Nyári tábor 1.0. [modern!AU; novella; manga spoiler (90+)]

Nyári tábor 1.0.

 

Modern!AU

Párosítás mellékszálon: Grisha/Carla; korábban/utalás szintjén: Grisha/Dina

Tartalom: A 104. osztály nyári táborba megy és Eren sem kivétel.

Megjegyzés:

1.) Semmi köze a Vakáció Liberióban c. történetemhez, de hasonló koncepció, hasonló stílus.

2.) Humorosnak szánt szösszenet – kérdés, mennyire lett az. :D

3.) MANGA SPOILER (90+), ennek tudatában olvasd!

---

 

– Nem tetszik ez nekem. – Eren izgatottan szaladgál fel és alá, és jóformán mindent bepakol a bőröndjébe, ami nem egy nyári táborra való. Zeke karba fonja a kezét, arcáról süt az aggodalom. Eren hálószobájában ácsorog elveszetten; a hátát nekiveti a falnak, már a telefonját sem nyomkodja, fejcsóválva figyeli mostohaanyja és féltestvére ténykedését. Mikor Tom odacsörög, azonnal felveszi. Neki is ugyanazt ismétli:

– Nem tetszik ez nekem. A szemem láttára rakott be egy csúzlit. És van nála olló, kötél és ragasztószalag. Honnan szedi ezeket? Egyáltalán mire kell neki? – szörnyülködik félhangosan. Sajnos nem elég hangosan, hogy Eren édesanyjának is feltűnjön. Aztán meghallja Tom válaszát, és elkerekedik a szeme. – Én egyáltalán nem ilyen voltam! – tiltakozik. – Dehogy voltam ilyen! Hé, te kinek a pártját fogod?

Eren szélesen rávigyorog, majd alaposan áttanulmányozza a bőröndje tartalmát. A ruhák közé rejti azokat, amiket látva az édesanyja szívrohamot kapna, és közben cinkosan vigyorog, elégedetten nyújtózkodik, az ajkát rágcsálja, amikor valami hiányérzete támad. Zeke hatalmasat sóhajt, mérgében kinyomja Tomot.

– Carla – kezdi –, talán… – mire Eren rászegezi villámló tekintetét. Az üzenet világos: „Ha beköpsz, én is köpök.”, márpedig Zeke-nek rengeteg titkolnivalója van az apjuk elől – és ha valami egyszer Carla fülébe jut, az bizonyosan továbblandol Grisha fülébe is –, így hát… Így hát pofonegyszerű a megoldás.

Zeke feladja.

– Nem tetszik ez nekem – dörmögi persze még így is, mert ez az egyetlen, amit megtehet Erennel szemben, aki édes, fiatal és cuki, és emellett égetni valóan rossz, meg veszélyes, és ezt szerencséjére vagy balszerencséjére – most már nem tudja eldönteni, melyiket is akarja igazából – már Carla is meghallja.

– Ennyi idősen te is voltál táborban – mosolyog; ragyog az arca, talán náluk is jobban izgul. A szeméből süt a gyengédség, a féltő aggodalom és szeretet mindkettőjük iránt. – Mi is nagyon aggódtunk érted – magyarázza, ám Zeke-et nem ejtették a feje lágyára. Tud számolni.

– Ennyi idősen nem is ismertél… – motyogja, miután végiggondolja az elhangzottakat. Carla rá sem hederít, vidáman pakolászik tovább. Valamit nagyon rosszul csinálhat, mert a csúzlit csak akkor találja meg, amikor úgy dönt, kicseréli Eren pizsamáját egy vastagabbra – mert nyár ide, nyár oda, inkább süljön meg a gyerek, minthogy egész éjjel vacogjon, utána meg egy kiadós megfázással térjen haza –, a többi kiegészítőt pedig csak akkor, amikor megkísérli lecsukni a bőröndöt, az meg nem engedi.

– Eren Jaeger! – szólal meg vészjóslóan. – Elárulnád nekem, hogy ezek mégis hogy kerültek a bőröndödbe? – emeli a magasba a ragasztószalagot. – És elárulnád, hogy pontosan mire is akartad őket használni? – teszi hozzá gyorsan tágra nyílt szemmel. Azért a kíváncsi lelke csak nem hagyja nyugodni, muszáj megtudnia ördögi fia ördögi tervét.

Eren – az őszinte, imádni valóan édes kisöcs – egyszerűen megvonja a vállát. Ő is a legkönnyebb megoldást választja: vádlón Zeke-re mutat.

– Nem tudom, ő tette bele.

Carla szeme még inkább elkerekedik, Zeke felhördül, Eren pedig… Eren az ártatlanság mintaképe, angyalian mosolyog, a háta mögé rejti valamitől igencsak ragacsos kezét. Zeke levegő után kapkod, tiltakozva fordul Carla felé.

– Ugye tudod, hogy én soha… – kezdi, mire mostohaanyja egy sóhaj kíséretében leinti. Nem hagyja, hogy végigmondja.

– Túl sok időt tölt egyedül – szusszantja. – Az lehet a baj.

– A-ha. – Zeke nem fogadja el értelmes magyarázatnak. Eren egy kis ördögfióka. Egy édes, imádni való, cuki kisöcs, de egy igazi ördögfióka. Vajon mit rontott el az apjuk, hogy így félresiklott a nevelése? Zeke biztos benne, hogy ő sosem volt ilyen kisgyerekként, mondjon bármit is Tom Xaver, aki apja helyett apja.

– Szüksége van a barátokra – folytatja Carla. – Armin nem elég neki.

– A 104. osztályba jár, jól emlékszem? – ráncolja a homlokát Zeke. – Nincs jóban az osztálytársaival? Akkor mit fog csinálni a táborban? Amit amúgy még mindig nem tartok jó ötletnek – teszi hozzá gyorsan, hátha sikerül meggyőznie Carlát, hogy tartsa otthon Erent. Az öccse a végén még képes felrobbantani egy csapatnyi gyereket!

– Van egy lány – csillan fel erre Carla szeme. – Mikasának hívják. Vele nemrég lett jóban, miután megmentette néhány furcsa alaktól.

– Áh, emlékszem már! – Zeke bólogat, hallott a történetről. – Eren azt is mesélte, hogy azóta szegény lányt teljesen kicserélték.

– Egy ekkora trauma után teljesen érthető. Talán a kistestvérkéje születése felvidítja egy kicsit.

– Talán.

Zeke kétli.

Az ilyesmit nem könnyen felejti az ember.

– Szóval ez a Mikasa… Na és a többiek?

– Egyszer találkoztam velük – vonja meg a vállát Carla. – Úgy tűnt, jól elvannak egymással, de…

– Kinézik Erent? – Zeke-et elönti a harag. Az öcsikéjét senki sem bánthatja, bármilyen különc is! – Tudom, hogy vannak fura dolgai… – sandít a bőrönd felé, mire Carla leutánozza a mozdulatot. – De… majd kinövi – motyogja bizonytalanul. Carla gyöngyöző nevetést hallat; ő mindig olyan dolgokban reménykedik, amik általában nem állnak meg a realitás talaján.

– Reméljük – mosolyog lágyan. – Nem szeretném, ha Eren magányos lenne.

– Muszáj úgy tennetek, mintha itt sem lennék? – szól közbe végül az említett. Durcásan karba fonja a kezét, az ajka lebiggyed, Zeke szerint ilyenkor egyenesen imádni való. Legszívesebben a karjába zárná, és addig ölelgetné, amíg Eren rá nem tapos teljes erejéből a lábára, mint ahogy azt legutóbb is tette. Édes drága fiúcska, nincs mese.

Carla és Zeke összenéznek, ugyanazzal a lendülettel legyintenek is egyet. Nem jutottak egyről a kettőre, de ez általában így szokott történni, ha Erenről van szó.

– Tehát fiatalúr. – Carla is összefonja a karját, anyai szigorral méri végig egy szem csemetéjét. – Halljam, mi a magyarázat? Ne kend megint a bátyádra, egy szavadat sem hiszem! Tudom, hogy te tetted bele őket a bőröndbe!

Eren zavaros történettel áll elő. Amíg magyarázkodik, Zeke óvatosan kicsempészi a veszélyes tárgyakat, majd beledobálja a maradék ruhát – Carla tekintetét látva villámgyorsan kihalássza, kellő alapossággal összefogja, majd úgy teszi vissza –, és még azelőtt lezárja a bőröndöt, hogy Erennek feltűnne a matatása. Carlával egyszerre sóhajt fel, a megkönnyebbülés tapintható a levegőben. Eren gyanakodva méregeti őket.

– Miben sántikáltok? – kérdezi, de addigra Carla már az ajtó felé terelve a kézitáskába csomagolt gyógyszereket sorolja, magyarázza, mi mire való, Eren pedig húzza a száját, mert már a gondolattól is borzong, hogy ennyi mindent kell megjegyeznie.

– Majd én elkísérem a suliig – ajánlkozik Zeke. – Ráérek.

– Ó, megtennéd? – Carla ragyog. Legalább ezer wattos a mosolya, ha nem több, még a hátsó fogai is szikrázó fehérek. – Lekötelezel, Zeke! – Aztán a fiához fordul: – Hát nem csodálatos, Eren? – Elég egy pillantást vetni Erenre, hogy tudják, egyáltalán nem az, sőt, éppenséggel a csodálatostól a legtávolabb áll.

Zeke-et nem töri le öccse nyilvánvaló lelkesedése, amely egy tízes skálán a nulla alatt helyezkedik el. Amikor eljön az idő, kézen fogja, vigyorog, és oké, húzza maga után meglepő erővel, mert Eren kapálózni kezd, tiltakozni, meg olyasmiről hadoválni, hogy szövetkeztek ellene, meg hogy tönkretették a zseniális terveit, de akkor sem bánja; ideje lecsekkolni Eren remek osztálytársait.

– Ő a tanárunk – kezdi el tördelni a kezét Eren, amikor megállnak. Fojtott hangon beszél, félve sandít a tanárára. – Shadis professzor – motyogja, mire Zeke végigméri a férfit. Nagyon hasonlít Magath professzorra, aki Zeke tanára volt ennyi idősen, és akit ennyi év elteltével is mélyen tisztel. Félelmet keltő férfi, aki érti a dolgát, és aki nem tűri, ha a gyerekek nem engedelmeskednek neki; ergo, ki van zárva a lehetősége, hogy bárki is felrobbantson bárkit. Szemlátomást ez a Shadis is ilyen megbízható alak, a szakma kiválósága, így Zeke-nek máris szimpatikusabb, mint az a szemüveges őrült, aki magát tanárnak vallva tanulmányozza éppen a hangyák mozgását. Eren szintje, nem is kérdés. Lehet, egy hétévesnek is több az esze nála.

– Ők pedig az osztálytársaid? – kérdi a csapat kölyökre mutatva.

– Aha. – Eren egy cseppet sem lelkes. Csak akkor vidul fel egy kicsit, amikor kiszúrja szőke, gombafejű barátját, Armint, meg egy fekete hajú lányt, aki csak is a híres-neves Mikasa lehet, és aki Zeke legnagyobb meglepetésére Eren sötét sálját viseli a fülledt, nyári levegő ellenére is, ráadásul fullasztóan szorosan a nyaka köré tekerve.

De Zeke a többiek iránt jobban érdeklődik.

– Ő Jean, igaz? – mutat az egyik fiúra, akiben felismeri a lóarcú srácot. Eren mindig panaszkodik rá, de így messziből nem tűnik vészesnek, csak tényleg lóarcúnak. Egy nyurga, szeplős kölyök mellett áll, aki angyalian mosolyog mindenkire, és aki zavarba jön, amikor hirtelen megszólítják. Zeke sosem bírta az ilyen srácokat.

– Ah, Jean! – Eren keze ökölbe szorul. – Az a lóarcú rohadék.

– Eren! – Zeke azért rápirít. Nem illik csúnyán beszélni, még akkor sem, ha az igazat mondja az ember. – A szeplős vakarcs pedig…

– Marco – sóhajtja Eren. – Jean és Marco legjobb barátok. Azt hiszem.

– Csak hiszed? – Zeke elnyom egy mosolyt. – Na és a többiek?

– Connie – mutat egy srácra, aki valamilyen okból kifolyólag kopasz. Később kiderül, hogy azért, mert történt egy sajnálatos baleset a hajával, így Mrs. Springer nem látott más megoldást, mint olló helyett nullás géppel, rágógumistól lenyírni a barna fürtöket. (Részletkérdés.) – Egy idióta – kommentálja Eren. – Ő meg amúgy Sasha. Szintén idióta, és állandóan lenyúlja a kajánkat – panaszolja. (A rágógumi Sasha hibája, derül ki utólag. Fogadás volt.)

– A-ha.

Rendes gyerekeknek tűnnek, cseppet sem ördögnek, ellenben Erennel.

– Krista. – Szőke, apró termetű kislány, nagyon ismerős Zeke számára. – És Ymir – bök egy magas, szeplős lányra. – Ők pedig… – siklik tovább a tekintete. – Ők pedig… – hümmög, miközben végignéz az ismeretlen arcokon. Egy fiú és egy lány egymás kezét fogja, korukhoz méltóan szerelmesek egymásba és papás-mamást játszanak; a többiek közül kitűnik egy szőke, kedves mosolyú fiú, akit Thomasnak neveznek a többiek, meg egy két copfos, sötét hajú lány, akit pedig valaki Minának szólít. Eren süket. – Az ő nevüket elfelejtettem – jelenti be végül csüggedten. – Tök mindegy. – Legyint egyet. – Gyenge selejt.

– A-ha.

– Ő Eren bátyja, Zeke! – hallja Armin izgatott kiáltását. A két kölyök – Armin és Mikasa – integetnek nekik – utóbbi szemernyi lelkesedés nélkül –; odasietnek hozzájuk. Mikasa Eren vállára markol, aggódva szorítja meg.

– Nem esett bajod? – kérdezi, mire Eren bosszúsan söpri le magáról az érintését.

– Hagyj már békén! – förmed rá. – Semmi bajom. – És duzzogva karba fonja a kezét. – Tönkreteszik a táboromat, csak az történt.

– Ki volt az? – háborodik fel Mikasa azonnal. Ökölbe szorul a keze, olyan dühös, hogy Zeke megretten tőle. Ennek a gyöngének aligha nevezhető lánynak volt szüksége Eren segítségére? Hogy lehetséges ez? Zeke nem szívesen találkozna össze vele egy sötét sikátorban. – Csak mondd a nevét, és…

– Ő. – Eren árulkodik. Fikarcnyi jóindulat sincs benne, Zeke pedig bosszúsan sóhajt.

– Csak te vagy egy kis pszichopata. Ha nem viselkednél így, biztos több barátod lenne.

– Szerintem nincs semmi baj a viselkedésével – jegyzi meg Mikasa. – Eren megmentett. Eren a családom.

– Kicsit megviselték a történtek – súgja oda Armin Zeke-nek. – Ne vedd magadra.

– Dehogy veszem. – Zeke azért megborzong.

Nemcsak ő kísérte el a családtagját, más szülők, rokonok is lelkesen integetnek még a csemetéiknek. Connie Springer kistestvérei, Sunny és Martin, akik totyogósak, egymás haját tépik, annyira lelkesek, és nem lehet érteni a szavaikat, Mrs. Springer pedig nem győzi őket csillapítani. Jean édesanyja, aki egyáltalán nem lóarcú, hanem egy pufók, szelíd asszony a könnyeit törölgeti, meghatottan magyaráz valamit Marco langaléta, szeplős arcú szüleinek. Marco kiköpött apja meg anyja, le sem tagadhatja őket. Mikasát is elkísérték a rokonai, egy mogorva arcú férfi egy kalapos férfival beszélget; Zeke ösztönösen félrevonja Erent.

– Látod ott azt a két alakot? – mutatja neki. Eren a nyakát nyújtja, ördögi fénytől izzik a szeme.

– Aha! – vágja rá lelkesen. – Nyírjuk ki őket?

A mogorva férfi ekkor villantja rájuk a tekintetét. Zeke érzi, hogy Eren testén végigfutkos egy árulkodó remegés, és amikor lesandít rá, készen, hogy megnyugtassa őt, úrrá lesz rajta a döbbenet, mert Eren… Az ő édes, drága öccse nem fél. Ó, nem. Rosszabb. Eren… lelkes. Arca ragyog, az ajka elnyílt, a szemén nem az látszik, hogy megszállta a Sátán még az anyaméhben, hanem hogy megtalálta álmai emberét, akit Istennek nevezhet, és akit élete végéig ajnározhat. És ennél, legalábbis Zeke meglátása szerint, nincs rosszabb. Ez egyenes a világvége.

– Ő kicsoda? – suttogja Eren tiszteletteljes hangon. – Az a férfi… Ott!

– Ja, a törpe? – Mikasa arca elsötétül. – Levi – préseli ki magából. – A nagybátyám.

– Nem is tudtam, hogy van nagybátyád! – jegyzi meg Armin.

– Mert nem is lesz sokáig – dörmögi erre Mikasa sötéten. Zeke-nek máris szimpatikusabb a lány. – Nemrég talált egymásra a család… Távoli rokon. Ő is, meg Kenny is. Kenny jó fej – teszi hozzá a kalapos férfi felé mutatva. – A törpét viszont jobb, ha elkerülitek. Kattant a pasas.

– Nekem értelmesnek tűnik – ráncolja a homlokát Armin.

– Mert nem látod a fától az erdőt.

De nem számít, ki mit mond, mert Eren olyan arcot vág, mint aki megnyerte a főnyereményt. Bár akkor lenne ennyire lelkes, amikor szerdánként a brokkolit vagy a kelbimbót kellene megennie. (Carla jóvoltából minden héten tartanak egy „zöld napot”, amikor értelemszerűen valamiféle zöldet esznek. Zeke imádja ezeket a napokat, Eren egyenesen gyűlöli, pedig mi sem finomabb, mint brokkoli krémleves után spenótfőzeléket enni!)

– Levi… hadnagy – suttogja áhítatosan, és Zeke egyáltalán nem érti, mire fel ez a hirtelen lelkesedés. Ki a franc ez az alak, hogy ennyire megnyerte magának Erent?

Szerencsére Eren barátai sem örülnek ennek. Mikasa duzzogva karba fonja a kezét, és ha a tekintetével ölni tudna, Levi bácsikája minden bizonnyal halott lenne, Arminnak pedig két piros folt látszik az arcán, kissé remeg a jobbja.

– Eren, nem mehetsz a közelébe – lép Zeke a tettek mezejére. – Megtiltom.

– És ki vagy te? A bátyám?

– Öhm… igen? – kérdez vissza hitetlenül.

Eren fintorog.

– Szerintem itt valami tévedés lehet – jelenti ki határozottan. – A bátyámat összecserélték veled. Ő most valahol máshol van, téged meg a nyakunkba sóztak.

– Eren!

Eren rá sem hederít.

– Levi hadnagy – mondja újból, mire torokköszörülés hallatszik.

– Maga lenne Eren Jaeger bátyja? – kérdi Shadis professzor határozottan. Kezet ráznak, Zeke közelebbről is szimpatikusnak találja Eren professzorát. – Maga a kísérő, igaz?

– K-kísérő? – Zeke meghökken. – Ezt meg hogy érti?

– Szükségünk van egy kísérőre – magyarázza Shadis. – Az előbb kaptuk a hívást, hogy Mrs. Wagner megbetegedett, így ő nem tud velünk jönni.

– Öhm… Sajnálatos. De nem értem, én hogy jövök a képbe. – Zeke riadtan sandít a többi szülő felé. Vagyis… a hűlt helyük felé. Bármennyire szeretik a gyereküket, van egy pont az életükben, amikor megelégelik, hogy állandóan borsot törnek az orruk alá, és egy kis szabadság reményében örömmel lepasszolják őket a nyári táborra. – Oh… – motyogja, ahogy konstatálja, mibe keveredett. – Hát így.

– Remek. – Shadis a vállára csap. – Tegye be a bőröndjét a csomagtartóba.

– De hát nincs nálam semmi! – szörnyed el Zeke.

Shadis megrántja a vállát, ez nem az ő problémája.

– Isten hozott a katonaságban, fiam – mondja cseppet sem lelkesen, mire Zeke nagyot nyel.

Valahogy így történt. Fél órával később az utolsó elkésett gyermek is felszáll a buszra, Zeke pedig ott találja magát Eren mögött, Mikasával a jobb oldalán, aki vagy unottan bámészkodik kifelé a busz ablakán, vagy fél percenként előrehajol, hogy meggyőződjön afelől, hogy a két kölyöknek – Erennek meg Arminnak – nem esett semmi baja. Kicsit túlpörgi a dolgokat, de nincs vele egyedül.

Eren a buszút elején izgatottabb, mint mikor családi nyaralásra mennek – sokáig fészkelődik, nem találja a helyét. Fennhangon magyaráz Arminnak, Armin pedig alig győzi csillapítani – mert Istennek hála, Armin nyugodtabb kölyök, vele nincs túl sok baj. Zeke a saját próbálkozásait már nem is számolja, minden egyes alkalommal öregebbnek és öregebbnek érzi magát; biztos benne, hogy a tábor végére megjelennek az első ősz hajszálak is, hacsak nem lesz az egész feje hófehér addigra. Bármi lehetséges.

Szerencsére az izgatottság hamar alábbhagy. Armin… Nos, Zeke kezdi belátni, hogy tévedett. Egyik kölyökkel sem egyszerű, mert Armin, nos… Armin nem bírja a rázkódó buszt. Előbb a gyomrára szorítja a kezét, majd furcsa, öklendező hangot hallat, és ahogy Zeke sebtében előrehajol, látja, hogy az arcszíne közben sápadtzöld árnyalatot öltött.

– Oh! – mondja. – Oh!

Ó, jaj.

– Hányni fogsz? – riad meg Eren is. – Anya csomagolt zacskót. Én is mindig rókázom. – Sietve matatni kezd a hátizsákjában, és éppen idejében nyújtja oda, mert Armin már nem bírja többé visszatartani. Amit ezek után Eren tesz, azt Zeke sosem felejti el. Eren, az ő édes, drága kicsi öccse gyengéd, cseppet sem gonosz: dörzsöli Armin hátát, aggódva lesi minden mozdulatát, és amikor úgy tűnik, alábbhagy egy kicsit a hányás, egy nagyon pici vízzel is megkínálja a saját üvegéből. Nem sokkal, de éppen annyival, hogy a gyomorsav ne marja többé Armin torkát. Ezek után hátrasimítja az izzadt, szőke tincseket, és annyira kedvesen mosolyog rá, hogy Zeke majdnem elsírja magát.

– Ó, Eren – suttogja áhítatosan, mire Eren legyint egyet.

– Ne legyél ennyire érzelgős, barom.

– De Eren!

– Nemrég tanultam – büszkélkedik.

– Tanulhatnál valami szebbet is! – szörnyülködik Zeke. – Égetni valóan rossz vagy!

Ennyit arról, hogy Eren édes, drága és cseppet sem gonosz. Eren maga az ördög – elégedett, rávigyorog.

– Köszi.

– Ezt nem bóknak szántam… – dörmögi Zeke. – Hát ezt nem hiszem el…

Az út hosszú, Shadis a katonaságban képzeli magát. Rend, fegyelem, harsogja minden alkalommal hangosan, valahányszor a gyerekek nagyon fellelkesülnek. Különösen Sashát regulázza, szerencsétlen lány a végén már nyikkanni sem mer, annyira beijed. Zeke, mondhatni, jól szórakozik. Eren elcsendesült, mert Armint elnyomta az álom a kimerültségtől. Egymásnak dőltek, halkan pihegnek, Erennek szokásához híven folyik a nyála.

– Így szeretem a legjobban – magyarázza Zeke Mikasának, a lányt azonban nem nagyon érdekli. A busz rázkódik, zötykölődik, vezetője néhol őrült, életveszélyes előzési manőverekbe kezd, Zeke meg olyankor összeszorítja a szemét, imádkozik, hogy túléljék, és ezredszerre is elátkozza az egész nyári tábort. De alapvetően jól szórakozik. Csend, rend, fegyelem, nyugalom, béke, ezek Shadis kedvenc szavai, és így az övéi is, mert a buszúton valóban meg tudnak valósulni. De vajon hova is lesz ez az út?

– LESZÁLLÁS! – Shadis hangja mennydörög, a legmélyebben alvót is felkelti, még a holtakat is. Zeke elkerekedett szemmel, ijedten ragadja meg Eren kezét. Felrángatja, és az elsők között robog le vele a buszról.

Shadis senkit sem kímél: – LÉTSZÁMELLENŐRZÉS! – bömböli teli torokból, majd nekilát, hogy egyesével megszámolja a kölyköket. A listáját nézi, keresi a neveket, és amíg erre sort kerít, Zeke-nek alkalma nyílik feltérképezni a terepet. Nyomban megbánja, amire vállalkozott. Nyomban újragondolja az addigi életét. Valamit nagyon elronthatott. Egy nyári tábor… a hatalmas fák erdejében. Kismilliónyi lehetőség áll Eren rendelkezésére, hogy valakiben kárt tegyen… vagyis, nyilván, hogy saját magában kárt tegyen, javítja ki magát rögtön Zeke. Mert hát Eren biztonsága a legfontosabb. Véletlenül sem a környezetére veszélyes.

– Ha ezt túlélem… – fogadkozik motyogva –, jelentkezem a katonaságba.

– Áh. – Shadis a vállára csap. – Higgye el, itt az sem segít – int a fejével a kölykök felé. Biztatóan hangzanak a szavai, Zeke vállai megroggyannak.

– Áh – motyogja lemondóan. – Szomorú. – Ez már nem is csalódottság, valami teljesen más.

Shadis háromszor számolja át a csipetcsapatot – valahogy mindig eltűnik egy-egy gyerek, és amikor előkerül, a fülét-farkát behúzva keni másra az elkóborlásának bűnét. (A legegyszerűbb módszer, ha el akarja kerülni Shadis haragját; Zeke magában többször gratulál neki.)

– Szóval. Ez lenne a…

– AKINEK A NEVÉT MONDOM – ordítja Shadis –, AZ ÁLLJON ODA! – Faházak várnak rájuk, Zeke nem akarja tudni, hogy egészen pontosan milyenek is belülről, és cseppet sem biztató az sem, hogy több kölyköt egy helyre terelnek össze. Szörnyen rossz érzése támad, ahogy Shadis annyira lelkes őt illetően. Nyilván a legrosszabbakat kapja majd. Nyilván szemmel kell majd tartania ördögien gonosz kisöccsét.

Egész életemben őt hajkurászom – gondolja. Mondanám, hogy gyerekjáték, de Erent ismerve… Apropó, EREN! Hova tűnt már megint? Riadtan sandít az erdő felé, aztán kiszúrja Erent, amint a lóarcú Jean ingébe próbál markolni. A szeplős vakarcs Marco vagy kicsoda olyan arcot vág, mint aki menten szívrohamot kap. Armin teljes erejéből Erenbe csimpaszkodik, úgy tartja vissza, Mikasa pedig… Mikasa nem csinál semmit. Mikasa türelmes, kivárja, mikor kell közbecsatlakoznia, hogy megmentse Erent.

– Ó, bassza meg! – káromkodja el magát Zeke. – Tehát EZ vár rám?

– Nincs visszaút! – vágja rá rögtön Shadis. – Ha már eljöttél idáig, nem húzhatod ki magadat a feladat alól. – És ezt olyan szigorúan közli, hogy Zeke-nek megfagy a vér az ereiben. Teljesen elsápad, és csak bólintani tud. Nem is próbálkozna ilyesmivel, Shadis valószínűleg kicsinálná. Innen tényleg nincs visszaút, és ezt megroggyant vállal, egy beletörődő, ám nagyon mély és hosszas sóhajjal megspékelve veszi tudomásul.

Ez van, ezt kell elfogadni.

Az út a Pokolba garantált, ha Eren Jaegerről van szó.