2019. június 30., vasárnap

Vörös a feketén (novella; manga spoiler 90+; Eremin, Springles halványan)


Vörös a feketén

Párosítás: Eren/Armin, Connie/Sasha
Tartalom: Egy óriásoktól hemzsegő világban nincs boldogság. Csak remény a boldogságra – ami elillan, mert egy háborúban mindig vannak vesztesek és győztesek, és a béke, amit vér és könny árán kiharcolnak, sosem a legtökéletesebb. A feketén nehezen látszik a vörös, de a vér attól még ott van. Mindig ott van.
Megjegyzés:
1.) A történet adott, csak a körítés más. Avagy egészen addig követi a mangát, amíg csatlakoznak a Felderítő Egységhez – utána minden más lesz, és közben mégsem más. Néhány kiragadott pillanat, röviden és velősen minden, aztán egy ponton talán csúcsosodik. Mondjuk úgy, néhány ötlet, amiből lehetne valami hosszabbat alkotni, de végül egy hosszabb novellába tömörítettem. A párosítás nagyon halvány, szinte elenyésző, ha valakit ez tántorítana vissza, viszont sötét a sztori. (Én szóltam.)
2.) 90+ MANGA SPOILER
3.) Boldog befejezés? Nem létezik. Mindig édes és keserű. Keserédes.



MM.

Később találkozunk… Eren.

I.

Először

Eren nem tudja felidézni, hogy miről szokott álmodni – legalábbis az esetek nagy részében ez jellemzi az életét. Nem emlékszik már, mi történt azon a napon, amikor a Kolosszális lyukat ütött a Mária falba, az álomra semmiféleképpen sem, és egy idő után azt is elfelejti, hogy milyen nyugtalanító érzést hagyott maga után. Mintha nagyon hosszú álma lett volna kétezer évnyi szenvedésről, mintha a lány, aki fölé hajolt, gombbal a ruháján, sállal a nyakában ugyanaz a lány lett volna, akinek a haja bőven a válla alá ért. Nem emlékszik már, elfelejti. Ami megmarad, a szégyen és a harag keveréke, a düh, ami napról napra növekedik benne azóta, hogy elvesztette az anyját, amit napról napra, óráról órára táplálja a gyűlölet a bezártságnak és az emberevő óriásoknak köszönhetően.

850-et írnak, a kiképzés a végéhez közeledik. Ugyanannál az asztalnál ülnek össze mindannyian, akikkel az elmúlt három évben vért izzadva kitartottak, akiket a bajtársaiknak nevezhetnek. Eren az asztalra könyököl, állát a tenyerében támasztja meg, életuntan, megfáradtan kanalaz a leveséből. Hol a lelkesedés? Hol az életkedv?

(Nem megy, egyszerűen nem megy.)

Csak tedd, amit tenned kell.

(Nem megy, egyszerűen nem megy.)

Csak haladj előre.

(Nem megy, egyszerűen nem megy.)

Nem tehetsz semmi mást.

(Tényleg nem tehet mást – de nem megy, egyszerűen nem megy.)

– Ki fogod irtani az összes óriást, amíg egyetlen egy sem marad hátra, igaz?

Reiner ránéz, a kezét nyújtja.

Határozott. Erős.

Olyan, amilyenné Eren válni akar.

Olyan, amilyen bátor, hűséges katonákra a világnak szüksége van.

Reiner katona.

(Reiner harcos.)

Reiner…

Mosolyra húzza az ajkát.

– Biztos vagyok benne – mondja szelíden, miközben a szemébe néz –, hogy meg tudod csinálni. – És kimondja a nevét, és van benne valami különleges, ahogyan kimondja. Eren szívében hosszú idő után először feléled a hazug remény – a remény a boldogságra, a remény, hogy egy nap győzni fognak, hogy tényleg meg tudja bosszulni az anyját, és fel tudja szabadítani az emberiséget. A falakon túl… A világ a falakon túl minden bizonnyal gyönyörű, mert a falakon belül semmi más nincs, csak pusztulás és szenvedés. A falak a szégyenük és a börtönük falai egyben.

A világ…

(A világ a falakon túl minden bizonnyal gyönyörű.)

(Gyönyörű és kegyetlen.)

(Amilyenné az emberek tették.)

Megrezzen, mikor ujjak simulnak az ujjaihoz az asztal rejteke alatt. Nem kell meglesnie, kihez tartoznak, pontosan tudja, mert egyik oldalán Armin ül, a másikon meg az a lóarcú pancser, akit elég csak meglátnia, és már pofán is verné. Viszket a tenyere, annyira idegesíti, hogy többnyire nem tud magán uralkodni.

Armin ujjai melegek és biztatóak. Összefűzi az övéivel a legnagyobb titokban, és finom erővel szorítja, reményt önt belé a legkétségbeesettebb órákban, amikor minden kérdéses, amikor minden hamis, minden reményvesztett. Ezek azok a pillanatok, amikor Eren elbizonytalanodik abban, hogy valóban képes lesz valóra váltani a közös álmukat Arminnal. Hogy teljesíteni tudja az apja utolsó kívánságát, mielőtt végleg elvesztette. Hogy rá tud-e lelni az óriások titkára, és képes lesz-e kiirtani az összeset. Armin ekkor ad erőt, kitartást, reményt, minden egyebet.

– Eren – súgja oda lopva, nagyon halkan. – Többet kellene enned.

És igaza van, a monoton kanalazás közben nem sok jut a gyomrába, csak felemeli a félig üres kanalat, abból visszacsorog a kevéske levés nagyja, és csupán egy negyed kortyot nyel le. Az ádámcsutkája mozog, nagyon elgondolkodik valamiféle butaságon. Olyan közel van már, hogy a Felderítő Egység tagja lehessen. Olyan közel, hogy a legjobbak között lehessen. Olyan közel, hogy kijuthasson a falakon túlra.

– Ha nem eszel eleget – folytatja Armin is csendesen –, akkor hogy jutunk el az óceánhoz?

Ó, az óceán.

(Tényleg.)

Először ennie kell.

Először meg kell erősödnie.

Mosolyog.

Két hónappal később megtörténik Trost, és többé nincs oka mosolygásra.

Többé nincs oka semmire.

Thomas halott.

Franz halott.

Mina halott.

(Az egész harmincnegyedik egység halott.)

És Marco

Marco halott, a felszerelése eltűnt róla, valószínűleg tönkrement. (Vagy valaki erőszakkal megszabadította tőle).

Eren egy óriás.

Eren egy szörnyeteg.

Eren a remény, az emberiség utolsó reménye. Emlékszik Arminra, emlékszik a fiú remegése, a kezének érintésére, ahogy mindenki szeme láttára összefonta az ujjaikat. Erre emlékszik, pedig akkor félig öntudatlan volt még. Emlékszik, és nem bánja, mert Armin egyszerűen csak Armin, ő pedig Eren, egyszerűen csak Eren.

Holttestek halmán állnak éppen, törnek felfelé a csúcsra, próbálnak feljutni a fal tetejére. Többé nincs oka mosolygásra, többé nincs oka semmire sem.

Miért is?

(Ó, igen.)

Egy óriásoktól hemzsegő világban nincs boldogság. Csak remény a boldogságra – ami elillan, mert egy háborúban mindig vannak vesztesek és győztesek, és a béke, amit vér és könny árán kiharcolnak, sosem a legtökéletesebb. A feketén nehezen látszik a vörös, de a vér attól még ott van. Mindig ott van.

II.

Nem

Eren nem szörnyeteg. Kell idő, amíg erre ráébrednek, kell idő, amíg az emberiség utolsó reményévé nem avanzsálódik, amíg belé nem kezdik fektetni a bizalmukat, ahogyan ő is beléjük. Mi is kell ehhez, hogy megtörténjen? Újabb vörös a feketén, újabb meg újabb mészárlása az ártatlanoknak.

Az ötvenhetedik falakon túli expedíció rettenetes, a Nőstény tombol, úgy tapossa az embereket, ahogyan az emberek a hangyákat. Egytől egyig hangyák a hatalmas óriások szemében. Nem táplálékforrás, nem a gyilkolás kéjének alanyai. Ők gyakorlatilag hangyák, akik valahogy az útba kerülnek, ezért meg kell őket ölni. Az óriások ostobák, nincs eszük, tömik magukba az embereket, hogy utána kihányják.

Eren térdel, a gyomrára szorítja a kezét, öklendezik. Armin hátrafésüli a haját, Mikasa vizet tölt, hogy kortyoljon belőle óvatosan egyet, mert a hányás íze marja a torkát. Remeg a gyomra, izzadtság gyöngyözik a homlokán.

Mikor felállnak, Armin keze megpihen a bőrén.

– Lángolsz – nyíl tágra a szeme. – Lázas vagy!

Mikasa azonnal leutánozza a mozdulatát, a döbbenet az arcára van írva.

– Lázas – kapja a fejét a szoba sarka felé. Levi hadnagy, az emberiség legerősebb katonája karba font kézzel áll, a hátát a falnak támasztja. Teljesen közömbösen bámul vissza rá, egyszerűen nem fogja fel a helyzet súlyosságát. – Lázas! – ismétli Mikasa felháborodottan. – Elég volt! Mit tettek vele? Nem hagyom! Többé nem! – És fenyegetőn indulna meg a hadnagy felé, szemlátomást feltett szándéka, hogy végezzen vele, Levi pedig felvonja a szemöldökét, kíváncsiság csillan fel a szemében, és valami történik, valami bizonyosan történik, szólal meg a vészharang Eren elméjében, és éppen időben… Ó, hál’ istennek, éppen időben ragadja meg Mikasa csuklóját.

– Ne! Jól vagyok.

Armin felhorkan, nem kommentálja.

Mikasa tekintete szikrázik a haragtól.

– Véreztél! – söpri le magáról az érintését. – Folyt a véred, annyit kísérleteztek veled! Most meg már lázas is vagy! Ne mondd azt nekem, hogy jól vagy, mert látom, amit látok!

– Akkor mi lenne, ha behunynád a szemedet… – motyogja Eren. Lüktet a feje azóta, hogy előző nap lefeküdt, és reggelre nemhogy jobb lett, csak súlyosbodott. A forró óriástestben töltött kísérletek nem tettek jót neki, egyre nyomasztóbb és nyomasztóbb, egyre több helyen sajog. Már az összes izmában érzi a fájdalmát, és a szemére mintha ránehezedett volna valami. (Talán igazuk van a többieknek, tényleg lázas.)

– Hanji megvizsgálja – adja be végül a derekát Levi. Ellép a faltól, az ajtó felé megy. A keze a kilincsre simul, és nem néz hátra, amikor hozzáteszi: – Pihenj le, Eren. Borzasztóan festesz.

Eren leereszti a vállát, lemondó sóhajt hallat. Most már nem szörnyeteg, így ideje hozzászoknia, hogy az emberek elkezdtek vele törődni. Nem tud, de keményen próbálkozik; engedi, hogy Mikasa és Armin finom erőszakkal az ágyba tuszkolja, engedi, hogy ott virrasszanak mellette, amíg a láza le nem megy egy kicsit. Porszáraz a torka, bedagadt és vörös, olyan, akár a vér. Mikasa vízzel itatja, Armin a kezét fogja.

– Milyen szép… – krákogja még mindig lázasan, a kábultság határa felé sodródva. – Milyen szép a sálad… – És kinyúl, eléri Mikasát, eléri az anyagot a nyakában. – Nem látszik rajta… Nem látszik rajta a vér… – A hangja motyogásba fúl, homályosan látja, hogy Mikasa és Armin ijedten néznek össze.

Mi olyan ijesztő? – szeretné kérdezni tőlük. A világ?

Vajon miért félnek az emberek a világ szörnyűségeitől, ha ők maguk tették olyanná?

Eren ujjai meglazulnak a sál anyagán, lassan eresztik azt.

Nem látszik rajta… – motyogja. – Pedig ott van.

Egy óriásoktól hemzsegő világban nincs boldogság. Csak remény a boldogságra – ami elillan, mert egy háborúban mindig vannak vesztesek és győztesek, és a béke, amit vér és könny árán kiharcolnak, sosem a legtökéletesebb. A feketén nehezen látszik a vörös, de a vér attól még ott van. Mindig ott van.

III.

Tudtam

Az ötvenhetedik falakon túli expedíció kudarccal zárult, az ötvennyolcadik azonban hozhat még reményt az emberiség számára. Az óriáserő ismeretlen, az emberiség féli, mégis hősként emlegeti. Szóba kerül a Mária fal visszafoglalása is, minden egyes nap keményen küzdenek azért, hogyha valaha is megostromolják Shiganshina körzetet, sikerrel járjanak.

Eren felépült, a kezét vér borítja, a saját orra vére, élénken és vörösen látszik a bőrén. Arról, hogy lázálmában miket hordott össze, sosem beszélnek, de ez nem jó, mert attól még megtörtént, és Eren halványan emlékszik rá, és tudja, hogy attól a pillanattól fogva mind Armin, mind Mikasa figyelemmel kísérik a vele történteket. Egy másodpercre sem eresztik szabadon, ráadásul Armin szeme ragyog, a bőre fehér és makulátlan, az ő tenyerét nem borítja vér. Ő olyan tiszta, akár a ma született bárány. Tiszta, akit be fognak mocskolni.

– Eren? – A hangja halk, kicseng belőle valami furcsaság. Nem a teljes pánik, nem is egészen rémület, de valami ahhoz hasonló, amit hallva Eren elszégyelli magát. Néha bevillannak az elméjébe képek, olyan emlékek, amikre nem emlékezhet, és amik igenis megrémítik, mégsem szeret róluk beszélni.

Armin keze meleg, az érintése gyengéd. Szeretik fogni egymás kezét, és nem törődnek azzal, hogy ki nézi meg őket.

– Fázol? – súgja a fiú. – Szinte reszketsz.

– Észre sem vettem.

Armin ajkán feldereng egy halovány mosoly.

Tudtam, hogy ezt fogod mondani.

Tudtam, hogy te észre fogod venni helyettem is.

Tudtam, hogy nem hallgatsz Hanjira, és nem veszed fel a köpenyedet. – A hóna alatt szépen összefogva, igenis ott pihen a köpeny, rajta az embléma, a szabadságnak kék és fehér tollú szárnyai. Amikor Eren vállára kanyarítja, mindketten megborzonganak.

– Talán neked kellene jobban felöltöznöd – sandít rá Eren. – Te is fázol.

Tudtam, hogy ezt fogod mondani.

Tudtam, hogy nem fogod észrevenni.

Eren nem emlékszik az álmára, ám majdnem minden reggel ismerősnek találja Mikasát. A haját méregeti, a rövidre vágott tincseket, aztán összeráncolja a homlokát, és olyasmiket mond, hogy „Mikor nőttél fel ennyire?”, „Hogy eltelt az idő…”, s ezeket ő maga sem érti, honnan szedi. Egyik alkalommal arra sem emlékszik, hogy a sálat Mikasa tőle kapta. Akkor Mikasa elmondta, hogy amikor beteg volt, akkor sem emlékezett.

Aggódnak érte, valamennyi felderítő szemében ott lapul az aggodalom, lassan már leplezni sem próbálják. Aggódnak érte, pedig nem kellene, mert mindannyian haladnak előre egy úton, és az ösvények láthatatlanok, ahogyan a fonál is, ami egymáshoz köti őket. Eren néha úgy érzi, pontosan látja az ösvényt, amire rá kell lépnie.

– Mondd, Eren… – Armin előtte áll, a tenyere meleg és izzadt, megpihen Eren mellkasán, valahol ott, ahol a szíve dobog egyre hevesebben. – Félsz valamitől?

– Hogy én? – lepődik meg. – Félnék valamitől? – A kezét a nadrágjába törli, messziből kiszúrja Levi elégedetlen arcát, az undorodó fintorát, ami szétterül és eltorzítja a szép vonásait. Megengedett már ez a távolság, mert kiépült a bizalom. Eren nem fél tőle, és az emberek sem félnek már tőle. Már nem szörnyeteg, csak egy fiú döbbenetes képességgel, ami az emberiség hasznára válik.

– Félsz az óriásoktól? – kérdi gyengéden Armin.

– Nem az óriásoktól félek. – Eren ránéz, őszintén csillog a szeme. Sosem gondolkodott el korábban, hogy fél-e még valamin. Amikor először pillantotta meg a Kolosszális Óriást a Mária fal fölé emelkedni, akkor sem a rettegés szorította össze a torkát, hanem a harag, mert ő megmondta, ő megmondta Hannes úrnak és a többi idiótának, hogy nem vedelni kell, hanem a falat őrizni, de a falat… A falat áttörték. Amikor megpróbálták kihúzni az anyját a törmelékek alól… Akkor sem félelmet érzett, hanem kétségbeesést. Ki kellett húzniuk! Az óriások… elvették tőle Shiganshinát, elvették az otthonát… és most elvették a családját is… Ez nem félelem, tudatosul benne, hanem valami más. De akkor mi a félelem?

– Ha nem az óriásoktól, akkor mitől?

– Nem hagyod annyiban?

– Mindig is tudtam, hogy valamitől félsz. Kíváncsi vagyok.

Te mitől félsz? – szegezi neki a kérdést. – Ha válaszolsz, én is válaszolok.

Ó, én nagyon sok mindentől. – Armin szégyenlősen mosolyog, úgy vallja meg. – Tudod… Én nem vagyok hős, Eren. Nem tudok óriássá változni, mint te. Nincs olyan erőm, mint Mikasának… Nem tudok másokat irányítani, mint Jean. Nem tudok úgy összedolgozni másokkal, ahogyan Connie és Sasha. Én…

– Csak te vagy.

– Valahogy úgy – vakarja meg a fejét.

Eren értőn bólint.

– Tudod… Először nem tudtam, ki vagy – mondja aztán neki halkan.

– Nem tudtad? Hogy érted?

Eren megrántja a vállát.

– Amikor megláttalak azon a napon. – Felé fordult, mélyen a szemébe néz. Érzi, hogy valami más, érzi, hogy izzad a tenyere, érzi, hogy meleg rajta Armin köpenye. Már nem vacog, nem fázik. Armin az, aki a reményt adja, Armin melegíti fel őt. A barátságuk mély és szenvedélyes, álmokkal átszőtt, mennybéli csoda, ha úgy tetszik. – Azon a napon – folytatja, mikor látja az értetlenséget Armin arcán –, amikor először találkoztunk. Yvonne néni kölyke és a barátai megütöttek. Sírtál is.

– Az ilyenekre bezzeg emlékszel… – sóhajt Armin csalódottan. Aztán mosolyog, mert Eren ritkán beszél erről, és ezt mindketten pontosan tudják. – Figyelek, folytasd.

– Először nem tudtam, ki vagy – ismételi. – Egy fiút láttam, aki nem harcolt. Ha nem harcolsz, sosem győzhetsz. Ha nem győzöl, sosem leszel szabad. Ezért kell harcolnunk, mondogattam magamnak mindig is. És akkor találkoztam veled, és fogalmam sem volt róla, hogy hogy hívnak, ki vagy, mi vagy, miért nem csinálsz semmit… Miért csak ülsz, és tűröd, hogy megverjenek.

– Én nem…

De Eren beléfojtja a szót:

– És akkor azt mondtad – emeli meg egy kicsit a hangját –, hogy neked nem kell harcolnod. Te már győztél, mert…

– Mert nem futottam el – szélesedik ki a mosolya. – Igen… Én is emlékszem.

Eren megérinti a karját, már-már ölelésbe vonja őt. Magán érzi a kíváncsi-zavarodott tekinteteket, mintha pusmogást hallana, de ő se nem lát, se nem hall, senki sem érdekli, egyedül Armin. Nekidönti a fejét a fiú vállának, beledörgöli az arcát.

Majd rájöttem, hogy te vagy – mormolja. – Majd rájöttem… Hogy végre találkoztunk.

– Eren… – Armin megremeg, a hangja vékonyodik. – Te mégis… miről beszélsz?

Eren nekidől, hozzásimul, eggyé akar vele válni.

Tudtam gondolja kétségbeesetten. Tudtam, hogy te vagy az.

Az injekciós tű súlyos a kezében, a lemenő nap gyönyörű, a horizont rózsaszínben és aranyban úszik, belékúszik a vörösség színe is. Lélegzetelállító – mert a világ gyönyörű, a világ szörnyűséges.

(Kegyetlen, de gyönyörű.)

(Hiába gyönyörű, ha egyszer kegyetlen.)

Lenéz a kezében tartott tűre, a vörösség, a vére elérte. Keresi a tűt, keresi a kiutat a földi Pokolból, de semmit sem talál, csak Armin remegő ujjait, amint körülölelik az ő vékony, esetlen ujjait.

– Eren… – hallja a hangját.

Eren…

Később találkozunk… Eren.

Talán ez a hang az, ami félelmetes.

Talán ez az a pillanat, amikor félek.

Elereszti Armint.

Ez az, ami félelmetes.

Ez az, amikor fél.

Ez az, amit soha nem akar megtenni, mégis megtesz, mert a kezében, amit korábban bemocskolt, így most kormos és így fekete, nincs ugyan az injekciós tű, mégis kétezer év vére borítja.

Egy óriásoktól hemzsegő világban nincs boldogság. Csak remény a boldogságra – ami elillan, mert egy háborúban mindig vannak vesztesek és győztesek, és a béke, amit vér és könny árán kiharcolnak, sosem a legtökéletesebb. A feketén nehezen látszik a vörös, de a vér attól még ott van. Mindig ott van.

IV.

Ki

Ki ez a lány? Mik ezek az emlékek?

Kinek az emlékei ezek?

Eren a fülére szorítja a kezét, vér dobol benne. Semmit sem lát, semmit sem hall, közben mindent lát és mindent hall.

– Aggódom érte – magyarázza éppen Mikasa Hanjinak és Levinak. – Valami nem stimmel vele. Azóta nem, hogy megbetegedett.

– Már előtte is furcsán viselkedett – toldja meg Armin rettegő hangon. Mind a négyen oldalt sandítanak, úgy tesznek, mintha a véletlen műve lenne. Eren a fejét fogja, a fülét szorítja, sajog mindene, úgy érzi, az eszét veszti. Ez az őrület. Ez az őrület első jele. Talán így születnek az óriások is. Az óriások talán emberek, akik valamilyen módon az eszüket vesztik. Az ötvennyolcadik falakon túli expedíció a nyakukon, a Nőstényt nem sikerült elkapni, a Kolosszális és a Páncélos nyomát látni sem lehet Trost illetve Shiganshina óta, és… ó, és… Eren vér borította kezéből lassan kicsúszik az irányítás. Meg fog bolondulni. Óriás lesz ténylegesen is, nemcsak egy fiú, aki óriássá tud változni.

– Nem akarom, hogy részt vegyen az expedíción.

– Ezt nem te döntöd el, Mikasa.

– Megérjük az aggodalmadat – mondja Hanji kedvesen –, de igazat kell adnom Levinak.

Armin felcsattan:

– Eren nincs olyan állapotban, hogy küldetésre menjen! – És minden figyelem felé fordul. A terem elcsendesedik.

Armin csendes. Armin kedves. Armin félénk.

Armin nem kiabál.

Armin más.

– Már nem tudom, ki ő – vallja meg Levinak és Hanjinak csendesebben, és ijesztően ragyog a tekintete. – El fogjuk őt veszíteni.

– Soha! – Mikasa ökölbe szorítja a kezét. – Soha nem adjuk fel Erent.

– De ha azt akarjuk, hogy egy nap betömje a Mária falban tátongó lyukat – veszi vissza a szót Armin –, akkor időt kell hagynunk neki a gyógyulásra. Amikor átváltozik, nem tudjuk, mi történik vele. Azon a kísérleten… A fél arca olyan maradt, mintha még most is óriás lenne. Mi van, ha akkor… Mi van, ha akkor történt vele valami?

– Arra gondolsz – ráncolja a szemöldökét Levi –, hogy a kölyökből egy nap végérvényesen is óriás lesz?

– Nem tudom, mire gondolok!

Armin fél.

Kétségbeesett.

Nem tudom, ki vagy – visszhangoznak a szavai Eren fülében. Megrémisztesz, Eren.

Összeszorítja a szemét.

– Dina… – nyöszörgi. – Dina…

– Ki az a Dina? – kérdi Krista aggódva. Rémült, Ymir a vállán tartja a kezét.

– A te neved Krista? – fordul felé Eren. – Pont Krista?

– Eren? Megrémisztesz.

– Te pedig Ymir vagy? – néz végig a szeplős lányon.

Ymir felhúzza a szemöldökét.

– Ennyire beütötte a fejét? – pillant Arminra és Mikasára, róluk pedig Levira és Hanjira. – Mégis mi a francot művelnek ezzel a szerencsétlennel „kísérletezés” címszó alatt? Ő talán Krista – fordul vissza aztán Eren felé –, én pedig talán Ymir vagyok.

– Talán? – leheli Eren reménykedve. Lüktet a feje, nem bírja tovább. A térdére zuhan.

– Minden csak talán – feleli erre Ymir szenvtelenül. – Egy ilyen kegyetlen és szörnyű világban mégis mit vársz? Senkiről sem lehet tudni biztosan, hogy kicsoda.

– Talán…

– És te? – Ymir megnedvesíti az ajkát. Végigméri. – És te ki vagy? – kérdezi.

– É-én?

– Igen, te. – Ymir a szemét forgatja. – Idióta. Komplett idióta.

– É-én…

Ki is vagyok?

Ki is vagyok?

A nevek mantrává válnak az emlékek hatására.

(YmirUriFriedaGrishaErenKruger.)

(GrishaErenKruger.)

(KrugerGrishaEren)

(ErenKruger.)

Talán Eren – mondja bizonytalanul. – Talán Eren vagyok.

Ezzel el is dől: az ötvennyolcadik falakon túli expedíció éppolyan átlagos lesz, mint amilyen az ötvenötödik is volt. (Az ötvenhatodik expedíciót nem lehet annak sorolni, mert a végén megjelent Eren, a tizenöt éves óriásváltó fiú, a falak szörnyetege, az emberiség legutolsó reménye.)

Erent ágyba dugják, Armin megcirógatja az arcélét, mielőtt felfegyverkezne.

Mikor visszatérnek, egy szót sem szólnak. Az expedíció nem volt átlagos.

Mikasa kimossa a sálját, utána kicseréli a borogatást Eren homlokán. Szomorúan nézi.

Eren felköhög, megpróbál felülni.

Tudja. Egyszerűen csak tudja.

Ki az? Ki halt meg? Mi történt?

 (Csak tedd, amit tenned kell.)

(Csak haladj előre.)

(Nem tehetsz semmi mást.)

A Páncélos Reiner.

A Kolosszális Connie.

A Nőstény Krista.

A Marcangoló Marco.

Marco él és virul, Marco ellenség.

Krista, Connie és Reiner mind ellenségek.

Eren köhög. Úrrá lesz rajta a rémület.

Ki az? Ki halt meg?

Egy kicsit mindannyian.

Egy óriásoktól hemzsegő világban nincs boldogság. Csak remény a boldogságra – ami elillan, mert egy háborúban mindig vannak vesztesek és győztesek, és a béke, amit vér és könny árán kiharcolnak, sosem a legtökéletesebb. A feketén nehezen látszik a vörös, de a vér attól még ott van. Mindig ott van.

V.

Vagy

Vagy győznek, vagy veszítenek.

Vagy-vagy.

Eren felhúzza a lábát, a gyermek az anyja hasában hasonlóan várhat valamire.

Ő mire is vár?

A fal felé fordulva alvást színlel, amikor nyílik az ajtó. Léptek zaja hallatszik, besüpped az ágy, panaszosan nyikorog kettőjük súlya alatt, Mikasa hátulról öleli. A sálja fekete, makulátlan, az évek során rongyos.

Armin Eren karjában talál vigaszt.

Ölelik egymást hárman, siratják az elveszett gyermekkorukat. Együtt vágynak valami után, amit talán soha sem kaphatnak meg.

Elnyomja őket az álom, az emlékek összekavarodnak.

Vagy Eren, vagy Eren.

Ő is Eren, ő is Eren.

Mikor felkel, hirtelen mindenre emlékszik.

Nézi Armin alvó alakját, érzi Mikasa testének melegét, és így érzi mindkettőjüket, és elönti a boldogság, amiért biztonságban tudhatja őket.

Kruger vagyok – próbálja ki. – Kruger vagyok.

Kruger lenne?

Kétli.

Ő Eren.

De Kruger is Eren.

– Kruger vagyok – közli a szoba csendjével, és mivel ő fekszik közepén, semmit sem lát. Nem látja, hogy Mikasa tágra nyílt szemmel hallgatja, nem veszi észre, hogy Armin kisujja árulkodón remeg meg.

Egy óriásoktól hemzsegő világban nincs boldogság. Csak remény a boldogságra – ami elillan, mert egy háborúban mindig vannak vesztesek és győztesek, és a béke, amit vér és könny árán kiharcolnak, sosem a legtökéletesebb. A feketén nehezen látszik a vörös, de a vér attól még ott van. Mindig ott van.


VI.

Majd

Majd felépül.

Abban a percben, hogy kimondta Kruger nevét, valahogy minden más lesz. Eren lesz más. A fonál, ami összeköti valamennyiüket, láthatatlan, de vannak, akik képesek rá, hogy láthassák. Eren látja az ösvényeket.

A Bestia nyomorba dönti Ragakót, a Kolosszális felperzseli a délvidéket.

– Shiganshina – jelenti be Erwin parancsnok. Ép és egészséges, ereje teljében levő. Végighordozza rajtuk a tekintetét, a Felderítő Egység száma hatalmasra duzzadt. A lány, akinek a vállán tartja a kezét, a falak királynőjének vallja magát. Fiatal, mégis öreg, a haja hosszú és sötét. A neve Frieda, mutatja be Erwin.

Frieda Fritz.

Egy óriásoktól hemzsegő világban nincs boldogság. Csak remény a boldogságra – ami elillan, mert egy háborúban mindig vannak vesztesek és győztesek, és a béke, amit vér és könny árán kiharcolnak, sosem a legtökéletesebb. A feketén nehezen látszik a vörös, de a vér attól még ott van. Mindig ott van.

VII.

Rájöttem

– Azt hiszem, rájöttem.

Frieda és Eren leülnek beszélni. Senki sem érti őket, de nem számít.

– Tudom, ki vagy – mondja neki Eren, mire Frieda bólint egyet.

– Én is tudom, te ki vagy.

– Az erő, ami bennem van… Az óriás, ami az enyém…

– Te már érted – mosolyodik el Frieda szomorkásan. A fejével a többiek felé int. – Ők sajnos még nem.

– Én csak a Támadó vagyok.

– Én pedig az Alapító. Krista a húgom, Historia Fritz, ő a Nőstény, a legjobb barátod, Armin pedig az unokatestvérem.

– A nagybátyád, Uri titokban született fia – mormolja Eren. – És senki sem tud semmiről, senki sem emlékszik semmire.

Kivéve néhányukat.

Kivéve néhányukat – bólint rá Eren. Megnedvesíti az ajkát, előredől. – Csak egy üvöltésbe telik… és elfelejtjük, igaz? Ezt mondtad?

Ó, igen.

Elfelejtjük, hogy elárultak minket? Elfelejtik, hogy meg akarják tenni?

– Egytől egyig.

– Krista, mármint Historia… – javítja ki magát. – Kinek az oldalán áll?

– Kinek is az oldalán? – tűnődik el Frieda. A fejét ingatja. – Fogalmam sincs.

– Egyetlen üvöltés?

– Igen.

Frieda szeme nem örvénylik. Frieda önmaga.

– Akkor mire vársz? Üvölts.

Frieda nemet int.

– Még nem – válaszolja halkan. – Még nem jött el az idő.

– Mire?

– Inkább mihez.

– Akkor mihez?

– A boldogsághoz.

Egy óriásoktól hemzsegő világban nincs boldogság. Csak remény a boldogságra – ami elillan, mert egy háborúban mindig vannak vesztesek és győztesek, és a béke, amit vér és könny árán kiharcolnak, sosem a legtökéletesebb. A feketén nehezen látszik a vörös, de a vér attól még ott van. Mindig ott van.

VIII.

Hogy

Friedának van szabad akarata, Eren a szabadságot hajszolja.

Hogy csinálják? Hogyan is csinálják?

Ebben a világban nem lehet. Eljutnak Shiganshinába, eljutnak a pincébe, de hatalmas árat fizetnek. A Kolosszális ontja magából a hőt, felperzseli a körzetet, elkezdi megsemmisíteni a világot.

Amikor Connie átváltozik, vannak, akik túl közel vannak. Az idő lelassul, amikor Connie feleszmél rá, mekkora hibát vétett, az idő lelassul, ahogy Connie és Sasha egymás szemébe néznek. Túl késő bármit is tenni.

Sasha sikoltása örökre Eren fülében cseng. Örökkön-örökké, és még azután is, az idők végezetéig.

Az átváltozás ereje másokat is magával ragad – például Jeant, aki megindul Sasha után, hogy kimentse, de így a saját végzetébe suhan bele egyenesen, vagy például Gunthert, aki rosszkor tartózkodik rossz helyen. A Páncélos odébb kitartóan ellenáll bármiféle támadásnak. A fegyverek, amiket megalkottak, úgymond páncéltörők, a Mennydörgés Lándzsájának nevezik; megkísérelik elpusztítani vele Reiner nyakszirtjét. Annyian robbannak fel az elvétett mozdulatnak köszönhetően, hogy Eren megszámolni sem tudja.

– Krista! – Ymir szájára nem jön rá Historia neve. A lány – a Nőstény – felé tart.

Eren megkerüli a falat, átjut a túloldalára.

A Bestia – dobog a szíve. A Bestia.

Ki lehet a Bestia?

Ki lakozik a szőr alatt?

Az alak kitépi magát, szomorúan mosolyog. Szép az arca, a haja barna, amilyen a bundája is. Egy az, akit Eren nem ismer, de közben mégis ismer; benne, a testében mélyen valamiféle öröm éled fel – a viszontlátás öröme.

– Tudod, ki vagyok? – kérdi tőle szelíden a nő.

Eren óriása némán, okosan bámul rá.

– A nevem…

És kimondja.

A kislányból alig maradt valami azon a napon, amikor a biztonságos falakon túlra merészkedett. Csontok, rajta némi hús és bőr – a kutyák a felismerhetetlenségig tépték szét.

F.
A.
Y.
E.
J. A. E. G. E. R.
G.
R.
I.
S.
H.
A.
H. Ú. G. A.
E.
R.
E.
N.
N. A. G. Y. N. É. N. J. E.

Egy óriásoktól hemzsegő világban nincs boldogság. Csak remény a boldogságra – ami elillan, mert egy háborúban mindig vannak vesztesek és győztesek, és a béke, amit vér és könny árán kiharcolnak, sosem a legtökéletesebb. A feketén nehezen látszik a vörös, de a vér attól még ott van. Mindig ott van.

IX.

Te

Ez a világ más.
Ez a világ kifacsart, olyan, akár egy rossz álom.

A pince titka szörnyű, szörnyűségesebb mindennél. Olyasmi, amit mindannyian sejtettek.

Eren áll, a képet nézi, féloldalt Faye Jaegert lesi.

– Hogy lehetsz életben? – leheli a kérdést, mire Faye felsóhajt.

– Ez a világ más – mondja. – Minden más.

– Azon a napon…

– Azon a napon nem haltam meg, úgy lehetek életben.

– Én… – Eren felszusszant, semmit sem ért. – Nem értem – mondja ki. – Ezek az emlékek…

– Vajon te te vagy, Eren? – kérdi a nagynénje. – A világ rossz, a világ kifacsart, de lehet, hogy te vagy az, aki éppenséggel nem illik bele.

– De ha nem illek bele – ráncolja a homlokát –, akkor hova tartozom?

– Erre a kérdésre kell meglelned a választ. – Elé tolja a képet, a mutatóujja az alakokra siklik. Gyönyörű, díszes ruhát viselnek egytől egyig, Faye állítása szerint egyszer sem kellett nélkülözniük. Míg a Tybur család Liberio internáló táborában sínylődik a többi eldiaival, ők a falakon túl, hatalmas és pompás kúriában élik az életüket. Egészen addig boldogak és nyugodtak, míg egy nap Grisha és Dina fia, Zeke meg nem szökik.

Zeke.

Zeke, aki a féltestvére.

– Hány éves volt ekkor? – simítja meg Zeke arcát.

– Hét – feleli Faye szemrebbenés nélkül. – Hétéves csupán. Gyermek még.

– De miért szökött meg? Hova ment?

– Nem tudjuk. – Faye megvonta a vállát. – Eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Marley szemében ez megbocsáthatatlan bűn volt, Grisha és Dina nyilvánvaló bűne. Önként hajoltak meg a kormány akarata előtt, önként adták át magukat testestül-lelkestül. „Juss el a Paradis szigetére!”, szólította fel Kruger. Amikor beinjekciózták és a mélybe lökték volna őket, „Bagoly” megakadályozta. „A feladatotok, hogy befejezzétek a küldetést!”, ezt mondta nekik. „Vegyetek búcsút egymástól, lépjetek egy olyan útra, ami számotokra is kifürkészhetetlen még. Menj a falakon túlra, Grisha Jaeger, és találj magadnak egy asszonyt, aki fiút szül majd neked. A neve Eren legyen. Ő lesz a Kiválasztott.”

– Ez nevetséges!

Eren felcsattan. Remeg a keze, az emlékek zavarodottak az elméjében, nem illenek rá erre a teljesen más világra. Az emlékek tudatában teljességgel érthető, amikor Faye azt mondta, hogy nem illik ide. Ő valaki más, nem a Kiválasztott, akire a világnak szüksége van. Valaki egészen más.

Faye folytatja:

– Grisha és Dina eleget tettek Kruger kívánságának.

– Kruger? – Eren előredől, mohón kérdez. Én Kruger vagyok, gondolja. Eren Kruger vagyok. Tudom, ki vagyok. Először nem tudtam, majd rájöttem, hogy…

– Dinára is jutott egy feladat. – Faye megdörgöli a szemét, fáradtnak látszik. Hosszú volt az út Shiganshina körzetig, a falakon túlról, jó messziről érkezett. – Dina… Vajon hol is van most? – tűnődik el. – Ó, igen. Marley trónján – jut eszébe. Nagyot sóhajt, szomorúan mosolyog. – A gyermekek, akiket a világra hozott, Zeke féltestvérei. Nem a vérrokonaink, mégis a családunk részesei. A férfi, akihez nőül adták, a Grice család tagja. Lehet, hogy az emlékek során róluk is találtál valamit. Grice és Grisha… jó barátságot ápolt egymással. Bevallom, még nekem is megakadt a szemem rajta.

– Grice? – Eren számára ismerősen cseng a neve, emlékszik a kétségbeesetten menekülő férfira, akit előbb-utóbb utolértek az óriások, és minden bizonnyal apró darabokra szaggatva, élve felfalták.

– A testvérét a „Paradicsomba” küldték. – Faye sóhajt egyet, még fáradtabb. A vállára nehezedik a fájó múlt súlya, kihúzza magát, megcirógatja a fényképnek nevezett családi portrén Grisha komoly arcát, Dina széles mosolyát. Eren féltestvére, Zeke egészen szégyenlősen ül az anyja ölében. Vajon hol lehet? Mi történhetett vele?

– A „Paradicsomba”? – ismétli. – A testvérét?

– Mr. és Mrs. Grice botor módon részt vett egy felkelésben. Nagyjából tíz évvel ezelőtt történt. Az idősebbik gyermekük, Colt akkor volt hétéves, a kisebb, Falco csupán kettő. Mindketten állandóan az anyjuk szoknyája mögé bújtak.

– Miféle felkelés volt ez?

– Újjáépítőknek nevezték magukat, Eldiát akarták feltámasztani a porból. Mondhatni, nem a legokosabb húzásuk volt. Grice testvére volt a főkolompos, a feleségével azt szerette volna, ha Colt visszaszerzi az ellopott erőt.

– Az Alapító Óriást, ami most Frieda Fritz kezében van.

– Pontosan – bólint Faye. – De Colt… elárulta a mozgalmat.

– Feladta a szüleit? – sokkolódik Eren. – A saját szüleit?

– És nemcsak ez történt. – Faye ismét sóhajt, az ajkát nedvesíti, a homlokán mélyül a ránc. Öregebbnek tűnik, mint valaha, és Eren hirtelen késztetést érez rá, hogy átölelje. – Colt ezek után eltűnt. Fogta az öccsét, és Zeke-hez hasonlóan nyoma veszett. Fogalmunk sincs, hol bujkálnak ezek a gyerekek. Hogy azóta… mi lett velük.

– Semmilyen nyomot nem találtak?

– Marley? – Faye gyöngyöző kacajt hallat. – Azt hiszed, Marley komolyabban foglalkozik az eldiaiak sorsával? Még Zeke-et sem kerítették elő, pedig a Jaeger család őrjöngött. Befolyásos család, a Támadó Óriásuk annak idején rendesen kiszolgálta a marleyi kormányt, amikor megdöntötték az Eldiai Birodalmat.

Eren bólint, érti, de közben nem érti. Egyformák, ez a napnál is világosabb. Egyformák, miközben a világ összeomlik körülöttük a saját hibájukból. Ők formálták ilyenné a világot, ők is fogják a nyomorba dönteni.

Faye él, Faye nem boldog, Faye belefáradt az életbe.

– Házas vagy? – kérdi tőle Eren. Ismerősek a vonásai, komoly a tekintete. Hol az a kisgyerek, akire Eren emlékezik? Hol az a vidámság, amit az a kilenc éves kislány magáénak mondhatott, mielőtt a kutyák széttépték? – Vannak gyermekeid? Boldog vagy… Csak egy kicsit is?

Faye ránéz, nem nevet, de nevetni szeretne.

– Boldogság? – kérdez vissza. Van férje, vannak gyermekei.

Faye nem Jaeger többé, hanem valaki más.

Faye neve egy ideje Hoover, a gyermekét Bertoltnak hívják.

Faye Bertolt Hoover édesanyja. Bertolt Eren unokatestvére.

Mikor Eren odaáll Bertolt elé, mindketten sokkoltak. Bertolt azért, mert látja a rég nem látott anyját, Faye azért, mert a fia magasabb azóta, hogy utoljára találkoztak.

Bertolt félszegen mosolyog, remeg a keze, amikor Eren felé nyújtja.

– Helló – motyogja, mire Eren megragadja. Kevesen élik túl Shiganshina ostromának első hullámát, mindannyian kimerültek a harctól. A pince remek menedék, az ellenség nem ismeri a lefelé vezető utat, ahogyan azt sem, hogy hova vezet a pincéből nyíló út. Faye magabiztosan halad előre, és a magabiztosságában furcsamód társra akad Hanji személyében. Hanji leengedi a feltűzött haját, leveszi a szemüvegét, hogy megtörölje a lencsét. Nő vagy férfi – nem számít.

Eren nem kap levegőt, a hasonlóság szembeötlő – a gyomra felkavarodik az emlékekre. Shiganshina élénkebb, mint valaha: a torz mosoly az óriás arcán, a pillanat, amikor kihúzza az asszony testét a romok alól. A torz mosoly, amit egy nap viszontlát a kadétok között. A göndörkés fürtök, a mosoly nem ismer félelmet, valamiért azonban ismer kegyelmet.

Hanji Faye felé fordul.

– Ha vérrokonok nem is – mondja komolyan –, egy család vagyunk.

– Grisha köt össze bennünket – biccent Faye. – Grisha és a nővéred, Carla.

Hanji felsóhajt, a vonásai ellágyulnak.

– Először nem tudtam, ki vagy – néz egyenesen Eren szemébe –, majd rájöttem, hogy te vagy.

A karjába vonja, szorítják egymást. Hanji karjában lenni majdnem olyan érzés, mintha az anyja ölelné. Amikor elhúzódnak, fülön csípi, csillog a szeme a lencse mögül; hosszú haja csiklandozós érzést hagy maga után. Bertolt esetlen a maga módján, ölelkeznek, és végre, annyi rossz után végre történik valami jó.

Mikasa a nyakába csimpaszkodik, Armin a szájára szorítja a kezét. Mindketten remegnek, Mikasa fekete sála több ponton sötétebb valamitől.

Sasha halott. Jean halott.

Sokan halottak. Túl sokan.

– Nincs más út – közli velük Faye. – Be kell fejeznünk a küldetést.

– De hogyan akarod ezt tenni?

– Harcolni fogunk – feleli. – Mindenáron végeznünk kell az ellenségünkkel.

– Frieda biztonságban van. – Eren a falak uralkodója felé sandít, a lány vagy nő csuklya mögé rejtette az arcát abban a minutumban, hogy lesétált a mélybe vezető lépcsősoron. – Legalább egyszer meg kell ismertetnünk a világgal az Alapító Óriás erejét. Friedának üvöltenie kell.

– Akkor dőljön el így – hagyja helyben Faye. – Vessük véget a háborúnak.

Felmennek. Csekély a létszámuk, de elszántabbak, mint valaha.

– A célpontunk elsősorban a Kolosszális Óriás! – süvölti Faye. – Ki kell iktatnunk, mielőtt mindannyiunkat élve éget el! – És a kezébe harap, felizzik az aranysárga fény, előtör belőle a majomszerű óriás, maga a Bestia. Ráérősen, látszólag lustán dobálózik a súlyos kövekkel, minden egyes találat agyonzúz valakit az ellenség oldaláról. A marleyi katonák, az eldiai kadétok mind az életükért, a birodalmukért küzdenek. Az eldiai kadétok kivétel nélkül azért, hogy lemossák magukról és a családjukról a felmenőik szégyenteljes bűneit.

– CONNIE! – sikolt valaki. Krista (vagyis Historia) az.

– KRISTA! – süvölti Ymir, és a Nőstény felé veszi az irányt.

Köpenyes alakok harcolnak a levegőben, penge villan össze pengével. Összecsapnak, foggal-körömmel küzdenek.

Eren ököllel Reiner arcába vág, és felüvölt fájdalmában, amikor Marco hátulról ráveti magát. A Marcangoló nem véletlen kapta ezt a nevet, kemény az állkapcsa, szívósak a fogai, játszi könnyedséggel szántja fel Eren óriásának a bőrét.

Valaki a levegőben pördül, lesújt a Marcangolóra. Annie az utolsó pillanatban érkezik, Mikasa és Armin hálásan kiáltják kórusban a nevét.

– Még nem halhatsz meg, Eren – telepedik a vállára. Leül, Eren hajába kapaszkodik. Barátok ők, barátok a maguk módján, és csak akkor mutat ki igazi érzelmet, amikor szemtől szemben áll Marcóval. A Marcangoló óriásalakja nem füstölög, de Marco kitépi magát, egyenesen áll, izzó gyűlölettel az arcán nézi őket.

(Ó, hát ez a nap is eljött.)

– Tudod – szorítja meg Annie az egyik hajtincsét –, én nem vagyok hős. – Armin egykor ugyanezt mondta. Eren szíve őrült tempóban kalapál. – Sosem vágytam rá, hogy az legyek, és ez nem az a pillanat, hogy meghazudtoljam saját magamat. Úgy gondolom, egy háborúnak nincsenek hősök. A hősök a gyerekeknek valók. A világ sötét és kegyetlen, tele van iszonyattal. Harcolnunk kell, hogy valami jobbá tegyük.

Lehet ez jobb? – szeretné kérdezni Eren, de nem tudja megtenni, mert Annie így folytatja:

– Van egy tervem, hogy győzhetnénk le Marcót. Tudom, nem ő a legizzasztóbb ellenfelünk, de meg kell mondjam, ahhoz képest, ahogyan végezte, eléggé szívós példány. Ki nem néztem volna belőle ezt a kitartást.

Ki szedte le róla a felszerelését? – teszi fel magában a kérdést Eren.

(A válasz pofonegyszerű.)

(Saját maga tépte le.)

(Vajon barátok voltunk valaha is?)

– Téged ismerve biztosan nem fog tetszeni a tervem, mert eléggé kockázatos – folytatja Annie. – Mikasa garantáltan őrjöngeni fog, ha megtudja… De nem félek tőle. Sosem féltem.

(Mi ez a terv?)

Annie felpillant rá, felcsillan a szeme.

– Bízol bennem, Eren? – kiáltja. – Bízzál bennem! Le tudom szedni a Marcangolót.

Eren hisz benne.

Mikor Marco megcsonkolt teste a karjában feküd, a pengét a hörgő fiú vérző torkának nyomja.

– Most én marcangollak téged – fröcsögi dühösen. – Most én élvezem a te szenvedésedet.

A penge belemélyed a húsba, Eren összeszorítja a szemét.

– Eren? – hallja a nevét. – Eren, várj még!

– Ki az Ördög? Ki az ellenség? – szegezi neki. – Ki vagyok én?

Marco köhög.

– Nekem kellene… ezeket… tudnom…?

– VÁLASZOLJ! – förmed rá. – Gyerünk, te istencsapása! VÁLASZOLJ!

Marco torkán vér bugyog fel. Hörög, válaszra képtelen.

Eren kezéből reszketve csúszik ki a kard, nagyot csattan a háztető cserepén.

– Meghalt – vizsgálja meg a pulzusát Armin. – Átvágtad a torkát. Elvérzett.

– A többiek? – Eren fáradtan sóhajt, túl kevesen maradtak. A Páncélost felrobbantották, Levi és Mikasa egyszerre adta meg a végső döfést. A Kolosszális mészárlásba csapott, mélyen a testében Connie a viszonzott, ám elvesztett szerelme miatt eszét vesztetten gyilkol és gyilkol, már nem ura önmagának.

Krista legyőzötten térdel a nővére, Frieda színe előtt. Szőke haja vörösbe hajlik, csapzott és zsíros. Ő lenne a száznegyedik egység istennője? A gyönyörűséges Krista Lenz, minden fiú vágya?

(Nem.)

(Többé nem.)

– Mi lesz vele?

Frieda megrezzen, nem veszi le a tekintetét a húgáról.

– Mi lenne? – kérdez vissza. – Meg kell halnia.

– Na és az ereje? A tizenhárom év?

Frieda összevonja a szemöldökét.

– Tizenhárom év? – értetlenkedik. – Te meg miről beszélsz?

– Ki kell láncolni – magyarázza Eren –, hogy a következő hordozó átvehesse a helyét. Csak tizenhárom évet élhetünk.

– Ezt meg honnan szedted?

– Hát…

– Micsoda borzalmas gondolat – horkan fel. – Inkább pihenj le. Nincs semmilyen tizenhárom év.

– De az átok…

– Mégis milyen átok?

Eren elhallgat.

Talán te vagy az, aki nem illik a világba, Eren Jaeger – mondja magának. Talán te vagy az, akinek ideje most már tovább állnia.

Mikor leszedik Connie-t, nem kell dönteniük. Connie meghal, követi Sashát, kiül az arcára a boldogság. A lány nevét suttogja, és az ég felé nyújtózik.

Látom – mondja még Erennek meghatottan. – Végre látom a fonalat. – Utána lecsukódik a szeme, örökre megpihen.

Egy óriásoktól hemzsegő világban nincs boldogság. Csak remény a boldogságra – ami elillan, mert egy háborúban mindig vannak vesztesek és győztesek, és a béke, amit vér és könny árán kiharcolnak, sosem a legtökéletesebb. A feketén nehezen látszik a vörös, de a vér attól még ott van. Mindig ott van.

X.

Vagy

Eren álmodik. Armin teste forró, a szája nyitott; még a nyála is elcsöppent, olyan mélyen alszik. Mikasa a székben gubbaszt, a lábát felhúzta, a térdét átkarolta. Alszik a maga módján, de nem sokat, mert bőven elég számára a kevés alvás, és a sálat még arra a rövid időre sem veszi le magáról.

Eren álmodik.

A lányt látja, aki fölé hajol. Ruháján gomb, haja a válla fölé ér.

Mozog az ajka, Eren ezúttal nem hallja a hangját.

A lány Mikasa.

A lány Frieda.

A lány Kiyomi.

A lány mindenki.

Eren fejfájással ébred.

– Vége lesz valaha? – suttogja a szoba csendjébe.

– Vége lesz – emeli fel a fejét Mikasa. – Vagy így, vagy úgy.

– Én… Azt hiszem, nem tartozom ide.

– Mert nem is. – A talpa meztelen, alatta csikorog minden. – Gyere velem, Eren – hívja, és a mező, ahová vezeti, telis-tele vannak kékeslila virágokkal.

A kilenc ágú fa árnyékában pihennek, Mikasa finoman térdre ereszkedik, így hát Eren is hasonlóan cselekszik. Mikasa hátán ott ragyognak a Szabadság Szárnyai; a sálat a nyakában megszínezi valami.

– A vér – magyarázza, és megmutatja Erennek a fekete anyagot. – Túl sok rajta a vér, nem gondolod?

Valóban túl sok.

Az ujjai Eren arcélére siklanak.

– Miért sírsz, Eren? – kérdi tőle szomorúan. – Mi bántja a lelkedet?

Sírnék? – Eren megérinti az arcát. – Oh – mondja. – Észre sem vettem. Mintha nagyon hosszú álmot láttam volna – halkítja le még jobban a hangját –, de egyszerűen nem emlékszem rá. Valamiért úgy érzem, nem tartozom ide.

– Mert nem is – mondja szelíden Mikasa. – Olyan sokáig aludtál, hogy azt hiszed, még mindig álmodsz, nem igaz?

– Álmodnék?

A hangja távolról szól, maga számára is ismeretlen.

– Én kell tudjam?

– Azt hiszem, még most is álmodom – sóhajt nagyot.

Mikasa finoman elmosolyodik.

– Akkor ideje lenne felébredni, nem gondolod?

– Ideje…

Odahajol fölé, a gomb a ruháján, a fekete sál a nyakában, a rövid haj… Hirtelen minden stimmel.

– Akkor próbálj meg felébredni – zümmögi, és Eren bólint.

Ez a búcsú pillanata, mindketten tudják.

– Később találkozunk… Eren.

És Eren lehunyja a szemét.

Felébred.

MM.

Először nem tudtam, ki vagy, majd rájöttem, hogy te vagy.
Te vagy Armin, Te vagy Mikasa Kruger emlékeiből.
Te vagy Eren, mégpedig Eren Kruger.
Te vagy Eren, mégpedig Eren Jaeger.
Te vagy Te.

Eren és Kiyomi az óceánnál vannak, a fekete sálat vér borítja.

Grisha és Faye egymás kezét fogják, a kapu előtt állnak.

Azon a napon.

(Azon a napon.)

Eren felnyitja a szemét, ezernyi csillag ragyog le a kékesfekete égboltról. Anyaszült meztelen, az óceán hullámai a homokos partot nyaldossák. A vízzel teli vödör és az azt cipelő, szőke lány készen állnak.

Látod? – mutatja, miközben nekilát, hogy megformázza a testét. – Így teremtődtök.

Eren ajka halvány mosolyra görbül, ahogy felismeri.

Először nem tudtam, ki vagy – mondja neki –, majd rájöttem, hogy te vagy.

A lány mosolyt villant rá, nem szól többet – csak akkor, amikor elkészül.

– Kész is vagy.

Egy óriásoktól hemzsegő világban nincs boldogság. Csak remény a boldogságra – ami elillan, mert egy háborúban mindig vannak vesztesek és győztesek, és a béke, amit vér és könny árán kiharcolnak, sosem a legtökéletesebb. A feketén nehezen látszik a vörös, de a vér attól még ott van. Mindig ott van.

Eren feláll, leporolja magát. Körülnéz.

– Menj előre – int a lány. – Ott találod az utolsó ösvényt, amire rá kell lépned.

Eren látja, így megindul.

– Eren.

– Eren.

– Eren.

– Eren.

Több szájból hangzik el a neve, mindannyian őutána nyújtóznak.

Mindenki ott van, mindenki ott vár rá.

Mikasa.

Armin.

Sasha.

Connie.

Jean.

Bertolt.

Reiner.

Ymir.

Historia.

Annie.

Marco.

Zeke.

M. I. N. D. E. N. K. I.

Armin mosolyog, a karjába helyezi a gyermeket.

Ráncos arcú, szépséges kis csoda, a feje tetején barna hajjal. A szeme kékeszöld, olyan különleges színű, amilyen különleges maga az óceán. Ő maga is különleges, mert erre a más világra született.

– Te vagy az – mondja neki. – Ez a gyermek te vagy, Eren.

Eren átöleli, könnyek csorognak az arcáról.

– Vége van – suttogja saját magának, mielőtt a kör végleg megtörne, mielőtt minden újrakezdődne, csak ezúttal helyesebben és jobban, átok és áldás nélküli világban, ahol létezik béke, létezik háború, léteznek a világ szörnyűségei, de a világ csodái sokkal hangsúlyosabbak. Van egy világ, amiben nincsenek óriások. Van egy világ, amiben nincs királyság sem. Van egy világ, amiben tényleg élni lehet. Ez a világ szabad, Eren pedig… És Eren…
– Most már szabad vagy.

VÉGE


Készült: 2019. 06. 27 – 06. 28.
Megjegyzés: Semmi másról nem szólt, csak egy történetről, amiben Eren a láthatatlan fonálnak köszönhetően, ami valamennyi eldiait összeköt, egy olyan ösvényről látott emlékeket, amiket nem láthatott volna, hiszen az a manga Eren Jaegerének emlékei. Ez az új világ egy olyan világ, amiben az óriáserő hordozói nem halnak meg tizenhárom év elteltével – és az erő nem száll át, ha átöröklés nélkül halnak meg –, amiben teljesen mások a hordozók, teljesen mások motiválják őket. Nem tudtuk meg a miérteket, a hogyanokat, de nem is ez volt a célom.

Ebben a világban a Tybur család helyett a Jaeger család él a luxusban, a Támadó az, amelyik kivonta magát a háborúból. Ebben a világban majdnem az összes teória érvényesül, ami az évek során megbukott az eredeti történet során: Hanji és Carla rokonok, Bertolt és Eren rokonok, Marco életben maradt. Az óriás, amelyik felfalta Carlát, amúgy Hitch (csak nem említettem konkrétan a nevét). Zeke, Colt és Falco együtt bujkálnak, Zeke családot alapított. (Talán pont Frieda a felesége. Nem tudhatjuk.)

(Bár tudnám, pontosan mit is írtam.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése