12. fejezet
Doppelgänger
I.
Kruger
– Őszintén remélem, nem okoztam csalódást, Eren
Kruger – mosolygott önelégülten az alak, aki az
arcát viselte, és aki szemmel láthatóan mindent
tudott róla. A nevén szólította, már várt rá. Ijesztő volt a saját arcába bámulni. Ijesztő volt ugyanazokat a vonásokat látni, csupán
sokkal torzabb formában. Ijesztő volt
saját magával találkozni, nemcsak tapogatózni, meg valamiféle láthatatlan fonál
révén összekapcsolódni, hanem élőben, hús-vér, emberi formában egymással
szemben állni.
Hogy csalódást okozott volna? Eren jeges rémületet
érzett. Életében először földbe gyökeredzett a lába, a félelem egyenesen a
csontjaiba ivódott. Ha a lélekcserét mindeddig mágikus hókuszpókusznak tartotta
– és ha nem lett volna minden annyira valós,
biztosra vette volna, hogy kómában fekszik a maga világában, és az egészet csak
álmodja, amíg az életéért küzdenek az orvosok –, akkor ezt végképp nem akarta
elhinni. De igaz volt, eleven és valós, vele szemben ott állt egy korabeli fiú – vitathatatlanul az ő arcával, az ő hangjával, csupán
teljesen más jellemmel.
Voltak persze különbségek is, ahogyan Eren és Jaeger
között is akadtak. Jaeger tizenöt volt, kamasz még, aki most kezdett megnyúlni,
megférfiasodni, míg Eren négy évvel idősebb, és a modern világban már
mindezeken átesett. A haját is hosszabban viselte, de ez az új alak – akinek
sehogyan sem tudott kitalálni egy másik nevet, ám mégsem hívhatta őt Jaegernek
vagy Erennek, mert akkor végképp összezavarodott volna – még rajta is túltett.
Soha életében nem hagyta még ennyire hosszúra megnőni a haját – már-már úgy
nézett ki, mint egy lány. Úgy nézett ki, mint egy nagyon ismerős lány.
Az alak éppen kihúzta a csatot a hajából; a sötét
tincsek a hátára omlottak, árnyékba vonták az arcát. A szeme különösnek látszott – megmaradt a
kékeszöld szín, az óceánszín, ahogy
Eren magában szerette hívni, ám mintha örvénylő
jelleget öltött volna. Ezt a furcsaságot végképp nem tudta hova tenni.
Nyelt egyet, a szavak többször is a torkán akadtak.
– Te… mégis…
– Hogy ki lennék? – Az alak lusta mosolyra húzta az
ajkát. – Természetesen te, ki más?
– Eren… Kruger?
– Kruger
lennél? – billentette félre a fejét. – Azt hittem, Jaeger vagy te is.
– Kruger
vagyok. – Eren soha nem érezte magát még ennyire biztosnak benne. Valahol a
világban létezett egy Kiyomi Azumabito nevű hölgy, aki Hizuru nagykövetének
vallotta magát, és íme, a köztes meg a modern világban szintén létezett egy
Kiyomi, csupán fiatalabb kiadásban, aki pedig Eren barátja lett. Hogy mi volt a
közös mindkét Kiyomiban? Eren most már elkezdte érteni: mindketten Kruger
barátai voltak. – Eren Kruger vagyok, tehát te nem lehetsz én, még akkor sem,
ha pont úgy nézünk ki. Aki te valójában vagy… az Eren Jaeger. Te… – Egy
pillanatra lehunyta a szemét, ahogy alaposan végiggondolta, hogyan fogalmazza
meg azt a teljes zűrzavart, ami mindvégig körülvette. – Te valójában a modern
világban vagy Eren Jaeger. Semmi közöd a köztes világhoz – intett körbe. – Te, ahogyan
Kiyomi is, az én világomból származol, pedig… Kiyomi azt mondta… Amikor azt
mondtam neki, hogy kell lennie még egy Erennek az én világomban… Ő azt mondta,
hogy… De hát persze, miért is ne hazudott volna? – Elkínzottan nyögött fel,
jóformán az egész élete merő hazugság volt. Kiyomi mindenben színlelt. Kiyomi…
A rohadt életbe, Kiyomi!
– Milyen bonyolult, nem igaz? – mormolta erre az
alak. – Vajon hogy is működik ez a világ? Vajon pontosan mi is ez a titokzatos
küldetés? Mire gondolhatott „Bagoly”, amikor azt mondta, minden újra el fog
kezdődni? Mostanság sokat gondolkodtál ilyesféléken, nem igaz, Eren? Mostanában
elkezdted megérteni a világokat, és elkezdted keresni az ellenséget is? Minden
fekete-fehér lenne? Ki is az ellenség? Nézz magadba jó mélyen, és próbálj
rájönni. Vajon ki lehet az ellenséged ezen a világon?
– Ahogy elnézem – suhant át egy fintor az arcán –, saját magam, legalábbis külsőleg.
– A legnagyobb ellenséged mindig önmagad, ezt apád sosem tanította meg?
– Az apám elhagyott.
– Maga sem értette, miért, de tett egy lépést előre. A keserűség ezúttal nem
szorította össze a torkát, ahogy az apjára gondolt, pedig amióta tudta az
igazságot vele kapcsolatban, nem tudott szeretettel gondolni rá. Apja helyett
Keith volt az apja. Keith, aki pokolian hiányzott neki. A saját világa, amire
nagyon is vágyott. Az anyja. Callum. Grace. Mindazok, akik sosem válhattak
Jaeger életének részesévé, hiszen az óriások mindent elvettek tőle. Szegény
fiú.
Mély levegőt vett; megismételte: – Az apám
elhagyott, de ezt persze te pontosan tudod. Te… mindent tudsz, jól sejtem? –
billentette félre a fejét. Tetőtől talpig végignézte az alakot, éppúgy, ahogyan
az tette vele korábban. Parázslott a szeme.
Az alak erre elmosolyodott. Valami felvillant a
tekintetében az apjuk említése kapcsán, ám pillanatok alatt ki is hunyt.
Erennek nem maradt ideje, hogy reagáljon rá.
– Több eszed van, mint a hasonmásomnak, ez tény és való.
– Azért a másikat sem kell alábecsülnöd – szúrta
közbe Kiyomi szokatlanul csendesen. – Van esze, csak olykor nehézfelfogású.
Egészen ügyesen beilleszkedett Kruger életébe. Igaz, az amnéziának köszönhetően
sokkal könnyebb dolga volt. Mondhatni, őt sajnálta mindenki. Szegény, drága
Eren, balesetet szenvedett, és a legalapvetőbb dolgokat is elfelejtette… Még a
saját anyjának látványa is sokkot okozott neki. Jaj, szegényke, segítsünk
rajta, könnyítsük meg az életét! Az elveszett emlékek hamarosan visszatérnek,
ugye? – A különös csendesség kiveszett, a lány hangja tömény gúnytól csöpögött
már a végére, Eren nem is akart hinni a fülének. Kiyomi, a lány, a legjobb
barátja… Ez a lány lett volna mindvégig a legjobb barátja? Ez a lány… tényleg
az a Kiyomi volt, akit ő ismert? Hogy lehetett valaki ennyire jó színész? Hogy
lehetett ennyire vak és ostoba? Hogy nem látta át a nyilvánvalót? Hogy nem
volt… egy kicsit sem nyilvánvaló, hogy miféle alak ő valójában?
Ahogy Kiyomi egyre lendületesebben beszélt, úgy múlt
el az a pillanatnyi gyengeség is, ami hirtelen elfoghatta. Talán egy nagyon
rövid időre megsajnálta Jaegert? Szánta, amiért ennyire fiatalon ennyi mindenen
keresztül kellett mennie? És még messze volt a vég… Az élet sok mindent
tartogatott szegény fiú számára – és nem feltétlenül a legjobbakat. Ha lehetett
hinni Kiyominak – bár Eren ezek után már mindenben kételkedett –, akkor Jaeger
hozzá hasonlóan… meghalt? Vagy meg
fog halni, hogy átkerüljön ebbe a világba. Az egyetlen út, ami elvezeti ide az
embereket, a halál kitaposott ösvénye, a vég, ami előbb vagy utóbb mindenkit
magával ragad.
Eren összeszorította a fogát, ahogy erre gondolt.
– Aj-aj, ha én nem is, az arcát elnézve, te tényleg
csalódást okoztál neki, Kiyomi.
– Érdekel is engem! – vágta rá a lány kicsit túl
hevesen. – Elegem van már a tettetésből.
– Pedig remekül csináltad.
– Remekül vagy sem, végre befejeztük.
– Ó, igen. – A doppelgänger megnedvesítette az
ajkát, összevonta a szemöldökét. Csupán egy pillanatig ráncolta azt, közben
pedig alaposan végigmérte Eren alakját. Halk, horkantáshoz hasonló hangot
hallatott; nevetett rajta. – Most már
a lényegre térhetünk. Befejezhetjük, amit elkezdtünk. Pontot tehetünk a küldetés végére.
– A küldetés… – Eren levegő után kapott. – Pontosan
mit takar a küldetés? Miért cseréltem testet Eren Jaegerrel? Mit akartok tőlem?
Miért hoztatok ide? Ne higgyétek, hogy válaszok nélkül hagyhattok! Azt már
aztán nem! – szorította ökölbe a kezét. Harag lett rajta úrrá, eltökéltség,
hogy nem adja magát egykönnyen. Viszketett a tenyere. Késznek érezte magát arra
is, hogy ököllel vágjon saját maga arcába, hogy letörölje a képéről azt a
gúnyos, lenéző vigyort, ami minduntalan ott játszott az ajkán. – Mi történt
Jaegerrel? Hol van? Hogy értette azt Kiyomi, hogy te rángatod a szálakat?
A doppelgänger elmosolyodott.
Abban a pillanatban, amikor válaszolni készült, hirtelen
több dolog történt egyszerre. Kékeszölden izzott fel a fény, kettéválasztotta
az égboltot, és mintha maguk a csillagok is fényesebben ragyogtak volna.
Erennek el kellett takarnia a szemét, mert úgy érezte, meg fog vakulni, ha
tovább nézi.
Súrlódás hangja hallatszott, a távolban, mikor
megpróbált a résnyire nyitott ujjain keresztül lesni, egy lány alakja tűnt fel,
favödröt húzott maga után a puha homokban. A haja szőke volt, a tekintete
kifejezéstelen, arca mosolytalan. Úgy sétált előre, mintha azt sem tudta volna,
hogy hol van. Rongyokat viselt magán, ruhája alját rászáradt vér szegélyezte,
néhány csepp még feljebb is jutott belőle – sőt mi több, mintha a szája
sarkában is az sötétlett volna.
Eren ez alkalommal nem kérdezett, nem volt rá
szüksége.
A lány Ymir
Fritz volt, az óriások alapítója.
Az eldiai nép ősanyja.
– Lehetetlen! – szisszent fel, de tulajdonképpen
tudta, hogy tévedett. Nem volt lehetetlen. Ymir jelenlétének a köztes világban
több értelme volt, mint bármi másnak – mint annak az egész őrületnek, ami
lassan körülvette.
Kiyomi és a másik Eren ajka elnyílt, arcukon a
teljes döbbenet jelei tűntek fel.
– Azt hittem, nem fog felbukkanni… – motyogta a
doppelgänger. – Legalább nem kell kajtatnom utána… Hálás köszönet érte… Ymir.
Alapító Ymir végül odaért hozzájuk. Akkor finom
térdre ereszkedett a homokban, a vödör után nyúlt, a kezét vízben lögybölte
meg. A szemük láttára formált emberalakot homokból és vízből, és amikor már-már
valami felsejlett, a fények még erősebben kezdtek ragyogni. Eren akkor tisztán
látta a láthatatlannak vélt fonalat: vöröses színt öltött, hiszen a sors
fonalaként is emlegették, és kígyózva vált ki a kékeszöld fényoszlopból, ami a
magasba tört – a homokember csuklója köré fonódott.
– Oh –
mormolta Kiyomi. – Hát most érkezik.
– Érkezik? – Eren értetlenül sandított rá. –
Kicsoda?
– Jaeger – felelt a lány, lepillantva a karórájára;
még mindig tökéletesen működött, noha Eren azt képzelte, meg fog állni az idő
ezen a különleges helyen. – Azt hiszem, most történik meg.
– Mi
történik meg?
A hangja élesen csengett – de feleslegesen
kérdezett, anélkül is tudta a választ. Mi más történhetett a modern világban?
Mi más? Hacsak nem az, hogy Jaeger…
– Most halt meg – hangzott a halk válasz Kiyomi
szájából. – Eren Jaeger most halt meg a modern világban. – És ahogy kimondta… a
fények felizzottak, a homoktest hús-vér emberré formálódott. Hús-vér,
meztelen emberré, Eren valódi
testévé, és akkor… más is történt.
Eren megtántorodott, és ugyanakkor a saját teste, benne valószínűleg Jaegerrel,
szintén előredőlt; mindketten zihálva vették a levegőt.
Eren előtt lassan elhomályosodott minden. A
kékeszöld fény elérte, a fonál összekötötte Jaegerrel. A lelkük egymásba
kapcsolódott, valami ősi erő kiszipolyozta… és a lélekcsere a maga különös
módján egyszeriben véghez ment.
Amikor felnyitotta a szemét, Jaeger helyén térdelt;
a homokba temette a kezét, kapkodva lélegzett. Sajgott a tüdeje, homloka
verejtéktől fénylett. Sosem érezte magát még ennyire ramatyul, még akkor sem,
amikor átkerült Jaeger világába. Össze nem lehetett hasonlítani a két érzést.
– A testem… – suttogta. A hangja mélyebb volt, az
övé, ahogyan a test is, amiben volt. Egy adott pillanatban érezte Jaeger
lelkét, bátorító gondolatokat próbált sugallni felé, aztán a helyükre kerültek.
A fonál elhalványult, de a kötelék megmaradt. Valami még mindig egymáshoz húzta
őket, ha nem is úgy, mint korábban. – Én vagyok az… Ez… A saját testem… A
saját… emberi testem – tapogatta meg magát. Nem volt óriásváltó, így nem tudta,
rá milyen hatással lesz, hogy Jaeger meghalt a modern világban. Semmit sem
tudott. Vissza fognak-e térni valaha is a saját idejükbe? Le tudják-e győzni a
legnagyobb ellenségüket? Be tudják-e fejezni a küldetést… és pontot tenni a
rémálom végére?
Fel fogunk
valaha is ébredni? – kérdezte magától. Ebből a nagyon
hosszú álomból… létezik egyáltalán kiút?
A doppelgänger nagylelkűen a lába elé vetett egy
köpenyt – az eddig viselt megmaradt Jaeger testén. Jaeger… akivel végre szemtől
szemben találkozhatott, sokkoltan nézte őt, és azt a valakit, aki az arcukat
viselte. Ő még semmit sem tudhatott, mégis… lerítt róla a harag. A keze ökölbe
szorult, a szemöldökét összeráncolta. Gyűlölettől izzott a szeme,
hirtelenharagú fiú volt, aki szeretett a tettek mezejére lépni.
Eren ezúttal nem gondolkodott; figyelmeztetően
kiáltott.
– Ne csinálj semmi meggondolatlant!
Felnőtt
vagyok – gondolta.
Majd én megpróbálom kiagyalni, hogy
jussunk ki innen… lehetőleg újra élve. Vagy hogyan vessünk ennek az egésznek
véget.
Szokatlan érzés volt visszakerülni a saját testébe,
majdhogynem idegen, közben pedig mégis helyén való. A kettősségtől
felkavarodott a gyomra. Vajon Jaeger hogyan halt meg? Vajon mi mindent kellett
átélnie?
Elég volt egy pillantást vetnie az arcára, hogy
tudja, valami szörnyűséget. Valami borzalmas dolog történhetett, mert Jaeger
gyakorlatilag ölni tudott volna a tekintetével. Egész testében remegett, és
ahogy lassan talpra küzdötte magát, a gyűlölete csak fokozódott, ahogy
végigmérte a doppelgänger alakját, vagyis saját magát.
– Hol van? – Rekedt suttogás tört fel belőle, minden
erejével uralkodnia kellett magán. A hasonmásához intézte a kérdést, aztán
féloldalt pillantott, az ő szemében is felvillant a csalódottság Kiyomi
árulását látva. – Hol van? – ismételte meg. – Ő miért nincs itt? – És akkor
Eren megértette.
– Mikasa – lehelte. – Mikasa nincs itt.
– Meghalt, ahogyan én is! – csattant fel Jaeger
dühösen. – Hol van? Ha én meghaltam és itt vagyok, neki is itt kéne lennie! Hol
van? Válaszoljatok!
– Sok kérdésre kell választ adnotok – bólintott
Eren. Furcsamód ürességet érzett, ahogy Mikasára gondolt. Sosem találkozott a
lánnyal – vagyis azzal a Mikasával, aki a modern világban létezett –, de ha
eszébe jutott az a Mikasa, akit Jaeger ismert, és aki annyira ragaszkodott
hozzá… A pangó ürességtől még inkább hányingere támadt. Mikasa nem halhatott
meg. Jaeger barátai… Ha az egész világ egy tükör volt… Mindenki, akiben Jaeger
hitt, és akiben bízott, az ellensége volt. És ugyanez volt igaz Jaeger világára
is. Mindenki, akiben hihetett, és akiben megbízhatott, Jaeger ellensége volt.
Egy tükör –
keseredett
meg a szó. Egy kibaszott tükör, semmi
több.
Nyelt egyet.
Mi mindenen
kellett keresztülmenned, Eren? – sandított Jaegerre. Ahhoz, hogy idekerülj… Te tényleg megismerted az árnyoldalt, igaz?
Kérlek… Bocsáss meg, amiért így alakult minden. Amiért meghoztam azt a döntést…
Ha máshogyan döntök, ha inkább kockára teszem a saját életemet, lehet, hogy
Mikasa…
A félelemtől elakadt a lélegzete: Mikasa nem tűnt
fel.
– Ha meghalunk, erre a helyre kerülünk. – A
doppelgänger tűnődő arcot vágott. – Vajon hol lehet az a lány? – A nyakát
nyújtotta, a messzi távolba próbált lesni. Mi lehetett arrafelé? Mi vagy ki
várt még rájuk?
Eren erre gondolva ökölbe szorította a kezét.
Gyerünk
már! – sürgette
Mikasát. Hol vagy? Jönnöd kell! Muszáj
jönnöd, Mikasa! Nem halhatsz meg… Haza kell térnünk… Neked is… nekem is… és
Jaegernek is.
– Tudjátok, mi ez a hely? – A doppelgänger feléjük
fordult; ijesztő volt látni az arcán a már-már atyai mosolyt. – Ez a hely, ahol
megpillanthatjátok a láthatatlan fonalat. Ahol a szálak összeérnek. Ahol
titeket is összeköt… és ahol most szépen elvágjuk ezeket a fonalakat. Minden
egy ponton kapcsolódik egymással. A Koordinátor,
ha úgy tetszik.
Eren fél füllel hallgatta csupán, lázas
gondolkodásba merült. Jaeger megemelte a hangját, és újfent követelődzni
kezdett, ám konkrét válaszokat még nem kapott. Gyakorlatilag semmit sem tudtak.
Az a kevés, amit Kiyomi elárult, az semmi volt, pusztán a töredéke mindannak,
ami valójában várta őket.
A küldetés
– gondolta.
Minden a küldetésről szól. Kiyomi… Ő is
azt emlegette. A küldetés, ami Jaegerre vár a saját világában, a küldetés, ami
rám vár az én világomban… és a küldetés, ami összeköti a két világot, ami
összeköt engem Jaegerrel. Minden a balesettel kezdődött… és az álmokkal.
Álmodtam Jaegerről, és… lehet, hogy ő is álmodott rólam. A fiú felé
pillantott, aki remegett a haragtól. Egy
nagyon hosszú álmot láttam… – tűnődött el. Vajon miről is szólt? Mit is álmodtam? Láttam volna ezt a helyet… azon
a napon, amikor azt hittem, eljött a vég? Amikor rájöttem, hogy az ellenség…
Amikor elkezdtem sejteni…
Mi is történt azon a napon, a baleset a napján?
Miért is történt minden?
Halvány emlék derengett fel, valami olyasmi, amit
nem tudott hova tenni, valami olyasmi, ami egyszerre történt meg és egyszerre
nem történt meg. A kerekek megcsúsztak, a kétségbeesés a torkát kaparta; a
teste bizsergett a rémülettől.
– Kérlek,
mondd el, mi történt!
– Értsd már
meg, hogy nem tehetem, Kiyomi! Istenem… miért kellett… Miért…
– Eren… – A lány a sáljába
kapaszkodhatott, csak olyankor ejtette ki így a nevét. Eren tisztán látta maga
előtt, mindenkinél jobban ismerte. – Ha
nem mondod el, akkor nem tudok rajtad segíteni. Tudom, hogy valami történt!
Kérlek, Eren! El kell nekem mondanod!
Elvesztette a türelmét:
– Miért nem
fogod fel már végre, hogy nem akarom, hogy belekeveredj?! Minden elcsesződött,
Kiyomi! Minden elcsesződött azelőtt, hogy bármit is tehettem volna!
– Eren…
– Kérlek… – Emlékezett, hogy
reszketett a hangja. – Jobb, ha nem ártod
bele magad még jobban… Már így is… Már így is belerángattalak… és veszélybe
sodortalak… és… Kiyomi –
suttogta. – Szeretlek. Nem akarom, hogy aggódj miattam… Nem akarom,
hogy bántódásod essen. Te vagy a legjobb barátom, és… az egyetlen a világon, aki
úgy ismer engem, mint a saját tenyerét. Te vagy a Másik Felem.
A vonal végéről csönd hallatszott, Kiyomi nem tudott
erre mit felelni. Eren összefüggéstelen motyogásba kezdett, idegessége csak
nőttön-nőtt, ahogy a gázba taposott. A motor felbőgött, a fák egyre gyorsabban
suhantak el az autópályán.
– Ha valami
történne velem… Ha véletlenül…
Az a valami, amitől tartott, bekövetkezett.
– Vannak jelek
– mondta Zeke. – Lehet, hogy
megpróbálnak megölni, Eren.
Valaki vadászott rá. Valaki vadászott Jaegerre.
Az
óriáserőre – értette
most meg. Az emlék halovány volt, de minden megvilágosodott tőle.
Azon a napon, amikor autóbalesetet szenvedett,
utoljára Kiyomit hívta, utána félredobta a telefonját. Nem akarta ennyire
megijeszteni, végül azonban nem tudta visszafogni magát. Kiyomi mindig is
értett hozzá, hogy bosszantsa fel azzal, hogy állandóan a segítségére szeretett
sietni, most viszont nem engedhette neki, hogy még jobban beleártsa magát az
ügyébe. Ha tényleg akadt valaki a világon, aki vadászott rá, aki lehet, hogy
megpróbálja majd megölni, semmiféleképpen sem keverhette bele Kiyomit! Nem
tehette kockára a lány életét! Kiyomi volt az egyetlen barátja!
Az autó felgyorsult, a sebesség bőven meghaladta a
kétszázat… És akkor…
A semmiből tűnt fel, olyan volt, akár egy szellem, a
hangja tompán és mélyen visszhangzott Eren elméjében.
Eren.
A nevét mondta, semmi többet.
Egy csuklyás alak az autópálya kellős közepén, Eren
ösztönösen a fékbe taposott. Az autó kerekei megcsúsztak, teljes erőből
nekicsapódott a szalagkorlátnak. A füstön keresztül… Eren sok mindent látott. A
pörgés pillanatában, amikor letért az útról, és megindult a szalagkorlát felé,
sok mindent látott, mégsem látott eleget. Az alak nem volt ott, mintha soha nem
is rémisztette volna halálra, mintha az egészet csak képzelte volna. A hangja
felért egy szívdobbanással.
A becsapódáskor pedig… A becsapódáskor… Minden aranysárga
lett. Fények cikáztak a teste körül, és egy pillanatra mintha látott volna
valami mást is – mintha látta volna a láthatatlan fonalat, a kékeszöld, lilás
fényeket az ég felé törve, az ezernyi csillagot az égbolton, a puha homokot
alant.
Az az alak… Az a hang…
– A baleset – szólalt meg rekedten. – A baleset.
Jaeger abbahagyta a dühös vicsorgást; meglepetten
kapta felé a fejét. Valamit ő is tudhatott már, mert megértés villant a
szemében.
A doppelgänger felvonta a szemöldökét.
– Mi van vele? – kérdezte türelmetlenül. Eren
megnedvesítette az ajkát, hirtelen ébredt bátorságra. Hirtelen elmúlt a bénító
érzés, a sokk, amitől egész testében bizsergett, és a helyét átvette valami
egészen más: beletörődő merészség.
– A baleset… nem baleset volt – mondta lassan. –
Valaki meg akart ölni, pont úgy, ahogy korábban a testvérem figyelmeztetett rá,
hogy meg fog történni. Mert voltak rá jelek – emlékezett vissza Zeke szavaira
–, csupán figyelmen kívül hagytam őket. Azon a napon, amikor beültem az autóba…
Annyira felzaklatott az apám múltja, hogy nem tudtam józanul gondolkodni.
Egyszerűen… nem tudtam, mit csináljak. – Mély levegőt vett, nem remegett többé
a hangja. – Láttam egy alakot… és hallottam egy hangot. – Egyenesen a hasonmás
szemébe nézett. – Te voltál az. Te
tehetsz mindenről. A láthatatlan fonál által… te vagy a felelős mindenért.
– Pontosan – bólintott a doppelgänger; meg sem
próbálta tagadni az igazságot. Szája szeglete mosolyra húzódott, ami fintorrá
változott, ahogy a tekintete továbbsiklott. Jaeger alakján állapodott meg,
ingerülten folytatta: – De ez a kölyök – mutatott Jaegerre – a
szuperképességével keresztülhúzta a világ törvényeit… De nem az enyémet. Minden
úgy alakult, ahogyan elterveztem.
– A baleset mögött mindvégig te álltál.
– Ó, igen.
– De miért? A küldetés miatt?
A doppelgänger felhorkant.
– Mit tudsz te
a küldetésről? – nevetett gúnyosan. – Pont
te!
– Egyelőre nem sokat – ismerte el Eren –, de azt
igen, hogy az óriáserőhöz van köze. Hogy pontosan mit kell tenni, azt valóban
nem tudom.
– Nem tudsz te semmit, Eren Kruger – mosolyodott el
a doppelgänger. – Az égvilágon semmit se. És te, Jaeger – pillantott a másik
fiúra –, nos, te lehet, már kapiskálsz ezt-azt, ám az még mindig kevés ahhoz,
hogy magabiztosan állíthasd, hogy megértetted a terveimet. De mivel nagylelkű
vagyok, elárulom nektek, mit akartam elérni a balesettel. Neked – intett Eren
felé – aznap meg kellett volna halnod, hogy ne zavarj be a képbe. Ami pedig
téged illet, át kellett kerülnöd ebbe a világba, mégpedig pont a
szuperképességed jóvoltából. Gondolom, azt hittétek, hogy mindkettőtök halálát
akartam aznap…
– De te azt akartad, hogy én élhessek – szólalt meg
Jaeger rekedten. Hirtelen értették meg. – Az erőm miatt – suttogta. – Te… meg
akartad szerezni az erőmet. A Támadót és az Alapítót, igaz?
– A modern világban senki sem rendelkezik
óriáserővel. Rosszkor voltam rossz helyen, a te világodba kellett volna
kerülnöm. – A doppelgänger Ymir gyermeteg alakja felé lesett. A lány a vödörrel
nem mozdult onnan, ahonnét a testet megformálta. Szőke haja az arcába hullott,
elrejtette előlük a tekintetét.
Bár nem tűnt többnek egy bábnál, Eren mégis érezte a
belőle áradó feszültséget. Ymir Fritz, ha valamilyen okból kifolyólag nem is
bonyolódott bele a történtekbe, hallgatott és figyelt, mindent alaposan
áttanulmányozott. Talán éppenséggel várt valamire… vagy valakire. Erennek csak arra nem volt tippje, hogy pontosan mire
vagy kire. Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor igenis közbeavatkozik?
Lassan a doppelgänger felé fordult, nem érzett
félelmet.
– Ki vagy te? – kérdezte csendesen. – Tudom, hogy
több vagy a modern világ Eren Jaegerénél.
– Több lenne? – mormolta Jaeger.
Eren bólintott.
– Sokkal több – suttogta. – Te…
Ymir felemelte a fejét, összefonódott a pillantásuk.
A lány szeme tejfehérnek látszott, fakónak és teljesen vaknak, mintha korábban
kivájták volna a szemgödréből; arcáról vér folyt le könnyek helyett. A homokban
térdelt, az ujja lassan mozgott, mintát formált a szemcsékből. Egy alma mintáját.
Eren nehezen lélegzett. Elnyílt az ajka, a
felismerés arculcsapásként érte.
Ymir bólintott.
Igen, formálta az ajkával. Nem
volt nyelve sem, azt is kivágták.
– Tudom, ki vagy – suttogta oda a hasonmásnak. –
Most már mindent tudok.
– Azt kétlem, drágám.
– Te… az Ördög
vagy – nézett a doppelgänger szemébe. – Egy ilyen szörnyeteg, amilyen te is
vagy, nem lehetsz más, mint az Ördög.
Te… Ördög vagy az ördögök között,
Eren Jaeger. Velejéig romlott, gerinctelen szörnyeteg.
A doppelgänger tekintetében meglepett fény villant.
– Nocsak – mondta elismerően. – Ezt nem hittem volna
rólad, Eren. Neked tényleg több eszed van, mint ennek a másiknak.
Jaeger erre felzihált.
– Ördög?! – kiáltotta. – Úgy érted, mint a
legendában… úgy Ördög?
– Hogy máshogy? – kérdezte Eren türelmetlenül. –
Igen! Ő az! Neki kell lennie! Nézz csak Ymirre! A lányra, akiből kétezer évvel
ezelőtt megpróbáld egy szörnyeteget kreálni az ördögi erejével!
A doppelgänger ezt hallva felkuncogott.
– Meg kell mondanom, megleptél, Eren Kruger. Valóban az vagyok.
– D-de… É-én ezt nem értem! – nyögte Jaeger. – Hogy
lehetséges ez? M-mit akarsz tőlünk? Tőlem? Mire ment ki ez az egész?
– Természetesen azt, amit egykor ennek a
szerencsétlennek adtam – biccentett Ymir felé. – Az erőmet akarom visszakapni.
A kilenc óriás erejét, amiből kettőt te birtokolsz… Ráadásul… A legfontosabb
után vágyakozom: a Koordinátor erejét szeretném visszakapni.
– Ha ennyire vágyod az erőt, akkor miért…
– Kétezer évvel ezelőtt az Ördög alkut kötött egy
lánnyal – dalolta a doppelgänger. – Mintha valaha is szívesen tettem volna! –
Ymir erre megrándult. – Vagyis… – A doppelgänger mosolyra húzta az ajkát. –
Szívesen adtam át az erőt, nem igaz, kedvesem? Valamit valamiért. Az erőt… valamiért
cserébe. De te… becsaptál engem, drágám. Elvetted az erőmet, majd csapdát
állítottál nekem: kétezer évre ejtettél fogságba. Utána fogtad magad, és gyáva
módon megfutamodtál, nem igaz? Elmenekültél a világunkból, és létrehoztál egy
párhuzamos világot, amit a saját vágyaidnak megfelelően alkottál meg: amiben
megkezdődött az óriások több ezer éves uralma, amiben elnyomták azokat az
embereket, akik nem rendelkeztek ezzel a különleges képességgel. Azokat az
embereket, akik hűségesek maradtak hozzád, és akik követtek téged a
világunkból.
– Marley és Eldia – suttogta Jaeger. – A világ,
amiről beszélsz… A világod…
– A modern világ – bólintott a doppelgänger. – A
modern világ régen, nagyon régen… az óriások birodalma volt. Vagyis… mielőtt az
erőm megtestesült volna az óriások formájában, inkább úgy fogalmaznék, egy
olyan világ volt, amelyben egyszerű emberek éltek. Egy nap egy fiú magához tért
a virágokkal teli mezőn… és a hatalmas fa odújában rátalált valamire:
mondhatni, egy mágikus kapura. Valamire, amit úgy szeretek hívni, hogy „minden
élet forrása”. Az erő, amiből minden gyökeredzik.
– Nem mindig voltál Ördög – értette meg Eren. –
Egykor ugyanolyan voltál, mint mi. Egykor… te tényleg csak Eren Jaeger voltál.
A doppelgänger felsóhajtott.
– Senki sem születik gonosznak – jelentette ki. –
Kikiáltottatok annak, nem?
– Kikiáltottak – javította ki Eren. – A néped Ördögként könyvelt el, hiszen… csak
emberek voltak, akik azt látták, hogy hatalmas és veszélyes erő van a
birtokodban.
– Elmentek a fához, amiről állítottam, hogy „minden
élet forrását” rejti magában. – A doppelgänger ajkán szomorkás mosoly tűnt fel.
A tekintete egy gyerek tekintete volt sokáig; egy semmit nem értő, szeretetre
és elfogadásra vágyó gyermeké, akit a tulajdon népe kergetett el. Akit a
tulajdon népe formált gonosszá. Mert gonosznak nem születnek az emberek, hanem
csak azzá válnak. Az emberek azok, amik azzá teszik.
– Nem találták meg, igaz? – kérdezte Eren gyengéden.
– Semmi sem volt már ott, jól sejtem?
– Pokolian jól – sziszegte a doppelgänger. – Azt
hitték, hazudok. Azt hitték, valamiféle ördögi dologra készülök ellenük, ezért
nekem támadtak a vasvilláikkal. Akkor váltam első ízben szörnyeteggé.
Eren megértette.
– Az első óriás soha sem Ymir volt.
– Nem. – A doppelgänger fájón sóhajtott fel. – Én
voltam az. – Egy meg nem értett gyermek volt, semmi több. Legalábbis kezdetben.
Hogy most miféle szörny lett belőle, arra Erennek voltak ötletei, csak azt nem
tudta, hogy vissza tudja-e valaha is hozni azt a szegény gyermeket, aki „minden
élet forrásával” való találkozást megelőzően létezett.
– De te átadtad ezt az erőt Ymirnek – szólalt meg
Jaeger. – Miért? Ki volt ez a Ymir?
– Hogy ki is volt? – A doppelgänger a lányt nézte a
homokban, a vért a ruháján, a fénytelen tekintetét, nyelvének hiányát. – Valaki
olyan, aki fontos volt számomra. Valaki olyan, akiben úgy éreztem, meg tudok
bízni. Túl sokáig bujdostam… Túl sokáig rettegtem az emberektől. Rájuk
ijesztettem, majd elmenekültem. Forraltam a bosszúmat ellenük, és kerestem a
módját, hogy teremtsek magamból még többet. Mert tudtam… hogy egyetlen óriás
ereje nem lesz elég ahhoz, hogy bármit is tehessek ellenük. A világnak félnie
kell tőlünk. A világnak emlékeztetőt kell kapnia. Tudnia kell, hogy most már
nem tehet meg akármit… Hogy vannak sokkal nagyobb hatalmak a vasvilláknál.
– Alkut kötöttél Ymirrel, mert Ymir…
– A király lánya volt – szegezte a lányra az átható
tekintetét. – Azt ígérte, nem kell félelemben élnem. Azt ígérte, hogy fel fog
virágozni az óriások kora, csak adjam neki az erőt… Mert ő, akiben királyi vér
csörgedezik, aki az uralkodó megbecsült lánya, képes rá egyedül, hogy
megtehesse mindazt, amit nekem nem sikerült elérnem.
– De becsapott. Elvitte az erőt a világból, téged
pedig hátrahagyott.
– Mert az emberek hiába félték az óriásokat, nem
hódoltak be. Mert Ymir… végül meggondolta magát. Nem kívánta mindenki halálát,
nem akarta felperzselni a birodalmat… hanem a védelme alá szerette volna venni
valamennyi alattvalóját. Ő a vérontás helyett a békét kívánta. Rátalált a Kapura,
ami nekem sokáig nem sikerült, és eljutott ide, a köztes helyre is népének
tagjaival… és azokkal, akik messzi vidékekről érkeztek a birodalomra, és akik
ebből kifolyólag egy teljesen más nációba tartoztak.
– Marley – értette meg Eren. – Ők voltak Marley
lakói. Az emberek, akik képtelenek óriássá változni.
A doppelgänger egykedvűen bólintott.
– És az az erő – folytatta –, ami megmaradt benned, drága
Ymir, arra szolgált, hogy engem távol tartsál ettől az új világtól. Eren Jaeger
világától.
– Az óriásokkal teli világtól – suttogta Jaeger. –
Az Alapító erejétől.
– „Minden élet forrásától” – bólintott a
doppelgänger.
– Most viszont kéred vissza, amit elvett tőled.
– Pontosan.
Eren mély levegőt vett.
– Na és Kiyomi? – kérdezte végül. – Ő hogy jön a képbe?
– Összebarátkoztam vele.
– Még egyszer megbíztál
valakiben. – Keserű mosoly ült ki az arcára. – De legalább benne nem kellett,
csalódnod, mi? – Szavaira mindketten megrándultak, a doppelgänger is, meg
Kiyomi is. Vajon miért? Eren nem tudott sokáig tűnődni ezen, mert Jaeger így
kérdezett:
– A gyilkosságot is közösen terveltétek ki, mi?
– Az autóbalesetet? Nos, igen, Kiyomi mindenről
tudott. A Felderítő Egység…
– Ez az egész egy tükör – mondta Eren Jaegernek. –
Ők valójában az ellenségeid.
– Tudom – mondta Jaeger rekedtes hangon. – Sajnos
mindent tudok már.
– A modern világban nem maradt több
természetfeletti. – Eren előrelépett, többé egyáltalán nem félt. Most, hogy
megismerte a doppelgänger múltjának egy szeletkéjét, egyszerűen nem tudott
többé félni. Igen, egy velejéig romlott szörnyeteg előtt állt, de… most már
ismerte az utat, ami elvezette őt odáig, hogy azzá a szörnyeteggé váljon. Ha ő
lett volna ebben a helyzetben… talán ő is ugyanazt az utat választotta volna,
mint a doppelgänger. Mert lehet, nem
maradt más út, amit válasszon, gondolta szomorúan.
Mindezek tudatában nem volt nehéz összerakni, hogy
pontosan miért is következett be a baleset: – Szükséged volt rá. Azon a napon
vagy meghaltam, vagy nem, igazából mindaddig nem számított, amíg közbe nem
avatkoztam a dolgokba. Arra volt szükséged, hogy a lélekcsere megtörténjen. Azt
akartad elérni, hogy Jaeger a modern világba kerüljön… Hogy visszahozzon
valamit abból az erőből, amit Ymir elvett tőled, amitől elzárt örökre. Vagyis…
nagyjából kétezer évre. Mert így… Eren Jaeger az egyetlen a modern világban,
aki rendelkezik óriáserővel. Ő az… A Koordinátor,
aki összeköti egymással a világokat, aki által el tudtál jutni Ymirhez… és
akinek köszönhetően meg tudod majd őt büntetni az árulásáért.
A doppelgänger elismerően füttyentett.
– Ejha! Le a kalappal előtted, Kruger!
Eren nem reagált a dicsérő szavakra. A válla fölött
Ymir összetört, szomorú alakjára pillantott, némán könyörgött neki, hogy tegyen
valamit. Ha egykor volt benne annyi erő, hogy elzárja az Ördögöt, miért nem
tesz most semmit? Mi történt vele, amiért ez lett belőle? Kétezer év
szenvedése… Hát ő is szenvedett volna, nemcsak az Ördög? Az Ördög átka… Ymir
átka lett. De mi is volt ez az átok azt leszámítva, hogy csak tizenhárom éven
át élhetett az erő átöröklését követően? Hiszen Ymir itt volt előttük hús-vér
formájában! Mennyi maradt a legendás erőből? Most már nem maradt semmi? Csak az
óriások erejét takarta volna az Ördög alkuja?
Ymir hirtelen felemelkedett a homokból. Arca
maszatos maradt a vértől, de többé már nem sírt. Ugyanabban a komótos tempóban,
amivel eljutott hozzájuk, egyszer csak megindult a saját útján, és nem törődött
semmivel és senkivel, sem Erennel, sem Jaegerrel, sem magával az Ördöggel, aki
mindenről tehetett.
– Hova megy? – kiáltotta Jaeger. – Most… mit fog
csinálni?
– Nem tudom – felelte erre a doppelgänger. – Ötletem
sincs, mi jár ennek az ostobának a fejében. – Ugyanakkor azt sem tudta, hogy mi
jár Eren fejében. Semmit sem tudott arról az intenzív, ősi késztetésről, ami
úrrá lett rajta, ahogy Ymir megmozdult; ami egyre inkább arra sarkallta, hogy
tegyen hasonlóan.
Ymir a fények felé tartott, a magasba törő
fényoszlop felé – a láthatatlan fonalat célozta be.
Eren remegni kezdett; tudta, mit kell tennie.
– Sajnálom – mormolta oda Jaegernek, és mire a fiú
vagy a doppelgänger észbe kaptak, megiramodott Ymir után.
– Eren! – hallotta Jaeger kiáltását, majd dobbanó
léptek hangja ütötte meg a fülét, amiből tudta, hogy a fiú utána futott.
– ÁLLÍTSD MEG ŐKET, KIYOMI! – bömbölte a
doppelgänger, de tulajdonképpen elkésett az utasítással. Ymirt elnyelték a
fények, és a következő pillanatban már Eren is ott termett, ahol utoljára
látták. A fények vakítóak voltak és forrók, égették a bőrét, ő azonban akkor is
kitartott. Nem hagyhatta, hogy Ymir szó nélkül eltűnjön! Nem hagyhatta annyiban
az egészet! Meg kellett tudnia, hogyan győzhetik le az Ördögöt!
– Itt jövök utánad! – süvöltötte Jaeger, mire
megnyugodott.
Nem leszek
egyedül – gondolta;
majd belerohant a fényekbe.
Utólag belegondolva, nem bánta meg az akkori
döntését. Mintha lángra lobbant volna a bőre, úgy sikoltott a fájdalomtól, de
sosem érzett még semmit sem ennyire helyénvalónak. A hangok alapján nyilvánvaló
volt, hogy Jaeger is követte. A lángok felemésztették őket – ahogy
hátrapillantott, tisztán látta a csontokat Jaeger testében, a gerincét alkotó
torz valamit, a második gerincet, ami Ymir és az Ördög erejét adta számára,
magát „minden élet forrását”, vagy legalábbis annak egy szeletkéjét.
Aztán az égés is véget ért.
Levegő után kapkodva, négykézláb ért földet, a homokban
lábnyomok rajzolódtak ki. Nemcsak Ymir lábnyomai, hanem még két másik valakié.
Jaeger üvöltve zuhant mellé.
– A kurva életbe, azt hittem, halálra égünk! – Eren
azonban nem mordult rá, hogy vigyázzon a szájára. Meg akarta tenni, de abban a pillanatban
felemelte a fejét, és a szíve… a szíve bizonyosan kihagyott egy dobbanást.
Ymir szomorú, mindentudó arccal állt, és nézte őket…
És tőle néhány lépésre, a homokban ott voltak a lábnyomok. Eren követte őket a
tekintetével, Jaeger pedig, mikor feltűnt neki, mennyire elkalandozott a
figyelme, leutánozta azt.
– Nem… – suttogta. – Ez nem lehet…
Eren összeszorította a szemét.
Nem – gondolta ő is. Miért pont most… Miért pont akkor, amikor a
legbátrabbnak éreztem magam? Miért kellett most felbukkannotok, hogy mindent
tönkretegyetek? Mert ha rólad van szó… Azt hiszem, te vagy az egyetlen, akinek
az esetében nem tudok uralkodni magamon… Akit látva nem tudok józanul
gondolkodni…
A lány, aki a férfi karjában volt, élt és lélegzett;
fényes, fekete haja a háta közepéig ért. Kiyomi arcát viselte, de Eren tudta,
hogy ő véletlenül sem az a Mikasa, aki Jaeger világában létezett. Ő az a Mikasa
volt, aki a modern világba született, és aki meghalt, de nem bukkant fel ott,
ahol Jaeger. Akitől Ymir jöhetett el hozzájuk, hogy újraformálja Erent.
Ez a Mikasa nem bukkant fel, mert távol tartották. A
férfi fogta, és kést nyomott a torkának, és gondoskodott róla, hogy Eren és
Jaeger mozdulni se tudjanak a félelemtől. Mert a félelem visszatért, és erősebb
volt, mint valaha.
Eren rettegett.
A férfi Levi
volt.
A modern
világ Levija.
II.
Jaeger
Szakasztott mása volt annak
a Levi hadnagynak, akit Eren ismert és tisztelt, csupán a szája szegletében
játszó gúnyos mosoly nem stimmelt, vagy legalábbis nem illett hozzá annyira. Az
öltözéke alapján ugyanúgy a Felderítő Egység oszlopos tagja lehetett, csupán az
nem volt egészen világos, hogy hogyan kapcsolódott a doppelgänger Erenhez. Eren
arra tippelt, hogy a doppelgänger gyakorlatilag az ő életét élte: csatlakozott
a felderítőkhöz, összebarátkozott Kiyomival (Mikasával), és valószínűleg…
összeismerkedett Arminnal is. A
modern világ Arminjával, akit Eren pusztán egy pillanat erejéig láthatott, és
akinek a kiáltása furcsamód elérte a szívét. Ez az ismeretlen Armin szemüveget
viselt, a haja is mintha rövidebb lett volna, és volt valami a hangjában,
valami különös gyengédség, döbbenetes kétségbeesés, amit Eren – tudatában, hogy
egymás tükörképei voltak a világaik – sehová sem tudott tenni.
A
doppelgänger formálta ilyenné a modern világot – magához hasonlóan romlottá és
veszélyessé, ő tette az óceán túloldalán élő emberek ellenségévé a Felderítő
Egységet. A doppelgänger irányított, miatta támadtak, miatta próbálta végezni
Erennel. Ő általa okozták, hogy Eren meghaljon és a köztes helyre kerüljön,
mindezt pedig azért, hogy találkozzanak egymással – hogy eljuthassanak „minden
élet forrásához”.
Eren felzihált, ahogy ezt végiggondolta.
– Levi… – lehelte mellette Kruger,
és elég volt csak ennyit mondani, hogy Eren megértse: történt valami, amíg lelket cseréltek. A hadnaggyal való kapcsolata
megváltozott. A hadnagy… talán mindent tudott. De mi történhetett?
Miért szólt ekkora fájdalom Kruger hangjából? Miért nézett úgy a modern világ
Levijára, mint aki soha nem akart vele találkozni? A tükörkép miatt? Mert ha
mindez egy tükör volt, akkor Levi hadnagy… az emberiség legerősebb katonája…
– Az ellenségünk
– suttogta, mire Levi tekintete rávillant. Elsőre szürkének látszott, valójában
egészen kék színű volt, és éppúgy belelátott vele a lelkébe, mint az a Levi,
akit ő ismert. Éppúgy nem tudott előtte titkolózni, éppúgy késztetést érzett
rá, hogy rábízza magát teljesen, mint a saját hadnagya. Az emberiség
legerősebbje az óriásfiú ellen, erre vágytak a legjobban a falakon belül. Ha a
hadnagy nem is tudta beváltani az ígéretét a saját világukban, majd ez a másik
Levi, majd ő gondoskodni fog róla, hogy megölje. Majd ő végezni fog vele,
megfékezni és elfeledtetni az emlékét is a világgal.
Eren gyomra görcsbe rándult.
Modern Levi így szólt:
– Eren… Hát végre találkoztunk. – És a hangja
színtelenül csengett, pillantásával szinte keresztüldöfte Krugert. Erenre rá
sem hederített. Tartotta szorosan Mikasát, akiről Eren már kezdte azt hinni,
hogy soha nem fogja viszontlátni, és a pengét erősebben nyomta a torkának,
kiserkent tőle a lány vére.
– Levi… Nem, te nem lehetsz… Nem… Miért…
– Meglepődtél? – szegezte neki a kérdést egyenesen
Levi. Valaminek történnie kellett közte (vagy a másik világbeli megfelelője)
meg Kruger között, mert mindketten teljesen figyelmen kívül hagyták a
létezését. Kruger megrendülten, Levi gúnyosan bámulta. Egymást nézték, egymást
tartották fogságban a tekintetükkel, és Kruger nem találta a szavakat. Kruger
légszomjjal küzdött, reszketett, mint a nyárfalevél, és megbotlott a saját
lábában, annyira szétesett Eren szeme láttára. MI A FRANC TÖRTÉNT KÖZÖTTÜK?!
Levi így folytatta: – Azt hitted, sosem látjuk
egymást, mi? Titokban… valld csak be, Eren – susogta –, mélyen legbelül ebben
reménykedtél. Különösen azok után, hogy annyira összemelegedtél a kölyök világában levő énemmel – intett a fejével
Eren felé. Ez volt a második alkalom, amikor tudomást vett a létezéséről, és az
első, amikor igazán sokkolta. Összemelegedtél?
Mit ért ezalatt? Most már Eren is remegett, csak ő az idegesség és az
értetlenség keverékétől.
Ekkor Kruger végre megtörte a csendet:
– Reménykedtem benne, hogy sosem foglak látni.
Valami hasonlót képzeltem el, amikor megtudtam, hogy egymás tükörképe a két világ.
Most, hogy megismerkedtem Doppelgänger Erennel, szinte biztos vagyok benne,
hogy egy szörnyeteg áll éppen előttem. Csak egy szörnyeteg lehetsz, ha egy
olyanfajta szörnyet védelmezel, amilyen ő maga is.
– Na és a másik Levi? – húzta föl a szemöldökét a
férfi. – Ő nem egy szörnyet védelmezne?
Eren elpirult a sértés hallatán. Ebben modern Levi
nem tévedett nagyot: mindig is szörnyetegként gondolt az óriásokra, s ő maga is
az volt tulajdonképpen. Hogy is végezhetne valamennyi óriással, ha ő maga
életben maradna? Hogy volna rendjén egy ilyen szörnyű tett?
– Őt ne keverd bele – felelte erre Kruger karcos
hangon. – Hagyd ki belőle, különben…
– Különben mit teszel? – A penge belemélyedt Mikasa
torkába; a lány rémülten, könnyekkel a szemében nézett rájuk. Könyörgött némán,
hogy segítsenek rajta. Hogy mentsék meg. Ő nem volt olyan erős, mint az a
Mikasa, akit Eren ismert, sem az a Kiyomi, akit Kruger. Ő valaki más volt, egy
szelíd lány, aki…
Ugyanúgy az
Ackerman család tagja – döbbent rá. Az óriástudomány
alterméke, az Ackerman család… Ha igaz, amit megtudtam… Ha tényleg létezik az a
„pillanat”, ha ettől annyira legyőzhetetlen…
Kiyomi nem volt Ackerman, de Mikasa igen.
Mikasa… feléleszthette
magában ezt az erőt.
Csak ő nem
tud róla – gondolta
–, én pedig nem tudom, mit tegyek ahhoz,
hogy segíthessek benne. Mit is csináltam annak idején? Hogyan is csináltam?
– Ha nem vetted volna észre – dünnyögte Levi –, nem
vagy olyan helyzetben, hogy fenyegetőzz. Egyetlen rossz szó, és ez a lány
meghal, Eren. Vajon mi történik, ha valaki meghal a köztes helyen? Tudod, Eren?
Van sejtésed?
Kruger nem felelt.
– Hol is tartottunk? – mosolyodott el Levi gúnyosan.
– Á, igen! Ott, hogy összeszűrted a levet a másik énemmel. Jó voltam az ágyban?
– Tessék?!
– Eren
szeme döbbenten kerekedett el. Hogy mit is érzett pontosan, amikor Kruger felé
kapta a fejét, azt nem tudta… Elszörnyedt volna a gondolattól, hogy Levi meg ő?
Hogy Kruger képes volt…
Kruger azonban nyugodt maradt.
– Semmi ilyesmi nem történt – nyugtatta meg. – Nem
feküdtünk le, Eren.
– Nocsak. – Levi meglepetten nézett rá. – A másik
énem nem volt annyira tökös, hogy megdugjon? – Végigmérte Eren magas, izmos
alakját, a kamaszos testét, és Eren már azt hitte, tenni fog rá valami gúnyos
megjegyzést, ám újfent meglepetést okozott. – Pedig nem rossz bőr, csak
fiatalka. Attól még ágymelegítőnek jó lett volna, nem? Gondolj csak bele! Nem
mindenki mondhatja el magáról, hogy megdugott egy óriást. – És ezen már vigyorgott. Úgy vigyorgott, hogy kilátszódott
a foga, úgy, ahogy Eren a hadnagyát még sosem látta. Különös mód borzongás
szaladt végig rajta: modern Levi átkozottul jóképű volt a maga módján, csupán
minden szép vonását eltorzította, hogy megfelelően ördögi legyen doppelgänger
Eren mellett. De vajon miért? Vajon miért akart hasonlítani rá? Kije lett volna
a hasonmásnak? A védelmezője? A segítője?
Kruger még mindig nyugodtan viszonozta a
pillantását, sőt, mintha már nem remegett volna annyira. Eren ezt egy jó jelnek
tekintette. Kettőjük között Kruger bátyja helyett bátyja volt, úgy tekintett
rá. Egy meghatározó, nyugalmat árasztó fiú az életében, egy barát, egy bajtárs,
sorstárs, akiért világokat szelt át,
akinek megmentette az életét, és aki segített neki, hogy ráébredjen az
igazságra. Ha Kruger nem lett volna, talán még mindig csak tapogatóztak volna,
hogy mik is valójában az óriások, mi lehet a pince szörnyű titka. Kruger
nélkül… a dolgok másképp alakultak volna. Minden…
más lett volna.
– Hagyd ki belőle – kérte Kruger. – A másik Levit,
és a kölyköt is – intett a fejével Eren felé. – Hagyd őket békén, ők nem
tartoznak a világodba. A te világodba én tartozom… Egyedül én – lépett elé. –
Rendezzük csak le. Különben is… – húzta össze a szemöldökét gyanakvón. – Honnan
tudsz róla? Mit tudsz te egyáltalán rólam vagy Leviról? Te, aki soha nem
hagytad el a világodat… Honnan veszed a bátorságot, hogy ítélkezz fölöttem, hm?
Levi erre elmosolyodott.
– Ó, Eren – suttogta meglepően szelíden. – Azt
hitted, te vagy az egyetlen? – mire Eren felzihált.
Kruger szeme tágra nyílt.
– Ezt… hogy érted? – kérdezte lassan.
Levi mosolya kiszélesedett.
– Úgy, ahogy mondtam. Tényleg azt hittétek, hogy ti
vagytok az egyetlenek? Az egyetlenek, akik álmodtak egymásról… Akik érezték a
zsigereikben, hogy a lélekcsere be fog következni… Akiknek a lelke… egy adott
pillanatban egymáséba kapaszkodott? Tényleg ezt hittétek? Sosem fordult meg a
fejetekben, hogy lenne még valaki más?
– Tudunk Zeke-ről – mondta erre Kruger. – Ő megjárta
a modern világot.
– Zeke! – Levi gúnyosan nevetett, az él végül
kiveszett a hangjából. – Zeke… – ismételte szelídebben. Ugyanaz a szelídség,
ugyanaz a sehova sem tehető szelídség, amitől Eren szíve szerint a falra
mászott volna. Ha lett volna bármilyen fal egyáltalán…
Levi is tett egy lépést előre. – De mi van –
folytatta –, ha van még valaki, aki rajtatok meg Zeke-en kívül megjárta a
világokat? Mi van akkor, ha ez a valaki… többször is megjárta, és ti még csak
észre sem vettétek? Hiszen ő is hallgatott… Feltűnően csöndes volt olykor, nem
gondolod, Eren? – Hogy ezt melyiküktől kérdezte, azt nem lehetett
megállapítani. Eren és Kruger összenéztek.
– Te mégis… – Kiről
beszélsz?
Eren az ajkába vájta a fogát. Felgyorsult a
szívverése.
– Ahhoz, hogy a Doppelgänger megszerezhesse az erőt
– szólt Levi –, szüksége lesz valakire, akiben a királyi család vére
csörgedezik. Ymir nem megbízható. Valaki olyan kell a leszármazottai közül, aki
bármit megtenne érte… Aki soha sem árulná el. Aki mindig is mellette állt, aki
kitartott, bármi is történt.
– Historia? – lehelte Kruger, Levi azonban nem
foglalkozott vele.
– Valaki olyan, aki méltó rá – mondta. – Akivel
megkötheti az új alkut, és aki nem fogja hátba támadni… Ez a valaki lett volna ő, egészen addig a pillanatig, amíg nem
találkozott veled – bökött Erenre –, ugyanis akkor… a Doppelgänger nem volt
ott, így ő nem láthatta azt, amit én… De én voltam – susogta –, és én mindent
láttam, Eren. Minden elcsesződött.
– Te meg mi a francról beszélsz?
Levi Erenhez szólt, nem Krugerhez. Erent nézte, nem
Krugert.
– Ha nem is tudtál róla, hogy ő volt az… Attól még
átvette a helyét a barátodnak, a bizalmadba férkőzött… és ketten együtt olyan
dolgokra vagytok képesek, amikről álmodni sem mernél, Eren Jaeger. És ő is
tudja ezt, éppen ezért bizonytalanodott el… Pedig csak annyit kellett volna
tennie, hogy követi az utasításomat. Csak annyit, de ő… hm, a saját feje után
kezdett menni, mi? Ismerős, nemde? – Harag terült szét a csinos arcán, a penge
éle több helyen felkarcolta Mikasa torkát. A lány felzokogott, ám csak annyit
ért el vele, hogy Levi jó erősen megrázta.
– Mondd, Eren… – Kruger nem számított, minden
figyelmét neki szentelte. – Te már tudod, kiről beszélek, nem igaz? Mindent
tudsz már… hiszen talán, mégsem vagy annyira ostoba, mint azt gondoltam.
Igen, Eren tudta.
Nem akarta elhinni, nem akart visszaemlékezni,
egyszerűen azonban mégis tudta. Elakadt a lélegzete a felismeréstől.
A
káosz közepén… ott volt ő.
Ő
volt az, de mégsem teljesen ő, a barát, a bajtárs, az a valaki, aki egyszerre
volt minden és semmi is, mert mindig is vékony kötélen táncoltak – sosem merték
kimondani mindazt, amit mások is kezdtek látni. Volt egyáltalán bármi is, amit
ki lehetett mondani? Hogy is volt az, hogy valaki az egyik percben úgy
viselkedett, mintha teljesen nekiadta volna a szívét, a következőben pedig úgy,
mintha mindig is csak a bajtársa, az egyik legjobb barátja lett volna? Hogy
lehetett egyszerre kétféle az ember… ha nem két külön emberről volt szó
valójában? Melyikük melyik volt?
Amikor
üvöltött, és magára vonta a figyelmét, csak ennyi hagyta el a száját:
– Oh.
Csak
ennyit tudott mondani. Azok után, amiken együtt keresztülmentek… Azok után,
hogy ennyire szerették egymást…
(Miért?)
(Mit
tudott, amit Eren nem?)
(Melyikük
melyik?)
– EREN!!! –
A nevét
kiabálta, a hangja még elérte. Ugyanúgy elérte, ahogyan most is, amikor átjött
a fényen, és megmutatta magát előttük. Pont ugyanúgy.
Kruger mellette levegő után kapkodott; Eren biztosra
vette, hogy most már ő is megértette, kiről is beszélt mindvégig Levi. Hogy ez
a valaki lett volna Ymir utóda, a Reiss család tagja? Lehetséges lett volna
ilyesmi?
Eren emlékezett rá, hogy Trostban, mikor félig
kábult volt még, megérintette a kezét. Akkor összesimultak az ujjaik, aranysárga
fények szikráztak egy pillanat erejéig egy különleges kapocs jeleként.
Oh – gondolta.
„Azt
hitted, te vagy az egyetlen?”
A káosz közepén, a köztes helyen ott volt ő, akit Doppelgänger Eren fel akart
használni ahhoz, hogy visszaszerezze az erejét. Modern világbeli énje felemelte
a fejét, és a szemüvege lencséje mögül egyenesen Erenre szegezte végtelenül
szomorú, kéken fénylő tekintetét. Lassan közelített, a kezében vödröt cipelt.
Léptei halk visszhangot vertek a kietlen világban. Visszafordíthatatlanul ő volt az, Doppelgänger Eren végső
fegyvere. Az a valaki, akinek a létezéséről Eren mindaddig csak álmodozott, és
amikor szembesült a valósággal, titokban rettegett és reménykedett, hogy
ugyanolyan kellemes lesz, mint Mikasa esetében.
A fiú a vödörrel a kezében, orrán a szemüvegével a
legjobb barátja arcát viselte, de ebben a világban nem volt a barátja.
„Azt
hitted, te vagy az egyetlen?”
A végső fegyver…
– Armin…
Megjegyzés: Tudom-tudom, végtelenül hosszú időbe telt, mire
megírtam ezt a fejezetet, de cserébe viszont jó hosszúra sikeredett –
legalábbis a Kruger rész biztosan.
Szóval,
először is leszögezném, hogy a történet sok mindenben követte a mangában, sok
mindenben azonban nem – ennek oka, hogy még az ominózus 122. fejezet előtt
írtam meg a vázlatot, így semmit sem tudtunk Ymir Fritz múltjáról. Egy-két
mondatot, bekezdést dolgoztam csak át a 122. fejezet ismeretében, így vittem
bele egy kis hasonlóságot, mégis egy kis különbséget is.
Ha
véletlenül nem lett volna világos a történet – bár igyekeztem azzá tenni –,
akkor röviden összefoglalva: Doppelgänger Eren a canon Eren modernbeli
változata, aki kezdetben csak egy átlagos fiú volt, ő talált rá „minden élet
forrására” (eredetileg csak egy forrás lett volna, végül azonban belevittem azt
a fura szörnyikét, mert nagyon menőnek tűnt), így szerezte meg az erejét. Ő
volt az első óriás, és maga az Ördög is. Szerintem az óriásformája az olyasmi
lehetett, mint Ymir Marcangolója, hiszen a képeken látható Ördög is arra
emlékeztet a legjobban.
A
modern világban átlagos emberek éltek, marleyi emberek, és azok az eldiaiak,
akik Ymir népéhez tartoztak. Valamennyi eldiai és egy kevés átlagos ember
elhagyta azt a helyet, miután Ymir alkut kötött az Ördöggel, így jött létre
Eldia és Marley abban a világban, amelyik a canon világunk. A többi átlagos
ember pedig így úgymond marleyi ember, aki a modern világban él, és aki nem
képes rá, hogy óriássá változzon. Ymir becsapta és bebörtönözte a modern
világba az Ördögöt, aki pedig aznap, amikor a lélekcsere megtörtént, azt
próbálta elintézni, hogy visszaszerezze az óriáserőt. A lélekcserének meg
kellett történnie, hogy legyen egy kis természetfeletti újra a világában.
Úgymond,
a Doppelgänger halhatatlan, de nem sérthetetlen amúgy. A modern világban élte
az életét, csatlakozott a Felderítő Egységhez, az óceán túloldala ellen
hangolta őket, és mindenáron meg akart szabadulni Eren Krugertől. Közben
megismerkedett Kiyomival is, aki pedig mindenben bátorította és támogatta.
Doppelgänger
Eren, a Felderítő Egység tagjai valamint modern Levi összedolgoznak. Modern
Armin
a Felderítő Egység tagja, Doppelgänger Eren valamint Kiyomi (!) legjobb
barátja, ahogyan canon Armin Eren és Mikasa legjobb barátja – csak annyi a
különbség, hogy szemüveges. :-)
Modern
Arminról még annyit, hogy Armin származásával kapcsolatban rengeteg teória
született az évek folyamán – elképesztő a hasonlóság Uri Reisszel, így lehet,
hogy a Reiss család tagja… de az is lehet, hogy a Tybur családhoz van valami
köze. Állítólag volt valami interjú is, plusz a mangában nem egy olyan jelenet
akadt, amikor Eren és Armin megérintették egymás kezét, és mintha történt volna
valami… szóval nem véletlenül születtek ezek a teóriák. Mivel jogom van élni az
írói szabadságommal, úgy döntöttem, hogy ebben a történetben Armin a Reiss
család tagja. A következő fejezetben majd lesz róla szó, hogyan is lehetséges
ez, egyelőre csak fogadjátok el. :D
Doppelgänger
Erennek Ymir egyik leszármazottjára van szüksége, és az jelen esetben Armin
lesz – mégpedig a modern Armin, hiszen eleve ugyanazon az oldalon állnak… vagy
mégsem?
Összesen
Prológus + 17 fejezet + Epilógusból fog állni ez a kis történet, sikerült végre
felosztanom fejezetekre a vázlatomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése