; a szeme izzott.
– Tervezgettünk.
–
Közösen? – lepődött meg Mikasa. – Úgy tudtam, te sem kedveled a húgodat.
–
Kedvelnem kellene? – Florian ismét legyintett. – Minek az ide? Háborúban
állunk, nem? Bizonyos szövetségeseknek meg kell születniük ahhoz, hogy
valamelyik ügyet előrébb segíthessük. Végtére is testvérek lennénk,
előfordulhat, hogy talán ugyanabban hiszünk. Ettől még nem leszünk jóban, félre
ne értsetek.
–
Tehát akkor együtt terveltétek ki – állapította meg Pieck. – Ezzel a… Historia? – fordult Eren felé. – Így
hívják? Ő lenne…
–
Florian húga – sóhajtotta Eren. – A fattyú féltestvér.
–
Túl sokan vannak. – Pieck elhúzta a száját. – Frieda Reiss a legidősebbik, ő
Paradis királynője. Egy éve maradt hátra. Aztán van…
–
Urklyn – segítette ki Florian. – Egy évvel fiatalabb, mint Frieda. Ha engem
kérdeztek, ő hasonlít a legjobban apánkra. Persze, nem abban, hogyan csalja meg
a feleségét.
–
Urklyn házas? – döbbent meg Eren. – Mióta?
–
Huszonhat éves, miért ne lehetne házas? – értetlenkedett a lány. – Úgy három
éve, ha már ennyire tudni szeretnéd. Egy karanesi lányt vett feleségül,
hamarosan megszületik az első gyermekük.
Tehát a Reiss család továbbviszi a
vérvonalát.
Míg
öccse, Uri örökölte át az apjuk szörnyetegét, addig Rod Reiss arra
vállalkozott, hogy gondoskodjék a hordozók utánpótlásáról. Az erő generációról
generációra öröklődött a családban, ám a királyi család kezében egyszerre volt
átok és áldás is, attól függően, hogy éppen honnan nézték. Eren Zeke-re
gondolt, és arra, hogy valamennyi királyvérű hordozó különös, mindeddig rejtett
képességeket csalogathat elő az óriásából.
Zeke előtt a Bestia sem produkált
ilyet – emlékezett vissza a
marleyi kiképzők diskurzusára. Egyetlen
hordozó sem, egyetlen óriás sem. Azért, mert mindeddig a királyi család meghúzódott…
Zeke volt az első, aki előbújt a rejtekéből, ő is azért, mert Grisha erre
kényszerítette. Belehajszolta Eldia újjáépítésébe, egy árulásba, és aztán… az
én szerencsétlen fivérem…
Nem
sokon múlt, hogy nem küldték őt is a „Paradicsomba”. Ha nem árulta volna el az
újjáépítőket, ha nem adta volna fel a saját apját és anyját, akkor valószínűleg
hasonló sorsra jutott volna a nagyszüleivel egyetemben. De Zeke… megtalálta a
megoldást. Mindig talált valami kibúvót, az utolsó lélegzetével is azért
küzdött, hogy életben tartsa azokat, akik számára fontosak voltak… és hogy
véghez vigye a titokzatos küldetését. Mit is tervezett pontosan? Milyen
őrültség is járt a fejében?
Eren
lehunyta a szemét.
A Háború Pörölye is más lesz Florian
kezében – állapította meg. Még félelmetesebb? Bizonyosan. Vajon Florian gerincvelő folyadéka is annyira
különleges, mint Zeke-é? Vajon… Hogyan lesz most tovább?
Urklyn
Reiss ismeretlen, karanesi felesége Florian szerint néhány hónapon belül
világra fogja hozni a gyermekét. Hatalmas hasa volt már, ha lehetett hinni a
lánynak; abban sem voltak biztosak, hogy csupán egy gyermek érkezik.
A királynő nem házasodik meg, ő
jóformán már halott.
A
léghajó fedélzetéről bámult le rá aznap,
és elevenebbnek látszott, mint
valaha. Eren most borzongott, ha eszébe jutott a tekintete.
De mind tűnhet erősnek – mondta magának –, ha
élete utolsó évében alig tud bicegni, csupán ha botra támaszkodik… Mivel eddig
nem szült gyermeket, nem is fog. Az erejét nem egy újszülött csecsemőnek adja
majd át, hanem valamelyik testvérének. Az erő… Az Alapító Óriás ereje… Az enyém… – mire tágra nyílt a szeme.
Nem volt az övé. Most már nem (közben pedig mégis). Valakié lesz a testvérek közül… Valakié… Abelé.
Florian
rettenthetetlennek mutatkozott, ha Frieda óriásának erejéről volt szó, ám Eren
úgy vélte, nem fogja tudni felvenni a harcot a nővérével. Abel legalább annyira
elszántnak tűnt, és mivel Florian már megkaparintotta az egyik óriás erejét,
mégpedig a Háború Pörölyét, Frieda nem fog beleegyezni abba, hogy két óriáserő
birtokosává is váljon. Minél többen voltak, Paradis annál több fegyvert tudhatott
magáénak.
Az erő Abelé lesz – gondolta Eren. Akkor
is, ha Floriannak ez nem fog tetszeni. A testvérek megházasodnak, talán maga
Abel is gyermeket szül, és újra meg újra valaki át fogja örökölni… Talán pont
Florian gyermeke – sandított a lányra. Egykorúak voltak, mégis mintha egy
örökkévalóság választotta volna el őket egymástól. Florian hercegnőnek
született, Eren egy áruló fiának. Mindketten valami másra vágytak. Többre. Egy nap talán… családra. (Vagy legalábbis erre vágytak
a legnagyobb titokban. A valóságban persze… A valóságban semmi ilyesmit nem
tehettek. Marley és Paradis harcosai voltak… tizenhárom évnyi szenvedésre
kárhoztatva. Halálra ítélve, tulajdonképpen.
Pieck
megköszörülte a torkát, túlságosan is elkalandoztak.
–
Tehát Urklyn után? – próbálkozott, mire Eren bocsánatkérően elmosolyodott.
–
Dirk Reiss és Abel Reiss. Két-két év. Florian és Historia pedig ugyanabban az
évben születtek, egyetlen nap különbséggel.
–
Köszönöm, hogy a hangsúlyt az apám hűtlenségére tetted. Nagy örömmel emlékezek
rá minden alkalommal… A fattyú féltestvéremre, akit apám is, meg persze Frieda
is sokkal jobban szeretett, mint engem – fröcsögte Florian –, meg persze arra a
szajha cselédre, akinek csak Ymir a tanúja, hányszor dugott meg az anyám
hálójában. Semmi szégyenérzet nem
maradt bennük. Egyikben sem.
Eren
elfordította a fejét.
Sajnálom – akarta mondani, végül azonban nem tette. Florian
kemény lány volt, a hangja gúnyosan csengett, a tekintete jegessé vált. Túlélte, csak szeretett rájátszani is.
Hova tűnt az a kedves, ártatlan lány, akit Eren Liberio körzetben ismert meg?
Oh… Hogy soha nem is létezett?
–
Historia mindenről tud – vallott eközben Florian. Inkább témát váltott,
visszaterelte az eredeti mederbe a beszélgetésüket, mire Pieck és Mikasa is
érdeklődőbbnek látszott. Eren előredőlt, kíváncsi ráncba vonta a szemöldökét.
–
Pontosan mit is tervezünk?
–
Tudod, mi történt a körzetedben?
– Nem! – csattant fel. – Pont ez a bajom! Semmit sem tudok, csupán sejtek!
–
És az nem elég – bólintott Florian. – Sejtettem.
–
Akkor volnál olyan szíves… hú, nem is tudom, mondjuk, beavatni a részletekbe?
–
Minden tőlem telhetőt megteszek – érkezett erre a higgadt válasz. Eren
legszívesebben felképelte volna Paradis beképzelt hercegnőjét. Persze, Florian
még így sem tett túl Abelen. Ha választania kellett volna, hogy melyik testvér
legyen a szövetségese, habozás nélkül Florian mellett tette volna le a voksát,
így igazából mérhetetlenül hálás volt, amiért odafent úgy döntöttek, nem
Abellel zárják össze egy szobába. Ahogy eszébe jutott a szőke Reiss, eszébe
jutott mindaz, amit Levijal művelt.
Szeretők – emlékeztette magát keserűen. De miért pont
keserűséggel? Nem érdekel, mit csinálnak…
Szeressék egymást, ha ezt akarják.
–
Paradis az Alapító erejére kíván támaszkodni – közölte Florian kertelés nélkül.
– Ezalatt azt értem, amit úgymond „remegés”
néven ismerhetünk. Amiből most… ízelítőt kaptatok. Száz évvel ezelőtt a
felmenőm, Karl Fritz úgy húzta fel a falakat, hogy több tíz milliónyi embert
változtatott át kolosszális méretű, eszét vesztett óriássá, majd az Alapító
Óriás erejét használva megparancsolta nekik, hogy alkossanak falat.
Gyakorlatilag beálltak a megfelelő helyre, a testük megkeményedett, és… BUMM!
Óriások a falban, emlékezettörlés a lakosokon, és máris helyreállt a hőn
áhított béke. – Florian halványan elmosolyodott. Nem boldogan, nem is
szomorúan, inkább a kettő elegyével. A hangja megszelídült, egyik fekete
tincsét lassan az ujjára pödörte. – Tudjátok… Nem volt ő rossz ember – mormolta
–, csupán nem értették. Nem értette a világot, s a világ sem értette meg őt. Ő
csak… békére vágyott.
–
De az a béke, amit elhozott, az nem béke – mondta Pieck szelíden. – Ezt ti is
tudjátok.
–
Persze. – Florian aprót bólintott. – Sok mindent tudunk, Ackerman. Túl sok
mindent.
Mikasa,
aki mindaddig szótlanul hallgatta a beszélgetést, most megtörte a pillanatnyi
csendet:
–
Tehát a falak megsemmisültek? Vagy a nővéred mennyire tudja irányítani ezt az
erőt?
–
Szerinted mennyire lehet határozott egy haldokló? – szegezte rá a tekintetét
Florian. – Gyanítom, ez lesz a halála. Talán ezekben a percekben is megy otthon
a huzavona, hogy kié legyen az óriás. Ha valóban véghezviszi a remegést, akkor…
Abel fel fogja falni. Legalábbis megkísérli. – Összeszűkítette a szemét,
dühösen szorította ökölbe a jobbját. – Ha azt hiszi, hogy elveheti tőlem Frieda
erejét… akkor nagyon téved!
–
És mit akarsz tenni? Nem vagy ott.
–
Kitűnő észrevétel, Pieck! Ahogy azt tőled megszokhattuk.
Pieck
elhúzta a száját. Egyáltalán nem kedvelte Floriant – és természetesen Florian
sem őt –, aminek nem habozott szinte azonnal hangot adni. Eren a szemét
forgatta, a gyerekes civakodásra nem értek rá. Idejük szűkében voltak, a
világuk réges-rég megérett már a pusztulásra… és Frieda ítéletet mondott.
–
Meg kell állítanunk – suttogta. – Nem hagyhatjuk… hogy felperzselje a világot.
–
Ha egyszer elkezdte, végig kell csinálnia. Nem fog csak úgy visszatáncolni.
–
Azt mondtad, ízelítőt kaptunk. Ez azt jelenti, hogy a java még hátravan, nem?
–
Talán – felelte Florian óvatosan. – Liberio megsemmisült, az biztos. Nem tudom,
meddig merészkedett. Hogy meddig küldte az óriásokat… Hogy mennyire tudja őket
irányítani. Mindig is szerette feszegetni a határait, ráadásul ez az
emléktörlősdi is valami olyasmi, amivel nem szokott úgy kísérletezni. Egy ember
emlékezetét átírni nem nehéz, egy egész világét… ráadásul úgy, hogy vannak,
akikre nem hat ez a képesség… Abban az egyben vagyok szinte teljesen biztos,
hogy ekkora erőt ennyire legyengülten hosszú távon garantáltan nem fog tudni
irányítani. Ezért kell visszamennem, hogy megszerezzem tőle. Akkor a mi
kezünkben lenne az Alapító is. Ha
megvan az Alapító, megnyerhetjük ezt az átkozott háborút… és felszabadíthatjuk
a világot.
–
Ugyanazért harcolnánk? – Eren kérdőn nézett rá, szárazon nevetett. – Nem
hinném. Nem tudom, mi a szándékod, Florian, de…
–
Ugyanazt akarom, amit te is, Eren. Szabadságot. Kérlek, ne nézz rám
ennyire hitetlenül! Én tényleg szabad szeretnék lenni, ez a legfőbb vágyam…
amellett persze, hogy átörököljem a nővérem óriását. Én… Egész életemben…
irányítottak. Valami szerint kellett élnem. A Reiss család… Akkor voltam a
legszabadabb, amikor átszeltem az óceánt, és a szemedbe hazudtam, hogy Kruger
vagyok. Nem akarok többé Reiss lenni… Nem akarok igazából hercegnő sem lenni.
–
Mégis állandóan annak nevezi magát – súgta oda Pieck Mikasának. – Irritáló
liba.
Mikasa
erre elnyomott egy mosolyt. Szavakkal nem kommentálta, de mélyen legbelül
egyetérthetett az állítással, mert nem is nagyon tiltakozott.
Florian
legyintett egyet, nem vette magára.
