Sziasztok!
Szóval, nagyon hosszú kihagyás után
végre meghoztam az új fejezetet. Igazából semmit sem változtattam rajta, mint
amit megírtam hónapokkal azelőtt (csak gyorsan átfutottam, hogy nagyjából
mikről írtam). A frissítés nem azért maradt el, mert elfogytak a fejezetek,
hanem a záróvizsgáim miatt kénytelen voltam kicsit elhanyagolni a blogot.
Jelenleg a 32. fejezetet írom, úgyhogy még egy darabig biztosan fogok tudni
rendszeresen frissíteni, és jelenleg azt tervezem, hogy igyekszem minél több
időt szánni erre az írásra. Nagyjából ez a helyzet. Remélem, van még, aki
emlékszik a történetre, és akit érdekel is… :D Pozitívum, hogy rögtön egy
időugrással indítunk. :D
Jó olvasást kívánok! ^^
23.
fejezet
Sorsunk kovácsai
–
Rossz ember lennék?
Florian
a díszes keretű tükör előtt állt, lassan húzta végig a hajkefét fekete
fürtjein. A fehérarany, kicsit sem egyszerű ruhában egészen gyönyörűnek
látszott, még inkább kirajzolódott az alakja. Vékony volt, túl vékony,
majdhogynem csont és bőr. Egy-egy tincs mintha őszbe hajlott volna. Ymir átka
máris fogást talált rajta, noha alig lépett bele az első évébe. Nekilátott,
hogy tönkretegye, nekilátott, hogy megsemmisítse a saját vérét, és Eren
elkeseredetten nézte őt, miközben ő maga is érezte, ahogy teltek s múltak az
évek, amióta átörökölte a Támadó Óriás erejét.
–
Miből gondolod, hogy rossz ember lennél? – kérdezte tőle szelíden.
Florian
a tükörképét nézte, hangosan sóhajtozott.
–
Előbb Frieda, majd Abel halálát kívántam. Rossz ember vagyok, igaz?
–
Ha annak tartod magad, akkor biztosan az is vagy. – Eren végighasalt az ágyon,
felkönyökölt, az állát megtámasztotta a tenyerében. Gyűlölte az események ilyen
fordulatát, mégsem tehetett ellene semmit. Visszavonulót fújtak, mikor Frieda
megadta magát Abel – vagyis Karl Fritz – hatalomvágyának, s ezzel gyakorlatilag
megrekesztették a támadások sorozatát. Erent türelemre intették, sőt úgymond
bebörtönözték, bár a szoba aligha emlékeztetett a szigeti cellára. Csinos szoba
volt, dúsgazdagoknak való.
Végül is – gondolta –, a
Tybur család otthonáról beszélünk. Extravagáns kúriában nevelkedtek.
Hozzászoktatták őket a jómódhoz, nem úgy, mint minket, akik az internáló
táborban nőttek fel.
–
Te pedig kíméletlenül őszinte lettél. – Florian megpördült, ruhája anyagába
markolt. – Ha már őszinteségnél járunk… Nem lehet gyermekem. – Remegett az alsó
ajka, ahogyan a keze is, amivel a hasánál fogózott az anyagba. – Bármennyire is
próbáljuk, a testem képtelen rá, hogy megfoganjon bennem egy gyermek. Ennyit
erről.
Eren
elfordította a fejét, nem nézett a szemébe.
–
Sajnálom – mondta. De egy cseppet sem sajnálta. Egy ilyen világra vétek volt
gyermeket szülni, míg el nem fojtották a háborút. Míg a küldetés véget nem ért…
Eldia szeme előtt lebegett az „öngyilkosság” gondolata, az Alapító Óriás erejével
való trükköződés. Ha átírnák a génjeiket, ha megváltoztatnák a testüket, hogy
valamennyien képtelenek legyenek a gyermekáldásra… Egy idő után nem lennének
óriások. Nem lenne ki, aki átörökölhetné Ymir kilenc erejét. De persze ez egy
olyan ár volt, amit Eren nem akart megfizetni. Nem dönthetett egyetlen – vagy
éppenséggel két ember – mások boldogságáról. Mindenki megérdemelte, hogy boldog
családi élete legyen, férje vagy felesége, gyermekek, akik együtt nevelhetnek,
míg meg nem öregednek.
–
Tudom – felelt vissza Florian szárazon; nem figyelt fel az elmerengésére. Jó
ideje csak magával foglalkozott, és ahogy teltek a hónapok, egyre
elkeseredettebbé vált. – Te mindent megtettél. – Lassan fújta ki a bent tartott
levegőt, a haragját is elfújta vele, pusztán a csalódottság maradt hátra. – Ha
igazak a hírek, a nővérem hamarosan életet ad a fattyának. Visszavette az első
király, Karl vezetéknevét, ismét Fritznek
nevezi magát. Paradis királynője. A falak uralkodója. Az egyetlen, törvényes
királynő a világon. Szánalmas, nem
gondolod? És most már örököse is van.
És ha nem a fattyát akarja, akkor majd megházasodik, és úgy hoz a világra
gyerekeket. Tizenhárom éve van,
nemde? Ha pedig nem akarja, hogy a saját vére örökölje át, majd Urklyn
porontyai. Urklyn és a felesége… úgy szaporodnak, mint a nyulak – húzta el a
száját. – Legutóbb ikreik születtek. Gusztustalan.
–
Csak az irigység szól belőled – válaszolt erre Eren higgadtan. – Te magad is
gyermek után vágysz, hogy lekörözhesd Abelt. Egész életedben vele versenyeztél,
nem igaz? És én még naivan azt hittem, Historiával próbáltad összehasonlítani
magadat.
–
A kisujjam is többet ér Historiánál! – csattant fel Florian, majd elcsendesült,
elszégyellte magát. A lelke mélyén jó lány volt, akire túl nagy nyomást
helyeztek gyermekkorától kezdődően. – Mindegy… – motyogta. – Vele is.
Mindenkivel… Én csak… meg akarok felelni. Azt akartam, hogy törődjenek velem.
Az apám is… Frieda is… Ahogy hallottam, még Uri bácsi… Senki sem választott
engem. Valaki mindig többet ért a szemükben. Dirk, Abel, Historia… Mindenki
fontosabb volt nálam. Mindenki különlegesebb volt nálam. – És Eren most először
hallotta igazán az igazi Florian Reisst beszélni. Szeretetre éhes, szelíd szívű
lányt, aki egyre csak acélozta magát, hogy felérjen a többiekhez, és akit soha
sem ismertek el, mindig csak leteremtettek. Ahogyan egykor Historia vágyott az
anyja szeretetére, úgy vágyott Florian a családja elismerő szavaira, egy
cseppnyi gyengédségre, hogy fontosnak érezhesse magát. A két nővér, akik
annyira különböztek egymástól, s mégis annyira hasonlítottak egymásra… Eren
szomorúan figyelte.
–
Néha eltűnődöm, mennyire más az igazi éned – mondta neki halkan. – Sokkal
jobban kedvelem azt a Florian Reisst, mint azt, akit annyira meg akarsz mutatni
a világnak. Nem kell keménynek lenned, hogy elismerjenek. Lehetnél az a szelíd,
kedves lány, aki valójában vagy, és akkor talán jobban elfogadnak. Egy idő után
felfigyelnek.
–
Nem tudsz te semmit, Eren.
–
Tudom, hogy Frieda szeretett téged.
–
Frieda – nevetett keserűen. – Ó, Frieda. – Aztán sírva fakadt, mert annak
ellenére, hogy ő maga kívánta elvenni tulajdon nővére életét, beleroppant a
gyászba, ami azok után következett, hogy Frieda teljességgel átadta magát
Abelnek. És elsősorban nem is az elveszett erőt siratta, hanem magát Friedát, a
nővérét, akit éppúgy szeretett, mint Historia. És a kérdés egyre csak ott
lógott a levegőben: „Hogyan tovább?
Hogyan tovább most, hogy mindent elvesztettünk?”. – Frieda… Miért kellett
ezt tennie…
–
Hogy semmi se változzon – felelte erre Eren. – Tudta, hogy előbb vagy utóbb meg
fog halni. Nagyon gyakran az óriáserő hordozóinak nem marad más lehetősége,
mint az öngyilkosság. Mikor kiláncolnak bennünket, hogy átörökítsék az erőnket
az utódunkra… Gyakorlatilag öngyilkosságot követünk el. Maradhatnánk,
várhatnánk, hogy egyszer csak elfogyjon az időnk… és akkor Ymir ereje
automatikusan átszáll valakire a népéből. Nem tudjuk, kire. Valaki egyszer csak átörököli, és akkor egy ismeretlen,
ártatlan embert átkozunk el tulajdonképpen. Hiába ekkora erő, hamarosan
megérted, hogy ez egyszerre áldás és átok is egyben.
–
Már kezdem megérteni…
–
Kezded látni az emlékeket? – kérdezte szemöldökráncolva. – Lady Tybur… és az
elődök emlékeit?
–
A Tybur család… különleges család.
–
Különleges – bólintott rá Eren –, ha úgy vesszük, befogadták Lady Tybur
gyilkosát.
–
Mert most nálam van a Háború Pörölye. Az, ami mindig is a családjukhoz
tartozott.
–
És amit mindenkinél jobban ismernek – értett egyet. – Csak ez lehet rá az
egyetlen, ésszerű magyarázat.
–
Igen…
Florian
letörölte az arcáról a könnyeit. Újra végighúzta a haján a fésűt, majd lassan
nekilátott, hogy szigorú kontyba csavarja a haját. A paraván mögött átöltözött,
az egyszerű ruha a földre hullott, és amikor ismét előbukkant, mind
hajviseletében, mind öltözékében Lady Tyburra emlékeztette Erent.
Tehát ahogy engem is irányítanak, úgy
téged is – tudatosult Erenben. Ezért is annyira veszélyes ez az ördögi erő…
Ezért sem vagyunk teljesen szabadok, még ha arra is vágyunk. Amíg nem vagyunk
önmagunk, addig nem sokat tehetünk.
Eltűnődött,
vajon mi történhetett az igazi Abel Reisszel. Vajon mikor szűnt meg létezni?
Mikor vette át az elméje fölött olyannyira a hatalmat Karl Fritz, hogy többé ne
lehessen visszaút? A csata hevében, amikor Levi tudatosította benne, hogy nem
fogják beléfecskendezni a szérumot? Hogyha valaki igenis óriás lesz, akkor az a
húga, Florian, aki már eleve bátorkodott átörökölni a Háború Pörölyét? Ekkor
pattanhatott el benne valami, ami visszafordíthatatlanná tette ezt az egészet?
Vajon hogyan uralkodhat Paradis szigetén? Vajon mi lett az ott maradt
emberekkel? Kiben talált támaszt? Kik által kovácsolt magának védelmező
sereget? Vajon ki lehetett az a valaki, aki segített neki eszelős óriássá
változni?
Vajon… – férkőzött az elméje egy halvány gondolat. Mikor fogja szólítani az Ackerman család
tagjait? Mikor próbálja meg… arra kényszeríteni őket, hogy behódoljanak? Vajon
mennyire erős az akaratuk? Vajon ez alkalommal is meg tudják tagadni a
parancsot? És akkor mi lesz? Levadássza őket, mert veszélyesnek ítéli?
Borzongás
rázta meg a testét, Florian megérintette, körülöttük aranysárga fények kezdtek
villogni. Eren figyelmen kívül hagyta, engedte, hogy a lány megfogja a kezét,
aztán belékaroljon.
Ha
nagyon erősen koncentráltak, úgy tudtak tenni, mintha mi sem történt volna.
Mintha Eren teste nem reagált volna automatikusan a lányban csörgedező királyi
vérre – mintha maga az együttlétük sem arról szólt volna, hogy erőfeszítéseket
tegyenek egy katasztrófa megakadályozására.
–
Erre – mondta Eren. – Már várnak.
–
Egy újabb hosszú nap – sóhajtotta Florian. – Bárcsak vége lenne már.
–
Bárcsak lenne valami remény, de csak telnek a hónapok a semmivel. Réges-rég
sakkba szoríthattuk volna Karl Fritzet, ha idejében támadtunk volna! Minek
várni, míg megszüli a gyermeket? Minek várni, amíg bebiztosítja magát?
Reinernak igaza volt! Ha akarunk valamit, azonnal kellett volna támadni! Egy
mindent elsöprő támadás… amivel végső csapást mérhettünk volna a szigetre!
–
Ezt ne nekem magyarázd – vonta meg a vállát Florian. – Tudod jól, hogy én
nyomban csatába vonultam volna. – De ez persze nem volt igaz. Nagyjából hét
hónappal korábban Florian beleroppant Frieda elvesztésébe, napokra új szobájába
zárkózott, és akikkel együtt osztozott, azok az ajtó előtti szőnyegen kényszerültek
aludni, vagy másokhoz kellett bekérezkedniük.
854
vége felé jártak már, és nemcsak a világ állt a feje tetejére, hanem az idő is
rohamosan sürgette őket. Zeke-nek… meg voltak számlálva a napjai.
Nem várhatunk tovább – gondolta. Pont
ezért nem várhatunk tovább! A bátyám a szemem láttára sorvad el, ha nem teszünk
semmit! Meg fog halni… és kit fognak választani az erő átörökítésére? Mi az
ördögöt terveznek? Elveszik tőle is a döntés lehetőségét? Zeke! Mi jár a
fejedben? Tudom, hogy készülsz valamire, de ha nem avatsz be… Ugye, nem akarsz
végleg itt hagyni? Egyedül nem hiszem, hogy meg tudom csinálni!
Mikor
nagyjából hét hónapot megelőzően a léghajó hátrahagyta Paradis szigetét, Eren
legnagyobb meglepetésére Marley földjei felé vették az irányt. Lassan haladtak
el a porrá zúzott Liberio körzete felett, a kolosszális méretű óriások szinte
semmit sem hagytak belőle, ami életre utalt volna, s amikor Marley szebb
körzetei felé irányították magukat, Eren még mindig nem sejtett semmit.
–
Ott van! – kiáltotta a léghajó vezetője. – Tényleg eljött! – Sötét bőrű férfi
volt, kedvesnek látszott a tekintete, vastag az ajka. Onyankopon, így
mutatkozott be, és pillanatok alatt az emberek – köztük Eren – szívébe zárta
magát.
–
Teljes gőzzel előre! – parancsolta Dirk. – Leszállunk!
–
Leszállunk? – riadt meg Gabi. – Hova? – A gyerekek kikukucskáltak az ablakon,
Udo a szája elé kapta a kezét.
–
Tudom, hol vagyunk – suttogta döbbenten, mire Gabi egyből felé fordult.
–
Hol? – kérdezte sürgetően. – Nem szeretnél minket is beavatni?
–
Ez a környék…
–
Az ott Willy Tybur lenne? – meresztette a szemét Eren. Rövid szövetsége alatt
Lady Tyburral egyszer volt szerencséje a nő fivéréhez is. Willy Tybur hosszú
hajú, elegáns férfi képét festette magáról. Lady Tyburnak köszönhetően túl sok
mindent tudott a világról, és túl messzire is volt hajlandó elmenni, hogy
valóra váltsa az álmait. (Pláne azok után, hogy Florian erőszakkal elvette a
Háború Pörölyét a családjuktól.)
–
Akkor tényleg minden úgy van, ahogy a parancsnokotok állította – állapította
meg Dirk. Szemlátomást hatalmas kő esett le a szívéről, roppant elégedett arcot
vágott. Fellélegzett, Erenre mosolygott. – Látod – veregette meg a hátát –, hazahoztalak. Ha annyira ezt a földet
tekinted a hazádnak, tessék, pont én, akit annyira utálsz, teljesítettem a
vágyálmodat.
–
Nem tudom, hol a hazám – felelte erre Eren. – És nem mondanám azt sem, hogy
utállak. Átvetted a helyemet ebben a teljes más világban, de ennyi. Ez nem az
utálatról szól.
Dirk
elkomolyodott; a mosolya vesztett a fényéből, tűnődővé vált.
–
Az jó dolog – mormolta. A szeme szokatlanul fénylett. Vajon mi járhatott a
fejében? Vajon miféle srác is volt ő valójában? Kedvelte egy kicsit is Erent,
vagy bosszantotta az a tény, hogy ebben a világban amolyan „pótlék” szerepet
osztották rá?
Eren
nem tudta.
–
Azt jelenti – folytatta eközben Dirk –, hogy nem tudják rád kényszeríteni. Te
magad fogsz dönteni.
–
Végtére is, erről szól a szabadság, nem igaz?
–
Igen – suttogta. – Pont erről.
Valóban
különös fiú volt, Eren egyre kevésbé tudott rajta kiigazodni. Miért döntött
úgy, hogy őket támogatja? Hogy szervezte meg ezt az egészet? Ki beszélt
Willyvel? Magath hadnagy? Mikor avatta be a terveibe Dirket? Vagy Dirk mikor
avatta be Magath hadnagyot?
Eren
semmit sem értett, csak sodródott az árral. Vajon mi is vezérelte Dirket?
Mikor
landoltak, Willy Tybur mosolygott, a kezét nyújtotta, barátságos ember
látszatát keltette.
–
Isten hozott nálunk, Eren Jaeger – mondta neki egyenesen a szemébe bámulva,
Eren pedig kelletlenül fogadta el a jobbját. Kezet ráztak, egymás kellemes
ismerősének, úgymond „barátoknak” állították magukat. – Marley romokban, az
ellenség a nyakunk körül. Nincs sok időnk, de annyi még van, hogy fel tudjunk
készülni. – Hogy mire, azt nem árulta el. Erennek akaratlanul is a Slava
erődnél vívott harca jutott eszébe. Azon
a napon… A csata napját történt, akkor kezdődik el minden, akkortól fogva szépen
lassan mindenre elkezdett visszaemlékezni. A madár rikoltva röppent az égen,
messze szárnyalt, mert szabadságot élvezett. Aki szabadságot élvez, az bármit
megtehet.
Nyelt
egyet.
–
Menjünk, Lord Tybur. Vezessen minket.
Willy
úgy tett. A Tybur család rezidenciájára vitte őket, Marley biztos pontjainak
egyikére, ahol a család saját serege őrizte az épségüket, és ahol állítólag
mindannyian szabadon mozoghattak, a valóságban azonban őrök kísérték minden
nyomukat. Ez lenne hát az olyannyira vágyott szabadság? Szabadságnak lehet
nevezni azt, ha lépten-nyomon a sarkukban loholtak a kétméteres testőrök?
–
Elővigyázatosság – mosolygott Willy, mikor Eren rákérdezett. – A Háború Pörölye
újra nálunk van. Számunkra nagyon
fontos, hogy az óriáserő biztos kezekben legyen. – „Nagyon fontos, hogy visszaszerezzük, amit elloptatok.”, ez volt a
kimondatlan üzenet. Ez semmi jót nem ígért Florian Reiss számára.
Tulajdonképpen… igencsak aggodalomra adott okot. Willyt nem vezérelhette csupán
a jó szándék, nem, ha közben úgy mosolygott, mint aki bármelyik pillanatban
készen állt rá, hogy hátulról pengét döfjön a tarkójukba (vagy éppen injekciós
tűnt a saját karjába, hogy eszelős óriásként legyen a végzetük).
Aztán
megindultak a hónapok – eleinte rohamosan, utána mintha visszafogottabban telt
volna az idő –, és Willy Tybur nem adta parancsba, hogy láncolják ki a lányt,
sokkal inkább másról beszélt. Gyermekekről sutyorogtak, az óceán túloldaláról
titkos üzenetek érkeztek – hogy ki írta, Eren nem tudta megfejteni –; egytől
egyig arról szóltak, hogy Abel áldott állapotba került valaki által. Eren csak
egy dolgot remélt… hogy nem Levi
által. Azt nem bírta volna elviselni a szíve, és maga sem értette, miért. Azóta
udvarias beszélgetéseket leszámítva, egyetlen alkalmat kivéve nem esett több
szó a kapcsolatukról. Érezte a száján a bőrét, az orrában az illatát, a
karjának melegét. Akkor, amikor Historia segítségével találkozhattak… Akkor,
amikor mindketten láthatták a csillagokat és a kísértetiesen gyönyörű fényt. Az
ott történtek nem múltak el nyomtalanul. A kötelék közöttük létezett,
gyönyörűbb volt bármi másnál.
Gyönyörű,
de valami olyasmi, amit figyelmen kívül kellett hagyni. Pieckkel az oldalán…
nem lett volna fair bármit is csinálni. Ha a lánnyal volt, elfogta a bűntudat;
ha Levijal beszélgetett – és Pieck véletlenül sem tartózkodott a bűntudatukban
–, újra nyomasztani kezdte. A múlt elmúlt, és közben mégsem, mert mindennek
igenis volt jelentősége, minden annyira zavarossá vált.
A
kivételt az az egy éjjel okozta.
Egy
éjjel összetalálkoztak a folyosón. Odakint koromfeketének tűnt az ég, nem
ragyogott rájuk egy csillag sem. Eren a hold fényében szeretett volna fürödni,
magányosan vagy éppen Levijal, az őrök azonban nem hagyták őket magukra egy
percre sem. Tapodtat sem mozdultak, hiába bámulta őket Levi villogó szemmel.
–
Pokolba velük! – morogta, és a tekintete Erenre villant. A vonásai ellágyultak,
a keze kinyúlt felé.
–
Helló – suttogott neki Eren.
–
Helló… kölyök.
A
kedveskedő becézés mosolyt csalt Eren arcára. Levi közelebb lépett hozzá, Pieck
pedig mintha soha nem is létezett volna – legalábbis röpke néhány másodpercre.
A bűntudat hirtelen tört rá, a halántékára szorította a kezét.
–
Ne haragudj – suttogta. – É-én… Ezt nekem… Nem lenne… Hogyha én…
–
Ssss. – Levi mutatóujja az ajkára siklott. – Értem.
Valóban
értette? Valóban ilyen könnyen elengedték egymást? Tényleg ez lett volna a
helyes út?
–
Levi…
–
Én szeretlek téged, Eren.
A
vallomás egyenesen szíven ütötte.
–
Te… Szeretsz engem?
–
Szeretlek.
–
Nem is ismersz – súgta oda neki.
Levi
elmosolyodott.
–
Ó, dehogynem – dünnyögte gyengéden. –
Lehet, korábban azt hittem, nem ismerlek… De azóta rájöttem, hogy tévedek. Mindent tudok rólad, Eren. Mindenkinél
jobban ismerlek, hiszen ismertelek egykor, és ismerlek most is. Tudom, mennyi
erő van benned, tudom, milyen arcot vágsz, ha valami nagyon felcsigáz, ha
valami nagyon nem tetszik. Tudom, hogy piroslik a füle hegye, ha hazudni
próbálsz. Tudom… hogy mennyi kétség dúl benned, Eren. Elfogadlak olyannak,
amilyen vagy. Bármilyen világban is legyünk, te attól még te vagy. Eren Jaeger
vagy, ezt soha ne felejtsd el. – Az ujjai feljebb siklottak, puhán és
könnyedén, és Eren azon kapta magát, hogy beledöntötte az arcát az érintésbe.
Remegett, és mindent megadott volna érte, ha Levi a karjába zárta volna.
– Levi… – Egy kicsit húzódott el, aztán fogta magát, az arcát
a férfi vállának döntötte. Belefúrta, belélegezte az illatát. Levi a dereka
köré fonta a kezét, és ölelkeztek a koromsötét folyosón, ölelkeztek a testőrök
jelenlétében. Vajon azok mit gondolhattak? Vajon mennyire kívánták a Pokolba a
munkájukat?
–
Boldog vagy azzal a lánnyal? – Levi hangja karcos volt, szomorúság árnyékolta
be. – Ha boldog vagy vele – szorította magához –, akkor én is boldog vagyok. Ha
egy cseppnyi kétely is van benned, akkor én is kételkedem.
–
Nem hiszem, hogy megérdemled a boldogságot. Nem hiszem, hogy boldog lehetek ebben
a világban.
–
Akkor talán egy másikban – hallatszott Levi halk felelete. – Talán egy másikban
mindketten küzdeni fogunk egymásért.
–
Te… Most sem adtál fel. Én vagyok az, aki…
– Igen.
Eren
összeszorította a szemét. Nem tudott magyarázattal szolgálni, a lelkében pokoli
vihar dúlt minden egyes alkalommal, ha arra gondolt, mit kellene csinálnia.
Hiába győzködte magát, hogy nem számított a múlt… Hiába győzködte magát, hogy
döntött, és Piecket választotta… Minden egyes nappal egyre távolabb érezte
magát. Minden egyes nappal egyre jobban elbizonytalanodott saját magában, és
ehhez még az sem kellett, hogy Florian belekontárkodjon az életébe.
Sokáig
maradtak – egészen addig, míg egy őr meg nem elégelte a bensőséges
pillanatokat. A torokköszörülés elválásra késztette őket. Ahogy Eren kisiklott
Levi karjából, Levi pedig hátrébb lépett, mintha egy szakadék kezdett volna
tátongani kettőjük között.
–
Jó éjszakát… Levi.
–
Jó éjszakát… Eren.
Eren
aznap az ösvényről álmodott, a napnál is világosabban látta a láthatatlan
fonalat, ami valamennyiüket összekötötte. Ha a való életben nem is, legalább
álmában fényesen ragyogtak a csillagok, békésen mosolyogtak le rá.
Milyen gyönyörű… Milyen gyönyörű is a
világ, és közben milyen kegyetlen is.
Tényleg kegyetlen volt.
Viszonylag
sokan feljutottak a léghajóra – ők megmenekültek Karl Fritz börtönétől. Az
ötven méteres falak egyre magasabbak és magasabbak lettek, lassan a száz métert
is meghaladták, ami azt jelentette, hogy újabb meg újabb emberek változtak át
óriássá, hogy aztán a kolosszális méretű társaik mellé beállva kiegészítsék a
védőfalat. Eddig sem lehetett csak úgy belátni Paradis szigetére, most viszont
még inkább elszigetelték magukat a külvilágról. Mintha kupola magasodott volna
föléjük, üvegkalitkába zártan próbálta Abel
vagy Karl elvágni őket végleg az
emberiség többi részétől, a világ kincseitől.
Erent
egyetlen egy dolog vigasztalta a teljes káoszban: a családja. Marley földjén… Pont
Marley földjén mindenkit
visszakapott, akit valaha is elvettek tőle. A nagyszülei öregkoruk miatt még
inkább elfáradtak, de szerencsére a Liberióban történtek alatt nem sérültek
meg; remegve és könnyektől elfúló hangon üdvözölték, szorították magukhoz
meglepően fiatalos erővel. Eren reszketett, miközben vigaszt talált a
karjukban, és magán érezte a társai tekintetét. Mikor elhúzódott tőlük,
észrevette, hogy Dirk és Historia meleg mosollyal az arcukon figyelték az
ölelkezésüket; Levi és Mikasa ajkán is mintha apró mosoly ült volna, és még
Florian is mosolyféleséggel nézett rá. A harcos-társait pedig nem is említette.
Galliard és Pieck egymásba karolt – mindketten furcsán zavartan –, Reiner és
Bertolt bőszen vigyorgott, Annie pedig Armin mellett állt, mosoly híján a szeme
csillogott.
–
Mama… Papa… – Eren a torkát köszörülte, az arcát törölte. Valamikor elkezdhette
a sírást, mert a nagyapja sután megveregette a hátát.
–
No – motyogta. – Nem kell itatni az egereket, kapnak ők így is eleget a világ
fájdalmából… – mire Eren felcsuklott. Nevetett és sírt, dörzsölte a szemét,
mosolyogni próbált.
–
Azt hittem… meghaltatok.
–
No, ejnye, dehogyis. Még temérdek
elintéznivalónk akad ezen a világon, ne reménykedj benne, fiatalember, hogy
olyan könnyedén megszabadulhatsz a nagyapádtól és a nagyanyádtól. Az élet nem
így működik.
–
Most már minden rendben lesz, Eren – szipogta a mamája is. – Csodálatos
tetteket hajtottatok végre, fiúk. – És amikor Zeke is odalépett hozzájuk, a
nagyszüleiknél mintha elszakadt volna a cérna. A mamájuk Zeke nyakába vetette
magát, felzokogott, a nagyapjuk meg hol a sapkáját gyűrögette, hol Eren vállát
veregette tovább. Vigasztaló, szelíd, kedves hangjuk volt, elérték Eren szívét,
és szemlátomást Zeke-ét is.
És akkor…
–
Eren – szólt egy gyengéd hang, mire
Eren megmerevedett, és vele együtt a nagyszülei és Zeke is a hang irányába
kapták a fejüket. Oh, hát persze. Az anyja. Az anyját is kimenekítették
Callummal és Grace-szel egyetemben, és most ott álltak mind. Keith Shadis fogta
hátulról a kicsi Grace-t, míg az anyja a szája elé kapta a kezét, remegett, és
őket nézte… A nagyszülőket – Grisha szüleit –, meg Zeke-et, Grisha szakasztott
mását.
–
Tehát ő lenne az – motyogta Mrs.
Jaeger. Elengedte Zeke-et, tett egy lépést Carla Jaeger, vagyis most már Carla
Shadis felé. – Te lennél… Eren édesanyja, igaz? Lenyűgöző a hasonlóság… Most
már tudjuk, ki miatt vált ennyire jóképűvé az unokánk.
–
Ő az anyukám – erősítette meg Eren; arca pirosas árnyalatba öltözött a bók
hallatán. A nagyszülei titokban talán jobban élvezték, hogy zavarba hozhatták,
mint Zeke! Az Ördögbe is, kinek az oldalán állnak valójában? – Ők pedig… a
testvérem – mondta aztán csendesen, és amikor Keith kicsit óvatlanabbul fogta
Grace-t, a kislány kihasználva az alkalmat, egyenesen a karjába rohant. Eren
sebtében elkapta, a magasba emelte, Grace pedig nevetett, és úgy bújt hozzá,
hogy öröm volt nézni. Mindenki mosolygott. – Az anyukám, Carla – mutatta be a
nagyszüleinek valamint Zeke-nek. – Az öcsém, Callum. A kishúgom, Grace. Ő
pedig… Öhm, a mostohaapám, Keith
Shadis. Anya új férje.
–
Eren nagymamája vagyok – nyújtott kezet Mrs. Jaeger. – Johanna Jaeger.*
–
Én pedig Eren nagyapja – nyújtotta Mr. Jaeger is. – Jephthah Jaeger.**
Carla
szemét elfutották a könnyek, elfogadta.
–
Rólam… talán többet hallottak, Mrs. Shadis – lépett előre udvariasan Zeke. –
Eren bátyja vagyok…
–
Grisha fia – suttogta erre Carla.
Zeke,
bármennyire is nem szerette, ha így emlegették, meglepően kedvesen bólintott.
–
Igen – mondta. – Grisha és Dina fia.
Ez
kedves gesztus volt tőle. Eren tudta jól, hányszor kapta őt rajta, amint magát
nézegeti a tükörben. Ismerték egymást, Zeke nap mint nap láthatta, amint anyja
vonásait kereste magán, próbálta elképzelni, hogyan nézhetett ki az asszony,
aki a világra hozta. Zeke tudta, mit jelentett számára Carla. Mit jelentett
számára most már Callum és Grace. Egy család voltak – és Zeke-nek minden vágya
volt, hogy a családja legyen az első az életében. Hogy ne a világért kelljen
harcolnia, hanem őértük, hogy jobbá tegye a világot számukra.
Carla
a bejelentésre lassú bólintással reagált, remegett a szája széle. Szélesre
tárta a karját, és mire mindannyian feleszméltek, jó erősen szorította magához
Zeke-et. Eme tettével mindenkit hatalmas meglepetésben részesített. Callum
felszisszent, Eren eltátotta a száját. Talán Grace volt az egyetlen, aki
korából adódóan nem értette a történtek jelentőségét.
Carla
addig ölelte Eren bátyját, míg Keith meg nem köszörülte a torkát.
–
Elég lesz, szívem. Kiszorítod belőle a szuszt.
–
Oh, bocsánat! – Ekkor szabadkozva eresztette el. Mosolygott, Zeke pedig
visszamosolygott rá. – Örülök, hogy megismerhetlek, Zeke…
–
Részemről a szerencse, Mrs. Shadis.
–
Csak Carla.
–
Carla – ízlelgette a nevét Zeke. A
tekintete Callumra és Grace-re siklott. – Callum – mondta. – Grace.
Szervusztok.
–
Helló – motyogott Callum. Grace szélesen vigyorgott.
–
Milyen szőrös vagy! – mondta neki. – Sokkal szőrösebb, mint apu!
–
Ja, nem ártana megborotválkoznod – szúrta oda Eren. – Lassan nemcsak az óriásod
lesz olyan, mint egy nagy, szőrös majom, hanem te magad is. Áú! – Zeke válaszul az oldalába
könyökölt. Mindenki nevetett.
–
Vigyázz a szádra, ha a bátyáddal beszélsz! Több tiszteletet! – De a hangjából
nem csengett ki igazi rosszallás; somolygott, mint mindig, ha egymással
évődtek. Azok a régi, szép idők, amikor még nem kellett Paradis szigetével
foglalkozniuk, vagy legalábbis nem olyan szinten, mint most, annyira, de
annyira hiányoztak!
–
Ó, ha lenne mit tisztelni rajtad.
–
Hé! Ne sértegess mindenki előtt!
–
Legalább megismerik az igazi valódat – öltött nyelvet Eren. Zeke elkapta,
meghúzta, és amikor Eren felhördült a sűrű nevetések közepette, Jephthah és Johanna
– vagyis Mr. és Mrs. Jaeger, ahogy a többség ismerte – végre közbeavatkozott.
–
Elég a gyerekességből – rótta meg őket a nagyapjuk. – Társaságban vagytok.
–
Milyen példát mutattok a kisebbeknek? – kontrázott rá Mrs. Jaeger, fejével
Callum és Grace felé intve. – Nézzétek, mekkora szemekkel bámulnak!
Eren
és Zeke a nyakukat behúzva, bűntudatosan sütötték le a szemüket.
–
Bocs.
–
Bocs – kértek elnézést egymástól. Azért nem vitték túlzásba, amit a nagyszüleik
fejcsóválással vettek tudomásul.
–
És azt hinné az ember, hogyha felnőnek, benő a fejük lágya is – magyarázta Mrs.
Jaeger Carlának. – Esélytelen. Csak nagyra nőtt gyerekek lettek, semmi több.
–
De a mi gyerekeink – mondta erre Carla mosolyogva.
Mrs.
Jaeger szipogva bólogatott.
–
Ó, igen. Ó, igen.
Egy
új élet kezdődött.
Az
óceán két oldalának soha nem várt szövetsége.
A
családok ereje.
** * **
–
Zeke egyre rosszabb bőrben van – súgta oda Galliard Erennek, mikor helyet foglaltak
a Tybur család „tanácstermében”. A tanácsterem, ahogy Willy szerette nevezni,
egy hosszú ovális asztalból állt, amit puha, aranyozott székek vettek körül.
Igazából valamennyi szoba túl csicsás volt Eren ízlésének: cifra függönyök
lógtak az ablakokon, a mennyezetről kristálycsillár ragyogott le rájuk, Willy
Tybur meg úgy vonult végig elegáns ünneplőjében – mert a gettóban még az
ünneplőjük sem készült ennyire finom, ennyire drága anyagból, ráadásul sokkal
egyszerűbbre szabták –, mint akit Marley kormányfőjének választották, ha nem
egyenesen a birodalom királyának. Szőke haját szalaggal kötötte össze, és
amikor mindenki elfoglalta az őt megillető helyet, megemelkedett ültében, a
torkát köszörülte, túlságosan is széles mosollyal nyitotta meg a „tanácsülést”.
Eren
Galliard és Pieck közé szorult, vele szemben Zeke foglalt helyet, így barátai
is tökéletes rálátást nyerhettek az arcát borító barázdákra, a szeme körüli
mély szarkalábakra. A haja a szőke legvilágosabb árnyalatában ragyogott az ősz
szálaknak köszönhetően, de legalább megborotválkozott – sikerült kiharcolni! –,
így már nem úgy festett, mint egy barbár. Persze, Tom Xaver szemüvegétől nem
tudott megszabadulni; a látása egyre romlott, megérett már egy lencsecserére.
–
Lefogyott – bólintott Pieck. – Tehát ilyen, amikor tényleg elfogy az erőd. – Ahhoz képest, hogy Zeke meg közte csupán
egy évnyi különbség akadt az óriáserő szempontjából, rajta mintha nem fogott
volna úgy az idő, mint Eren testvérén. Idősebbnek látszott a koránál, ám inkább
tűnt egy nőnek, aki a húszas éveinek közepét taposta, mintsem ahogyan Frieda is
kinézett – csonttá és bőrré soványodott, megöregedett asszonynak.
Biztos azért, mert Ackerman – gondolta Eren. Ő
alapból óriáserő birtokosa óriástest nélkül. Csak megspékelték még, hogy testet
is kapott hozzá. Benne… duplán buzog Ymir ereje, sokkal erősebb, mint ahogy az
emberek gondolnák. Kettő-egy elleniben is mérget vennék rá, hogy le tudná
győzni Mikasa és Levi duóját. Ez persze egy olyan gondolat volt, amit nem
szívesen hangoztatott, mert olyankor Mikasa elhúzta a száját, Levi meg… Levi
talán fel is nyársalta volna a tekintetével, ha meghallotta volna. Szerencsére
nem került rá sor.
De
mindannyian, kivétel nélkül a tizenhárom év csapdájában sínylődtek, ezt nem
szabadott elfelejteniük. A tanácsülésre nem engedték be a gyerekeket, ez azt
jelentette, hogy Willy és Lady Tybur legifjabb testvérei*** együtt játszottak
ez idő alatt Eren kishúgával, meg természetesen a legfiatalabb
harcos-jelöltekkel. Colt, mivel már betöltötte a tizenhetet****, részt vehetett
az ülésen, Callum pedig, aki tizenöt éves volt, csak azért nem csatlakozott
hozzájuk, mert egy korabeli lánnyal – valami Louise – pesztrálták a gyerekeket. Mikor megtudta, hogy ő lesz az
ügyeletes bébicsősz, egyáltalán nem volt elragadtatva. Sok kört kellett
lefutniuk, mire beleegyezett, hogy a felnőttek helyett ő foglalja le a
gyerekeket.
–
Szerintem még most is morog – vigyorodott el Eren, ahogy eszébe jutott. Gyorsan
odamotyogta Piecknek, mire a lány felkuncogott. Galliard az asztalra könyökölt,
arcát a tenyerében támasztotta meg. Ő is meghallotta a megjegyzést, szélesen
vigyorgott rájuk.
Ó,
mennyire jó volt így hármasban! Azok a régi, szép idők, amiket már soha sem
kapnak vissza!
És
Eren azon kapta magát, hogy igazából nem bánta. Vele szemben, közvetlenül Zeke
két oldalán ugyanis a másik barátai foglaltak helyet: Mikasa és Armin, ráadásul
pont úgy, hogy Mikasa Pieckkel szemben ült, Armin meg Galliarddal. Néha Armin
áthajolt az asztalon, odasúgott nekik valamit, és aztán mind a négyen nevettek,
Zeke meg csak somolygott, mint mindig, ha valami olyasmi járt a fejében, amiért
Erennek kedve támadt volna képen törölni. Egészséges testvéri kapcsolat volt az
övék, olykor agresszív, olykor túl szelíd. Egy szóval: tökéletes.
Bertolt,
Reiner, Annie újra egy asztalnál ülhetett. Bertolt kínosan mosolygott, a
tarkóját dörgölte, tisztán látszott, hogy pirosság kúszott fel a nyakán, ahogy
Arminnal közrefogták Annie-t. Visszakapta élete szerelmét, és közben el is
vesztette, mert Annie éppúgy, mint gyerekkorukban, most sem tulajdonított neki
nagy jelentőséget. Szokatlan csendességgel ült közöttük, és valahányszor Armin
beszélt, rávillantotta a tekintetét. Erent ez az egy dolog zavarta a nagy
egymásra találások közepette. Egy kapcsolat, amiben megvolt a lehetőség, hogy
szétzilálja a barátságukat. Armin és Annie viselkedése egymással… szemmel
láthatóan ingerelte Bertoltot, és Bertolt zaklatottsága miatt Reiner is ferdén
nézett rájuk. Karba fonta a kezét, a szigor nem tűnt el az arcáról, amíg Willy
Tybur meg nem szólalt.
–
Köszönöm, hogy mind összegyűltetek.
Egyik
oldalán Magath parancsnok – mert most már parancsnoknak
nevezték inkább, nem hadnagynak –, a másik oldalán Erwin parancsnok foglalt
helyet. Erwin mellett Levi és Hanji ültek, őket Shadis, Florian és Mikasa
követték. A másik oldal – Eren térfele – kicsit egyszerűbbre sikeredett, Pieck
mellett Colt ült, őmellette pedig Sasha – állítólag szándékosan Shadis
kiképzővel szemben ültették, hogy az egész beszélgetés alatt a sápadtság
különböző árnyalatait vegye fel a bőre színe –, végül Connie és Jean. Marco
Galliard másik oldalán kapott helyett, de Eren legnagyobb meglepetésére még
kellemesen el is beszélgettek egymással. Jó nagy, ovális asztal volt, a Tybur
család testőrségének is bőven jutott hely.
Eren
hátradőlt székében, az üres széket figyelte Willy Tyburral szemben. A hely Lady
Tyburé lehetett, akit Florian megsemmisített. Igazán kegyetlenség volt üresen
hagyni, és folyton emlékeztetni rá a lányt, hogy mit tett, de legalább szavak
nélkül csinálta ezt Willy, nem pedig állandóan dühösen az orra alá dörgölte,
hogy igenis megölte a húgát.
–
A háború mindig áldozatokkal jár – dünnyögte Willy, mikor Eren egyszer szóba
hozta Lady Tyburt. – Sajnos óriáserő hordozójaként fel kell rá készülnöd, hogy
az életed nem mindig egy gyaloggalopp. Néha túl hamar véget is ér… Néha idő
előtt. Ez ellen – sajnos – nem lehetett mit tenni.
–
Tehát ennyire könnyen veszi?
–
Hogy megölték a testvéremet? – Willy szemében különös fény villant, veszélyes,
olyasféle, amit látva Eren ösztönösen megborzongott. – Természetesen nem. – A hangszíne is megváltozott, az
egész lénye más lett. – Az a lány… meg
fog fizetni a bűneiért. – Ezt már olyan halkan suttogta, hogy Eren alig
értette, de mégiscsak értette, és onnantól kezdve mindig rajtatartotta a szemét
Florian alakján. Az óriás barlangjában sosem lehetett tudni, éppenséggel miféle
veszély ólálkodott rájuk. Willy kiszámíthatatlan viselkedése a későbbiekben
bőven jelenthetett nekik problémát.
Nem árt az elővigyázatosság – gondolta a tanácsteremben is. Lopva sandított csupán
Willy magas, karcsú alakjára, és minduntalan elfogta az aggodalom. Amikor Zeke
felé pillantott, meglepve látta, hogy bátyja is hasonló óvatossággal méregette
a Tybur családfőt. Szeme megcsillant a lencse mögül, s ha nem lett volna olyan
hosszú és széles az asztal, hogy csak látványos mozgással tudja elérni a vele
szemben ülőt, Eren biztosan hozzáért volna a lábával Zeke-éhez. Néha egy-egy
érintés csodákra volt képes, még akkor is, ha olykor aranysárga fény kezdett
cikázni közöttük. Zeke királyvérű volt, és igazából csodába illett, hogy
egészen mostanáig nem jelentkezett annyira a köztük levő különleges kapocs.
Hiába születtek újjá, Eren magán viselte az Alapító Óriás lenyomatát. Nemcsak
mások gondolták különlegesnek, tényleg annak számított.
Nem
maradt sok ideje ezen morfondírozni, Willy újra a torkát köszörülte, megragadta
a teremben ülők figyelmét. Hogy Paradis ördögeinek mennyire tetszett, hogy egy
óceán túloldali dirigál, azt Eren nem tudta megállapítani. Erwin parancsnok
meglepően higgadtan ült közöttük, Hanji osztagvezető kíváncsian, Levi hadnagy
meg… Levi valahogy úgy, hogy teljesen elsötétült a tekintete, ahogy Willyt
figyelte. Nem kedvelte, és ennek a nem kedvelésnek előszeretettel adott hangot.
Hogy pontosan mit nem kedvelt benne, azt persze nem lehetett tudni, a részletekbe
Erent végképp nem avatta be.
–
Hosszú hónapja élvezitek a vendégszeretetemet – kezdte Willy ezalatt a
beszédét. – Havonta megtárgyaljuk, mihez kezdjünk. Nem mondhatni, hogy oly’
nagy szeretettel viseltetünk Paradis lakói iránt, de a nehéz idők nehéz
döntéseket szülnek, befogadtunk benneteket, félretettük a nézeteltéréseket,
hiszen végtére is, egy népből származunk. Bármennyire is gyűlöletes számunkra,
ugyanazon ősön osztozunk, Ymir vérei vagyunk egytől egyig. Kiválasztott
nemzedék, ha úgy tetszik, hiszen a vérünkben hordozzuk a képességet, hogy
óriásokká tudjunk alakulni. Ez egyszerre átok és áldás. Reménykedtem benne,
hogy sosem jön el az a nap, amikor ismét Karl Fritz jelent fenyegetést számunkra.
Az ideológiájának köszönhetően Paradis képtelenné vált a támadásra, de ez azt
is jelenti, hogy mi sem mérhetünk rájuk csapást. Ha bármelyikünk is megszegi az
ősi esküt, Karl Fritz ismét kiküldi a kolosszális méretű óriásait, ahogyan
Frieda királynő is tette, ám ő nem fogja visszahívni: felperzselteti velük az
egész világot, s csak ők, az a kevéske ember marad életben, akiket bebörtönzött
a falak mögé. Láthatjuk, mennyire veszélyes. Hogy ki az igazi ellenség ezen a
földön? Azt hiszem, nyugodt szívvel állíthatom, hogy Karl Fritz, vagyis… ahogy
most ismerjük, Abel Reiss, a falak uralkodója, Paradis királynője.
–
Csak egy ostoba és naiv lány – dörmögte erre Levi.
–
Lenne – értett egyet Willy –, ha nem
a száznegyvenötödik király irányítása alatt állna. De így veszélyes. Nagyon veszélyes, mert nem tudhatjuk,
mikor bosszantjuk fel annyira, hogy elpusztítson bennünket.
–
És akkor még nem említettük, hogy várandós – húzta el a száját Magath. – Más
sem hiányzik, mint királyvérű utód.
–
Azok az óriások, akikben királyi vér csörgedezik, köztudottan különlegesek –
mutatott rá Willy Zeke-re. – Zeke Jaeger édesanyját Dina Fritznek hívják. Fritz, tehát ugyanabból a családból származik,
mint a Reiss család.
–
Nagyon távoli a rokonság – felelte erre Zeke. – Nagyon távoli.
–
Nem számít. Királyi család, nos, királyi család. Ez az egyetlen, ami jelentős.
–
Hát hogyne, Lord Tybur.
Willy
mosolygott.
–
Kísérletet tettünk rá, hogy magunk is éljünk a királyvérű utódok lehetőségével.
– A tekintete Florian Reissre siklott. – Ám sajnos eddig sikertelenek voltak a
próbálkozásaink. Ha minden igaz, a jövőben is azok lesznek. Ez persze nagy
csapás számunkra. Ha sikerült volna a birtokunkban levő óriásokat olyan
gyermekekre örökíteni, akikben királyi vér csörgedezik… Valószínűleg igazi
fegyvereket alkothattunk volna. Különleges óriások, különleges képességek, Karl
Fritz legnagyobb rémálma.
–
Nem szeretem ezt az embert – hallatszott Galliard motyogása jobb oldala felől.
Eren a fiúra pillantott, komoran bólintott. Willy Tybur hiába mosolygott
annyira behízelgően, Magath hiába hangoztatta azt, hogy teljesen megváltoztatta
az eldiai népről alkotott véleményét, Eren ezt a változást javarészt abban
látta, hogy Willy egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy eldiai. Talán úgy
sem, mint egy marleyi, de Ymir népének tagjaként biztosan nem. És pont ez tette
őt annyira veszélyessé, ez a kiszámíthatatlanság.
Hizurúban nagyobb biztonságban
lettünk volna – szaladt át rajta a
gondolat. Marley és Hizuru egyesítette az erejét, ráadásul Mikasa révén Hizuru
beleegyezett egy esetleges háborúba, sőt még hadierőt is küldött, Willy Tybur
ragaszkodott hozzá, hogy a székhelyüket az extravagáns kúriájukba helyezzék. Hogy szemmel tudjon bennünket tartani…
Különösen a Háború Pörölyét, Floriant. Vissza akarja kapni az elrabolt erőt.
Eszébe
jutottak a gyerekek, akik még megmaradt a Tybur családnak. Négy közülük túl
fiatal volt ahhoz, hogy átörökölje az erőt, az egyik viszont nagyjából Falcóék
korosztálya lehetett. Fiatal, erejében levő, így még veszélyesebb. A lehetőség,
hogy Willy azt fontolgatta, hogy őt teszi meg a Háború Pörölyének új örökösévé,
egyre inkább ott lógott a levegőben. Nem lehetett csak úgy félresöpörni.
De nem adom fel Floriant sem – siklott a tekintete a lányra. Ez nem az igazi Florian Reiss. Nem az a visszahúzódó, csendes lány, aki
egykor volt. Aki egykor remegve kapaszkodott az anyja szoknyájába, mikor Frieda
felfalta a nagybátyjukat. Azt a lányt akarom, és tudom, hogy türelemmel kell
várnom. Előbb vagy utóbb megmutatkozik. Azt állította magáról, a Pöröly a
Támadóé. Tehát mi szövetségesek vagyunk, bármi is történjék. Ketten együtt… ha
kell, megállítjuk a Tybur családot is.
Ha kell,
márpedig elnézve Willy arcát, igenis kellett.
Eren
megnedvesítette az ajkát, kortyolt egyet a vizes poharából. A bort mereven
visszautasította, és Willy legnagyobb bánatára így tett valamennyi szigeti is;
messzi tolták maguktól a kancsót, nem érdekelte őket, hogy csillagászati
összegeket kellett fizetniük a családtagoknak, hogy beszerezzék számukra. Mit
számított egy pusztulásra ítéltetett világban? Semmit az égvilágon. De jobb
volt nem kockáztatni, márpedig Zeke gerincvelői folyadéka lehetőségként ott
lapult; Eren sosem tudta, mire készült a bátyja.
Vajon mitől öregedett meg ennyire?
Ez
egy olyan kérdés volt, ami egyre inkább foglalkoztatta.
Zeke
mintha összeroppant volna, mióta Abelt megkoronázták, és arra sem mutatott
hajlandóságot, hogy megválaszolja, miért Frieda oldalán szállt bele a csatába.
Miért ment szembe Floriannal? Tudta jól – vagy legalábbis tudnia kellett! –,
hogy a lány felfalta Lady Tyburt. Ennyire piszkálta volna a csőrét, hogy
elvesztették a szövetségesüket? Nem bízott a lányban, mert a Reiss családhoz
tartozott? Ő is úgy gondolta, hogy dühítő, amiért elvette a Tybur családtól az
erőt? Ezek olyan kérdések voltak, amikre Zeke akkor sem válaszolt, mikor Eren
dühösen nekilökte a falnak. Megragadta az ingét, vadul szorongatta, és keményen
állta Zeke higgadt tekintetét.
– VÁLASZOLJ! – ordított rá, Zeke viszont csak mosolygott.
–
Majd megérted – felelte, és Eren ekkor orrba vágta. Armin kikerekedett szemmel
kapott a karja után. Jean és Connie elismerően füttyentettek, Sasha arcából
kifutott a vér, Mikasa pedig pillanatok alatt ott termett mellette, hogy…
megállítsa? Vagy azért, hogy támogassa? Egyedül Florian Reiss őrizte meg a
hidegvérét, nyugodtan állt, szája szegletében mintha mindentudó mosoly is
feltűnt volna.
–
Miben mesterkedtek? – zihálta Eren a kérdést. – Ellenségek lennétek egy fedél
alatt? Nem szégyellitek magatokat?
–
Talán jobb lenne, ha lenyugodnál – javasolta Zeke higgadtan. – Amíg nem tudsz
semmiről, addig ne ítélkezz vaktában. Nem erre tanítottalak kiskorodtól fogva?
–
Sok mindenre tanítottál, bátyám, de…
–
De úgy látszik – szakította félbe simulékony
hangon –, azt az egyet nem sikerült a fejedbe vernem, hogy vannak idők, amikor jobb, ha nem kérdezősködsz. Ha szépen
kivárod, hogyan alakulnak az események, és akkor, ha jobban kibontjuk őket, te
magad is jobban meg tudod érteni. A türelem
sosem volt az erősséged, Eren, de most erre kérlek. Türelemre és bizalomra. –
A szemébe nézett, szelíden mosolygott, és Erent elöntötte a bűntudat. Zeke
utolsó hónapjai voltak ezek, talán éppenséggel az utolsó napok, mert a pontos
órában nem lehetett biztos, ő pedig kitámadta, vádaskodott, s nem szégyellte
magát érte. – Bízz a bátyádban, bízz a bajtársaidban – simította a vállára a
kezét. Erős, mégis gyengéd érintése volt, normális esetben könnyeket csalt
volna Eren arcára. Így is küzdött velük, így is erősnek kellett mutatnia magát
a megannyi tekintet kereszttüzében, és Zeke büszkén figyelte, büszkén és atyai
mosollyal az ajkán, kedvesen és lágyan, ahogyan mindenki is. – A bizalom a
legfontosabb ebben a kegyetlen világban.
Eren
lehunyta a szemét, lassan bólintott egyet.
Egyszer
sem kérdezősködött többé, de titokban mindig a bátyját leste. Mire készülhetett
éppen? Mi járt a fejében? Mit tervezett? Hogyan tovább?
Bárhogyan is lesz – gondolta –, tudom,
hogy mindig számíthatok rád. Testvérek vagyunk… és ugyanazt akarjuk. Ugyanazért
küzdünk… A szabadságért. A családunkért. A világért. Hiszem, hogy ketten többre
vagyunk képesek. Hiszem, hogy valamiféle csodát tudunk teremteni… Ha nem is
úgy, ahogyan egykor megálmodtad, Zeke… Ha nem is úgy hozzuk el a szabadságot a
világ számára, hogy közben pusztulásra és kihalásra ítéljük a saját fajunkat,
tudom, hogy ketten képesek vagyunk rá, hogy találjunk megoldást. Ahogy mondtad,
bízom benned. Remélem, te is bízol énbennem.
A
Támadó elárulta a titkot, Ymir megmutatta a sötét és boldogtalan jövőt. És azt
a fényes, idilli békét is, ami valamennyi háború után el szokott érkezni. Azt,
amire mindannyian vágytak, a szabadság gyönyörűséges ízét.
Nem hiszek az átokban – nézett egyenesen Florianra. A lány szótlanul ült, az
asztal alatt a kezét tördelhette. Izgulhatott, amiért Willy nem kímélte. Nem hiszek Karl Fritz erejében sem. Csak
saját magamban hiszek, meg a barátaimban, akik mindig is mellettem álltak.
Ördög, Isten, sors, minden újra meg újra. Nevetséges. Saját magunk kovácsai
vagyok, és meg fogom mutatni Ymir Fritznek is, hogy ki tudok törni a hatalma
alól.
A
fülében csengtek „Bagoly” szavai: Ha meg
akarod menteni Mikasát és Armint, meg persze mindenki mást…
Be
kell fejezned a küldetésedet.
Itt az idő – gondolta. Pontot
teszek a végére… és ha ez kell ahhoz, hogy béke legyen, akkor én hajlandó
vagyok rá…
Meghozom a végső áldozatot, bármi
áron.
Megjegyzés: *Johanna Jaeger – nem tudjuk, hogy hívják Eren apai
nagyszüleit, így bátorkodtam én nevet adni nekik. Valamiért szeretem a
gondolatát, hogy Eren nagymamáját Johanna Jaegernek hívják, így egy másik
történtemhez hasonlóan itt is így hívják. Elképzelhető, hogy a későbbiekben
megmaradok emellett a többi sztorimmal kapcsolatban (kivéve, ha valamilyen
csoda folytán ki nem derül az igazi neve). Jelentése „Isten kegyelmes”. Talán a lánya elvesztését követően mégiscsak kap
egy kis boldogságot… Jelentheti itt akár ezt is.
**
Jephthah Jaeger – azért választottam ezt a nevet, mert Jephthah, vagyis Jefte
egy bíró volt, aki fogadalmat tett, miszerint ha Isten megsegíti őt, és győzni
fog a csatában, feláldozza neki azt, aki elsőként jön elé a háza népéből.
Pechére legkedvesebb lánya volt, de megtartotta a fogadalmát. Kicsit Faye Jaeger szomorú esete motivált a
névválasztásban, akinek a haláláért Mr. Jaeger sosem állhatott bosszút. Nagy valószínűséggel
más történetben nem ragaszkodom a neve mellett.
***A
Tybur család tíz tagot számlál a manga alapján. Ebből biztosra tudjuk, hogy
Willy és Lady Tybur testvérek, és a panelt megnézve jól látható, hogy négy
kiskölyök van, egy idősebb (kb. tizenkettő-tizenhárom lehet?), két nagyon öreg
felnőtt, és egy látszólag nem túl fiatal, de nem is annyira idős hölgy. Azt a
logikát követve, hogy ez az utóbbi hölgy, aki folyamatosan kíséri ide-oda
Willyt, szemmel láthatóan nem egy-két évvel idősebb nála, nem lehet ezért a „felesége”,
így az „anya” szerepben tetszeleg ebben a történetben. A két nagyon öreg
felnőttre a „nagyszülő” szerepet osztottam, a gyerekekre meg Willy és Lady
Tybur „testvéreit”. Aztán ha mégsem, akkor mégsem (bár nem hinném, hogy ez
valaha is kiderül).
****Louise
– a lány, akit Trostban anno Mikasa megmentett – tizenöt éves, ezt tudjuk a
mangából. Colt szerintem idősebb nála – valamiért szeretem azt a gondolatot,
hogy olyan tizenhét körül lehet, mint anno Zeke, amikor átörökölte az óriáserőt
–, és Eren öccse meg tizenöt, mint Louise. Ha tévedtem volna Colt korát
illetően, sajnálom, nem hinném, hogy a közeljövőben változtatnék rajta. Egyszer
már említettem, Eren féltestvérei, Callum és Grace visszatérő karakterek – mint
a sokat hangoztatott Yvonne néni a balhés kölykeivel –, és ha már Callum mindig
tizenöt éves, így Colt mindig idősebb lesz egy kicsit. Ez ilyen kifacsart
logika, amihez szeretem tartani magamat. :D
Egy
kicsit pedig beszélnék a Reiss családról. Tehát ebben a történetben is kapunk
egy várandós királyi leszármazottat – és azt mindig is tudtam, hogy Abel királynő
lesz, eleinte viszont Historia lett volna a „szerencsés” kiválasztott, aki
terhes is lesz. (Végül meggondoltam magam, és elsősorban Abel lett az.) Hogy ki a gyerek apja… Sok lehetőség
nincs, majd kiderül, melyik mellett döntöttem.
Az
Eren/Florian szál nagyjából ennyi is lett – ugye, hogy észre sem vehető?
Eleinte többre terveztem, de akkor meg rövidebb időre szántam az Eren/Pieck
szálat, viszont így, hogy már bőven a húszasoknál tartunk, lassan ideje
mindenkit boldoggá tenni, és mivel ez egy Levi/Eren illetve Pieck/Galliard
történet, nem fér bele, hogy Eren hosszabb románcba bonyolódjon Florian
Reisszel. De igen, jól értettétek (ha egyáltalán lehetett érteni, mert
igyekeztem nagyon jelentéktelenné tenni a dolgot), közös gyereket akartak. És
igen, Florian meddő. Ez valami
olyasmi, amit a kezdetektől fogva tudtam. (Emlékeztek, amikor nemcsak Historia,
hanem a többi Reiss is fel kellett vegyen egy álnevet? A vezetéknév – a Lenz –
adott volt, de kellett keresnem egy-egy keresztnevet is hozzá, és hát, Florian
a Sarah Lenz nevet választotta. Sára a Bibliában Ábrahám felesége volt, és
köztudottan nagyon hosszú ideig meddő.
Igazából ezt is egy utalásnak szántam, mert imádom a nevek eredetét.)
És
mondhatni, kezdünk a finisbe lépni a történet szempontjából! Vagyis inkább úgy
fogalmazok, hogy az utolsó harmad felé – nagyjából 40 fejezetes lesz a történet!
Most, hogy Paradis és Marley is úgymond valamiféle szövetségre lelt, lassan
megmutatkozik az igazi ellenség, és a még meglapuló titkok is hamarosan
felfedésre kerülnek.
(Zeke/Frieda
szál nem felejtős, igenis létezik!)
Folytatás hamarosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése