Sziasztok!
Hoztam
egy nagyon rövid kiegészítő fejezetet Az óceán túloldalán című
történetemhez. Ebben a fejezetben Abel Reissről olvashattok majd egy kicsit,
hogy jobban megértsétek, pontosan mi is történt vele valójában, és hogy
jutottunk el oda, ahová.
Figyelmeztetés: 90+ manga spoiler, Levi/Abel (még ha tiszavirág életűen, de akkor is
megjelenik a páros – ne utáljatok érte annyira)
Megjegyzés: Ismételten késtem a fejezettel, de azért igyekszem… :D
És hamarosan mangafejezet is, ne felejtsétek el!
(A
fejezet végén megint csicsergek egy sort.)
23,5.
fejezet
Karl és a Világ Királynője
Gyerekkorában
hallotta először – kellemes, mély hang volt, valakiére nagyon emlékeztető.
Eleinte nem tulajdonított neki jelentőséget; az anyja is azt mondta, a gyerekek
gyakran találtak ki maguknak képzeletbeli barátokat – így hát Karl is amolyan képzeletbeli barát lett
Abel kicsi világában. Ő ültette el benne azokat a furcsa gondolatokat, amik az
erőről szóltak, ő vette rá, hogy tegye le a rongybabát, és próbálja magát
jobban belevonni az eseményekbe.
Uri
bácsi Friedát részesítette előnyben. Nem Urklynt, aki csakhamar Frieda fölé
nőtt az egyik nyár alatt, véletlenül sem Dirket. Frieda számított, és a
családban mindenki vele foglalkozott. Az apjuk, az anyjuk, a nagybátyjuk… Még a
család kutyája, Kenny is megemelte a kalapját a „kisasszonyka” előtt, ahogyan ő
fogalmazott, és néhanapján Uri bácsi irodájában arról sugdolóztak, mi lesz
majd, ha „lejár az idő”.
Az
idő…
Abel
gyűlölte az „időt”. Hamar megfogadta,
hogy soha, semmilyen körülmények között nem fogja átörökölni az erőt Uri
bácsitól, sem a testvéreitől, ha esetleg Uri bácsi már átadta volna a
„szörnyeteget”.
A
sors iróniája, hogy néhány év alatt ő maga is mennyit változott.
A
fülébe suttogták a bűnre csábító szavakat, a hang az elméjében egyre inkább egy
olyan út felé terelte, amire soha sem akart rálépni – és aztán Uri ideje
letelt, Frieda átörökölte az erőt, felnyitotta a szemét… és a hang az elméjében
üvöltött, amiért nem talált utat a megfelelő testbe.
Abel
nem értette.
Semmit sem értett.
Királynőnek kell lenned – mondta neki Karl. A
falak uralkodója, a világ királynője. A nővéred tizenhárom évet kapott, a
tizenharmadik év végére csonttá és bőrré fog aszalódni, az enyészeté lesz… S
ideje vége felé érkezve nem marad más lehetőség számára, mint az öngyilkosság.
Ez az, amit a családotok évszázadok óta csinál. Újra meg újra átadja az erőt
egy újabb meg újabb hordozónak. Frieda is ezt fogja tenni.
Királynőnek kell lenned, csengtek a szavak Abel fülében. Királynőnek, miközben
nem akart az lenni, versenyzőnek, miközben sosem akart rosszban lenni a testvéreivel.
Magán érezte Dirk rosszalló tekintetét, valahányszor összeszólalkozott
Friedával vagy Floriannal, s amikor kutyának nevezte az Ackerman család
tagjait, tisztán tudta olvasni a csalódottságot is idősebb testvérei arcán.
Ne törődj velük – mondta ekkor neki Karl. Te királynőnek születtél, mindenki fölé magasodsz.
De
Abel nem ezt akarta, nem erre vágyott.
És
mégis Karl akaratának megfelelően cselekedett.
Voltak
pillanatok, amikor nem tudatosult benne, hogy Karl akarta, hogy megtegye, hogy ő
vágyott rá olyannyira, hogy nem fogta vissza magát, nyomban cselekedett.
Ellenszegülni Frieda akaratának, megindulni az óceán túloldalára… Gyűlölettel
csöpögő hangon beszélni Eren Jaegerrel, megvetni a fiú puszta lényét is.
Volt
egyáltalán olyasmi, amit ő akart?
Amikor
a karját nyújtotta Levi felé, és a férfi a nyakát csókolta, s mindketten a
falnak préselődtek… Talán azt akarta ő igazán, talán akkor érezte azt először,
hogy a nyomás eltűnt az elméjéből, s Karl mintha mélyen elszunnyadt volna.
Az eskü – gondolta. Az
első király esküje nem fog többé.
És
ez még jóval azelőtt volt, hogy Frieda felszabadította volna az embereket.
Jóval azelőtt, hogy napvilágra hozta volna az elveszett emlékeket, Abel Karl
árnyékában rájött, hogy mi folyik a világukban, ám nem tudott kikerülni az
elméjét elnyomó irányítása alól.
Aztán
valamikor megsemmisült.
Vajon mikor? – tűnődött el. Mikor
váltam végleg Karl Fritzé?
Most
már nem tudta megmondani, hogy melyikük volt Karl, és melyikük volt ő. Karl a
lénye részévé vált, köré fonta a hálóját, nem eresztette, és Abel cselekedett,
sürgette az idő, hogy óriássá változzon, megérezte Frieda vesztét. A szérum,
meg kellett találni a szérumot! És aztán megtalálta, és amikor mindenki
visszautasította, hogy segíteni fog, egyedül csak az a szerencsétlen, naiv fiú
ismerte el az igazát…
–
Most már tudom, mi a feladatom – mondta neki határozottan. – Az ördögöt kell
szolgálnom.
De az ördög nem én vagyok – rázta a fejét Abel. Én a királynőd vagyok.
De
nem számított, Floch – mert talán így hívták – átadta neki az injekciós tűt.
Királynőnek hívta, Ördögnek az
ördögök között, Eldia egyetlen, igaz megmentőjének, aki talán el tudja végleg
söpörni a világban uralkodó iszonyatot.
Abel
a kezébe vette, nem remegett, nem érzett félelmet, csak a dicsőséget. Annyira
régóta várt erre a pillanatra! Kétezer éve, két hosszú ezer éve, és most mindent jól fog csinálni. Ha Floch azért
született a világra, hogy az Ördögöt segítse, ő maga azért, hogy elhozza a
békét a világra. A falak uralkodójaként, a világ királynőjeként ő volt az
utolsó remény, az egyetlen, aki valóban felszabadíthatta Eldiát.
Legyen vége a szenvedéseteknek, drága
barátaim.
Legyetek szabadok – szegte fel a fejét. Legyünk azok mind, együtt. Örökkön-örökké. És lassan a bőrébe
nyomta a tűt, és a sárgás fény volt az utolsó, amit még látott, mert akkor
felragyogott, s hirtelen forróság ölelte körül, forró és rémes lázálmok lettek
rajta újjá, és Karl eltűnt az elméjéből, a nyomasztó képek, pillanatok ellenére
fölszabadult, visszakapta a régi énjét, azt az Abelt, aki lenni akart.
És
akkor…
Tudatosult
benne az is, hogy mit kell tennie.
A
szabadság ellenére feladat várt rá, egy küldetés,
amit be kellett fejeznie.
Miután
megölte a nővérét, úgy ébredt fel, hogy semmire sem emlékezett. A szabadság íze
eltűnt a szájából, megkeseredett, és a távolban mintha egy léghajót látott
volna, egy nagyobbat a sok közül, amint lassan hagyta hátra Paradis, az ördögök
lakta szigetét. Abel meztelennek érezte magát, meztelennek, és nagyon is
fázott, és akkor Floch megjelent, ráterítette a köpenyét, úgy nézte, mintha nem
is királynőt, hanem istennőt látott
volna maga előtt.
–
Csak ennyi? – tápászkodott fel Abel. Összébb húzta magán a köpenyét, a szeme
örvénylően fénylett. Ó, Karl, már megint
itt vagy, akarta gondolni. Végül inkább végighordozta a tekintetét az
egybegyűlteken. Az eszüket vesztett óriásokat megölték, a Felderítő Egység
tagjaiból alig maradtak csupán, akik igaz királynőjüket kívánták szolgálni. A
Katonai Rendőrség nagyrészt megmaradt, ők tudták, mi a kötelességük.
Mindig is ők voltak hozzám hűségesek
– emlékeztette magát. A belső kör… Nem véletlen, hogy bennük
bíztam a legjobban. Nem véletlen, hogy én magam is a Katonai Rendőrséghez
csatlakoztam egykor.
Floch
leszegte a fejét, komoran bólintott.
–
Sajnálom – mondta. – A többiek elmenekültek.
–
De vajon hová? – ráncolta a homlokát Abel. – Miért ennyire ostobák az emberek?
Miért nem fogadják el az ajándékot, amit nekik adni készülök?
–
Mert nem értik még azt, amit mi – bátorkodott megjegyezni egy másik katona. –
Mi tudjuk, fenség, hogy ön Eldia igaz vezetője.
–
Az egyetlen – toldotta meg Floch –, aki felszabadíthat minket.
–
Az egyetlen – ismételte Abel szórakozottan. A fiúra gondolt, aki Floch állítása szerint megszerezte számukra az
injekciós tűt a szérummal egyetemben. Hogy nem jött rá, hogy ő az? Hogy nem
látta a lányban sem soha, hogy
kicsoda az? Hogy lehettek mind ennyire
vakok?
Valószínűleg úgy, ahogy bennem sem
látták Karlt.
–
Hm, az egyetlen. Igen, valóban én vagyok az – mormolta. – De addig, amíg ez
megtörténik, rengeteg dolgunk van. – A keze a hasára simult.
Mikor
Levi a földre lökte, fájdalom cikázott végig, olyasvalamit érzett, amit nem
kellett volna. Valami olyasmit, amit Karl szerint régóta éreznie kellett volna,
ha a világot akarta megmenteni. Mert a világ csak addig volt biztonságban, amíg
létezett óriáserő. Amíg az Alapító Óriás hordozója használta az óriása erejét,
s Koordinátorként rendet teremtett.
Az
erőt tovább kellett örökíteni.
Tizenhárom
év, ennyit kapott Abel.
Ennyit
kapott Karl.
De
Karl halhatatlan volt, ha úgy
tetszett.
Mind halhatatlanok vagyunk – gondolta –, hisz
megkóstoltuk Ymir erejét. A hordozók sosem halnak meg, minden újra meg újra
elkezdődik, és mi mind újra meg újra együtt vagyunk. Érzem az elődjeimet én is…
Érzem Frieda gyönge erejét, érzem Grisha Jaeger megbotránkozását.
Tágra
nyílt a szeme, mosolyra húzódott az ajka.
Téged is érezlek… Eren Jaeger.
És
ez még inkább felbosszantotta.
Te vagy az egyetlen – simított végig a hasán –, akinek soha nem lett volna szabad birtokolnia ezt a csodás erőt. Te
vagy az, aki árnyékot vet valamennyi hordozó elméjére. Aki megmérgezi a
világot… és elpusztítja mindazt, amit oly’ nehezen megteremtettünk.
Floch
felé fordult, kedvesen mosolygott rá.
–
Szeretnél király lenni? – kérdezte
tőle. Floch erre meghökkent.
–
K-király? – hebegte. – É-én?
Abel
megvonta a vállát. Mindegy volt, hogy
kicsoda.
Valaki.
Akárki.
–
Igen, te – mondta, s legyintett egyet. – Szükségem van valakire, aki felneveli
helyettem a lovászfiú fattyát…
Megjegyzés: Muszáj volt megírnom ezt a kis kiegészítő történetet,
hogy ne sokkoljalak benneteket annyira. IGEN, a gyermek nem Levié, mindenki
megnyugodhat. Azért ennyire én sem durvulok. :D
Floch
adta az injekciós tűt és a szérumot Abelnek, DE Flochnak valaki más szerezte
meg. Ki fog derülni, kicsoda, nem is olyan soká’.
És
igen, egyáltalán nem ismerjük az igazi Abel Reisst.
Karl
Fritz esküje nem több egy blöffnél – legalábbis az eredeti történetben –, ami
ahhoz kellett, hogy rettegésben tartsa az óceán túloldalát a kolosszális méretű
óriások létével, akik a falat alkotják, és hogy mindenképpen megvalósítsa a
falakon belül élők számára a tökéletes békét. Ha úgy tetszik, a „Paradicsomot”.
Ő és az utódai is elfogadták volna Eldia végleges bukását, ha Marley csapást
mért volna rájuk, de élete hátralevő éveit reményei szerint békében élhette.
Az
ideológia ez alkalommal nem irányította Friedát, viszont annál is inkább
mutatkoztak a jegyei Abel elméjében. Minden hordozó kapcsolatban áll egymással,
legyen szó múltról vagy jövőről – Abel képes volt hallani Karl hangját, mivel a
jövőre nézve az Alapító Óriássá vált. (Csakúgy, ahogy Eren is álmodott
Krugerről és Kiyomiról jóval azelőtt, hogy átörökölte volna a Támadó Óriás
erejét.)
Kérdés: vajon megmaradt csak blöffnek Karl esküje, vagy Abel
igenis tehet valamit, hogy megóvja a falakon belül maradt emberek életét a
rájuk leselkedő ellenségtől? A „Remegés”
lehet, hogy mégiscsak létezik…
Folytatás szeptemberben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése