Az óceán túloldalán [Ereri] – 14. fejezet (90+ manga spoiler!)

14. fejezet

Az uralkodó szolgái

Az Ackerman családot az óriástudomány altermékeként tartották számon az óceán egyik oldalán, míg a másikon hosszú évtizedeken keresztül jóformán megfeledkeztek róla. Ami mindkét oldalon közös maradt, hogy üldözték őket. Fenyegetést jelentettek, mert az Alapító Óriás nem tudta őket irányítani, s mert Marley sem tudta őket az uralma alá vonni. A végén, miután a marleyi kormány az utolsónak vélt Ackermant is halálra ítélte, úgymond legendává váltak. De ahogyan a Fritz királyi családdal sem tudott végleg leszámolni, úgy az Ackermanokat sem sikerült kiirtania. Az utolsó Ackerman… Az utolsó Ackerman még… élt és harcolt.

Eren szíve hevesen kalapált a mellkasában.

Pieck!

Pieck volt az!

De miért? Hogyan?

Zeke…

Zeke tudta – döbbent rá. Mindig is tudta, azért vette a szárnyai alá Piecket!

De miért?

Mindvégig… átverte őket?

Tágra nyílt a szeme: penge feszült pengének, Pieck karja remegett a benne dúló erőtől, s Levié, ahogy hárította a csapását. Két szörny támadt egymásnak, két legyőzhetetlen, legendás szörnyeteg – Ackerman az Ackerman ellen, rokon a rokon ellen. Erennek kellett néhány másodperc, hogy azt is felfogja, Pieck és Levi valamilyen szegről-végről rokonok lehettek. Amikor a száznegyvenötödik király elhagyta Eldiát, és a „Paradicsomba” vonult, hogy felhúzza a falakat, számos család vele tartott. Így került néhány Braun meg Galliard is Paradis szigetére – utóbbi később, Frieda Reiss anyjának személyében odáig is elment, hogy egyesítette vérvonalát a Reiss királyi családdal.*

Ezek szerint hasonlóan járt az Ackerman család is.

Pieck tudott vagy nem tudott róla, nem számított, a családját üldözték – a szigeten és itt is, Paradis és Marley ebben nem különbözött egymástól. Eren fejében megannyi tisztázatlan kérdés kavargott, és tudta, hogy Zeke az egyetlen, aki megválaszolhatja őket.

Mert Pieck ereje eddig szunnyadt – értette meg. Te hoztad elő belőle… bátyám.

Penge csattant élesen a földön; Pieck keményen esett neki Levi hadnagynak, és addig feszítette a testét, amíg valahogy sikerült kilöknie a férfi kezéből a fegyverét. A pillanatnyi döbbenet tisztán látszódott Levi arcán, aztán gyorsan leplezte azt, és újabb pengét rántott elő. Pieck ugyanakkor nem hagyott neki időt a gondolkodásra. Mint egy felbőszült vadkan, rontott rá, szeme összeszűkült, arcát a harag vonásai torzították el, ahogy a pillantása Galliard hörgő-vérző alakjára siklott. Gyűlölet tombolt benne, soha nem látott gyűlölet, egyre jobban és jobban táplálta őt. Eren szinte hallotta a gondolatait, Galliard nevét sikoltozták. Jó maga is hasonlóan érzett a szigeti férfi iránt – Ackerman ide vagy oda, meg fog fizetni azért, amit Galliarddal tett. Senki sem bánthatta a barátját – még egy Ackerman sem.

Az első kődarab váratlanul érte, Zeke nagyot kockáztatott, gyakorlatilag Pieck és Levi apró alakja közé hajította, kis híján súrolta Piecket is… De a támadás józanítóan hatott Erenre.

Galliard! – és már oda is rohant hozzá.

A fiú a Marcangoló erejét birtokolta, ennyitől nem halhatott meg. Levi abban az esetben tudott volna vele végezni, ha a nyakszirtjét támadja – a nyakszirtjük emberi és óriásalakban is egyaránt a végzetüket jelentette a gerincvelői folyadékuk miatt –, vagy akkor, ha megeteti egy eszét vesztett óriással. Bármelyiket is tervezte, az az egy biztos volt, hogy mindenképpen Galliard életére pályázott.

Ebből ugyan nem fog enni! – vicsorodott el Eren rögtön a gondolatra. Előbb velem kell végeznetek, rohadékok!

Zeke időközben újabb követ dobott feléjük, Levi dühösen szitkozódott, miközben kikerülte, majd felkiáltott, mert Pieck kihasználta a figyelmetlenségét, és az oldalába csapódva, felszántotta azt. Nem volt mély seb, ezt Eren még abból a messziségből is tisztán látta, de elengedőnek bizonyult ahhoz, hogy egy kicsit visszafogja a férfit. Az oldalát markolta, vicsorgott, szeme egyetlen keskeny, kékesszürke csíkká szűkült össze; hasonló gyűlölettől izzott, mint az övéké.

– Miről beszélsz… – mondta a fogát csikorgatva. – Ez a lány… De ez az erő…

– Küzdj. – Zeke Bestiájának ajka szavakat formált, elégedetten vakarta a tarkóját. Újabb kövekért hajolt le, ezúttal nem egyet, hanem több apróbbat választott; mindent a tenyerébe vette, majd megrázta őket. – Védjetek meg, Pieck. – De az utasítás, amiből parancsoló él csendült ki, mintha nemcsak a lányra hatott volna. Levi váratlanul megmerevedett, a szeme pedig elkerekedett.

– Mi a…

Zeke óriásának arcára alattomos mosoly ült ki.

– Meglepődtél, hadnagy? – kérdezte gúnyosan. – A hangomnak ereje van, gondoltad volna? A tested mintha megdermedt volna. Mintha minden értelmes gondolatot kiöltem volna vele a csökött kis agyadból, hogy csak az az egy maradjon, hogy engem védelmezz. Szerintem nem kell elmondanom, miért. Az anyám…

– MARADJ CSÖNDBEN! – dörrent rá Eren. – NE MONDJ NEKI SEMMIT!

Ez a kettőjük titka volt, erről még Pieck sem tudott. A nagyszüleik sem. A kettőjük titka volt, mert Eren is Grisha emlékeiből értette meg, miért is annyira különleges Zeke Bestiája, miért emlegették úgy, hogy a „Csodafiú”. Persze, amikor először tudatosult benne, nem akart hinni a szemének.

„Dina Fritz vagyok, a királyi család tagja.”, így mutatkozott be az Eldiai Újjáépítési Mozgalom előtt, és onnantól kezdve amolyan királynőjükké vált. „A jogos örökös”, az újjáépítők ekképp hivatkoztak rá.

Dina…

Zeke megeskette, hogy soha senkinek ne mondja el. Marley fegyvert látott volna benne, arra kényszerítette volna, hogy gyermekeket nemzzen eldiai vagy éppenséggel marleyi asszonyoknak – kitudja, a kormány mekkora áldozatot hozott volna a „nemes ügy” érdekében –, Zeke viszont… Zeke éppen ezt, a létezésüket tette felelőssé a világukban uralkodott káoszért. Azért szenvedtek, mert eldiai vér folyt az ereikben. Hiába vágytak valami jobbra, az óriások miatt nem tudták elérni. Ha nem létezett volna óriáserő… Ha nem lett volna ki átörökölje… Vajon véget ért volna a körforgás is? Nagy valószínűséggel…

Zeke titkát meg kellett védeniük.

Akkor meg miért fecsegi el ennek a rohadéknak? – fortyogott Eren magában, miközben Galliard vérző torkára fonta az ujjait. – Nyugodj meg – mondta neki hangosan. – Koncentrálj a gyors regenerálódásra. Vagy változz át, ha úgy érzed, képes vagy rá. Nem érte el a nyakszirtedet, nem igaz?

Galliard felhörgött, válaszolni próbált. Aranysárga fény kezdett cikázni a teste körül, s Eren összeszorította a szemét egy pillanatra, ahogy hasonlóan cselekedett. A detonáció a magasba dobta Levi és Pieck alakját, és abban a pillanatban – Zeke újabb parancsára – Pieck is átalakult, az óriása nehezen és keményen zúdult Levi testére.

Borzasztó reccsenés hallatszott, valamit eltört, ahogy Pieck rányomta az óriás kezét Levi jobb karjára, a férfi pedig felüvöltött a fájdalomtól. A kínnal teli hang meglepte Erent, és ahogy a fivérére sandított, észrevette, hogy őt is.

Levi fészkelődni próbált Pieck szorításában vergődve, mire Zeke közelebb lépett.

– Ne mozdulj! – utasította ridegen. Mindkét Ackerman mozdulatlanná dermedt.

Tehát tényleg igaz – gondolta Eren. Az Ackerman klánt az óriástudománnyal való kísérletezések során kreálták. Azért hozták létre, hogy az eldiai királyt védjék. Valamennyi tagjukba bele van kódolva, hogy azokat szolgálják, akikben királyi vér csörgedezik. Ez a kód a fogantatásuktól kezdődően szunnyad bennük, és amikor az uralkodójuk felszólítja őket, hogy cselekedjenek az érdekében, vagy amikor ők maguk érzékelik, hogy meg kell védeniük az uralkodójukat, feléled… és többé már nem azok, akik egykor voltak… hanem a király védelmezői. Feléled bennük az erő, és szinte legyőzhetetlenek lesznek…

Ezeket Zeke-től tudta, Zeke pedig a Bestia előző hordozójától, Mr. Xavertől, aki óriáskutató volt. Zeke nem árult el sokat a titokzatos férfiról, ám némi titkot megosztott vele. Mr. Xaver azért örökölte át a Bestia erejét, hogy a hordozók emlékeiben utazva még több titokra leljen rá az óriásokkal kapcsolatban. Az Ackerman családról is így tudott meg többet, amit pedig kiderített, azt Zeke-re bízta.

Zeke… Ha Pieck származását ennyi éven keresztül eltitkoltad, vajon mi mindent tudsz még?

A testvérére emelte a tekintetét, óriása haja a szemébe hullott.

Mit tervezel, Zeke? Megölöd Levi Ackermant?

Valamiért jeges borzongás szaladt végig a gerince mentén.

Megölni…

A gondolat olyan volt, akár egy hidegzuhany.

M-miért?

Miért nem akarom, hogy megölje?

Az előbb még… Az előbb még én magam is…

– Milyen erős az igazi éned? – tűnődött Zeke hangosan. – Ha parancsba adom, hogy szolgálj, vajon meddig bírnád megtenni? Melyik az a pont, amikor a valódi éned a felszínre törne, megpróbálva elnyomni azt, aki most vagy? A legyőzhetetlen harcost.

– Ezért megöllek! – vicsorgott Levi. – Neked annyi, szakállas rohadék!

– Oh. – Zeke sötéten elmosolyodott. – Szerintem inkább… neked van félnivalód. – És ekkor Eren megértette, miért is látszott ennyire elégedettnek: a híres Levi Ackermant, az emberiség legerősebb katonáját négy átváltozott óriás vette körül, akik közül talán csak egy – Eren – hezitált, hogy megöljék-e vagy sem.

Erennek sikoltani támadt kedve a kétségbeeséstől. Mit tegyen? Mit tegyen? Meg kell ölniük! Nem táncolhat vissza! Pont most, amikor végre sikerült maguk alá gyűrniük az emberiség legerősebb katonáját, a Paradis sziget egyik legrettentőbb ördögét!

Kitépte magát az óriásából, a barátaira üvöltött:

– ÖLJÉTEK MEG, MIRE VÁRTOK?!

Ha nem én próbálkozom, akkor biztos sikerrel járunk. Őket nem húzza vissza semmiféle jeges bűntudat… Ők nem hátrálnak meg, nem úgy, mint én.

Galliard felüvöltött – az átváltozás során begyógyította a sérüléseit, így most már teljes erejében támadhatott. Előrelendült, erőteljes állkapcsa megfeszült, felkészült, hogy harapjon, hogyha kell, egészben nyelje le Levi hadnagyot, és Pieck rászorított a férfi testére, a levegőbe emelte, és… Eren meg… Eren meg sikoltott, óriása lába koordinálatlanul mozdult előre, és nem tudta megmondani, mi ütött belé, elméjének egy része üvöltött, hogy ne tegyen semmit, a másik része viszont azért sikoltozott, hogy igenis akadályozza meg…

És abban a pillanatban, amikor már egyáltalán nem volt ura a teste fölött, valami hatalmas árnyékot vetett rájuk, az égből meg parányi alakok zuhantak alá.

Egy léghajó! – szisszent fel Eren; tudatának utolsó morzsája kapaszkodott ebbe az információba. Paradis! Ezek Paradis léghajói! Itt vannak! Tényleg támadnak! Kifutunk az időből…

Újra kitépte magát az óriása testéből, a fejére szorította a kezét, úgy üvöltött:

– ÖLD MÁR MEG, GALLIARD! – De mielőtt Galliard bármit is tehetett volna, Pieck Hordárja borzasztó hangot produkált. Levi kicsúszott a szorításából, fél kezében kardot tartott, azzal hasította végig Pieck tenyerét, és abban a percben, hogy szabaddá vált, mozdult, és Pieck óriásának oldalát szántotta fel, ahogyan korábban a lány az övét. Mintha Zeke hangja nem parancsolt volna többé, mintha újabb parancsot kapott – akár egy megvadult óriás, rontott rá az őt támadókra.

– LEVI! – bődült el Zeke. – TE ROHADÉK!

Levi arcát merő vér borította, a jobb karját furcsa szögben tartotta – Pieck tényleg eltörte! –, de még így is… még így is újra nyeregben érezte magát, Erent vegyes érzelmek öntötték el, a megkönnyebbülés és a félelem különös, sehogy sem stimmelő elegye.

– Miért? – nyögte döbbenten. – Miért nem akarom, hogy…

Elakadt a lélegzete. Paradis ördögeinek felszerelése hangot produkált, ahogy a levegőben mozogtak, a kampók Pieck nyakába mélyedtek. Pieck óriása ezúttal nem volt felszerelkezve, a Páncélos Egység tagjai a földön vívták meg a csatájukat – óriáserő nélkül harcoltak. Pieck megint üvöltött, és valószínűleg esetlen kísérletet tett rá, hogy kivágja magát az óriásából, s a maga felszerelésével küzdjön meg újból, mert Levi lesújtott a nyakszirtre, a kardja megpördült a kezében, és ahogy korábban Galliarddal tette, most a lányt nyársalta fel rá, mégpedig úgy, hogy egyenesen a hasába döfte.

Pieck velőtrázóan sikított!

Eren felüvöltött.

– ROHADÉK! – és előrepróbálta vetni magát, hogy a lány segítségére siessen, de Paradis ördögei, nagyon is ismerős ördögei előtte termettek… és Eren levegő után kapkodott. – Ti…! – vicsorgott rájuk. – Takarodjatok innen!

Connie és Sasha összenézett, majd felegyenesedett.

– Helló, Eren – köszönt a fiú. – Rég láttunk.

Eren hátrasandított, mikor érintést érzett a vállán.

– Kérlek, ne próbálkozz semmivel! – mondta halkan Marco. – Nem szeretnélek bántani.

– Eresszetek! ZEKE! GALLIARD!

Fölöttük alak suhant át, egyenesen Pieck felé vette az irányt, hogy Levi hadnagy Zeke-kel foglalkozhasson. Több alak is követte, ők Galliardot célozták be.

Az első alak lekiáltott.

– Fogjátok és hozzátok!

Jean volt.

Eren a fejére szorította a kezét, hangosan sikoltott – Pieckkel együtt tudatta a világgal a fájdalmát. A levegő puskaportól lett terhes, minden irányból lövések hallatszódtak, és Pieck félig az óriásban, félig szabadon sikoltott, ahogy a testébe megannyi golyó fúródott. Egyet a fejébe lőttek, egyet a szívébe… De a nyakszirtjét valamiért nem támadták.

Levi így üvöltött:

– Ez a lány egy Ackerman! – Néhány katona szeme erre megrebbent. – Ne öljétek meg! – Így hát nem ölték meg. Szétlőtték a testét, de életben hagyták, és Eren sikoltott, miközben Marco hátulról megragadta, Connie és Sasha pedig rávetették magukat, hogy visszatartsák, és szúrásnyomot érzett, és hirtelen túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy újra átváltozzon, ráadásul félig még így is az óriása nyakszirtjében pihent.

– ZEKE! – Kétségbeesetten kiált, zihált és elkerekedett a szeme; a rémület a torkát fojtogatta. Zeke Bestiája rávillantotta aranyszínű tekintetét, harag festette meg az arcát, de nem tehetett semmit Erenért, Levi rárontott, a gyűlölet meg az eszét vette. Zeke soha többé nem akart találkozni Levi hadnaggyal, ám most mégis… vele küzdött meg. Minden idegszálával a csatájukra kellett koncentrálnia. A legkisebb hiba is… az életét jelenthette.

Csak magamra számíthatok – döbbent rá Eren. Hacsak… Bertolt, Reiner… Vajon ők hol vannak? És Lady Tybur? A többi ördög… vajon Abel vagy Florian… eljutott bármelyikükig? Vajon…

A por és füst alapján hatalmas csaták dúltak a körzet valamennyi részében. Senki sem siethetett a segítségére, mert mindannyian segítségre szorultak rá.

Eren felzihált, rúg-kapált, harapott, sikoltott.

– Eresszetek! Azt mondtam, eresszetek!

– Vissza kell jönnöd velünk! – kiáltott rá Sasha. – Most miért gyerekeskedsz, Eren? Te közénk tartozol!

– Nem, én sehova sem tartozom! Zeke! Azt mondtam, eresszetek! Zeke! ZEKE! – A végére már teli torokból üvöltötte a testvére nevét, noha tudta jól, hogy Zeke-nek minden erejével Levira kell koncentrálnia. Mit tegyen? Ha tényleg magára maradt, mit tegyen? Hogy akadályozza meg?

Megpróbálták lefogni a kezét, nehogy a szájához emelje és beléharapjon.

Azt hiszitek, ennyivel megállíthattok?

A kétségbeesés elszorította a torkát, kitágult a szeme. Paradis és Marley semmiben sem különböztek egymástól – mindkét oldal börtönbe zárta a maga népét. Falak vagy internáló tábor falai… Eren egyiket sem akarta.

Sehova sem tartozom – jött rá. Sem ide, sem oda. El kell innen tűnnöm… És vissza sem szabad térnem az ördögök szigetére… É-én… h-hova menjek akkor? Hova meneküljek? Pieck? Vajon mi történt velük?

Csapongtak a gondolatai, úgy érezte, menten felrobban a feje. Képek villantak az elméjébe, értetlen jelenetek egy múltból, aminek egykor a részese volt, és mintha egy rövid hajú lány hajolt volna fölé. A levegőben csípett az óceán sóssága, a szellő gyengéden fújt, mintegy cirógatta a bőrüket, ahogy a szemcsés homokban feküdtek.

Eren.

A nevét suttogták.

Később találkozunk… Eren… – mire Eren tüdeje felsípolt, ahogy mélyet lélegzett. Később? Hol? Kivel? Miért?

A nyelvére harapott, vagy legalábbis kísérletet tett rá. Az utolsó ütőkártyáját akarta kijátszani, de abban a pillanatban Sasha mintha olvasott volna a gondolataiban, rongyot tömött a szájába, és így végül arra harapott rá. A vér fémes íze helyett az anyagét érezte, elfintorodott. Kiáltani akart…

CSATT!

Connie ökle az arcába csattant – nem az orrát célozta, hanem a szemét, így semmije sem tört el. Sokk és fájdalom érzése keveredett egymással. Eren hátratántorodott, gyakorlatilag bele Marco erős karjába, Connie és Sasha pedig együttes erővel támadt rá: láncok és kötelek feszültek a testén, mind a négyen ziháltak az erőlködéstől. Eren azért, mert mindenáron ki akart szabadulni, így nem adta magát egykönnyen, Marco, Connie meg Sasha meg azért, mert csak sokadik próbálkozásra, hosszú, izzasztó perceket követően sikerült leteríteniük a fiút.

– A léghajóra, gyorsan! – süvöltötte Jean, aki a szeme sarkából követte végig az eseményeket; közben meghúzta a ravaszt, újabb golyót lőtt Pieck emberi alakjába. A lány véres, megcsonkolt testét néhány szigeti ördög kihúzta a Hordárból, mire Galliard lerázta magáról a katonákat. A Felderítő Egység felszerelésének kampóival a nyakában iramodott meg, hogy Pieck segítségére siessen, és nem érdekelte, hogy esélye sem volt legalább harminc szörnyeteg ellen, akkor is a levegőbe emelte az óriása kezét, a száját pedig szélesre nyitotta, állkapcsa megfeszült, tépőfogai elővillantak. Az egyik ördög lábába mart, egy másikat a karjánál fogva ragadott meg. Megrázta a levegőben, majd felüvöltött, mikor hátulról végigszántották a hátát.

GALLIARD!

Eren a rongyba üvöltötte a fiú nevét. Zihálni próbált, de nem sikerült, majd’ megfulladt, ahogy a száján akart lélegezni. Connie újra megütötte, előtte azonban elnézést kért. Elnézést? Erent nem törődött a múlttal, a jelenben élt, a jelennek élt.

Sokat változtam – gondolta –, de ti sem vagytok különbek. Mindannyian ördögökké váltunk. Rohadjatok a pokolban… egytől-egyig.

Aztán valahogy elfogta az álom.

M-miért… – tűnődött el. Miért vagyok ennyire…

A fáradtság ólomsúllyal nehezedett a szemhéjára, a térde megbicsaklott. Csak azért nem dőlt el, mert Marco és Connie mindvégig szorosan fogták két oldalról – gyakorlatilag az ő karjukba zuhanva tántorodott meg, mire Sasha, aki addig a léghajót pásztázta, feléjük kapta a fejét. A kezét használta ellenzőnek, noha nem sütött a nap.

Eren sötétben találta magát – sötét volt és hideg, soha véget nem érő háborúk és rémálmok forgataga.

A szúrásnyom! – jutott eszébe, miközben elnézte, hogy Sasha megragadja a kötelet. Kötél? Oh, igen, a léghajó… Fentről dobhatták le.

Felsandított, a léghajó ajtajában magas, sovány nő állt, ezúttal még botra sem támaszkodott. Szürkésfekete haját ádázul cibálta a szél, ahogyan hófehér ruhájának alját is, ám őt szemlátomást nem zavarta. A szeme örvénylett, jegesnek látszott és könyörtelennek, ahogyan a vonásai is azok voltak.

Frieda…

Hát eljöttél…

És ahogy elhomályosította a tudatát az álom, értette csupán meg, hogy milyen következményekkel járt, hogy Frieda királynő elhagyta a biztonságos falakat.

A falak…

Egyáltalán állnak még a falak?

Frieda előrelépett.

Egy lépés.

Még egy.

Zuhanás.

Kizuhant a léghajóból.

– MOST! – ordította oda Jean. – MINDENKI TŰNJÖN EL!

Marco a hátára dobta Eren kábult testét.

– TŰNJÜNK INNEN! – kiabálta Connie-nak és Sashának.

A háromdimenziós manőverfelszerelés kilőtt, puskacsövek ropogtak, Sasha lőtt, Connie pedig hasonlóan tett. Alant lángba és hamuba borult a körzet, és Eren… végre meglátta az óriásokat, az eszüket vesztett, szerencsétlen eldiai embereket, akiket véget nem érő lázálomra kényszerítettek. Marley tette volna, vagy ezt is Paradisnak róhatták fel?

Eren felzokogott.

Az Alapító Óriás erejének hordozója, Frieda Reiss, a falak és az Eldiai Birodalom uralkodója lassan a szájához emelte a kezét, arcára megmagyarázhatatlan érzelem – közönybe forduló elégedettség? – ült ki, ahogy finoman beléharapott. Eren látása és tudata elködösült, de mintha még így is látta volna a levegőbe fröccsenő vért, a felragyogó aranysárga robbanást…

És aztán az Alapító Óriás száz év után ismét feltűnt Liberio szívében, és hatalmasra tátotta a pofáját… és az aranyszínű fények egymásba kapaszkodva kezdték a körzet köré fonni a hálóikat. Az egész olyan volt, akár egy rémálom. Marley legrosszabb rémálma valósult meg, s távol, Paradis szigetén a falak mintha leomlottak volna, mintha tízmilliónyi kolosszális óriás indult volna meg, hogy az óceánba gázolva átszelje azt… Hogy a lábuk nyomán felperzselődjön a föld, általuk pedig a világ a lángok martalékává legyen.

Ez lett volna Paradis terve? Ha már támadnak, támadjanak teljes erejükkel? Testesítsék meg Marley legnagyobb félelmét, pusztítsák el a világot? És akkor mi lesz a saját kis szigetükkel? Hogy egyedül… ők éljék túl?

Ez… a remegés… Ez tényleg a remegés lenne?

Eren nyögött, sűrűn pislogott. A föld valóban mintha remegni látszott volna, a lába nem érintette a talajt, így nem lehetett biztos benne. A léghajó mintha közelebb került volna hozzájuk, Marco fél kézzel elkapta a kötelet, Erennel a hátán próbálta magát feljebb húzni.

– MINDENKI A LÉGHAJÓRA!

– SIESSETEK!

– GYORSAN A LÉGHAJÓRA!

– VISSZAVONULÁS!

Az első, aki felkapaszkodott, Connie volt, elfogadta Armin felé nyújtott, segítőkész jobbját, majd nekilátott, hogy Sashát is felrántsa maga mellé. Ezek után közösen Marco után nyúltak, és mielőtt Marco eleresztette volna a kötelet, megragadták a csuklóját.

– Tartunk! – kiáltotta Connie. – Kapaszkodj! – És mindkettőjüket felhúzták.

Eren elterült a léghajó padlóján, a mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt. Nyögő hang hallatszott, Sasha izgatott kiáltása.

– Ez Levi hadnagy! Segítsetek neki!

Ő is feljutott. Eltört a karja, vérzett az oldala, de élt.

Élt és élni is fog.

A test, akit a földre dobott… Piecké volt, vagy legalábbis ami a lányból maradt. Valamennyi végtagját levágták, csupán egy női torzó maradt belőle, a fejét szitává lőtték. A nyakszirtjét nem bántották, így még ha lassan is regenerálódott, Levi hadnagyhoz hasonlóan élt és élni is fog. És most már ő is Paradis fogságába került.

Eren kinyúlt, hogy megérintse a kezét… aztán rájött, mennyire ostoba, nem volt mit megfognia, semmi nem maradt Pieck kezéből, sem a karjából.

Rohadékok… – gondolta vicsorogva. Dögöljetek meg mind… Pieck… Pieck…

Lehunyta a szemét, újabb szúrás érzett a combjánál. Mikor résnyire nyitotta, Sashát pillantotta meg egy injekciós tűvel a kezében, halkan suttogott oda valamit Levinak, aki a fogát csikorgatva bólintott.

Miért…

Miért…

Mert kegyetlen világban élünk…

Mondd, Eren – emlékezett vissza Zeke hangjára. A konyhában mosogattak: vagyis Eren az edényeket lögybölte, Zeke pedig lassan eltörölgette őket. Nagyapjuk a kórházban volt, nagyanyjuk odakint teregetett. Aznap sütött a nap, egy felhő sem volt az égen, és az élet valahogy az internáló tábor börtönében is fényesebbnek látszott. – Ha soha sem születtünk volna erre a világra… nem lenne minden jobb? Ha nem lennének óriások… Ha sosem születne többé gyermekünk… – Sötét mosoly ült ki az ajkára, mintegy magában kuncogott. Eren sokkoltan nézte őt. – Mondd, Eren… Te meddig vagy hajlandó elmenni a világunk megmentéséért?

Tényleg… meddig is?

Remegés rázta meg a léghajót, olyan érzés volt, mintha valami nekicsapódott volna. A sziget ördögei helyett újabb alakok kapaszkodtak fel, ám ezek nem Eren bajtársai voltak, még véletlenül sem Marley harcosai vagy bajtársai. Idegenek voltak, akik furcsa ruhát viseltek, és akiket látva Paradis valamennyi ördöge megfeszült. Levi felemelte a pisztolyát, a köpenyes alakra szegezte.

– Állj félre, Levi Ackerman – hangzott el a csuklya alól az utasítás. – Az a fiú a miénk. A mi vérünk.

– Azt aligha hiszem, Ms. Azumabito.

Hizuru nagykövete, Kiyomi Azumabito hátralökte a csuklyáját, szeme még inkább elkeskenyedett, ahogy tudatosult benne Levi hadnagy kijelentése. Ránc jelent meg a homlokán, összevonta a szemöldökét.

– Aligha? Ez érdekes.

Elnézően mosolygott, hideg volt az éle.

– Te mit szólsz hozzá, kedvesem? – pillantotta a mögötte álló, hozzá képest sokkal magasabb alakra. Az is levette a kámzsáját, és Erennek… elakadt a lélegzete. Maradék erejével felfogta, hogy kit lát, csupán nem értette, hogyan, miért… De hát Zeke-nek mindvégig ez volt a terve! Amikor az ünnepséget emlegette, el akarta vinni hozzájuk… Azt akarta, hogy találkozzanak, mert Hizuru… Mert Mikasa Hizuru vére volt.

Levi szeme kerekre tágult.

– Mikasa? – lepődött meg. – Te meg…

– Levi. – A lány hangja hideg volt, akár a vajat szelő kés. – Ereszd. El. Erent. – Csupán ennyit mondott, mielőtt támadott volna.

Ugyanakkor, mikor rávetette magát az unokanagybátyjára, egyszerre több minden történt: Hizuru szövetségesei is támadásba lendültek, és maga Annie is felkapaszkodott a léghajóra, eldobta az egyik kését, a másikat meg a lábával rúgta el. A fedélzeten kitört a pánik, és a léghajó lassan megindult…

És…

És…

Odalent, Liberio szívében Paradis királynője, Frieda Reiss felüvöltött.

Az erő…

Eren előtt elsötétült a világ.

Az Alapító ereje mindent beborított.

---

Megjegyzés:

*Találtam egy teóriát, ami szerint Rod felesége, Lady Reiss a Galliard családból származik. :) Nagyon megtetszett, úgyhogy belevittem a történetbe néhány mondat erejéig.

Éééés egyszerre jó sok minden történt! Pieck tényleg Ackerman. Igazából ez egy nagyon tetszetős teória, Pieck az egyetlen, akinek nem ismerjük a vezetéknevét a harcosok közül, így biztos vagyok – vagy csak voltam? – benne, hogy lesz ennek jelentősége… Nem lenne nagy csavar, ha kiderülne, hogy Ackerman? :D És igen, nagyon sokan felhívták rá a figyelmemet, hogy de egy Ackerman nem lehet óriás. Először is, amikor ez a történet elkezdett íródni, még nem tudtuk, hogy az Ackermanok lehetnek-e óriások vagy sem, bár már akkor is olyan érvek jöttek, hogy az Ackerman-gén dominánsabb. Én még most sem vagyok benne teljesen biztos, hogy nem lehetnek. Oké, technikailag óriáserő birtokosai óriástest nélkül, de… ettől függetlenül miért nem tehetnének szert óriáserőre? Egyetlen hivatalos, konkrét infó az egészről, hogy NEM TUDNI, mi történik, ha beléjük fecskendezik a szérumot. Azt később Eren egy árva szóval sem említi a 112. fejezetben, hogy arra is rájött, hogy így nem lehet, plusz anno készült egy interjú, amiben arról esett szó, hogy mi történik, ha az illető Ackerman és királyvérű is, melyik erő érvényesül. Szóval… (Mindegy.) Mivel ez egy fanfiction, lehetnek azok, és Pieck teljes neve Pieck Ackerman, hogy mindenki boldog legyen.

Az Ackerman család… Tehát tudjuk, hogy az eldiai király védelmezői, az erő feléled, ha az Ackerman talál egy „gazdatestet”, valakit, akiben királyi vér csörgedezik, vagy valaki mást, akivel összetéveszti ezt (Eren példája), és akitől egyfajta parancs hangzik el, ami aktiválja a benne levő kódot. Onnantól kezdve az Ackerman-énje átveszi az irányítást az addigi énje felett, és emiatt később fejfájásai lesznek – a régi énje harcol az Ackerman-gén ellen. Ebben a fejezetben Zeke, aki királyvérű, arra tett kísérletet, hogy a parancsai mennyire vannak hatással az Ackermanokra. Nem hinném, hogy a mangában lesz ilyesmi – pláne, ha azt nézzük, hogy előbb fulladnak bizonyos emberek a folyóban, mintsem hogy bármit is megtudjunk róluk –, de felcsigázott a gondolat, hogy Levinak esetleg engedelmeskednie kell Zeke-nek. :D

Ami az Alapító Óriást illeti, nos, az erejét mindig is nagyon összetettnek gondoltam. A manga fényében most már tudjuk, hogy az emlékmódosításon túl még másra is képes… és valami valamilyen módon itt is meg fog jelenni. ;)

Kb. 1 hét múlva kiegészítő fejezet érkezik!

Beharangozó:

Attack on Ghoul – 4. felvonás (crossover)

4. felvonás

– Nem értem, őt mi a francért kellett magunkkal hoznunk. – Eren Levi mellett sétált, de a távolság ellenére is úgy hallotta Oluo hangját, mintha a fülébe ordította volna a megjegyzését. Levi különleges osztagába tartozott – Elddel, Guntherrel meg Petrával egyetemben –, és jóformán azóta morgolódott fennhangon, hogy kitették a lábukat a Felderítő Egység főhadiszállásról, ahol átmenetileg Eren is szállást kapott magának. (Vagy legalábbis addig, amíg nem alkalmazott a ghoulok életéhez.)

Erről természetesen Eren édesanyja, Carla is tudott, ugyanis Erwin szíveskedett még az első estén felhívni őt, hogy megnyugtassa, Erennek nem esett komoly baja, a mértéktelen evőt megölték, és lehullt a lepel mindenről, amit eddig titkolt a fia előtt. Eren is beszélt vele telefonon, rövidre fogta, kimérten válaszolgatott az anyja türelmetlen faggatózására. Amikor szóba került a majdnem két évtizedes hazugság, az anyja szokatlanul csendessé vált. Bocsánatot kért, hallatszott a hangján, hogy a könnyével küszködik.

Eren elszégyellte magát, és az ajkát harapdálva hallgatózott. A vonal túlsó végén beállt a kínos csend, Carla már nem szipogott többé. Mikor elbúcsúztak egymástól, úgy adta vissza a telefont Erwin parancsnoknak, mint akiből kiveszett az élet. Az ölébe ejtette a kezét, egész éjszaka szótlanul meredt maga elé. Néha kortyolt egyet a kávéjából, néha felfigyelt a kintről beszűrődő hangokra; próbálta kitalálni, hogyan legyen tovább. Próbálta kitalálni, mi történhetett Arminnal.

Hogyan tovább, hogyan tovább?

Egyszerűen nem tudta.

Fogalma sem volt, mit kezdjen magával.

Amikor három nappal később Levi hadnagy megelégelte az önsajnálatát, és gyakorlatilag feltépve a szobája ajtaját, kiparancsolta őt, hogy derítsék ki, mi lett azzal a kölyökkel. Állítása szerint így is túl sokat vártak rá, hogy méltóztasson velük jönni, Eren pedig nem tiltakozott; a friss levegő jót tett, és előtte annyi kávét tuszkolt magába, hogy az emberillat sem zavarta annyira. A gyomra inkább émelygett, mintsem az ennivalóért könyörgött volna, és amikor megemlítette ezt Levinak, a férfi nem reagált rá. Ellenben Oluo azonnal ráripakodott, mintha kötelességének érezte volna, hogy Levi helyett is leteremtse:

– Nem érünk rá egész nap! Szedd a lábad! Különben is, nem értem, minek kell velünk jönnöd, csak hátráltatsz minket a fontos munkánk… Áú!

– Látod? – zárkózott fel Eren mellé Petra. – Így jár az – mutatott Oluóra –, aki feleslegesen jártatja a száját. Remélem, leharapta a nyelvét.

– Na de Phetra! – háborodott fel az említett. A nyelvét markolta, Erent nem különösebben izgatta a vér látványa. Jóllakottnak érezte magát, a kávé megtette a hatását. (Meg az a korábbi zacskó, amit egy alacsony, szőke lány hozott be, és vágott oda hozzá. Hideg volt a tekintete, jeges-kék, mégis érdeklődés villant benne fel, mikor Eren mohón nekiesett az ételnek. Bármennyire nem akart emberhúst enni, bármennyire is tiltakozott ellene zsigeréből, többé mintha képtelen lett volna uralkodni az állatias ösztönein: rávetette magát, a szájába tömte, ami meg nem fért bele, az az ölébe potyogott. Onnan is felszedte. – Hogy mondhatsz ilyet, szerelmem?

– Ne is törődj vele. – Petra megrántotta a vállát, a szeme sem rebbent Oluo vallomásától. Úgy festett, mint aki teljességgel hozzászokott volna már a ghoul efféle megnyilvánulásaihoz. Ahogy Eren körbepillantott, rájött, hogy valóban így volt. Eld a fejét csóválta, Gunther a kuncogásával küszködött, Levi hadnagy meg kifejezetten unott arcot vágott.

Tehát ez köztük tényleg mindennapos dolog – gondolta. Idővel talán nekem sem lesz annyira furcsa.

Aztán persze rögtön fejbe kólintotta magát!

Idővel?

Nem akart a Felderítő Egységgel maradni. Nem akart ghoulként élni.

A régi életére vágyott, az anyjára és a legjobb barátjára, Arminra.

Semmi más nem kell! – szorította ökölbe a kezét. Csak őket akarom épen és egészségesen! Senki és semmi nem számít! Egyedül ők… Kérlek, add, hogy Armin… Hogy megtaláljuk… és hogy ne essen baja! Jól kell lennie – kezdte el győzködni magát. Tudom, hogy jól van. Ő nagyon okos. Biztos vagyok benne, hogy ki tudott jutni… Valahol bujkál. Lehet, hogy segítettek rajta is a ghoulok. Lehet, hogy… csak arra vár, hogy rátaláljak.

Nyelt egyet, kiszáradt a torka.

Éhség?

Ugyan.

Amit érzett, azt nem lehetett az éhséggel azonosítani, bár kellőképpen intenzívnek bizonyult.

– Eren? – villant rá Levi tekintete. Véletlenül sem vegyült aggodalom a hangjába – közömbösnek látszott, amilyen az egész lénye is volt.

Ezt semmi sem érdekli? – fintorgott Eren.

Nemet intett.

– Minden rendben – suttogta rekedten. – Jól vagyok.

– Ha szeretnéd, visszafordulhatunk – ajánlotta rögtön Petra. – Ugye, hadnagy?

– Ha már idáig eljöttünk… – Levi összevonta a szemöldökét, félúton meggondolta magát. Felhümmögött, tetőtől talpig végigmérte a fiút, majd lassan bólintott egyet. – Igen – mormolta. – Visszafordulhatunk.

Eren a fejét rázta.

– Nem kell – mondta. – Jól vagyok. Tényleg! – bizonygatta, mikor négy kérdő tekintet szegeződött rá. A ghoulok nem hittek neki, de nem próbálták meghazudtolni a szavait. Ha azt mondta, hogy kibírja, akkor kibírja. Ezt Eren kimondottan tisztelte bennük.

– Akkor próbáljuk minél előbb megtalálni a barátodat – mosolygott rá Eld biztatóan. – Remélem, nem aggódsz miatta túlságosan.

– Ha a környéken van – toldotta meg Gunther –, akkor biztosan megtaláljuk.

– Ha köze van hozzánk, akkor pláne – jelentette ki Petra is. – Megvannak a kapcsolataink, hogy kiderítsük, ki mit hallott a mértéktelen evőről. Akár hiszed, akár nem, a mi világunkban is megvolt a maga hírneve, ezért is figyelt fel rá a Felderítő Egység. Hatalmas hibát követett el, amikor megszegte a szabályainkat, és nekilátott a mészárlásnak. – Megigazította az álarcát, nem keltette egy félelmetes ghoul látványát. Valamennyi ghoul közül Eren őt kedvelte meg a legjobban. Pontosan őt zárta egyből a szívébe, és tőle tartott a legkevésbé. Meg „Burgonyalánytól”, mert ő tényleg csak az emberi ételekről faggatta, és egy cseppet sem érdekelte, hogy nem tudja megemészteni őket.

Talán tévedtem… Talán mégis vannak… normális ghoulok?

Emberinek aligha nevezhette őket, viszont a „normális” jelző is olyan furcsán jött ki. Voltak ghoulok – és akkor próbált nagyon erősen nem arra gondolni, hogy most már ő is közéjük tartozott –, akiknek a létezését valamennyire el tudta fogadni, mert azon kívül, hogy megtisztították a világot azoktól, akik szégyent hoztak a társadalmukra, az égadta világon semmit sem ártottak az emberiségnek. A Felderítő Egység tagjai szemlátomást ilyenek voltak. Minden egyes nap megküzdöttek azzal, hogy beilleszkedjenek – hogy az emberek számára látszólag elvegyüljenek a világban, s hogy soha senki ne jöjjön rá, hogy miféle szörnyetegek is valójában. Ők „normális” életet éltek, dolgoztak vagy éppen iskolába jártak, a plázákban vásároltak, a játékboltokat fosztogatták a PC-kért.

Lehetek én is ilyen? – tűnődött el Eren. Lehetek újra… a régi Eren?

Armin nélkül biztosan nem.

Az ajkába harapott, elmosolyodott a vigasztalást hallgatva.

– Armin jól van – mondta végül hangosan, mire Eld megveregette a vállát.

– Ez a beszéd, Eren – vigyorogta. – Így kell hozzáállni a dolgokhoz.

– Tartson ki a lelkesedésed – bólogatott Gunther.

Végigbeszélgették az utat. Levi hallgatott, Oluo pedig csupán gúnyos megjegyzéseket tett rá, vagy éppenséggel Levi hadnagyot utánozta nagy elégedettséggel, Petra, Gunther meg Eld viszont annyira kedvesen és annyira érdeklődően csevegtek vele, hogy Eren észre sem vette, hogy időközben megérkeztek az Arlert család háza elé. Mikor erre ráeszmélt, mintha kiszipolyoztak volna belőle mindent. Nem kapott a levegőt, s a testén érezte a mértéktelen evő nyálát, a leheletét, a csápjait… Sokkba esett, és csak akkor tudott kikerülni, mikor váratlanul egy kéz simult a vállára.

Felkiáltott.

Halálra rémült, de csak Levi hadnagy volt.

Az érintés ott maradt, erős volt és határozott, nem hagyta, hogy Eren ismét magába zuhanjon.

– Készen állsz, Eren? – kérdezte tőle meglepően szelíden.

Eren persze nem állt készen. Hogyan is állhatott volna?

– Igen – felelte mégis hangosan. – Menjünk.

– Ó? – Levi megemelte a szemöldökét, elismerően nézett rá. Elismerés ide vagy oda, Eren nem törődött vele; leküzdötte a torkát összeszorító rossz érzést, még a kezét sem kellett többé a gyomorszájára szorítania. A kapu reccsent egyet, ahogy kinyitották; mindannyian – Erennel az élén – megindultak az Arlert család házának bejárata felé.

Persze a ház romokban volt – a rendőrség szalagokkal kerítette körbe, elszántan nyomozott. A mértéktelen evő halála megnyugtatta Shiganshina körzetet, ám nem annyira, hogy az emberek csak úgy hozzászokjanak a ghoulok gondolatához. Még mindig gyűlölték őket, ki akarták irtani a fajukat. (És a hírek valamiért egyáltalán nem szóltak Arminról, mintha soha nem is élt volna a nagyapjával egy fedél alatt.)

– Ott feküdt Mr. Arlert – suttogta, mikor beléptek a csatatérre. – Armin… Ő akkor már nem volt sehol.

– De amikor telefonált, már bajban volt – ráncolta a homlokát Levi. – Jól mondom?

– Igen. A mértéktelen evő… – borzongott meg Eren. – Akkor már biztosan itt volt.

– Hm.

Levi körbenézett. A szoba többet változott, mint azt Eren gondolta volna: lerítt róla, hogy brutális harcot vívtak, a mértéktelen evő nem adta magát egykönnyen. Az, hogy Levi és Mikasa mégis győztek ellene… Mindketten kivívták Eren elismerését.

– A ghoulok legerősebbje – súgta a fülébe Petra, aki elkapta a pillantását. – Levi hadnagy. Így hívja a társadalmunk. A ghoulok legerősebb katonája. Mit gondolsz, illik rá? – jelent meg egy mosoly a szája szegletében.

– Nem kérdés – dünnyögte Eren válaszul. – És akkor Mikasa lenne a második legerősebb?

– Harmadik – javította ki Gunther somolyogva. – Még nem találkoztál Mikével.

– Mike? – pislogott nagyot Eren. – Ő is… felderítő? – Ő is egy újabb ghoul, akivel meg kell ismerkednem, ha azt akarom, hogy elfogadjanak, erről szólt igazából a kérdés.

– Kevés ghoul van, aki kiérdemelte Erwin parancsnok bizalmát – magyarázta Eld. – Levi hadnagy úgymond a jobbja, de mielőtt összeszedte volna, ezt a pozíciót úgymond Mike töltötte be. Ő egy… nagyon különleges ghoul. Hihetetlen a szaglása, ez teszi kiemelkedővé. Az eső elnyomja a szagokat, de Mike orrát nem tudja megtéveszteni.

– Ő mindenkiről szimatot vesz először, mielőtt jobban összeismerkednének – kuncogta el magát Petra. – Különcnek mondanám, de ő egyszerűen ennyire különleges. Ha majd találkozol vele, biztos vagyok benne, hogy egy-kettőre megkedvelitek egymást.

– Aha, hogyne.

– Ne lógasd ennyire az orrodat! – veregette meg a hátát Gunther. – Ghoulnak lenni nem a világvége. Ha megtanulsz együtt élni vele, azzal, hogy te ghoul is meg ember is vagy, sokkal könnyebb lesz. Ha pedig megtanulod a szabályokat, kiismered az életmódunkat… és alkalmazkodsz hozzánk, gyerekjáték lesz a boldogulás az emberek világában.

– Úgy van – értett egyet Eld bólintva. – Nem kell remeteként leélned az életedet, Eren. Kimehetsz és szabadon mozoghatsz a nagyvilágban, csak tudnod kell, mire kell odafigyelned. Iskolába járhatsz, dolgozhatsz, családot alapíthatsz. Mindent, amit emberként megtehetnél, megtehetsz ghoulként is.

– Aha, hogyne – motyogott újból. Nem hangzott valami meggyőzőnek, szerencsére azonban a többiek nem folytatták a bátorítást. Levi, aki mindeddig szemöldökráncolva vizsgálódott, váratlanul lehajolt a felborított kanapé mellett, és benyúlt a nehéz bútor alá. Oluo, Gunther és Eld egy pillanat alatt az oldala mellett termettek, megemelték a kanapét.

Valami felfénylett, majd nyomban elsötétült.

Valami…

Egy telefon!

Eren hangosan felzihált; azonnal felismerte.

– Az Armin telefonja! – kiáltotta; a hangja visszhangot vert a néma helyiségben. Levi hátrasandított a válla fölött, majd szó nélkül átnyújtotta a készüléket. – Le van merülve – állapította meg Eren csalódottan. – A francba! Töltőt… Gyorsan, töltőt – nézelődött körbe. – Valakinek…

– A bázison feltöltjük – mondta erre Petra lágyan. – De legalább Armin telefonja megvan.

– Legalább… – Eren szíve őrült iramban dobogott a mellkasában. – Legalább ez megvan… – motyogta, és maga sem értette, minek örült meg ennyire. Mit számított egy vacak telefon? Armin… Egyedül ő számított.

Átkutatták az egész házat, azonban néhány karmolászáson és megannyi törmeléken kívül nem találtak semmit. Egészen addig, míg Levi elő nem hozakodott vele, Erennek eszébe sem jutott, hogy vajon a rendőrség hogyhogy nem találta meg Armin telefonját. Nem ellenőrizték le a kanapét? Ennyire nem tudtak Armin létezéséről? Hogy lehetett az? Hogy szívódhatott fel valaki Shiganshina körzetben? Hogy volt az egyáltalán lehetséges, hogy valaki úgy élt együtt a nagyapjáról, mintha soha nem is létezett volna?

– Ez már messziről bűzlik – húzta el a száját Levi. – Az a kölyök pontosan kicsoda?

– Armin szülei a ghoulok után nyomoztak – mesélte el végül Eren, miután már visszatértek a főhadiszállásra, és Petra mindenki elé lehelyezett egy kávéscsészét. A feketekávé keserű volt, mégis jóízű, Eren gyomra remegett az izgatottságtól, ahogy végre belekortyolhatott. – Nem tudni pontosan, mi történt, egyszer csak eltűntek. Armin nagyon kicsi volt… Gyakorlatilag a nagyapja nevezte el, annyira kicsi. A legkülönösebb az egészben az volt… hogy anya állítása szerint a rendőrség semmit sem nyomozott. A ghoulok, ennyit mondtak a környékbeliek, bizonyára azok intézték el őket, és aztán megsemmisítettek minden nyomot. Nem tudom, mi után kutattak… De a ghoulok társadalmával volt kapcsolatos… És valami fontos lehetett, ha egyik napról a másikra mindkettőjükkel végeztek – borzongott meg. – De nem hiszem… – emelte meg aztán a hangját, mikor mindenki ránézett. – Nem hiszem, hogy a mértéktelen evő emiatt választotta őket… Armin… Ő nem csinált semmi ilyesmit. Ő… átlagos ember volt. Kíváncsi természetű, igen, a nagyapjának viszont csak ő maradt… Nem vitte volna a vásárra a bőrét ilyen ostobaságért… Ő… Mindig tudta, mi a kötelessége.

– Tudja – javította ki Mikasa. – Még él. – Vigasztalásnak szánta, az ajkán nagyon halvány, egészen kedves mosoly tűnt fel, és ahogy Eren ránézett, és ezt megértette, a remény újra feléledt benne. Visszanyelte a könnyeit; a szemét dörgölte, bólintott egyet.

– Igen… Él. – A tekintete a telefonra siklott, amit éppen töltöttek. A Felderítő Egység főhadiszállásáról nem lehetett volna megmondani, hogy egy főhadiszállás. Egy cseppet sem látszott katonai alakulatnak, sem valamilyen rendőrségi szervnek – egy átlagos ember számára egy átlagos kávézó volt, ahol finom kávékat készítettek a pultosok, varázslatosan mosolyogtak mindenkire, s rendkívül türelemmel hallgatták végig az emberiség kevésbé intelligens példányainak bunkó beszédét.

– Állj vissza a pultba – dörmögte oda Mikasának Levi. – Sasha mindent felfal, amit csak talál.

– Hallani akarom, amiről beszélgettek. Különben is, zárva vagyunk, nem igaz?

– Ez nem jelenti azt, hogy nem érkezhetnek váratlan vendégek – sötétült el Levi arca. Undorral piszkálta a kávéját, végül pedig jó messze eltolta magától. – Remek – horkantotta. – Remek.

– Tehát váratlan vendégeink lesznek? – vonta föl a szemöldökét Mikasa. – Mégis kicsodák?

– Ha én azt tudnám… Kérdezd Erwint, most meg menj a pultba! – intett Sasha felé. – Most nézd, mit csinál! Megpróbálja megenni, amit az embereknek árulunk sütiket! – Az említett szája tele volt, így alig lehetett érteni a visszavágását.

„Holnap már nem finom, úgyis frisset kapnak!” – hámozta ki nagy nehezen Eren. Jean a fejét ingatta, Connie a kávéjába vigyorgott, a velük egykorú fiatalok közül pedig szemlátomást mindenki roppant jól szórakozott. Eren őket is egytől egyig végigmérte. Jeant két oldalról két magas fiú fogta közre, az egyikük egy barna hajú, a másik egy szőke volt. Eren a nevüket is elcsípte – Bertolt és Reiner. A szőke lány pedig, akivel már korábban találkozott, az Annie névre hallgatott.

Nem lesz ez olyan nehéz – gondolta. A Felderítő Egység viszonylag kevés felderítőből állt, olyasfajta ghoulok csatlakoztak, akik az asszimilálódás után vágyakoztak, ahelyett, hogy az emberek ellen fordultak volna. Eren szívesen memorizálta a nevüket, és még véletlenül sem kezdett megbarátkozni a helyzettel.

Ezek a ghoulok… rendesek voltak a maguk csipkelődős stílusuk ellenére is.

– Tehát akkor – köszörülte meg a torkát Jean. – Ez az Armin… lehet, hogy valaki? Mármint – magyarázkodott, mikor rávillantak a tekintetek –, úgy értem, hogy valamilyen köze van hozzánk. Talán a szülei ráakadtak valamire… Talán valami olyasmibe ütötték bele az orrukat, amiről még mi sem tudunk, és most úgy döntöttek, nem hagynak túlélőket. Talán az öreg, a nagyapa tudott valamit, és…

– Armin nagyapjának voltak feljegyzései – szakította félbe Eren tágra nyílt szemmel. – Nagyon sok információt gyűjtött össze az évek folyamán a társadalmatokról. Lehet, hogy… Igen – motyogta. – Lehet, hogy valami ilyesmi. – Megnedvesítette az ajkát, próbált visszaemlékezni, miket mondott Armin. – A falakon túli világ – motyogott tovább. – A 11. körzet… Azt hiszem, a neve valami…

– 11. körzet? – ismételték kórusban a ghoulok.

– 11. körzet? – visszhangozta Levi hadnagy is. – Mit tudsz a 11. körzetről?

– Nem sokat – ingatta a fejét Eren.

– Ennél rosszabb már csak az lenne, ha megemlítené…

– De hallottam a 24. körzetről is.

– Istenem – szusszantott fel Jean. – Pont ez az. Kár volt rágondolnom.

– A legjobb lesz, ha valaki sürgősen felvilágosítja a dolgainkról – dőlt hátra végül Levi. – Mikasa, remélem, ezt rád bízhatom.

– Persze.

– Nagyszerű. – Levi fáradtan dörgölte meg az orrnyergét. – Kár, hogy az öreg már nem él. De mindenképpen megemlítem Erwinnek, ha visszatér, hátha ő többet tudott. Az anyáddal is beszélni kellene. Ha jól tudom, ő ismerte a kis barátod szüleit is, nem?

– Ja – préselte ki magából nehezen Eren. Az anyja. Beszélni az anyjával. Beszélni úgy, hogy nem arra gondol, hogy egész életében átverte. Aha. Persze, nagyon könnyű lesz. Meg tudja tenni… Végül is… Carla az anyja volt, és szerette őt. Nem gyűlölte meg, csupán neheztelt rá egy kicsit.

– Akkor ez pedig a te feladatod lesz, kölyök. – Levi felhörpintette a maradék kávéját. Hátratolta a székét, felállt, és ahogy mozdult, Eren meglátta rajta a fáradtságot. Egész nap talpon állt, és Petra állítása szerint nem is aludt sokat. Nem szokott, nem volt rá szüksége. És persze mások nyűgjeit is végig kellett hallgatnia. Eren nem csodálta, hogy belefáradt.

A telefon csipogott egyet, teljesen feltelt.

Eren abban a pillanatban nekiesett. Ezerszer látta, amikor Armin beírta a PIN kódját, azt is, hogyan oldotta fel a jelkódot. A híváslistára ment, és elakadt a lélegzete. Közvetlenül azután, hogy Armin felhívta, valaki mást is tárcsázott. Valakit, akivel utána… többször is beszélgetett. A szívverése azonnal felgyorsult.

Mielőtt bárki megakadályozhatta volna, tárcsázta az ismeretlen számot.

– Halló? – Ismeretlen hang szólt bele, Eren nem bírta tovább türtőztetni magát.

– ARMIN! – kiáltotta. – HOL VAN A BARÁTOM? KI VAGY? MIT TETTETEK VELE?

A vonal túloldaláról néma csend hallatszott.

– Armin! – Eren felcsuklott. – Armin… Kérem… Hol van… Látni akarom… Én csak…

– Eren… – Levi a vállára tette a kezét, a másikkal a készülékért nyújtózott. Eren kihangosította. Úgy dobogott a szíve, hogy azt hitte, nem fogja túlélni.

Percek teltek el… Hosszú, fájdalmas percek.

És akkor…

– Eren?

Armin hangja volt.

ARMIN. HANGJA. VOLT.

Istenem…

Eren lerázta magáról Levi jobbját – úgy kapott a telefon után, mint aki az eszét vesztette.

– Armin! Hol vagy? Jól vagy? Mi történt? Istenem, Armin, én… – Elcsuklott a hangja, rázni kezdte a zokogás. – Hagyd a francba a ghoulokat, már nem érdekel! – kiáltotta a készülékbe, miközben letörölte a könnyét. – Csak látni akarlak…! Kérlek, Armin… Kérlek… Csak látni akarlak… Látni… most azonnal…

De Armin nem válaszolt többet. Hallatszott a kapkodó légzése – mintha őt magát is a sírás fojtogatta volna –, és aztán…

A vonalat bontották.

Eren az öklével az asztalra vágott, a kávé kifröccsent.

– Miért…

Miért?

Nem tehetett róla. Nem érdekelte, hogy mindenki bámulja, nem érdekelte, mennyire szánalmasnak tűnt a remegő látványa.

Felzokogott.

---

Készült: 2019. 05. 06. – 05. 11.

Megjegyzés: Az igazán szemfülesek szerintem rájöttek, mi ihlette Eren kétségbeesett vallomását Arminnak. ;) (Akik kevésbé, azok a 3. évad alapján rájöhetnek.)

Újra kéne néznem a Tokyo Ghoult – bár tény, hogy a saját világomat szeretném felépíteni a két alap alapján. Ez-az eltérő lesz, az biztos (pedig én azt tényleg szeretem, ha valami kiszámítható).

Armin tehát él és virul, na de a kérdés változatlan: HOL A POKOLBAN VAN?!

Folytatás hamarosan.