–
Lepereg rólam – vetette oda, mire Pieck elégedetten bólintott.
–
Bárcsak másokról is.
–
Bölcs döntés nem szócsatába bonyolódni vele – értett egyet Mikasa, fejével
Paradis hercegnője felé intve. A hercegnő, aki nem akart hercegnő lenni. Eren
nagyot sóhajtott, megdörgölte a homlokát a két szemöldöke között. Hasogató
fejfájás kínozta, de nem egyedül szenvedett ezzel a problémával, Mikasa és
Pieck olykor a halántékát masszírozta. Egyikük sem adott ki más hangot, a
fájdalmukat magukba fojtották. Eren nyelt egyet: a világ kegyetlen volt, mégis
gyönyörű, s nekik így kellett élniük.
Az
ajkába harapott, még előrébb dőlt.
–
Mi van akkor, ha Frieda nem állt meg Liberio körzetnél? – A kérdést félve tette
fel, így sem csak az járt a fejében, hogy mi történt a társaikkal. Paradis
ártatlan emberek vérét ontotta – emlékezett a leszakadt végtagokra, a szétfröccsenő
vérre… Felkavarodott a gyomra, nehezen tudott uralkodni magán. – Mi van akkor…
– Ha mindenki meghalt? És csak idő
kérdése, mikor jutnak el a kolosszálisak hozzánk is? Hamarosan… hallani fogjuk
a földremegést, az égből pedig ránk zúdul majd az eső, és nem fogja tudni
eloltani a pusztulás tüzét.
–
Akkor már túl késő lenne? – mormolta Florian. – Lehetséges.
–
Késő… – formálta Pieck ajka. – Sehogy sem tudnánk… megállítani? Más irányba
terelni őket? Újabb feladatot adni?
–
Az Alapító visszaparancsolhatná őket a falakba – gondolkodott Mikasa hangosan.
– Egy egész hadsereg sem lenne elég ahhoz, hogy ennyi óriással végezzen.
Nyolcszáz katona, ennyit tesz ki a gyalogságotok, jól tudom? Még az is kevés.
–
Megölni őket borzasztóan hosszadalmas feladat lenne. Egyedül az Alapító
segíthet.
–
A világ megérett a pusztulásra – szólt közbe Pieck emlékeztetőül. – Ezt se
feledjétek.
–
De ilyen pusztulásra? – fordult felé Eren. – Hogy ártatlanok haljanak… Én… ezt
nem bírom feldolgozni! – kiáltotta, és a fejére szorította a kezét. Az még
jobban lüktetett, mint eddig, ráadásul a korábbi hányinger sem múlt el, csak
erősödött. A térdére támaszkodott, mélyet lélegzett az orrán, majd lassan fújta
ki a levegőt a száján. Így egy kissé megnyugodott, bár a szíve még mindig
ijesztő tempóban kalapált a mellkasában. Durr-durr! Puff-puff!
Fáj.
Nagyon fáj.
Istenem, annyira fáj!
–
Megszerzem az erőt – jelentette ki Florian eltökélten –, és megállítom a
kolosszális monstrumokat. Ez a kötelességem. Amíg még Florian Reiss vagyok, meg kell tennem. Aztán
utána, ha elhozzuk a valódi, igaz békét, nem azt a hamisat, ami most van,
mindannyian fel fogunk szabadulni, s én is csak Florian leszek. A lány, aki
szabad.
–
És hogy akarod megszerezni? – ráncolta a homlokát Pieck. – Hizurúban vagy.
Liberio megsemmisült, nem tudjuk, hol járnak a kolosszális szörnyek, azt sem
tudjuk, a világ többi része mennyire biztonságos, vagy éppenséggel mikor jutnak
el hozzánk is. Semmit sem tudunk, csak tétlenül ülünk.
–
De vannak léghajóink – hangsúlyozta. – És rendes hajóink, amikkel átszelhetjük
az óceánt. A kolosszálisak teste ontja magából a hőt, ily’ módon tudja
felperzselni a világot…
–
Akkor olyan helyre kell mennünk, ahová ők nem mehetnek – bólintott Pieck, majd
így kérdezett: – Hercegnő, láttál már óriást óceánba gázolni? A hullámokkal
birkózni?
–
Jó sokáig magát az óceánt sem láttam.
–
Akkor most sem fogod látni. – Pieck Erenre villantotta a tekintetét. – Ha menni
akarunk, hajón kell megtennünk. Ez az
egyetlen lehetőségünk. Egy jó darabig elhajózunk, aztán… csónakba szállunk,
hogy ne legyen feltűnő, és úgy jutunk el a szigetig. Máshogy nem működhet,
azonnal kiszúrják az érkezésünket. Vagy támadjunk meg egy olyan körzetet, ahová
nem irányul sok figyelem? Amit Ragakóban műveltünk…
–
Nem csináljuk meg még egyszer – felelte Eren nyugodtan. – Azt Marley akarta,
nem Zeke.
–
És ha szövetségesek akartok lenni velünk – vette át a szót Mikasa –, nem
ölhetitek meg Paradis lakóit.
–
De Paradis lakói lemészárolhatják Liberiót? – vonta fel a szemöldökét Pieck. –
Kérdem én, Mikasa, hogy is van ez?
Eren
keserűen elmosolyodott.
–
Egyformák vagyunk. De muszáj nekünk
ennyire hasonlítanunk? Nem lehetnénk egy kicsit különbek? Miért nem mutatjuk
meg a világnak, hogy mi mások vagyunk? – Florian felvonta a szemöldökét ezt
hallva. Pieck és Mikasa váltottak egy pillantást.
Eren
újra próbálkozott: – Jobbak… mert
tudjuk, mit jelent egy háború, tudjuk, hogy az ártatlanok bánják a legjobban… –
magyarázta –, és éppen ezért azért kell küzdenünk, hogy megmentsük őket. Az
ártatlanokat, a bűnösöket egyaránt… Magát az egész világot a sokszínűségével. Mert a látszat ellenére… sokszínű. Olyannak kéne lennie, nem?
Florian
nagyot pislogott.
–
Kapiskálom, mit akarsz mondani – bólintott aprót a fejével –, de nem vagyok benne
biztos, hogy „hős” szerepben kéne tetszelegnünk.
–
Ebben a világban nincsenek hősök – vágta rá Eren –, csak áldozatok.
–
Vissza kell jutnom a szigetre. Meg kell találnom Friedát.
–
És ha nem tudsz? – Pieck előredőlt, a füle mögé igazította egyik rakoncátlan
tincsét. A tekintete változott meg, ahogy feléledt benne az ereje; Eren
bizsergést érzett szétáradni a testében, s még akkor is magán érezte a lány
pillantását, amikor az látszólag nagyon elbambult, és a ruháján vizslatta az
egyik rátapadó szöszt. – Mi van akkor, ha már tényleg nincs visszaút? Ha nem
tudunk eljutni a királynőhöz, hogy megszerezzük az erejét? Akkor mit teszünk?
Ölünk tovább ölbe tett kézzel, és várjuk, Paradis mint pusztítja el az egész
világot?
–
Akkor jön a „B” terv. – Florian még ekkor sem vesztette el a hidegvérét. –
Természetesen felkészültem erre a lehetőségre is. Amikor átszeltük az óceánt,
tudtam, mit tervez Frieda. Keveseket avatott be, de a fattyú húgomnak mindent
elmondott, ő pedig az egészet jelentette nekem.
–
Levi és Abel tudtak róla? – kérdezte Mikasa.
–
Csak Levi és az osztaga. Abel nem. Ahogyan engem is ki szeretett volna hagyni a
játszmából, úgy Abelt is.
–
Na és mi a helyzet a többi testvéreddel? Dirk, Urklyn? Egyikőjük sem vágyik
Frieda erejére?
–
Természetesen nem – forgatta meg a szemét Florian. – Mint mondtam, Urklyn
megházasodott, nem szívesen hagyná magára tizenhárom év múlva a kis feleségét.
Ami pedig a másik bátyámat illeti… Fogalmam sincs, mit tervez Dirk. Kívülálló
számára úgy tűnhet, mintha Abel támogatója lenne, de nem lennék meglepve, ha
később előrukkolna valamivel. Nem hiszem, hogy olyannyira szeretne meghalni. A
hordozók nem élnek sokáig, és az életük csupa szenvedés.
–
Akkor te miért akarsz ennyire óriás lenni? – kérdezte Pieck hidegen. – Végül
is… Jobban teszem, ha múlt időben beszélek. Megszerezted a Háború Pörölyét,
ezáltal tizenhárom évre kárhoztattad magad te is. Ketyeg az óra, a hátralevő
időd meg van számlálva. Gratulálok, kedvesem. Tényleg nagyon okos példánya vagy
az emberiségnek.
–
Nem volt más választásom. – Florian vállat vont. – Szükségünk volt egy
királyvérű óriásra. És milyen okosan tettem… Azt hiszem, a „B” terv fog
megvalósulni… Ha tényleg nem jutok el a szigetre… – A hangja elhalkult, a
tekintete a távolba révedt. – Akkor neki
kell megtennie… amire én képtelen vagyok.
–
Neki? – kerekedett el Eren szeme. –
Úgy érted… Historiának?
Florian
erre mély levegőt vett.
–
Drága Eren – sóhajtotta. – Hallhattad a barátnődet: ketyeg az óránk, jobb, ha
nem tanácskozunk tovább, hanem inkább cselekedünk. Mit gondolsz, meg tudod
tenni? Elég erős vagy ahhoz, hogy szembenézz a múltaddal?
–
Fogd be a szád, Reiss.
–
Ez az! – Florian elégedetten csettintett, majd kinyújtózott. – Azt hiszem, a te
drága Kiyomid már tűkön ül, ne várakoztassuk meg… – indult meg az ajtó felé. A
keze a kilincsre simult már, amikor hátrasandított a válla fölött. Állta Eren
makacs pillantását, sőt még mosolygott is, mikor így folytatta: – Sem őt, sem
azokat, akiket ti csak úgy hívtok, hogy… Hm, minek is hívtok minket? Á, igen,
tényleg, milyen buta is vagyok, jól mondod, Pieck…
– A mosolya kiszélesedett, szemében pedig gúnyos fény villant.
– A sziget ördögei…
** * **
Paradis
nem váratta őket sokáig, hamar fény derült, miféle parancsot adott a falak
uralkodója az addig szunnyadó óriásoknak. Azok valóban kitépték magukat a
börtönükből, megindultak Liberio felé… és ahogyan Kiyomi küldöttei fogalmaztak,
„a semmivel tették egyenlővé a körzetet”. Nem találtak túlélőket.
–
Ez nem jelent semmit – vigasztalta őket Mikasa. Piecket és Erent is egyaránt
lesújtották a hírek. – Biztos vagyok benne, hogy a barátaitok… A családotok…
életben van. – Florian gyanúsan hallgatott, ami pedig semmi jóra nem utalt.
Csak akkor eredt meg a nyelve, amikor Eren dühösen megpenderítette, és teljes
erőből a falnak vágta, hogy beszéljen. A torkára fonta az ujjait, és ahogy
egymás szemébe néztek, mindenki számára nyilvánvalóvá tették, hogy a következő
lépés az lesz, amiben a Támadó és a Háború Pörölye egymásnak esnek. És mivel
Piecket is legalább annyira dühítette a bizonytalanság, nem volt az sem
kérdéses, hogy kinek az oldalán fog a csatába beszállni. Ahogyan persze az sem,
hogy így Mikasára hárult a villámhárító feladat.
–
Frieda túszokat akart szedni – adta meg magát Florian. – Ha a nagyszüleidért
aggódsz, nagy valószínűséggel az ördögök szigetén van. Az apádat nem tudom –
sandított Pieck felé –, de mivel találkoztál Zeke-kel a csata kirobbanásakor,
gondolom, gondoskodott róla. Ha szerencsétek van, a nagyszüleidről is
gondoskodott – címezte ezt már Erennek. – Akkor talán még sincsenek a szigeten.
–
Tehát csak találgatsz.
–
Nyilván, hiszen nem vagyok ott.
–
Hamarosan kiderítjük – szólt közbe Kiyomi. – A felderítőim a legjobbak.
Megadjuk a támogatást, amit korábban is ígértünk. Hizuru a sarkára áll. Muszáj,
mert Paradis…
–
Paradis azt hiszi, megnyerte a háborút. – Pieck fortyogott a haragtól. –
Galliard, Zeke, Bertolt, Reiner… Még Annie is. Semmit sem tudunk róluk.
–
Lehetséges, hogy csak mi maradtunk – rántotta meg a vállát Florian. – Három
óriás Paradis Alapítója ellen. Ez a legjobb eshetőség. Az már kevésbé lenne
szerencsés, ha a többiekről azért nem tudunk semmit, mert Paradis
megkaparintotta őket. Mindenesetre azonban, úgy gondolom, meglepetésszerűen
kell támadnunk. Most Paradis végképp nem számít rá.
–
Ostobaság. Tudnak az árulásodról, tudják, hogy akarod Frieda erejét.
–
Ezért fogunk másik irányból támadni.
–
Nem a fővárost célozzuk be? – csodálkozott Eren. – Én azt hittem…
–
Frieda is ezt hiszi. – Florian kihúzta magát. – Egy lépéssel fogunk járni, ha
pontosan azt teszitek, amit mondok. Szerintem én ismerem a legjobban a
nővéremet, és ne, Mikasa, ne is próbálj vitatkozni. Négyünk közül én vagyok a
nyerő.
–
Vedd úgy, hogy meg sem szólaltam, hercegnő.
Pieck
a homlokát ráncolta.
–
Mi a terved? Ha nem Frieda Reisst támadjuk, akkor…
–
Ti nem ismeritek úgy Paradist. – Térképet terített eléjük, saját maga rajzolta.
Meglepően ügyesen bánt a ceruzával, Eren egészen elámult, amikor végighúzta az
ujját a papíron. Paradis szigete hihetetlen pontossággal lett megrajzolva, a
harmadik falon belül pedig hamar rá lehetett találni a fővárosra, a királynő
lakhelyére. – Tessék – mondta Florian. – Így ti magatok is láthatjátok. Itt van
Shiganshina, itt született Eren – magyarázta Piecknek. – Ez itt a Mária fal. Ha
tovább haladunk, ez itt a Rózsa. Annak idején Shiganshina irányából
közelítették meg a Mária falat, éppen ezért támadtak ott, de mint látható, más
körzet is van közvetlenül a Mária falnál, csupán másik irányból lehet oda
eljutni.
–
És mit javasolsz, hercegnő, melyik irányból menjünk?
–
Innen – mutatott a térképre Florian. – Ha innen megyünk, a Rózsa falat elérve
Utopia körzetbe jutunk. Nem mondhatni, hogy a legfontosabb körzet közé
tartozik, de innen megközelíthető az a hely, ahol szerintem a legnagyobb
biztonságban lehetünk. És ahová tényleg muszáj lesz eljutnunk, ha Frieda erejét
akarjuk.
–
A kápolna – értette meg Mikasa –, ahol átörökítitek az erőt.
–
Pontosan. Frieda annak idején ott örökölte át Uri bácsitól az erőt. Biztos
vagyok benne, hogy most is ott kerül majd rá sor. Ha el is tűnne a királyi
rezidenciáról, hova máshova mehetne? Vagy oda, vagy Historia anyai
nagyszüleihez. A legegyszerűbb megoldás. A markunkban tarthatjuk.
–
Ez nem egy-két napba fog telni – jegyezte meg Pieck. – Egy ilyen utazás… Egy
ilyen veszélyes küldetés alapos átgondolást igényel. Nem mehetünk neki
vaktában! Szükségünk lesz egy tervre. Egy jól kidolgozott tervre, hercegnő.
–
A számból vetted ki a szót, Ackerman.
–
Akkor vágjunk bele! – csapta össze a tenyerét Eren. – Nem érünk rá!
Florian
sötéten elmosolyodott.
–
Valóban nem.
Rajzolt,
magyarázott, a szemöldökét ráncolta. Nem egyedül tanácskoztak, nem vághattak
neki az útnak teljesen egyedül, pláne azok után nem, hogy Hizuru mekkora
áldozatot hozott. Mikor Kiyomi Azumabito bevonult a tanácsosaival, Floriannak a
szeme sem rebbent, ám sokkal óvatosabban fogalmazott, mint korábban. A
szigetnek hadserege volt, így hát nekik is fel kellett fegyverkezniük. Piecknek
még jobban rá kellett éreznie a háromdimenziós manőverfelszerelés használatára,
és az sem ártott, ha Eren is megismerkedett vele.
–
Nem lehetnek előnyben – ismételte Florian.
A
percek órákba, az órák napokba, végül hetekbe fordultak. A kínzó fejfájás nem
múlt, sokkal inkább rosszabbodott. Eren nehezen aludt, éjjelente forgolódott,
és amikor mégis elnyomta az álom, az emlékek ejtették fogságba. Egyik éjjel
rajtakapta Mikasát, amint odakint, a hűvös éjszakában támaszkodott az erkély
korlátjára, s az égen ragyogó, egyre kövéredő holdat figyelte.
–
Vajon ugyanilyennek látnám a szigetről is? – tűnődött el, mikor Eren odasétált
mellé. – Vajon ugyanilyen fényesen ragyognak ott is a csillagok?
–
Különbözniük kellene?
–
Nem – rázta a fejét. – Csak sokan ezt akarják.
Eren
elmosolyodott.
–
Hiányzik? – kérdezte gyengéden. – Paradis. Az otthonod.
Mikasa
erre nagyot sóhajtott.
–
Sosem volt igazán az otthonom. A szüleim meghaltak, az Ackerman család magához
vett. Kenny… sosem volt az apák vagy a nagybácsik gyöngye, mégis keményen
próbálkozott. Tetőt adott a fejünk fölé, ételt az asztalra, és tulajdonképpen…
majdnem olyan volt, mintha otthon lennék, és közben mégsem. Valami… valaki mindig hiányzott. Te sosem
éreztél így?
–
Hogy nem kerek az életem? – Mikasa bólintott, őszinte tekintetével pedig aligha
könnyítette meg Eren helyzetét. Ő nem érzett így. Nagyon sokáig semmire sem emlékezett,
egyetlen emlék sem kínozta, mintha azok a boldog, vagy éppen keserű percek soha
sem léteztek volna. – Sajnálom – vallotta meg végül csöndesen, mire Mikasa erre
is bólintott egyet. Mit tehetett volna? Ami történt, az megtörtént, nem
tehettek ellene.
–
Vajon vége lesz valaha?
–
Vajon… – mormogta Eren.
Talán.
Mikor
visszacsúszott Pieck mellé a takaró alá, a lány szeme felpattant. Hozzá
hasonlóan ő sem aludt egy szemhunyásnyit sem, és mivel résnyire nyitva hagyták
az ablakot, tisztán hallhatta a beszélgetésüket. Egymás felé fordultak, a kezük
összesimult a takaró alatt; ujjaik szorosan kapaszkodtak egymáséba.
–
Legutóbb Porcóról álmodtam.
–
Te is? – Eren az ajkába harapva nyelte el a szomorú sóhajt, ami fel kívánt
törni belőle. Ha Liberio megsemmisült, vajon a többiek… vajon a többiek
megmenekültek, vagy Paradis börtöneiben sínylődtek? Vajon mi lett Zeke-kel meg
Galliarddal? Na és a kisgyerekek, akik harcos-jelöltek voltak, akiknek még
javában zajlott a kiképzés?
–
Azt álmodtam, hogy kiláncolták és megkínozták.
–
Én csak a hangját hallottam. A nevemet kiáltotta.
–
Szerinted… Jól van?
–
Bárcsak azt mondhatnám, hogy igen, de nem tehetem, Pieck.
A
lány sóhajtott egyet.
–
Próbáljunk meg inkább aludni – mormolta. – Minél hamarabb elalszunk, annál
gyorsabban fog telni majd az idő. És minél gyorsabban telik az idő, annál
hamarabb láthatjuk majd őt. Mert látni fogjuk őt, Eren. Életben van. Érzem, hogy
él.
–
Hát persze, hogy él – suttogott vissza. – Ő Porco Galliard, a Marcangoló. Élnie
kell.
Ahogy mindenki más is él – gondolta. Zeke,
Bertolt, Reiner… Annie. Mindenki. A nagyszüleim… Falco, Gabi, Udo, Zofia… Colt.
Tényleg mindenki. Paradis… nem
vehette el őket… Nem és kész…
A
lány kezét fogta, az érintése nyugtatóan hatott rá. Emlékeztetőül.
Aznap
éjjel az utolsó álma a vénséges királynőről szólt, aki a botjára támaszkodott,
szeme alatt sötét karikák húzódtak. Egy cella rácsai előtt állt, reszketve
nyúlt ki, hogy azokba kapaszkodjon.
Valaki
volt a cellában, őt nézte.
Ki
lehetett az?
Erent
a kíváncsiság vezérelte: Frieda mellé lépett, és a királynő mintha megérezte
volna a jelenlétét, mert egy pillanatra megmerevedett. Az ajka néma „Ó”-t formált, a feszültség a testéből
azután sem távozott, hogy mozgolódás hallatszott.
Én váltottam volna ki belőle?
Olyan
volt, mintha szagot fogott volna.
Eren
hátán végigfutkosott a hideg.
–
Királynő… – törte meg a
csendet egy ismerős hang. – Frieda… Reiss. Hát végre találkoztunk.
–
Végre – szólt Frieda is, a
hangja rekedten csengett. – Nem hittem volna, hogy valaha is ilyen közel
fogok állni hozzád. A falak uralkodója vagyok, hát te meg? Te az óceán
túloldalának uralkodója lennél?
–
Az lennék?
–
Tudom, ki vagy, Csodafiú.
Zeke
Jaeger felemelte a fejét, szája szegletében titokzatos mosoly játszadozott.
–
Ó –
suttogta. – Úgy látom, még mindig alig tudsz valamit, drága királynő…
Megjegyzés: A következő fejezetben megismerjük Pieck
háttértörténetét, illetve Zeke ismét megmutatkozik egy jelenet erejéig.
Folytatás kb. 2 hét múlva.
Beharangozó:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése