A Szabadság Szárnyai – 13. felvonás [(Jean x Armin, Levi x Eren); 80+ manga spoiler!]

Szabadság Szárnyai

 

13. felvonás

 

Tartalom: Jean és Armin előtérben, mialatt Eren titokzatos üzeneteket/hívásokat kap.

Páros: Jean/Armin; mellékszálon/említés szintjén: Mikasa/Annie, Levi/Eren, Sasha/Connie

Megjegyzés: Végül teljesen más fordulatot vett ez a felvonás, mint amilyennek eredetileg akartam, de nem bántam meg.

Jó olvasást kívánok! ^^

---

 

– Szóval… – Armin már mind a tíz körmét lerágta, mire összeszedte a bátorságát, hogy előhozakodjon a Szabadság Szárnyaiban történtekkel. A maraton óta valóban randiztak Jeannal, ám akkor megállapodtak benne, hogy ezt a legnagyobb titokként kezelik, és még véletlenül sem kötik a barátaik orrára. Hogy pont Jean rúgja fel ezt a megállapodást, szürreális élménynek bizonyult! Tetejében pedig, hogy hangosan kimondta, hogy szerelmes belé… Hogy csak Armin van neki, hogy nem érdekli már senki más…

Armin gyomra görcsölt, a bőre égett. Kereste a hangját, kereste a megfelelő szavakat, ám nem sikerült. Elfúló hangon kérdezett, remegő gyomorral tette fel: – Szóval, szeretsz engem? – és nem nézett rá többé. A körmét bámulta, és a bőrkét tépkedte körülötte; a néma csend, ami a kérdését követte, egyenesen az őrületbe kergette.

Jean… – dobogott egyre hevesebben a szíve. Nem fogsz válaszolni? Akkor… az a helyzet szülte vallomás volt? Kényszerből, mert nem tudtad kikerülni a választ? Féltél, hogy Eren hogy fog reagálni? Hogy… Kéz simult a csuklójára, az ujjak körülölelték; az érintés gyengéd volt, simogató. Armin sokkoltan emelte fel a fejét.

– Jean? – kapkodott levegő után. – M-mi az?

– Mi az? – súgott vissza a fiú. – Te kezdted. Te kérdeztél, aztán meg… magadba fordultál.

– Én kérdeztem, igen, de te pedig nem válaszoltál.

– Válaszoltam. – Jean megsimogatta az alkarján levő érzékeny bőrt. – Csak te sosem figyelsz rám, mert addig kattog az agyad, amíg az összes tévképzetedet meg nem gyártottad. Válaszoltam – ismételte meg –, legalábbis – helyesbített bocsánatkérő mosollyal az ajkán –, mondhatjuk úgy is, hogy próbálkoztam vele. – És amikor Armin végre rákapta a tekintetét, előrehajolt, hogy összepréselje a szájukat.

A csók meglepő volt, nem éppen a legszenvedélyesebb, mégis elég mohó ahhoz, hogy Armin összeszorítsa a szemét, és beledőljön, teljesen átadja magát a pillanat hevének. Jean keze a dereka köré simult, majd lejjebb csúszott a csípőjére, szorította gyengéd erővel. És közben puhán és kutakodva csókolta, már nem félt annyira használni a nyelvét, és Armin sem hasonlóképpen, mikor sor került a viszonzásra.

– Hiszel nekem? – dünnyögte az ajkára gyengéden. – Az ilyesmi nem egyik napról a másikra történik. – Elhúzódott tőle, de csak annyira, hogy már ne csókolja, hanem inkább nekidöntse a homlokát. Egymáshoz értek, egymás szemébe bámultak döbbenetes közelségből. Armin szíve újabban megszokottá váló, gyors tempójában lüktetett, a fülében dobolt a vére. – Te már sokkal régebb óta szerettél, és mindig mellettem álltál. Egyszerűen hihetetlen vagy – mondta neki őszintén. – Fogalmam sincs, hogy voltál képes rá úgy mellettem állni maximálisan, hogy közben tudtál az érzéseimről Mikasa iránt. Szerelem lett volna? – tűnődött el. – Lehetséges, hogy csak egyfajta biztosság. Mikasa mindig is elérhetetlen volt. Egy biztos pont az életemben, aki esetében sosem érhet csalódás. Még ha nagyot is puffantam Annie miatt, a lelkem mélyén tudtam, hogy esélyem sem lett volna nála. A középiskolában is többször próbálkoztam, kivétel nélkül kikosarazott – forgatta meg a szemét, ahogy visszaemlékezett. Armin is halkan felkuncogott; Mikasa valóban nem kímélte Jeant az iskolai éveik során, és mind Jean vallomásai, mind Mikasa kikosarazásai számtalan vicces szituációt eredményeztek. Olyankor a leghangosabban Reiner, Connie és Sasha nevettek; Historia és Marco szörnyülködtek, Eren meg… Eren annyira értett a szerelemhez, mint Armin ahhoz, hogy testnevelési órán remekeljen, vagy akár csupán két kilométert anélkül fusson le, hogy ne szoruljon be a levegője. (Tehát semennyire.)

Régi szép idők voltak ezek, szívesen gondoltak vissza rájuk és emlegették fel. Lassan felnőttek, a maguk életét kezdték. Ki-ki külön utak felé kezdett sodródni, ám akadtak olyanok is, akiknek a kapcsolata átértékelődött.

Connie és Sasha, akik sosem hangoztatták, hogy odáig vannak egymásért, meg hogy már a középiskolában összejöttek, úgy tervezték, hogy összekötik az életüket, az osztályuk legundorítóbb szerelmespárjának megválasztott jegyespár – Hannah és Franz – pedig nemcsak a közelgő esküvőjükre készülődött lázasan; Hannah gyermeket várt, így az apró jövevény érkezésére is fel kellett készülniük. Mikasa és Annie végre összebútoroztak, Historia és Ymir már rég megtették, Marcónak barátnője lett, Bertolt hebegett-habogott valamit valakiről, akit interneten ismert meg, Reiner meg egy gyermekkori barátját emlegette fel, és a családját, akiket jó ideje nem láthatott.

Ahogy teltek a hónapok, majd már az évek, kezdtek révbe érni. És ami Erent illette… Arminnak volt egy olyan halvány sejtése, hogy nem sokáig fognak még együtt lakni. De ez így is volt rendjén. Felnőttek, a saját életüket kezdték, és nem maradhattak együtt az idők végezetéig.

Összerezzent, mikor Jean szája az övéjére simult.

– Látod? – ingatta a fejét, miután elhúzódott tőle. – Megint elgondolkodtál.

– Csak azon, amin mondtál! – védekezett egyből Armin. – És persze eszembe jutott a múlt is, meg az, hogy mennyit változtunk. Hogy ki merre fog továbbmenni, és hogy mi lesz velünk. Szerencsések vagyunk, amiért együtt maradtunk. Igaz, hogy nem mindenkivel az osztályból, de azért sokakkal tartjuk a kapcsolatot. Persze, ez változni fog a későbbiekben, de… egyelőre jó érzés.

– Csak ennyi? – Jean felvonta a szemöldökét. – A vallomásom nem is érdekel?

Armin elpirult.

– Dehogynem – fordította félre a fejét zavartan; halkan motyogta. – Én… nem várom tőled, hogy belém szeress, Jean. Nem követelem… Én nem akarlak…

– Rákényszeríteni? Nem Mikasát akarom pótolni veled, emiatt ne félj.

– Igen, de… – Biztos nem az vagyok? Tényleg komolyan gondoltad?

– Ne őrülj meg, Armin. Az előbb mondtam… – Ingerülten szusszantott fel. – Amit mondtam, azt nem azért mondtam, hogy megnyugtassalak vagy félrevezesselek. Az érzéseim Mikasa iránt mások, mint amit irántad érzek. És amikor Mikasát először megláttam… Ő egy nagyon gyönyörű nő – ismerte el –, nyilván, hogy felfigyeltem rá. Mások is így tettek. De ami téged illet…

– Ha most benyögöd, hogy nem a külsőmbe szerettél bele, pofán váglak.

– Mindenhogyan szeretlek – közölte vele Jean; a szája sarkában mosoly játszott. – Páratlan az elméd, de nem kell félned, nemcsak emiatt vagyok veled.

Armin erre elmosolyodott.

– Mindenhogyan? – csipkelődött finoman. – Pontosan mit szeretsz rajtam? – Könnyebben beszélt így, hogy Jeannak is megeredt a nyelve. A fiú szavaiból valamint a tekintetéből áradt az őszinteség. A válasz nem számított, az ilyesmit amúgy sem lehetett szavakba önteni. Armin nekidőlt, mosolygott, boldognak érezte magát.

– Mondd… – hallotta meg aztán Jean hangját. – Holnap mit csinálsz?

– Semmit. – Armin a homlokát ráncolta. – Nincsenek óráim – emlékeztette, mire Jean bólintott. – Miért kérdezed? Van valami… terved esetleg? – puhatolózott. Jean erre is bólintott. Elhúzódott tőle, zavartan dörgölte meg a tarkóját. Elvörösödött.

– Ha van kedved, átjöhetnél hozzánk – ajánlotta. – Meséltem rólad… anyának.

Armin szeme tágra nyílt.

– Ó.

Ő is zavarba jött.

Ó.

Nem mintha ezelőtt soha sem találkozott volna Jean édesanyjával, de sosem úgy. Kedves asszony volt, aki egész életében sokat dolgozott a fiáért, és akinek Jean volt a mindene. Szívesen látogatta vendégül a házában Jean barátait – még Erent is, akiről Armin biztosra vette, hogy Jean nem éppen a legszebbeket mesélte –, és örökké mosolygott, amikor azt látta, hogy jól szórakoztak a fiatalok.

Tehát most úgy fogok vele találkozni – nyelt egyet. Hirtelen a barátságos, nyugodt természetű asszony képe, aki viselkedésében cseppet sem hasonlított egy szem fiára, szertefoszlott, hogy a helyét átadja Armin legrosszabb rémálmának: egy félelmetes, egyetlen gyermekéért őrülten aggódó asszonnyá.

– Ha nem muszáj, nem kell jönnöd – mondta gyorsan Jean. – Ha úgy érzed, ez számodra kényelmetlen, vagy ha…

– Akarom – vágott a szavába. – Anyukád… Bírom anyukádat, Jean.

– Ő is téged – nyugtatta meg azonnal. – Marco után téged kedvel a legjobban

– Ez azért tényleg megnyugtató – mosolyodott el. – De csak Marco után, mi? – kérdezte incselkedve. – Mondjuk, teljesen érthető, ő egy olyan barát, akit minden szülő szívesen tudna a gyermeke mellett!

– Lehet, hogy egy idő után változni fog a sorrend – felelt halkan Jean. – Igazából anya világított rá, hogy mennyire kedvellek. Meséltem rólad… Mikasáról… Az érzéseimről. Egyszer csak leültetett, és azt mondta… Szóval… – Megvakarta a feje búbját, beharapta az ajkát. Armin végigkövette a tekintetével az aprócska mozdulatot.

– Bírom anyukádat, Jean – ismételte meg még egyszer. – Tényleg nagyon bírom.

– Mert segített az érzéseim tisztázásában?

– Naná! – mire Jean elnevette magát. A szájára hajolt, a szegletébe adott csókot, Armin pedig kuncogva simította össze az orrukat.

– Tehát akkor… átjössz holnap?

– Naná!

Jean tovább nevetett; vidáman és boldogan, amilyennek Armin is érezte magát.

– Jól van – mosolygott. – Jól van. Akkor holnap úgy délben érted jövök, és akkor… igen, az úgy jó lesz… – gondolta végig félhangosan. – Anya addigra kész lesz az ebéddel, délelőtt meg lesz időm takarítani. Bár ő már azóta készül, hogy beszéltünk róla, hogy áthívlak… Mármint hogy hivatalos lesz a dolog.

– Hivatalos a dolog? – pislogott nagyokat Armin. – Mármint… Ez az egész… – mutatott végig magukon. Válaszul Jean megcsókolta, és onnantól kezdve lassú és lusta csókolózással töltötték az idejüket. Randizgattak és gondolkodtak rajta, hogy hivatalossá tegyék, ezért semmi komolyabba nem mentek bele néhány nem túl ártatlan csókon kívül. Nem mintha Armin annyira gyakorlottnak mondhatta volna magát, Jeannak azonban mindezidáig meg sem fordult a fejében, hogy valaha is ránézzen egy másik fiúra, így nem akarta elijeszteni, sem elsiettetni a dolgokat.

Mindennek megvolt a maga ideje, így amikor Eren késő este betoppant, hogy hazazavarja Jeant, mert „Azért ez már mindennek a teteje, folyton itt lebzselsz, te lóarcú gyökér, és még csak a rezsibe sem szállsz be, egyszerűen megáll az ember esze!”, a kanapén összebújva találta őket. A tévében valami film ment, Jean nézte, mert Armint időközben elnyomta az álom, miközben a fejét a fiú ölében pihentette, és nem lehetett túl izgalmas sem, mert Jean is inkább Armin szőke tincseit cirógatta gyengéden, mikor Eren megjelent a nappaliban.

– Hogy nem sül le a bőr a képéről – morgolódott, miután kipenderítette a fiút. Armin integetett, majd rögvest a mobilját kezdte bújni. Eren beharapta az alsó ajkát; ingerült fejrázásba kezdett. Amióta valaki furcsa SMS-eket küldözgetett neki, majd rászokott arra, hogy hívogassa is, nem lehetett bírni vele. A helyzeten tovább rontott, hogy Levi is furcsán viselkedett. Többet kérdezősködött Eren családjáról, és valamiért nem szerette a gondolatát, hogyha Eren teljesen egyedül mászkált az utcán. Még egy elrablástól nem kellett tartania, erről őket Levi nagybátyja, Kenny is biztosította, ugyanakkor senki sem nyugodott meg teljesen.

– Talán fel kellene hívni a rendőrséget – tűnődött Marco félhangosan.

Három nappal azután, hogy Jean bemutatta Armint az édesanyjának – és az ebéd fantasztikusan sikerült, Mrs. Kirstein valóban a szívébe zárta őt elsőre –, jobb program híján, az órák után valamennyien a Szabadság Szárnyaiban ültek össze. Már-már a törzshelyükké vált, pedig eleinte mennyire ódzkodtak attól, hogy betegyék a lábukat.

Gyakorlatilag majdnem az összes szabad asztalt elfoglalták, így Levi nagylelkűen engedélyt adott rá, hogy összetolják őket, sőt Reiner addig alkudozott, amíg árengedményt is ki tudott csikarni belőle. Addigra Eren már mindenkinek beszámolt a történtekről. A mindenki alatt tényleg mindenkit érteni lehetett, Levi barátai is odaültek közéjük.

A teázó átmenetileg bezárt arra a rövid – éppenséggel nem is annyira rövid! – időre, amíg ott tanakodtak, hogy mit tegyenek.

A beszélgetés azzal indult, hogy Sasha és Connie hivatalosan is bejelentették, hogy össze fognak házasodni, utána meg azzal folytatódott, hogy Marco bemutatta a barátnőjét, Florian Reisst, aki csendes, szótlan lány volt, és láthatóan zavarban érezte magát a féltestvére társaságában. A végén Jean és Armin is felálltak, és pirulva, egymás szavába vágva a többiek tudtára adták, hogy… együtt vannak. Tényleg együtt. Armin egyszerűen még most sem akarta elhinni.

– Felejtsétek már el a rendőrséget, srácok! – horkant fel Mikasa. Ha tudta volna a nevét az illetőnek, aki Erent zaklatta, az már biztosan alulról szagolta volna az ibolyát, erre Armin mérget vett. – A múltkor sem voltak valami segítőkészek.

– Tehetségtelen barmok egytől egyig – dörmögte Reiner, dühösen fonva karba a kezét. – Nevetséges, hogy ilyen emberek védenek bennünket.

– Egy próbát megér – rántotta meg a vállát Jean. – Ha akarjátok, tárcsázom őket.

– Nem akarjuk – dünnyögte Eren, de addigra Jean már beütötte a számot. Félrevonult, hogy beszéljen, és láthatóan a homlokát ráncolta a vonal túlsó végén levő alak minden egyes mondatára. Mikor visszatért, úgy tűnt, végleg feladta.

– Kifogtam Freunderberget vagy kit – vakarta meg a tarkóját. – A múltkori szerencsétlent.

– Áh, a nagyon lelkes újonc – vigyorodott el Reiner. – Segítőkész, mint mindig, mi?

– Túl lelkes. – Jean nagyot sóhajtott. – A kollegája, Hitch megpróbálta elvenni tőle a telefont, hogy majd ő beszéljen velem, végül összevesztek rajta, én meg letettem. Nem hinném, hogy hajlandóak lesznek valaha is komolyan venni.

– Szégyen, hogy ennyire nem lehet rájuk számítani – hajtotta le a fejét Historia. – Most mit csináljunk? Nem hagyhatjuk, hogy tovább zaklassák Erent!

– Talán Erwin tudna segíteni – jegyezte meg Hanji. – Neki megvannak a kapcsolatai. A rendőrségen belül is ismer nem egy fickót, például Marie férjét.

– Nile – szusszantotta Levi. – Ah, de nem bírom a képét.

– Te sok mindenkit nem bírsz – mutatott rá Hanji.

– Pofa be, négyszemű rohadék!

– Milyen szép is a barátság – dőlt hátra vigyorogva Farlan.

– Akkor ez a Nile…

– Nem – utasította el elvből Levi. – Ő csak… Hm, ha nagyon nem tudjuk már, hogy mit tegyünk, de olyan még sosem fordult elő.

– Beszélj a magad nevében – motyogta Jean. – Velem rendszeresen megtörténik.

– Mert béna vagy – szúrta oda Connie baráti jó szándékkal. Armin éppen időben simította a kezét Jean csuklójára, mielőtt a fiú robbanhatott volna – Jean esetében ugyanis mindig tartani kellett tőle, hogy Erenhez hasonlóan nagyon hamar felkapja a vizet minden kis apróságon. Szerencsére most sikerült megfékeznie. Halvány mosoly tűnt fel Jean ajkán, amit, ha a többiek észre is vettek, egyhangúan úgy döntöttek, nem kommentálják. Ők is érezhették, hogy még annyira friss az a „valami”, amit „járásként” lehetett felcímkézni, hogy könnyedén törést okozhattak benne. Armin hálás volt.

– Nem lesz semmi baj – dünnyögte végül Erennek. – Megoldjuk.

– Tudod – súgta meg a barátja –, sokkal egyszerűbb lenne, ha Levi hagyná, hogy felvegyem, amikor ez a fura alak hívogat, de csak azt engedi, hogy az SMS-eket elolvassam. A telefonoknál mindig rám szól, hogy ne vegyem fel.

– Csak aggódik.

– Túlságosan is aggódik – morgolódott Eren, majd elhúzta a száját. – Nekem sem tetszik ez az egész – ismerte el kelletlenül. – Én is aggódom egy kicsit. Az elején azt hittem, csak egy rossz tréfa, de… Úgy érzem, sokkal többről van szó, ez már tényleg zaklatás. Lehet, hogy meg kéne változtatnom a telefonszámomat…

– Az egy okos ötlet lenne – értett egyet vele. – De mi van, ha annyira megszállott, hogy már azt is tudja, hol laksz? – Erre a gondolatra megborzongott. Bárki is pécézte ki magának Erent, nem szívesen futott volna össze vele egy sötét sikátorban, de még a saját lakásukban sem. Mi van, ha az az illető késő este becsenget hozzájuk, Eren éppen nincs otthon… aztán… Vagy… mi van akkor, ha otthon találja Erent, de csak Erent?

Armin az ajkába harapott.

Nem akart belegondolni, hogy miféle pszichopatát sodort az útjukba az élet. Valamiért úgy érezte, a probléma nem fog megoldódni egy telefonszámcserével. Felettébb nyugtalanította a tény, hogy Levi is így gondolta, még ha nem is beszélt róla. Nem csupán aggódott Eren miatt, egyenesen megveszett valamitől, amit tudott, és amit még nem mondott el senkinek sem. Armin szeretett volna rákérdezni, de nem szorult belé elég bátorság.

Bízom benne, hogy tudja, mit csinál – zárta le magában a gondolatmenetet, majd megrázta a fejét, és finoman megcirógatta Jean csuklójának belső részét. Jean megint átjött hozzájuk, míg Eren a teázóban maradt Levijal.

Talán nem is baj – gondolta. Nem hiányzik, hogy ismét összebalhézzanak.

Jean mintha a gondolataiban olvasott volna:

– Ezúttal visszafogtam volna magam! – mire Armin ajkán futó mosoly tűnt fel.

– Hát hogyne – hagyta rá, majd kinyújtózott. Legjobb barátként kötelességének tartotta, hogy minden megfeszített idegszálával Erenre és a vele kapcsolatos misztikumra koncentráljon, ám késő este, tudván, hogy Eren biztonságban volt Levi oldalán – mert így volt, ezt még Armin is elismerte, Levi tényleg meg tudja védeni, ha esetleg baj adódna –, felengedett egy kicsit. A hetek óta tartó feszültség nem múlt el nyomtalanul, de szerette volna élvezni a közös pillanataikat Jeannal, s úgy tűnt, a fiúnak is ez járt a fejében, mert előredőlt, hogy elindítsa a filmet, amit aznapra kiválasztottak.

A napjaik legtöbbször így teltek, hasonlóan, mint azelőtt, hogy felcímkézték volna a kapcsolatukat, mégis teljesen máshogyan. Armin sokkal közelebb érezte magához a fiút, és nemcsak amiatt, mert olykor a maguk szégyenlős módján csókolóztak és ölelkeztek a kanapén összebújva. (Vagy néha az ágyban – mert arra is született már példa, még ha komolyabb vizekre nem is eveztek.)

Jean elindította a filmet, utána visszadőlt mellé a kanapéra. Semmi nyálas, romantikus történet, semmi túl ijesztő: vígjáték mellett döntöttek, Armin különösen élvezte a kanapén töltött két órát. Amikor vége lett, nehezen engedte el Jeant. Szíve szerint felajánlotta volna, hogy aludjon nála, de Jeannak másnap kora reggel dolga akadt, így végül meg kellett elégednie azzal az idővel, amit a nap folyamán töltöttek együtt. (Nem volt oka panaszkodásra.)

– Elkísérjelek a megállóig? – kérdezte, miután a fiú már összepakolta a holmiját. Az ajtóban álltak, odakint hűvösre fordult az idő. Armin fázósan borzongott meg, nem szívesen mozdult volna ki, de Jean társaságáért… nos, megérte volna. Akár egy kiadós megfázást is bevállalt volna.

– Nem szükséges – felelte a fiú. – Ha beteg leszel, Eren ki fog nyírni.

– Tény – bólintott rá szórakozottan –, de megbirkózol vele, nem igaz? Valld be, vágysz már egy kiadós verekedésre!

– Nos, nem tagadom – ismerte el –, viszont féltem a bőrömet, amióta Levijal jár.

– Ez igaz – nevetett fel Armin. – Ha csak a haja szála is meggörbül, vele gyűlik meg a bajod.

Jean sóhajtva dörgölte meg az arcát.

– Tudod, hogy szeretlek, de… féltem az életemet – eresztett meg egy halvány vigyort, amit Armin azonnal viszonzott.

– Menj csak! Írj, amikor hazaértél, hogy tudjam, épségben megérkeztél.

– Úgy lesz. – Jean lopva körbepillantott. Az utcán már egy lélek sem járt a kései órák miatt, így senki sem szólhatta meg őket azért, hogy még utoljára hosszan csókolóztak a bejárati ajtóban. Az egyetlen, aki bekavart a csókjukba, annak nyilván Erennek kellett lennie. Armin érezte a telefonja rezgését a pulcsija zsebében, és amikor elhúzódott, és látta, hogy Jean arca bosszús fintorba torzul, nevetve lépett vissza a lakásba.

– Eren tökéletesen időzít, mint mindig.

– Hát persze – fintorgott a fiú. – Ezért is szeretjük annyira.

De nem Eren volt az.

Miután Jean már befordult a sarkon, és nem látott belőle többet, előhalászta a telefonját, és percekig bámulta az ismeretlen számot a különös üzenettel. Ugyanaz a szám lehetett, amiről Erent is annyiszor keresték a napokban; megjegyezte az utolsó három számjegyet.

Köszönöm, hogy ilyen jó barátja vagy Erennek.

Az üzenet csak ennyiből állt, aztán néhány pillanattal később a telefonja újból rezgett. Ezúttal egy képet kapott, saját magát látta viszont, amint megölelte Erent, mielőtt búcsút vett volna tőle a Szabadság Szárnyaiban.

Aztán még egy kép érkezett… Elakadt a lélegzete.

– Nem lehet… – suttogta. – Az nem lehet… Hiszen én ismerlek!

A képről egy fiatal, szőke hajú nő mosolygott vissza rá.

Armin összeszorította a szemét, hogy ne lássa többé, de az emlékek így is feltörtek.

– Dina…

---

Készült: 2019. 05. 30 – 2020. 12. 12.

Megjegyzés: A következő felvonásban tiszta vizet öntök a pohárba: kiderül, mi történt ebben a történetben Eren szüleivel, ahogy érkezik majd Zeke is, illetve megtudjuk, Armin honnan ismeri Dinát. (Mert szerettem a teóriákat.)

Folytatás hamarosan.

(tényleg hamarosan, nem másfél év múlva)

Nyári tábor 1.0. [modern!AU; novella; manga spoiler (90+)]

Nyári tábor 1.0.

 

Modern!AU

Párosítás mellékszálon: Grisha/Carla; korábban/utalás szintjén: Grisha/Dina

Tartalom: A 104. osztály nyári táborba megy és Eren sem kivétel.

Megjegyzés:

1.) Semmi köze a Vakáció Liberióban c. történetemhez, de hasonló koncepció, hasonló stílus.

2.) Humorosnak szánt szösszenet – kérdés, mennyire lett az. :D

3.) MANGA SPOILER (90+), ennek tudatában olvasd!

---

 

– Nem tetszik ez nekem. – Eren izgatottan szaladgál fel és alá, és jóformán mindent bepakol a bőröndjébe, ami nem egy nyári táborra való. Zeke karba fonja a kezét, arcáról süt az aggodalom. Eren hálószobájában ácsorog elveszetten; a hátát nekiveti a falnak, már a telefonját sem nyomkodja, fejcsóválva figyeli mostohaanyja és féltestvére ténykedését. Mikor Tom odacsörög, azonnal felveszi. Neki is ugyanazt ismétli:

– Nem tetszik ez nekem. A szemem láttára rakott be egy csúzlit. És van nála olló, kötél és ragasztószalag. Honnan szedi ezeket? Egyáltalán mire kell neki? – szörnyülködik félhangosan. Sajnos nem elég hangosan, hogy Eren édesanyjának is feltűnjön. Aztán meghallja Tom válaszát, és elkerekedik a szeme. – Én egyáltalán nem ilyen voltam! – tiltakozik. – Dehogy voltam ilyen! Hé, te kinek a pártját fogod?

Eren szélesen rávigyorog, majd alaposan áttanulmányozza a bőröndje tartalmát. A ruhák közé rejti azokat, amiket látva az édesanyja szívrohamot kapna, és közben cinkosan vigyorog, elégedetten nyújtózkodik, az ajkát rágcsálja, amikor valami hiányérzete támad. Zeke hatalmasat sóhajt, mérgében kinyomja Tomot.

– Carla – kezdi –, talán… – mire Eren rászegezi villámló tekintetét. Az üzenet világos: „Ha beköpsz, én is köpök.”, márpedig Zeke-nek rengeteg titkolnivalója van az apjuk elől – és ha valami egyszer Carla fülébe jut, az bizonyosan továbblandol Grisha fülébe is –, így hát… Így hát pofonegyszerű a megoldás.

Zeke feladja.

– Nem tetszik ez nekem – dörmögi persze még így is, mert ez az egyetlen, amit megtehet Erennel szemben, aki édes, fiatal és cuki, és emellett égetni valóan rossz, meg veszélyes, és ezt szerencséjére vagy balszerencséjére – most már nem tudja eldönteni, melyiket is akarja igazából – már Carla is meghallja.

– Ennyi idősen te is voltál táborban – mosolyog; ragyog az arca, talán náluk is jobban izgul. A szeméből süt a gyengédség, a féltő aggodalom és szeretet mindkettőjük iránt. – Mi is nagyon aggódtunk érted – magyarázza, ám Zeke-et nem ejtették a feje lágyára. Tud számolni.

– Ennyi idősen nem is ismertél… – motyogja, miután végiggondolja az elhangzottakat. Carla rá sem hederít, vidáman pakolászik tovább. Valamit nagyon rosszul csinálhat, mert a csúzlit csak akkor találja meg, amikor úgy dönt, kicseréli Eren pizsamáját egy vastagabbra – mert nyár ide, nyár oda, inkább süljön meg a gyerek, minthogy egész éjjel vacogjon, utána meg egy kiadós megfázással térjen haza –, a többi kiegészítőt pedig csak akkor, amikor megkísérli lecsukni a bőröndöt, az meg nem engedi.

– Eren Jaeger! – szólal meg vészjóslóan. – Elárulnád nekem, hogy ezek mégis hogy kerültek a bőröndödbe? – emeli a magasba a ragasztószalagot. – És elárulnád, hogy pontosan mire is akartad őket használni? – teszi hozzá gyorsan tágra nyílt szemmel. Azért a kíváncsi lelke csak nem hagyja nyugodni, muszáj megtudnia ördögi fia ördögi tervét.

Eren – az őszinte, imádni valóan édes kisöcs – egyszerűen megvonja a vállát. Ő is a legkönnyebb megoldást választja: vádlón Zeke-re mutat.

– Nem tudom, ő tette bele.

Carla szeme még inkább elkerekedik, Zeke felhördül, Eren pedig… Eren az ártatlanság mintaképe, angyalian mosolyog, a háta mögé rejti valamitől igencsak ragacsos kezét. Zeke levegő után kapkod, tiltakozva fordul Carla felé.

– Ugye tudod, hogy én soha… – kezdi, mire mostohaanyja egy sóhaj kíséretében leinti. Nem hagyja, hogy végigmondja.

– Túl sok időt tölt egyedül – szusszantja. – Az lehet a baj.

– A-ha. – Zeke nem fogadja el értelmes magyarázatnak. Eren egy kis ördögfióka. Egy édes, imádni való, cuki kisöcs, de egy igazi ördögfióka. Vajon mit rontott el az apjuk, hogy így félresiklott a nevelése? Zeke biztos benne, hogy ő sosem volt ilyen kisgyerekként, mondjon bármit is Tom Xaver, aki apja helyett apja.

– Szüksége van a barátokra – folytatja Carla. – Armin nem elég neki.

– A 104. osztályba jár, jól emlékszem? – ráncolja a homlokát Zeke. – Nincs jóban az osztálytársaival? Akkor mit fog csinálni a táborban? Amit amúgy még mindig nem tartok jó ötletnek – teszi hozzá gyorsan, hátha sikerül meggyőznie Carlát, hogy tartsa otthon Erent. Az öccse a végén még képes felrobbantani egy csapatnyi gyereket!

– Van egy lány – csillan fel erre Carla szeme. – Mikasának hívják. Vele nemrég lett jóban, miután megmentette néhány furcsa alaktól.

– Áh, emlékszem már! – Zeke bólogat, hallott a történetről. – Eren azt is mesélte, hogy azóta szegény lányt teljesen kicserélték.

– Egy ekkora trauma után teljesen érthető. Talán a kistestvérkéje születése felvidítja egy kicsit.

– Talán.

Zeke kétli.

Az ilyesmit nem könnyen felejti az ember.

– Szóval ez a Mikasa… Na és a többiek?

– Egyszer találkoztam velük – vonja meg a vállát Carla. – Úgy tűnt, jól elvannak egymással, de…

– Kinézik Erent? – Zeke-et elönti a harag. Az öcsikéjét senki sem bánthatja, bármilyen különc is! – Tudom, hogy vannak fura dolgai… – sandít a bőrönd felé, mire Carla leutánozza a mozdulatot. – De… majd kinövi – motyogja bizonytalanul. Carla gyöngyöző nevetést hallat; ő mindig olyan dolgokban reménykedik, amik általában nem állnak meg a realitás talaján.

– Reméljük – mosolyog lágyan. – Nem szeretném, ha Eren magányos lenne.

– Muszáj úgy tennetek, mintha itt sem lennék? – szól közbe végül az említett. Durcásan karba fonja a kezét, az ajka lebiggyed, Zeke szerint ilyenkor egyenesen imádni való. Legszívesebben a karjába zárná, és addig ölelgetné, amíg Eren rá nem tapos teljes erejéből a lábára, mint ahogy azt legutóbb is tette. Édes drága fiúcska, nincs mese.

Carla és Zeke összenéznek, ugyanazzal a lendülettel legyintenek is egyet. Nem jutottak egyről a kettőre, de ez általában így szokott történni, ha Erenről van szó.

– Tehát fiatalúr. – Carla is összefonja a karját, anyai szigorral méri végig egy szem csemetéjét. – Halljam, mi a magyarázat? Ne kend megint a bátyádra, egy szavadat sem hiszem! Tudom, hogy te tetted bele őket a bőröndbe!

Eren zavaros történettel áll elő. Amíg magyarázkodik, Zeke óvatosan kicsempészi a veszélyes tárgyakat, majd beledobálja a maradék ruhát – Carla tekintetét látva villámgyorsan kihalássza, kellő alapossággal összefogja, majd úgy teszi vissza –, és még azelőtt lezárja a bőröndöt, hogy Erennek feltűnne a matatása. Carlával egyszerre sóhajt fel, a megkönnyebbülés tapintható a levegőben. Eren gyanakodva méregeti őket.

– Miben sántikáltok? – kérdezi, de addigra Carla már az ajtó felé terelve a kézitáskába csomagolt gyógyszereket sorolja, magyarázza, mi mire való, Eren pedig húzza a száját, mert már a gondolattól is borzong, hogy ennyi mindent kell megjegyeznie.

– Majd én elkísérem a suliig – ajánlkozik Zeke. – Ráérek.

– Ó, megtennéd? – Carla ragyog. Legalább ezer wattos a mosolya, ha nem több, még a hátsó fogai is szikrázó fehérek. – Lekötelezel, Zeke! – Aztán a fiához fordul: – Hát nem csodálatos, Eren? – Elég egy pillantást vetni Erenre, hogy tudják, egyáltalán nem az, sőt, éppenséggel a csodálatostól a legtávolabb áll.

Zeke-et nem töri le öccse nyilvánvaló lelkesedése, amely egy tízes skálán a nulla alatt helyezkedik el. Amikor eljön az idő, kézen fogja, vigyorog, és oké, húzza maga után meglepő erővel, mert Eren kapálózni kezd, tiltakozni, meg olyasmiről hadoválni, hogy szövetkeztek ellene, meg hogy tönkretették a zseniális terveit, de akkor sem bánja; ideje lecsekkolni Eren remek osztálytársait.

– Ő a tanárunk – kezdi el tördelni a kezét Eren, amikor megállnak. Fojtott hangon beszél, félve sandít a tanárára. – Shadis professzor – motyogja, mire Zeke végigméri a férfit. Nagyon hasonlít Magath professzorra, aki Zeke tanára volt ennyi idősen, és akit ennyi év elteltével is mélyen tisztel. Félelmet keltő férfi, aki érti a dolgát, és aki nem tűri, ha a gyerekek nem engedelmeskednek neki; ergo, ki van zárva a lehetősége, hogy bárki is felrobbantson bárkit. Szemlátomást ez a Shadis is ilyen megbízható alak, a szakma kiválósága, így Zeke-nek máris szimpatikusabb, mint az a szemüveges őrült, aki magát tanárnak vallva tanulmányozza éppen a hangyák mozgását. Eren szintje, nem is kérdés. Lehet, egy hétévesnek is több az esze nála.

– Ők pedig az osztálytársaid? – kérdi a csapat kölyökre mutatva.

– Aha. – Eren egy cseppet sem lelkes. Csak akkor vidul fel egy kicsit, amikor kiszúrja szőke, gombafejű barátját, Armint, meg egy fekete hajú lányt, aki csak is a híres-neves Mikasa lehet, és aki Zeke legnagyobb meglepetésére Eren sötét sálját viseli a fülledt, nyári levegő ellenére is, ráadásul fullasztóan szorosan a nyaka köré tekerve.

De Zeke a többiek iránt jobban érdeklődik.

– Ő Jean, igaz? – mutat az egyik fiúra, akiben felismeri a lóarcú srácot. Eren mindig panaszkodik rá, de így messziből nem tűnik vészesnek, csak tényleg lóarcúnak. Egy nyurga, szeplős kölyök mellett áll, aki angyalian mosolyog mindenkire, és aki zavarba jön, amikor hirtelen megszólítják. Zeke sosem bírta az ilyen srácokat.

– Ah, Jean! – Eren keze ökölbe szorul. – Az a lóarcú rohadék.

– Eren! – Zeke azért rápirít. Nem illik csúnyán beszélni, még akkor sem, ha az igazat mondja az ember. – A szeplős vakarcs pedig…

– Marco – sóhajtja Eren. – Jean és Marco legjobb barátok. Azt hiszem.

– Csak hiszed? – Zeke elnyom egy mosolyt. – Na és a többiek?

– Connie – mutat egy srácra, aki valamilyen okból kifolyólag kopasz. Később kiderül, hogy azért, mert történt egy sajnálatos baleset a hajával, így Mrs. Springer nem látott más megoldást, mint olló helyett nullás géppel, rágógumistól lenyírni a barna fürtöket. (Részletkérdés.) – Egy idióta – kommentálja Eren. – Ő meg amúgy Sasha. Szintén idióta, és állandóan lenyúlja a kajánkat – panaszolja. (A rágógumi Sasha hibája, derül ki utólag. Fogadás volt.)

– A-ha.

Rendes gyerekeknek tűnnek, cseppet sem ördögnek, ellenben Erennel.

– Krista. – Szőke, apró termetű kislány, nagyon ismerős Zeke számára. – És Ymir – bök egy magas, szeplős lányra. – Ők pedig… – siklik tovább a tekintete. – Ők pedig… – hümmög, miközben végignéz az ismeretlen arcokon. Egy fiú és egy lány egymás kezét fogja, korukhoz méltóan szerelmesek egymásba és papás-mamást játszanak; a többiek közül kitűnik egy szőke, kedves mosolyú fiú, akit Thomasnak neveznek a többiek, meg egy két copfos, sötét hajú lány, akit pedig valaki Minának szólít. Eren süket. – Az ő nevüket elfelejtettem – jelenti be végül csüggedten. – Tök mindegy. – Legyint egyet. – Gyenge selejt.

– A-ha.

– Ő Eren bátyja, Zeke! – hallja Armin izgatott kiáltását. A két kölyök – Armin és Mikasa – integetnek nekik – utóbbi szemernyi lelkesedés nélkül –; odasietnek hozzájuk. Mikasa Eren vállára markol, aggódva szorítja meg.

– Nem esett bajod? – kérdezi, mire Eren bosszúsan söpri le magáról az érintését.

– Hagyj már békén! – förmed rá. – Semmi bajom. – És duzzogva karba fonja a kezét. – Tönkreteszik a táboromat, csak az történt.

– Ki volt az? – háborodik fel Mikasa azonnal. Ökölbe szorul a keze, olyan dühös, hogy Zeke megretten tőle. Ennek a gyöngének aligha nevezhető lánynak volt szüksége Eren segítségére? Hogy lehetséges ez? Zeke nem szívesen találkozna össze vele egy sötét sikátorban. – Csak mondd a nevét, és…

– Ő. – Eren árulkodik. Fikarcnyi jóindulat sincs benne, Zeke pedig bosszúsan sóhajt.

– Csak te vagy egy kis pszichopata. Ha nem viselkednél így, biztos több barátod lenne.

– Szerintem nincs semmi baj a viselkedésével – jegyzi meg Mikasa. – Eren megmentett. Eren a családom.

– Kicsit megviselték a történtek – súgja oda Armin Zeke-nek. – Ne vedd magadra.

– Dehogy veszem. – Zeke azért megborzong.

Nemcsak ő kísérte el a családtagját, más szülők, rokonok is lelkesen integetnek még a csemetéiknek. Connie Springer kistestvérei, Sunny és Martin, akik totyogósak, egymás haját tépik, annyira lelkesek, és nem lehet érteni a szavaikat, Mrs. Springer pedig nem győzi őket csillapítani. Jean édesanyja, aki egyáltalán nem lóarcú, hanem egy pufók, szelíd asszony a könnyeit törölgeti, meghatottan magyaráz valamit Marco langaléta, szeplős arcú szüleinek. Marco kiköpött apja meg anyja, le sem tagadhatja őket. Mikasát is elkísérték a rokonai, egy mogorva arcú férfi egy kalapos férfival beszélget; Zeke ösztönösen félrevonja Erent.

– Látod ott azt a két alakot? – mutatja neki. Eren a nyakát nyújtja, ördögi fénytől izzik a szeme.

– Aha! – vágja rá lelkesen. – Nyírjuk ki őket?

A mogorva férfi ekkor villantja rájuk a tekintetét. Zeke érzi, hogy Eren testén végigfutkos egy árulkodó remegés, és amikor lesandít rá, készen, hogy megnyugtassa őt, úrrá lesz rajta a döbbenet, mert Eren… Az ő édes, drága öccse nem fél. Ó, nem. Rosszabb. Eren… lelkes. Arca ragyog, az ajka elnyílt, a szemén nem az látszik, hogy megszállta a Sátán még az anyaméhben, hanem hogy megtalálta álmai emberét, akit Istennek nevezhet, és akit élete végéig ajnározhat. És ennél, legalábbis Zeke meglátása szerint, nincs rosszabb. Ez egyenes a világvége.

– Ő kicsoda? – suttogja Eren tiszteletteljes hangon. – Az a férfi… Ott!

– Ja, a törpe? – Mikasa arca elsötétül. – Levi – préseli ki magából. – A nagybátyám.

– Nem is tudtam, hogy van nagybátyád! – jegyzi meg Armin.

– Mert nem is lesz sokáig – dörmögi erre Mikasa sötéten. Zeke-nek máris szimpatikusabb a lány. – Nemrég talált egymásra a család… Távoli rokon. Ő is, meg Kenny is. Kenny jó fej – teszi hozzá a kalapos férfi felé mutatva. – A törpét viszont jobb, ha elkerülitek. Kattant a pasas.

– Nekem értelmesnek tűnik – ráncolja a homlokát Armin.

– Mert nem látod a fától az erdőt.

De nem számít, ki mit mond, mert Eren olyan arcot vág, mint aki megnyerte a főnyereményt. Bár akkor lenne ennyire lelkes, amikor szerdánként a brokkolit vagy a kelbimbót kellene megennie. (Carla jóvoltából minden héten tartanak egy „zöld napot”, amikor értelemszerűen valamiféle zöldet esznek. Zeke imádja ezeket a napokat, Eren egyenesen gyűlöli, pedig mi sem finomabb, mint brokkoli krémleves után spenótfőzeléket enni!)

– Levi… hadnagy – suttogja áhítatosan, és Zeke egyáltalán nem érti, mire fel ez a hirtelen lelkesedés. Ki a franc ez az alak, hogy ennyire megnyerte magának Erent?

Szerencsére Eren barátai sem örülnek ennek. Mikasa duzzogva karba fonja a kezét, és ha a tekintetével ölni tudna, Levi bácsikája minden bizonnyal halott lenne, Arminnak pedig két piros folt látszik az arcán, kissé remeg a jobbja.

– Eren, nem mehetsz a közelébe – lép Zeke a tettek mezejére. – Megtiltom.

– És ki vagy te? A bátyám?

– Öhm… igen? – kérdez vissza hitetlenül.

Eren fintorog.

– Szerintem itt valami tévedés lehet – jelenti ki határozottan. – A bátyámat összecserélték veled. Ő most valahol máshol van, téged meg a nyakunkba sóztak.

– Eren!

Eren rá sem hederít.

– Levi hadnagy – mondja újból, mire torokköszörülés hallatszik.

– Maga lenne Eren Jaeger bátyja? – kérdi Shadis professzor határozottan. Kezet ráznak, Zeke közelebbről is szimpatikusnak találja Eren professzorát. – Maga a kísérő, igaz?

– K-kísérő? – Zeke meghökken. – Ezt meg hogy érti?

– Szükségünk van egy kísérőre – magyarázza Shadis. – Az előbb kaptuk a hívást, hogy Mrs. Wagner megbetegedett, így ő nem tud velünk jönni.

– Öhm… Sajnálatos. De nem értem, én hogy jövök a képbe. – Zeke riadtan sandít a többi szülő felé. Vagyis… a hűlt helyük felé. Bármennyire szeretik a gyereküket, van egy pont az életükben, amikor megelégelik, hogy állandóan borsot törnek az orruk alá, és egy kis szabadság reményében örömmel lepasszolják őket a nyári táborra. – Oh… – motyogja, ahogy konstatálja, mibe keveredett. – Hát így.

– Remek. – Shadis a vállára csap. – Tegye be a bőröndjét a csomagtartóba.

– De hát nincs nálam semmi! – szörnyed el Zeke.

Shadis megrántja a vállát, ez nem az ő problémája.

– Isten hozott a katonaságban, fiam – mondja cseppet sem lelkesen, mire Zeke nagyot nyel.

Valahogy így történt. Fél órával később az utolsó elkésett gyermek is felszáll a buszra, Zeke pedig ott találja magát Eren mögött, Mikasával a jobb oldalán, aki vagy unottan bámészkodik kifelé a busz ablakán, vagy fél percenként előrehajol, hogy meggyőződjön afelől, hogy a két kölyöknek – Erennek meg Arminnak – nem esett semmi baja. Kicsit túlpörgi a dolgokat, de nincs vele egyedül.

Eren a buszút elején izgatottabb, mint mikor családi nyaralásra mennek – sokáig fészkelődik, nem találja a helyét. Fennhangon magyaráz Arminnak, Armin pedig alig győzi csillapítani – mert Istennek hála, Armin nyugodtabb kölyök, vele nincs túl sok baj. Zeke a saját próbálkozásait már nem is számolja, minden egyes alkalommal öregebbnek és öregebbnek érzi magát; biztos benne, hogy a tábor végére megjelennek az első ősz hajszálak is, hacsak nem lesz az egész feje hófehér addigra. Bármi lehetséges.

Szerencsére az izgatottság hamar alábbhagy. Armin… Nos, Zeke kezdi belátni, hogy tévedett. Egyik kölyökkel sem egyszerű, mert Armin, nos… Armin nem bírja a rázkódó buszt. Előbb a gyomrára szorítja a kezét, majd furcsa, öklendező hangot hallat, és ahogy Zeke sebtében előrehajol, látja, hogy az arcszíne közben sápadtzöld árnyalatot öltött.

– Oh! – mondja. – Oh!

Ó, jaj.

– Hányni fogsz? – riad meg Eren is. – Anya csomagolt zacskót. Én is mindig rókázom. – Sietve matatni kezd a hátizsákjában, és éppen idejében nyújtja oda, mert Armin már nem bírja többé visszatartani. Amit ezek után Eren tesz, azt Zeke sosem felejti el. Eren, az ő édes, drága kicsi öccse gyengéd, cseppet sem gonosz: dörzsöli Armin hátát, aggódva lesi minden mozdulatát, és amikor úgy tűnik, alábbhagy egy kicsit a hányás, egy nagyon pici vízzel is megkínálja a saját üvegéből. Nem sokkal, de éppen annyival, hogy a gyomorsav ne marja többé Armin torkát. Ezek után hátrasimítja az izzadt, szőke tincseket, és annyira kedvesen mosolyog rá, hogy Zeke majdnem elsírja magát.

– Ó, Eren – suttogja áhítatosan, mire Eren legyint egyet.

– Ne legyél ennyire érzelgős, barom.

– De Eren!

– Nemrég tanultam – büszkélkedik.

– Tanulhatnál valami szebbet is! – szörnyülködik Zeke. – Égetni valóan rossz vagy!

Ennyit arról, hogy Eren édes, drága és cseppet sem gonosz. Eren maga az ördög – elégedett, rávigyorog.

– Köszi.

– Ezt nem bóknak szántam… – dörmögi Zeke. – Hát ezt nem hiszem el…

Az út hosszú, Shadis a katonaságban képzeli magát. Rend, fegyelem, harsogja minden alkalommal hangosan, valahányszor a gyerekek nagyon fellelkesülnek. Különösen Sashát regulázza, szerencsétlen lány a végén már nyikkanni sem mer, annyira beijed. Zeke, mondhatni, jól szórakozik. Eren elcsendesült, mert Armint elnyomta az álom a kimerültségtől. Egymásnak dőltek, halkan pihegnek, Erennek szokásához híven folyik a nyála.

– Így szeretem a legjobban – magyarázza Zeke Mikasának, a lányt azonban nem nagyon érdekli. A busz rázkódik, zötykölődik, vezetője néhol őrült, életveszélyes előzési manőverekbe kezd, Zeke meg olyankor összeszorítja a szemét, imádkozik, hogy túléljék, és ezredszerre is elátkozza az egész nyári tábort. De alapvetően jól szórakozik. Csend, rend, fegyelem, nyugalom, béke, ezek Shadis kedvenc szavai, és így az övéi is, mert a buszúton valóban meg tudnak valósulni. De vajon hova is lesz ez az út?

– LESZÁLLÁS! – Shadis hangja mennydörög, a legmélyebben alvót is felkelti, még a holtakat is. Zeke elkerekedett szemmel, ijedten ragadja meg Eren kezét. Felrángatja, és az elsők között robog le vele a buszról.

Shadis senkit sem kímél: – LÉTSZÁMELLENŐRZÉS! – bömböli teli torokból, majd nekilát, hogy egyesével megszámolja a kölyköket. A listáját nézi, keresi a neveket, és amíg erre sort kerít, Zeke-nek alkalma nyílik feltérképezni a terepet. Nyomban megbánja, amire vállalkozott. Nyomban újragondolja az addigi életét. Valamit nagyon elronthatott. Egy nyári tábor… a hatalmas fák erdejében. Kismilliónyi lehetőség áll Eren rendelkezésére, hogy valakiben kárt tegyen… vagyis, nyilván, hogy saját magában kárt tegyen, javítja ki magát rögtön Zeke. Mert hát Eren biztonsága a legfontosabb. Véletlenül sem a környezetére veszélyes.

– Ha ezt túlélem… – fogadkozik motyogva –, jelentkezem a katonaságba.

– Áh. – Shadis a vállára csap. – Higgye el, itt az sem segít – int a fejével a kölykök felé. Biztatóan hangzanak a szavai, Zeke vállai megroggyannak.

– Áh – motyogja lemondóan. – Szomorú. – Ez már nem is csalódottság, valami teljesen más.

Shadis háromszor számolja át a csipetcsapatot – valahogy mindig eltűnik egy-egy gyerek, és amikor előkerül, a fülét-farkát behúzva keni másra az elkóborlásának bűnét. (A legegyszerűbb módszer, ha el akarja kerülni Shadis haragját; Zeke magában többször gratulál neki.)

– Szóval. Ez lenne a…

– AKINEK A NEVÉT MONDOM – ordítja Shadis –, AZ ÁLLJON ODA! – Faházak várnak rájuk, Zeke nem akarja tudni, hogy egészen pontosan milyenek is belülről, és cseppet sem biztató az sem, hogy több kölyköt egy helyre terelnek össze. Szörnyen rossz érzése támad, ahogy Shadis annyira lelkes őt illetően. Nyilván a legrosszabbakat kapja majd. Nyilván szemmel kell majd tartania ördögien gonosz kisöccsét.

Egész életemben őt hajkurászom – gondolja. Mondanám, hogy gyerekjáték, de Erent ismerve… Apropó, EREN! Hova tűnt már megint? Riadtan sandít az erdő felé, aztán kiszúrja Erent, amint a lóarcú Jean ingébe próbál markolni. A szeplős vakarcs Marco vagy kicsoda olyan arcot vág, mint aki menten szívrohamot kap. Armin teljes erejéből Erenbe csimpaszkodik, úgy tartja vissza, Mikasa pedig… Mikasa nem csinál semmit. Mikasa türelmes, kivárja, mikor kell közbecsatlakoznia, hogy megmentse Erent.

– Ó, bassza meg! – káromkodja el magát Zeke. – Tehát EZ vár rám?

– Nincs visszaút! – vágja rá rögtön Shadis. – Ha már eljöttél idáig, nem húzhatod ki magadat a feladat alól. – És ezt olyan szigorúan közli, hogy Zeke-nek megfagy a vér az ereiben. Teljesen elsápad, és csak bólintani tud. Nem is próbálkozna ilyesmivel, Shadis valószínűleg kicsinálná. Innen tényleg nincs visszaút, és ezt megroggyant vállal, egy beletörődő, ám nagyon mély és hosszas sóhajjal megspékelve veszi tudomásul.

Ez van, ezt kell elfogadni.

Az út a Pokolba garantált, ha Eren Jaegerről van szó.

Mangafordítás (135. fejezet)

Sziasztok!

Elkészültem a Shingeki no Kyojin manga 135. fejezetének magyar fordításával.

Link: Shingeki no Kyojin_135. fejezet: Menny és Föld csatája (magyar fordítás)

Jó olvasást kívánok!^^

És ne felejtsétek, tegnap startolt a 4. évad, az 1. rész már magyar felirattal is megtekinthető!

Hírek a manga 135. fejezetéről + 4. évadról (spoilerek, ismertető, betekintő)

Sziasztok!

Mozgalmas december előtt állunk: hamarosan érkezik a Shingeki no Kyojin mangájának 135. fejezete, illetve december 7-én startol a 4. évad is, úgyhogy lehet készülni, most már tényleg csak napok kérdése. :D

Reméljük, a hétvégén már olvasható angolul, és akkor kezdhetem is a fordítást... Elöljáróban olyan 5 napot mondanék rá, attól függően, hogy mennyire macerás a fejezet, de igyekszem minél gyorsabban befejezni. :-)

Link: Shingeki no Kyojin_135. fejezet: Menny és Föld csatája (magyar fordítás)

Linkek:

4. évad – Opening

4. évad – Ending

A 4. évad 1. része már angol és magyar felirattal is megtekinthető. A magyar felirat a Naruto-Kun.Hu munkája, indavideón megtalálhatjátok. :-)

SPOILEREK

 

Fejezetcím: Menny és föld csatája

Tartalomismertető:

Igazából semmi más nem fog történni, csak harcolnak. Historia nem szerepel a fejezetben, Erennek is csak az óriását látjuk majd, Zeke-ről pedig kiderül, hogy ott sincs a tényleges teste, csak az óriás-alakja.

Néhány tény: megtudjuk, hogy Ymir Fritz engedte ki a disznókat 2000 évvel ezelőtt. Onyankopont Annie édesapja találja meg eszméletlenül. Pieck kijelenti, hogy Eren nem a barátja, és az ő célja mindig is az volt, hogy elérje Eren óriásának nyakszirtjét, majd megölje... De ez nem fog megtörténni, mert mielőtt elérné, felnyársalja Lady Tybur pörölye, így ő lógva marad. Erent ugyanis a régmúlt óriás-alakváltói őrzik, akik ugyebár halottak már, de az Alapító ereje visszahozza az alakjukat erre a csatára. Lady Tybur, Galliard, Bertolt óriása... Bertolt óriása elkapja Reinert, és majdnem felfalja, de Jean megmenti (Reiner édesanyja, Karina azt hiszi, meghalt). Levi majdnem elveszíti a lábát, de Mikasa megmenti. Armint a legelején elragadja egy óriás, és miközben viszi el, Armin látja Ymir Fritzt, és magában azt gondolja, hogy Ymir legyőzhetetlen, és Ymir maga is az emberiség pusztulását kívánja. Érdekes jelenet. Látja Bertoltot is, amint sír (és ezt követően jelenik meg Bertolt óriás-alakja).

Vesztésre állnak, egyedül Mikasa van még talpon... Ekkor hirtelen megjelenik egy szárnyas óriás (Falco), a hátán Gabi és Annie. Annie közli, hogy mivel ez az óriás tud repülni, így ő is jött... És örül, hogy eljött.

A napot tehát Falco, Gabi és Annie menti meg, Armint és Piecket hátrahagyják.

Kb. ennyi a fejezet.

Lefordított oldalak

Mangafordítás (134. fejezet)

 Sziasztok!

Elkészültem a Shingeki no Kyojin manga 134. fejezetének magyar fordításával. A vártnál kicsit tovább tartott, de igyekeztem. :-)

Link: Shingeki no Kyojin_134. fejezet: A kétségbeesés mélyén (magyar fordítás)

Jó olvasást kívánok! ^^

Hírek a manga 134. fejezetéről + mailes hírek

 Sziasztok!

Ismételten hó eleje, bármelyik nap érkezhet a Shingeki no Kyojin manga 134. fejezete! Spoileres képeket meg néhány spoilert találhattok majd lentebb... Nagyon remélem, hogy szombatra már lesz angol fordítás, mert mostanság 12 órában dolgozom, így kevesebb az időm fordítani is – itt ragadom meg az alkalmat, hogy ezzel kapcsolatban jelezzem, mindenkinek válaszolok szombaton, aki a héten megkeresett privátban (ne habozzatok amúgy írni, mert ritka az olyan alkalom, hogy ilyen sokáig megvárakoztatlak benneteket a válasszal... csak most kicsit kaotikusak a napjaim :D).

Link: Shingeki no Kyojin_134. fejezet: A kétségbeesés mélyén (magyar fordítás)

SPOILEREK LENTEBB (!)

Fejezetcím várhatóan: A kétségbeesés mélyén

Historia vajúdik, de kb. csak ennyit látunk belőle. Az eldiaiak menekülni próbálnak, a léghajók vs kolosszális óriások előttük vannak... Hirtelen betoppan Zeke, megsemmisíti a léghajókat, így az eldiaiakban tudatosul, hogy meg fognak halni. A szövetséges csapat ekkor érkezik meg a csatába, az eldiaiak meglepve látják, hogy Paradis azért érkezett, hogy megállítsa a Remegést... Kivetik magukat, Reiner átváltozik, Armin pedig kijelenti, hogy ha kiszedik Erent, meg fogja tőle kérdezni, hogy melyik része is szabad... És kb ennyi az egész fejezet. Rövid, kevés a párbeszéd is.

Néhány spoileres kép: