13. felvonás
„amelyben szó esik bizalomról, és megszületik egy
újabb döntés”
Zeke terve egyszerű volt és
borzalmas, Eren nem tudta elképzelni, hogy egyezhetett bele Levi hadnagy
ilyesmibe. Az Alapító erejét át kellett örökíteni valaki olyanra, akit nem
kötött az ideológia, az majd kirobbantja a falakban lapuló kolosszális méretű
óriások, azok pedig megkezdik vándorlásukat a világban – léptük nyomán minden fel fog perzselődni. Egyedül
Paradis szigete fogja túlélni a brutális pusztítást – a falak mögé zárkózva,
elszigetelve a világtól maradnak fenn, és gyakorlatilag nagyhatalommá emelik ötven
év elteltével Eldiát. Nem lesz ellenfelük, hiszen senki sem marad életben
rajtuk kívül, s eljön a béke, Ymir népe végre megpihenhet.
Ez a „csodálatosan zseniális” terv
természetesen nem tartalmazta az erő visszaadását. Az erőt nem lehet
visszaadni, állította Zeke makacsul, és fáradtan sóhajtva nézett végig öccse alakján.
Talán ez volt az utolsó esély. Adott Erennek még egy utolsó esélyt, hogy jól döntsön, Eren azonban nem akart élni a
lehetőséggel.
– Tehát… Paradis oldalán állsz? – kérdezte
remegő hangon. – A saját öcséd ellen fordulsz?
– Inkább te fordulsz a tulajdon
bátyád ellen – felelte erre Zeke; szeméből sütött a csalódottság. – Sosem
gondoltam volna, hogy ezt fogod tenni.
– Én nem gondoltam volna, hogy pont
te legyél ennyire ostoba! – kiáltotta. – Még Mikasa és Armin is megértették!
Még Ackerman francos új osztaga is érti, hogy mit kell tenni! Nem azt, amit
Frieda akar!
Zeke-nek a szeme sem rebbent.
– Nem akarlak bántani, Eren – mondta,
a hangjában gyengédség bujkált. – Nem felejtettem el, hogy ki vagy. Az öcsém vagy, Eren. Az öcsém, aki össze van zavarodva… Aki azt
hiszi, ha megy a saját feje után, minden helyre fog jönni. Hogy megoldhatja
teljesen egyedül… Nélkülem…
Eren jeges pillantással jutalmazta
meg.
– Sok mindent meg tudok csinálni
nélküled is, Zeke – közölte vele fagyosan.
– Valóban. – Bátyja szórakozottan
bólintott. – Meg tudod csinálni, ez igaz, de nem eléggé jól, márpedig háborúban
állunk, Eren. Egy háborúban nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak
valamennyire vigyük véghez a tervünket. Abban a hiszemben lennél, hogy csak
Marley az ellenségünk? Te magad is láttad, hogy szeretett szülőföldünknek is
miféle ellenségei voltak. Gondolj csak a Slava erődre. Gondolj arra, miféle
fegyverekkel kellett szembenéznünk. Léteznek már olyanok is, amik megbirkóznak
az óriások erejével. Gondolj arra, hogy pusztán a Felderítő Egység hány
óriással győzött, kiket tudott leteríteni. Bertolt, Annie, Lady Tybur… –
sorolta. – Jelenleg mind Paradis kezében vannak az óriásaik, pedig ők nem is
tudták először, mivel állnak szemben.
– A világ…
– A világnak pusztulnia kell, Eren.
Megérett már a pusztulásra.
Eren felszisszent.
– Őrült
vagy – suttogta döbbenten. – Ez az egész egy őrület. És én még ki akartalak
szabadítani…
– Ha lenne más módja a győzelemnek… –
Zeke hangja óvatossá vált, valami felcsillant a tekintetében. – Ha lenne más
mód, azt hiszed, nem azt választanám?
Tehát
lenne más mód? – ráncolta a
szemöldökét Eren.
Zeke-nek volt egy terve, és most
mindketten nagyközönség előtt álltak.
Zeke-nek
lenne még egy terve? Egy igazi terv?
Visszafojtotta a lélegzetét. Úgy
érezte, nem maradt más választása.
Összeakadt a tekintetük, próbálta
belőle kiolvasni az igazságot. A bátyjának voltak titkai, olyanok is, amiket
nem kötött senki orrára. Olyanok, amiket biztosan Levi hadnagy előtt is
elhallgatott. Ezekre utalt volna? Vajon felfigyelt még rajta kívül valaki más
is erre a kis közjátékra? Levi hadnagy gyanakodott volna Zeke-re? Mit tenne, ha
ugyanúgy választásra kényszerülne, mint Eren?
– Ne mozdulj, Eren – fenyítette a
hadnagy. – Mégiscsak Zeke öccse vagy, nem szívesen nyársalnálak fel a kardomra
– lendítette meg fegyverét. Ha ezt fenyegetésnek is szánta, és teljességgel
komolyan is gondolta, Eren nem érzett félelmet.
– Az a baj, Zeke… – sóhajtott fel –,
hogy neked nem kellett volna ellenem fordulnod. Mielőtt félreértenéd – emelte
fel a kezét, mikor Levi tett egy lépést előre, és már iramodott is volna meg
felé, hogy harcképtelenné tegye –, én sem felejtettem el, hogy ki vagy. Tudom,
hogy a bátyám vagy, éppen ezért nem akarlak bántani. Nem fogok harcolni ellened
– jelentette ki nyugodtan –, de nem várhatod el tőlem, hogy úgy tegyek, mintha
mi sem történt volna.
– Ezt hívják patthelyzetnek –
hunyorgott rá fivére. – Akkor meg mit szándékozol tenni, öcsi?
– Amiről te beszélsz „terv”, az
valójában Frieda terve. – Eren tisztán emlékezett, mit mondtak a többiek,
amikor összegyűltek tanácskozni. – Nem tudom, pontosan mi jár a fejedben, de
nem kellene ennyire alábecsülnöd. Számítottam rá, hogy ez fog történni, még ha
nem is akartam elhinni. Kényelmes ebben az erdőben, mi? Kivontad magadat a
forgalomból. Paradis megássa a világ sírját, és még csak felelőssé sem lehet
tenni téged, hiszen te magad nem csináltál semmit. Csak várod a percet, amikor
átörökítheted az erődet valaki másra. Valaki olyanra, gyanítom, aki a királyi
család tagja, hiszen mindketten tudjuk jól, mitől olyan különleges a Bestiád.
Azért, mert Fritz vére csörgedezik az ereidben.
– Eren…
–
Nem! – Eren dühtől remegő hangon
vette el a lehetőséget testvérétől, hogy megvédje magát. – Elég volt, Zeke. – Fölemelte a kezét, jobb tenyerén mélynek
tetszett a seb, amit a kardja élével ejtett korábban – mindeddig nem látszott,
ahogy vékony csíkban folyt le a vére. Most, hogy megnyitotta az öklét, és nem
erőlködött, hogy kordában tartsa a folyást, még jobban szétnyílt a seb; vére
ömleni kezdett, a felderítők közül pedig többen levegő után kaptak, ahogy
megérezték vesztüket.
Biztosítanom
kell – kattogott az elméje –, hogy azt higgyék, Zeke az ő oldalukon áll.
Azok után, amit tett, biztos vagyok benne, hogy nem bíznak meg benne annyira…
Még akkor sem, ha jelenleg Levi hadnagy támogatását élvezi. Ha tényleg volt
egy másik terve, vajon azután is Levi támogatását élvezni? Minduntalan ide
kalandoztak vissza a gondolatai; torkát összeszorította az aggodalom. Egy
Ackerman ellen csak egy Ackermannak volt esélye… és Mikasa itt lapult a
közelben, várta a tökéletes pillanatot, hogy Eren jelt adjon neki, és
támadhasson… Vajon szükség lesz rá? Meddig kell elmenniük, ha meg akarják
menteni a világot, és be akarják fejezni a küldetést?
– Eren! – Hallotta a bátyja
figyelmeztető kiáltását, látta, amint Levi hadnagy előrelendült… De minden
olyan gyorsan történt, hogy senki sem tehetett semmit. Egyetlen pillanat –
egyetlen döntés; nem több, nem kevesebb. Levi kardjának éle súrolta a nyakát –
az aranysárga szikrák addigra már pattogni kezdtek a teste körül, és Levi is
észlelhette a vesztét, mert azonnal ösztönösen hátrébb ugrott, Zeke pedig… Zeke
gyakorlatilag kettőjük közé vetette magát, szeme aranyként
izzott fel az átváltozás erejétől, és olybá’ tűnt, mintha a testével védelmezte volna a hadnagyot,
miközben körülöttük mindent és mindenkit a magasba röpített a
detonáció…
A két óriás kidöntött fák között
egyenesedett fel. Mindkettőjük teste füstölgött, Zeke tenyerét szorosan a
földnek támasztva tartotta, így mentette meg a hadnagy életét. Körülöttük
szétszaggatott vagy elevenen sült tetemek hevertek szerteszét – azok a felderítőknek,
akik mostanáig Zeke-et őrizték a királynő utasítására, esélyük sem volt, hogy
életben maradjanak, minek után Zeke és Eren egyszerre változtak át. De nemcsak
ők pusztítottak: távolabb tőlük, a hatalmas fák erdejének egy része is teljesen
megsemmisült, ahogy a Kolosszális Óriás hatalmas, forró teste kitűnt a
rengetegből. Abban a pillanatban, amikor Eren szétnyitotta az öklét, és
megjelentek az első szikrák, Armin megértette, hogy most kell cselekednie, és a
saját átváltozásával Zeke-hez hasonlóan a védelmébe tudta venni Mikasát és
Floriant. Az árulás egyértelmű volt, nyílt és erőteljes, mégsem volt szükség
fegyverekre – a felderítők halottak voltak, Zeke pedig a földre szorította Levi
testét. Ha a férfi sértetlenül is megúszta – márpedig Eren nem kételkedett
benne, hogy Zeke idejében reagált, és így a hadnagy egyetlen karcost sem
szenvedett el –, akkor sem tehetett bennük kárt; teljesen ki volt szolgáltatva
a Bestia erejének. Hiába volt Ackerman, az óriások túljártak az eszén. Zeke és
Eren közösen döntöttek afelől, hogy megölik a felderítőket, Zeke pedig egymaga
döntött úgy, hogy nem hagyja meghalni Levit.
– Ennek nem így kellett volna
elsülnie… – mormolta végül Zeke; hangja mélyen szólt és karcosan. – De
nem hagytak más választást, nem igaz? Háborúban állunk, és ebben a háborúban
nem létezik „jó” és „rossz” oldal. Mi a saját oldalunkon állunk, nem igaz,
kisöcsém?
Eren kitépte magát az óriása
nyakszirtjéből, nekitámaszkodott a Támadó testének. Arcán vörösnek és mélynek
tetszettek a barázdák, az óriássá változás egyértelmű jelei, testét pedig
fáradtnak érezte, noha nem kellett csatába vonulnia a testvére ellen.
Elérkezett az igazság pillanata, az merítette ki annyira, hogy majdnem
megcsúszott a tenyere, ahogy megkapaszkodott az óriásában. Soha életében nem
gondolt bele, hogy valaha is szembe kell szegülnie a bátyjával… Most, hogy
majdnem megtörtént, megrémisztette a lehetőség. Zeke egy olyan ember volt, aki
egész életében támogatta. Aki kihúzta a bajból, szemrebbenés nélkül hazudott a
kedvéért mások előtt, hogy aztán, ha kettesben maradtak, alaposan leteremtse,
és aki gondolkodás nélkül a megmentésére sietett, valahányszor harcolniuk és
ölniük kellett Marley nevében.
Ha
most tényleg elárultál volna, azt nem éltem volna túl… – nézett mélyen a Bestia szemébe. Sok mindent meg tudok csinálni nélküled is… De szükségem van rád.
Nélküled már nem vagyok ugyanaz… Nem vagyok az a fiú, akit annak idején
elhoztál erőszakkal Shiganshinából. Nem vagyok az a fiú… és ezt mindenki kezdi
belátni. Mikasa, Armin… Úgy választottak engem, hogy tudják, már nem az vagyok,
akinek megismertek. De hajlandóak elfogadni ezt az új énemet is, amely
végérvényesen és visszafordíthatatlanul elkötelezte magát a saját oldala
mellett. Harcos vagyok és katona is… Szabad
vagyok, a magam ura.
Zeke felsóhajtott.
– Felnőttél, Eren – mondta
lágyan. Eren úgy képzelte, az óriása belül talán mosolygott is. Talán
éppenséggel büszkén mosolygott, hiszen a pillantása is melegségről és
büszkeségről árulkodott. Megszűnt a remegése, ahogy a Támadót fogta.
– Van egy másik terved is, jól
sejtem? – Ellentmondást aligha tűrően kérdezett; Zeke kezdett az agyára menni a
titkolózásával. – Az erő nem maradhat Frieda kezében, ezért úgy döntöttünk,
elragadjuk tőle. Mindannyian –
hangsúlyozta – döntöttünk így, Zeke. A harcosok… Mindannyian támogatnak benne. Nem tudom, eljutott-e hozzád ez a
hír… Pieck, Galliard… Reiner… Szövetséget
kötöttünk, Zeke. Megtörtént, amiről azt hittük, sosem fog megvalósulni:
félretettük a nézeteltéréseinket, megbocsátottunk egymásnak, és készen állunk
rá, hogy ezt a háborút közösen vívjuk meg.
– Nemcsak Frieda jelent veszélyt…
Nemcsak az őt támogató emberek veszélyesek, és nemcsak Marley az… Te nem
ismered úgy a világot, mint én, kisöcsém, de az egész világ ellenünk van. Ez a
világ megérett a pusztulásra, ezt nem véletlenül mondtam. Van egy tervem, ez
igaz, de… nem garantálom, hogy sikerrel fogunk járni.
– Ha nem próbáljuk meg, nem
tudhatjuk.
– Úgy van. – Zeke most biztosan mosolygott. – Történjék
bármi, Eren, én sosem foglak elárulni… Ezt az egyet vésd jól az eszedbe. Legyen
bármilyen kegyetlen is ez a világ, a bátyád segítségére mindig számíthatsz.
Ahogyan tudom jól, hogy én is minden körülmények között számíthatok rád,
kisöcsém. Kérlek, bocsáss meg, amiért annyi éven át eltitkoltam előled az
igazat. Amikor kimenekítettelek Shiganshinából, nem tudtam, mit teszek. Nem
tudtam, kihez legyek igazán hűséges.
– Nem tudtad, hogyan lehetek az
öcséd, ha Paradis szigetéről származom. – Eren bólintott. – Világos – mondta. –
Azért választottad az emlékeim törlését, mert nem hagyhattál magamra. Az
anyámat felfalták, apa eltűnt… és az óriások ott voltak körülöttünk, és te
féltél, hogy valami bajom fog esni, igaz? Nem akartad, hogy magamra maradjak.
Hogy teljesen egyedül legyek a nagyvilágában… de tudtad azt is, hogy nem hozhat
csak úgy Marley nyakára egy kiskölyköt. Egy olyan kölyköt, amilyen én is voltam
gyerekként: lobbanékony természetű, akaratos kiskölyök, aki nem fogadott szót,
és akit nem érdekelt, ha megszidták. Ha nem törlöd az emlékeimet, Marley
gondoskodott volna róla, hogy ne legyek annyira indulatos, igaz? A könnyebb
utat választottad, és egy nap… elárultad volna, igaz? – kérdezett rá végül
csendesen. – Ha nem bukkan fel Armin… Elárultad volna, igaz? – És mikor Zeke
óriása igen helyett bólintással felelt, különös hang tört föl a mellkasából, a
megkönnyebbülés szaggatott sóhaja. Mintha mázsás súly gördült volna a válláról…
Tudta, hogy Zeke-kel az oldalán bármire képes lesz. Tudta, hogyha a barátai
támogatni fogják, nincs mitől félnie. Éveken át küzdöttek együtt a harcmezőn,
úgy ismerték egymást, mint a saját tenyerüket. És ami az új szövetségeseit
illette, lehet, hogy mindannyian sokat változtak, de Mikasát és Armint attól
ugyanúgy közel érezte a szívéhez, mint gyerekkorában. Az emlékeket nem lehetett
csak úgy kitörölni. A jelent és a múltat összevegyítve kötöttek szövetséget, valami
olyasmit készültek megmutatni a világnak, amelyre mindezidáig még nem volt
példa.
– És most mi legyen, Zeke? Hogyan
tovább? Még hány ártatlan ember vére fog tapadni a kezünkhöz, amíg meg nem
értetjük a világgal, hogy az eldiaiak nem jelentenek veszélyt… Hogyan tehetnénk
ezt… – hagyta annyiban; az idegesség szüntelen kaparta a torkát. Valami
olyasmire készültek, amit mások egyszerűen csak úgy neveztek, „lehetetlen”; amely, ha mégis sikerül,
maga lesz a „csoda”.
Zeke előbújt az óriása mélyéből,
szorítása Levi hadnagy teste körül enyhült. Eren letekintett, az ajkába harapva
vette észre a férfi kezét, amint kinyúlt Zeke ujjai között, s a földbe markolt.
Zeke figyelmét sem kerülte el, az óriása szeme felvillant egy pillanatra,
erősebben szorította a földnek. A hangos nyögés, amelyet Levi hallatott,
szemlátomást megrendítette Zeke-et.
A két testvér tekintete megállapodott
végül egymáson; Zeke arca magabiztosságot sugárzott. Elmúlt a fenyegetettség
érzete, hűséges fivér szólt most hűséges fivérhez.
– Bízol bennem, Eren?
– Na és te bízol bennem, Zeke? –
kérdezett vissza.
Zeke szája szegletében futó mosoly
bújt meg.
– Igen – felelte. – Az öcsém vagy.
– Te pedig a bátyám. Bízom benned.
– Akkor menjünk! – intett. – Jól
mondtad: nem halogathatjuk tovább, most azonnal Frieda királynőhöz kell
mennünk, mielőtt túl késő lesz… Az erőt el kell tőle ragadni, és utána… Hizuru
az a hely, ahol jelenleg bujkáltok, jól sejtem? – Eren óvatosan bólintott
egyet. Folyton emlékeztette magát rá, hogy Levi mindent hall, és még korántsem
bizonyosodtak meg afelől, hogy kinek az oldalán áll. Zeke viselkedését elnézve
talán Zeke maga sem tudta, hogyha eleresztené, vajon nem kell-e majd szembenézniük
a legendás Ackerman-erővel.
De
ha te bízol bennem – gondolta –, akkor én is bízhatok benned. Ha te úgy
döntesz, megbízol benne, akkor én is belé fektetem a bizalmamat. Ilyen
egyszerű. Rajtad áll vagy bukik a dolog, Zeke. Ezt a döntést te fogod meghozni,
nem én.
– Menjünk. – Hangosan csak ennyit
mondott. Zeke-re várt, mire testvére lazított egy kicsit a szorításon, és ahogy
összeakadt a tekintetük, sok mindent ki tudott belőle olvasni. Zeke időt kért, lehetőséget, hogy tárgyaljon Levijal, hogy megértesse vele a küldetésük fontosságát, Eren pedig megadta neki. Menjünk, gondolta. De várok rád. Hagyom, hogy kettesben beszéljetek… És aztán, ha
döntöttél a sorsa felől, folytatjuk a közös utunkat.
A Kolosszális hatalmas teste
füstölgött – Armin arcán mély nyomokat hagyott az átváltozás. Eren remegve
csúsztatta a tenyerébe a kezét, izzadt ujjaik összekulcsolódtak. Armin
megszorította, fáradtan mosolygott. Győzelmet értek el, de nem a végső
győzelmet – az még váratott magára. De Armin büszke volt rá; a szeméből csak
úgy ragyogott valami megmagyarázhatatlan érzelem, impulzív és szívmelengető,
hogy Erennek nyelnie kellett, és uralkodni magán, mert hirtelen sírni támadt
kedve.
De
nem fogok – döntötte el. Erős maradok.
Élesen szívta be a levegőt, görcsösen
szorongatta Armin jobbját.
– Ismered Zeke tervét? – Armin
egyszerűen kérdezett. Egyszerűen, egyenesen és őszintén. Eren éppolyan egyenes
és őszinte választ adott, nem látta értelmét, hogy tiltakozzon. Megrázta a
fejét, és nemet suttogott. Fogalma sem volt, mit tervezett valójában Zeke,
mégis a kezébe helyezte az életüket, a világuk sorsát, mert megbízott benne. Mert fivérek voltak, és Zeke világéletében
azért küzdött, hogy jobbá tegye az
életüket. Hogy megmentse Eldiát.
– Jól van. – Armin érintése az arcán
finom volt, simogató és gyengéd. – Ha azt mondod, hogy bízhatunk benne, akkor
bízni fogunk.
Eren bólintott.
Bízni…
Armin kezét szorítva, lassan
megindultak a kidőlt fák között.
Frieda
– gondolta.
Jövök.
Megjegyzés:
Majdnem elfelejtettem frissíteni,
annyira jellemző rám. :D Viszont rossz hír, ez az utolsó megírt fejezet, a
többiből már csak néhány jelenet íródott meg előre. Mindenféleképpen szeretnék
ráállni erre a projektre, és minél hamarabb befejezni. Nem bánom, hogy újra
kellett írnom ezeket a részeket, jobban szeretem így, hogy merre halad a történet,
remélem, nektek is tetszik. :-)
Részlet a következő fejezetből:
„A
királyi palotát üresen találták, a királyi család tagjai, beleértve Historia
Reisst, elmenekültek. Csupán romok vártak rájuk, emlékek, amelyek fölidézték
Erenben az első és az utolsó pillanatot, amelyet a trónteremben tölthetett,
mielőtt Galliard előtört volna a mélyből. Ez sok mindent jelentett egyszerre,
Eren mégsem tudta, hogy melyikre gondoljon előbb. Nyugtalan érzés lett rajta
úrrá, ahogy az elhagyatott épület folyosóit járta. Ennyi lett volna? Paradis
királynője felmenőjéhez hű maradván, egyszerűen elmenekült az esküje miatt?
–
Nem tetszik ez nekem – morogta Galliard. – Minden annyira csendes. Szinte
már túl csendes.
– Igen… – Eren a torkában érezte a szívét. – Tudta, hogy el fogok jönni hozzá. Látta…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése