16. fejezet
A
Kapuőr
I.
Kruger
Levi a karjában tartotta, úgy ölelte, hogy biztossá
tegye számára, hogy soha nem akarja elengedni. Attól a perctől fogva, hogy
tudatosult benne, beleszeretett Jaeger hadnagyába, Eren remélte, hogy soha nem
fog eljönni ez a nap, amikor el kell válniuk egymástól. Egészen addig csak
beszéltek róla, hogy nem kötődhetnek jobban egymás iránt, de hogy pontosan mi
is fog történni, mikor eljön a búcsú pillanata, abba egyikük sem gondolt bele
igazán.
Eren szédült.
Hogy a vérveszteségtől, vagy még annyira a történtek hatása alatt állt, azt nem
tudta megmondani. Azt is már kész csodának tartotta, hogy nem vérzett el.
Valahogy sikerült időben elszorítania, ám ez még mindig nem jelentett biztosan
garantált életbiztosítást; gyengének és kábultnak érezte magát, miközben
viszonozta Levi ölelését. Mikor a vállára hajtotta a fejét és egy pillanatra
behunyta a szemét, akár el is tudott volna aludni. Ez Levinak is feltűnhetett,
mert Eren azon kapta magát, hogy óvatosan megrázta a testét, hogy magához
térítse.
– Fel ne add nekem, kölyök – suttogta a fülébe
karcos hangon, mire Eren ajka halvány mosolyra görbült. Kölyöknek nevezte, pedig már tizenkilenc is elmúlt. Ekkor jutott
eszébe, hogy Levi tulajdonképpen semmit nem kommentált a külsejével
kapcsolatban. Mikor megpillantották egymást a tükör egyik-másik oldalán, Levi
mindkettőjüket látta – Doppelgänger Erent a hosszú hajával és Erent a félhosszú
tincseivel –, ám azóta sem mondott semmit; nem kérdezett, nem követelődzött
válaszok után, csak sodródott az árral. Némán figyelt, megfigyelt, hogy válaszokat kapjon, és következtetéseket is
levonhatott, amik alapján összerakta a képet.
Fájdalmas volt látni Doppelgänger Eren halálát, s
még fájdalmasabb látni modern Leviét. Őket
testesítették meg, az ő szerelmüket, és Eren biztos volt benne, soha nem volt
még biztos semmiben, mint ebben, hogy Doppelgänger Eren, ha magának nem is
vallotta be, valamit igenis érzett
modern Levi után. És ezt modern Levi is tudhatta, ezért döntött úgy, hogy végül
követi a halálba.
– Ne aggódj. – Eren megsimogatta az arcát,
mellkasából reszketeg sóhaj szakadt föl. – Nem vagyok én annyira törékeny… Meg
fogok maradni – biztosította, még ha nem is annyira hitte el, amit mondott.
Levi erre puhán megcsókolta, majd utána egymásnak támasztotta a homlokukat.
Egymás tekintetét rabul ejtve, hosszúra nyújtották az ölelésüket.
Eren nem akarta, hogy vége legyen. De vége kellett, hogy legyen.
Még ha a küldetést itt, ezen a különös helyen is
fogják befejezni, tudta, hogy nem maradhat Jaeger világában. Ha sikerül is
visszakapniuk azt a helyet, amit Jaeger egykor az otthonának nevezett, ő nem
tartozott oda. Nem választhatta Levi világát, még akkor sem, ha olyannyira
vágyott rá. Nem tehette meg ezt azokkal a szeretteivel, akik a modern világ
mellett döntöttek. Hátrahagyni a modern világ kényelmét, leélni az életüket három
fal rabságában, egy óriásoktól hemzsegő világban, egy olyan választási
lehetőségnek bizonyult, amit senki sem választott volna szívesen, fordított
esetben azonban, Jaeger világának lakói úgy érezhették, az óriások győzelmet
arattak fölöttük. Az óriások így is már oly’ sok mindent elvettek tőlük… Nem
adhatták oda nekik harc nélkül.
Megpróbált kibontakozni Levi karjából, a férfi
azonban nem engedte. Felerősödött a szorítása körülötte, hogy mindenáron
visszatartsa, s Eren nem ficánkolt többet, visszavonulót fújva adta át magát
teljesen az érzésnek, a biztonságot nyújtó karoknak, Levi testének melegének.
– Nem akarom – hallotta a férfi hangját. – Nem
akarom, hogy vége legyen. Maradj velem, Eren…
– Hogy vége legyen… – Eren fájdalmasan ismételte. –
Levi… Már azelőtt vége lett, hogy igazából elkezdődhetett volna – suttogta
szomorúan –, hiszen nem ugyanabból a világból valók vagyunk. Te Jaeger világába
tartozol, én pedig a modern világhoz. Ha sikerül visszakapnunk a régi
világunkat… el kell válnunk egymástól. Ez így törvényszerű. Bármennyire is
szeretném… nem tehetem… Nem maradhatok veled, Levi, és te sem maradhatsz
énvelem.
– Eren…
A végső csata befejeződött, a két világ lakói többé
nem támadták egymást. Doppelgänger Eren vallomása megértette a modern világ
lakóival, hogy valójában csak egy bábok voltak, Doppelgänger Eren rángatta a
szálakat a kénye-kedve szerint, fordította őket egymás ellen. Ez a tudás úgy
tűnt, megbánásra késztette őket.
Modern Connie a hasonmása egyik oldalán térdelt – a
másik természetesen Sasha foglalta el Jaeger világából –, és hitetlenül bámulta
szörnyű tettét: Connie örökre szétroncsolódott, véres lábát. A fiú soha többé
nem fog óriások ellen harcolni. Soha többé nem fog lábra állni, ez
nyilvánvalóvá vált. A modern világban se biztos, hogy megmenthetnék a lábát az
orvosok, Jaeger otthonában azonban egyértelműen képtelenek lettek volna egy
ilyen komplikált valamint kockázatos műtétre. Másik Jean modern Jeannal és
modern Marcóval állt szemben; úgy bámulta hasonmása barátját, mintha ő jelentette
volna számára a világ közepét. Talán így is volt. Eren a lélekcsere során
megtudta, hogy másik Marcót a trosti csata során vesztették el, senki sem
tudta, pontosan mi történt vele. Nem viselte magán a felszerelését, testéből
félig lakmároztak az óriások, majd otthagyták meghalni. Az óriások emberek
voltak egykor, s pusztán „kedvtelésből” öltek, nem azért, mert rászorultak a
táplálékra. Azzal, hogy most már ismerték az igazságot a világukkal
kapcsolatban, az élet, a túlélés vagy akár a küzdelem a szabadságért nem lett
könnyebb egy cseppet sem.
A végső csata négy áldozatot követelt: Alapító
Ymirt, Kiyomit, Doppelgänger Erent valamint modern Levit. A két oldal
viszonylag kevésbé súlyos sérülésekkel megúszta, mielőtt még jobban
elfajulhatott volna. Modern Nicolo és modern Sasha egymást ölelték, másik Sasha
Connie arcát simogatta, és próbált úgy tenni, mintha nem vette volna észre
modern Connie zavart pillantását. A két világ hasonlított gyökereiben, mégis
teljesen eltért egymástól. Az emberek másokat választottak, máshogyan élték az
életüket. Eren valamiért úgy gondolta, a másik Nicolo, aki valahol igenis ott
bujkált a megannyi ember között, akik átsétáltak egykor a leomló határokon,
soha sem fog olyan közel kerülni Sashához, mint modernbeli változatuk. Valahogy
ez rendjén volt így. Eren halvány mosollyal az arcán nézett végig rajtuk.
A fények, melyek korábban kihunytak, nem keltek
életre, hiába ért véget a harc. A sötétségbe boruló világban nyomasztó, jeges
szél söpört végig most először – mindezidáig olybá’ tűnt, mintha az élet is
megállt volna ott, mintha az egész csupán egy misztikus hely lett volna, amire
nem vonatkoztak volna a természet törvényei.
A világ összeomlani látszott, döbbent rá Eren.
Teljesen megsemmisülni, ha nem tesznek semmit sem. Hát erre célzott modern
Levi! Ezért mondta azt, hogy a Kaput le kell zárni és el is kell pusztítani!
Itt fogtok
elporladni – emlékezett
vissza a férfi szavaira. Nem arra
gondolt, hogy leéljük itt az életünket… Tudta, hogy a világ meg fog
semmisülni, és vele együtt mi is az enyészeté leszünk. Ezen a helyen nem
maradhatunk. Ide csak úgy juthatnak el az emberek, ha megölik magukat… Márpedig
amikor a határok leomlottak, úgy sétáltak át, mintha nem fűződnének hozzájuk
következmények. Mintha csak a szomszédos körzetbe ugrottak volna át…
Most értette meg csupán, mi is történt valójában. A
világot remegés rázta meg, mintha lábak hada taposta volna a földet, az eget
kettéhasította valami éles és vakítóan fényes – a mennydörgés –; egytől egyig a
pusztulást közvetítették, az ítélet percét, ami vadul csapott le rájuk.
Megrepedezett a föld a puha homok alatt, a szél forgó örvényt kavart a finom
szemcsékből, a levegő pedig csípőssé vált, nehezen lélegezhetővé, mintha
megtelt volna puskaporral; égette és fojtogatta a torkukat.
Kapkodva próbált lélegezni, de a legóvatosabb
levegővétel is azzal járt, hogy könnybe lábadt a szeme a fájdalomtól. Az érzés
csípősen, égetve száguldott le a torkán; a nyakához kapott, Levi vállának
döntötte a fejét. A ruhaanyag tompított valamelyest, de nem eleget ahhoz, hogy
ne akarjon üvölteni. A férfi testén végigfutó remegések alapján ő is hasonlóan
szenvedett. Olyan erősen vájta a fogát az ajkába, hogy amikor Eren fölsandított
rá, vércseppeket látott a szája szegletében felsejleni.
– Mind meghalunk? – kérdezte valaki.
Ha nem
csinálunk semmit, akkor valószínűleg igen – gondolta Eren. Valahogy
le kell zárnunk a Kaput… Modern Levi azt mondta, kérdezzük Armint… A
tekintete modern Armin felé siklott, akit addigra Jaeger a karjába húzott. A
korkülönbség ellenére nagyjából egyforma magasnak tetszettek, de Jaeger még
nőhetett. Elnézve Doppelgänger Eren alakját, Eren arra következtetett, hogy
nőni is fog. Még csak tizenöt volt, egy kamasz, aki lassan a felnőtté válás
útjára lép. Átölelte Armint, és valamit suttogott a fülébe, mire Armin
halványan elmosolyodott. Csak egy pillanatig tartott, utána Armin elhúzódott;
fájdalommal lestek Jaeger barátai felé. Mikasa a földön feküdt, másik Armin a
karjában tartotta. Hörögve lélegzett, és nemcsak az égető lélegzésnek
köszönhetően; Doppelgänger Eren korábban a mellkasába döfte a kardot, csodának
számított, hogy egyáltalán életben maradt még.
– Maradj velem – súgta Levi. – Kérlek, maradj velem.
Eren mélyet lélegzett, kilépett az öleléséből.
– Nem tehetem – suttogta. – Tudod jól, hogy nem
tehetem.
– És mi van, ha mégis? – szólalt meg hirtelen
Jaeger. Ahelyett, hogy Mikasa mellé térdelt volna, valamilyen okból kifolyólag
feléjük vette az irányt. Modern Armin nem tartott vele, így a két Armin most
közrefogta a lányt; a sebét vizsgálták, egészen csuklójukig beborította őket a
vöröslő, meleg vér.
Jaeger a szeme sarkából leste őket, arca eltorzult a
kíntól. Szíve szerint odarohant volna hozzájuk, ezt Eren látta rajta, valamiért
azonban mégsem tette. Inkább úgy döntött, velük
fog beszélni. Azok után, amit együtt átéltek, végre beszélni fognak egymással. Szemtől szemben, most először
igazán.
Erennek elakadt a lélegzete.
– Mit mondtál? – kérdezte lassan.
– Mi van, ha mégis? – vett mély levegőt Jaeger. – Ha
mégis maradhatnál vele?
– Levijal? – kerekedett el Eren szeme.
Jaeger erre elmosolyodott.
– Ki mással? – tárta szét a karját. – Valaki mással
szeretnél inkább?
– Dehogyis! – tiltakozott rögtön. – Én csak… Nem
értem, mire akarsz kilyukadni.
– Arra… hogyha szeretnéd… én hajlandó vagyok… Cserélhetünk.
– Te meg… miről beszélsz? – Eren döbbenten nézett
rá. – Cserélni akarsz… velem? – mutatott magára. – Hátrahagyni a barátaidat… A
családodat… Te… teljesen megőrültél?
– Beszéltem Arminnal. – Jaeger elszántnak látszott,
bár az alsó ajka árulkodón remegett meg. Talán ő maga sem gondolta végig. Talán
ő maga sem tudta, mit akar pontosan. Hiába tartozott a saját világába, valami
elpattanhatott vele onnantól kezdve, hogy kiderült, modern Armin és az az
Armin, akit ő ismert, többször is lelket cseréltek. Úgy tűnt, mintha valami
folyamatosan vonzotta volna modern Armin felé. A kettőjük közti kötelék
meglepően különlegesnek és erősnek látszott, Eren nem is tudta, mit gondoljon
róla.
Jaeger most minden egyes levegővétellel próba elé állította
a torkát, bátorságot és erőt merített abból, hogy látszólag úgy adta elő, mint
aki alaposan megfontolta volna.
– Beszéltem Arminnal – ismételte –, ő pedig mondott dolgokat. Nem értitek még, mi történik
világban, csak azt látjátok, hogy lassan porlad el, és vele együtt porladunk mi
is, ha itt maradunk.
– Modern Levi azt mondta, a Kaput nemcsak be kell
zárni, hanem meg is kell semmisíteni. – Eren felköhögött, állta Jaeger
tekintetét. Két azonos színű szempár találkozott, ugyanaz és mégsem ugyanaz a
vágy lobogott bennük. Egyikük sem tudott dönteni. Szívük szerint egyikük sem
döntött volna, mégis meg kellett tenniük. – Én azt hittem, nem maradhatunk. Nem
dönthetünk kedvünk szerint. Nem lenne helyén való hátrahagyni a családunkat, a
barátainkat – próbálta megfogalmazni, miért is érzett kétségeket. Jaeger világa
nem tehette meg, hogy az óriásoknak adja a földjét, Erené pedig nem élhetett
egy olyan helyen, ahol emberevő szörnyetegek fenyegették őket a falakon túl.
Jaeger erre mély levegőt vett.
– Nem lenne… helyén való – ismerte el. – Nem
létezhetünk egyszerre két helyen. Azt hiszem.
– Csak hiszed? – lehelte a kérdést Levi. – Tehát
semmi sem bizonyított?
– Armin szerint…
– Armin Doppelgänger Erentől szedte ezeket az
információkat?
– Még Doppelgänger Eren sem értette ennek a világnak
a törvényeit – emlékeztette őket Eren. – Lehetséges, hogy valójában… –
Összenéztek Levijal. Pusztán a lehetősége
annak, hogy egymás mellett maradhattak… Hogy nem volt kizárt, hogy hátrahagyják
a saját világukat, hogy együtt lehessenek… A gondolat csábító volt, vágyat
keltett Erenben, késztetést, hogy igenis megtegye.
De nem
tehetem – intette
le magát. Anya, Callum, Grace… Hogy
tehetném ezt velük? Ők… biztosan nagyon aggódnak értem. És az ajkába
harapott. Hónapok teltek el azóta, hogy nem találkozott velük. Még ha vágyott
is rá, hogy maradjon, tartozott annyival a családjának, hogy eléjük álljon.
Hogy legalább… elbúcsúzzon tőlük. És
persze az óriások jelenléte Levi világában, nos, az sem kecsegtetett semmi
jóval. Eddig se nagyon boldogult a felszerelésével, és visszaemlékezve, hogy
majd’ megőrült, mikor Levi részt vett az ötvenhetedik falakon túli expedíción…
Nem bírta volna sokáig. Egyszerűen nem illett bele abba a világba, nem tudott
úgy boldogulni, mint Jaeger a modern világban.
A fiú megérintette a kezét.
– Eren – szólt halkan. – Én megtehetem. Ha
szeretnéd… Ha szeretnétek együtt lenni, én megtehetem.
– Ne legyél ostoba – hallotta Eren a saját hangját.
– Szükségük van az erődre, hogy győzedelmeskedjetek az óriások fölött. Ahogy az
Ördögöt csak egy másik ördög győzheti le, úgy az óriásokat is csak egy óriás
számolhatja fel. – Keserűen beszélt, minden egyes szó hatására a fájdalom
tetőtől talpig átjárta a testét. Talán soha semmit nem akart még úgy az
életében, mint Levijal maradni. – Különben is – folytatta a vágyai ellenére –,
a családunk, a barátaink miatt sem tehetjük. Bármennyire is szeretem a
hadnagyodat, nem hagyhatom hátra a családomat. Anyának és a testvéreimnek
szüksége van rám. Eren… Rám van
szükségük. Érted, ugye?
– Akkor hozd el őket a világunkba – suttogta Jaeger.
– Én tényleg…
– A világnak szüksége van az erődre, Eren. –
Összesimultak az ujjaik. Jaeger bőre meleg volt, óceánszínű tekintete viharos;
fékezhetetlen erő lapult meg benne mélyen, az őrjöngő kék és zöld árnyalatok
között. – Érted, ugye? Nélküled nem tudják megcsinálni. Ha te nem vagy, ha
nincs az erőd, sosem tudjuk befejezni a küldetést. Sosem fogják tudni leigázni
az óriásokat, és így gyakorlatilag halálra ítéljük őket, a világotok valamennyi
lakóját. Ugye, ezt te sem szeretnéd? – Hiába tűnt azonban ellentmondást nem
tűrőnek ez a viharos tekintet, Eren könnyedén, józan érvekkel aratott fölötte
totális győzelmet. Azért, mert vele ellentétben felnőtt. Azért, mert jobban látta és értette a világot, mint
Jaeger, aki épp csak kamaszodott. Aki előtt ott állt az egész élet, és még csak
most kezdett kinyílni előtte a világ. Hozzá képest Eren nyeregben érezte magát
azzal a négy évvel, amit ráhúzott. Felnőttnek, de mégsem annyira felnőttnek,
mint Levi. A férfi arcára sandítva, az tökéletesen értette, és kelletlenül el
is fogadta, hogy így kell történnie. Hogy bármennyire is nem akarják, ennyire
fájdalmasan kell elválniuk egymástól. A világukra kellett gondolniuk, nem saját
magukra. Nem lehettek önzőek, mint Doppelgänger Eren.
Jaeger lenyelte a könnyeit, remegve bólintott.
– Igen – suttogta legyőzötten. – Nem akarom…
– És nem is kockáztathatok – szusszantott fel Eren.
– Nem tudhatjuk, mennyire hihetünk az ördögi hasonmásunknak. Mi történik,
hogyha nem térsz vissza a saját világodba? Ha nem választjuk szét a három
világot, megsemmisülünk. Vajon mennyire hághatjuk át a törvényeket? Mit tett
pontosan Ymir, amiért meg tudta alapítani Eldiát? Felhasználta volna az Alapító
erejét, hogy azok az emberek megmaradhassanak a világban? Mennyire szabad a
mászkálás? Ymir halott, így ezt már soha sem tudhatjuk meg.
– Armin azt mondja…
– És Armin mennyire
tudja, Eren? – kérdezte Jaegertől.
A fiú erre elhallgatott.
Armin semennyire
sem tudta. Nem merte biztosra állítani, és Eren valamiért úgy érezte, nem is
tehetik meg: nem dacolhattak tovább a természet törvényeivel, nem tehették meg,
hogy egyszerre létezzenek ugyanabban a világban hosszútávon, mégpedig anélkül,
hogy elsorvadtak volna.
– Értem. – Eren felnyögött, fájdalom csillant a
szemében. – Akkor ez a búcsú – mondta csendesen. – Ez tényleg a búcsú.
A fények abban a pillanatban hirtelen tűntek fel.
Eren kezdte azt hinni, hogy örökre magukra hagyják, de a mennydörgés, ami
végigszántott a koromfekete égbolton, elhozta magával az átjárót, amiről modern Levi beszélt: örvénylő és borzalmasnak
látszó, kékesfehéren izzó Kapu tűnt fel, ami olybá’ tűnt, mintha bármelyik
másodperecben elnyelné őket. A döntés
lehetőségét hozták magukkal, a választást, hogy megmentsék a világaikat.
Eren úgy gondolta, a köztes hely „minden élet
forrásának” erejéből táplálkozik. A forrásra egy fa odvában lelt rá az Ördög,
az lehetett az első átjáró, amely a modern világból a köztes helyre született.
Ami valamilyen okból kifolyólag megnyílt előttük, és kiválasztotta magának
Doppelgänger Erent, adva valamennyit természetfeletti erejéből.
Mozog – döbbent rá. Mozog, mert él. Lüktet benne az erő, „minden
élet forrásának” ereje. Az egész világot áthatja… és talán azért, mert „minden
élet forrása” kiválaszt bennünket, talán azért lehet, hogy még életben vagyok –
szorította a kezét a sebére. Elég mélynek és komolynak látta és érezte is
ahhoz, hogy egyre inkább aggódjon az életéért – valamiért azonban, mintha
mégsem akart meghalni. Ha „minden élet forrása” kiválasztott bizonyos embereket
– ha tényleg képes volt erre –, Eren biztosra vette, hogy ő is közéjük
tartozott. Összeszorította a szemét, és megnézte még egyszer a sebét. A
fényeknek köszönhetően, tisztábban látott rá, még mindig csúnyának tűnt.
Ha még nem
is haltam meg – gondolta –, semmi sem garantálja,
hogy haza tudok jutni. Hogy marad annyi erőm, hogy hazajussak… De ha nincs
vesztenivalóm… De ha sosem térek vissza anyáékhoz… Biztos nagyon fognak
aggódni. Ők nem tudják, nem értik, mi történik. Vajon Callum vigyáz rendesen
Gracie-re?
– Eren… – Jaeger még nem adta fel teljesen,
ugyanakkor látszott a szemén, hogy utoljára próbálkozott. Eren ahelyett, hogy
neki válaszolt volna, Levihoz fordult, az ő tekintetét ejtette rabul hosszasan.
Nem eresztette Jaeger kezét, bátorítóan fogta és simogatta a sajátjával,
miközben puhán a hadnagyra mosolygott.
– Érted, igaz? – kérdezte reszketeg hangon;
elfojtott könnyeivel viaskodott. – Érted, miért nem maradhatok, ugye? Meg tudsz
nekem bocsátani… amiért nem vagyok elég önző, ugye?
– Mi mások vagyunk – felelt erre Levi rekedten.
Eren szomorkásan bólintott. Gyengéd volt a mosolya,
ragyogó és végtelenül bánatos a szeme.
– Nem kérhetem, hogy otthagyja az otthonát… a
barátait… mindezt miattam… És én magam sem vagyok biztos benne, hogy tudnék
élni egy olyan világban, amelyben az anyám halott, a testvéreim pedig nem
léteznek. Őket pedig a saját önzőségem miatt nem kényszeríthetem arra, hogy
jöjjenek velem. Arról nem beszélve… hogy nem vehetem el a világtól a kölyköt,
aki az emberiség utolsó reménye, sem a férfit, aki az emberiség legerősebb
katonája. – Ekkor csak egy pillanatra, de elhúzta a kezét, és Jaeger helyett
Levi arcára simította. Ó, gondolta. Ó. A sebe semmi volt ahhoz képest,
ahogyan a szíve vérzett. – Szeretlek – lehelte
az ajkára. – Úgy, de úgy szeretlek, Levi Ackerman… – mire
Levi szeme tágra nyílt. Talán most először hallotta valakitől a teljes nevét. Talán.
Eren halkan felsóhajtott; eleresztette.
– Fogalmad sincs, mennyire szeretlek, Eren Kruger –
hangzott el végül a vallomás Levi részéről, mire Jaeger zavartan kapta félre a
fejét. Ez a pillanat az övéké volt, és Eren hálát érzett, amiért nem szakította
félbe őket. Amiért adott nekik egy kevés időt, hogy elbúcsúzzanak, hogy még
egyszer, utoljára érezzék egymás szerelmét.
Puhán talált egymásra az ajkuk, a fogadkozó a másik
testében, az volt erős és kétségbeesett. Lassan és lágyan simogatták egymás
ajkát, szelíden és megbékélve érintettek, elfogadva a sorsukat, ami rájuk vár.
Körülöttük csend lett, a két világ lakói hozzájuk hasonlóan, némán, szavak
nélkül búcsúzkodtak.
Levi megértette.
És el is
fogadta – simított
végig a férfi arcán, miután elhúzódtak egymástól. Egy utolsó érintés volt ez,
semmi több, aztán hatalmas, fájó sóhajtás szakadt fel mindkettőjük mellkasából.
Így is túl sokáig húzták, eljött az idő, hogy tegyenek valamit. A világukat meg
kellett menteni, és ha hihettek modern Levinak, modern Armint kellett
kérdezniük ezzel kapcsolatban. A világgal kapcsolatos terveiről Doppelgänger
Eren majdnem mindent elmondott állítólagos legjobb barátjának; nem is sejtette,
hogy eközben Armint miféle kétségek gyötrik, hogyan távolodik és távolodik el
jobban tőle, hogyan ébred rá, hogy nem mind szörnyetegek, akik Ymir földjén
élnek.
Jaeger szótlanul bólintott, többé ő sem tiltakozott.
A világ megmentése szörnyű teherként nyomta a vállát, Eren azonban nem hagyta
annyiban. Segíteni akart, és el is határozta, hogy segíteni fog.
– Mit tegyünk? – kérdezte talpra állva. Tekintete
megállapodott modern Armin alakján. A fiú egy szót sem szólt, mióta megjelentek
a fények, mióta Eren elvált tőle, ám elnézve lázasan csillogó pillantását a
szemüvege mögül, agya szüntelenül dolgozhatott, keresve-kutatva, növekvő
izgalommal és idegességgel fűszerezve a megoldást a világukat illetően. Mikasa
már nem hörgött, valamit csináltak vele, valamit csinált vele Armin, amit látva
másik Armin fellélegzett, majd hagyta neki, hogy felálljon. Feléjük fordult,
őket nézte tettekre készen, elszántabban, mint valaha.
Eren nem kertelt tovább, rákérdezett: – Mit tudsz,
Armin? Mit tegyünk?
Teljes volt a kétségbeesés, a pusmogások egyre
hangosabbak lettek – minden irányból elhangzott ez a kérdés.
– Lehet, hogy visszafordíthatatlan? – harapott az
ajkába Sasha; arcán bizonytalanság suhant át, meg talán egy csipetnyi félelem
is. – Armin? Mármint, izé, modern
Armin? Lehet, hogy… Szóval, itt ragadhatunk?
– Ha nem teszünk semmit, akkor igen.
– És mit
tehetünk? – kérdezte modern Jean. A fejét fogta, fel-alá sétált már egy jó
ideje. Szemlátomást ő is azon agyalt, amint modern Armin, ám vele ellentétben
nem jutott sokra. Hiába, nem ismerte a részleteket úgy, mint Armin. Eren úgy
vélte, Doppelgänger Eren megbízhatott Arminban, még ha nem is teljesen, és
titkainak nagyját rábízta. A tudás, ami Arminban élt, Doppelgänger Eren
valamint Ymir tudásának ötvözete lehetett. Doppelgänger Eren a szavak
embereként, Ymir valószínűleg az emlékek által adott át neki
információkat a köztes helyről.
– Kell valaki – mondta végül Armin. – Kell valaki,
aki őrzi a Kaput, hogyha becsukjuk, és aki, miután mindenki megtalálja a helyét
a világban, vállalja azt is, hogy megsemmisíti. Egészen mostanáig… Ymir őrizte
a Kaput. Nemcsak azért tette, hogy az Ördögöt távol tartsa az Eldiai
Birodalomtól, hanem azért is, hogy a két világ ne keveredjen. – Felemelte a
kezét, Erenben akasztotta a kérdést. – Úgy hiszem – folytatta kissé remegős,
szomorkás hangon –, nem élhetünk egyszerre ugyanabban a világban. – A mosoly,
ami az arcára ült ki, bánatosnak tetszett. – Amikor Ymir átadta az erejét…
beleláthattam az emlékeibe – mormolta. Félrebillentette a fejét, tekintete
végigsiklott az egybegyűltek alakján. – Nem mondanám, hogy az összeset láttam –
ismerte el –, de a lényeget igen.
Amikor rám ruházta az erőt, hallottam
a hangját. Elmondta, mit kell tennem.
Utasítást adott, amit valószínűleg ő is csak úgy kapott, mikor szert tett az
erőre. „Minden élet forrása” tehetett
róla, gyanítom. Biztosan nem tudhatok, hiszen nem voltam ott.
– „Minden élet forrása”, az az erő áthatja az egész
világot – suttogta Eren. – Valamit akar tőlünk.
– Adott, most pedig el is vesz – mormogta Levi. –
Ilyen egyszerű.
– Az óriásokat is elvehetné – dörmögte másik Jean,
miután elengedte modern Marcót. Egészen addig senkit sem engedett a közelébe,
és míg modern Jean kicsit féltékenyen, ugyanakkor megértően nézte, addig
Marcónak még a nyaka is vöröslött a ténytől, hogy mennyire közel kerültek
egymáshoz. Hogy a modern világban Jean és Marco kapcsolata milyen volt, az
néhány szelíd pillantás és bátorító mosolyt követően egyértelművé vált Eren számára.
Hogy milyen lehetett volna másik Jeané és Marcóé, azt csak sejtette. Marco
meghalt Jaeger világában, és nem létezett olyan erő, ami feltámaszthatta volna
a holtakat.
– Azt akarja, hogy befejezzük a küldetést – mondta
halkan Jaeger.
– Pontosan. – Armin mélyet lélegzett. – Az a valaki,
aki itt ragad… Az lesz a Kapuőr. Ez
az átjáró, ami megnyílt, Ymir emlékei alapján el fog vezetni bennünket egy
helyre a köztes világon belül, ahol két ajtó fog ránk várni. Két Kapu két
különböző világba, úgy, ahogy egykor. Amikor Ymir hátrahagyta a modern világot,
és eljutott arra a helyre, ahonnan származtok – nézett Jaeger szemébe –, akkor
hasonlóan két átjáró fogadta. Az egyik visszavezette volna a világba, ahol az
Ördög is várt rá, a másik pedig a világba, amelynek megalkotásához felhasználta
„minden élet forrásának” erejét, az Alapító képességeit.
– Tehát most is ez vár ránk – állapította meg Levi.
– Egy lehetőség, hogy visszatérjünk a saját világunkba.
– Mert nem élhetünk egyszerre ugyanabban –
szorította ökölbe a kezét Jaeger. – Többé
már nem. Ha kockáztatunk, azzal mindkettőnk életét veszélybe sodorjuk. Mennünk
kell… Haza kell mennünk.
– Igen. – Armin hangja furcsán megremegett.
Lehajtotta a fejét, az eget átszelte egy újabb villám. – Az a valaki, aki a
Kapuőr lesz, gondoskodik majd róla, hogy mindannyian biztonságban és épségben
vissza tudjatok jutni a világotokban. Utána meg fogja semmisíteni a Kaput… és
itt fog ragadni, ezen a köztes helyen… minden bizonnyal örökre, ahogyan Ymir is szándékozott itt lenni, ha Doppelgänger
Erennek nem sikerült volna megbolygatnia a világok közti egyensúlyt.
– Akkor az igazi kérdés… valójában az, hogy ki fogja
őrizni a Kaput, igaz? – kérdezte tanácstalanul modern Connie. Még mindig a
hasonmása mellett gubbasztott, mostanra azonban befejezte a sűrű
bocsánatkéréseket. Összevonta a szemöldökét, várakozón nézett Arminra.
Mindannyian a fiútól várták a választ, Erennek azonban hirtelen nagyon rossz
érzése támadt. Ahogy Jaegerre kapta a fejét, biztosra vette, hogy a fiút is
hasonló gondolatok kezdték gyötörni. Úgy tűnt, mintha egyik percről a másikra
árnyalatokat sápadt volna. Már ő is vadul remegett, nemcsak Armin.
– Nincs itt kérdés, jól sejtem? – suttogta reszketeg
hangon. – Te már… meghoztad a döntést, igaz?
Armin végre felemelte a fejét. Könnyek borították az
arcát, ott csillantak meg a szemüvegén. Remegve simította félre szőke haját,
remegve vette le a szemüvegét és törölte meg a lencséjét. Mindent megtett, hogy
ne kelljen felelnie nyíltan a kérdésre, ám az ajka végül mégis szavakat
formált.
Eren tudta.
Attól a perctől fogva, hogy modern Armin átvette
Ymir helyét, egyszerűen tudta, és
hiába tudta, nem akarta elfogadni.
– Nem – hallotta Jaeger hangját. – Nem, ezt nem
teheted… Armin…
Armin végignézett rajtuk, szelíden elmosolyodott.
– Én leszek az – mondta. – Én leszek a Kapuőr.
II.
Jaeger
– Azt már aztán nem! –
csattant fel Eren. – Nem engedem!
–
Nem kértem az engedélyedet, Eren – dünnyögte a fiú csendesen. – Ennek így kell
történnie. Ez nem egy olyan döntés, ahol rengeteg a választási lehetőségem.
–
Dehogynem… Bárki vállalhatja, aki…
–
Nem. – Armin a szavába vágott, a
hangja fájdalommal telt meg. – Ha így lenne… Ha bárki lehetne… Azt hiszed,
olyan könnyedén vállalkoznék? Azt hiszed, nincs tele kétségekkel a szívem? Hogy
nem akarok élni?
–
Armin… – Hidegzuhanyként érte a felismerés. Arminnak nem volt választása. Nem
azért döntött úgy, hogy magára vállalja a Kapuőr feladatát, mert annyira hős
szerepében szeretett volna tetszelegni, hanem azért, mert nem tehetett mást.
Nem volt nehéz összerakni, vajon miért. Ha Ymir erejét csak királyvérű
leszármazott örökölhette át, akkor ez azt jelentette, hogy kapuőri
tevékenységét sem végezhette akárki. Tulajdon vére kellett elvállalja,
Doppelgänger Eren ördögi hatalomvágyának köszönhetően Armin nemcsak
belekeveredett a játszmájába, hanem belekeveredett és nem tudott többé kimászni
belőle.
–
Sajnálom. Eren, én tényleg nagyon sajnálom.
Elpattant
benne valami, de Erenben is.
Mindenki vissza fog térni a saját
világába – gondolta –, kivéve Armint. Ő örökre itt fog ragadni…
Elnézte
a fiú könnyes arcát, remegő alakját. Elnézte, de nem tudta, mit mondjon.
Nevének suttogásán kívül egyszerűen nem talált szavakat. Mély fájdalommal nyúlt
ki érte és vonta automatikusan karjába, és egy pillanatra mintha megszűnt
körülöttük a világ, eltűntek volna az emberek, akik megrendülten bámulták őket,
lekerült a vállukról az őket nyomó súlyos teher. Felszabaduló érzésnek
tetszett.
–
Eren… Köszönöm – súgta a fülébe Armin. – Neked köszönhetem, hogy nem váltam olyan
szörnyeteggé, mint Doppelgänger Eren. Neked köszönhetem, hogy ráébredtem,
milyen is valójában a világotok. Hogy nem vagytok szörnyetegek. – Nem húzódott
el tőle, hanem inkább még szorosan ölelt vissza. – Tudod – suttogta –, amikor
lelket cseréltünk a legjobb barátoddal, először nem értettem, mi történik
velem. Amikor megértettem, tudtam, hogy óvatosnak kell lennem. Addigra ismertem
Doppelgänger Eren történetét, csak azt nem tudtam, mire számítsak egy olyan
világban, amelyet kivétel nélkül démonok lakják.
–
Armin…
–
És akkor megismertelek – vett mély
levegőt. – A hasonmásom legjobb barátját, a fiúnak, aki az én legjobb barátom,
a hasonmását, Eren Jaegert, az emberiség utolsó reményét. Aki képes lett volna
az életét adni a legjobb barátjáért… Akkor meglepődtem, hogy ebben a világban
is barátok vagyunk. Titokban még örültem is. És aztán megismertelek. Egyre
jobban megismertelek, általad pedig a világotokat… és megértettem, hova kerültem. Nem történt semmi különös, nem történt
semmi aljas, végtelenül kegyetlen dolog… Találkoztam
veled, te pedig megváltoztattál. Felnyitottad a szememet, és megmutattad nekem a világotokat.
Valójában miattad történt, Eren.
Soha senki iránt nem éreztem még így…
– csuklott el a hangja fájdalmasan. – Soha senki iránt… – mire Eren szeme tágra
nyílt. Ezt most úgy érti, hogy… Komolyan
úgy érti, hogy… (Vajon hogy is érti?)
– Köszönöm, Eren. – Armin rámosolygott, a szeméből potyogtak a
könnyek. – Köszönöm, hogy megmutattad nekem, milyen kegyetlen, ám gyönyörű világban élünk. Köszönöm, hogy
nem engedted, hogy szörnyeteggé változzak. Amíg csak élek, amíg csak lélegzem
majd ezen a köztes helyen, hálás leszek érte. És amíg csak élek, hiszem, hogy szeretni foglak. – Így értette.
Eren
nem kapott levegőt, szóhoz sem jutott. Egész életében az óriások
foglalkoztatták. Először a kinti világ, majd a szabadság utáni vágy, és az,
hogy felderítő lehessen, majd Shiganshina után az, hogy az összes óriást
kiirtsa a világon. Míg kadét társai összesúgtak egy-egy csinos lány vagy jóképű
fiú láttán, addig ő némán és értetlenül gubbasztott, és azon gondolkodott,
vajon mit fog majd csinálni, ha kilovagolnak. Milyen lesz majd, ha a hátán
viselheti majd a Szabadság Szárnyait,
és ő is egy lesz közülük. Milyen lesz majd óriásokat ölni, s felszabadítani a
világot… Egyszer sem fordult meg benne a lehetőség, hogy valaki iránt többet
érezzen. Létezett az életében Armin, őt követően pedig létezett Mikasa. Két
barát, két legjobb barát, mindkettő iránt erős érzéseket táplált. Armin, akiért
bármikor az életét adta volna… és Mikasa, akiért bármikor küzdött volna. És
utánuk léteztek a többiek, az új barátok, akiket a kiképzés során ismert meg és
zárt a szívébe. Velük is szorosra fűzte a kapcsolatát, de volt valami különleges abban, amit Armin és Mikasa
iránt érzett.
–
Szeretni? – hallotta a hangját. – Te… szeretsz
engem?
–
Hidd el, nem terveztem beléd szeretni. – Armin pillantása a hasonmására
siklott. – Sosem akartam őt kitúrni a helyéről… De egyszer csak megtörtént, és
nem tudtam tovább türtőztetni magamat. A lélekcsere újra meg újra megtörtént,
akkor is, amikor nem kellett volna. Amikor úgy éreztem, nincs rá ok, hogy
megtörténjen. Amikor végleg visszacserélődtünk, és Doppelgänger Eren elárulta,
hogy lelket cseréltél Eren Krugerrel, majd’ kiugrottam a bőrömből. Annyira akartam
veled újból találkozni! Annyira szerettelek volna újra látni! Nem volt fair,
hogy csak Kiyomi lehetett veled! Egyszerűen nem volt igazságos! Én… Csak
szerettem volna előtted állni… Szerettem volna, ha látnál engem.
–
Láttalak
téged. – Eren reszketve simított
végig az arcán. – Amíg nem tudtam a lélekcseréről, tudtam, hogy valami… volt
egy érzés, ami nem volt meg mindig – próbálta megfogalmazni. A szíve olyan
gyorsan és hangosan dörömbölt a mellkasában, hogy attól félt, menten kiszakad
belőle. – Amikor velem voltál, valahogy minden más volt, mint nélküled. Nem
rossz értelemben – nyugtatta meg rögtön a másik Armint –, hanem… egyszerűen
csak másnak tűnt. Valahogy egészebbnek. Valahogy… Én… Oh. – Kitágult a szeme, mikor Armin a
két tenyere közé vette az arcát. Az egyik percben még gyengéden simogatta, a
következőben pedig már előrehajolt, s Eren azon kapta magát, hogy beledőlt az
érintésbe. Az ajkuk félúton, gyengéden találkozott; egy pillanatra sem
eresztették egymást.
És
akkor Erent elöntötték az emlékek.
Körberagyogták
őket az aranysárga szikrák – és megrohamozták az emlékek.
Csók lett volna? Igazi, valós csók, amit Eren számtalanszor látott már és nyugtázott egy
nemtörődöm vállrándítással? Olyasfajta csók volt ez?
Nem.
Ajkak
ártatlan, édes cirógatása, semmi több; könny- és szerelemízű, a búcsúzás
keserédes perce, egyetlen meghitt pillanat, amit a többiektől kaptak ajándékba,
s amit először és utoljára válthattak egymással. Mindketten beleremegtek,
minden egyes sejtjük azért sikoltott, hogy ez az egy perc, ez az egyetlen csók
és ölelés örök maradjon.
Végül
Armin ellépett tőle.
–
Kérlek, Eren – lehelte. – Most az egyszer én
kérlek.
Eren
lehunyta a szemét, az emlékek furcsamód kellemes utóérzést hagytak maguk után.
De mit is kért tőle tulajdonképpen Armin? Hogy bólintson rá erre a borzalmas
ötletre? Hogy tehetné meg? Hogy is tehetné… ha egyszer csak most ébredt rá,
hogy mit is fog elveszíteni? Hogy mit akarnak tőle elvenni… Hogy mit tudott
Armin, s miben reménykedett. És hogy a biztosra játszott, önző és önzetlen
módon, mindkettőt egyszerre. Önző volt, amiért tudott – pontosabban remélt – valamit, de nem osztotta meg
velük, önzetlen pedig azért, mert rájuk gondolt, őket helyezte előre, nem saját
magát.
–
Nem az engedélyedet… – engedte el a fiú lassan a kezét, megismételve a korábban
mondottakat. – Inkább azt, hogy fogadd el. Nemcsak te, igazából mindenki. Azt
kérem tőletek, hogy fogadjátok el. Hagyjátok, hogy magamra vállaljam…
Engedjétek meg, hogy hős lehessek. Én
is részt vettem abban, hogy tönkretegyem a világotokat. Doppelgänger Eren,
Kiyomi, modern Levi… és én… Mindannyian együtt találtuk ki ezt az egészet.
Mindannyian kivettük a részünket belőle, hogy idáig fajuljanak a dolgok, és
most, hogy csak én maradtam… Nekem
kell helyrehoznom. Nem rakhatom át ezt a terhet egy másik királyvérűre, még ha
biztos is vagyok benne, hogy lennének rá jelentkezők. Ez az én feladatom. Ahogy
te a dolgod a világotok megmentése, az óriások legyőzése – mondta Erennek –,
úgy nekem az, hogy megteremtsem neked ezt a lehetőséget. Ymir Fritz egyenes-ági
leszármazottjaként, „minden élet forrása” erejének birtokosaként ez a kötelességem.
Ellépett
tőle, többé nem érintette.
Eren
kalapáló szívvel állt, nézte, amint távolodik tőle. Szakadék választotta el
őket egymástól, hamarosan pedig egy egész világ. A köztes hely, ahová soha
többé nem lehet eljutni. A köztes hely, ahová úgy jutottak el, hogy mind
meghaltak, és ahonnan most visszatérhetnek „minden élet forrása” erejének
köszönhetően, a Kapuőr által.
Eren
erősen az ajkába harapott. Csak akkor nyugodott meg kissé, mikor megérezte a
szájában felgyülemlő vért.
Belül zokogott.
A
fények megnyíltak, s Armin beléjük sétált.
A
remény nem volt több egy halovány szikránál.
Megéri
önzőnek lenni? Megmerje kockáztatni, hogy önző legyen?
–
A Kapu egy olyan helyre fog benneteket vezetni, ahol, mint mondottam, újabb két
Kapu vár majd rátok, attól függően, hogy melyik világba akartok visszatérni. A saját világotokba kell visszatérnetek –
hangsúlyozta eközben Armin –, különben beláthatatlan következményei lesznek a
tetteiteknek. Nem cselekedhettek meggondolatlanul, megértettétek? Van egy hely,
ahova tartoztok. Itt az ideje, hogy visszatérjetek oda. – Újabb mély, éles
levegővétel, Armin maga is küzdött, hogy megőrizze az ép elméjét. Belülről Eren
biztosra vette, hogy hozzájuk hasonlóan szétszakadt. Hogy minden egyes
levegővétel éppolyan fájdalommal járt, mint neki. Hogy parázslott a bőre, égett
belülről mindene, és sikoltott, és sikoltott, és azt kívánta, bárcsak véget
érhetne… Bárcsak ne kellene ilyesmire rákényszerülnie. Egy újabb szörnyű
döntés… Lehetőleg az utolsó.
Megéri
önzőnek lenni?
Végtére
is, egyformák voltak, nemde? Semmiben sem különböztek egymással Doppelgänger
Erennel. Megmerje-e a kockáztatni az önzőséget, vagy játsszon ő is a biztosra,
ahogy azt Armin elvárta tőlük?
Csak
eljött a búcsú pillanata. Kruger és Levi hadnagy mélyen egymás szemébe nézett,
a tekintetükkel vallottak újra meg újra szerelmet egymásnak. Modern Connie
elnézte Sasha és hasonmása szerelmes ölelését, ahogy egymásba kapaszkodtak,
másik Jean pedig még egyszer utoljára magához szorította Marcót.
Mindannyian búcsúzkodtak.
Armin
– a másik, a legjobb barátja – talpra állította Mikasát. A lány járni sem
tudott, de még élt. Támogatva jutottak csak el a fényekig.
Modern
Armin a fényekben állt, az átjáró felé intette őket.
–
Minden seb begyógyul, ha visszatértek a saját világotokba. Tartsatok ki.
Eren
felszusszantott. Önző, nem önző. Doppelgänger. Egyformák.
Szédült.
–
Jól vagy? – kérdezte Mikasától. A lány kábultan bólintott.
–
Eren… Te jól vagy? – suttogott vissza Armin.
Eren
az ajkába harapott. Nemet intett.
Nem,
egyáltalán nem volt jól.
–
Miért, Armin? – kérdezte, miközben a fiút bámulva, hátrafelé belesétált a
Kapuba. – Miért nem lehetünk egy kicsit önzők, ha talán van még remény?
–
Pont azért nem lehetünk, Eren – felelte a fiú szomorúan. – Mert csak talán van remény.
De ez a talán… – tűnt fel hirtelen előtte a két vakító átjáró. Ez a talán…
Mindenki
eltűnt körülötte.
Az
egyik Kapu a modern világba vezetett, a másik vissza világába.
Ez a talán…
Összeszorította
a szemét, csípték a sarkát a könnyek. Megjelentek előtte a gyermekkora emlékei.
Az első találkozása Arminnal, az a nap, amikor megmentette Mikasa életét… Azok
a régi, szép idők, amikor mit sem sejtettek még, amikor még boldogan élték az
életüket a biztonságos Mária falon belül, az otthonukban, Shiganshinában… És
azok a napok, amiket már a kadétok között töltött. A trosti csata. A pillanat,
ami mindent megváltoztatott. A
lélekcsere. Az első napok, hetek a modern világban… Kiyomi… Kruger anyja, aki
élt és ragyogott, Callum és Grace, akiket megszeretett… A Reiss család. Isabel,
Farlan, Connie és Nicolo. Az óceán túloldalán lakói. A régi-új ismerősök.
Doppelgänger Eren. Armin. Levi.
Kruger.
Ő
volt az utolsó, aki eszébe jutott.
Vajon Kruger melyiket választja? – tűnődött el. Nem
lehet, hogy meggondolja magát? Vajon neki is ennyire nehéz lesz majd
önzetlennek lennie?
(Mert az a talán…)
(Az a talán…)
Átsétált
az egyik Kapun.
** * **
(Nekem pont elég.)
III.
Modern
Armin
Miután az utolsó embert is elnyelték a fények, egyedül találta magát. Sötétség
borult a világra, a fények örökre kihunytak, s magukkal vitték „minden élet
forrásának” melegét is. Mintha az erő, ami átitatta volna a földet,
visszavonulót fújt volna most, hogy nem maradt más a köztes helyen, csak Armin.
A Kapuőr.
Hirtelen
tudatosult benne, hogy egyedül maradt; a magány teljes erővel,
visszafordíthatatlan, komoly súllyal zuhant le rá.
Fázott.
Sötét
volt és jéghideg, a világ végtelenbe nyúló és barátságtalan. Nem egy olyan
hely, ahol szívesen maradt volna. Nem egy olyan hely, ahol el szeretett volna
tölteni egy örökkévalóságot, ám tudta jól, hogy nem hagyhatta magára. A benne
duzzadó erő arra szolgált, hogy lezárja, majd megsemmisítse a Kaput. Ymir Fritz
és Doppelgänger Eren magyarázatainak köszönhetően pontosan tudta, hogy mit kell
tennie. Javarészt Ymir emlékeiből merítkezett, ugyanakkor, mikor nekilátott,
mintha átjárta volna valamiféle megmagyarázhatatlan erő. Ösztön vezette,
egyszerűen csak tudta, mit kell tennie.
A
magasba robbant az aranysárga fény, körülölelte a testét, és aztán elérte a
fénylő Kaput, s a két fény egymásnak feszülve vetekedett. Armin homloka
izzadtságtól gyöngyözött, minden izma megfeszült, ahogy küzdött azért, hogy sikerrel
járjon. Mire végzett a Kapu lezárásával, úgy érezte, mintha maratont futott
volna.
Ez a Koordinátor valódi ereje – gondolta. Ezzel
az erővel lepecsételtem, és most… És most meg is semmisítem örökre.
Mély
levegőt vett, és felkészült rá, hogy megtegye. Tenyere bizsergett a szikrák
melegétől, és akkor, amikor elszánta magát rá, amikor biztos volt benne, hogy
többé semmi és senki nem térítheti el, hogy végre bevégezheti, feloldozást
nyerhet a bűnei alól, amiket végül el se követett, egyszer csak meghallotta.
Armin.
Minden
úgy történt, mint azon a napon, amikor először cserélt lelket a másik világ
Arminjával. Minden úgy történt, váratlanul és élesen, valósan és elevenen. Armin,
szólt egy hang az elméje mélyéről, s ő ráismert erre a hangra.
–
Eren? – suttogta döbbenten. – Te vagy az, Eren?
Hallucinált.
Hallucinálnia
kellett, mert Eren nem lehetett vele.
Eren elment, hazatért az óriásokkal teli világába, ahová tartozott. Nem volt
önző, Armin érezte, amikor átsétált a fényeken. A megfelelő Kapun kellett átsétálnia,
nem lehetett önző. Nem maradhatott valahogy a köztes világban… Nem lehetett
annyira ostoba, hogy visszatérjen… Ugye?
Erre
gondolva átjárta a jeges rémület.
Mi
van akkor, ha Eren valahogy megtalálta a módját, hogy visszatérjen? Mi van
akkor, ha az idő gyorsabban telt, mint ahogy gondolták volna? Egyetlen perc
lehetett akár egy egész év, néhány perc több év, fél óra akár egy fél évszázad…
Armin
úgy érezte, megőrült. Újra meg újra hallotta a hangot, tagadhatatlanul Eren
hamiskás, hívogató hangját, és mire felocsúdott, a lába már magától vitte egy
kikoptatott, addig sötétben lapuló ösvény felé, ami a világosság felé vezette.
De hogy is lehetett világosság egy ilyen sötét helyen? Egy olyan helyen, ahol
nem maradt semmi és senki rajta kívül, csak hideg és koromfekete magány?
De
létezett a világosság, ahogyan vitathatatlanul létezett egy hang az elméjében
is. Nem a fények ragyogtak fel újból, ám hirtelen mégis megjelent valami, és a
sötétség mélyén, a remény utolsó szikrájaként Armin sírva fakadt, mikor
megpillantotta a hatalmas fát a semmi közepén. A hatalmas, odvas fát, benne
„minden élet forrásával”. Hát eljutott. Hát láthatta. Tényleg létezett. Ez volt
az erő, ami megalkotta a köztes helyet, ami által létezett a valamennyiüket
összekötő, láthatatlannak mutatkozó fonál, tetején a Koordinátorral.
Gyere
hozzám… Armin.
Gyere
hozzám.
A
hang szólt, sürgetően hívott.
Fejezzük
be.
Végre fejezzük be.
Armin
belenézett a fa odvába, megcsúszott a lába.
Istenem, ne – gondolta riadtan, ám hiába keresett kapaszkodót,
semmit sem talált. A lába megcsúszott, mintha ez lett volna megírva neki
sorsul, s arccal előre, teljes erőből belezuhant „minden élet forrásába”.
Válaszolt a hívogató hangnak, eljött hozzá, úgy, ahogy az kérte tőle.
Önzetlenül és bátran, tisztán és ártatlanul. A szívét nem ülte meg sötétség,
pedig megkezdte a megmételyezését az Ördög csábító szavaival. Ellent tudott
állni a sötétségnek, nemet tudott mondani az Ördög alkujának.
Belezuhant
az ősi erőbe – és hirtelen fulladni kezdett. Nyitva felejtett száján keresztül
beáramlott a csillogó víz, maga a forrás tiszta vize, ő pedig fulladt tőle,
mert nyelt – újra meg újra nyelt, pedig nem lett volna szabad.
Lent,
a forrás mélyén meglapulva várt rá valamire – az, ami által kétezer évvel
ezelőtt a világ megtelt fájdalommal és szenvedéssel, aminek köszönhetően a
benne élő emberek egytől egyig emlékeztetőt kaptak; leckét, hogy hogyan
legyenek mások, jobbak. Hogyan javuljanak. Mit tegyenek, hogy emberek
maradjanak az embertelenségben. Ebben a kegyetlen, ám valójában gyönyörű
világban.
Armin
volt az első, aki ráébredt erre.
Armin
volt a Kiválasztott, kétezer év
történetének hőse. Az a valaki, aki egy nap el fogja mesélni a világnak. Egy
nap, még ha az átjáró nem is nyílik meg soha, valahogy megtalálja a módját,
hogy elmesélje, mi történt Eldia és Marley népével. Azt fogja majd mesélni,
hogy egykor léteztek emberevő óriások, akik először emberek voltak, s csak
utána lettek óriások. Azt fogja majd mesélni, hogy létezett egy nép, léteztek
emberek, akik megalkották ezeket az óriásokat. Egy fiú, akiből óriást kreáltak.
Egy lány, akit az óriások királynőjének, az Alapítónak neveztek.
Sok-sok
évszázad röppent el.
Azon
a napon az emberiség emlékeztetőt kapott a Tőlük való félelmüket illetően, és a
falnak nevezett, ketrecbe zártságuk szégyenéről.
Lent,
a forrás mélyén meglapulva várt rá valamire – az, ami által kétezer évvel
ezelőtt a világ megtelt fájdalommal és szenvedéssel, aminek köszönhetően az
emberek megtanultak újra küzdeni. Harcolni valamiben, amiben hittek. Szeretni
és elfogadni másokat. Megérteni egy teljesen új, ismeretlen világot.
Armin
nem érzett félelmet. Tágra nyílt szemmel élte meg, amint az a valami a gerince
törzsébe kapaszkodott.
Abban
a pillanatban vakító fény töltött el mindent, és ő maga eggyé vált azzal a
valamivel, a lénye része lett, s vele együtt hirtelen megértette, mit kell
tennie. Pofonegyszerű volt, hogy is nem látta eddig tisztán? Hogy nem jött rá,
hogy mi az egyetlen megoldás, amivel elhozhatja a békét mindkét világ számára?
Nem
volt elég áldozatot hozni.
Nem
volt elég örök magányra ítéltetnie magát.
Nem.
Önzetlennek
kellett lennie… de önzőnek is.
A
küldetést be kellett fejezni, a világok békét követeltek.
Az
óriás a magasba tört. Hatalmas volt és fenséges, éppolyan, mint Alapító Ymir
alakja egykor, és ahogy hátravetett fejjel a magasba nyújtózott, Armin
megpillantotta a láthatatlan fonalat, mely valamennyi óriást összekötött. A
láthatatlan fonál, amely világok között hatolt át, amely által világokat és
benne élő embereket pillanthatott meg, megmutatta neki azt, akire a legjobban
vágyott. A kilenc óriás ereje kilenc fonalat takart, amelyből kettő ugyanahhoz
a fiúhoz vezetett. Az Alapító és a Támadó erejének hordozójaként, a kilenc erő
csupán nyolc különböző emberben testesült meg.
Látta őt.
Látta
Erent.
A fonál – gondolta, s felüvöltött.
A
napnál is világosabb volt, mit kell tennie.
Épp
csak kinyújtózott, hogy a fonalakba kapaszkodjon, épp csak megragadta őket. A
kezében érezve a vékony szálakat, egyetlen erőteljes, határozott rántásába
tellett… A világ megremegett, az égboltot villám hasította ketté, de ő nem
foglalkozott vele. Egyetlen erőteljes, határozott rántás, ennyi kellett ahhoz,
hogy elszakítsa a fonalakat, amik odakötötték hozzá, a Koordinátorhoz a
hordozókat. Egyetlen rántás elég volt ahhoz, hogy elmetssze őket. Hogy
visszaadja nekik mindazt, amit egykor Ymir elvett tőlük.
Aranysárga
fény világította meg az eget, iszonytató fájdalom járt a szörnyűséges tett.
Armin sikoltott, mert ebben nem volt szégyenérzet, mert úgy érezte,
belepusztul, hogy örökre időkre szenvedésre lett kárhoztatva… és résnyire
nyitva felejtett szemmel látta, amint a világok, amelyeket a láthatatlan
fonalon keresztül láthatott, elporladtak, ahogy megsemmisült maga a köztes
hely. Látta az óriásokat, akik egykor emberek voltak, újra emberré változni.
Látta a hordozókból kiszivárgó erőt, a kétségbeesést az arcukon. Embereket,
akik elfogadták egymást, akiknek a szívében többé nem gyűlölet lakozott.
Világokat, amelyek lemondtak a háborúról. Békét, ami megvalósult.
Szabadságot.
Vegytiszta,
gyönyörűséges szabadságot.
A
fonalak elmetszésével „minden élet forrása” bevégezte feladatát. Az erő örökre
kiszállt Armin testéből, az óriás hatalmas, szörnyűséges teste füstölögve
párolgott az összeomló köztes helyen.
Megcsinálta.
Végre-valahára
megcsinálta.
És most vége – gondolta. Tényleg
vége.
Mindennek vége volt. Az életének is.
A
homokban meglelte a fegyvert, amivel modern Levi kioltotta Doppelgänger Eren
életét, majd amivel a sajátját is elvette.
–
Nem maradt más hátra… – suttogta, miközben a kezébe vette.
A
világok felszabadultak, s a köztes hely csak arra várt, hogy ő is szabad
lehessen.
Armin
sírva fakadt.
Eren
nem tévedett, amikor azt állította, a szabadságért érdemes küzdeni.
Fenséges volt.
Megjegyzés: A köztes helyet áthatja „minden élet forrása”, amiben
annak idején Doppelgänger Eren megmártózott. A forrás sajátos öntudattal
rendelkezik; léteznek emberek, akiket kiválaszt magának, képes hozzájuk szólni
– gyakorlatilag nem is Doppelgänger Eren az, aki rángatja a szálakat, hanem ez
a titokzatos forrás, az a „tavi szörny”, amit az eredeti történetből is
ismerünk. Az óriások ebből a forrásból fakadnak, ahogyan maga a láthatatlan
fonál is, amely egymáshoz köti Eldia népét – valamennyiükben ott rejlik „minden
élet forrásának” ereje. A fonalak elmetszésével megsemmisültek az átjárók,
megsemmisültek a világok és az óriások is visszaváltoztak emberekké. Valami
súlyos dolog fog történni – hogy pontosan micsoda, az a következő fejezetben
kiderül.
A
játékszabályokat senki sem ismeri – lehet, hogy tévedtek; lehet, hogy
élhetnének egymás mellett (lehet, hogy
nem). Doppelgänger Eren az Ördög, vagy jobban mondva az első óriás, az első
ember, akit „minden élet forrása” kiválasztott magának. A novellacsokorból jobban ki fog derülni, hogy mi történt vele,
hogyan örökölte át az erőt, a Múltadba
zárva 2-ben pedig arra keresném a választ, hogy mik is ezek a szabályok, és
vajon miért is tette Pokollá az emberek életét „minden élet forrása”. A
legnagyobb ellenség ebben a történetben Doppelgänger Eren volt, de senki sem
születik gonosznak. A világ, a benne élő emberek teszik azzá – „minden élet
forrása” csupán megpróbáltatások elé állítja.
Egy kis beharangozó a Múltadba zárva
2-vel kapcsolatban: Mi történt
kétezer évvel ezelőtt? Hogyan is működik a világ? Milyen volt Doppelgänger Eren
élete? Miért lett gonosz? Mi történik azután, hogy mindennek vége? A
folytatásban majd ilyesmi fajta kérdések lesznek… Doppelgänger Eren/Modern Levi
párossal főszerepben, de azért nem szabad megfeledkeznünk Eren Jaegerről és
Eren Krugerről sem. :D Talán ők is beköszönnek majd.
Következik: 17. fejezet – Múltadba zárva, mégpedig
december 25-e körül! Az év utolsó
napján pedig Epilógus! ;)
Olyan
terveim is vannak még, hogy Doppelgänger
Eren múltja is még idén érkezik… majd meglátjuk. Eléggé sötét és komoly
hangvételű a novellacsokor, nem szívesen indítanám ilyesmivel az újévet. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése