Múltadba zárva [Ereri] – 17. fejezet

17. fejezet

Múltadba zárva

I.

Kruger

Valamiért kiyomiról álmodott. Annyi ember közül, akitől fájdalmas volt búcsút venni, az álmai pont afelé kalandoztak, akitől a legjobb fájt az árulás, és akinek végül megbocsátott az utolsó percekben. Többé valóban úgy érezte, hogy képtelen haragudni rá, de azért meglepte, hogy álmában nem a lány árulása játszott kulcsfontosságú szerepet, hanem a gyerekkoruk. Az együtt eltöltött, édes évek, amiket Kiyomi hamis színben tüntetett fel, megjátszva saját magát, amikor Eren még semmit sem sejtett a vállát nyomó teherből. Felemelő érzés volt, cseppet sem nyugtalanító.

Föléjük hűs árnyékot vetett a felhő az égen, a levegőben óceán sóssága terjengett. A homok meztelen talpukat karistolta, Kiyomi pedig fölé hajolt; haja a vállát sem érte, ruháján gomb csillant a rásütő napfényben. Nyakában a kellemes, meleg idő ellenére sálat viselt – és egyáltalán nem úgy tűnt, mintha olyannyira sietne, hogy megszabaduljon tőle. Ajkán boldog-szomorkás mosoly ült, Eren önkéntelen leutánozta azt.

Durr-durr.

Figyelsz rám, Eren?

Eren figyelt. A lányt nézte, itta magába a látványát, kiélvezte az utolsó, közös perceket. Ez is a búcsúról szólt, ahogyan azok a pillanatok is, amiket azelőtt kellett átélnie, mielőtt végleg elhagyta a köztes helyet, azzal együtt pedig Levit és Jaegert is. A fényekbe Mikasával együtt sétált be; a lánnyal, aki a hosszú haját leszámítva tökéletes hasonmása volt Kiyominak, és akivel kapcsolatban biztosra vette, hogy soha többé nem fogja elengedni. A világok megbékéltek egymással, modern Armin magára vállalta a legnagyobb feladatot: Kapuőrként gondoskodott róla, hogy biztonságban és épségben hazatérhessenek, és hogy a világok közti egyensúly soha többé ne bomoljon meg.

Durr-durr.

A hang Kiyomi hangja volt.

A hang az elméjében csengett, kristálytisztán és túlontúl ismerősen. Kiyomi volt. Kiyomi kellett, hogy legyen.

Ha meg akarod menteni Mikasát és Armint, be kell fejezned a küldetésed, ezt mondta neki egykor. Pörögtek a fejében az emlékek, csikorgott az autó mind a négy kereke; Eren tudata figyelmeztetően sikoltott. A szalagkorlátnak csapódott, szétroncsolódott a kocsi eleje, és ő maga is érezte, hogy elhagyja az élet. A madár rikoltott, a szárnyával csapkodott, a telefon pedig az anyósülésen pihent. Éppen vidáman dalolt – az új csengőhangot még Kiyomi maga állította be a telefonszámához, és most csúfosan nevetett Eren balesetén. Kiyomi felhívta a balesetkor, hogy meggyőződjön, hogy bekövetkezett. Kiyomi talán meggondolta magát, talán mégsem kívánta a halálát… Talán mégis. Eren nem tudta. Nem minden volt hazugság, ezt állította a lány, mielőtt meghalt. Talán az utolsó, kétségbeesett pillanat, amikor tudatosult benne, miféle szörnyűséget terveltek ki, megbánásra késztette. (Talán.)

Durr-durr.

Ha nem teszed meg – emlékezett vissza a lány hangjára –, minden újra meg fog ismétlődni. Ugyanaz a történet, ugyanazok a hibák. Újra meg újra.

Kiyomi… figyelmeztette volna? Mindkettőjüket? A láthatatlan fonalon keresztül eljutott hozzájuk? Ezt tette volna?

Könnyeket érzett az arcán, a saját könnyeit. Vakító fényt látott felizzani még egyszer, valakit, aki a kezét nyújtotta felé… És látta a Kaput, tisztán és ragyogóan, látta újból, és látta magát is, amint megindul az egyik felé. Az alak követte, a hangja elérte az elméjét.

Eren.

Eren.

A lány hangja beleégett a tudatába. A haja hosszú volt, fényes-fekete, a ruhájáról hiányzott a gomb. Az ajka a nevét formálta.

Eren.

Durr-durr.

Durr-durr.

Durr-durr.

A lány Kiyomi volt, neki kellett lennie.

A lány valaki más volt.

– Később találkozunk… Eren… – mire felébredt.

Hirtelen nyitotta fel a szemét, szíve még mindig vad iramot diktálva dörömbölt a mellkasában. Furcsamód olyan nehéznek érezte a fejét, zsibongtak és sajogtak az izmai, és mintha a szájában a vér kellemetlen, fémes utóízét találta volna, de nem értette az okát. Sebét a hasára szerezte, modern Armin azonban úgy búcsúzott tőlük, hogy minden sérülésük meg fog gyógyulni, amiket a köztes helyen szereztek, ha visszatérnek a saját világukba. Mikasa Jaeger világából csaknem halálos kimenetelű sebet szerzett, mikor Doppelgänger Eren belédöfte a tulajdon kardját; talán egyedül az az erő tartotta életben, amit Armin „minden élet forrásának” nevezett, s ami az egész köztes helyet átjárta. Az az erő zubogott Arminban is, az emelte őt föléjük, tette meg a világok, a Kapu őrzőjévé. Ha azt állította, hogy begyógyulnak a sebeik…

Eren felnyögött.

Akkor mit érzek…

Ah.

Az ágy kemény volt, kényelmetlen. A falak fehérek, a levegőt fertőtlenítő szaga uralt.

Kórház?

Valami csipogott. Valamit érzett a karjában. Tapogatózva indult felfedező útra, az ujjai megérintették a kanült.

A sokk átjárta a testét, a csipogás nyomban őrült módjára erősödött fel. A szíve… A szíve dobogott ugyanabban az iszonyatos tempóban, ugyanarra az ütemre, amire a csipogás, és hirtelen azon kapta magát, hogy nem kap levegőt. Felsípolt a tüdeje, felpattant a szeme, és a világ tejfehérbe vált körülötte, moderné és korszerűvé, és az orrát csípte a fertőtlenítő, a hátát nyomta a kórházi ágy, és amikor már azt hitte, végképp megbolondult, valaki átölelte őt, a forró könnycseppek pedig eláztatták az arcát.

– A-anya… – hallotta a saját hangját; rekedtesen csengett, mintha napok óta nem beszélt volna. Rekedtesen és döbbenten, mert egyszerűen nem akarta felfogni, amit látott: magát a kórházban, a családját az ágya körül.

Hosszú idő után először végre-valahára a modern világban volt, ahová tartozott is, mégpedig az egyik környékbeli kórházban a kórtermet elnézve. Az ágya mellett, a legközelebbi széken az anyja gubbasztott korábban, teljesen magába roskadva, háta mögött pedig Eren mostohaapja, Keith állt, a kezét gyengéden a vállán pihentetve. Grace és Callum sem hiányoztak a szobából; a kislány Callum ölelésében szipogott éppen, és amikor Eren szívverése meglódult, rázendített a sírásra is.

– Semmi baj, Gracie – szorította magához Callum. – Semmi baj. Ne félj, minden rendben. Most már minden rendben lesz… Magához tért.

– M-magához? – suttogta a kislány. – B-biztos? Nem halt meg?

– Nem és nem is fog – felelte Callum, szemlátomást igencsak megkönnyebbült arcot vágva. – Bátyus megmarad. Nézd csak meg! Milyen kemény lehetett az a fa, amiből faragták, nem igaz? – fordította a kislányt Eren ágya felé. – Nézz csak rá, él és virul! – Elmosolyodott, a szeme boldogan és nyugodtan ragyogott. – Helló, bátyó. Örülök, hogy nem dobtad fel a bakancsot. Igaz, nem nézel ki valami klasszul, de jobb, mintha halott lennél, erre gondolj majd, ha tükörbe nézel!

Callum? Gracie?

– Callum! – szólt rá az anyjuk. Egyszerre sírt és nevetett, és ölelte szorosan Erent. – Ó, kisfiam! Ó, kisfiam! Azt hittük… Azt hittük, sosem fogsz felkelni… Hogy már… Jaj, istenem, az orvosok azt mondták, készüljünk a legrosszabbra!

A legrosszabbra…?

– Szívós egy kölyök, Carla – mondta erre Keith. – Megmondtam, hogy életben marad. – Ő is rávigyorgott Erenre, majd előrehajolva összeborzolta a haját. – Kölyök – dünnyögte neki szeretetteljes hangon –, örülök, hogy megmaradtál. Tényleg örülök. Nem kecsegtettek sok jóval az orvosok.

Megmaradtam.

Majdnem meghaltam.

Eren szédülve kapaszkodott az anyjába. Kórházban volt, és a sebe a hasán… nyomtalanul eltűnt, éppúgy, ahogy azt modern Armin ígérte, mégis egész testében fájdalmat érzett. Olyan érzés volt, mintha össze-vissza törte volna magát… mintha lett volna egy balesete… amiből végre felébredt.

– Nem! – zihált fel, amikor megértette mi történt. – Az nem lehet! Én nem… Az egészet én nem… A baleset! – nyögte. – Ó, istenem, a baleset!

– Igen – mondta az anyja türelmesen, szomorúan simogatva a haját. Jólesett a gyengéd érintés, pokolian hiányzott. – Autóbaleseted volt, kisszívem. Szörnyű autóbaleseted. Azt hittük, elvesztettünk.

– A-autóbaleset… N-nekem… – Elhallgatott, a lehetőség, a valóság egyenesen elborzasztotta. A csipogás a szívverését jelezte, a pulzusa az egekbe szökött. Emlékek villantak az elméjébe a baleset napjáról, majd az azt követő percekről, amikor felébredt Jaeger világában, amikor ráeszmélt, mi is történt vele. A pánik éppúgy fojtogatta a torkát, mint akkor. A pánik éppúgy járta át őt teljesen a sokkal megfűszerezve, mint azon a napon. Nem lehetett… Nem lehetett az egész… NEM LEHETETT!

Könnyek gördültek le az arcáról, remegve szorított vissza. Az anyja élt és lélegzett, nem falta fel egy óriás. A testvérei éltek és lélegeztek, LÉTEZTEK ebben a világban, mert ez a világ a sajátja volt. És Keith… feleségül vette az anyját, Callum és Grace apjává vált.

– Akkor az egész… csak egy álom volt? – suttogta megrendülten. – Csak álmodtam volna… a másik világot?

Csak álmodtam volna Jaegert is?

Jaegert, Levit, mindenkit?

– Milyen másik világot? – billentette oldalra a fejét Grace. Aggódva nézte őt. (Csak egy álom volt.)

– Olyan sokáig aludtál, hogy azt hiszed, még mindig álmodsz? – szólt egy halk hang az ajtóból. Eren összerezzent, mikor meghallotta. Nem, ez nem lehetett csak egy álom!

Ez a hang… – gondolta. Ez hang az övé.

Az ajtóban egy lány állt.

Kiyomi… – akarta mondani, ám a torkán akadt a név. Az ajtóban valóban egy finom vonású lány állt, a haja azonban a rövid tincsek helyett a háta közepéig ért, sötét függönyként keretezte porcelánfehér, szomorúan mosolygó arcát.

A lány nem Kiyomi volt, hanem Mikasa.

A modern világ Mikasája, aki éppen behúzta maga után a kórterem ajtaját.

– Eren? – kérdezte óvatosan, amikor találkozott a tekintetük; homloka ráncba futott az aggodalomtól. – Miért sírsz?

Sírt volna? Miért is sírt volna?

Csak az egész világ omlott össze körülötte, semmi más nem történt.

– Mikasa? – suttogta hitetlenül. – Tényleg te vagy az?

– Ennyire beütötte a fejét? – ijedt meg Callum. – Amnéziája lenne?

– Inkább csak össze van zavarodva – állapította meg Keith szemöldökráncolva. – Ami persze érthető, hiszen… nagyon sokáig volt eszméletlen.

Eren reszketve szívta be a levegőt, nem bírta őket hallgatni. Egy álom, csak egy álom, egyre ezt ismételte. Nem akart hinni a szemének, a józan eszének; nem akart gondolkodni, nem akart levegőt venni. Egyszerűen nem akart létezni sem.

Mikasa megemelte a szemöldökét, őt bámulta. A tekintete… nem azé a lányé volt, akit Eren először megismert. Ez a Mikasa úgy nézett rá, mint azután, hogy felébresztette magában az Ackerman klán legendás erejét azon a különös földön, amit mindannyian köztes helynek neveztek el. Ez a lány valaki más volt, akit még nem ismert, és aki vitathatatlanul hasonlított Kiyomira. De ha Mikasa látogatta meg a kórházban… akkor Kiyomi… hol volt Kiyomi? Létezett egyáltalán? Hiszen meghalt… a köztes helyen.

És ha valaki meghal – jutottak eszébe a látottak –, az végleg meghal.

Rákérdezett.

– Kiyomi hol van? – mire Mikasa szeme tágra nyílt.

– Kiyomi? – kérdezte értetlenül. – Ki az a Kiyomi? – mire Eren újból felzihált. Nem! Ez nem történhetett meg! Csak képzelte volna Kiyomi létezését? A modern világban mindig is csak Mikasa létezett volna? Hogy vehette át Kiyomi helyét? Hogy csaphatta be ennyire az elméje, miféle szörnyűséges álmot kreált?

– Hol van Armin? – kérdezett újból. Akiben újfent fogadkozót próbált találni, az most modern Armin volt. Ha a világ valóban olyan kegyetlennek tetszett, mint amilyennek gondolta, akkor Mikasa mellett léteznie kellett egy Arminnak is. Annak az Arminnak, aki meghozta a végső áldozatot. Aki… a köztes helyen maradt. Aki… – A Kapuval… mit csinált végül a Kapuval, hogy ez lett belőle? – mutatott végig magán és a kórtermén.

– Úgy viselkedik, mint aki nem százas – súgta oda Callum az apjának. – Biztos ne aggódjunk?

Mikasa hangja szomorúan szólt:

– Eren… ez már nem álom. Fel kell ébredned belőle.

– De én felébredtem… – motyogta.

A lány a fejét ingatta.

– Nem – mondta lágyan. – Még nem ébredtél fel teljesen. – Az ujjai hidegek voltak, idegenek Eren arcán. A simogatás gyengéd, a hangja távoli. Mintha egy teljesen más világból nyúlt volna át hozzá, mintha egy teljesen más világban léteztek volna valamennyien.

Eren sírt, de nem tehetett semmit. Álmodott volna? Tényleg csak egy álom lett volna? A lélekcsere, az óriások, Jaeger… aztán az a hely, a köztes hely, ahol szembeszálltak Doppelgänger Erennel valamint modern Levijal. A hely, ahol modern Armin meghozta a végső áldozatot. Nem lehetett az egész csak egy álom, nem igaz? Hiszen… minden annyira valósnak tűnt.

Felemelte a fejét, Mikasa előredőlve, az ujjbegyével törölte a könnyeit, itatta fel a szenvedését.

– Levi? – suttogta a férfi nevét félve. – Ő hol van? Visszatért? – de csak Mikasa értetlen tekintetével találta magát szembe. A lány, aki tagadhatatlanul a modern világ Mikasája volt, szemlátomást semmire sem emlékezett a köztes világban történtekre, sem az azelőtti életére. Azért nem emlékezett, mert ebben a világban, amit modern Armin tárt eléjük, semmi sem létezett.

Mert lehet, hogy soha nem is létezett.

Lehet, hogy mindig is ez volt a saját világa, nem az, amiről álmodott. Lehet, hogy az egész nem volt több egy álomnál… Lehet, hogy minderről modern Armin tehetett. Mi volt igaz, s mi volt hamis? Mi volt valós, s mi volt hazug?

Eren összeszorította a szemét. A könnyek sokáig nem apadtak el, de az idő minden sebet begyógyított. A percek órákba, az órák hetekbe fordultak.

Nem kevés idejébe tellett, mire az orvosok felépültnek nyilvánították, majd kiengedték a kórházból. Aznap Keith szabadnapot vett ki a munkájából, hogy el tudjon jönni érte, és még egy új telefonnal is meglepte, mert állítása szerint az előző tönkrement, mikor Eren balesetet szenvedett. Eren emlékezett rá, hogy a telefon az anyósülésen hevert épen és működőképesen, miután a szalagkorlátnak csapódott. Arra is emlékezett, hogy Kiyomi visszahívta. Kiyomi felhívta valamiért. Emlékezett a lány hangjára, emlékezett az alakjára. Maga előtt látta a mosolyát, és vérzett a szíve, amiért ebben a világban sehol sem találta.

Az anyja és a kishúga közösen sütöttek tortát, hogy megünnepeljék a szabadulását. Nem csináltak belőle nagy felhajtást, mikor Keith és Eren hazaállítottak, Mikasán kívül szerencsére senkit sem hívtak a házukba. Callum természetesen így sem felejtette el odadörgölni, hogy Eren többi barátja csak azért nem sértődött meg, mert Mikasa szigorúan rendre utasította őket, és alaposan a fejükbe véste, hogy pihenésre van szüksége. Hogy milyen többi barátról hadovált, azt Eren nem tudta. Világéletében csak Kiyomi volt neki.

De ő most nincs itt – jutott az eszébe. Ez a világ más. Ez a világ lehet, mindig is ilyen volt.

Arca nedves volt a könnyeitől, mikor leültek enni a tortából. Grace büszkén húzta ki magát, az anyjuk csak épphogy besegített neki, hogy biztosan sikerüljön; majdnem az összes munkálatot egyedül végezte.

– Nagyon finom lett – dicsérte Eren, mire a kislány sugárzó mosollyal az arcán tett még egy szeletet a tányérjára.

Degeszre ette magát, az édes íz azonban megkeseredett a szájában. Nem Grace tehetett róla, egyszerűen minden egyes falat nehezen akart lecsúszni, mintha gombóc fojtogatta volna a torkát. Minden egyes falat egy név volt a tudatában. Kiyomi. Armin. Jaeger. Levi.

Levi…

– Csak egy álom volt – szorította meg a kezét Mikasa; mit sem tudott a valóságról. Az igazságot senki sem ismerte, még Eren sem. Az álom és a valóság összefolyt egymással, a világ kifordult önmagából. Kifordult, mégis helyén valónak tűnt, hogy ennyire más legyen. Hogy jobb legyen ezen a kifacsart módon. – Most már minden rendben… Eren. Most már felébredtél.

De bárcsak örökre álmodhatnék – gondolta. Bárcsak sosem kellett volna elszakadnom tőlük…

Még ha megmaradt egy kegyetlen, ám gyönyörű álomnak, Eren akkor sem akarta elfelejteni. Örökkön-örökké az emlékezetébe szerette volna vésni azokat a keserédes, álombeli perceket, órákat, heteket, hónapokat, amiket átélt, Jaeger hatalmas szívét és magát Levit, aki gyökeresen megváltoztatta őt. Aki megmutatta neki, mi is az a szerelem, és aki nem volt elég önző… mert elfogadta a döntését.

Jaeger… Vajon mi történt vele?

Jaeger… Ha egyáltalán létezett… Vajon hogyan boldogul?

Megszerette a fiút. Az öccsét látta benne. Egy kistestvért, akire vigyáznia kell, akinek egyengetnie kell az útját, éppúgy, ahogy Callummal meg Grace-szel tette.

A hetek hónapokba fordultak, a világ tartósnak és valósnak bizonyult. A barátok, akikről Grace beszélt, javarészt Jaeger barátaiból tevődtek össze, bár egyik alkalommal feltűnt az óceán túloldaláról Galliard, aki botjára támaszkodva, lassan bicegett előre. Hogy vele mi történt akkor, amikor Jaeger volt még a testében, Eren nem tudta. Azt sem tudta egyáltalán, hogy nem támaszkodott-e mindig is a botjára a modern világban. Semmit sem tudott, hiszen velük soha életében nem találkozott a saját világában.

(Biztos csak egy álom volt?)

– Helló, Eren. – Éppen Pieckhez tartott, nagyjából Eren balesete környékén jöttek össze. – Mindketten nagyon aggódtunk érted – magyarázkodott, mikor Eren rácsodálkozott. Jaeger világában nem váltottak egymással szót, de a fiú arra készült, hogy felfalja őt. Ő vette volna át a helyét a Támadó és az Alapító hordozójaként… és nem akarta megtenni, Eren látta akkor a szemén. Galliard jófiú szerepében tetszelgett már akkor is, csak a körülmények tették Jaeger ellenségévé. Az emberek formálták olyanná, ahogyan Doppelgänger Erent. Vajon így történt valójában? Történt egyáltalán ilyesmi.

Galliard megvakarta a tarkóját.

– Szóval, igazából, öhm, köszi. Ha úgy vesszük, te hoztál össze minket… – vörösödött el a füléig, mire Eren ránevetett. Hosszú idő után először őszintén, könnyek nélkül tudta megtenni; elérkezett az elfogadás ideje.

– Mégiscsak volt értelme balesetet szenvedni.

Galliard óvatosan rávigyorgott.

– Azért legközelebb ne csinálj ilyet, jó? Annie-ék majd megoldják valahogy maguktól.

– Reméljük. – Eren elmosolyodott. Tehát Annie is itt van, gondolta. Biztos boldog Bertolttal…

– A múltkor elnéztem őket – folytatta Galliard jókedvűen. – El sem hiszem, hogy a kis szöszi végre lépett valamit! Azt hittem, sosem jönnek össze.

– Igen.

Összemosolyogtak.

– Te is kaptál meghívót? – kérdezte végül Eren.

– Nicolo és Sasha esküvőjére?

– Ühüm.

– Jaja. – Galliard felsóhajtott. – Elviszem rá Piecket… Az esküvőkre párban szokás menni… Legalábbis azt mondják – tette hozzá kelletlenül. Erre gondolva félrebillentette a fejét, és így kérdezett: – Te kit viszel rá? Mikasát?

– Gondolom. – Eren szórakozottan bólintott. – Nagyon nincs kit vinnem.

– Mindig is azt hittem, hogy össze fogtok jönni – jegyezte meg erre Galliard. – De ha belegondolok, talán jobb is így. Sokat változtatok, Eren, különösen te. Persze, értem én, miért… Majdnem ott hagytad a fogadat… Nem lehetett könnyű.

– Nem – ismerte el Eren. – Valóban nem volt az. De… Mikasa olyan számomra, mint a nővérem lenne. Nem passzolunk össze. – Ahogy Kiyomival sem passzoltunk, mégis „jártunk”. Szerettük egymást, nagyon is szerettük. Erősebb volt a kötelékünk egy szimpla barátságnál, de nem lehetett szerelemnek nevezni. A szerelem az más. Az egyszer csak felperzsel, s lerombolja a falakat, teljesen magáévá tesz. A szerelem számomra Levi.

– Fel a fejjel! – Galliard jókedvét nem lehetett lerombolni. Megveregette a vállát, majd búcsúzóul rávigyorgott. – Pieck nemrég beiratkozott valami nagyon fura tanfolyamra. Ilyen… Ah, ne is kérdezd, milyenre, nem tudom. A lényeg, hogy ilyen zseniknek való cucc. Mondjuk Pieck nagyon okos. Rávette Annie-t meg Marcót, hogy jöjjön vele. – A szemét forgatta, valójában azonban cseppet sem neheztelt újdonsült barátnőjére. Arcáról sütött az imádat a lány iránt. – Szóval a lényeg, ami lényeg – hajolt közelebb, hogy sietve elmagyarázza –, megismerkedtek néhány új emberrel. Az egyik srác, Connie például nagyon összehaverkodott velük. Kiderült, hogy ismeri valahonnan Sashát. Na, mindegy. A lényeg, hogy mind jönnek az esküvőre.

– Tuti, hogy Sasha ötlete volt.

– Hogy mindenféle random emberkét meghívjanak? – Galliard elnevette magát. – Fogalmam sincs, honnan találtad ki!

– Na és Nicolo?

– Nem vette magára, ha jól tudom. Az évszázad esküvőjére készülnek.

– Pedig azt hittem, az Hannah és Franz puccos lagzija volt.

– Ah, fúj, azt hittem, elhányom magam a sok rózsaszíntől…

Eren szélesen vigyorgott.

Nicolo és Sasha szerelme megmaradt – ujjongott. Összeházasodnak. Sasha és Connie ismerik egymást! Marco és Jean szerelmesek… és nemrégiben összebútoroztak – jutott eszébe. És akkor még fogok találkozni új emberekkel… Velük, remélhetőleg. Ismerősökkel az álmomból. Vajon álom volt, vagy inkább valóság?

Sosem jutott dűlőre.

– Majd az esküvőn összeismertet téged is velük, emiatt ne aggódj.

– Várom már.

– Na, de én rohanok, nem várakoztatom meg Piecket!

– Menj csak – bólintott Eren. Az órájára pillantott, hatalmasat sóhajtott. – Nekem is rohannom kéne… Találkozóm van Mikasával… És már így is késésben vagyok. És remek, pont most kezd el esni az eső, a francba! Ah, kész mázli, hogy betettem az ernyőmet!

– Üdvözlöm Mikasát!

– Átadom! Szia!

– Szia! Csak óvatosan, Jaeger!

Erennek még a szíve is megállt egy pillanatra. Jaeger.

Hiszen nincs értelme a Krugert használnom – szusszantotta. Hát persze. Most már Jaeger vagyok. Eren Jaeger, aki mindig is voltam. Talán… sosem voltam Kruger. Talán.

A bizonytalanság, ami olykor felőrölte, egyre kevésbé létezett. A világ változásai szokatlannak bizonyultak, mégsem nevezhette őket helytelennek. Helyesek voltak a maguk módján, mindig is ilyennek kellett volna lennie a modern világnak.

A szakadó esőben Eren mégis elveszetten állt; a hideg cseppek egyenesen a nyakába zúdították az igazságot, sikoltották a bőrén, hogy felejtsen. Az az álom egy gyönyörű és hosszas álom volt, amit az elméje szült, miközben a teste a túlélésért küzdött. Vágyálom, semmi több, mert hiába csipkedte magát, hogy felébredjen, minduntalan arra eszmélt rá, hogy nem tud, mert már réges-rég megtette. És ezt a világot, bár nem találta benne sem Armint, sem Levit, nem nevezhette rossznak. Valahogy minden a helyére került. Valahogy mindenki megtalálta a boldogságát… Talán még ő is.

Az út túloldalán megakadt a tekintete egy nemrégiben épült kávézón. Café Maria, hirdette a táblája messziről. A kórházban tartózkodása alatt kezdték az építését, Eren még emlékezett rá, hogy a balesetét megelőzően még csak egy szimpla sütiző volt.

Levi a teát szereti – jutott eszébe. Én viszont a kávét.

A gyalogátkelő közvetlenül a kávézóhoz vezette. Mikor eldöntötte, hogy késés ide vagy oda, mégis vesz magának egy kávét, nem érdekli, Mikasa mennyire fog kiakadni rá, a lámpa éppen zöldre váltott a gyalogosoknak. Sietve indult át a túloldalra, és majdnem nekiütközött egy másik gyalogosnak, mikor a hirtelen feltámadó szél majdnem kitépte a kezéből az esernyőjét.

– Nézz a lábad elé.

– Bocsánat.

– Pf.

A zebra másik oldalára kerülve, mozdulatlanná dermedt.

Vajon…

Az esernyős alak után bámult. Az a hang… Az a hang nagyon ismerősen szólt.

– Képzelődtem volna? – suttogta remegve. – Megint képzelődtem volna?

Megrázta a fejét. Az esernyős alak befordult a sarkon, és eltűnt a szeme elől.

Képzelődött. Biztosan csak… képzelődött.

– Ha az őszi kínálatunkból választasz, minden kávé mellé ajándék süteményt adunk – jegyezte meg mögüle valaki csilingelő hangon. Eren összerándult. Amikor megpördült, Historiával találta magát szembe. – Helló, Eren – mosolygott fel rá a csinos, szőke lány. Ebben a világban Historiával majdhogynem rokonságban álltak. Eren bátyja és Historia nővére házasok voltak, ahogyan a régi modern világban is. Ahogyan az álmomban is történt, gondolta. Pont úgy.

Eren rámosolygott a lányra.

– Szia, Historia.

– Sokkal jobb a színed – nézett végig rajta a lány. – Szinte nem is látszik rajtad.

– Igyekszem kikupálni magamat a lagzira – vigyorodott el. Historia komolyan bólintott.

– Nagyon helyes – felelte. – Jól kell kinézned a képeken.

Eren fölsandított a kávézó nevére: Café Maria.

– Nem is tudtam, hogy itt dolgozol – mondta óvatosan. – Mióta?

– A baleseted óta – vonta meg a vállát Historia. – A hely a családomé. Nem tudtad?

– Nem tudom követni már, hogy az apád miből gazdagszik éppen meg még jobban – maradt az őszinteség mellett. Historia gyöngyözően nevetett.

– Ez jó volt! – vigyorgott, és megtörölte a szemét; még a könnye is kicsordult. – Ez a kávéház láncolat igazi családi projekt, mindenki részt vesz benne. Az unokatesóm is itt dolgozik például, nemcsak én. Apa úgy tervezi, hogy ezt a kávézót ránk íratja.

– Rád meg az unokatestvéredre? – Eren félrebillentette a fejét. Zeke nem is mondta, gondolta. Vagy nem Zeke-re gondol?

– Ühüm. – Historia kedvesen intett. – Bejössz? – kérdezte. – Tényleg ingyen van a süti.

– A-aha. A-azt hiszem.

– Na, gyere már. A kedvenc sütidből is van – csábította. – Gyere, no.

Eren belépett a kávézóba, Historiának nem lehetett nemet mondani.

A szélcsengő halkan csilingelt, így elnyomta a benti nyüzsgés. Ahhoz képest, hogy csak nemrégiben nyitottak, zsúfolásig megteltek fiatalokkal. Az egyik asztalnál egy vöröses hajú lányt ült a barátjával; mindketten a laptopjukon dolgoztak, és a lány olykor cinkosan a fiúra vigyorgott, mintha tudna valamit, amit ő nem.

– Mi jár a fejedben, Isabel? – hallotta a srác hangját Eren. – Nem tetszik ez az ördögi vigyor!

– Csak eszembe jutott valami, Farlan – kuncogott Isabel, és a tekintete hirtelen megállapodott Eren alakján. Felvonta a szemöldökét, a következő pillanatban pedig fogta magát, és nemes egyszerűséggel rákacsintott.

Eren összeráncolta a homlokát. Biztosra vette, hogy soha életükben nem találkoztak.

– Furcsa… – motyogta, majd megrázta a fejét. – Szóval, öhm, süti, igaz? – kérdezte Historiától.

– Előbb a kávé – dalolta a lány, és a pult felé intett. – Az unokatesóm majd kiszolgál.

– Oh, öhm… oké. Köszi.

Eren az ajkába harapott. A pult felé fordult, hogy szemrevételezze a kínálatot, és elállt a lélegzete. Az eladó, akire Historia az unokatestvéreként hivatkozott, Armin volt. Armin, akit ebben a világban állítólag nem ismert. Armin, aki ebben a világban a Reiss család tagjaként… nem viselt szemüveget.

– Áh, a híres Eren Jaeger – vigyorodott el, mikor megpillantotta. – Sokat hallottam már rólad. Te vagy Zeke kisöccse, igaz? Nem szép dolog ám kihagyni a családi bulikat, bár mondták, hogy ügyesen beutaltad magadat az intenzívre azzal az autóbalesettel. – Armin volt, aki nem viselt szemüveget, Armin, aki így úgy festett, mint Jaeger legjobb barátja. A világ kegyetlen tréfát űzött vele, Eren szíve egyre kevésbé bírta a megpróbáltatásokat.

– Aha, én vagyok.

– Armin Arlert – mutatkozott be. – Historia unokatestvére. Az anyám Reiss-lány volt.

– Ühüm.

Eren remegve matatott a pénztárcája után. Sütőtökös lattét kért, mert azt látta meg elsőként az őszi kínálatként címkézett kávélistán (meg azért is, mert már egyáltalán nem számított, hogy mit fog inni), mire Armin rámosolygott, és felírta a papírpohárra a nevét. Kiderült, hogy ő is hivatalos Nicolo és Sasha esküvőjére.

– Sütit? – kínálta aztán, miután Eren fizetett. – Ingyen van.

– Az a muffin jó lesz.

– Tessék. – Armin becsomagolta, majd átnyújtotta a zacskót. Összesimultak az ujjaik.

– Bocs… – motyogta, és elhúzta a kezét. Nem érzett semmit. Az égvilágon semmit.

Végül is… Nem vagyok Alapító – lombozódott le. Hiába Reiss, velem nem történik semmi különleges. Nem úgy, mint Jaeger érintésével… – sandított újból Armin arcára. A szemüvege hiánya… A szemüvege hiánya még mindig zavarta.

– Szemüveges vagy? – bukott ki belőle hirtelen, mire Armin szeme meglepetten kerekedett el.

– Hogy én? – mutatott magára.

Eren bizonytalanul bólintott. Armin a fejét rázta.

– Nem – mondta. – Sosem voltam az.

Sosem.

Erenben bennakadt a levegője. Sosem.

Nem azt mondta, hogy „nem vagyok az”, hanem hogy „sosem voltam az”.

A képzelete játszadozott volna? Csak szerette volna azt képzelni, hogy nem modern Armin állt előtte, vagy tényleg megtörtént a lehetetlen, és az egész… az az egész, amit álomnak vélt, valójában a valóság volt?

– A-armin? – dadogta, mire a fiú bátorítóan rámosolygott. – T-tényleg te vagy az? Te… Armin vagy? Mindig is Armin voltál? Mindig is… Historia unokatestvére?

– Ki más lettem volna? – nevette el magát Armin. – Amióta ezen a világon élek, Armin vagyok, Historia unokatestvére.

Ezen a világon.

– Armin, te…

Nem! – fékezte meg magát. Elég volt.

Megőrült.

Végleg megőrült, pedig mintha már kezdett volna felejteni. A világ követelte, hogy felejtsen. Ez csak egy álom volt, egy nagyon gyönyörű, ugyanakkor kegyetlen álom, ami végül félbeszakadt, mert sikerült életben maradnia. Az álom, aminek köszönhetően fogadkozót talált az életben, véget ért.

– Eren? – Armin tétován kérdezett, nem kapott választ.

– A-azt hiszem, mennem kell… – dadogta.

Armin lassan bólintott.

– Később találkozunk… Eren – mondta kedvesen, mire Eren nagyot nyelt. Volt valami a hangjában, amit sehová sem tudott hova tenni. Valami a tekintetében, valami a hangjában, az az ismerős fény, amihez Eren hozzászokott már Jaeger világában; minden egyes másodpercben azt sugározta magáról, hogy ő az az Armin, akit egyszer már megismert. Hogy a világ nem fordult ki magából teljesen. Hogy nem modern Armin áll előtte.

Nem bírt tovább maradni, nem bírt tovább lélegezni. Magához szorította a gőzölgő itallal teli papírpoharat, a süteményes zacskót pedig sietve a táskájába süllyesztette. Az ajtó felől szélcsengő hangja hallatszott, a következő vásárló éppen belépni készült a Café Mariába, amikor Eren gyakorlatilag belerohant. Csak a vásárló gyors reflexeinek köszönhette, hogy nem öntött magára az italát, és hogy nem vesztette el annyira az egyensúlyát, hogy a padlóra huppanjon.

Érezte, hogy mélyen elpirult zavarában. Az alak a karjában tartotta, tenyere forrón és ismerősen pihent meg a derekán. Ahhoz, hogy elkapja, még az esőtől csöpögő ernyőjét is elejtette.

Eren nyelt egyet.

Túlságosan közel kerültek egymáshoz az ügyetlensége következtében, égett az arca, a szíve pedig fékezhetetlenül dübörgött a mellkasában. Felemelte a fejét, és egyenesen a férfi arcába bámult. A sokktól a torkán akadtak a bocsánatkérő szavak.

Levi volt az. Levi.

LEVI.

Levegő után kapkodott. Az ajka a férfi nevét formálta.

Vele kapcsolatban nem tévedett, egyszerűen nem tévedhetett. Levi volt az, Levi hadnagy, nem a modern világ Levija, aki golyót küldött Doppelgänger Erenbe, utána meg a saját magába. Levi volt, az ő Levija, a férfi, akibe beleszeretett… Nem tévedhetett, igaz? Neki KELLETT lennie. Nem lehetett minden csak egy álom! Levi élt, lélegzett, ott állt előtte! Neki kellett lennie, ugye? Emlékeznie kellett rá!

– Nem álom volt – suttogta. – Nem lehetett álom. Te vagy az… – mire Levi felvonta a szemöldökét.

– Tessék?

Eren mély levegőt vett, belékapaszkodott.

Félve kérdezett:

– Ugye, tudod, ki vagyok?

Kérlek, mondd, hogy te vagy az.

Kérlek, mondd, hogy emlékszel rám.

Kérlek, mondd, hogy nem álom volt.

Kérlek, Levi. Szeretlek.

Egymás szemébe bámultak, Levi ajka elnyílt. Valami felcsillant a kékség mélyén, valami ismerős… felismerés? Eren mohó vággyal nézte őt. Egy újabb csalódást… nem tudott volna elviselni. Egy újabb elutasítást, azt, hogy a világ végleg összeomoljon előtte, nem tudott volna ép ésszel felfogni. Ez a férfi nem lehetett modern Levi. Ez az egész nem lehetett álom. Valóságnak kellett lennie, éppolyan valóságnak, ahogy most hús-vér formájában ott állt előtte Levi.

Levi végül így felelt:

– Nem. – Elengedte Eren derekát, ellépett tőle. – Fogalmam sincs, ki vagy.

– D-de…

– Te… ismersz engem? – döntötte félre a fejét; kíváncsian nézte meg magának. – Honnan? Ki vagy?

– É-én vagyok az. – Eren megremegett, a sírás gombóc fojtogatta a torkát. – Én vagyok az, Levi. Az a srác, aki a múltadba volt zárva. – Mert hiszem, hogy ez egy második esély, gondolta. Hiszem, hogy te állsz előttem. Nem emlékszel… mert modern Armin tett veled valamit, hogy ne emlékezhess, igaz? Ha én álomként fogtam fel, ami velem történt, akkor te is, igaz? Ha én álmodtam rólad… akkor neked is álmodnod kellett énrólam. Ez történhetett, ugye? Nem tagadhatsz le, Levi. Te vagy az. Levi hadnagy, te vagy az! Neked KELL lenned, ugye?!

Levi azonban a fejét rázta. Bosszúsnak látszott, kifejezetten türelmetlennek. Lepillantott a karján levő órára, majd a pult felé lesett, ahol Armin állt, s érdeklődve hallgatta a beszélgetésüket. Ha Eren vele is mellélőtt, akkor bizonyára bolondnak tarthatta már. Eren maga is kezdett arra gondolni, hogy tényleg megbolondult.

– Nincs időm kölykökre – hangzott végül az elutasító válasz. – El fogok késni a munkából… – És ahogy elfordult tőle, már nem láthatta, amint Eren szemét elöntötték a könnyek. Ha létezett is egy másik világ a világuk előtt, ha tényleg Levi múltjába volt zárva egykor, akkor valamiért senki sem emlékezett a történtekre. Ha nem létezett az a világ, akkor valamiért álmodott róluk. De hogy álmodhatott olyan emberekről, akiket nem ismert? Miért? Vajon miért volt vele ennyire kegyetlen az élet?

Kirohant a kávézóból. Szorította magához a papírpoharat, és nem nézett a lába elé. Csak rohant, zihálva és magában sikoltva rohant, egyszer sem nézve hátra.

Mikor megállt, egész testében remegett, de nem a futástól. A szíve szilánkosra törött, elvesztette a reményt. A telefonja halkan csippant egyet a kabátja zsebében.

Mikasa! – szisszent fel. Csúnyán elkésett. Teljesen megfeledkezett a találkozójukról.

Kihalászta a készüléket, és már automatikusan pötyögte volna a bocsánatkérő üzenetet, amikor a tekintete megakadt az ismeretlen számon. Kalapáló szívvel olvasta el a rövidke üzenetet.

Hali, Eren!

Itt Armin. A számodat az unokatesómtól kértem el, remélem, nem gond. Utólag vettem észre, hogy elszámoltam magam… úgyhogy valamikor ugorj be a kávézóba, visszaadom a többit is, jó? Apropó, a pasi, aki olyan lovagiasan a segítségedre sietett, még a szokásos kávéját sem kérte, pedig a barátjának vitte volna! Mit mondtál neki? Ismertétek egymást korábbról?

A szíve, a szilánkosra törött szíve csak még jobban vérzett.

– Ha ilyen szörnyű ez a világ… akkor nem akarok élni benne.

A tenyerébe temette az arcát, majd felzokogott. Hogy mit is siratott tulajdonképpen, azt nem tudta. Talán valami olyasmit, ami soha sem létezett.

Mikasa szerencsére nem csinált belőle gondot, hogy lemondta a találkozójukat. Állítólag megismerkedett egy szőke sráccal, aki baristaként dolgozott egy újonnan nyílt kávézóban, azt szerette volna elmesélni, hogy a héten már többször is együtt randiztak. Eren felvonta a szemöldökét, miután letette a telefont. A fiúban gyanúsan Arminra ismert.

Egy játszótéren kötött ki, a környékbeli gyerekek önfeledten kacarásztak körülötte. Az egyik megüresedett hintát foglalta el, meztelen talpát simogatta a homok, miután zoknistól szabadult meg a cipőjétől. Jó érzés volt ott ülni, és nem csinálni semmit, csak gondolkodni. Vagy még azt se. Csak ülni, lökni magát lassan, finoman a hintával, és elnézni az embereket, a felhőket az égen, megélni a pillanatot, amikor végül ráesteledett.

Későre járt már az idő, de még mindig ott ült, mikor egy autó tűnt fel az utca végében. Ahhoz képest, hogy korlátozták a sebességet a játszótér környékén, meglehetősen gyorsan közeledett. Eren biztosra vette, hogy el fog száguldani mellette, még a port is felkavarva, éppen ezért érte hatalmas meglepetésként, amikor hirtelen csikorgó gumival lefékezett.

– Mi a…

Ez se normális – csóválta a fejét. A sofőr felőli oldalon kivágódott az ajtó.

– Eren?

Összerezzent, mikor meghallotta a hangját. Nem akart hinni a szemének.

– Levi? – lehelte. – Levi!

Ugyanaz a férfi volt, akivel a kávézóban találkozott. A férfi, aki Levi arcát viselte, és aki porrá zúzta minden reményét. Nyakkendőt viselt, elegáns öltönyt, és átkozottul jóképűnek látszott, ahogy az utcai lámpák fénybe vonták szép metszésű arcát.

– Levi…

A férfi odalépett elé, belegyalogolt a homokba a méregdrága cipőjében.

– Eren.

Kellett néhány másodperc, hogy felfogja, a nevén szólította. Nyomban elöntötte a pánik. A botrányos viselkedését követően Armin árulkodott volna? Vajon mennyire tartották mindketten bolondnak? Vajon mindent elrontott? Egyből felismerte, ahogy elhaladt a játszótér mellett? Mintha ülnének valakik a kocsiban! Mintha ülne valaki az anyósülésen, hátul pedig hárman szoronganának! Kik lehetnek azok?

Eren nem nyújtotta a nyakát, kivárt.

Levi rábámult kéken ragyogó szemével, nézte őt, tanulmányozta az arcát… aztán megkönnyebbülés suhant át rajta, és mire Eren feleszmélt, már a karjába vonta. Az ajka megpihent a fülénél, borzongva szólt.

– Bocsáss meg – mondta neki rekedten. – Kérlek, bocsáss meg.

– H-hogyan?

Az nem lehet!

Az nem lehet!

Levi tekintete elfojtott könnyektől fénylett. Eren sosem látta még ilyennek.

– Bocsáss meg, amiért nem akartam rád emlékezni.

II.

Jaeger

Hirtelen tért magához, a rettegés valamiért a csontjába ivódott. Az iszonytató képek, amik korábban az emlékezetébe villantak, elillantak, mikor valami csiklandozni kezdte a tenyerét. Kellett néhány másodperc, hogy felfogja, fűszálakban tenyerelt; zöldellő mezőn, virágok között feküdt.

– Armin… – motyogta félálomban. – Armin.

Miért, Armin? – csengtek a fülében a szavai. Az utolsó közös pillanat a köztes helyen, mielőtt modern Armin meghozta volna a végső áldozatot, úgy érezte, örökre beléivódott. Látta magát, amint hátrafelé megindult, hogy belesétáljon a fényekbe, és rászánja magát, hogy egy olyan életet éljen, amiben sem modern Armin, sem Kruger nem léteztek. Látta Armin szomorú tekintetét, látta Krugert és Levi hadnagyot meghitten, vérző szívvel búcsúzkodni egymástól.

Miért nem lehetünk egy kicsit önzők – szólt utoljára a fiúhoz –, ha talán van még remény? Mert csak talán van remény? Mi van akkor, ha nekem az a talán… Pont elég? Miért nem lehettem csak egy kicsit is önző?

Persze, nem kellett sokat erőlködnie, hogy tudja, miért nem tehette. Kruger, akiben a bátyját kezdte látni a köztes helyen eltöltött idő során, világosan az értelmére adta, hogy még volt egy feladata, amit teljesítenie kellett. Az egyetlen, aki felvehette a harcot az óriásokkal, egy olyan óriás volt, aki az emberiséget szolgálta. Aki a szabadság után vágyakozva kitartóan küzdött, akár egy örökkévalóságon keresztül. Ilyen óriás volt a Támadó, s ilyen maga Eren is. Az emberiségnek szüksége volt rá, nem lehetett önző. Semmiféleképpen sem lehetett az.

Felnyitotta a szemét, a lelke Kruger után sikoltva próbált kapaszkodót keresni a semmiben. A különleges kapcsolat, ami váratlanul éledt fel közöttük, most mélyen szunnyadt. Olyan érzés volt, mintha elvágták volna a zsinórokat, amik mindeddig egymáshoz kötötték őket. Mintha magát a láthatatlan fonalat nyisszantották volna el egyetlen mozdulattal…

A virágok között pihenve, kilenc ágú fa nyújtott számukra hűsítő árnyékot. Csak úgy, mint régen, a lány, akivel az idejét töltötte, a sálát érintve hajolt fölé; fekete haja a vállát sem súrolta. Mikasa volt, csak úgy, mint régen. Semmi sem változott, és közben valahogy… mégis minden megváltozott.

– Azt hiszed, még mindig álmodsz, Eren? – kérdezte tőle gyengéden.

Semmi sem változott látszólag, és mégis…

Eren az ajkába harapott. Valami nem stimmelt. Valami határozottan nem stimmelt. Visszatértek a saját világukba, s szemlátomást Mikasa sérülése begyógyult – ez volt az első dolog, amit ellenőrzött a lányon –, de akkor miért nem a cellájában találta magát? Hogy kerültek a mezőre? Ez a hely… Ez a hely lehet, hogy…

                  

– Shiganshina? – hűlt el teljesen, ahogy körbepillantott. – Shiganshinában lennénk?

De az nem lehetett! Shiganshina az óriásoké volt!

A Mária fal… A falat áttörték!

– Hol máshol? – nézett rá zavarodottan Mikasa. Fölállt, nagyot nyújtózott. Olybá’ tűnt, mintha Eren elbóbiskolt volna rőzsegyűjtés közben, Mikasa pedig nem hagyta magára, hanem ott maradt vele, hogy őrizze az álmát, ahogyan gyermekkorukban is számtalanszor megtette. Jó sok ideje guggolhatott már, a térdét dörzsölte fájón sziszegve, miután felegyenesedett.

– Eren? Hol máshol lennénk? – ismételte, majd félrebillentette a fejét, tetőtől talpig végignézte őt. – Különben is – vetette át a vállán a rőzsét –, ki az az Armin? Sosem hallottam még ezt a nevet, pedig minden barátodat ismerem – csóválta a fejét.

Eren szeme elkerekedett a sokktól, a hír teljesen letaglózta. Ki az az Armin? Komolyan azt kérdezte tőle Mikasa, ki az az Armin? Komolyan azt mondta, hogy sosem hallotta még a nevét? Mégis miről beszélt? Armin a legjobb barátjuk volt! Armin… mi történt Arminnal? Kihatással lett volna rá, hogy modern Armin ott ragadt a köztes helyen a Kapuőr szerepében? A küldetés, hogy elválassza egymástól a három világot, majd lezárja és megsemmisítse az átjárót, félresikerült volna? Armin véletlenül a másik Kapun ment át? Az nem történhetett meg!

A rettegés fészket vert a testében, a szíve egyre hangosabban kalapált. Leírhatatlan érzés lett rajta úrrá, ahogy végighordozta a tekintetét az ismerős vidéken: hatalmas fák magasodtak az ég felé tőlük nem messze, a virágok a tenyerük alatt frissen és élettel telve illatoztak; kékes-lilás színben pompáztak. A felhőtlen égen lassan repültek a madarak, szabadon szárnyaltak, a szabadságot hirdették szerte a világban.

Shiganshina.

Shiganshina körzetben voltak – és a messzi távolban nem látszott a Fal.

– M-mi történt a Mária fallal? – dadogta zavartan. – Hogyhogy itt lehetünk? Hol vannak az óriások? Hiszen a Mária falat… a Mária falat rég elvesztettük, Mikasa, akárcsak Shiganshinát! Még gyerekkorunkban! Vagy öt éve!

– Milyen falat? Milyen óriások? – Mikasa nagy szemeket meresztett. A homlokára simította a kezét, sütött róla az aggodalom. – Lázas vagy, Eren? Félrebeszélsz. Csak egy álom volt – folytatta aztán gyengédebben, mikor Eren inkább mélyebben vájta a fogát az ajkába, mintsem hogy válaszoljon bármelyik kérdésére is. – Bármilyen szörnyű álom is lehetett, már vége. És csak úgy súgok, nem mentesülsz a feladat alól, hogy besegíts nekem délután, ugye világos?

– Te meg… miről beszélsz?

Mikasa felsegítette.

– Gyere – mondta. – Mindjárt ránk esteledik. – Azzal hátat fordított neki, és megindult az ismerős úton, ami hazavezette őket.

Úgy tett, mintha semmire sem emlékezett volna. Úgy tett, mintha sosem léteztek volna óriások, mintha sosem vették volna őket körbe a falak, és ahelyett, hogy Paradis szigetét emlegette volna, Eldiának nevezte a földjüket, a szomszédos országot pedig Marleynak. Valami történt a köztes helyen, valamit csinált Armin. Eren csak ezzel tudta magyarázni. Valahogy megtalálhatta a módját, hogy véget vessen az óriások birodalmának, és ezzel egy teljesen más világot hozott létre. Egy olyan világot, amelyben nem léteztek óriások, a két birodalom, Marley meg Eldia között pedig béke honolt hosszú évszázadok óta.

De ha a küldetés befejeződött – ráncolta a homlokát, miután hazatértek –, akkor mi történt Arminnal? Azzal az Arminnal, aki ebbe a világba tartozott… Tényleg kihatott volna rá, hogy modern Armin… Az ajkába harapott, a lehető legrosszabbra gondolt. Az sem nyugtatta meg, hogy úgy tűnt, Mikasa valóban nem emlékezett a történtekre. Mintha kitörlődtek volna az emlékei azzal, hogy átlépte az átjárót…

De akkor én miért emlékezhetek? – tűnődött el. Miért büntetsz így, Armin? Hol vagy egyáltalán? Remélem… bárhol is vagy, nem esett bajod. Hiányzol. Szeretlek.

És csak remélni merte, hogy Krugernek sem esett komolyabb baja. Hogy bárhol is volt széles e világon, vagy éppenséggel a sajátjában, boldogan élt, és nem kellett többé tartania az ellenségétől.

Remélte, hogy legalább őneki nem kell szembenéznie ezzel a változással… Az élet ugyanis merőben másnak bizonyult, mint korábban.

Hármasban laktak egykori otthonukban. Mikasa egy-egy elejtett mondata alapján Eren összerakta a történetüket: az anyjuk néhány évvel ezelőtt megbetegedett, és nagyjából akkor halt meg, amikor az apjuk elveszett egy utazása során. Grisha ugyanúgy doktorként járta a birodalmat, mint egykor, és ugyanúgy elment a városba, és soha többet nem tért vissza. Annyi különbség volt csupán, hogy Eren ez alkalommal biztosan tudta a hollétét. Tudta, mi történt vele. Tudta, hogy tényleg soha nem fog többé visszatérni. Nem hitegette magát hamis reményekben, mint Mikasa.

Grisha és Carla elvesztése után nem maradtak felügyelet nélkül. Eren elkerekedett szemmel bámulta meg a vacsorára betoppanó férfit. Keith Shadis ahelyett, hogy újoncokat képzett volna – egyáltalán létezett még a Felderítő Egység? –, Shiganshinában töltötte mindennapjait; éppúgy, ahogy a modern világban tette, magához vette Carla fiát, és a sajátjaként nevelte. Eren majdnem visszaköpte a levest a tányérjába, mikor Mikasa egyszerűen „Keithnek” nevezte az orra előtt. Keith… Meg kellett szokni, az egyszer biztos. Kész szerencse, hogy a modern világban gyakorolta már jó néhányszor.

Éjjel természetesen mindhárman külön szobában aludtak. Mikasával nem voltak többek barátoknál, akik testvérként szerették egymást. Eren a többiekkel ellentétben egy szemhunyásnyit sem tudott aludni; egyszerűen nem jött álom a szemére, hiába próbálkozott. Sorba vette az embereket, akiket látni szeretett volna, akiket nem akart elveszíteni. Vajon a 104. egység tagjait hova sodorta az élet? Ebben a különleges világban… vajon hogyan boldogultak? Akadt-e még valaki, aki emlékezett rá, hogy mi történt velük?

Egyszerű életet éltek, egyszerűt, de valahogy tökéleteset.

Mikasa tekintete mit sem változott azóta, hogy megmentette az életét – az Ackerman klán felélesztett ereje zubogott benne, de nem szorult a segítségére. Együtt járták a körzet utcáit naponta, míg Keith a közelben dolgozott. Eren mindannyiszor kalapáló szívvel, remegve nézett körbe. Mindenhol talált valamit, amit alaposan megnézett magának, ami eszébe juttatott valamit. Minden valahogy mégis más lett. Az utcákon autók gurultak, fent a magasban olykor megpillanthattak egy-egy léghajót. Messze állt még attól a modern világtól, amit Eren Kruger otthonában megismert, de már közelített felé. Izgalommal a szívében figyelte ezeket a változásokat.

– Ki az az Armin? – ráncolta a homlokát Mikasa. – Gyakran emlegeted. Éjjel is az ő nevét motyogtad – tette hozzá csendesen egyik nap, miután kimozdultak otthonról. – Meg valami Krugert. Ő kicsoda? Honnan ismered őket? Nem emlékszem, hogy korábban hallottam volna tőled bármelyiket is.

– Nem fontos. – Eren minden alkalommal ezzel utasította rendre. Az éjszakák nem voltak könnyűek, nehezen ment a felejtés. Nem is akart igazából felejteni. Újra meg újra elmondta a nevüket, visszaemlékezett a közös percekre, s csak utána hunyta le a szemét. Nehéz volt nem róluk álmodni így. Nehéz volt titkolózni. – Inkább mutasd, mi van azon a listán! – kérte fáradtan. – Azt mondtad, kell még vennünk ezt-azt az esti vacsorához.

– Igen, de… – Mikasa végül egy sóhajtás keretében nyújtotta át a listát. Egyelőre úgy látszott, lemondott a további faggatózásról, amit Eren megkönnyebbült mosollyal az arcán nyugtázott. Mivel nem mondhatott neki semmit a múltjukról, amit elfelejtett, jobbnak látta, ha egyáltalán nem beszél. Jobb volt, ha álomnak titulálja, mert így Mikasa sem faggatta annyit. Abban ugyanis egyáltalán nem változott, hogy ne aggódjon érte annyira, ráadásul olykor odáig merészkedett, hogy még Keith előtt is szemrebbenés nélkül bemártotta. Eren a múltkor is azt hitte, ott helyben fogja kitekerni a nyakát. (Bezzeg Keith jót nevetett. Bezzeg Mikasa egy cseppet sem esett pánikba a fenyegetés hallatán.)

– Arra menjünk – mondta végül csendesen.

Eddig bírtam, kérlek, ne tovább, ezt üzente a lánynak a tekintetével. Kérlek, hagyj. Kérlek, csak fogadd el így.

Mikasa bólintott; megértette.

Hallgattak.

A piac felé vették az irányt, némán lépdeltek egymás mellett. Aznap odaérve, hatalmas nyüzsgés fogadta őket, bőven akadtak átutazóban is arrafelé emberek, de az utcák megteltek élettel, ahogy a körzet lakói is mit sem sejtve kimerészkedtek otthonaikból. Emberek, akiket ismertek a múltjukból, emberek, akiket korábban még sosem láttak… és emberek, akiknek nem kellett volna ott lenniük.

Erennek még a lélegzete is elállt, mikor egyszer csak megpillantott egy kerekesszékben ülő fiút egy nagyon ismerős lány társaságában az egyik kofánál. Hátulról is azonnal felismerte mindkettőjüket: Connie és Sasha vidáman nevetgéltek, a kofás szeleburdi szerelmeseknek nevezte őket. Ismerték egymást. Mindannyian ismerték egymást, de senki sem emlékezett rá, hogy mi mindenen mentek keresztül, amíg elérték, hogy megvalósuljon ez a világ. Ez gyönyörű, ám kegyetlen világ. Ez a kegyetlen, ám gyönyörű világ.

Armin… Kruger…

Ahogy átvágtak a tömegen, Eren válla nekiütődött az egyik arra haladónak.

– Bocsánat! – motyogta zavartan. – Véletlenül csináltam…

Az alak, akinek nekiment, megpördült. Szemüveget viselt, a haját pedig feltűzve hordta. A Felderítő Egység uniformisa nélkül teljesen átlagos ember képét festette volna magáról, ha tekintetében nem csillogott volna az az ismerős, eszelős fény, amit Eren olyannyira szeretett benne.

– Ugyan már, semmi gond – vigyorgott rá Hanji.

Hanji.

Eren eltátotta a száját, hangot is adott döbbentének.

– Hanji? T-tényleg te vagy az?

Hanji erre összevonta a szemöldökét.

– Ismerjük egymást? – majd félrebillentette a fejét, és felnevetett. – Igaza volt annak a lánynak, hogy te milyen vicces fiú vagy, Eren! – mondta neki, mire Eren az ajkába harapott. Hanji nem viselte a felderítők ruháját; tulajdonképpen nem létezett Felderítő Egység sem. De várjunk csak egy percet! Azt mondta, Eren? Meg azt, hogy annak a lánynak? Kinek?

– H-hol van Levi? – szaladt ki a száján. – Na és Erwin parancsnok?

Előbb őket – nyugtatta magát. Aztán… Majd aztán rákérdezek…

(Vajon nem képzelte? Tényleg azt mondta, hogy „Eren”?)

– Erwin? – Hanji meglepett arcot vágott. – Valahol arrafelé – intett odébb. – Leállt az egyik árussal. Poros, unalmas könyvek az emberiség történelméről. Sosem tanul. Én azt a mesét hallgattam volna inkább végig szívesen, ami arról a lányról meg az Ördögről szólt a piac elején – sóhajtott –, onnan bezzeg viszont nyomban elrángatott.

– Na és Levi? – kérdezte Eren izgatottan. Jó volt hallani, hogy Hanji és Erwin útjai nem váltak el csak azért, mert nem léteztek többé a falak. Jó volt hallani, hogy az Ördög és Ymir története nem merült örökre feledésbe. Jó volt hallani… reménykedni benne, hogy talán mégis… Talán mégis emlékeztek.

Hanji végül így felelt:

– Ki az a Levi? – És rákacsintott, és elmosolyodott. Elfordult tőle, meglóbálta a karját a levegőben. – Erwin, gyere már! Meg kell találnunk a többieket!

Eren dobogó szívvel bólintott.

Emlékezett? Nem emlékezett? Álomként vagy valóságként fogták fel?

Eren nem tudta. Csak azt az egyet tudta, hogyha a falak valóban sosem léteztek, akkor nem élhetett úgy Shiganshina körzetben, egy karnyújtásnyira tőle, hogy ne láthassa legalább egyszer ebben a világban is az óceánt. Ha Armint senki sem ismerte, Eren emlékeiben azért még ott élt. Ha Hanji meg Erwin még nem találtak rá Levira, előbb vagy utóbb sikerülni fog nekik. Ugyanúgy, ahogyan Erennek is Armin, talán ugyanúgy. Őszintén remélte, hogy valahol a világban egy nap mindannyian rá fognak találni a szeretteikre. Remélte, hogy egy nap ketten is rászánhatják majd magukat az óceán és a kinti világ felfedezésére Arminnal. Úgy, mint ahogy azt gyermekkorukban közösen megálmodták. Úgy, ahogy sosem sikerült megvalósítaniuk.

(Talán majd most.)

Mikasa nem tartott vele, erre az útra egyedül kellett mennie, még ha az okokat nem is értette. Kora reggel búcsút vettek egymástól, majd gyalog vágott neki az ismeretlennek. Átlépte a falak határát, áthaladt a láthatatlan kapun, odaképzelve azt, s megindult egy hosszú úton, ami a végtelenbe nyúlt, és ami állítólag az óceánhoz vezette az embereket. Eren bízott benne, éppen ezért egyszer sem tért le róla. A távolban látszott Marley földje, egyszer szívesen ellátogatott volna oda is. Látni a világot, amit csak Kruger világában láthatott, emlékezni az ott eltöltött időkre. Vajon mit csinálhatott Kruger ezekben a percekben? Vajon ő is meglelte a békéjét? Visszakapta a régi életét?

Remélem…

Mikor elérte az óceánt, megcsapta az orrát a sós levegő. Majdnem olyan érzés volt, mint mikor annak idején Kiyomival jutott el oda, s pillantotta meg először: csodálatos és lenyűgöző, egyenesen fenséges, amilyenné a világa is vált. Vakító, végtelennek látszó, egyre sötétedő kékség.

Eren arcáról könnyek csorogtak le.

– Gyönyörű… – lehelte.

És ekkor…

Ekkor megpillantotta őt.

 Az óceán partjánál állt, a hullámok a lábát nyaldosták. A haja rövid volt és szőke, a szemét vastag lencse mögé rejtette.

Eren nem akarta elhinni, hogy amit látott, az maga volt a valóság: Armin állt előtte, mégpedig szemüvegben. Armin, akit senki sem ismert, hús-vér formájában hagyta, hogy a hullámok elérjék, hogy az óceán teljesen magáévá tegye, és a szemüveg az arcán… Ó, Máriára, az a szemüveg…

Armin volt az.

Modern Armin, s az ajkán lágy mosoly ült.

– Eren – suttogta áhítatosan. – Itt vagy. Velem vagy.

Eren élesen szívta be a levegőt, hosszasan remegett meg.

– Hát tényleg te vagy az – mondta halkan. – Ez nem egy álom.

– Nem, Eren. – Armin közelebb lépett, talpát csiklandozhatta a homok. – Ez maga a valóság.

– De te… – Eren nyelt egyet. Nem tudta felfogni. Hogy lehetett… hogy történhetett… Hol van a másik Armin… és hogy lehet, hogy…

Armin megérintette az arcát. Ez a vágy… Ez a szerelem.

– Eren – mondta ki újból a nevét, csordultig telt a hangja szeretettel. – Tudtam, hogy el fogsz jönni ide. Vártam rád… Azt hittem, sosem szabadulhatok… Azt hittem, sosem lehet vége… De aztán megcsináltam, felszabadítottam a világot… megváltoztattam mindent, és aztán… valahogy itt ébredtem. Meg akartam ölni magamat, aztán egyszer csak itt találtam magamat… Mintha „minden élet forrása” megkegyelmezett volna. Mintha azt akarta volna, hogy még éljek. Hogy rám találhass.

– Istenem… Tényleg te vagy az.

Armin ujjai gyengéden simogatták tovább az arcát.

– Ami eddig volt, az már a múltam, annak voltál a foglya te is. – A múlt foglyai, ezek voltak ők. Ezek voltak mindannyian. Ez az új világ a jövőjükké vált, egy újabb esélyt adott neki – egy esélyt ezúttal egy sokkal boldogabb életre. Ő is megérintette Armint.

– Szeretném, hogy te legyél a jövőm, Eren – mondta a fiú halkan. – Szeretném, hogy mindketten szabadok legyünk. – A karjába húzta, puhán csókolta meg. Éppolyan finoman, éppolyan óvatosan, mint akkor először és utoljára a köztes helyen, amikor ráébredtek a kötelékre köztük.

Eren lehunyt szemmel, teljesen átadta magát az érzésnek.

Szeretlek, gondolta. Annyira szeretlek. Annyira hálás vagyok, amiért létezel.

– Szabad vagy – súgta a fülébe Armin. – Most már szabad vagy, Eren.

Szabadság…

Eren elmosolyodott.

Igen, most már szabad volt.

Mindketten azok voltak.

---

Megjegyzés: Az év utolsó napján érkezik még egy Epilógus, azelőtt egy-két nappal pedig szerintem hozni fogom a sokat emlegetett novellacsokromat! :-) Szóval, klisével éltem? Vagy mégsem? Szeretem azt a gondolatot, hogy a küldetést befejezik, minden újrakezdődik, de ezúttal utoljára. Sem Doppelgänger Eren, sem Ymir Fritz nem ismerték a „köztes hely” szabályait. A szálakat „minden élet forrása” rángatja, ez az ő világa, az ő törvényei. Lehet vagy nem lehet, Erenék nem mertek kockáztatni.

Az Epilógusban minden kiderül! Addig is kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok minden erre tévedőnek! ^^