2019. október 21., hétfő

Attack on Ghoul – 4. felvonás (crossover)


4. felvonás

– Nem értem, őt mi a francért kellett magunkkal hoznunk. – Eren Levi mellett sétált, de a távolság ellenére is úgy hallotta Oluo hangját, mintha a fülébe ordította volna a megjegyzését. Levi különleges osztagába tartozott – Elddel, Guntherrel meg Petrával egyetemben –, és jóformán azóta morgolódott fennhangon, hogy kitették a lábukat a Felderítő Egység főhadiszállásról, ahol átmenetileg Eren is szállást kapott magának. (Vagy legalábbis addig, amíg nem alkalmazott a ghoulok életéhez.)

Erről természetesen Eren édesanyja, Carla is tudott, ugyanis Erwin szíveskedett még az első estén felhívni őt, hogy megnyugtassa, Erennek nem esett komoly baja, a mértéktelen evőt megölték, és lehullt a lepel mindenről, amit eddig titkolt a fia előtt. Eren is beszélt vele telefonon, rövidre fogta, kimérten válaszolgatott az anyja türelmetlen faggatózására. Amikor szóba került a majdnem két évtizedes hazugság, az anyja szokatlanul csendessé vált. Bocsánatot kért, hallatszott a hangján, hogy a könnyével küszködik.

Eren elszégyellte magát, és az ajkát harapdálva hallgatózott. A vonal túlsó végén beállt a kínos csend, Carla már nem szipogott többé. Mikor elbúcsúztak egymástól, úgy adta vissza a telefont Erwin parancsnoknak, mint akiből kiveszett az élet. Az ölébe ejtette a kezét, egész éjszaka szótlanul meredt maga elé. Néha kortyolt egyet a kávéjából, néha felfigyelt a kintről beszűrődő hangokra; próbálta kitalálni, hogyan legyen tovább. Próbálta kitalálni, mi történhetett Arminnal.

Hogyan tovább, hogyan tovább?

Egyszerűen nem tudta.

Fogalma sem volt, mit kezdjen magával.

Amikor három nappal később Levi hadnagy megelégelte az önsajnálatát, és gyakorlatilag feltépve a szobája ajtaját, kiparancsolta őt, hogy derítsék ki, mi lett azzal a kölyökkel. Állítása szerint így is túl sokat vártak rá, hogy méltóztasson velük jönni, Eren pedig nem tiltakozott; a friss levegő jót tett, és előtte annyi kávét tuszkolt magába, hogy az emberillat sem zavarta annyira. A gyomra inkább émelygett, mintsem az ennivalóért könyörgött volna, és amikor megemlítette ezt Levinak, a férfi nem reagált rá. Ellenben Oluo azonnal ráripakodott, mintha kötelességének érezte volna, hogy Levi helyett is leteremtse:

– Nem érünk rá egész nap! Szedd a lábad! Különben is, nem értem, minek kell velünk jönnöd, csak hátráltatsz minket a fontos munkánk… Áú!

– Látod? – zárkózott fel Eren mellé Petra. – Így jár az – mutatott Oluóra –, aki feleslegesen jártatja a száját. Remélem, leharapta a nyelvét.

– Na de Phetra! – háborodott fel az említett. A nyelvét markolta, Erent nem különösebben izgatta a vér látványa. Jóllakottnak érezte magát, a kávé megtette a hatását. (Meg az a korábbi zacskó, amit egy alacsony, szőke lány hozott be, és vágott oda hozzá. Hideg volt a tekintete, jeges-kék, mégis érdeklődés villant benne fel, mikor Eren mohón nekiesett az ételnek. Bármennyire nem akart emberhúst enni, bármennyire is tiltakozott ellene zsigeréből, többé mintha képtelen lett volna uralkodni az állatias ösztönein: rávetette magát, a szájába tömte, ami meg nem fért bele, az az ölébe potyogott. Onnan is felszedte. – Hogy mondhatsz ilyet, szerelmem?

– Ne is törődj vele. – Petra megrántotta a vállát, a szeme sem rebbent Oluo vallomásától. Úgy festett, mint aki teljességgel hozzászokott volna már a ghoul efféle megnyilvánulásaihoz. Ahogy Eren körbepillantott, rájött, hogy valóban így volt. Eld a fejét csóválta, Gunther a kuncogásával küszködött, Levi hadnagy meg kifejezetten unott arcot vágott.

Tehát ez köztük tényleg mindennapos dolog – gondolta. Idővel talán nekem sem lesz annyira furcsa.

Aztán persze rögtön fejbe kólintotta magát!

Idővel?

Nem akart a Felderítő Egységgel maradni. Nem akart ghoulként élni.

A régi életére vágyott, az anyjára és a legjobb barátjára, Arminra.

Semmi más nem kell! – szorította ökölbe a kezét. Csak őket akarom épen és egészségesen! Senki és semmi nem számít! Egyedül ők… Kérlek, add, hogy Armin… Hogy megtaláljuk… és hogy ne essen baja! Jól kell lennie – kezdte el győzködni magát. Tudom, hogy jól van. Ő nagyon okos. Biztos vagyok benne, hogy ki tudott jutni… Valahol bujkál. Lehet, hogy segítettek rajta is a ghoulok. Lehet, hogy… csak arra vár, hogy rátaláljak.

Nyelt egyet, kiszáradt a torka.

Éhség?

Ugyan.

Amit érzett, azt nem lehetett az éhséggel azonosítani, bár kellőképpen intenzívnek bizonyult.

– Eren? – villant rá Levi tekintete. Véletlenül sem vegyült aggodalom a hangjába – közömbösnek látszott, amilyen az egész lénye is volt.

Ezt semmi sem érdekli? – fintorgott Eren.

Nemet intett.

– Minden rendben – suttogta rekedten. – Jól vagyok.

– Ha szeretnéd, visszafordulhatunk – ajánlotta rögtön Petra. – Ugye, hadnagy?

– Ha már idáig eljöttünk… – Levi összevonta a szemöldökét, félúton meggondolta magát. Felhümmögött, tetőtől talpig végigmérte a fiút, majd lassan bólintott egyet. – Igen – mormolta. – Visszafordulhatunk.

Eren a fejét rázta.

– Nem kell – mondta. – Jól vagyok. Tényleg! – bizonygatta, mikor négy kérdő tekintet szegeződött rá. A ghoulok nem hittek neki, de nem próbálták meghazudtolni a szavait. Ha azt mondta, hogy kibírja, akkor kibírja. Ezt Eren kimondottan tisztelte bennük.

– Akkor próbáljuk minél előbb megtalálni a barátodat – mosolygott rá Eld biztatóan. – Remélem, nem aggódsz miatta túlságosan.

– Ha a környéken van – toldotta meg Gunther –, akkor biztosan megtaláljuk.

– Ha köze van hozzánk, akkor pláne – jelentette ki Petra is. – Megvannak a kapcsolataink, hogy kiderítsük, ki mit hallott a mértéktelen evőről. Akár hiszed, akár nem, a mi világunkban is megvolt a maga hírneve, ezért is figyelt fel rá a Felderítő Egység. Hatalmas hibát követett el, amikor megszegte a szabályainkat, és nekilátott a mészárlásnak. – Megigazította az álarcát, nem keltette egy félelmetes ghoul látványát. Valamennyi ghoul közül Eren őt kedvelte meg a legjobban. Pontosan őt zárta egyből a szívébe, és tőle tartott a legkevésbé. Meg „Burgonyalánytól”, mert ő tényleg csak az emberi ételekről faggatta, és egy cseppet sem érdekelte, hogy nem tudja megemészteni őket.

Talán tévedtem… Talán mégis vannak… normális ghoulok?

Emberinek aligha nevezhette őket, viszont a „normális” jelző is olyan furcsán jött ki. Voltak ghoulok – és akkor próbált nagyon erősen nem arra gondolni, hogy most már ő is közéjük tartozott –, akiknek a létezését valamennyire el tudta fogadni, mert azon kívül, hogy megtisztították a világot azoktól, akik szégyent hoztak a társadalmukra, az égadta világon semmit sem ártottak az emberiségnek. A Felderítő Egység tagjai szemlátomást ilyenek voltak. Minden egyes nap megküzdöttek azzal, hogy beilleszkedjenek – hogy az emberek számára látszólag elvegyüljenek a világban, s hogy soha senki ne jöjjön rá, hogy miféle szörnyetegek is valójában. Ők „normális” életet éltek, dolgoztak vagy éppen iskolába jártak, a plázákban vásároltak, a játékboltokat fosztogatták a PC-kért.

Lehetek én is ilyen? – tűnődött el Eren. Lehetek újra… a régi Eren?

Armin nélkül biztosan nem.

Az ajkába harapott, elmosolyodott a vigasztalást hallgatva.

– Armin jól van – mondta végül hangosan, mire Eld megveregette a vállát.

– Ez a beszéd, Eren – vigyorogta. – Így kell hozzáállni a dolgokhoz.

– Tartson ki a lelkesedésed – bólogatott Gunther.

Végigbeszélgették az utat. Levi hallgatott, Oluo pedig csupán gúnyos megjegyzéseket tett rá, vagy éppenséggel Levi hadnagyot utánozta nagy elégedettséggel, Petra, Gunther meg Eld viszont annyira kedvesen és annyira érdeklődően csevegtek vele, hogy Eren észre sem vette, hogy időközben megérkeztek az Arlert család háza elé. Mikor erre ráeszmélt, mintha kiszipolyoztak volna belőle mindent. Nem kapott a levegőt, s a testén érezte a mértéktelen evő nyálát, a leheletét, a csápjait… Sokkba esett, és csak akkor tudott kikerülni, mikor váratlanul egy kéz simult a vállára.

Felkiáltott.

Halálra rémült, de csak Levi hadnagy volt.

Az érintés ott maradt, erős volt és határozott, nem hagyta, hogy Eren ismét magába zuhanjon.

– Készen állsz, Eren? – kérdezte tőle meglepően szelíden.

Eren persze nem állt készen. Hogyan is állhatott volna?

– Igen – felelte mégis hangosan. – Menjünk.

– Ó? – Levi megemelte a szemöldökét, elismerően nézett rá. Elismerés ide vagy oda, Eren nem törődött vele; leküzdötte a torkát összeszorító rossz érzést, még a kezét sem kellett többé a gyomorszájára szorítania. A kapu reccsent egyet, ahogy kinyitották; mindannyian – Erennel az élén – megindultak az Arlert család házának bejárata felé.

Persze a ház romokban volt – a rendőrség szalagokkal kerítette körbe, elszántan nyomozott. A mértéktelen evő halála megnyugtatta Shiganshina körzetet, ám nem annyira, hogy az emberek csak úgy hozzászokjanak a ghoulok gondolatához. Még mindig gyűlölték őket, ki akarták irtani a fajukat. (És a hírek valamiért egyáltalán nem szóltak Arminról, mintha soha nem is élt volna a nagyapjával egy fedél alatt.)

– Ott feküdt Mr. Arlert – suttogta, mikor beléptek a csatatérre. – Armin… Ő akkor már nem volt sehol.

– De amikor telefonált, már bajban volt – ráncolta a homlokát Levi. – Jól mondom?

– Igen. A mértéktelen evő… – borzongott meg Eren. – Akkor már biztosan itt volt.

– Hm.

Levi körbenézett. A szoba többet változott, mint azt Eren gondolta volna: lerítt róla, hogy brutális harcot vívtak, a mértéktelen evő nem adta magát egykönnyen. Az, hogy Levi és Mikasa mégis győztek ellene… Mindketten kivívták Eren elismerését.

– A ghoulok legerősebbje – súgta a fülébe Petra, aki elkapta a pillantását. – Levi hadnagy. Így hívja a társadalmunk. A ghoulok legerősebb katonája. Mit gondolsz, illik rá? – jelent meg egy mosoly a szája szegletében.

– Nem kérdés – dünnyögte Eren válaszul. – És akkor Mikasa lenne a második legerősebb?

– Harmadik – javította ki Gunther somolyogva. – Még nem találkoztál Mikével.

– Mike? – pislogott nagyot Eren. – Ő is… felderítő? – Ő is egy újabb ghoul, akivel meg kell ismerkednem, ha azt akarom, hogy elfogadjanak, erről szólt igazából a kérdés.

– Kevés ghoul van, aki kiérdemelte Erwin parancsnok bizalmát – magyarázta Eld. – Levi hadnagy úgymond a jobbja, de mielőtt összeszedte volna, ezt a pozíciót úgymond Mike töltötte be. Ő egy… nagyon különleges ghoul. Hihetetlen a szaglása, ez teszi kiemelkedővé. Az eső elnyomja a szagokat, de Mike orrát nem tudja megtéveszteni.

– Ő mindenkiről szimatot vesz először, mielőtt jobban összeismerkednének – kuncogta el magát Petra. – Különcnek mondanám, de ő egyszerűen ennyire különleges. Ha majd találkozol vele, biztos vagyok benne, hogy egy-kettőre megkedvelitek egymást.

– Aha, hogyne.

– Ne lógasd ennyire az orrodat! – veregette meg a hátát Gunther. – Ghoulnak lenni nem a világvége. Ha megtanulsz együtt élni vele, azzal, hogy te ghoul is meg ember is vagy, sokkal könnyebb lesz. Ha pedig megtanulod a szabályokat, kiismered az életmódunkat… és alkalmazkodsz hozzánk, gyerekjáték lesz a boldogulás az emberek világában.

– Úgy van – értett egyet Eld bólintva. – Nem kell remeteként leélned az életedet, Eren. Kimehetsz és szabadon mozoghatsz a nagyvilágban, csak tudnod kell, mire kell odafigyelned. Iskolába járhatsz, dolgozhatsz, családot alapíthatsz. Mindent, amit emberként megtehetnél, megtehetsz ghoulként is.

– Aha, hogyne – motyogott újból. Nem hangzott valami meggyőzőnek, szerencsére azonban a többiek nem folytatták a bátorítást. Levi, aki mindeddig szemöldökráncolva vizsgálódott, váratlanul lehajolt a felborított kanapé mellett, és benyúlt a nehéz bútor alá. Oluo, Gunther és Eld egy pillanat alatt az oldala mellett termettek, megemelték a kanapét.

Valami felfénylett, majd nyomban elsötétült.

Valami…

Egy telefon!

Eren hangosan felzihált; azonnal felismerte.

– Az Armin telefonja! – kiáltotta; a hangja visszhangot vert a néma helyiségben. Levi hátrasandított a válla fölött, majd szó nélkül átnyújtotta a készüléket. – Le van merülve – állapította meg Eren csalódottan. – A francba! Töltőt… Gyorsan, töltőt – nézelődött körbe. – Valakinek…

– A bázison feltöltjük – mondta erre Petra lágyan. – De legalább Armin telefonja megvan.

– Legalább… – Eren szíve őrült iramban dobogott a mellkasában. – Legalább ez megvan… – motyogta, és maga sem értette, minek örült meg ennyire. Mit számított egy vacak telefon? Armin… Egyedül ő számított.

Átkutatták az egész házat, azonban néhány karmolászáson és megannyi törmeléken kívül nem találtak semmit. Egészen addig, míg Levi elő nem hozakodott vele, Erennek eszébe sem jutott, hogy vajon a rendőrség hogyhogy nem találta meg Armin telefonját. Nem ellenőrizték le a kanapét? Ennyire nem tudtak Armin létezéséről? Hogy lehetett az? Hogy szívódhatott fel valaki Shiganshina körzetben? Hogy volt az egyáltalán lehetséges, hogy valaki úgy élt együtt a nagyapjáról, mintha soha nem is létezett volna?

– Ez már messziről bűzlik – húzta el a száját Levi. – Az a kölyök pontosan kicsoda?

– Armin szülei a ghoulok után nyomoztak – mesélte el végül Eren, miután már visszatértek a főhadiszállásra, és Petra mindenki elé lehelyezett egy kávéscsészét. A feketekávé keserű volt, mégis jóízű, Eren gyomra remegett az izgatottságtól, ahogy végre belekortyolhatott. – Nem tudni pontosan, mi történt, egyszer csak eltűntek. Armin nagyon kicsi volt… Gyakorlatilag a nagyapja nevezte el, annyira kicsi. A legkülönösebb az egészben az volt… hogy anya állítása szerint a rendőrség semmit sem nyomozott. A ghoulok, ennyit mondtak a környékbeliek, bizonyára azok intézték el őket, és aztán megsemmisítettek minden nyomot. Nem tudom, mi után kutattak… De a ghoulok társadalmával volt kapcsolatos… És valami fontos lehetett, ha egyik napról a másikra mindkettőjükkel végeztek – borzongott meg. – De nem hiszem… – emelte meg aztán a hangját, mikor mindenki ránézett. – Nem hiszem, hogy a mértéktelen evő emiatt választotta őket… Armin… Ő nem csinált semmi ilyesmit. Ő… átlagos ember volt. Kíváncsi természetű, igen, a nagyapjának viszont csak ő maradt… Nem vitte volna a vásárra a bőrét ilyen ostobaságért… Ő… Mindig tudta, mi a kötelessége.

Tudja – javította ki Mikasa. – Még él. – Vigasztalásnak szánta, az ajkán nagyon halvány, egészen kedves mosoly tűnt fel, és ahogy Eren ránézett, és ezt megértette, a remény újra feléledt benne. Visszanyelte a könnyeit; a szemét dörgölte, bólintott egyet.

– Igen… Él. – A tekintete a telefonra siklott, amit éppen töltöttek. A Felderítő Egység főhadiszállásáról nem lehetett volna megmondani, hogy egy főhadiszállás. Egy cseppet sem látszott katonai alakulatnak, sem valamilyen rendőrségi szervnek – egy átlagos ember számára egy átlagos kávézó volt, ahol finom kávékat készítettek a pultosok, varázslatosan mosolyogtak mindenkire, s rendkívül türelemmel hallgatták végig az emberiség kevésbé intelligens példányainak bunkó beszédét.

– Állj vissza a pultba – dörmögte oda Mikasának Levi. – Sasha mindent felfal, amit csak talál.

– Hallani akarom, amiről beszélgettek. Különben is, zárva vagyunk, nem igaz?

– Ez nem jelenti azt, hogy nem érkezhetnek váratlan vendégek – sötétült el Levi arca. Undorral piszkálta a kávéját, végül pedig jó messze eltolta magától. – Remek – horkantotta. – Remek.

– Tehát váratlan vendégeink lesznek? – vonta föl a szemöldökét Mikasa. – Mégis kicsodák?

– Ha én azt tudnám… Kérdezd Erwint, most meg menj a pultba! – intett Sasha felé. – Most nézd, mit csinál! Megpróbálja megenni, amit az embereknek árulunk sütiket! – Az említett szája tele volt, így alig lehetett érteni a visszavágását.

„Holnap már nem finom, úgyis frisset kapnak!” – hámozta ki nagy nehezen Eren. Jean a fejét ingatta, Connie a kávéjába vigyorgott, a velük egykorú fiatalok közül pedig szemlátomást mindenki roppant jól szórakozott. Eren őket is egytől egyig végigmérte. Jeant két oldalról két magas fiú fogta közre, az egyikük egy barna hajú, a másik egy szőke volt. Eren a nevüket is elcsípte – Bertolt és Reiner. A szőke lány pedig, akivel már korábban találkozott, az Annie névre hallgatott.

Nem lesz ez olyan nehéz – gondolta. A Felderítő Egység viszonylag kevés felderítőből állt, olyasfajta ghoulok csatlakoztak, akik az asszimilálódás után vágyakoztak, ahelyett, hogy az emberek ellen fordultak volna. Eren szívesen memorizálta a nevüket, és még véletlenül sem kezdett megbarátkozni a helyzettel.

Ezek a ghoulok… rendesek voltak a maguk csipkelődős stílusuk ellenére is.

– Tehát akkor – köszörülte meg a torkát Jean. – Ez az Armin… lehet, hogy valaki? Mármint – magyarázkodott, mikor rávillantak a tekintetek –, úgy értem, hogy valamilyen köze van hozzánk. Talán a szülei ráakadtak valamire… Talán valami olyasmibe ütötték bele az orrukat, amiről még mi sem tudunk, és most úgy döntöttek, nem hagynak túlélőket. Talán az öreg, a nagyapa tudott valamit, és…

– Armin nagyapjának voltak feljegyzései – szakította félbe Eren tágra nyílt szemmel. – Nagyon sok információt gyűjtött össze az évek folyamán a társadalmatokról. Lehet, hogy… Igen – motyogta. – Lehet, hogy valami ilyesmi. – Megnedvesítette az ajkát, próbált visszaemlékezni, miket mondott Armin. – A falakon túli világ – motyogott tovább. – A 11. körzet… Azt hiszem, a neve valami…

– 11. körzet? – ismételték kórusban a ghoulok.

11. körzet? – visszhangozta Levi hadnagy is. – Mit tudsz a 11. körzetről?

– Nem sokat – ingatta a fejét Eren.

– Ennél rosszabb már csak az lenne, ha megemlítené…

– De hallottam a 24. körzetről is.

– Istenem – szusszantott fel Jean. – Pont ez az. Kár volt rágondolnom.

– A legjobb lesz, ha valaki sürgősen felvilágosítja a dolgainkról – dőlt hátra végül Levi. – Mikasa, remélem, ezt rád bízhatom.

– Persze.

– Nagyszerű. – Levi fáradtan dörgölte meg az orrnyergét. – Kár, hogy az öreg már nem él. De mindenképpen megemlítem Erwinnek, ha visszatér, hátha ő többet tudott. Az anyáddal is beszélni kellene. Ha jól tudom, ő ismerte a kis barátod szüleit is, nem?

– Ja – préselte ki magából nehezen Eren. Az anyja. Beszélni az anyjával. Beszélni úgy, hogy nem arra gondol, hogy egész életében átverte. Aha. Persze, nagyon könnyű lesz. Meg tudja tenni… Végül is… Carla az anyja volt, és szerette őt. Nem gyűlölte meg, csupán neheztelt rá egy kicsit.

– Akkor ez pedig a te feladatod lesz, kölyök. – Levi felhörpintette a maradék kávéját. Hátratolta a székét, felállt, és ahogy mozdult, Eren meglátta rajta a fáradtságot. Egész nap talpon állt, és Petra állítása szerint nem is aludt sokat. Nem szokott, nem volt rá szüksége. És persze mások nyűgjeit is végig kellett hallgatnia. Eren nem csodálta, hogy belefáradt.

A telefon csipogott egyet, teljesen feltelt.

Eren abban a pillanatban nekiesett. Ezerszer látta, amikor Armin beírta a PIN kódját, azt is, hogyan oldotta fel a jelkódot. A híváslistára ment, és elakadt a lélegzete. Közvetlenül azután, hogy Armin felhívta, valaki mást is tárcsázott. Valakit, akivel utána… többször is beszélgetett. A szívverése azonnal felgyorsult.

Mielőtt bárki megakadályozhatta volna, tárcsázta az ismeretlen számot.

– Halló? – Ismeretlen hang szólt bele, Eren nem bírta tovább türtőztetni magát.

– ARMIN! – kiáltotta. – HOL VAN A BARÁTOM? KI VAGY? MIT TETTETEK VELE?

A vonal túloldaláról néma csend hallatszott.

– Armin! – Eren felcsuklott. – Armin… Kérem… Hol van… Látni akarom… Én csak…

– Eren… – Levi a vállára tette a kezét, a másikkal a készülékért nyújtózott. Eren kihangosította. Úgy dobogott a szíve, hogy azt hitte, nem fogja túlélni.

Percek teltek el… Hosszú, fájdalmas percek.

És akkor…

– Eren?

Armin hangja volt.

ARMIN. HANGJA. VOLT.

Istenem…

Eren lerázta magáról Levi jobbját – úgy kapott a telefon után, mint aki az eszét vesztette.

– Armin! Hol vagy? Jól vagy? Mi történt? Istenem, Armin, én… – Elcsuklott a hangja, rázni kezdte a zokogás. – Hagyd a francba a ghoulokat, már nem érdekel! – kiáltotta a készülékbe, miközben letörölte a könnyét. – Csak látni akarlak…! Kérlek, Armin… Kérlek… Csak látni akarlak… Látni… most azonnal…

De Armin nem válaszolt többet. Hallatszott a kapkodó légzése – mintha őt magát is a sírás fojtogatta volna –, és aztán…

A vonalat bontották.

Eren az öklével az asztalra vágott, a kávé kifröccsent.

– Miért…

Miért?

Nem tehetett róla. Nem érdekelte, hogy mindenki bámulja, nem érdekelte, mennyire szánalmasnak tűnt a remegő látványa.

Felzokogott.

Készült: 2019. 05. 06. – 05. 11.
Megjegyzés: Az igazán szemfülesek szerintem rájöttek, mi ihlette Eren kétségbeesett vallomását Arminnak. ;) (Akik kevésbé, azok a 3. évad alapján rájöhetnek.)
Újra kéne néznem a Tokyo Ghoult – bár tény, hogy a saját világomat szeretném felépíteni a két alap alapján. Ez-az eltérő lesz, az biztos (pedig én azt tényleg szeretem, ha valami kiszámítható).
Armin tehát él és virul, na de a kérdés változatlan: HOL A POKOLBAN VAN?!
Folytatás hamarosan.

2019. október 16., szerda

A Falakon Túli Fiú [Eremin] – 8. felvonás (90+ manga spoiler)

8. felvonás

„amelyben Eren végre szabad lesz”

BAMM-BAMM.

BAMM-BAMM.

Egy idő után meleg vette körül. Karmok markoltak a törzsére, kiemelték a forró nedvességből, megrázták egy kicsit a levegőben, hogy magához térjen. Mikor megtörtént, csapzottan, nyáltól cuppogva riadt fel; tetőtől talpig átázottnak érezte magát. A teste füstölgött, a végtagjai lassan nőttek csupán vissza.

A neve lüktetett az elméjében.

Eren.

A fülében visszhangzott még Mikasa sikoltása.

Kinyitotta a szemét, és Galliard torz óriásának arcába bámult.

Oh. – Csak ennyi szaladt ki a száján, aztán felköhögött, Galliard meg a saját nyálának keverékét köpte a levegőbe. Galliard. Tényleg Galliard jött el érte. Galliard… vagyis… – Porco… Köszönöm – suttogta karcos hangon. Igazából maga sem tudta megmondani, hogy mit köszönt meg. Talán azt, hogy Porco nem ölte meg azonnal, és vette el tőle az erejét. Persze, lehetségesnek tartotta, hogy Marley ezt az utasítást adta neki. A Támadó Pörölyét élve kellett megszerezni, hogy aztán egy másik kiváló harcosnak adhassák az erejét. Erenre élve volt szükségük, ezért Porco… nem falta fel. Lehet, hogy mindvégig erről volt szó, nem pedig a barátai jóindulatáról.

Ha pedig így van, akkor…

Nem jutott a gondolatmenet végére: akkor Galliard egy lendülettel kitépte magát az óriásából.

– Idióta – vigyorgott rá sötéten izzó szemével. – Akkora egy idióta vagy, Jaeger. – A vigyor keserű mosollyá torzult. Gerince gyakorlatilag eggyé vált az óriása testével – vörös volt és eleven hús, csigolyáról csigolyára nyomon lehetett követni az összekapcsolódásukat, ami mindig is elborzasztotta Erent. Barátja nyirkos, szőke hajában egy-egy szálat vörösbe vont a lemenő nap fénye. Kísértetiesen hasonlított most a bátyjára, Marcelre, akiről Eren csak fényképet látott, de akinek elvesztését Liberio titokban gyászolta meg.

Idióta?

Eren agya lassan dolgozta fel az információt.

Galliard…

Galliard nem haragszik? Galliard nem tekinti árulónak? Azért nem ölte meg, mert… még mindig…

Amire gondolt, egyenesen szürreális elképzelésnek tetszett, mégis valónak bizonyult. Galliard ráemelte a tekintetét, sütött belőle az őszinteség. Mikor megszólalt, a hangja halkan szólt, legalább annyira rekedten, mint Erennek, a szavak pedig akadozva törtek fel belőle, de nem számítottak.

– Hogy is képzeled… Hogy gondolod, hogy… meg tudnálak ölni… hidegvérrel… Miféle barátok lennénk akkor…

Barátok lennénk? – Eren mohón kérdezett, a szíve hangosan dörömbölt a mellkasában. Abbahagyta a ficánkolást Galliard szorításában, sőt az óriás keze is megdermedt a levegőben. Most tudott volna a legkönnyebben kicsusszanni, mégsem tette meg. Galliard az igazat mondta, a színtiszta igazat, nem azt, amit Marley gondosan a szájába rágott (ha egyáltalán kapott ilyen utasítást).

BAMM-BAMM.

BAMM-BAMM.

BAMM-BAMM, hallatszottak a döngő léptek, a Páncélos Óriás – benne Reinerral, a másik jómadárral – magabiztosan haladt előre; amerre csak járt, pusztítást hozott magával. Messze a távolban léghajó várt rájuk, Marley csapatai addig gőzerővel támadták a fővárost. Miféle terve volt a kormánynak? Mit akart vele tenni? Mégis miért…

Galliard felhorkant. Szemlátomást bosszantotta Eren értetlenkedése.

– Ne legyél már ennyire idióta.

Ne?

Eren alig bírta lenyelni a gombócot a torkában.

– Azok után… – motyogta. – Azok után, amiket tettem… Én…

Zeke vett rá? – Galliard hangja megremegett a haragtól, most már nem rekedtség szólt belőle. Vonásai még inkább eltorzultak, és így mintha még inkább eggyé vált volna a Marcangolóval. Ami a szemét illette, az konkrétan parázslott. Eren utoljára akkor látott benne ilyen fényt felcsillanni, amikor megtudták, hogy Reiner, Bertolt és Annie elvesztették Marcelt útközben a Mária fal felé. Akkor Galliarddal nem lehetett bírni: villámgyorsan Reinernak esett, az ingére markolt, és a magasba emelte az öklét. Ha Eren nem kapta volna el félúton a csuklóját, talán be is húzott volna a pórul járt fiúnak.

És most ugyanolyan dühös – jutott el a tudatáig. Dühös… de nem rám. Azt hiszi, hogy…

– Porco…

– Az az áruló rohadék! – szisszent fel a fiú. – Ő a felelős mindenért, igaz?

– Porco… – Eren csupán csendesen motyogott, mást nem tehetett. Mit is kellett volna válaszolnia? Ha igennel felel, végleg elvágja a lehetőséget, hogy Zeke-et visszafogadják. Nem mintha Zeke valaha is tervezett volna visszatérni az óceán másik oldalára… Azok után, amiket elárult magáról… Azok után, ahogyan valójában az életét élte. Zeke minden egyes nappal egyre közelebb került a szabadsághoz, ami után mindig is vágyott. Hogy kilépjen a szerepéből, elvágja magát az ellenségtől, és Eldia igazi újjáépítőjének nevezhesse magát büszkén és bátran, nem a háttérből munkálkodva.

De ha nemmel felelek – hajtotta le a fejét –, azzal nemcsak saját magamat, hanem a nagyszüleinket is veszélybe sodrom. Rájuk miért nem gondoltál, Zeke? Őket… miért nem hozhattuk magunkkal, ha már az ördögök lakta szigetre menekültünk? Mit gondolsz, mit tesz majd velük Marley? Azt hiszed… csak úgy elnézik az árulásunkat?

– Porco… – A fiú neve nyüszítésként tört fel belőle. – Kérlek, én…

– Ennyit arról, hogy Galliard? – Galliard mosolya végre újra őszintébb lett, kevésbé gyilkos. A fény a szeméből kihunyt, visszatért a megszokott csillogás. – Istenem, Eren, alaposan benne vagy a pácban. Mondhatni, semmi sem úgy alakult, ahogy terveztük. Mondhatni, a saját önző fejünk után mentünk, mert ennyire csípünk, te rohadék.

Oh.

Oh!

Eren levegő után kapkodott, ahogy végre-valahára megértette. Kitágult a szeme, elnyílt az ajka.

– A támadás… Marley…

– Az ellenségének tart – sóhajtotta Galliard. – Amit Zeke-kel tettetek, arra nincs bocsánat.

Aha. De akkor…

– Akkor most… elviszel, hogy megöljenek?

Galliard azonban újfent meglepetést okozott, ugyanis a fejét ingatta.

– Hova gondolsz? – szörnyülködött. – Azt hiszed, azért mentünk el ennyire messzire, hogy aztán végignézzem, amint valamelyik harcos-jelölt felfal? Milyen barátnak nézel te engem, Eren? Hát ezt a bizalmatlanságot érdemlem? – sopánkodott megjátszott felháborodással az arcán. A vigyort nem lehetett lekaparni az arcáról.

– De hát…

Galliard rábámult, most róla sütött az értetlenség.

Barátok vagyunk, nem?

Eren nyelt egyet. Nedvesnek érezte az arcát, valami áruló mód csípte a szeme sarkát. Barátok?

Igen – suttogta. – Barátok vagyunk… Porco… – mire Galliard látványosan fellélegzett; vigyora kiszélesedett. Néhány másodpercig egymást tanulmányozták, aztán Galliard megacélozta a tekintetét, sötét fény villant fel benne. A vigyorból mosoly lett, furcsa és legalább olyan sötét, mint a pillantása. Semmi jót nem ígért Paradis számára.

– Akkor szépen hagyd a barátaidnak, hogy kihúzzanak a bajból, jó?

– Porco, mégis mire készültök?

Ó, Eren. – Galliard sötéten mosolygott. – Tudod te azt jól… – És ahogy újból eggyé vált az óriásával, Eren gerince mentén jeges borzongás szaladt végig. Nem is olyan távolból különös, suhanó hang hallatszott; a levegőben felszerelést viselő, szigeti ördögök jelentek meg, egytől egyig a Felderítő Egység uniformisát viselték. Egyenesen feléjük tartottak, és Eren szíve jó pár dobbanást kihagyott, amikor kiszúrta közöttük Armint.

Ez így nagyon nem lesz jó! – ijedt meg.

– Zeke-nek van egy terve – magyarázta sietve Galliardnak. Az óriás szorítása a teste körül felerősödött; úgy szorította, mintha az élete múlt volna rajta. Eren számára megbizonyosodott, hogy semmi esetre sem fogja elereszteni, még akkor sem, ha megkísérlik erőszakkal rákényszeríteni. – Egy terv, amivel véget vethetünk az óriások korszakának. Amivel elhozhatjuk a békét… és felszabadíthatjuk a világot – hadarta. – Fogságban tartják egy helyen, amit úgy hívnak, a „hatalmas fák erdeje”. Levi hadnagy, aki a legendás Ackerman klán tagja, ő felügyeli. Azt hiszem… van köztük valami – tette hozzá sután, annyira halkan, hogy szinte már remélte, hogy Galliard nem hallotta meg. A karmok felsértették, Galliard kristálytisztán hallott minden szót. Valószínűleg most már még jobban értette Zeke árulását, és azt, hogy rá semmi esetre sem számíthat többé a kormány. Jó volt ez nekik? Így, hogy a harcosok akcióztak?
Porco… – Eren a saját hangjából is kihallotta a vegytiszta kétségbeesést. – Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom… hol a helyem. Azt sem tudom… hogy ki vagyok valójában – szorította össze a szemét. Eren vagyok? Kruger vagyok? Támadó vagyok?

A valódi vágyaikról sosem mertek beszélni, amíg az óceán túloldalán tartózkodtak. A kormánynak mindenhol volt füle, egyetlen rossz szó is a családjuk életébe kerülhetett volna. A hallgatás azonban nem mindig jelentette azt, hogy nem sejtették egymásról, hogy mi után vágyakoznak. Zeke, aki idősebb és tapasztaltabb volt náluk, gyakran félrevonult, hagyta, hogy „a fiatalok kiéljék magukat”, ahogyan ő fogalmazott, és olyankor Eren, Galliard és Pieck szorosan egymás mellett üldögélve bámulták a csillagpettyezte égboltot, gyönyörködtek a hold fényében. Olyankor egy-egy pillantás, egy-egy érintés sok mindenről árulkodott. Pieck vágyódó sóhaja, Galliard bosszús fintora…

Eren olyankor tehetetlennek érezte magát. Tehetetlennek, amiért hiába tettek meg annyi mindent a szülőföldjükért, valójában semmit sem tettek. Az eldiaiak ugyanúgy internáló táborokban sínylődtek, ugyanúgy nem szerethettek szabadon, ugyanúgy nem élvezhették a szabadságot, mint évtizedekkel korábban. Kétezer éve tartott a rémálom, nem lehetett belőle felébredni.

– Én… Nem akarom, hogy egymás ellen harcoljatok, Porco. Nem akarom, hogy bántsátok őket… Én… mindkettőtöket egyformán akarlak. Mindketten a barátaim vagytok – fordította a fejét Armin felé. – Szeretlek titeket. És azt hiszem, nekem most már sehol sincs helyem… – mosolyodott el keserűen. – Mikasának igaza volt, amikor azt mondta, hogy sem Marley, sem Paradis nem fog visszafogadni, ha ellenük szegülök… Hova akartok vinni? Hogy tudtok akkor megmente… Ah! – A mondat fájdalmas nyögésbe fulladt, Galliard jó erősen megszorította. Konkrétan majdnem kiszorította belőle a levegőt. – Értettem, haver, értettem – köhögte. – Befogom a pofámat… Ah, basszus… Porco… Bízom benned.

Csak ennyi kellett.

A léghajó lassan siklott előre – sokkal lassabban, mint ahogy a felderítők feléjük suhantak –, Eren furcsamód nem érzett félelmet. A tekintete összefonódott Arminéval; a szőke fiú arcán eltökéltséget látott, nem elvakult dühöt. Armin megértette volna? Tudta, milyen nehéz számára meghozni ezt a döntést? Átlátott volna a harcosok tervén?

A felderítők szétváltak, minden irányból próbálták őket támadni, és Armin valamit süvöltött, talán éppen azt, hogy „A lándzsákat ne!”, amit Eren nem tudott hova tenni, majd Reiner hirtelen sprintelni kezdett, Galliard pedig… Galliard elrugaszkodott, és Erennel a markában lebuckázott Reiner hátáról. Lövések dördültek el – a távolban Pieck hatalmas óriástestét páncél borította, a Páncélos Egység tagjai elszántak tüzeltek a felderítők felé. Jóformán a teljes káosz elevenedett meg, és még alig jutottak messzire a fővárostól.

Galliard hiába védte őt, keményen csapódtak a földnek, Eren lehorzsolta mindkét karjáról a bőrét. Összeszorított foggal tűrte a fájdalmat, a szeme így is könnybe lábadt. Remegve, port köhögve és köpve fel, tapogatózott Galliard után, és amikor a fiú óriása megmozdult, hálát rebegve kapaszkodott belé.

A léghajó előremozdult, az ajtaja felnyílt, háló lógott le belőle. Apró alak bámult le, nyakában a sál fekete volt.

Eren felcsuklott, annyira meglepődött. Az asszony Kiyomi Azumabito volt, Hizuru nációjának nagykövete, és ahelyett, hogy Paradis oldalán csatlakozott volna be, segítő kezet nyújtott Erennek, tisztában vele, hogy ezzel Marley és Paradis szemében is nyílt árulást követ el. Ez volt Galliard nagy terve. Vagyis… Eren barátainak nagy terve.

Galliard kitépte magát az óriásából.

– Ejha! – füttyentett elégedetten. – A legjobbkor, Kiyomi asszonyság!

– H-hogyan? Hogy vettétek rá, hogy…

– Még kérded? – fordult felé Galliard. – Kiköpött úgy nézel ki, mint a gyerekkori haverja, az a Kruger nevű pasas! Naná, hogy segíteni akart!

– Kruger? – kerekedett el Eren szeme. Eren Kruger? – Kiyomi asszonyság és Kruger…

– Gyerekkori barátok – rántotta meg a vállát Galliard –, de ez most mindegy. Mire vársz, Eren, tapsra? Kapaszkodj már abba a hálóba, és mássz fel! Nem érünk rá naphosszat a porban ücsörögni! Ha nem vetted volna észre, alaposan magunkra haragítottunk mindenkit!

– D-de!

– Csökkent agyú, menj már! – üvöltött rá, mire Eren kinyúlt. Pokolian fájt, de nem tudhatta, mikor lesz szüksége az óriására, ezért nem foglalkozott a regenerálódással. Mielőtt Galliard újból elordíthatta volna magát, megragadta a hálót, és sikerült magát annyira talpra küzdenie, hogy elkezdjen felfelé mászni. A hátában érezte a felderítők – köztük Armin – tekintetét. Vajon mi járhatott a fejükben? Végleg árulónak könyvelték? Vajon Armin… Vajon Mikasa…

Most nem szabad rájuk gondolnom – emlékeztette magát. A trónteremben történtek után… Ezek után… Gyerünk, mássz! Porcónak igaza van, most nem érünk rá másra! Nem rágódhatok ostobaságokon! Ráérek velük… később is foglalkozni.

A hálóba kapaszkodott, felfelé lökte a testét. Golyózápor zúdult felé, tisztán hallotta Armin kétségbeesett üvöltését. Azt kiabálta teli torokból, hogy ne tüzeljenek, de a katonák rá sem hederítettek. A puskaportól terhes levegőben Eren csak felfelé vezető utat látta, Kiyomi mandulavágású szemét, a fekete sálat, amibe a vékony, csontos ujjait tűzte; a viszontlátás örömét az arcán.

– Hála az égnek! – suttogta megkönnyebbülten, mikor Eren már a léghajó padlóját érintette. A kezét nyújtotta segítségéről, arcát könnyek maszkírozták. – Ó, Eren! Végre biztonságban vagy! – és megragadta a fiú jobbját, beljebb húzta. Meglepő erő szorult piciny, gyöngének tűnő testébe, Eren nem titkolta, mennyire meglepődött rajta. A döbbenetét csak fokozta, hogy Kiyomi ezek után talpra állította, majd jó szorosan a karjába vonta. Érezte az asszony remegését, és valamiért ő maga is remegni kezdett. Mi volt ez az érzés? Mi volt ez a különös valami, ami elfogta, miközben egymásba fogóztak?

– Ms. Azumabito, én…

– Ssss, Eren – szólt az asszony. – Különben is… A nevem Kiyomi, de te ezt pontosan tudod.

Tudta volna?

Kiyomi elhúzódott tőle.

– Látom, a barátaid is érkeznek – mondta, s a fejével a testőrei felé biccentett. – Segítsék fel őket.

– De miért? Hogyan? – Eren összefüggéstelenül motyogott. – Most mi lesz?

– Hm. – Kiyomi az ajka elé emelte a kezét, elfojtott egy halk kuncogást. – Vajon mi lesz? – tűnődött félhangosan. – Szépen hazaviszlek.

– Úgy érti, hogy…

Hizurúba viszlek – jelentette ki az asszony. – Az a hely az otthonod, Eren.

– Nekem nincs otthonom – felelte erre csendesen. – Én sehová sem tartozom, Kiyomi asszonyság.

Kiyomi meglepetten vonta fel a szemöldökét. Végül mosolyra húzta az ajkát.

– Akkor mi lenne, ha keresnél egy helyet, ahová tartoznál? – kérdezte kedvesen. – Ha nincs, akkor majd lesz. Remélem, hogy Hizurúban otthon fogod magadat érezni, Eren. Egykor… ugyanúgy közénk tartoztál, ahogyan Paradis és Liberio esetében. Fogalmad sincs rá, mennyire vártunk már rád. Mennyire látni akartunk… Annyi év telt el. – Elcsuklott a hangja, reszketett. – Megfogadtuk, Eren, emlékszel?

Emlékezett volna?

Később találkozunk… Eren.

Nagyon is emlékezett.

Az ajkába harapott, utána megnedvesítette.

– Kiyomi… – suttogta, mire az asszony rámosolygott.

– Helyezd magad kényelembe! Ha szeretnéd… – Kissé tétovázott. – Akár beszélgethetünk is.

– Egy kicsit… lepihennék.

– Ó, hát hogyne, drágám, hogyne. Pihenj csak.

Galliard és Pieck éppen akkor kapaszkodtak fel a léghajóra – Kiyomi testőrei alaposan megkönnyítették a feljutásukat. Őket kisvártatva Reiner követte – megfejthetetlen volt az arca, legfőképpen a tekintete. Eren addigra úgy érezte, minden erő kiszállt a lábából. Barátai is kimerültnek tűntek, Pieck karja még mindig füstölgött egy kicsit; gubancos, sötét haja pedig még ziláltabban omlott a hátára, ingerülten fogta össze lófarokba. Kemény csatát vívtak, a Felderítő Egység csak azért nem érte utol őket, mert Kiyomi a rendelkezésükre bocsátotta a léghajót. Ha Hizuru nem nyújtott volna menedéket, valószínűleg másképp végződött volna, pláne, ha Eren arra az elszántságra gondolt, ami Armin szemében lobogott. És akkor Mikasa még csak eszébe sem jutott.

Ki fognak nyírni! – nyögött fel. Mindennek vége.

A vágy, hogy velük legyen, a vágy, hogy a régi és az új barátaival is együtt legyen, egyenesen az őrületbe kergette. A halántékára szorította a kezét, elképesztő fejfájás gyötörte. Összeszorította a szemét, és egészen addig nem nyitotta ki, amíg meg nem érezte a csuklóján Reiner erős ujjait.

Eren – hallotta a mély hangját. – Örülök, hogy nem esett komoly bajod.

– Ja – vigyorgott Galliard. – Remekül időzítettünk.

– Hála nekem – szúrta oda Pieck.

– Nos, igen – ismerte el. – Ahogy az persze tőled várható volt, drágám.

Eren szédülve nézett végig rajtuk. Valamennyi barátja szélesen mosolygott, boldognak és megkönnyebbültnek látszott. Nem tekintették árulónak, nem kiáltották ki Liberio mészárosának, nem próbálták meg erőszakkal elvenni tőle az óriását. A barátai a barátai maradtak, még azok után is, hogy ő cserbenhagyta őket. Miért?

– Srácok, én…

Reiner átvetette a karját a vállán.

– Nehogy most itasd az egereket! – szólt rá.

– De… Ti most…

Marley árulóivá váltatok miattam?

– Annyit lovagol ezen a témán! – sóhajtotta Galliard. – Majdnem otthagytuk a fogunkat, mert nem bírta felfogni, hogy ejtenie kéne!

– Mindig is ilyen volt – vonta meg a vállát Pieck. – Van, amin nem lehet segíteni.

– Pihenj le, Eren. – Ezt már Reiner mondta, a karját még mindig átvetve tartotta Eren vállán. A testvéries ölelés Zeke-et juttatta az eszébe, az aggodalom szikrája így még inkább fellobbant benne. Zeke valahol a hatalmas fák erdejében lehetett. Zeke-nek volt egy terve. Zeke-et meg kellett találni. De ha Zeke-et megtalálják, akkor Levi hadnaggyal kell szembenézniük. Paradis szigetének legerősebb katonájával. Egy legendás szörnyeteggel az Ackerman klánból.

– Srácok…

– Ami engem illet… – Pieck éles, mindentudó tekintete Erenre siklott. – Sosem bíztam a kormányban. Ezt tekinthetjük akár árulásnak is, hiszen egy ilyen kijelentésért az óceán túloldalán annyi lenne, nemcsak nekem, hanem a családom többi tagjának is. De akkor is kimondom: sosem bíztam bennük. Az óriások korszaka lehanyatlóban. Amíg a hasznukra vagyunk, addig el-eléldegélhetünk az internáló táborokban, de eljön az a nap, amikor feleslegessé fogunk válni. Amikor a létezésünk csupán egy kellemetlen nyűg. Láthattuk, hogy a Slava erődnél is már olyan fegyverekkel támadtak, amik komoly károkat tudnak okozni az óriásainkban. Páncéltörő golyók, azok az ágyúk, a vonat, gyakorlatilag mind arra lettek föltalálva, hogy végezzenek velünk. Kérdem én, mihez kezdünk akkor, ha már félre akarnak dobni minket? Hajoljunk meg előttük, legyünk tisztességes marleyi emberek, és fogadjuk el, hogy a biztos halálba küldenek minket? Vagy tegyünk valamit?

Erennek még a lélegzete is elakadt. Tágra nyílt szemmel hallgatta végig a lány monológját, a szíve hangosan dörömbölt a mellkasában. Pieck sosem beszélt még ennyire őszintén. Igazából egyikük sem beszélhetett még ennyire őszintén és nyíltan, mert Liberióban a falnak is füle volt. Akár a legjobb barátod is lehetett a legnagyobb ellenséged; a családjuk védelme érdekében az emberek bármire hajlandóak voltak. A léghajón azonban, ahol Hizuru oltalma alatt álltak valamennyien, bármit megtehettek, bármit kimondhattak. Hizuru többé semmitől sem félt. Hizuru… erőt érzett most, hogy visszakapta Erent. (És Erennel együtt szert tett Marley összes óriására.)

– Ha mind elpártolunk, a kormánynak befellegzett.

– Ha mind elpártolunk, a családjainknak annyi.

Pieck erre titokzatosan elmosolyodott.

– Ne gondold, hogy csak ölbe tett kézzel ültünk. Mindent alaposan megszerveztünk, igaz, Ms. Azumabito? – sandított hátra a keleti hölgyre. Kiyomi bólintott.

– Senkit sem hagyunk hátra – jelentette ki. – Marley megkapja a maga leckéjét.

– És mindezt azért, mert úgy érzik, most már képesek szembeszállni miattam.

– Valahogy úgy, ahogy mondod, Eren.

– Ne parázz már annyit! – vágta hátba Galliard. – Ha azt mondjuk, hogy tudjuk, mit vállaltunk, meg hogy nincs mitől aggódnod, akkor bízzál már bennünk. Minden okunk meglenne rá, hogy ne bízzunk benned… mégis megtettük. Cserébe mi is ugyanezt kérjük. Egyszer az életben ne görcsölj rá ezekre a dolgokra. Most már nem „Grisha fia” vagy. Most már csak Eren vagy. A barátunk – tette még hozzá.

Erennek elszorult a torka.

– Porco… – lehelte, mire Galliard rámosolygott.

– Most már csak Eren vagy – ismételte.

Reiner ekkor szólalt meg:

– Ó, szerintem nem is erről van szó igazán.

Galliard homloka ráncba szaladt, míg Eren és Pieck értetlenül fordultak felé.

– Hogy érted?

Reiner megszorította Eren vállát.

– Most már elérted, amit akartál, Eren – mondta neki lágyan.

– Amit akartam?

– Most már sehová sem tartozol, nem? Keresed az otthonodat, keresel valamit, amibe kapaszkodhatsz. Most már megteheted, nincs senki, aki visszafogjon. Nem kell félned, hogy Marley az apádhoz hasonlóan árulót lát benned, és attól sem kell félned, hogy Paradis nem fektet beléd kellő bizalmat. Mondhatni, hogy…

Szabad vagyok.

Eren a saját ingében találta meg a fogadkozót: az anyagba markolt, ott, ahol a szívének dobogását is érezhette. Durr-durr, szólt hangosan, durr-durr, és közben úgy érezte magát, mintha egy mázsás súly gördült volna le a válláról. Mintha minden megváltozott volna, mintha a talaj, ami mindaddig kicsúszott volna a lába alól, újra visszakerült. Hirtelen minden más lett, minden emlék tisztább és elevenebb, maga a valóság élesebb és igazibb.

Könnyek csorogtak le az arcán, de nem tűnt fel neki. Rázkódni kezdett a válla, mire Reiner bátorítóbban szorította, és valamikor ott találta magát a barátaival körülvéve, kicsivel tőle messze Kiyomi mosolygott szelíden a maga örömkönnyeivel a szemében – a léghajó pedig lassan siklott előre, haladt Hizuru felé, haladt egy új remény felé.

Végre-valahára Eren úgy érezte, tényleg szabad lett.

Megjegyzés: Szóval… Az újraírt változatban nem gyorsultak fel annyira az események, így eljutunk Hizurúba, és így az Eremin szál még csak nagyon halovány. A következő fejezetben tervezek már ezt meg azt vele kapcsolatban, illetve Zeke is előtérbe fog kerülni, mert amúgy eredetileg kevesebb szó esett volna róla is.
(Talán egyszer amúgy írok egy olyan verziót is, amiben Galliard meg Pieck nem fogadja olyan könnyedén, hogy Eren nem felejti csak úgy el Mikasát és Armint. Talán – de nem ebben a történetben lesz ilyen, az egyszer biztos.)
Folytatás remélhetőleg hamarosan.