14. felvonás
„amelyben
lelépnek egy ösvényről”
A királyi palotát
üresen találták, a királyi család tagjai, beleértve Historia Reisst,
elmenekültek. Csupán romok vártak rájuk, emlékek, amelyek fölidézték Erenben az
első és az utolsó pillanatot, amelyet a trónteremben tölthetett, mielőtt
Galliard előtört volna a mélyből. Ez sok mindent jelentett egyszerre, Eren
mégsem tudta, hogy melyikre gondoljon előbb. Nyugtalan érzés lett rajta úrrá,
ahogy az elhagyatott épület folyosóit járta. Ennyi lett volna? Paradis
királynője felmenőjéhez hű maradván, egyszerűen elmenekült az esküje miatt?
– Nem tetszik ez
nekem – morogta Galliard. – Minden annyira csendes.
Szinte már túl csendes.
– Igen… – Eren a
torkában érezte a szívét. – Tudta, hogy
el fogok jönni hozzá. Látta… A Koordinátor ereje felülmúlja valamennyi
óriás képességét, de van, amiben hasonlít a többire. Az emlékek… A múlt és a jövő emlékei, erre valamennyi
óriás-hordozó képes. – Armin felé sandított, aki a közvetlen közelében maradt,
amint beléptek a Reiss család rezidenciájára, mintha a puszta testével kívánta
volna őt védelmezni… Vajon mit mutatott számára Bertolt? Eren sokszor
gondolkodott ezen a kérdésen. Vajon mit láthatott Historia? Milyen emlékei
lehettek a Nőstény Óriásnak?
Armin megcirógatta
az alkarján a bőrét, aztán fogást talált rajta – nem túl erősen, de azért
határozottan –, és amikor megállt, őt is megtorpanásra késztetve, finoman maga
felé fordította, hogy az arcát tanulmányozza. Olvasni szeretett volna belőle,
ébredt rá magában Eren, ismerni a gondolatait, miközben felcsúsztatta tenyerét
a karján. Komótos mozdulatnak tetszett, mintha semmi és senki sem sürgette
volna; ujjai ugyanabban a lassú tempóban megállapodtak Eren kiugró arccsontján,
szétnyitva őket, legyezőként terültek szét Eren forró bőrén. A pillanat, ahogy
egymás szemébe néztek, vitathatatlanul az övéké volt a romos palotában, az
emlékek és az érzések fogságában. Egyetlen kósza pillanat, mely olybá’ tűnt,
mintha maga lett volna az örökkévalóság, pusztán ennyit engedhettek meg
maguknak a közelgő káosz percének töredékében.
Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – Ezt kérdezte a tekintetével. Ajka lassan mozgott,
szavakat formált, amelyek azonban sosem hagyták el a torkát.
Eren elmosolyodott.
Ez nem arról szólt, hogy akarja vagy sem – ha választhatott volna, soha többé
nem tért volna vissza a királyi palotába. Nyugtalanító érzés lett rajta úrrá –
a csend, ahogy Galliard is fogalmazott, az volt az, ami aggodalmat szült; a
tudat, hogy Frieda tényleg csak azt a pillanatot várta, hogy egyre közelebb
kerüljön hozzá. Azt várta, mikor csaphat le rá, Eren pedig egyáltalán nem
vágyott erre a találkozásra.
– Itt van valahol
– hallotta a hangját; rekedtes suttogás formájában szólt, mégis visszhangot
vert a kihalt folyosón. A falak, gondolta,
a falak hallják. Itt van. A jelenléte
áthatja ezt a palotát. Mindenhol érzem őt. Itt van. Elszorult a torka, s
ahogy az arcára szorította Armin kezét, érezte a tenyere alatt a fiún
végigfutkosó remegést.
– Csodálatos! –
morgott fel Galliard. – Akkor miért nem mutatkozik? Miféle házigazda az ilyen?
– Szerintem addig
járunk a legjobb, amíg nem akar minket üdvözölni – dörmögte Reiner.
– Mintha félnék a
saját nővéremtől! – húzta fel az orrát Florian. – Attól, hogy ő birtokolja az
Alapító Óriást…
– Ó, hogy fognád
már be – morogta Pieck. – Senki nem kíváncsi rád.
A hercegnő
sértetten nézett rá, de legalább valóban elhallgatott.
Eren felsóhajtott,
majd az ajkába harapott.
– Legyetek résen!
– hangzott az utasítás Armintól. – Nem szeretnénk, hogy meglepjenek minket. –
Szorosabban markolta Eren kezét, s Eren is akaratlanul visszaszorított. Nem lesz semmi baj, a lelkük mélyén
mindketten ugyanezt hajtogatták, ám ahogy talpig felfegyverkezve előrevonultak
a kihalt folyosón a nyomasztó csendben, Eren erősen megkérdőjelezte. Frieda nem
csupán tudta, hogy el fognak jönni érte; úgy tűnt, megkísérelt egy lépéssel
előrébb járni, mint ők… Elnézve az ürességtől tátongó palotát, sikerrel járhatott.
Eren
elvicsorodott.
Lassan fordította
a fejét a bátyja felé. Zeke mély hallgatásba burkolózott, amióta elérték Frieda
rezidenciáját, Levi hadnagy mellette mogorván, sötét elégedetlenséggel az arcán
sétált. Hosszú ideig tartott a kettőjük beszéde, miután Zeke kiszakította magát
a Bestia testéből, és Levi hagyta szóhoz jutni, és már nem akarta többé
megölni, amit Eren nem hallgatott végig; a felénél visszavonult Arminhoz,
nekidőlt a szőke fiú vállának, majd lehunyta a szemét. Pihenni próbált, s Armin
lágyan simogatta a karját. Nagyjából fél óra elteltével Levi már nem szegezett
kardot Zeke torkának, de még mindig barátságtalanul szemlélte. Egy újabb fél
órát követően Zeke bejelentette, hogy mehetnek, és hogy minden értékes perc
számít. Eren kommentjét, miszerint miatta vesztegették az időt eddig is, jó
szokásához híven teljesen figyelmen
kívül hagyta.
– Frieda nem
ostoba – törte meg most a csendet kivételesen, mikor elcsípte Eren ellenséges
tekintetét. Szinte már kelletlenül szólalt meg, hangjára Levi enyhén
összerezzent. – Légy vele nagyon óvatos, kisöcsém. – Ezt már a testvér mondta,
az a férfi, aki Eren életében mindvégig támaszt nyújtott; akire mindig, minden
körülmények között számíthatott.
Bízom benned –
vallotta meg neki némán. Te is bízol
énbennem, igaz?
Zeke rámosolygott
– atyai mosoly volt, szép, széles, kifejező. Eren épp úgy erőt merített belőle,
mint Armin kézszorításából. Mint abból, hogy egyetlen barátja sem hagyta
magára.
A folyosó sötétbe
borult, a végében álló árnyék hófehér ruhája azonban messziből látszott már. A
néma csendet halk hang törte meg – csöpp,
csöpp, csöpp, a földre hulló apró vércseppek jellegzetes dallama.
Eren megtorpant.
Vér –
gondolta. Hát persze!
Az árnyék nem
mozdult a helyéről, kézfején harapásnyom látszódott; szeme alá mély barázdát
vont a kimerültség. Ő volt az, a királynő. Frieda Reiss, a falak uralkodója. Az
Alapító Óriás erejének hordozója.
Kertelés nélkül
mondta ki, ami a fejében járt:
– Tudtam, hogy fel
fogod fedni magad.
Frieda felvonta a
szemöldökét; halvány mosoly bújt meg a szája szegletében.
– Tudtam, hogy el
fogsz jönni, Eren Jaeger… Csak azt nem hittem, hogy efféle változatos
társaságban – siklott a tekintete Zeke-re. Még jobban megemelte a szemöldökét,
súlyát pedig lassan jobb lábára helyezve, kicsit előredőlt, mintha Zeke ellen
kívánna vonulni… és mindez bámulatos következményekkel párosult. Mire Eren
mozdult, hogy ha kell, a testével védje a bátyját, Levi már elállta az útjukat,
kardja hegye egyenesen Friedára szegeződött.
– Ne mozduljon,
királynő, különben nem sokáig fog uralkodni Paradis szigetén. – Hangjából
fenyegető él csendült ki, csupán ez az egy árulkodott a benne dúló
indulatokról. Eren alaposan meglepődött rajta, mindeddig szinte már-már
érdektelennek tetszett, aki csak azért tartott velük, mert Zeke végül… mondott
valamit, amivel meggyőzte. Úgy tűnt, még mindig nem ismerte ki a legendás
szörnyetegek egyikét, Levi Ackermant.
Frieda arca
megrándult.
– Nos, tekintve,
hogy az uralkodói családot véditek… – ám nem szánta sértett megjegyzésnek,
sokkal inkább hangzott elgondolkodó hümmögésnek. – Persze, te már egy másik
uralkodót választottál magadnak, Levi – pillantott Zeke-re. Eren egy kicsit úgy
látta, mintha Zeke jobban is érdekelte volna, mint ő, de erre nem mert volna
megesküdni.
– Kedves rokon, semmi
szükség az ellenségeskedésre – mosolygott Zeke. – Végtére is, egy család
vagyunk, nem igaz? Az iménti megjegyzéssel te magad világítottál rá.
– Egy család… –
Frieda szája keserű mosolyra húzódott. A pillantása végül megállapodott Florian
alakján, hosszan tanulmányozta kishúga arcát. – Azok lennénk… ezért is vagytok
itt, igaz? Hiszen… a családunkban mindig is így mentek a dolgok, egyikről a
másikra, mindig csak tizenhárom esztendőre. – Örvénylő lilába fordult a
tekintete, Eren egy pillanatra ösztönösen hátrahőkölt tőle, így a teste
nekiütődött Galliard mellkasának.
– Bocs – suttogta,
Galliardnak viszont a szeme sem rebbent.
– Azért jöttél,
hogy megölj? – kérdezte a királynő. A kérdést a húgának intézte; a sötét hajú
lány elégedetten mosolygott, miközben valami hosszúkás tárgyat – talán egy kést
– a mellkasához szorított.
– Pontosan,
nővérem. Tudom, hogy te az erőt Erennek szántad, de ő nem akarja megtenni… Nem
képes rá – sandított szánakozva a fiúra. – Én viszont igen – lépett előre. – Én
megteszem. Akarom azt az erőt. Vágyom rá.
– Az erőt a
királyi család kezében kell tartani… – Frieda tenyerén mély seb húzódott,
lassan csöpögött belőle a vér. – De én neked ajánlottam fel – szegezte a
tekintetét Erenre. – De te elutasítottál. Miért?
– Mert szabadságra
vágyom – felelte Eren –, és hiszem, hogy nincs szükségem erre az ördögi erőre,
hogy elérjem a célomat. Csak annyit kell tennem, hogy haladjak előre… a
szabadság felé vezető úton. – Arminra mosolygott, a szőke fiú ujjai puha
köröket rajzolt a csuklójára. Itt vagyok.
Veled vagyok. Nincs semmi baj. Ketten együtt megoldjuk.
– Ez a végső
szavad? – kérdezte tőle a királynő; ridegség ülte meg a vonásait, élesen
csattant a hangja.
Eren büszkén húzta
ki magát.
– Igen. Ez a végső
szavam.
– Igazán kár… –
Frieda lehunyta a szemét. Amikor felnyitotta, vibrált a lila örvény a sajátja
színével. – Sokra vihetted volna… Eren Jaeger. – Azzal felragyogtak az
aranysárga szikrák.
– MINDENKI HÁTRA!
– süvöltötte Reiner. – MAJD ÉN!
Valaki megragadta
Eren csuklóját – Armin, te vagy az?
Armin? Még mindig te fogsz?
– EREN! – bömbölte
Galliard, aztán rántást érzett, testek ütközését egymásnak, fájdalmat a saját
testében, amely hosszan lüktetve terjedt szét…
A folyosót vakító,
sárga fény, akár a folyékony arany, töltötte be széles ívben.
Kőkemény, páncélos
test – ez volt az első, ami Erenben tudatosult; a fejük fölött megremegett a
mennyezet, súlyos kődarabok zuhantak alá, majd csapódtak bele a vastag, kemény
páncélba. Az átváltozás ereje akkorának bizonyult, hogy amikor féloldalt vetődött,
nem is tudatosult benne, hogy mi történik; Galliard görcsös erővel markolta a
csuklóját, miután Armin szó szerint a karjába lökte.
Borzasztó
csattanás – üvegszilánkok.
Az ablak. Zuhanás.
Hideg szél az
arcán.
Eren felzihált.
Karok fonódtak
köré – sosem akarták elereszteni –; Armin szorította le a földre, miközben
Reiner odafent, a palota romjai között immáron átváltozva védelmezte őket,
arcával Frieda felé fordulva. A mennyezetből alázúduló kődarabokat mind
felfogta a testével, Armin pedig… Eren úgy sejtette, ösztönből védte őt, mikor
Galliard felé penderítette; nem gondolkodott, vagy éppenséggel mindent kellő alapossággal átgondolt,
hogy meghozza az egyetlen logikus megoldást.
A mélybe vetették
magukat – ki-ki melyik ablakhoz volt közelebb.
Galliard a
levegőben változott át, hogy tompítsa az esésüket. A fények elnyelték az
alakjukat, s ahogy alázuhantak, Eren semmi másra nem tudott gondolni, mint
arra, hogy az irányítás valahogy kicsúszott a kezükből, és talán maga Frieda
sem tudja, hogy mit akar. Hogy mit akar az a Frieda, akit az ideológia irányít,
és mit akar az a Frieda, aki szabadnak született.
– Jól vagyok! –
nyögte, csodával határos módon szűnni tetszett a testében zsibongó fájdalom. – Tényleg jól vagyok! – Csengett a füle a
robbanás erejétől, kicsit talán szédült, és mintha erős hányingert is érzett
volna, ahogy megpróbált megmozdulni Galliard hatalmas óriásán, tenyere
megcsúszott a fiú kemény bőrén. Valaki az ujjai után kapott, a hangja utolérte
a fülét, eggyé vált a csengéssel. Eren?
Eren! Armin volt az, a nevét kiáltotta.
– Az Ördögbe is,
Reiner! – vicsorogta Pieck, miközben talpra kecmergett. Dühödten porolta a
ruháját. – Már megint hősködnöd kell, aztán most nézd meg, tiszta mocsok lettem
miattad! – aztán hirtelen összeráncolta a homlokát. – Hol van a hercegnő? –
kapta fel a fejét.
Galliard
megmozdult alattuk.
Florian nem ugrott
ki.
– Istenem! –
szisszent fel Pieck. – Gondoljátok, hogy…
– A jelenlétében
két óriás is átváltozott – szólalt meg Levi morogva. – Hacsak nem létezett még
egy óriás, akiről elfelejtettek mesélni, akkor nem valószínű, hogy életben
maradt szerencsétlen lány. Azonnal szörnyethalt.
Eren még mindig
szédült, ahogy felegyenesedett. Ha nem támaszkodott volna Arminnak, biztosra
vette, hogy visszazuhant volna a földre, mert nem bírta volna a térde. Így is
egész testében remegett, és a fiú szinte teljes súlyából tartotta.
Hacsak nem létezett még egy óriás…
Ahogy Arminra
nézett, ugyanazt a pánikot látta a szemében, mint amit a sajátjában érzett.
Létezett még egy
óriás – a Háború Pörölye, immáron Historia hercegnő testében –, aki viszont
messze volt tőlük…
De nemcsak a
kilenc óriás ereje létezett.
– Armin… – Ziháló
hang tört fel belőle, fájdalmas hörgésre emlékeztetett. Odafent, a káosz
közepette egy valamire kristálytisztán emlékezett: a túl sok fényre. A túl
sokszor felvillanó aranysárga fényre. Egy volt Frieda, kettő volt Reiner… de a
harmadik? – Szerinted elképzelhető, hogy…
– Az az ostoba
lány! – nyögött fel Armin elkínzottan. – Nem tehette…!
– Ti meg miről
beszéltek? – ráncolta a homlokát Zeke. – Mit csinált a hercegnő?
– A fecskendő! –
nyögte Eren. – Láttam nála egy fecskendőt! – Nem kés volt az, mint ahogy azt
elsőnek gondolta. Ha jobban visszagondolt, az éle vékonynak tetszett, olyan
vékony, akár egy tű… Mert az is volt: egy injekciós tű.
Odafent egy óriás
bődült el, mégpedig fájdalmában.
Eren felismerte
Frieda hangját. Az emelet teljesen megsemmisült, s egy pillanattal később a
királyi palota is, mert két hatalmas test robbant ki a falából, majd folytatta
tovább a dulakodást. Eszelős villogás, levegőben kígyózó, ébenfekete hajkorona
– egy széles, ám vicsorgó mosoly, amely egyenesen Eren elevenjébe hatolt.
Látott ő már korábban ehhez hasonlót, mégpedig azon a napon, amikor minden
elkezdődött. Azon a napon, egy örökkévalósággal korábban, Shiganshina szívében,
amikor az édesanyját felfalták.
– REINER! –
Florian eszét vesztett óriása rávetette magát a Páncélos Óriásra, de nem tudott
mit kezdeni az annak bőrét borító keménységével. Bár ez nyugalomra adott okot,
inkább csak feltüzelte Erent. Még azelőtt, hogy Armin visszafoghatta volna
magát, előrevetette, és Galliard után iramodott, aki Marcangoló alakjában,
szinte már macskás szökkenésekkel egy szempillantás alatt utolérte a tajtékzó
Floriant.
Az aranysárga
fények ismét felragyogtak – Eren eggyé vált az óriásával, és amikor az ugrása
következtében, a magasból a földre zuhant, immáron óriásként, a bömbölése
hosszasan visszhangzott, egyértelműen felhívta magára Florian figyelmét. A
palota felől füst és korom csapott a levegőbe, az Alapító Óriás büszkén, lassú
tempóban közeledett feléjük; örvénylő, lila szemében mély vágy lapult, hogy
küzdjön, ugyanakkor arra is, hogy az erejét átadja.
Eren ökölbe
szorította a kezét, a hercegnő óriásának arcába csapott vele. Érezte a vállát
karmoló manőverfelszerelés kampóját, tudta, hogy barátai így találtak kapaszkodót,
hogy a levegőben harcoljanak, mégis bosszantotta a tudat, hogy nem maradtak a
helyükön.
Ha valami bajuk esik… – Megőrült az aggodalomtól!
De nem feledkezett
meg arról sem, hogy mit kell tennie. Mintha visszatért volna az óceán túlsó
oldalára, ahol négy éven át lázas csata folyt, vissza a harcmezőre, ahol egymás
oldalán küzdöttek a legjobb barátaival. Ahogy Galliard és Pieck kiismerték, úgy
ismerte ő is őket. A technikájukat. A gondolataikat.
Galliard hátulról
Florian nyakszirtjére vetette magát; azt fontolgatta magában, hogy egymaga
fogja megsemmisíteni a várost fenyegető eszelős óriást, amelynek így, hogy
Frieda is óriásalakjában küzdött, esélye sem maradt, hogy átörökölje a
Koordinátor erejét. Eren dolga volt, hogy elterelje Florian figyelmét, Reinernak
pedig, hogy közbeavatkozzon, amikor Florian öntudatlanul is veszélyes vizekre
evezett.
A királyi vérű
óriások esetében bármire lehetett számítani. Ahogy Zeke gerincvelői folyadéka
különlegesnek bizonyult a kilenc óriás egyikének hordozójaként, ahogy Dina
Jaeger képes volt rá, hogy rájuk találjon Shiganshinában, úgy Eren semmi jóra
nem számított Floriant illetően sem. Jobb volt félni a lánytól, mint teljesen
megbízni benne. Paradis következő királynője… valóban Historia lett volna,
ahogy azt Frieda megjósolta? Elbukták volna…?
Eren
elkeseredetten bömbölt, feje fölött kilőtt a manőverfelszerelés, a suhanó, apró
alakokat Pieck hangos kurjantása biztatta. Kihagyott a szíve, ahogy észrevette,
hogy az egyikük Armin volt az. A Kolosszális lomha mozgásának és hatalmas
testének nem sok hasznát vették volna most, így emberi alakjában kapcsolódott
be a küzdelembe.
Gyors, könnyű
csatának tűnt, ám Florian minduntalan Friedára kívánt rontani. Az Alapító
lassan térdre ereszkedett, haja lobogott, pofáját hatalmasra tátotta…
– A KURVA ÉLETBE!
– ordította Levi. – ÜVÖLTENI FOG! – mire Eren jeges rémületet érzett szétáradni
a testében.
ÁLLÍTSÁTOK MEG! – süvöltötte
magában némán, míg óriása szájából irtózatos bömbölés zengte be a királyi
birtokot. Levi megpördült a levegőben, változtatott kardja fogásán, és ahogy
elképesztő gyorsassággal a királynő nyakszirtje felé vetette magát,
felkészülve, hogy kivágja őt, az ellenkező oldalról Mikasa is ugyanígy tett.
– VÁRJATOK! –
kiabálta Armin.
Észrevett volna
valamit? Látott valamit?
Eren nem tudta
megmondani, mert Florian vadul előrelépett, mire Galliard a vállába harapott.
Elkerülte a lány nyakszirtjét – mégis az járt volna a fejében, hogy esetleg
Florian…? Az utolsó, kétségbeejtő pillanatban… pontosan milyen szörnyű lépésre
is szánták el magukat mindannyian? Erennel forgott a világ, és Frieda lustán
odacsapott Levi és Mikasa felé, akik a karja mentén, vicsorogva addig
bravúroztak, míg fel nem tudtak siklanak.
A penge lesújtott,
majd apró darabokra tört az Alapító Óriás megkeményített nyakszirtjén.
Frieda tudta, hogy jönni fognak.
Tudta,
milyen erővel fognak támadni.
Frieda felkészült.
– NEEEEEEEE!
Az üvöltése hangos
volt, iszonytató, amilyen az Alapító ereje maga is, és Eren szerteszét ágazó
fényeket látott, a föléjük boruló égbolton ezer csillag bámult le rájuk
ragyogva, és egy pillanatra mintha megállt volna az idő, mert emberi alakjában
a csizmája puha homokon taposott. A világ körülöttük megszűnt létezni, hogy
helyét átadja a láthatatlan fonálnak, mely valamennyiüket összekötötte. S a
fények táncában, közvetlen Frieda oldalán, apró, szőke alak állt, egy lány, aki
szinte gyermek volt még, arca kifejezéstelen. Az ajka szavakat formált.
Eren…
– Az egész nem tartott tovább egyetlen
múló, mégis örökkévalóságnak tetsző pillanatig, aztán Frieda felüvöltött, az
üvöltés ereje pedig végigsöpört mindenen és mindenkin… És Eren füle csengett,
érezte, ahogy az óriását elhagyja az erő, ahogy emberi testéről lemállik a sok
hús és csont, mindaz a forróság, amely addig körülölelte.
Érezte, hogy
kampók martak a vállába.
Látta, hogy valaki
előrelökte magát, az Alapító Óriás tátott szája felé vetette magát, nem törődve
az üvöltés erejével, az ütemesen villogó fényekkel, amelyek megbénították a
testeket, megállásra késztette azokat, akik támadni kívántak.
A lendület tette,
semmi más – a józanész utolsó morzsája, ennyi maradt még talán, vagy ennyi sem,
Eren nem tudta, de nem is akarta tudni. A Mennydörgés Lándzsája, mert Jean így
nevezte, mikor Eren még Hizurúban megkérdezte tőle, hogy pontosan mire is használják,
egyenesen Frieda torkába fúródott, a következő dárda pedig a hatalmasra tátott
szájába. Apró alak kapaszkodott föl, majd támaszkodott meg a csillogó, véres
fogsorban; szőke haja csillogott.
– Kérlek… Bocsáss
meg, nővérem. – Azzal Historia meghúzta a zsinórt, s hátravetette magát. A
robbanás elnyelte az alakját, Eren semmit sem látott belőle, csupán a
manőverfelszerelés keltette ezüstös fényvillanást, ahogy Mikasa, miután
félredobta törött pengéjét, a lány után ugrott, hogy idejében elkapja, mielőtt
a halálába zuhan.
A sikoltás
fájdalmasnak tetszett, az Alapító Óriás üvöltése fulladt kínsikolyba, aztán
halt el, ahogy felrobbant a hatalmas test, és Frieda, a félig eszméletlen,
félig a halál szélére sodródott királynő, Paradis sziget, s a Falak bukott királynője
a robbanás tüzében, füstölögve még nem semmisült meg teljesen, de immáron a
legyőzöttek közé tartozott.
– Azért tettem –
zihálta Historia –, hogy megmentsem a nővéremet, mielőtt felemészti önmagát.
Igen, ez volt a
legjobb kifejezés arra, hogy mi is történt: Friedában egyszerre dolgozott az
átok, amelyet Ymir Fritznek köszönhettek, és egyszerre dolgozott az az
ideológia is, amelyet a másik felmenője, Ymir leszármazottja, Karl Fritz
kényszerített rá.
Később, amikor
Eren már a törmelékek között, lassan vonszolta magát előre, azon tűnődött,
vajon mi játszódhatott le Friedában, amikor megpróbált ellenállni Karl Fritz
ideológiájának; amikor megpróbált önmaga lenni, tenni valamit, hogy véget
vessen a háborúnak, tenni valamit, hogy elindítson egy másikat… Mert erről
szólt, egy olyan végről, amelyről sokat álmodott, és amely esetében vakon
hitte, hogy csak Eren viheti véghez. Vajon ki ültette el a bogarat a fejében?
Ki ösztökélte, hogy erre az ösvényre lépjen?
Eren véresre
harapta az ajkát, de nem akart belegondolni. Nem akart arra gondolni, hogy mit
(kit) látott a fények táncában, hogy mi lehetett Zeke szörnyű terve, amiért nem
avatkozott közbe… Hogy most, amikor az első csatát megvívták, miért is nem
nyugtalankodott. Az erőt – állítása szerint – át kellett örökölni. Egy olyannak
kellett ezt megtenni, aki nem tartozik a királyi családhoz.
De nem engedte,
hogy Eren tegye.
Nem engedte az
Alapító közelébe.
– Ne mozdulj! –
parancsolta, majd halkan felszusszantott.
– Most már
elárulod a tervedet? – kérdezte Eren fáradtan. – Florian halott. Frieda… félig
halott. Historia… visszatért, de nem falhatja fel a saját nővérét. Te sem
tehetsz semmit… és ezek szerint – nézett végig magán reszketve –, úgy tűnik,
tényleg a bátyám vagy, mert nem akarod, hogy én tegyem meg. Akkor mit akarsz,
bátyám? Mit terveztél mindvégig? Használhatatlanná kívánod tenni az Alapító
erejét? Erről szólna ez az egész?
– Az erő nem
maradhat az uralkodói család kezében – ismételte Zeke –, ugyanakkor csakis egy
uralkodói család sarja által használható.
– Tehát? – vonta
föl a szemöldökét. – Mit terveztél, Zeke?
Bátyja keserű
mosolyra húzta az ajkát.
– Valami
szörnyűséget… Azt hiszem.
– Szörnyűséget?
Ezt meg hogy érted? – kérdezte élesen.
– Mondd, Eren… Te
miért vagy?
– Azért, mert… – Azért, mert nincs választásom, gondolta.
Végig kell járnom ezt az utat, hogy
eljussak a szabadsághoz. Csak így lehetek szabad… Csak így lehetek majd egy nap
Arminnal.
– Én meg akarom
menteni a világot – nézett rá Zeke komolyan. – Mondd, testvér, te is megtennéd
ezt?
– Megmenteni a
világot? – Eren bosszúsan mordult fel. – A hatalmas fák erdejében még azt
magyaráztad, hogy a világ megérett a pusztulásra! Nincs rá mód, hogy
megmentsük! – Nincs, kivéve azt a tervet,
amiről nem vagy hajlandó beszélni.
– Ne szívd úgy
mellre! – Zeke lassan megrázta a fejét; elmosolyodott. – Megmenteni a világot… Azt
hiszem, ezt nem tudom csak úgy félresöpörni. Megmenteni ezt a förtelmes
világot… Megmenteni, ahogy Friedát is megmentettük önmagától. Azt hiszem, ezt
akarom. De milyen áron, Eren? Ez itt a kérdés. Ezért a förtelmes, szánalmas
világért, amely nem szolgál rá, hogy megmentsük, amelyet jobb lenne veszni
hagyni… ezért fogunk küzdeni. – Élesen lélegzett, nehezen uralkodott magán. – Van
egy tervem – vallotta meg suttogva. – Egy terv, amely szörnyűséges. Az az ár,
amit majd meg kell fizetnünk érte, az lesz az, ami a legszörnyűbb. Ha tudnád,
mi az… vajon megtennéd?
Ha tudnád, mi az… De éppen erről van szó, Zeke! – mordult fel magában. Nem mondasz semmit, így nem is tudok semmit! Hogy hozzak meg egy
döntést, ha nem avatsz be?
Zeke…
– Ha nagyon
muszáj, én megteszem… – Összerezzent, mikor meghallotta Galliard határozott
hangját. Barátja előrelépett, a szájához emelte a kezét. Készen állt rá, hogy
újra átváltozzon, s mindenki szeme láttára felfalja Paradis bukott királynőjét.
Ez is a terv részét képezte, a legelső lépcsőt, amely a szabadság felé vezette
őket.
– Galliard…! –
Eren tisztán hallotta a rémületet a hangjából. – Ne…!
A fiú ráemelte a
tekintetét, fáradtan csillogott a szeme.
– Én nem vagyok
királyi vérű, Eren, én megtehetem.
– De… – Nem, nem, nem! Galliardot ne!
Armin a karjába
vonta, hátulról simult a hátának, de ő még így is vadul reszketett. A félelem
szülte iszonyat lázasan dolgozott a testében, kipréselte a levegőt a tüdejéből,
égetni kezdte belülről a bensőjét, lassan felperzselni, megsemmisíteni
teljesen.
Óráknak tűnő
percek elteltével Zeke megtörte a fájó csendet, amelyet Galliard bejelentése
keltett:
– Nem, Galliard –
mondta végül. – És nem, te sem, Pieck – tette hozzá, mikor a lány szólásra
emelkedett.
Eren megragadta a
bátyja kezét.
– Elfelejtetted
már, Zeke? – kérdezte sürgetően. – Elfelejtetted, mit mondtál nekem a hatalmas
fák erdejében? Mi a saját oldalunkon állunk, nem más oldalán! Nem akarom, de
megteszem, átöröklöm az Alapítót! Nem maradhat királyvérű kezében, de én nem
vagyok az! Ha ezt kéred tőlem…
– De nem kérem
tőled, kisöcsém – simogatta meg az arcát lágyan a férfi. – Sosem kérnék tőled
ilyesmit. Azt hiszem, te már épp elég áldozatot hoztál. Épp elégszer döntöttem
helyetted… és kértem tőled olyan dolgokat, amiket valójában sosem tettél volna
meg. Azon a napon is, amikor erőszakkal Liberióba rángattalak…
– Megmondtam már!
– csattant fel. – Spongyát rá! Nem érdekel! Csak kérlek… – Ne kínozz tovább, fejezte be magában fájdalmasan. Adj át egy kicsit a teherből, amit a
válladon cipelsz! Ha ketten osztozunk rajta, akkor nem lesz semmi baj! Ketten,
legyen szó bármilyen súlyról is, el tudjuk cipelni…
Jeges borzongás
szaladt végig a gerince mentén, ahogy megpillantotta Zeke kezében az injekciós
tűt. Honnan szerezte? Mikor szerezte? Ezernyi kérdés kezdett cikázni Eren
fejében, ám tudta, hogy most egyikre sem fog választ kapni – mert Zeke
kinyújtotta a fecskendőt tartó kezét, és az egyik zöld köpenyes alak, aki Historia
hercegnővel érkezett, és csuklya mögé rejtőzött, remegő kézzel vette át tőle.
– Hogy az a jövő,
amelyet elkerültél, soha ne következhessék be – mormolta Zeke. – Ezért
választottalak téged. Hiszem, hogy egy olyan döntést hoztam, amit később nem
fogok megbánni. – A lány tükörből, Eren valamiért erre emlékezett vissza. Aztán
Arminra. Arra a napra, amikor a fiú elevenen égett, mégsem halt bele, mert
felfalta Bertoltot. A lányra, aki a léghajó padlóján haldoklott… és aki végül
örökre lehunyta a szemét
Emlékek tódultak
az elméjébe, ahogy Zeke karját fogta, a karjába kapaszkodott, hogy megállítsa.
Emlékek, amelyekre sosem emlékezhetett. A láthatatlan fonál sugallta volna
őket? Vagy valami más mutatta meg?
Nem tudta, de nem
is akarta megtudni – mert Sasha a bőrébe döfte az injekciós tűt, és Frieda, aki
csak egy véres, füstölgő húscafat volt, felnyöszörgött és elmosolyodott, mikor
az aranysárga fényből kilépő eszelős óriás megragadta a testét.
Mert ha egyszer lelépsz az ösvényről…
Többé nincs visszaút.
És ők most
megtették.
Leléptek az
ösvényről, amelyről mindannyian álmodtak.
Megjegyzés: A
Szabadság
Szárnyai mellett ez a másik nagy projektem, mindenképpen szeretném
befejezni, hiszen ezt eredetileg úgy kezdtem feltölteni, hogy már befejezett
volt… (Mindegy, béna vagyok. Azóta már nem három helyre mentem a dolgaimat.)
Folytatás írás
alatt, szeretnék januárban frissítést hozni (aztán majd meglátjuk).
Nézzetek 4.
évadot!^^
Részlet a
következő felvonásból:
„– Mi a baj? – kérdezte tőle gyengéden. – A bátyád?
– Nem tudom. – Eren felnyögött, őszintén felelt. –
Semmit sem tudok.
– Nem baj, ha nem tudod – súgta Armin. – Együtt majd
kitaláljuk, kedvesem.
– Félek, Zeke valami őrültségre készül – vallotta meg.
Érezte Armin mosolyát.
– Zeke mindig valami őrültségre készül – nevetett.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése