14. fejezet
Bagoly visszatér
Rémes
érzés volt szó szerint a földbe préselve, lekötözve látni Armint, Eren azonban
tudta, hogy nemigen választhattak más módszert; az alacsony termete ellenére
mégiscsak egy emberevő óriással álltak szemben, aki, ha elszabadult volna,
borzalmas mészárlást hajtott volna végre a falakon belül. Mikasát is dühítette
a látvány, az ajkát olyan szorosan préselte össze, hogy teljesen kifehéredett.
Persze egyikük sem tehetett semmit, el kellett fogadniuk és egyáltalán
örülhettek, hogy nem végeztek velük; Mitras életben maradt lakói így is
követelték, hogy szabadítsák meg őket a „szörnyetegtől”. Erent is szívük
szerint bitófán végezve látták volna. Megelégelték, hogy attól kellett
rettegniük, mikor változik át a közvetlen környezetükben egy ember óriássá,
felfoghatatlan mértékű pusztítást okozva. Eren jogosnak vélte az aggodalmukat,
ugyanakkor úgy érezte, egy darabig nem kell tartaniuk a falak áttörésétől: a
Nőstény Óriás elfogásával ketten is a Titánok közül a Felderítő Egység kezébe
kerültek – még ha a felügyeleti jogot hatalmas nehézségek árán tudták csak
kiharcolni, pláne, hogy a királynőnek is rejtélyes körülmények között nyoma
veszett. Bármit is tervezett Zeke, most egy darabig meg fogja húzni magát, Eren
biztos volt benne. Őrültség lett volna most mérni csapást az emberiségre, ha
már két óriást (pontosabban három óriáserőt) is elvesztettek. Ezt a gondolatát
Erwin parancsnokkal is megosztotta, aki lassan bólogatva simogatta az állát,
mialatt a monológját hallgatta.
„Bagolyról” nem esett szó. Erwin
parancsnok az eset után magához hívatta, hogy kikérdezze, Eren viszont nem
tudott válaszolni. Vagyis tudott volna, mert homályosan tapogatózott az emlékei
között, s elakadva kezdte megérteni, mivel járt, hogy felfalta az apját az
öntudatra ébredésért, ugyanakkor nem akarta a szőke férfi orrára kötni.
Bizonyára sejtették, hogy eltitkolt dolgokat, sőt Eren nem kételkedett benne,
hogy Levi hadnagy beszélt az „esküjéről”
is a parancsnoknak, ám elfogadhatták, hogy nem árulhatta el, mert nem
faggatóztak. Eren hálás volt érte, mert az eset óta eszméletlenül intenzív
fejfájás kínozta. Nem merte lehunyni a szemét, félt a felvillanó emlékektől. A
gyomra minduntalan felkavarodott, ha eszébe jutott valami a „múltból”. Most is meg kellett rázza a
fejét, hogy felocsúdjon és elterelje a gondolatait. Ahogy oldalra sandított,
észrevette, hogy Petra lopva őt bámulja. A lány tágra nyílt szemét
tagadhatatlanul az aggodalom ülte meg.
Eren
elfordult tőle.
–
Lemegyek Annie-hoz – vetette oda a barátainak, mire Mikasa elkapta a karját.
–
Eren…
–
Utána pedig Minát is meglátogatom – tette hozzá. A lány, amióta szembenézett
Kennyvel, ágyban feküdt a sokktól és a sérülésétől. Kenny nem véletlenül kapta
a Torokmetsző ragadványnevet, ha egy kicsit is precízebben húzta volna végig a
kését Mina torkán, a lány már nem élt volna. A mozdulat következtében
megzavarhatták, mert a penge szerencsére csak épphogy megkarmolta Mina bőrét.
–
Eren. – Mikasa hatalmasat sóhajtott. – Armin
a barátunk.
–
Annie is a barátunk. – Eren
ingerülten kapta rá a pillantását. – Nem fogjuk feláldozni Annie-t!
–
De megmenthetjük vele Armint!
–
Sosem kedvelted őt… – Eren elhúzta a száját; alig tudta megállni, hogy ne
vicsorogjon rá a lányra. Sokadjára vették számba a lehetőségeiket, Mikasa
viszont még mindig azt szorgalmazta, hogy valahogy szedjék ki Annie-t a
kristályából és etessék meg Arminnal. Eren őszintén remélte, hogy nem gondolta
komolyan, mert ha igen, akkor mélyet csalódott volna benne. Nyílt titok volt,
hogy a két lány nem kedvelte egymást, de hogy Mikasa ennyire a halálát kívánja,
még akkor is, ha Armin élete forgott kockán… Eren elfogadhatatlannak tartotta.
–
Eren, nézd, Erwin parancsnok…
–
A francokat Erwinbe! – vicsorgott Eren. – Nem érdekel, mit gondol!
–
Ha Annie nem hajlandó együttműködni… Szerintem attól félnek, hogy össze fogtok
fogni…
–
Összefogni? Ne nevettess!
–
Eren, értsd meg, ez nagyon komoly!
–
Értem én, Mikasa. – Összeszűkült a szeme. – Minden értek, de ha bármelyikőtök
is bántani merészeli Annie-t vagy Armint, barátság ide vagy oda, szövetség ide
vagy oda, nem leszek vele könyörületes. – Mikasa megrettenő arccal, elnyílt
ajkakkal viszonozta a pillantását. Eren azonban még mindig nem fejezte be;
ökölbe szorította a kezét, és teljesen átengedte magát a haragnak. – Egy ujjal sem nyúlhattok hozzájuk,
Mikasa, egy ujjal sem! Remélem, ezt
te is jól az eszedbe vésed!
Mikasa
nem mondott többé semmit a nevén kívül, azt döbbenten suttogta. Erent nem
érdekelte, neki is olyan könnyedén fordított hátat, mint Petrának. Elunta, hogy
Hanjit kellett figyelniük, aki különböző módokon kísérletezett. Arminon és
Annie-n kívül ugyanis sikerült elfogniuk két másik óriást is, akik egykor
Mitras lakói voltak, és Hanji mindenképpen azt akarta kideríteni, hogy miben
különböznek azoktól, akik valamilyen úton-módon megőriztek valamennyit az
intelligenciájukból. Hajlott arra a következtetésre, hogy mindez azért történt,
mert Armin páratlan intelligenciával rendelkezett, Connie Springer állítása
szerint pedig édesanyja kifejezetten okos asszony volt. Erennek más ötletei
voltak, de egyiket sem hozta nyilvánosságra. Egyedül azzal törődött, hogy Armin
ne sérüljön a kísérletek során. Ezt Hanjinak is megmondta: nem bánthatták a
barátját, mert ő, ha csupán nagyon mélyen, igenis ott szunnyadt a hatalmas
óriástestben.
Sem őt, sem Annie-t, gondolta
dühösen, miközben elhaladt az őrök mellett. Még mindig nem mozoghatott
szabadon, így ezúttal Gunther és Petra kísérték – csak ezért nem kapott
megjegyzéseket a mogorva férfiaktól –, Eld és Oluo Hanjival maradtak, mert az
osztagvezetőnek szüksége volt a segítségükre. Eren nem akart belegondolni, hogy
miben kellett segíteniük.
Odalent,
a sötétségben… Annie egy kristályba zárva aludta az álmát. Eren sokkolódott,
amikor legelőször meglátta. Hát idáig
elment, hogy nehogy kifecsegje a titkainkat? Azért tette, mert nem akarta
elárulni Zeke-et? Vagy mi másért? Tudott Arminról? Egy megkristályosult
testet nem lehetett felfalni, Eren ezt az egyet biztosan tudta. Ha megkísérelte
volna, ismét regenerálnia kellett volna magát, csak ezúttal a saját állkapcsát.
Annie ezzel úgymond megmenekült a haláltól – amíg nem szedik ki a kristályból,
addig senki sem eheti meg, sem Mrs. Springer, sem Armin.
Levit
a kristály előtt találta, összeszűkült szemmel méregette Annie törékeny testét.
A lány még apróbbnak látszott, ahogy gondtalanul szendergett, pedig amúgy sem
gazdagította a magas emberek körét.
–
Valami ötlet? – kérdezte a férfi anélkül, hogy hátrapillantott volna. – Bármi,
amivel kiszedhetjük? Vagy még mindig attól tartasz, hogy megöljük?
–
Annie nem tűrné ezt a bánásmódot – jelentette ki Eren.
Levi
felvonta a szemöldökét.
–
Nocsak – mondta meglepetten. – Meg sem fordult a fejemben, hogy úgy kellene
bánnunk veled, mint egy herceggel. Elnézését kérem, fenség – gúnyolódott. – Nem
állt szándékunkban beletiporni az érzékeny lelkivilágába. – Eren szólásra
nyitotta az ajkát, miközben ingerülten szorította a combjához remegő öklét,
Levi azonban nem adott neki időt a közbevágásra. – Ez a lány be tudott
szivárogni a Katonai Rendőrségbe. Eljutott a fővárosig, ahol segített a testvérednek
óriássá változni embereket, majd végignézni, ahogy lemészároljuk őket. Azt se
felejtsük el, hogy te meg az oldalán küzdöttél, míg egy másik barátotok áttörte
a Mária falat. Annyi ember halála szárad a lelketeken, hogy megszámolni sem
tudom. Nem gondolnám, hogy pont azzal kéne foglalkoznunk, hogy mivel gázolunk a
lelketekbe és mivel nem. Ami engem illet, én rohadtul leszarom, hogy mi van
veletek, kölykökkel. Egyedül az érdekel, hogy az összes mocskot elfogjam, aki
ezért a pusztításért felel.
–
Ha bűntudatot akarsz bennem ébreszteni…
–
Én ugyan nem – szakította félbe. – A legkevésbé sem – biztosította nyugodt
hangon. – Mint említettem…
–
Rohadtul nem érdekel – emelte fel a kezét Eren –, felfogtam. – A kristályra
nézett, benne Annie alakjára, s a homloka ráncba szaladt. Ő volt az egyetlen,
aki Hanjin kívül teljesen természetesen érintette meg a kristályt – nem mintha
hozzászokott volna a látványához, mindezidáig ő sem nagyon ismerte a Nőstény
Óriás képességeit. De azt tudta, hogy Annie nem vonulhatott vissza ebbe a
menedékbe az idők végezetéig, a kristály ugyanúgy felemésztette az energiát,
mintha óriásalakjában küzdött volna a felderítők ellen, ráadásul az órája
ugyanúgy ketyegett. Vagy a felderítők találnak rá egy módot, hogy
kiszabadítsák, vagy magától fog kiszabadulni. Eren egyet tudott még: nem
hagyhatta, hogy veszélybe sodorják a lány életét. Azt sem, hogy kényszerítsék,
hogy válasszon Annie és Armin között. Egyik barátját sem akarta feláldozni az
emberiségért, a küldetése nem erről szólt.
Annie, gondolta,
remélem, bízol bennem. Segíteni fogok… Ki
foglak juttatni.
Egy
pillanatra eltűnődött, vajon egy szökési kísérlet után hogyan fognak róla
vélekedni a felderítők. Az is az eszébe jutott, hogy vajon hogyan fogja
kivitelezni, ha valaki lépten-nyomon a nyakába lihegett Levi hadnagy különleges
osztagából. Az az elhatározás már régen megszületett benne, hogy nem fogja
bántani Petráékat, de hogy mégis hogy hajtsa végre úgy, hogy tényleg ne essen
bajunk… Alaposan át kellett gondolnia. Ha legalább Armin vele lett volna…! Ő
biztosan kitalált volna valamit. Sokkal jobban értett a tervek kovácsolásához,
mint Eren, akinek a magánakciói többnyire katasztrofális kimenetelt meg még
több gondot eredményeztek.
Úgy kéne megcsinálnom, hogy ne
jöjjenek rá, hogy én voltam… De mégis hogyan?
Az
ajkába harapott, közben pedig gyengéden végigsimított a kristályon. A lány
nevét suttogta elfúló hangon, s Annie szemhéja mintha megrezzent volna. Gyorsan
Levi felé kapta a fejét, de a férfi tekintete ezúttal is megfejthetetlen köntösbe
öltözött. A karját összefonva a mellkasa előtt, zárkózott fel Eren mellé, és
amikor ő is a kristályra csúsztatta az ujjait, Erennek magába kellett fojtania
a szisszenését.
–
Megállás nélkül figyeljük – súgta oda Erennek. – Tudni fogjuk, ha valami történik
vele.
Eren
bólintott; megértette.
Akkor elkerülhetetlen lesz a
küzdelem, sóhajtott fel. Előbb
Petrán és a társain, majd az őrökön kell átvergődnöm. Nem lesz könnyű menet… és
ha jól sejtem, Mikasát el fogják távolítani a közelemből. A kötelék és a képességei
miatt… És még Historiát és anyát is meg kell találnom. A franc esne bele az
egész Felderítő Egységbe! Ha legalább Bertolt vagy Reiner itt lenne velem…
Tudnának segíteni.
Sajnos
egyikükkel sem találkozott Utgard óta. Annyi bizonyossá vált, hogy a Felderítő
Egység nem gyanakodott a két fiúra, és hála az égnek, hogy Annie távolságot
tartott tőlük, mert így talán soha nem is fognak rájönni, hogy kik ők
valójában. Eren egyedül egy dolog miatt aggódott: Annie ugyanonnan származott,
ahonnan a két fiú, és mivel a csatlakozásuk nagyjából ugyanakkora tehető,
előfordulhatott, hogy utánanéznek a lány múltjának, s így felmerül a gyanú,
hogy esetleg a Kolosszális és a Páncélos… Eren őszintén remélte, hogy a
Felderítő Egység ennél ostobább. Persze ez egy hiú remény volt, de mivel
Bertolt és Reiner messze tartózkodott tőle, nem tehetett semmit. Nem is
figyelmeztethette őket.
Ennyi lenne? A Titánoknak
befellegzett?
Már
nem volt miért küzdeniük. Shiganshina nyomornegyede a hősöket látta bennük,
valójában azonban csak hidegvérű gyilkosok voltak egy alantas tervvel, amit
nemesi köntösbe bujtattak. Eren tudta magáról, hogy nem hős. Azzá akart válni
valamilyen módon, mégis mindig volt valami, ami visszafogta. Saját magában
lapult meg ez a hiba, és sehogy sem változtathatott rajta.
–
Eren… – Levi hangja rángatta ki az elmélkedésből; a férfi a vállára tette a
kezét, és finoman maga felé fordította, el Annie-tól. – Nézd – mondta –,
elsősorban nem akarjuk bántani a barátodat. – Amikor Eren makacsul félrenézett,
az álla alá csúsztatta az ujjait, hogy felfelé billentse az arcát.
Kényszerítette, hogy egymás szemébe bámuljanak, és Eren érezte, ahogy a háta
Annie kristályának simult. Amennyire látta, Petra és Gunther is legalább
annyira zavarba jöttek, mint ő. – Ha hajlandó együttműködni velünk – folytatta
Levi –, akkor ugyanúgy rendben leszünk, mint veled. Ha nem… nos, akkor az okoz
némi kellemetlenséget, de erre az eshetőségre is fel vagyunk készülve.
–
Tehát ha nem működik együtt – állta Eren a pillantását keményen –, akkor bántani
fogjátok.
–
Ha nem ad más lehetőséget…
–
De ugyanolyan körülmények között kellene élnie, mint én, nem? Mármint abban az
esetben, ha úgy döntene, hogy együttműködne.
–
Ez nem is kérdés. Már mondtam, Eren, a Mária fal áttörésekor…
–
Gyilkosok vagyunk – vágott a szavába a fiú hidegen. – Tisztában vagyok vele. Ez
már… visszafordíthatatlan… – mondta halkan. – Ha akarnám… akkor sem tudnék már
mit tenni. Elismerem, hogy számtalan hibát elkövettem már az életem során… Te…
nem hibáztál sosem? Nem hoztál olyan döntést, amit később megbántál?
–
Dehogynem. – Levi nyugodtnak tűnt, csupán a szeme villant meg furcsán. – A
kérdés igazából nem is az, hogy én hibáztam-e vagy megbántam-e, hanem az, hogy
te hogyan érzel? Mennyire ébredt fel benned a bűntudat és mennyire vagy
hajlandó változni? Egyáltalán… képes
vagy-e a változásra, Eren? Ez a legfontosabb kérdés.
Eren
az ajkába harapott, mielőtt megszólalt volna. A hangja nem volt több remegő
suttogásnál.
–
És mi van, ha azt mondom, nem?
Levi
nem felelt. Elhúzódott tőle, de egy árva szót sem mondott, és ez így még inkább
Eren szívébe hatolt, mintha ismét gúnyos szavakat kapott volna. Elviselte az
őrök gúnyolódását, a megaláztatást, azt, hogy semmibe vették, ha Petráék nem
figyeltek oda, vagy ha éppenséggel nem őket osztották be, hogy vigyázzanak rá,
mindent elviselt, csak a némaságot nem. Néha egy-egy tekintet vagy kimondatlan
szó sokkal inkább elérte Erent, mint mikor undorító megjegyzések áradatát
kapta.
Ha azt mondogatom magamnak, hogy nem
érdekel, gondolta, akkor
talán egy idő után nem is fog érdekelni.
Levi
elindult az ajtó felé.
Ezt
látva Eren mély levegőt vett, hogy megőrizze a hidegvérét.
–
Nem fogjátok őt megölni – szólt utána figyelmeztető éllel a hangjában. Levi
megtorpant, és csak félig fordult felé, a szemöldökét felvonva. – Fogalmatok
sincs, Annie mire képes. Nem fogjátok tudni őt megölni. – Már majdnem azt
mondta, hogy nem fogja hagyni, aztán időben észbe kapott. Nem leplezhette le
saját magát, mielőtt egyáltalán elkezdte volna a tervét. Nem lehetett ennyire
ostoba már a legelején.
Levi
csak ennyit mondott:
–
Majd meglátjuk. – És azzal magára hagyta Erent a gondolataival.
**
* **
Historia
nem érzett félelmet, miközben kényelmetlenül fészkelődött a láncok és kötelek
fogságában. Jóformán annyira a székhez rögzítették a testét, hogy alig tudott
moccanni is, mégis minden erejét arra használta fel, hogy kiszabadítsa magát.
Nem könnyítette meg a dolgát a tény, hogy a szemét eltakarták, így semmit sem
láthatott, csak érzékelt. Egyet tudott: meg kellett őriznie a nyugalmát,
egyedül akkor kerekedhetett felül azokon, akik elfogták.
Miután
Armint elhurcolták, biztossá vált, hogy nem hagyják őket elmenekülni. Nem
kockáztathatták, hogy megkísérelnek majd segíteni Arminon vagy Erenen. Historia
ugyanis hamar megértette, hogy Armint oda fogják vinni, ahová Erent. Az érzés,
ami akkor bujkált benne, mikor legelőször elrabolták és az apja arra próbálta
rávenni, hogy egye meg a saját unokatestvérét, ismét úrrá lett rajta. Nem a
félelem találta meg az útját, hanem a haragé. Semmi mást nem terjedt szét
benne, egyedül a harag.
A
szájába rongyot tömtek, így Carla nevét sem tudta kiáltani. Bár semmit sem
tudott a nőről, valamiért úgy érezte, hiába kereste volna, réges-rég
elkülönítették őket. Néha, ha nagyon fülelt, pusmogás zaját tudta kivenni,
beszélgetésfoszlányokat – ismeretlenek beszélgettek, többnyire egy árva kukkot
sem értett belőlük, mert össze-vissza fecsegtek, vagy olyasmikről hadováltak,
amiknek egyszerűen nem volt értelmük.
Ha ezzel akarnak megijeszteni, akkor
ostobák, gondolta. Még
mindig nem félek, csak a családomat akarom. Őket… mindennél jobban. A
legrosszabb ugyanis nem is az volt, hogy nem tudott mozogni vagy kiáltani,
hanem hogy tudatlanságban tartották fogságban. Sejtelme sem volt, hogy mi
történt Erennel vagy Arminnal, vagy mondjuk a kisfiával. Annyit tudott, hogy
Nick lelkészt megölték, Shadist pedig megsebesítették. Az utolsó emlékei
alapján Shadis eszméletlenül feküdt egy vértócsában, és az egyik alak éppen
leütni készült Kuklót. Historia akkor egészen addig sikoltozott, míg valaki
pofon nem vágta és zsákot nem húztak a fejére. Akkor érezte, amint valaki a
vállára dobja, majd amíg ő kapálózott, megindultak valamerre, mindegy, hogy
merre. Világossá vált, hogy nem tudják megtanulni. Egyedül saját magára
számított, a képességeire, hogy esetleg ki tudja tépni magát a láncok, kötelek
hadából, el tud bánni az őrökkel (mert bizonyosan figyelték őt az őrök), utána
meg el tud anélkül menekülni, hogy bárkibe is belebotlana. Ez, ahogy
végiggondolta, reménytelen küldetésnek bizonyult.
Az
ajtónyikorgást hallva mozdulatlanná merevedett. Visszafojtott lélegzettel
próbálta kivenni a lépteket, melyek egyértelműen felé közeledtek, és egyszerűen
tudta, hogy az alak mikor guggolt le elé. Durva ujjak markoltak az arcára, az a
valaki nagy valószínűséggel őt tanulmányozta, a reakcióit, már amennyit
láthatott belőle.
–
Váó! – Historiát bűzlő lehelet csapta
meg. – Megérintettem a királynőt!
–
Akkor legyél elszállva tőle, ha meg is dugtad – érkezett a gúnyos felelet, mire
a lány még inkább megfeszült.
–
Mit csináljunk vele? Meddig kell még így őrizgetnünk? Napok teltek el!
–
Amíg a főnök érte nem jön. – Historia szinte látta maga előtt, hogy az alak
megrántotta a vállát. A húsos ujjak lejjebb csúsztak az arcáról, a szőke haja
alá simulva végigkúsztak a nyakán és megállapodtak a mellén. Abban a
pillanatban a felmentő sereg hördülés kíséretében vetett véget az undorító
tapogatásnak: – Hé, hagyd már békén! Egy haja szála sem görbülhet, ezt adták
utasításba!
–
Amiről a főnök nem tud, az nem fáj neki.
–
Hidd el, tudni fogja.
–
Csak egy kicsit… Annyira csinos, hallani akarom az édes kis hangját!
–
Be van tömve a szája, te idióta, sikoltani sem tud, nemhogy nyögni.
–
Akkor majd leveszem róla.
–
Hogy mindenkit idecsődítsen a sikítozásával? Megőrültél?
–
Csak egy kicsit!
–
Hagyd békén! – hangzott a kemény
utasítás, mire az alak elhúzódott tőle. Historia nem tudta, ki volt a
megmentője, de titokban hálát adott neki – így is hányingere támadt, ráadásul a
szájában érezte már a gyomorsavát, amit vissza kellett nyelnie. Ha eddig nem
tiporták sárba a büszkeségét, hát most bizonyosan megtették. Legszívesebben
letépte volna magáról a kendőt, hogy láthassa a mocskok arcát! Annyira látni
akarta! Annyira arcon akarta köpni őket! Rohadt patkányok!
Aki
a megmentésére sietett, időközben folytatta: – Ekkora mázlit, itt a főnök.
–
Jellemző! Azelőtt, hogy szórakozhattam volna…
–
Kussolj. Mindjárt ideér.
–
Jól van, jól van.
Hallgattak.
Historia
a léptekre koncentrált.
A főnök… vajon az apám?, ráncolta
a homlokát. Csak ő lehet, nem igaz? Vagy
Kennyre gondolnak?
Megint
letérdeltek elé.
–
Mutasd a képet neki – mondta a „Megmentő”
a „Büdösnek”; Historia így
különböztette meg egymástól a két férfit. – Szerintem pont úgy néz ki, mint az
a nő. Ha felkötjük a haját… – Historia érezte, ahogy kipróbálták kontyba
csavarva. – Vagy ha levágunk belőle ennyit… – mutatta –, akkor kiköpött olyan,
mint a képen szereplő.
–
Lenyűgöző hasonlóság – szólalt meg a „Főnök”,
aki nyilvánvalóan nem Rod vagy Kenny
volt. – Le sem tagadhatják, hogy mindketten a Fritz család tagjai. Amikor
gyermek volt, akkor még nem látszott rajta ennyire. Szép munka. Nem is
gondoltam volna, hogy ennyire hamar meg tudjátok csinálni. Amikor felbéreltelek
benneteket, csak két szerencsétlent láttam, akik vért fognak majd izzadni, hogy
teljesítsék a parancsomat. Megleptetek, jó értelemben. Pedig utálom a
meglepetéseket – tette hozzá. Historia nem tudta felismerni a hangját.
–
Köszönjük, főnök.
–
A másik nőt elvittétek oda, ahová kértem?
–
Igen, uram – felelték kórusban. – Leszállítottuk az utasításnak megfelelően.
–
Pompás. – Sóhajtás hallatszott, dörzsölés. Historia a mozgolódás és a hangszín
alapján úgy sejtette, az ismeretlen főnök fáradt lehetett, pedig csak most
érkezett. – A fiú túlélte, igaz? Nem
ölték meg? Na és a levél? Elküldtétek?
–
Minden a lehető legjobban alakult, uram – válaszolta a „Megmentő”. – Pontosan úgy, ahogy eltervezte.
–
Nagyszerű.
–
Elnézést a kérdésért – szólalt meg „Büdös”
is –, akkor ez azt jelenti, hogy hazamehetünk?
–
Igen. Amint megvan a fiú is, hazatérhetünk a szülőföldünkre.
–
El sem hiszem! – sóhajtott fel. – Végre!
–
Régen volt már – értett egyet a „Megmentő”.
– Túlságosan is rég. Hiányzik a családom.
–
Hamarosan – érkezett az ígéret. – Hamarosan láthatjátok őket.
Historia
nem tudott meg újat, azt leszámítva, hogy Carlát valahova máshová vitték, nem
ugyanoda. Csak remélte, hogy a leszállítás alatt nem azt értették, hogy Rodhoz.
Kenny állítása szerint Rodnak nem Carla kellett, hanem ő. De ha ez így volt, akkor kik ezek az emberek, miről beszélnek,
na meg mit akarnak?
Még várok, gondolta.
Ha tényleg el akarnak vinni, akkor
valahogy meg kell szabadítaniuk ezektől a kötelektől és láncoktól. Ha elég
gyorsan reagálok, bár nem vagyok erős, talán sikerülni fog… Talán… le tudom
őket gyűrni.
Reménytelen
küldetésnek bizonyult, Historia mégis bízott benne, hogy meg tudja csinálni.
Megfeszítette a testét és tovább hallgatózott. Minden panaszos nyöszörgés, ami
a rongyon keresztül elhagyta az ajkát, süket fülekre lelt.
**
* **
A
levelet a párnája alá rejtették – olyasvalaki tehette, aki úgy tudott
belopakodni Eren szobájába, hogy kijátszotta a celláját őrző felderítőket.
Amikor Eren első ízben megérezte a papír élét, majdnem felkiáltott és
kirántotta meglepettségében, végül azonban csak sikerült uralkodnia magán;
remekül tette, ugyanis Oluo, akit éppen „szolgálatba” állítottak, bizonyosan
jelentette volna Levi hadnagynak. Inkább fektette bele a bizalmát Petrába, aki
tálcán hozott neki vacsorát, s aki aggódóan gyűrte ráncba a homlokát, miközben
óvatosan leült az ágya szélére.
Eren
szerette a társaságát.
–
Én sokkal tartozom neked, Eren – mondta Petra kedvesen. – Utgardnál
megmentetted az életemet. Én akkor… teljesen megbíztam benned, Eren. Azóta is.
Tudom, hogy nem az vagy, akinek a Titánok révén akarod mutatni magadat. Te egy
egészen más fiú vagy, olyasvalaki, akit mindannyian nagyon kedvelnénk, ha
engednék, hogy a felszínre kerüljön. Nem ettől leszel erős, ugye tudod?
–
Ha akarnám, sem tudnám elmondani a teljes igazságot.
–
Az a kevés töredék is bőven elég. Csak azt nem értem, miért kellett
lerombolnotok a falat. Egészen addig ünnepelt hősként tekintettek rátok, de
nektek… ez nem volt elég.
–
Az évek során elfelejtettük, kik vagyunk… – sóhajtotta Eren. – Hogy nem szimpla
hősök, hanem harcosok. Szerettünk úgy
tenni, mintha az a múltunk nem lett volna… ráadásul még élveztük is. Én… kimondottan élveztem. A nyomornegyed…
csodatévőként tekintett rám, hősként,
aki szembeszáll az elnyomókkal. Fogalmatok sincs, mennyi mindent köszönhettek
nekünk… Én… Boldog voltam, amiért segíthettem.
Petra
összevonta a szemöldökét.
–
És aztán halálra ítélted őket. – A hangjából nem csendült ki vádló él, Eren
mégis összerándult. A bűntudat ismét beléférkőzött. Idegesen harapott az
ajkába, hátha ettől az aprócska mozdulattól valahogy lepereg róla, de persze ez
nem így történt – sőt! Valahogy még rosszabb lett. Ezt Petra is megérezhette,
mert közelebb csúszott hozzá, hogy a kezébe vegye Eren jobbját. Az érintése
lágy volt, az ujjait óvón és szelíden fonta Eren kézfeje köré. – Mindegy is –
mondta csendesen. – Nem azért jöttem be, hogy felelősségre vonjalak, az már a
tárgyaláson megtörtént. Beleegyeztél, hogy a Felderítő Egység oldalára állsz.
Úgy tűnik, a barátaid ezt még nem értették meg. Vagy meg akarnak győzni az
ellenkezőjéről, vagy meg akarnak öletni. Én hiszek benne, hogy nem szövetkeztél
a hátunk mögött senkivel. Nem azért mentettél meg, hogy elnyerd bárkinek is a
bizalmát, hanem azért, mert a barátodnak tekintettél. – Petra mosolygott. –
Szeretném, ha a barátod lehetnék, és azt is szeretném, ha te pedig az én
barátom lennél. Mit szólsz hozzá, Eren? Ki tudunk ebben egyezni?
Eren
lassan, a maga bizonytalanságával viszonozta a mosolyát. A levél ott pihent a
párnája alatt, és ahogy Petra őszinte szemébe bámult, nem tudta megállni,
előhúzta, hogy megmutassa neki. Valakit mindenképpen be kellett avatnia a
történtekbe, és ez a valaki nem lehetett Mikasa, mert túlaggódta volna a
helyzetet, nem lehetett Mina Carolina sem, mert nem akarta többé kockára tenni
az életét. Normális esetben Arminhoz fordult volna, Armin azonban… Armint elvesztette. Historiára sem
számított, a Titánokra sem. Egyedül találta magát, és csak Petrában bízhatott;
remélte, hogy a lány nem fut azonnal Levihoz vagy Erwinhez.
Kérlek, mondd, hogy méltó vagy a
bizalmamra, gondolta, miközben összeszorította a
kezét. A levél összegyűrődött a markában, de ezzel egy cseppet sem törődött, az
írás így is olvasható maradt, ezt korábban már ellenőrizte. Persze alig húzta
ki a párna alól, máris Petra értetlen tekintetével találta szembe magát.
–
Az mégis micsoda? – kérdezte a lány homlokráncolva.
Eren
szó nélkül a tenyerébe ejtette a gombóccá gyűrt papírt.
Petra
széthajtotta, és ha lehetséges, még inkább ráncba vonta a homlokát, miután a végére
ért. Erenre kapta a pillantását, és a szemében nyilvánvaló döbbenet csillogott.
–
Ez…
–
Kérlek! – Eren sietve szólalt meg. – Te vagy az egyetlen, akiben megbízhatok.
–
Eren… Én…
–
Kérlek! – ismételte meg. – Te vagy az egyetlen… és te mondtad, hogy a barátom
szeretnél lenni.
–
De nem úgy, hogy titkolózzak! – Petra kipirult, ahogy eltolta magától a
levelet. – Eren… – Lehalkította a hangját, a pír lassan kúszott fel a nyakán.
Lopva oldalra sandított, utána visszakapta a tekintetét Erenre. Meg kellett
győződnie, hogy Erenen kívül senki sem hallja, mielőtt ismét megszólalt: – Levi
hadnagy előtt… nincsenek titkok. Neki… jobb, ha nem merészel az ember hazudni.
Ő azonnal átlát a hazugságon.
–
Nem is kell hazudnod, sőt titkolóznod sem – sietett a megnyugtatással. – Csak
nem kell megemlítened, amit itt és most olvastál. Ez nem titok… csak nem
beszélünk róla. Kérlek, Petra, segítened kell! Barátok vagyunk!
–
De…
–
Segíts nekem egy kicsit – kérte. – Nem kell velem jönnöd, csak segítened
ebben-abban.
–
Eren, te nem mehetsz felügyelet nélkül sehová – rázta meg a fejét Petra. – Nem
tehetem. Ha már belebonyolódok, akkor bárhová is mész, veled kell tartanom. –
Megeresztett egy halvány mosolyt, mire Eren szíve repesni kezdett az örömtől.
Ez azt jelentette, hogy Petra… beleegyezett, hogy segíteni fog! Eren álmában
sem hitte volna, hogy ennyire könnyen sikerülni fog. Arra készült, hogy sokáig
kell majd győzködnie a lányt.
–
Komolyan?
–
Ne legyél túl lelkes. – Petra ismét fejrázással reagált, a mosolya is vesztett
a fényéből. Megkomolyodott a tekintete, és nem várt erővel szorította meg Eren
jobbját. – Levi hadnagy tudni fogja.
És ha valóban megtesszük, akkor nekünk vége. – Megborzongott. – Tényleg meg fog minket ölni, Eren. Főleg
akkor, ha semmibe sem fogjuk beavatni, márpedig… ha jól értem, ezért mutattad
meg nekem a levelet, igaz? Mert én vagyok az egyetlen, akiben megbízol? És mert
senki másnak nem tervezed megmutatni, igaz?
–
Pontosan – bólintott Eren. – Így is, mindezek tudatában is hajlandó vagy…
–
Amit ígértem, azt be is tartom – szakította félbe Petra. – De ahova mész, oda
én is megyek. Ez a feltételem. Most pedig áruld el, mi folyik itt! Mert… –
lobogtatta meg a levelet – egy kukkot sem értettem belőle! Ki a franc ez a „K”?
Kruger? – szűkült össze a szeme. Ő is
ott volt, amikor Armin óriása megszólalt. Az ügyet a legnagyobb titokban
kezelték, de Petra, mivel Levi hadnagy teljesen megbízott benne, azok közé
tartozott, akik tudhatták a részleteket. – És miért írt neked? Miért akar veled
találkozni?
–
Egészen a levélig aggódtam a családomért. – Eren elhúzta a kezét Petrától.
Felállt és kinyújtózott. – Most már nem – folytatta könnyedén. – Most már
tudom, hogy mi történt velük. Ha már tudsz róluk valamit… az jobb a
tudatlanságnál, nem igaz? – Megrántotta a vállát, amikor észrevette, hogy Petra
döbbenten nézte. – Nézd – túrt a hajába –, tudom, hogy nem érted, mi folyik
itt. Maradjunk annyiban, hogy a levél valahonnan onnan érkezett, ahonnan a
harcosok küldetése. Arról a titokzatos helyről, amit Annie a szülőföldjeként
emlegetne, ha nem lenne kristályban. Onnan, ahol az igazi ellenség vár rá.
–
Igazi ellenség? Eren, te mégis…
–
Nem Torokmetsző Kennytől vagy Rod Reisstől kell tartanunk. – Eren nagyot
sóhajtott. – Sokkal nagyobb veszélyek leselkednek ránk, csak egy kicsit körül
kell néznünk a világban. Ez az, amit te nem ismersz, mert fogalmad sincs,
milyen a világunk valójában. Ha tudnád, akkor nem ülnél ennyire nyugodtan, ezt
garantálom.
–
Eren…
–
Segíts nekem, Petra. – Eren megnedvesítette az ajkát, mielőtt kimondta volna
azt a kérést, amivel régóta elő akart hozakodni. Nem kérhette akárkitől. Farlan
vagy Oluo biztosan nem segítettek volna, sőt Gunther és Eld is azonnal
beárulták volna. Hanjihoz sem fordulhatott, pedig kedvelte az őrült tudóst.
Egyedül Petrára számított, nélküle nem tudja megcsinálni, erre is rájött. –
Segíts nekem, hogy kijuthassunk innen… Annie-val.
– H-hogy micsoda?! –
döbbent meg a lány. – Eren… Te…
felfogtad, mit mondtál?
–
Félreértesz! – tiltakozott. – Nem megszökni akarok!
–
Pedig nekem nagyon így tűnik!
–
Jó… Annie-t tényleg meg akarom
szöktetni – ismerte be –, de ne érts félre, nem azért, mert elárultalak
benneteket, csak nem akarom, hogy megöljétek!
–
Eren, megmondtuk, hogy nem fogjuk…
–
Nem hiszek nektek!
–
És akkor milyen jogon várod el tőlünk, hogy higgyünk benned, Eren? Ha te nem
hiszel bennünk, a Felderítő Egységben, a bajtársaidban, akkor milyen jogon
várod el, hogy mi higgyünk benned? Ez nem így működik, Eren – ingatta a fejét
szomorúan. – A szövetségünknek a bizalomra kell épülnie. Ennyire keveset
gondolsz rólunk?
–
Félreértesz, Petra! Én nem… – Eren hatalmasat sóhajtott, a hajába túrt. – Ezt…
nem tudom elmagyarázni. Találkoznom
kell azzal a valakivel, hát nem érted? Ha ő tényleg az a valaki, akire
gondolok… Muszáj mennem! Márpedig
Annie nélkül nem megyek sehová! Petra, én tudom, hogy te a barátom vagy… és
bízom benned. Kérlek! Nem árulhatsz el!
–
De te sem, Eren – tekintett rá a lány komolyan.
Eren
bólintott.
–
Soha – ígérte. – Csak… hallgass végig, jó?
Petra
is bólintott.
Végighallgatta.
**
* **
Levi
hadnagy tudta. Petrának igaza volt:
előtte nem lehetett csak úgy titkolózni, még akkor sem, ha nem beszéltek róla;
egyszerűen megérezte, ha valaki
titokban készült valamire. Erent zavarta, hogy egész este bámulta. A hátában
érezte a pillantását, és úgy követte, akár az árnyéka az embert. Egyszer sem
állította meg és vonta kérdőre, de ahogy összeakadt a tekintetük, Eren is tudta
és Levi is tudta. Mindketten tudták, s ez csak még bonyolultabbá varázsolta az
amúgy sem könnyű helyzetet.
–
Nekem végem… – motyogta Petra a vacsoránál. – Ezért odazárnak melléd…
–
Csak pozitívan – súgta vissza Eren. – Még nem szólt.
–
Mert akció közben akar minket elkapni. – Petra megborzongott a gondolatra. – Ki
fognak rakni a Felderítő Egységből. Mehetek vissza az apámhoz, aki ismét azzal
fog jönni, hogy férjhez kell mennem, mint minden tisztességes lánynak.
–
Mi akadályoz meg benne? Ez csak házasság – vonta meg a vállát Eren. – Ess rajta
hamar túl, aztán gyere vissza a Felderítő Egységhez.
–
Ez nem így működik, Eren! Ha meg férjhez megy az ember, akkor a következő
lépcső a gyerekek. Ki vigyázna a gyerekeimre? A férjem? Ne nevettess!
Eren
elvigyorodott.
–
És én még azt hittem, elsősorban azért fogsz tiltakozni, mert nincs udvarlód.
–
Nincs is! – vágta rá a választ elvörösödve. – De ha akarnék, bármikor férjhez
mehetnék!
–
Oluo szívesen elvenne.
Petra
még inkább elvörösödött.
– Eren!
–
Vagy… neked esetleg valaki más kell? – Eren óvatosan Levi hadnagy irányába
pislogott. Valamiért nem tetszett neki a gondolat, hogy Petra esetleg igennel
felel a kérdésére. Az meg végképp nem, hogy esetleg meg is nevez valakit. Egy
olyasvalakit, akit valahányszor Eren meglátott, ideges izgatottság szaladt
végig a testén.
Valamiért
így érzett Levi hadnagy közelében, s a legrosszabb az volt, hogy nem tudta
megmondani, mikor kezdődött. Gyermekkorában? Utána csak elmúlt, amikor
megértette, hogy neki más küldetést szántak? Most meg újból előjött,
felerősödve? Vagy csak most alakult ki benne?
És
akkor még nem gondolt Minára.
–
Ez nem jó… – suttogta. – Nagyon nem.
–
Mégis micsoda? – Petra eleresztette a füle mellett a kérdését, inkább ő is
kérdezett, valószínűleg abban a reményben, hogy sikerül elterelnie a témát.
Eren
nem hagyta magát:
–
Nem fontos – felelte. – Csak gondolkodom.
–
És micsodán, Eren? – Összerezzent, mikor meghallotta Levi hadnagy hangját. A
férfi egy csésze teával csatlakozott hozzájuk, s Petra annyira megijedt, hogy
felugorva haptákba vágta magát. Arccsontján a bőre úgy kipirosodott, hogy Eren
komolyan elkezdett volna érte aggódni, ha nem aggasztotta volna jobban,
ráadásul egyszerre Levi jelenléte és kérdése.
–
Nem fontos – dörmögte oda a férfinak, mire az szerencsére annyiban hagyta. A
szék nyikorgott alatta, ahogy kihúzta, hogy helyet foglaljon, és mivel
közvetlenül Eren mellé ült le, a fiút azonnal megcsapta a gőzölgő tea kellemes
illata.
–
A-azt hiszem, é-én m-most jobb, ha megyek – dadogta zavartan Petra. – Később
látjuk egymást, Eren! A-addig is ne okozz nagy galibát! A hadnagy biztosan fáradt,
látom a szemén! – Köhintett egyet, majd mosolyt erőltetett az arcára. – Levi
hadnagy, szép estét kívánok.
–
Viszont, Petra. Menj csak.
–
Köszönöm, uram. – A lány biccentett eget a fejével, majd elsomfordált, mielőtt
Eren megállíthatta volna. Őszintén remélte, hogy ettől függetlenül tartani
fogják magukat a tervhez. Nem szeretett rögtönözni.
–
Ne aggódj. – Levi mintha belelátott volna a fejébe. – Petra megbízható.
–
Nem tudom, miről beszélsz.
–
Hát hogyne. – Levi felhorkant. A számonkérés még mindig nem érkezett meg. Eren
kezdte azt hinni, hogy tényleg nem is fog, ez pedig… logikátlan lépésnek tűnt.
–
Uram, én…
–
Vissza akarjuk foglalni a Mária falat. – Levi hirtelen szólalt meg. – A kulcs a
pincétekhez… Ha magadtól nem mondhatod el az óriások titkát, akkor majd a
pincétekből meg fogjuk tudni. Ha sikerül felébresztenünk a kis barátnődet,
nekivághatunk. Erwin ezekben a percekben is felderítőket toboroz a harcra.
Hajlandóak vagyunk szövetkezni a Katonai Rendőrséggel. A Helyőrség bezzeg
egyből felajánlott embereket. – A fejét ingatta, közben pedig elhúzta a száját.
Eren megrökönyödve hallgatta. – Ismered Pixis tábornokot, ugye? Katonákat
ajánlott. Ha elegen leszünk, támadhatunk.
–
Ennyire… elszántak lennétek, uram?
–
Ennyire – bólintott Levi. – Kezd elegem lenni a tudatlanságból.
–
És azokat akarjátok felhasználni, akik mindent tönkretettek? – Erennek nevetni
támadt kedve, de cseppet sem örömében. – Azokkal akarjátok visszafoglalni, akik
ledöntötték? Azt akarjátok, hogy mindannyian
segítsünk?
Levi
vállat vont.
–
Egységben az erő – mondta. – Van más választásunk?
–
És ha a barátaim… nem egyeznek bele?
–
Akkor… a dolgoknak kicsit más lesz a kimenetelük, mint azt elterveztük.
Remélem, nem vagy haragtartó, Eren. – Éppen válaszolni akart a kérdésre, amikor
Levi úgy döntött, nem hagyja. Tovább folytatta, mint akit nem érdekel a
válasza: – A kis barátnőd kristálya elkezdett repedezni. Folyamatosan
figyeljük… Hamarosan kiszedjük onnan. Ugyanazon az eljáráson fog végigmenni,
mint te is, Eren. A döntést… a kezébe helyezzük, aztán lesz, ami lesz. Nem
szeretném ismételni magamat, pontosan tudod az álláspontunkat. Ha esetleg a
dolgok rosszra fordulnának, azt szeretném, ha nem nehezítenéd meg a munkákat.
Eren
a fejét rázta.
–
Azt nem ígérhetem – jelentette ki úgy, mint ami magától értetődő. Számára az is
volt. – Sajnálom – tette hozzá halkan. – De Annie… tényleg a barátom.
Levi
eltolta magától a teáját, pedig be sem fejezte. Helyette felállt, s intett a
fejével Erennek, hogy kövesse őt. Eren elszoruló torokkal egyenesedett fel. Nem
sokszor fordult elő, hogy kettesben maradt a férfival, mégis minden alkalommal
megannyi érzés kavarodott benne. Teljesen más volt Levi hadnaggyal együtt
időzni, mint mondjuk a különleges osztag többi tagjával. Korábbról a dühe végre
elpárolgott, az utóbbi alkalmak során a zavartság pírja kúszott végig a bőrén
jól láthatóan, ha a férfi félrevonta beszélgetni. Mégiscsak azzal az emberrel
kellett társalognia, akire gyermekkorában mindig is felnézett! A csodálat, a
vágy, hogy Levi csak egyszer is ránézzen, még mindig ott lapult benne, csupán
nagyon mélyen.
Elvörösödött,
ahogy erre gondolt, és meg kellett állnia, hogy tudatosuljon benne, pontosan
merre is tartanak. Nem Arminhoz vagy Annie-hoz vezetett az útjuk, hanem ki a
szabadba. Levi karján köpeny lógott, a sajátját valamikor akkor vette magára,
amikor Eren nekilátott, hogy hezitáljon. Felé tartotta, de nem sürgette,
megvárta, amíg magától vette el és bújt bele. Mintha nem számított volna az
idő, nem kellett volna sietniük.
Odakint
gyengéden szemerkélt az eső és hideg szél fújt, a férfit azonban nem zavarta.
Eren borzongva húzta összébb magán a köpenyét, miközben megindult a férfi
nyomában az istállók felé. Mintha Levi tudta volna, hogy mennyire szereti az
idejét tölteni a lovak társaságában; legalább az állatok nem bámultak rá
gyűlölködve, mint egyesek. Bármennyire is büszke ember volt, igenis zavarták a
megvető pillantások. Néha nem peregtek le olyan könnyedén, mint ahogy azt
eltervezte. Olyankor szeretett elvonulni a nyilvánosság elől, és a különleges
osztag tagjai nem tettek rá megjegyzést.
–
Ha ennyire szeretsz sétálni, mehettünk volna máshová is. – Eren ingerülten
simított végig az esőtől átnedvesedett haján. Hiába húzta a szemébe a köpenye
kámzsáját, még így is elázott azalatt a néhány perc alatt, amíg megérkeztek az
istállókhoz. Ott behúzódhattak az eső elől, és az égbolt mintha csak erre várt
volna, még inkább rázendített.
Eren
összerezzent az eget áthasító mennydörgés láttán, s összeszorította a szemét.
Mikasához hasonlóan, aki kész sokként dolgozta fel az ilyen borongós, esős
napokat, ő sem rajongott a viharokért.
Levi
persze nem válaszolt. A lova fel volt nyergelve.
–
Megvesztél? – kerekedett el Eren a szeme, ahogy megértette, mi folyik itt. –
Szakadó esőben nem megyek sehová! Mi lehet olyan fontos, ami nem várhat addig,
amíg a vihar elcsendesül? Lehet, hogy te szeretsz elázni, de én egy cseppet sem
szívlelem, hogy utána minden ruhámból ki kell csavarnom a vizet!
–
Még mindig Mitrasban vagyunk – emlékeztette Levi. – Gondolj erre.
–
Csak ez jár a fejemben! – csattant fel Eren. – Addig pedig pláne nem megyek
sehová, amíg nem tudom, mi történt a családommal! – A levélre gondolt, és arra,
hogy Petrával a vacsora utánra időzítették az akciójukat, miután kisebb-nagyobb
kivétellel mindenki az igazak álmát aludta. A helyzetüket nehezítette a tény,
hogy Levi hadnagy köztudottan keveset aludt. Csak remélni tudták, hogy meg
tudják úgy oldani, hogy ne hívják fel magukra a férfi figyelmét.
Ha titokzatos kis kirándulásokra
megyünk, gondolta, akkor
ez a terv dugába dőlt.
–
Tudod, hova viszlek, Eren?
–
Nem, de nem is érdekel. Nem megyek sehová.
Levi
válaszul a csuklójára markolt. Elég erős volt a szorítása és a rántása is
ahhoz, hogy Eren lába alól kiszaladjon a talaj, és így teljes súlyával a
férfira kelljen nehezednie, hogy valahogy támasztékot találjon. Ez így volt
eltervezve: Eren felkiáltott, Levi karja pedig a dereka köré fonódott, hogy
megtartsa. Hogy onnan egy mozdulattal a lóra dobja, gyerekjátéknak bizonyult az
összes többi mellett. Eren egy nyikkanással konstatálta, hogy a férfi
közvetlenül mögötte helyezkedett el a lovon, úgy vette a kezébe a gyeplőt.
–
Mondtam, hogy nem…
–
Eren… Fogd be.
Elhallgatott.
Levi
hangja nem tűnt parancsolónak, a teste mégis, ösztönből engedelmeskedett neki.
Megfeszítette magát és hátra akarta vetni a fejét, hogy valamelyest uralkodjon
magán, de mielőtt megtehette volna, megindultak a lóval. Levi hozzásimult,
ahogy átnyúlt, hogy tartsa a gyeplőt, és a lova azonnal, minden utasításnak
eleget tett.
A
hely, ahol minden kicsúszott az irányításuk alól, érintetlen maradt, miután a
Felderítő Egység valamint a Katonai Rendőrség közös erővel átvizsgálta: a Reiss
család kápolnája alatt meghúzódó titokzatos rejtekhely. Kenny neve a katonák
legelitebb osztagát is előcsalogatta; királynői parancs hiányában Darius Zackly
adott engedélyt a tevékenységükre.
Erenen
nyomasztó érzés lett úrrá, ahogy visszatértek oda, ahol kis híján meghalt. Levi
észrevehette ezt a szeme sarkából, mert a keze ismét megtalálta az utat a fiú
derekára, mintegy noszogatva őt, hogy haladjon. Eren kővé dermedt lába lassan
kiszabadult a láthatatlan fogságból. Elindultak előre, s Levi nem húzta el a
jobbját, továbbra is támogatta őt. Odabent, ahol Armin óriása megküzdött
Erenével, minden változatlan maradt. Eren fojtogató gombóccal a torkában nézett
körbe.
–
Meghitt első randevú – vetette oda csipetnyi gúnnyal a hangjában. – Ezzel
biztosan elnyered a szíved választottját.
–
Akkor megnyugodtam, hogy örömet tudtam okozni – felelte a férfi szintén
gunyoros hangszínt megütve. Felért egy arculcsapással, Eren elnyíló ajakkal
vette tudomásul. Legszívesebben lendített volna egyet a karjával, hogy pofon
vágja, de azzal bizonyosan véget vetett volna a nagyszerű, amúgy is ingatag
talajon álló szövetségüknek, ezért inkább türtőztette magát.
Nyugalom, mondogatta
magának, akkor minden rendben lesz.
–
Miért hoztál ide? – kérdezte végül hangosan. – Szakadó esőben… Mi az, ami nem
várhatott?
Levi
felé fordult. A szeme zavaróan őszintén csillogott.
–
Ne csinálj ostobaságot, Eren. – A hangja is őszinte volt. Nem könyörgött, nem
is kérlelt, csupán közölt. Szavai mindezek ellenére varázslatos erővel hatottak
Erenre. A fiú rögtön megfeszült, a jeges hideg keltette borzongás pedig pontról
pontra csúcsosodott ki benne.
Ne csináljak ostobaságot? Vajon mit
ért ezalatt?
A
levélről semmi esetre sem tudhatott, így Eren legalább egyvalamit nyugodt
szívvel hallgatott el előtte. De hát mit nyugodt szívvel… A szíve olyan iramban
kalapált, hogy többször is azt hitte, mindjárt kiugrik a mellkasából. Érezte,
ahogy kipirult a bőre, és annyira zavarba jött, hogy ösztönszerűen simított
végig egymás után a haján. A szerteszét meredő tincseket rendezgette, melyek
még mindig nyirkosak voltak az esőtől, és közben idegesen viszonozta Levi
sötétkékbe forduló tekintetét.
–
Nem értem, mire gondolsz – nyögte ki végül. – Én…
–
Beszéljek érthetőbben? – Levi megemelte a szemöldökét. – Akkor úgy teszek. –
Közelebb lépett hozzá, és Eren hirtelen ébredt rá, mennyire sebezhető helyzetbe
keverte magát. A Katonai Rendőrség, amikor elfogadta, hogy Levi őrizete alá
helyezik, aligha gondolta úgy, hogy lesz olyan pillanat, mikor tényleg csak a férfi állíthatja meg… Ez
mégis egy olyan pillanat volt. Csak ketten
voltak egy hatalmas, sötét helyiségben – a rejtélyes, elhagyatottnak bélyegzett kápolna, vagyis inkább a föld alatt.
Még
ha az emberiség legerősebb katonájával is kellett szembenéznie, Eren
könnyűszerrel elmenekülhetett volna. Levi nem viselte a felszerelését, és bár
Eren nem látott nála kardot, abban kételkedett, hogy fegyvertelen jött volna el
az útra. Bátorságra (vagy inkább ostobaságra) vallott egy olyan helyre jönni,
ahol korábban Torokmetsző Kennyvel kellett farkasszemet nézniük, és az pedig,
hogy mindezt fegyver nélkül tette, igazi vakmerőség volt, de valahogy
mindketten tudták, hogy nem kell többé tartaniuk Kennytől. Nem azért, mert
olyan könnyedén feladta volna Eren megszerzését, hanem mert Armint túlságosan
is jól őrizték ahhoz, hogy ki tudja őt szabadítani.
–
Amióta Armin megszólalt, nagyon sokat
gondolkodtam.
–
Nem volt más dolgod? – csúszott ki a kérdés Eren száján. Levi csak egy
szemvillanással jelezte, hogy nem díjazta a közbeszólást. – Elnézést…
Eren
háta durva kőfalnak simult; Levi megtámasztotta a karját, úgy zárta őt csapdába.
Még mindig elmenekülhetett volna. Egy cél, egy harapás és a tizenöt méteres óriás
játszi könnyedséggel taposhatta volna el az emberiség legerősebbjének vélt
férfiját, és Annie-t és Armint hátrahagyva soha senki nem jött volna rá, hogy
mi történt kettőjük között. Csak sejtették volna és következtetéseket vontak volna
le, ha Levi hadnagy sosem tért volna vissza.
De
Eren nem akart elmenekülni – többé
már nem.
Most,
hogy ráébredt, mi vesztenivalója van a világban, másképp látta a dolgokat. Eddig
nem tulajdonított jelentőséget azoknak, akik a Mária fal elestekor hunytak el; mielőtt
megtette volna, sajnálta az úgynevezett barátait – Jeant, Marcót és Sashát –,
aztán elűzte a képüket, még az emléküket is törölte. Ők nem számítottak. Akik
igen, azokat azelőtt kimenekítette, hogy belekezdett volna a pusztításba.
Szánalmas ember vagyok, gondolta,
ha egyáltalán embernek nevezhetem magamat
ezek után.
–
Eren… – Levi ujjai az álla alá kúsztak, felfelé billentve az arcát, hogy egymás
szemébe nézhessenek. Eren szíve szerint összeszorította volna, mégis… az az egy
pillanat, amíg összekapcsolódott a tekintetük, elegendő volt ahhoz, hogy
meggyőzze az ellenkezőjéről. Volt valami Levi szemében, ami miatt mégsem tette
meg. Ami miatt igenis állta a pillantását. Igenis mert bátor lenni. – Nem tudom
kiverni a fejemből. Bagoly, Eren Kruger… – sorolta. – Hogy minden újra meg fog
ismétlődni, ugyanazok a hibák. Valamiért úgy érzem, minden olyan… ismerős. Hogy
te vagy az ismerős, Eren.
Eren
levegőért kapkodott.
Ennyire
futotta.
–
Én? – suttogta rekedten. – Én…
–
Ha vissza akarjuk hódítani a Mária falat, tudnunk kell, ki az ellenségünk. Ha
le akarjuk győzni az óriásokat… visszaváltoztatni Armint és Mrs. Springert, meg
kell tudnunk a legnagyobb igazságot. Azt, amit te sem mersz elmondani… Vagy
amit te sem tudsz teljesen.
–
A pince… – Eren arca átforrósodott. – A pincében megkapjuk a válaszokat. Úgy
nekem is… könnyebb – mondta
bizonytalanul, mire Levi bólintott.
–
Igen – értett egyet –, éppen ezért… Nem akarom, hogy keresztbe tegyél nekünk,
Eren. A felelősségem vagy, de… ne tévesszen meg a kedves mosolyunk, tudjuk, mit
kell tennünk, hogyha esetleg azt vennénk észre, hogy hátráltatni próbálsz
minket. Meg kell tudnunk, kikkel állunk szembe. Kitől kaptátok a küldetést? Miért
pont minket? Miért változtatják át az embereket óriásokká? Kik teszik? Annyi
kérdés, Erwin majd’ belehal a kíváncsiságba. Hanji… Akkor őt még nem is
említettem. Te is tudod jól, milyen őrült is valójában az a szaros pápaszemes.
– Az elfojtottnak induló mosoly halványan ugyan, ám csak-csak átsuhant Levi
ajkán.
A nagyon is szép ajkának, férkőzött
valamiért a gondolat Eren elméjébe, hogy aztán még jobban elvörösödjön. Ezt most… miért gondoltam? Mi a franc ütött
belém?
Megköszörülte
a torkát, és hangosan ezt mondta:
–
I-igen. Hanji… ő… nagyon érdekes személyiség.
–
Milyen udvarias – jegyezte meg erre Levi, de látszott rajta, hogy egy cseppet
sem érdekelte. Közelebb került Erenhez, még annál is közelebb, hogy Eren
gondolta volna, hogy lehetséges, s egy pillanat erejéig összeért az orruk. Ki
hajolt kihez? Levi?
Nem…
Mindketten
egyformán mozdultak.
De…
miért?
–
Nézz körbe, Eren! – szólította fel. – Mit látsz?
–
Semmit. – Eren nem tett eleget a kérésnek, anélkül vágta rá a választ. Bezzeg
Levi! Ő minden zegzugot átvizsgált, elszakítva végre az égető pillantását
Erenétől. – Ha eddig nem tűnt volna fel, szó szerint kong az ürességtől. Rajtunk
kívül egy lélek sem jár erre. Anyát és Historiát nem ide hurcolták… Ez már
biztos.
Levi
nem reagált.
Felé
fordult… és a szája széle felfelé
rándult.
Eren
nem akart hinni a szemének.
–
Ha meg akarod menteni Mikasát és Armint… és mindenki mást… – Levi hangja
furcsán visszhangzott, újabb borzongást csalva ki Eren áruló testéből –, akkor
be kell fejezned a küldetésed. Ez egy olyan küldetés, amit még te sem érthetsz,
Eren. Vajon…
–
Jártál már valaha az óceánnál? – szakította félbe Eren komolyan. Levit meglephette
vele, mert néhány hosszúnak tűnő pillanatig nem érkezett felelet; a férfi
homloka ráncba simult. A ráncot fejrázás követte. – Én sosem jártam a Mária
falon túl – folytatta Eren –, de Armin nagyon sokat mesélt. A lángoló vízről, a
jeges tájakról… Az óceánról. Egy
óriási tó… nem is tó, valami teljesen más. A végtelenségbe nyúló, a vize pedig
annyira sós, hogy nem tudnál belőle inni. És a puha homokban kagylók, rákok
bújnak meg. Olyasmik, amikkel sehol máshol nem tudnál találkozni. A fal túlsó
oldalán… – suttogta –, ott az óceán,
Levi… És az óceán túlsó oldalán… Ott a szabadság,
ami után mindig is vágytam.
Eren
lehunyta a szemét és előremutatott. Gondolatban teljesen máshol járt, szinte
látta maga előtt Armin nagyapjának könyvét és a benne leírtakat. Azok alapján,
no meg Zeke és a Titánok meséi alapján el
tudta képzelni, milyen lehet.
–
De ez nem igaz, Levi. Ahogy semmi sem igaz, amit tudunk.
A
férfira nézett és szomorúan elmosolyodott.
–
Az ellenség minket vár, tudod? Az ellenség… ezekben a percekben is… utánunk
szomjazik.
–
És ki ez az ellenség, Eren?
Eren
ajka elnyílt.
–
Az ellenség… – A szemhéja lassan lecsukódott, s ugyanabban a percben a keze
ökölbe szorult. Mikor ismét felnyitotta a szemét, egészen más szavak tódultak a
nyelvére, mint amiket mondani szeretett volna. – Vajon… ki is az ellenség? –
kérdezte inkább. – Vajon… ha legyőzzük azt, aki az utunkba áll, szabadok
lehetünk végre, Levi? Ez az örökkévalóság… véget fog érni egyszer? Vagy örökké
a rabjai maradunk?
–
Eren…
– És te mit gondolsz ezekről, Eren
Jaeger?
Az
idegen hang váratlanul csendült fel, Leviba fojtotta a szót. A férfi a
kardjához kapott, ösztönből, s enyhe fáziskéséssel tudatosult csak benne, hogy
nem hozott magával fegyvert. Az arckifejezéséből ítélve Kenny vagy Rod
visszatértét várta, Kenny azonban várt még, Rod meg egy gyáva féreg volt, aki
megfutamodott, miután a terve Armin nélkül nem tud működni. Nem volt már kivel
felfalatnia Erent. Saját magát nem merte feláldozni, igazi patkány révén inkább
másra sózta volna a piszkos melót.
–
Ki maga? – A kérdés Eren szájából hangzott el, de akár Levi is feltehette
volna. Az alakot testőrök vették körbe; fekete ruhás, behemót alakok, akik meg
sem kíséreltek beilleszkedni Mitras életébe. Lerítt róluk, hogy nem a
fővároshoz tartoznak. Lerítt róluk, hogy sokkal messzebbről érkeztek, mint azt
bárki is gondolta volna.
Ki maga?, ezt
kérdezte, egy kishang viszont válaszolt neki:
Tudod te azt jól, Eren… Tudod, hiszen
emlékszel rá.
Az
alak finoman hátratolta a köpenye kámzsáját, felfedve az arcát. A nyakában
sötét sál pihent, alóla kilátszott a ruhája gombja. A haja azóta megváltozott,
az arca megöregedett, de ahogy óvatos mosolyra húzta az ajkát, Eren felismerte
benne azt a lányt, aki egykor az óceán partjánál búcsúzkodott tőle. A lányt,
aki minduntalan megjelent az álmában, egy olyan emlékben, amire nem
emlékezhetett, mert vele sosem
történt meg.
A
nő előrelépett.
–
Kiyomi vagyok – mutatkozott be szelíden. – Kiyomi Azumabito. – Hosszú ujjaival
gyengéden érintette meg a nyaka köré tekert sálat. A mosoly továbbra is ott ült
az ajkán, az arcát viszont mintha sötét árnyékba vonta a komolyság. A szemén
látszott, hogy a megható pillanat ellenére nem felejtette el, miért bukkant fel
a Reiss család kápolnájában. – Megmondtam, Eren… Megmondtam, hogy később
találkozni fogunk. Betartottam a szavamat, visszatértem, ahogyan ígértem. És
most… itt az ideje, hogy te is visszatérj és tedd a dolgodat.
–
Kiyomi asszonyság, maga…
–
Mire várunk, „Bagoly”? – kérdezte
Kiyomi, s minden további magyarázat nélkül a kezét Levi és Eren felé nyújtotta.
– Vessünk véget a háborúnak, egyszer s mindenkorra.
Megjegyzés:
1.) Kiyomi megérkezett! <3 Igen, a
történet végül teljesen más irányt vett, mint ahogy azt eredetileg elterveztem…
de ez a legújabb mangafejezeteknek köszönhető, illetve annak, hogy amióta
megláttam Kiyomit, úgy érzem, ő lesz a titokzatos „See you later, Eren.” lány az első fejezetből. Egyszer talán
megírom az eredeti elképzelésemet is. xD
2.) Eren
és Petra barátságát annyira szeretem, a későbbiekben is lehet számítani hasonló
jelenetekre. ^^
3.) Eren
nem hagyja Annie-t a kristályban, az biztos. A következő fejezetben lesz egy
szépséges kis magánakciója Petrával, és fény derül arra is, hogy mi állt a
levélben, ki küldte és miért. És… az Eren/Mina Carolina szál lassan
befejeződik. Úgy érzem, ideje volt… Mina így is túl nagy szerepet követelt
magának Eren életében. :D
4.) Nem
éppen fejezetcím (ez dől el általában utolsóként), de találó a 15. fejezet tartalmát
elnézve: Hadüzenet az igaz ellenségnek…
Hamarosan
érkezem. ^^
Oh, ez váratlan volt.
VálaszTörlésÉs tetszik Eren és Petra barátsága, nagyon kis aranyosak. Levi meg... önmaga :)
Lelkesen várom a folytatást.
Szia!
TörlésNekem Petra az egyik kedvenc karakterem (volt...), imádtam a kapcsolatát Erennel (különösen az animében). ^^ Ezért is nem volt szívem kiírni őt a történetből... Levijal néha meggyűlik a bajom, de örülök, ha sikerült karakterhű maradnom. :)
Köszönöm, hogy írtál! A folytatás a tervek szerint a következő hétvégén érkezik.
Utállak. Tényleg, szívből gyűlöllek. Hogy hagyhattad itt abba!? Az érzéseim... mindjárt sírok.
VálaszTörlésPetra hogy megijedt a hadnagytól! Mondjuk nem mintha hibáztatnám érte, Levi játszi könnyedséggel ijesztené ki a pókot a sarokból. Ami nem is történhetne meg, mivel ott még egy porszemet is elvétve talál az ember.
Egyébként azt hiszem eddig ez a legjobb Attack on Titan fanfiction, amit magyarul találtam. De az a cliffhanger! Azt hiszem a következő részig mérges leszek rád. Folytasd mihamarabb~ ❤
Szia!
TörlésAmióta láttam a véleményedet, azóta vigyorgok, mint egy őrült. :D Először is nagyon köszönöm, hogy írtál, nagyon feldobtad vele a napomat! ^^
Levitól azért titokban mindenki tart egy kicsit. A porszemet meg biztos találna, ha mondjuk Jeanék takarítanak. :D
Köszönöm, örülök, hogy ennyire tetszik! ^^ Kicsit féltem, hogy másra fognak az olvasók számítani, mert kb a sztori kellős közepén teljesen megváltoztattam mindent... De köszönöm a kedves szavakat, most egy kicsit megnyugodtam.
A folytatás már írás alatt áll, várhatóan a hétvégén érkezik is!
Na, ennek nagyon örülök. Ha változtatsz valamin, igazán ne félj az olvasók reakciójától, a legtöbben kifejezetten fel vannak dobódva a változatosságtól. ^^
TörlésAkkor most már tényleg nagyon várom a hétvégét, abban aa reményben, hogy nem kapok szívrohamot a következő fejezettől. 😂😂
Köszönöm, ezt most megjegyeztem egy életre! ^^ Nagyon jól haladok a fejezettel, a tervek szerint estére befejezem! (És a fejezettel együtt, vagyis inkább egy külön bejegyzésben csacsogok majd mindenféléről a közeljövővel kapcsolatban, érdemes megkukkantani. :D)
TörlésNem ígérek semmit, de azért maradj meg! :D