Szabadság
Szárnyai
14. felvonás
Tartalom: Eren megtudja az igazságot.
Páros: Levi/Eren; mellékszálon/említés szintjén: Mikasa/Annie, Jean/Armin,
Sasha/Connie
Megjegyzés:
Mondanám,
hogy kemény manga spoiler… de csak elhúzódott ez a sztori odáig, hogy a 3. évad
ismeretében már érthető egy-két történés. :D
(Igen, érkezik
Zeke és Dina, + Grisha szörnyű tette és annak oka.)
Extrán hosszú,
friss és ropogós…
Jó
olvasást kívánok! ^^
Eren zárolta a
telefonja képernyőjét, majd félredobta a készüléket. Az elmúlt másfél napban
más se csinált, csak Dina Fritz mosolygós képét bámulta, amit Armin küldött át
neki, de azon kívül, hogy semmit se értett, és csak még jobban fájni kezdett a
feje, nem jutott előrébb. A rejtélyes üzenetek és hívások megszaporodtak. Többé
nem érdekelte, hogy Levinak tetszik vagy nem tetszik, igenis felvette a
telefont, ha csörgött, beleszólt, és amikor senki sem válaszolt, dühösen
rákiabált az illetőre, hogy fejezze be a zaklatását, vagy feljelenti. Komolyan
gondolta minden egyes fenyegetését, a titokzatos hívó szemlátomást azonban
bizakodott.
Tényleg nem
értette magát, hogy miért nem váltotta be az annyit ígérgetett fenyegetéseket.
– Talán azt
kellett volna tennem… – dörmögte, miközben kortyolt egyet a kávéjából.
Viccesnek találta, hogy egy teázóban görcsösen ragaszkodott a reggeli
kávéjához, de soha nem mondott volna le róla, bármilyen ízletes is a Szabadság Szárnyaiban felszolgált tea.
Szerencsére Levi nem csinált belőle problémát; amilyen precizitással készítette
a vendégek teáját, ugyanolyan nagy gondot fordított Eren kávéjára is, nem
mellesleg, bátorkodott megjegyezni, mennyire káros az egészségére, de Eren
ilyenkor csak megrántotta a vállát. Középiskolás korában szokott rá a kávéra, a
teákat viszont gyerekkorától fogva nem szerette.
Vicces
az élet – gondolta –, amiért
pont veled sodort össze, Levi.
A férfi a pultban
tevékenykedett, fél szemét mindig rajta tartotta. Nem költöztek össze, viszont
Eren lassan több időt töltött a Szabadság
Szárnyaiban és Levi lakásán, mint a saját otthonában, Arminnal és Jeannal
(mert az a lóarcú gyökér is rendszeresen a nappalijukban lopta a napot, hogy
tényleg semmi haszna ne legyen). Fejcsóválva gondolt erre, egyáltalán nem
bánta, amiért így alakultak a dolgok. Nem érezte azt, hogy elkapkodták volna,
felnőtt volt, ahogyan Levi is, végig tudta gondolni, hogy mit akar… márpedig ő
azt az életet akarta, amit Levi nyújtott számára, efelől most már teljességgel
megbizonyosodott. Szerette a kapcsolatuk dinamikáját, a férfi száraz humorát –
mert kár lett volna tagadni, hogy olyat is tartogatott a tarsolyában –, a
meghitt pillanatokat, amikor levetkőzte hideg álarcát és mutatott abból,
amilyen valójában volt. Mindent szeretett, ami vele volt kapcsolatos.
Halkan
felsóhajtott – az utolsó korty kávé különös mód megkeseredett a szájában. Nem
Levinak tulajdonította, sokkal inkább az elmúlt hetek feszültségének.
Valahányszor megrezgett a telefonja, görcsbe rándult a gyomra, hogy egy újabb
rejtélyes, megmagyarázhatatlan üzenetet fog kapni… vagy egy újabb képet. Ki
volt ez a zaklató? Honnan ismerte Dinát? Nem lett volna szabad ismernie…
Dináról kevesen
tudtak, sokáig Eren sem hallott felőle. Gyerekkorukban Armin nem szeretett
mesélni a családjáról. A nagyapja nevelte fel, az öreg Arlert úr gondoskodott
Erenről és Mikasáról is, miután Eren édesanyja meghalt, Grisha pedig
felszívódott. Emlékezett, az anyja temetését követően odaállt Armin elé, és
mélyen a szemébe nézett:
– Most már én is
árva vagyok – mondta halkan, mire Armin átölelte.
– De nem vagy
egyedül… Amíg együtt vagyunk, nem lehetünk egyedül – szorította meg a kezét,
majd szélesebbre tárta a karját, így Mikasa is hozzájuk tudott csapódni. Eren
azt se felejtette el, hogy aznap mindhárman reszkettek egy kicsit. Hideg volt,
mégsem a hidegtől, mert a jeges érzést kellemes meleg váltotta fel, amelyet a
szoros ölelések nyújtott számukra.
– Menjünk haza,
gyerekek – hívta őket Mr. Arlert. – Hamarosan esni fog…
Eren aznap
szeretett volna megfürdeni az esőben, végül mégis eleget tett Armin nagyapja
kérésének. Az idős férfi arra a rövid időre, amíg velük volt, az ő nagyapjává
is vált. Miután hosszan tartó betegeskedést követően végleg elaludt, ugyanúgy
gyászolta, mint Armin – a sírás mindannyiuk torkát fojtogatta –, amikor pedig
megtalálták a családi képeket… Armin sokáig kuporgott a földön, rázta a sírás,
miközben az édesanyjáról készült fotót szorongatta.
A kép hátuljára
valaki gyöngybetűkkel a következőket írta: Fritz-lányok,
mellé napra pontosan a dátumot is, amikor lencsevégre kapták őket. Armin
édesanyját… és azt a másik lányt, akit úgy hívtak, Dina.
– A nagynénéd? –
ráncolta a homlokát Eren.
Armin megvonta a
vállát.
– Nem tudom –
felelte. – Valamiféle rokon, azt hiszem.
– Fritz – simított
végig a képen Eren; tűnődve nézte a nevet. – Vajon honnan olyan ismerős?
– Nem tudom. –
Armin fáradt sóhajjal felelt; csupán ismételni tudta magát. – Nagyapa ritkán
mesélt anya családjáról. Hiába kérdezgettem, mindig azt mondta, hogy anya jobb’
szeretett hallgatni, mintsem a múltjáról beszélni. A családi fotóalbumaink is
inkább apa családjának a képeivel teltek meg… Láthatjátok, anyáról alig találni
valamit.
Később, a sokadik
nyomozást követően, a kamaszéveiket taposva hallottak újra a titokzatos
lányról. Armin egy könyvesboltban dolgozott diákmunkásként, amikor betévedt
hozzá egy furcsa pasas. Alacsony, különc férfi látszatát keltette, ahogy
hosszan nézelődött a sorok között; szőke haját rövidre nyírta, világos szeméből
sütött a kíváncsiság, mikor odasomfordált a pulthoz, és megszólította Armint:
– Ezt a könyvet én
is szeretem – jegyezte meg vidáman; élénken fénylő pillantása azon a példányon nyugodott,
amit Armin két vásárló között, a pult alatt olvasott, de a nagy kapkodásban az
asztalon felejtett. A nagyapjától örökölt kötet volt, a világ felfedezéséről szólt.
Eren, aki értékes
szabadidejét akkoriban arra használta fel, hogy feltartsa Armint a munkában,
homlokráncolva fürkészte a pasast. Valahonnan nagyon ismerősnek találta, ám
hiába tanakodott, nem tudott rájönni, hogy honnan. Gyanakvóan mérte végig, mert
sosem lehettek elég biztosak abban, hogy miféle zaklatót sodort eléjük az élet,
a férfi azonban csak kedvesen mosolygott és udvariasan társalgott, mintha csak
tudta volna, hogy Eren megfigyeli.
– Te Mr. Arlert
unokája vagy, igaz? – A sokadik udvariassági köröket is lefutották már, mire
végre kibújt a szög a zsákból. A pasas finoman elmosolyodott, mikor Armin
arcára kiült a meglepettség, majd megnedvesítette az ajkát, sóhajtva
elfordította a fejét. – Sejtettem – mormolta. – Hasonlítasz édesanyádra.
– Ismerte az
anyukámat? – döbbent meg Armin. – Ki maga?
– Hm… Egy régi
barát – mosolygott a férfi, miközben lassan a kabátja zsebébe nyúlt. Eren
felkészült a legrosszabbra – a késre, a pisztolyra, bármire, amivel döfni,
szúrni vagy lőni lehet, tehát alkalmas egy fegyveres rablás elkövetésére… de a
férfi csupán a pénztárcáját húzta elő, abból pedig egy kissé viseltesnek tetsző
fényképet. – Tessék – mutatta Armin felé. – Azt hiszem, ezzel meg tudom
nyugtatni a barátodat – sandított Erenre. A fiú a fogát csikorgatva próbált
udvarias vigyort (vicsort) erőltetni az arcára.
Armin keze
remegett, mikor átvette a képet.
– Anya… –
suttogta. Eren odasomfordált hozzá, a háta mögül pillantott le a szőke fiú
kezében tartott fényképre. A pasas nem hazudott, tényleg ismerte Armin édesanyját.
A fényképről hárman mosolyogtak vissza rájuk: az egyik vitathatatlanul Mrs.
Arlert volt, míg a másik az ismeretlen pasi… a harmadik pedig…
– Dina? –
kerekedett el a szeme. – Dina Fritz?
A férfi erre
meghökkent.
– Ismeritek?
– Csak a nevét – válaszolt
Armin sietősen. – A családi fényképek között találtunk rá. A szüleim
kiskoromban haltak meg… Sosem hallottam róla, egészen mostanáig – tette hozzá,
bizonytalanul szemlélve Dina csinos arcát. – Valamiféle rokonom lehet – tippelt
–, nem tudok róla többet. Talán anya… testvére? – ráncolta a homlokát.
– Unokatestvér –
helyesbített a férfi. – Távoli rokon, ráadásul az élet gondoskodott róla, hogy
hosszú időre elszakadjanak egymástól… de édesanyád nagyon szerette Dinát, és
Dina is őt.
– És maga onnan
ismeri őket, hogy…? – szakította félbe Eren élesen.
A férfi megvonta a
vállát.
– Az egyetemről,
természetesen – válaszolta.
– Aha. – Erent
egyáltalán nem győzte meg, ám Armin figyelmeztető tekintetét látva inkább nem
firtatta. Armin nem szerette az ellenségeskedést, és mindig túlaggódott, amikor
Eren vagy Mikasa védelmezően léptek fel vele szemben. Eren felelőtlennek
nevezte ezért, de többnyire tiszteletben tartotta a kérését, és szavak helyett
csupán „megfigyelt”, azzal úgysem
ártott senkinek. – Mit is mondott, hogy hívják? – morogta, miután elbúcsúztak a
férfitől, s csak a szélcsengő halk hangja, illetve a régi, gyűrött kép Armin
kezében emlékeztetett, hogy valaha is ott járt a boltban.
Armin gyengéden
végigsimított a fényképen, majd a táskájába csúsztatta.
– Uri – felelte halkan. – Csak annyit
mondott, hogy Urinak hívják.
– Értem. – Eren
még mindig ingerülten bámulta az ajtót. – Remélem, soha többet nem jön vissza.
Nem bízom benne.
– Te sosem bízol
senkiben, Eren – sóhajtott fel Armin.
–
És milyen jól teszem!
Szerencsére nem
kellett többet aggodalmaskodnia: a látogatást követően Uri egyszer sem fordult
meg a könyvesboltban – mintha letudta volna a kötelességét, hogy beszélt néhány
szót egykori barátja egyetlen gyermekével. Nem vette a szárnyai alá Armint, nem
gondoskodott róla – mintha ennyi elégnek bizonyult ahhoz, hogy tiszta legyen
tőle a lelkiismerete. Eren és Mikasa fellélegezhettek.
Most, hogy az a
rejtélyes valaki, aki egy pillanatra sem hagyta abba az üzenetekkel való
bombázást, annyi év távlatából előhozakodott Dina nevével, akaratlanul is
visszaemlékeztek arra az ominózus találkozóra is. A furcsa férfira a
könyvesboltban, arra, hogy csupán a keresztnevét volt hajlandó elárulni.
– Milyen jó, hogy
nem bíztam benne… – morogta sötéten, a telefonjára sandítva. – Lefogadom, hogy
ő szórakozik velünk. – De ha tényleg ez az Uri szórakozott velük, akkor mit
akart tőle? A könyvesboltban egyedül Armin érdekelte! Eren viselkedése
mulattatta ugyan, ám minden figyelmét egyértelműen Armin kötötte le!
– Kiben nem
bíztál? – huppant le mellé hirtelen Isabel. Sötétvörös haját aznap is két apró
copfban viselte; vidáman játszadozott az egyikkel, miközben kíváncsian
tanulmányozta Eren arcát. Szeleburdi lányként viselkedett, ám nem tudta
teljesen megtéveszteni Erent: akadtak olyan szituációk az életben, amelyek
megkövetelték a komolyságot, és amelynek megfelelően teljesített.
– Senkiben… –
motyogta. – Nem fontos – tette hozzá gyorsan, abban reménykedve, hogy a lány
nem fog többet faggatózni. Levi szerint, ha Isabel egyszer valamit a fejébe
vett, akkor nem lehetett leállítani. – Figyelj, Izzy… Szerintem Levi ki fog
nyírni, ha nem állsz fel nyomban. A hatos asztalnál rendelni akarnak.
– Majd Petra
kiszolgálja őket – vonta meg a vállát a lány, majd az asztalra könyökölt, állát
a tenyerén támasztotta meg. Nem
szabadulsz tőlem egykönnyen, üzente a tekintetével, mire Eren fanyarul
elmosolyodott. Pont ettől tartott.
Semmi kedve nem volt most arról a titokzatos pasasról beszélgetni. Sem Dináról.
Isabel elmondaná Levinak, Levi meg készpénznek venné, és… Eren nem akart
belegondolni, hogy pontosan mit is tenne.
Lehet,
hogy Urinak semmi köze hozzá – gondolta. Ő tényleg csak Armin miatt jött a
könyvesboltba… Ráadásul évekkel ezelőtt! Gyerekek voltunk még! Mégis, ahogy
Isabel a kezére fektette a sajátját, és aggódva őt vizslatta, átjárta a jeges
hideg. Valamit elfelejtettem… – nyelt
egyet, ahogy félrekapta a tekintetét a lányról. Mit felejtettem el? Mire nem emlékszem…? Uri… Urihoz van köze?
Uri…
„– Ha még egy szót ejtünk Uriról… A villámra
döföm a szemecskéjét, Reiss uraság… A villám hegyére, pont ide…!” – villant
az elméjébe hirtelen egy nem is olyan távoli emlék. A Reiss család asztalánál
ültek Historiával, és Kenny Ackerman hangjából vad, gyilkos harag áradt, ahogy
megfenyegette Rodot. Akár a folyékony
higany, borzongott meg az emlékre Eren; a hideg düh egyenesen beléfojtotta
a lélegzetét.
Ha
még egy szót ejtünk Uriról…
Uriról…
– Istenem! –
zihált fel, ujjai görcsösen markoltak az asztal peremébe. Úgy rántotta el magát
Isabeltől, mintha a lány megégette volna, és ahogy felugrott, a kávéscsésze
nagy koppanással gurult le az asztalról. Hogy nem jutott eszébe? Hogy
felejthette el Urit? Véletlen lett volna? Véletlenek nem léteztek!
Hangosan dübörgött
a szíve. A teázóban éles csend lett, mindenki őt nézte.
Levi sietve
megkerülte a pultot, és amikor célba vette, Eren semmi másra nem vágyott, mint
hogy a karjába vesse magát, ám abban a pillanatban megszólalt a telefonja.
Reszketni kezdett, elszorult a torka.
– Eren… – Isabel a
telefon kijelzőjére sandított. Eren tudta, mit lát: az ismeretlen számot. A zaklató számot. Másodpercek töredéke
alatt hozta meg a döntését, és csak remélni merte, hogy nem bántja meg sem a
lányt, sem Levit. Megragadta a telefonját, szabad kezével pedig a táskája után
kapott.
– Ne haragudjatok!
– suttogta, s mielőtt Levi odaért volna, már megiramodott a bejárati ajtó felé.
– Eren! Várj! –
Isabel kiáltását elnyelte a szélcsengő.
Mire feleszmélt,
már a buszmegálló felé futott, kezében az időközben elnémuló telefonját
szorongatva. Mintha lépteket és kiáltásokat hallott volna a háta mögül, valaki
feltépte a Szabadság Szárnyai
ajtaját, de nem törődött vele: befordult az utcasarkon, és a buszmegálló
helyett a sikátorok felé vette az irányt.
Talán
nem ez életem legokosabb döntése… – Egy utolsó
figyelmeztető gondolat, ennyi még eljutott a tudatáig. Vér dobolt a fülében, a
Reiss családnál tett látogatással kapcsolatos emlékek, az apja szörnyűséges
bűnének gondolata egyenesen a torkát fojtogatták, meggátolták, hogy józanul
gondolkodjon. Mintha nem kapott volna levegőt, mégis a mellkasa hevesen
emelkedett és süllyedt.
Addig futott, amíg
már azt sem tudta, hol jár. Nem ismerte az utcát, amerre betévedt, és egy
pillanatra, ahogy nekivetette a hátát az egyik, talán fél évszázaddal korábban
galambszürkére festett ház graffitis falának, elöntötte a pánik. Fényes nappal
is ugyanazt a félelmet érezte, amit esténként, amikor a szeme láttára
elevenedett meg az Alvilág és árasztott el mindent a sötétség Trostban. Ez
Mitrasban sosem fordult volna elő, legalábbis nem a felszínen.
Élesen szívta be a
levegőt, megrebbent a szemhéja.
A telefonját futás
közben némította le, de így is halkan rezgett a kezében. Mostanra teljesen
elgémberedtek az ujjai, annyira görcsösen szorította a készüléket.
– Mi a fene ütött
belém? – suttogta. Mikor lepillantott, nem lepődött meg, hogy több tucat nem
fogadott hívás és dühös SMS várta Levitól; a férfi mindegyik üzenetben
követelte, hogy azonnal mondja meg, hova ment. – Mintha tudnám… – morogta Eren.
– Azt sem tudom, hol vagyok. – Trost viszonylag nagy városnak számított, csak
bizonyos szegleteit ismerte. Az ajkát harapva nézett körbe, de még csak az utca
nevét sem találta meg elsőre. Végül kiszúrt egy táblát, amiről már lekoptak a
betűk. Nagyon nagy segítség volt, nem jutott előrébb.
Feloldotta a
telefonja kijelzőjét – az utolsó üzenet Armintól érkezett.
Eren – írta a fiú –, most hívott Levi! Komolyan kimenekültél a
teázóból? Hol vagy? Nagyon aggódunk! Hívj vissza!
Ugye nem miattam mentél
el? – Isabel SMS-éből sütött az aggodalom.
Ne haragudj, Eren! Nem
akartalak felzaklatni!
Eren mélyebbre
harapott az ajkában, érezte a szájában a meleg vér fémes ízét. A pánik
késztette ösztönös mozgásra, egész testében bizsergett.
– Lehet, hogy csak
tévedés az egész… – mondta magának csendesen. – Lehet, hogy ez az Uri nem az az
Uri, aki ismerte Dinát. Bármi lehetséges… Különben is, az az Uri, aki ismerte
Dinát, nagyon hason… Ó. – A hang, ami
feltört belőle, hitetlen nyögésre emlékeztetett. Uri. Tényleg te vagy az… Istenem, tényleg te vagy az!
Aznap, amikor
találkozott a férfival, nem tudott rájönni, hogy mit talált benne annyira
furcsának. Nézte a képet, amit Arminnak adott, nézte a férfi ismerős-ismeretlen
vonásait – hogy nem jött rá, hogy Uri sokkal több volt, mint aminek állította
magát? Nemcsak egy egyetemi barát, hanem annál sokkal több.
– Uri Reiss –
suttogta. – Historia nagybátyja. – És van
valami köze Dinához is, gondolta. A
rokona lehet. Ha pedig a rokona…
Felnyögött, a
telefonja újból berregni kezdett: Levi még mindig nem adta fel, hogy utolérje.
Elfogta a bűntudat, amiért semmilyen életjelet nem adott magáról (és minden
bizonnyal alaposan ráhozta a frászt a férfira és a teázóban dolgozókra.)
Légyszi,
ne legyél rám dühös! Ne legyél rám ANNYIRA dühös –
pontosított magában, majd egy utolsó sóhajtás kíséretében fogadta a hívást. A
vonal túloldalán egy pillanat erejéig mély csend honolt.
– Halló? – szólt
bele tétován. – Levi, én…
– Hol vagy? –
kérdezte halkan a férfi.
– Nos, ez nagyon
vicces kérdés… – Kényszeredetten nevetett, ahogy a lekopott betűket fixírozta a
táblán, ám sejtette, hogy Levi annyira nem értékelte. – Az a helyzet – vett
mély levegőt –, hogy fogalmam sincs.
–
Eren!
– Ne haragudj…
– Nem haragszom… pedig kellene. – Sötét, morgós hangjába
fáradtság vegyült a vészjósló éllel. – Még mindig nem fogtad fel, mekkora
veszélyben vagy?!
– De, felfogtam.
– Akkor meg?!
– Nézd, én… – Nem tudom, mi ütött belém? Ezt mégsem
válaszolhatta, pedig ez volt a fájdalmas igazság. Reszketve szorította a
füléhez a telefont, de minden egyes eltelt másodperccel érezte, hogy veszít az
erejéből; hogy mindjárt itt a pillanat, amikor le fogja tenni, jóval azelőtt,
hogy Levi megtudná tőle, hogy hol járhat. – Sajnálom – mondta. – Tényleg nagyon
sajnálom, Levi. Tudom, hogy nagyon aggódtok, de… – De eljutott arra a pontra, hogy
megszakítsa a hívást, és ezt Levi is megérezte.
– Eren, várj! Ne
tedd még le!
– Sajnálom… – És
kinyomta.
Tudta, hogy a
férfi nyomban megpróbálja majd visszahívni, ezért gyorsan cselekedett: azelőtt
tárcsázta az ismeretlen számot, hogy Levi újra próbálkozott volna. Már
csöngött, amikor a telefonja jelezte, hogy Levi valóban visszahívta, de már nem
foglalkozott vele. Tiszta szívéből sajnálta, amiért ezt tette vele – szinte
látta maga előtt, ahogy őrjöngött a Szabadság Szárnyaiban; Isabel és Farlan
minden bizonnyal alig tudta csillapítani a haragját. Úgy képzelte, mostanra
Armin és Jean is befutottak, sőt, a kirohanását követően, amíg Levi megpróbálta
újra meg újra utolérni, addig Izzy vagy Farlan valószínűleg a többieket is
riadóztatta. Talán mindenki összegyűlt már a teázóban, és azon tanakodott,
vajon hova mehetett.
Elöntötte a
bűntudat, ám nem hagyhatta, hogy eluralkodjon felette. Nem akart hinni a
fülének, amikor abbamaradt a csörgés, a vonal pedig kattant egyet: fogadták a
hívását. A titokzatos zaklató… felvette a telefont; ez mindeddig egyszer sem
fordult elő, pedig többször próbálkoztak már vele.
Eren lehunyta a
szemét, reszketve engedett a csábításnak: lába felmondta a szolgálatot,
reszketve csúszott le a földre. Hát tényleg megtörtént. Felvették. Végre.
Hideget és
idegességet érzett, gombóc szorította össze a torkát.
A túloldalról
valaki hangosan felzihált.
– Eren… – A nevét
mondta, de úgy, mintha fuldoklott volna. Egy férfi volt, túlontúl ismerős.
Eren nyelt egyet.
– Igen – hallotta
a saját hangját. – Én vagyok az. És maga
mégis kicsoda? – Udvariatlanul kérdezett, Armin leszedte volna érte a fejét, ha
ott lett volna vele. A futó gondolat halvány mosolyt csalt a szája sarkába,
majd megrázta a fejét; most nem gondolhatott Arminra. Ismét felgyorsult a szíve,
a fülében sípoló hang alapján Levi még mindig nem adta fel, hogy felvegye a
telefont; újra meg újra tárcsázta a számát, és Eren szinte látta maga előtt,
ahogy tajtékzik a Szabadság Szárnyaiban, amiért a telefonja foglaltat jelzett.
Kérlek
–
gondolta –, bocsáss meg…
Az ajkára
harapott, mély levegőt vett.
– Ki maga? –
ismételte meg, ezúttal jéghideg haragot sűrítve a hangjába. – Ha nem szólal
meg… – Nem fenyegetett tovább. Mit is tehetett volna? A pancser rendőrökre
bízza az ügyét? Az olyan alakokra, mint Freudenberg, aki azon kívül, hogy oly’
buzgón magyarázta Jeannak, hogy segít, semmihez sem értett? Veszett ügynek
látszott már előre. Nem vágyott nagy igazságtételre, csupán egy kis békére.
Hogy mindenki ebben a rohadt városban hagyja végre békén… Historia családja,
Levi nagybátyja, még az a fura Uri nevű pasas is, már ha tényleg köze van a
történtekhez… és ez az ismeretlen férfi is.
A férfi, aki most halkan ugyan, ám
egyértelműen nevetett rajta.
Eren durván
markolta meg a kezében tartott készüléket.
– Elmehet maga a
pokolba…! – kiáltotta dühösen, és már készült volna, hogy lecsapja, mikor a
vonal túloldaláról aggódó kiáltás harsant:
– Kérlek, várj! –
A nevetés félbemaradt; a férfi hangjából nyilvánvaló páni félelem áradt. – Ne
tedd még le! – kérte, s mintegy könyörgőnek tetszett. Eren értetlenül bámult
maga elé. Ne tegyem le? Mégis miért?
Győzött a
kíváncsiság – akárcsak minden alkalommal, most is könnyedén tiporta porba a
józan eszét:
– Miért? –
kérdezte. – Mit akar tőlem? Mit zaklat folyton? Ismerem magát? – Ismeretlen
volt ugyan, mégis… valahogy furcsán ismerős. Sejtelme sem volt, hogy mikor, nem
tudta, hogyan vagy miért, de valamiért úgy érezte, mintha egyszer, nagyon régen
már találkoztak volna. Talán csak egy röpke pillanatra, talán egy hosszabb időre.
Anélkül, hogy bármit is tudott volna róla, anélkül, hogy bármi értelmet nyert
volna, hitt benne, hogy a férfi nem teljesen ismeretlen számára. És azt is
tudta, hogyha Levi most látta volna, biztosan ostobának titulálta volna.
Ostobának és meggondolatlannak, egy éretlen kölyöknek, aki csak szeretett volna
felnőni, azonban ez még nem sikerült neki.
– Igen – hangzott
a válasz. – Ismersz engem… Eren.
Ahogy kiejtette a
nevét, Eren észrevette, hogy libabőrös lett a karja. A borzongás félelmetes
bizonytalanságot keltett benne, gyötrő aggodalmat és tompa lüktetést a fejében,
amiért bárhogyan is próbálkozott, nem tudta felidézni, hogy hol találkozhatott
a férfival. A hangja alapján… semmire sem emlékezett vele kapcsolatban;
szemlátomást, a mégsem annyira idegen férfi mégsem vette magára.
– Eren – mondta ki újból a nevét. – A
nevem Zeke… és ha eljössz arra a címre, amit most megadok neked, biztos vagyok
benne, hogy meg fogod érteni. Ha meglátsz, már tudni fogod. Azt is, hogy ki
vagyok… és azt is, hogy te ki vagy nekem.
– Hogy én ki
vagyok neked? – Kiszáradt a torka, ahogy elismételte. – Mégis ki a franc lennék
neked?! És mégis…! – És mégis hogy
képzeled, hogy elmegyek egy random címre, amit lediktálsz? Ennyire ostobának
nézel?!, ám valamiért nem akaródzott neki, hogy mindezeket a férfi (ezek
szerint Zeke) fejéhez vágja. – Jól van – szusszantotta. – Jól van. Kérem azt a
címet. – Aztán meglátom, felnyomlak-e a
zsaruknál, tette hozzá magában.
Zeke fölkuncogott.
Talán ő is erre gondolt volna?
Eren őszintén
kételkedett benne. Ez a Zeke legyen bárki is, egyelőre egy őrült zaklató képét
festette le magáról, ami cseppet sem bizonyult bizalomgerjesztőnek. Ezt minden
bizonnyal ő is tudta, mert ahogy elmondta a címet, már sokkal óvatosabban
szólt; hiányzott a pánik, meg az a különös, megmagyarázhatatlan érzés, amely
akkor fogta el, amikor a nevét hallotta a szájából. Zeke ez alkalommal
körültekintően magyarázott, kellő alapossággal világosította fel az útvonalról
a lakásához – mert Eren ezek után biztosra vette, hogy a lakásába invitálta –,
és olybá’ tűnt, mint aki komolyan vette a feladatát: felcsalni magához Erent,
még véletlenül sem mézesmázos szavak kíséretében, hanem merő praktikussággal.
Bedobta a csalit, a kérdés csak az volt, hogy Eren ráharap-e.
Mégis
mit tehetne velem? – húzta fintorra a száját, ahogy kinyomta
a hívást. Szinte látta maga előtt Armint, amint ráförmed:
–
Mondjuk, elkábít és megerőszakol?! Gondolkozz, Eren! Csak a hülye menne fel egy
vadidegen lakására!
Egy másik hang,
amelyben gyanúsan Jean nyerítésére ismert, hasonlóakat vágott a fejéhez:
– Szar duma, hogy ismer! Húzzál szépen vissza
Levihoz, hívd a rendőrséget, és felejtsd el egy életre ezt a Zeke nevű csávót!
Látszik, hogy nem százas! Lehet, hogy egy pszichopata sorozatgyilkos!
– Sőt… – nyögött
fel. – Tutira az. De én mégis…
Megszólalt a
kezében a telefonja.
– Levi… –
sóhajtotta. – Hát persze…
Kinyomta a hívást,
nem olvasta el a több tucat bosszús, sőt egyenesen már gyilkos hangvételű
üzenetet sem, amivel a férfi két hívás között ajándékozta meg. Egyedül az
utolsót látta, mert az közvetlenül azután érkezett, hogy nem fogadta az újabb
csörgetést; abban Levi egyenesen a picsába
küldte el, és más számára ebből az jöhetett le, hogy levette róla a kezét, Eren
azonban könnyedén átlátott a nevetséges színjátékon. Ha nem is kereste többet,
az Levinál sosem azt jelentette, hogy feladta. Levi nem adta fel, még akkor
sem, ha valami a végletekig felbosszantotta. Abban hasonlítottak. Ha valamit a
fejébe vett, akkor csak úgy, mint Eren, addig nem állt meg, míg véghez nem vitte.
– Meg fogsz
találni… nem igaz? – billentette féloldalt a fejét, miközben a szája vágyakozó
félmosolyra kunkorodott. Hirtelen másra sem vágyott, mint hogy a férfi a
karjában tartsa, de Zeke… – Előbb ezt a Zeke-et kell lerendeznem… – mormolta. –
Sajnálom… Remélem, nem fogsz nagyon megölni… Csak egy kicsit.
Csak
egy kicsit – gondolta. Csak egy kicsit bírjam még… és minden meg fog oldódni…
Benyomta a
gombokat.
– Halló? – szólt.
– Egy taxit kérnék…
** * **
A telefonja
térképe szerint legalább fél órát kellett volna kutyagolnia, hogy eljusson a
megadott címhez. Taxival fele annyi időbe sem telt, és a sofőrtől legalább azt
is megtudta, milyen messzire sikerült eltévednie, és mennyire veszélyes helyre
keveredett… Az éjszakák sötétek voltak és hidegek, a város bűnözőivel teltek
meg. Kész mázlija volt, hogy ez alkalommal nem keveredett sokkal nagyobb bajba.
A sofőr örült a
nagy borravalónak, azt is egyből megígérte, hogy – természetesen járó motor
mellett, még több pénzért – megvárja a ház előtt, és ha nem jön vissza egy órán
belül, akkor hívja a rendőrséget. Eren a fogát csikorgatta, de belement az
alkuba, mert elfogadhatónak bizonyult. Bár így a tárcájában alig maradt
valamennyi pénz, nagyobb biztonságban érezte magát, mint a legelső tervének
kifundálásakor. Arra még ő is azt mondta, hogy őrültség.
Zeke nem lakott
puccos helyen, Eren magában lepraterepnek nevezte a környéket. A taxis is azért
kérte meg bőven a várakozás árát, mert nem tartotta annyira biztonságosnak,
hogy fillérekért vigye vásárra a bőrét. A társasház csak azért nem dőlt össze,
mert a Szentlélek egyben tartotta, a lift viszont egyenesen életveszélyesnek
tűnt, így Eren gyalog ment fel a nyolcadik emeletre. Kacskaringós, soha véget
nem érő csigalépcső vezetett fel, annyi lépcső, hogy el sem érte a felét,
amikor már a pokolba kívánta Zeke-et… és átkozta saját magát, amiért már megint
a kíváncsiság hajtotta, ezért nem gondolkodott.
–
Nyolcszázharmincötös szoba… Nyolcszázharmincötös… hol lehet? – kereste a
szobát. – Nyolcszázharmincegy, nyolcszázharminckettő… Áh, ez a kettő pedig…
harminchárom, harmincnégy… – És végül a beugró. Mert a pszichopata gyilkosok,
akik elkábítják és megerőszakolják az áldozataikat, mielőtt megölik,
természetesen ezt sem bízták a véletlenre, és kérték, hogy egy olyan szobában
szállhassanak meg, amit még a falak is kellő alapossággal rejtenek el a
külvilág kíváncsi szeme elől.
Zeke szobája a
beugróban volt, az ajtót résnyire felejtették.
Eren nem
teketóriázott, még csak nem is finomkodott, hogy kopogjon: nemes egyszerűséggel
belökte az ajtót. Odabent sötétségbe borult szoba várt rá, csupán a nappali
felől vibrált valami – gyanúsan a tévé. Könnyű volt azonosítani, hogy melyik
helyiség miként funkcionált: pici előszoba, konyha és nappali egyben, egy fürdő
és egy háló. A nappaliban ócska kanapé és egy fotel, meg egy ősrégi, dobozos tévé – legalább színes, nem
fekete-fehér –; Eren utoljára gyerekkorában látott ilyet.
A fotelben magas,
szőke hajú férfi görnyedt, a tévét nézte. A képernyőjén dundi kisgyerek
kúszott-mászott előre a szőnyegen, miközben egy másik, nagyjából kilenc-tíz év
körüli fiú árgus szemekkel figyelte minden mozdulatát.
Eren felismerte
saját magát: a szerteszét álló, sötétbarna haját, az óceánszínű szemét. A másik
fiút nem ismerte, de szőke volt a haja, a vonásai pedig furcsán ismerősek. Egy
idősebb férfi arca… egy gyermeki arcba préselve.
A fiú… A fiú…
Nem emlékezett a
nevére, de… mégis tudta.
– Hékás, te rosszcsont – szólt nevetve a
fiú. Elkapta Eren gyermeki énjét: a kisfiú éppen a szájába próbálta tömni az
egyik játékát. – A végén még lenyeled nekem! Mit mondjak akkor az anyukádnak?
És apa? – vette el tőle sietve, majd gyorsan a kezébe nyomott inkább egy
plüsst. – Rágd inkább ezt, jó? Ez az enyém volt. Neked adom.
A
plüssmajmomat, kerekedett el Eren szeme meglepetten. Az
egyetlen plüsst, amitől azok után se tudott megszabadulni, hogy elvesztette a
szüleit.
Elszorult a torka.
Az egyetem miatt egy közelebbi lakásban bútorozott össze Mikasával és Arminnal.
Eszébe jutott, hogy a nagy szortírozás során az egyik zsákból előkerült a
plüssmajom, és a lány kíváncsiságból rákérdezett, kitől kapta, de akkor már nem
tudta megmondani. Túl régóta megvolt már, és már nem volt kitől megkérdeznie.
– Megtartjuk? –
kérdezte gyengéden Armin, mire halk igennel felelt.
– Fontos számomra.
– Akkor tegyük
arra a polcra.
– Köszi.
A plüssmajom azóta
ott csücsült azon a bizonyos polcon – nem tette félre, nem dobta ki. Gyakran
akadt meg a szeme, amikor a szekrényhez lépett, hogy öltözködjön: megviselték
az évek, amíg Eren gyerekkori énjének a szolgálatában állt, furcsamód azonban a
hasába valaki egy monogramot varrt.
ZJ
–
idézte föl magában Eren, miközben a tévé képernyőjét bámulta.
Z…
mint…
– Zeke – suttogta
rekedten. – Zeke… Jaeger? –
fordította a tekintetét a fotelben gubbasztó férfira. – Maga… Zeke Jaeger? Köze
van a családomhoz? – mire a férfi fölemelte a fejét.
Erenben bennakadt
a levegő.
Oh…
Hát ezért – gondolta. Istenem…
– Biztos vagyok benne, hogy meg fogod érteni –
jutottak eszébe Zeke szavai. – Ha meglátsz, már tudni fogod. Azt is, hogy ki
vagyok… és azt is, hogy te ki vagy nekem.
Igen, valóban
rájött.
Rájött, de nem
kapott levegőt.
A szájára
szorította a kezét, és hátrálni kezdett, miközben a tévé még mindig vibrált.
Hallotta a saját nevét Zeke szájából – az idősebb Zeke és a fiatalabb Zeke
szájából is –, és a háttérből mintha duruzsolás hallatszott volna; felismerte
az édesapja hangját is. Valakivel – egy másik férfival – beszélgetett éppen.
– Eren nagyon szereti Zeke-et –
állapította meg az ismeretlen férfi.
–
Ez csak természetes – kuncogott föl Grisha –, hiszen testvérek. Biztonságban érzi magát
vele.
–
Testvér, igen – hümmögte a férfi –, de vajon tudni fog róla?
–
Nem tervezem, hogy eltitkoljam.
–
Csak a feleséged előtt?
–
Azért jöttél, hogy kioktass, Uri?
–
Azért jöttem, hogy beszélgessünk az unokatestvéremről. Dináról. – Uri hangja jegesen csengett. – Tudod, a másik fiad anyjáról. Ilyen hamar elfelejtetted volna?
A kijelentést mély
csend követte. Zeke fölkapta a baba Erent, és a mellkasához szorította. A
kamera még mindig vette őket, de mintha az apjuk sípoló hangot hallatott volna.
Talán levegő után kapkodott?
Eren háta a falnak
simult. Remegett.
Egész testében
remegett.
– Zeke – szólt aztán Grisha. – Kapcsold ki a kamerát, fiam… – mire
megszakadt a felvétel. Zeke Jaeger, Eren engedelmes bátyja, akinek Dina Fritz
volt az édesanyja, kikapcsolta a kamerát, és hogy mi történt ezt követően, azt
már nem tudták meg, mert a tévé képernyője elsötétült… És Zeke, az idősebb Zeke
felállt a fotelból. Ha volt is folytatás, Zeke nem játszotta le.
Eren a férfi
arcába bámult. Az apjuk arcába. Az apjuk vonásai köszöntek vissza rá; egy
hirtelenszőke férfi tágra nyílt, könnyfátyolos szempárral a csálé szemüveg
foltos lencséje mögött. Zeke simán kinézett harmincnak, ráadásul a szakáll is
sokat öregített rajta. De Eren attól még a szakáll mögé látott. Látta az apjukat, látta a rokonságot.
Zeke… valóban a testvére volt. A féltestvére, az apja előző
kapcsolatából. És ettől a felfedezéstől csak annyit tudott mondani, hogy „Jézusom…”. Egyre csak ezt nyöszörögte, miközben
reszketve a falnak vetette a hátát, és ahogy a bátyja lassan megindult felé,
hirtelen tudatosult benne az is, hogy csapdába ejtette saját magát: az ajtó
helyett a falhoz préselődött, elvágta magától az egyetlen menekülőösvényt.
Zeke megállt
előtte, felemelte a kezét.
– Sajnálom, Eren…
Nem így terveztem – szabadkozott. – Kérlek, higgy nekem… és bocsáss meg, amiért
a frászt hoztam rád.
Eren nem felelt.
Képtelen volt rá, hogy megszólaljon.
Zeke
megpróbálkozott egy gyenge, bocsánatkérő mosollyal, majd így folytatta:
– Amióta tudom,
hogy Grisha téged is „elhagyott”, csak az járt a fejemben, hogyan mondjam el,
hogy ki vagyok. Féltem, hogyha eléd állok, elküldenél a fenébe…
– Ezért úgy
gondoltad, hogy beállítod magad egy pszichopata állatnak? – rántotta fel a
szemöldökét Eren. – Hát… ez zseniális
ötlet volt, bátyus. – A becézés
ösztönösen kúszott az ajkára, ám igyekezett kellő gúnyt sűríteni belé, hogy
Zeke véletlenül se vegye kedveskedő megjegyzésnek. Elérte a célját vele: Zeke
összerezzent, azt követően pedig furcsán eltorzult az arca.
Rádöbbent
talán, mit is művelt?
Eren kifejezetten
szórakoztatónak találta ezt a gondolatot.
Szemlátomást kibillentette
Zeke-et az egyensúlyából; így a férfi már korántsem látszott annyira
magabiztosnak. Elfordította a fejét, elszégyellte magát. Megnedvesítette az
ajkát; mondani szeretett volna valamit, végül azonban letett róla.
– Talán jobb lett
volna… – motyogta –, hogyha sosem kereslek fel.
– Pf! – Eren
megvető horkantást hallatott. – Ha ennyire gyáva vagy, akkor talán tényleg jobb
lett volna. Van fogalmad róla, min mentem keresztül, amíg távolról gyötörtél?
Sejtelmem sem volt róla, hogy éppen ki zaklat! Azok után, hogy Historiát meg
engem a múltkor elraboltak, Rod Reiss pedig összezúzta az apámról – bocsánat, apánkról – kialakított képemet, hogy
milyen remek ember is volt, jöttél te, egy újabb zaklató, akitől egyenesen
rettegtem, és…
– Tehát tudsz
róla? – Zeke színtelen hangon kérdezett. – Tudod, mit tett az apánk? Miféle…
szörnyű ember is volt valójában?
– Igen. Rod Reiss méltóztatott
felvilágosítani.
– Tehát őt is
ismered.
– A házasságon
kívül született lánya az egyik jó barátom.
– A lánya? – Zeke
világos szemében kíváncsiság lapult meg. – Ez a… Historia?
– Igen. – Eren
felsóhajtott, már nem érezte többé a torkában a szívét. Ahogy Zeke vesztett a
magabiztosságából, úgy erősödött és lett egyre bátrabb és bátrabb. Zeke minden
bizonnyal nem egy baltás gyilkos volt, aki el akarta kábítani, és meg akarta
erőszakolni a saját öccsét – legalábbis remélhetőleg
nem ezt tervezte… –; tulajdonképpen, egyszerűen csak arra vágyott, hogy
visszakapja a testvérét, akit az apjuk – mert bizonyára erről is Grisha
tehetett – hibájából el kellett hagynia. Mert Grisha gyáva volt. Ő volt az
igazi gyáva, egy gyenge, jellemtelen alak, aki nem tudott Carla színe elé
járulni, és elmondani neki az igazságot Dináról és Zeke-ről. A múltjáról. Aki
úgy döntött, hazugságban neveli őket… és aki végül belebukott a hazugságba.
Zeke végül azt is
elárulta, Grishát elsöpörték.
– Meghalt? –
suttogta Eren. – Nemcsak eltűnt… hanem meghalt, igaz? Azután, hogy engem is
elhagyott, nemcsak téged.
– Sajnálom –
mondta Zeke, szemernyi sajnálat nélkül a hangjában. – Tudom, hogy velem
ellentétben te igazán szeretted az apánkat. – Velem ellentétben…
Eren keserű
mosolyra húzta az ajkát.
– Te sosem
szeretted? – bukott ki belőle a kérdés.
Zeke csak egy
pillanatig hezitált, majd nemmel felelt.
Nem volt kérdés,
hogy hazudott, Eren viszont ráhagyta; nem kívánt vájkálni Zeke múltjában. Ami
történt, megtörtént; Grisha mindkettőjüknek elég fájdalmat okozott a
titkolózásával. Vajon aznap, amikor minden félresiklott, pontosan mi is történt
valójában? Amikor meghalt az anyja, Grisha pedig felszívódott… miért is
történtek így a dolgok? A rendőrség ismeretlen tettes ellen nyomozott, ám sosem
kerítették kézre Carla Jaeger gyilkosát, ahogy Grisha Jaeger nyomára sem tudtak
ráakadni.
Eren felcsuklott,
de büszke volt magára, mert nem kezdett reszketni.
– Gyere… –
köszörülte meg a torkát Zeke. – Üljünk le… és beszélgessünk, jó?
Képtelen
gondolatnak tetszett mindazok után, ahogy Zeke viselkedett, azon kapta magát,
hogy mégis beleegyezett. Mire feleszmélt, már a kanapén ücsörgött, Zeke pedig
kávéval kínálta, míg ő maga teát fogyasztott. Alaposan kifigyelte, tudta róla,
hogy nem rajong a teáért. Amikor megérezte magán Eren fagyos tekintetét,
bocsánatkérően nézett rá.
Pf!
–
dohogott magában Eren. Mintha mindent meg
lehetne oldani ennyivel! Hetekig rettegésben tartott! Majd’ megbolondultam!
Levi őrző-védő szolgálatot látott el, nem tudott rendesen odafigyelni a
munkájára! Ráadásul a barátaimat is belekeverte! Legalább szégyelli magát… de
akkor is!
És legalább mesélt
magáról.
Grisha és Dina
egyetlen fiaként született. Dinát, aki a rokona volt Armin édesanyjának, úgy
mutatta be, mint Grisha nagy szerelmét és első feleségét. Tisztességes, szerető
édesanyja is lehetett volna belőle, ha nem a forradalmárok álma sodorta volna
össze Grishával. Zeke egy csapatnyi fiatalról beszélt, akik nagyokat álmodtak,
és nem riadtak volna vissza semmitől. Akik képesek lettek volna felhasználni
egy kisgyereket is, hogy elérhessék a céljaikat.
– Meg akarták
buktatni a rendszert – magyarázta. – Át akarták venni az irányítást a
szülővárosomban, Liberióban, aztán nem álltak volna meg… Azt hiszem, kicsit
őrültek is voltak. És az apánk… Az apánk vezette ezt a bűnbandát.
– Bűnbandát? – Eren hitetlen hangon
nevetett fel. – Te most szórakozol velem? – mire Zeke ráemelte a tekintetét;
fájdalmasan őszintének tetszett. – Jól van… – motyogta. – Vettem a lapot. –
Nevetni kezdett, de az ő hangjából nem csengett ki őszinteség. – Te jóságos ég…
– A dolgok kicsit
félresiklottak – ismerte be Zeke. – Lecsukták őket, de apánknak sikerült
megszöknie. Engem a nagyszüleink neveltek fel… Azt hittem, sosem fogom újra
látni az apánkat… Persze, kerestem – tette hozzá sietősen. Eren elnézte neki,
hogy hazudott; jó színben szerette volna feltüntetni magát előtte, mivel
emlékezett rá, hogy Eren gyerekkorában mennyire csüngött az apjuk nyakán.
De
azok az idők már elmúltak – gondolta keserűen. Azóta tudom, hogy az apám… korántsem volt az
a tökéletes ember, akinek gyerekként hittem. És a bátyját – a bátyját! – hallgatva az az idilli kép,
amit gyermekként az apjáról alkotott, fokozatosan szertefoszlott, hogy helyét
adja a realitásnak.
– Uri talált rá,
elvitt hozzá – mondta Zeke.
– Akkor
találkoztunk először – villant Eren tekintete a tévé képernyőjére.
Zeke lassan
bólintott. – Én… egészen addig nem tudtam a létezésedről.
– Nem emlékszem
rád. – Eren az ajkába harapott. – Ahogy néztem a felvételt, mintha eszembe
jutott volna valami, de…
Zeke atyai
mosollyal, elnézően bólogatott.
– Túl kicsi
voltál, nem hibáztatlak érte.
Eren arca
megrándult.
– Anya még élt –
suttogta. – Utána… sok minden zavaros lett.
– Ez természetes.
– Zeke értően bólogatott. – Felejteni akartál.
– Akarok még most
is – javította ki halkan. Ahogy felnézett, elszorult a torka. – Lehetséges…
hogy anya…
Zeke arca
fájdalmasan torzult el.
– Lehetséges. –
Most már ő is suttogott. – Sőt… én ezt tartom valószínűnek.
Lehetséges,
hogy anyának apa ostobasága miatt kellett meghalnia?
– Apa ezek után
felszívódott… de előtte…
– Meglátogatta a
Reiss családot – bólintott Zeke –, és gondoskodott róla, hogy tönkretegye az
életüket. Mindennek… az anyámhoz van
köze, Eren – suttogta aztán. – Tényleg nagyon sajnálom, amiért így alakult.
Grisha követelődzött, anyám családja viszont… nem akarta átadni neki, amire
szüksége volt. Az információt, ami talán életben tartotta volna. Amellyel
elkerülhette volna a megtorlást.
– Istenem…
– Nem én vagyok a
rosszfiú, Eren – állította. – Kérlek, bocsáss meg, amiért annak tűntem. Amiért
a rendőrséget is hívtátok már, mert nem álltam le a zaklatásoddal… csak nem
tudtam, hogy mondjam el neked. Hogy álljak eléd azzal, hogy én vagyok a
féltestvéred, és hogy minden, amiben eddig hittél, hazugság volt. Bolondnak
néztél volna… Talán még… most is annak tartasz.
– Hiszek neked. –
Eren alig ismert rá a saját hangjára; még mindig reszelősen szólt, suttogóan,
ugyanakkor sugárzott belőle az őszinteség. Zeke úgy bámult rá, mintha a lelkét
simogatta volna: nyíltan és döbbenten, a boldogság remény szikrájával a
szemében.
Eren zavartan
fészkelődött. – Hol van most? – kérdezte inkább. – Mármint, a… – A teste, fejezte be magában sután. A
tudat, hogy az apjuk valóban meghalt, még ennyi szörnyűség után is kínzó
fájdalomként lobbant fel a bensőjében, belülről feszítette szét.
Az apjuk, még ha
tényleg szörnyű ember volt, mégiscsak az apjuk volt.
Mindezidáig
szeretettel és reménnyel a szívében gondolt a férfira. Bár sosem hallott többé
felőle, táplált egyfajta naiv gondolatot, hogy valahol a világban, boldogan
vagy boldogtalanul, de életben volt… és Zeke most ezt cáfolta meg.
Az ő tekintetéből
nem tükröződött szomorúság, legalábbis nem az a fajta, ami Erent kínozta, Eren
mégis úgy érezte, rokonlélekre talált a bátyjában. A férfiban, aki ténylegesen
is a bátyja volt. Akiről nem tudott, de aki innentől kezdve, bizonyosan az
élete részévé fog válni.
Csak azt nem
tudta, hogyan magyarázza meg majd a többieknek.
Mikasának. Levinak.
Főleg
Levinak.
Sajnálom
–
gondolta. Tényleg nagyon sajnálom, Levi.
Ki fogsz nyírni… és megérdemlem, mert a saját fejem után mentem, és most azt
hiszed, megint menteni kell a seggem… pedig Zeke… Ő… Teljesen ártalmatlan –
nézett végig a férfi görnyedt, fáradt alakján. A férfi már nem őt nézte, hanem
az ölében pihentetett kezét, a reszkető ujjak rendületlen rezzenését; vállából
elszállt a feszültség, hogy átadja a helyét a zuhanásnak. Eren úgy vélte,
megkönnyebbülhetett. Talán egész életében ő is egy hullámvasúton utazott, és
most végre megindult lefelé a lejtőn, a célegyenesbe, ahol végre-valahára
nyugalom várta. Ő így érzett. A hazugságokra épített kártyavár, amelyről
mindeddig nem tudott, hirtelen összedőlt, a felállított lapok egymás után
dőltek el, akár a dominó, de az utolsóval eljött a béke.
Zeke nem tudta, mi
történt az apjukkal. Sok mindent tudott, mégis oly’ keveset, Eren azonban nem
érzett elégedetlenséget: Zeke megtette a kötelességét, felnyitotta a szemét,
elárulta a legnagyobb titkokat. Az érzés hála volt, és valami más, kavargó
érzelem, amelyet még nem tudott pontosan azonosítani, de tudta, hogy Zeke-hez
van köze. A gondolathoz, hogy Zeke a testvére. A testvére, akivel egymásra
találtak.
– Sajnálom –
hajtogatta a férfi. – Nagyon sajnálom, Eren. Én tényleg nem így akartam. Én
tényleg…
– Nem hibáztatlak.
– Eren saját magát is meglepte, hogy képes volt összeszedni a gondolatait.
Hátán végigfutott egy remegés, de épp úgy figyelmen kívül hagyta, mint a
nedvességét az arcán. Nem akart gyenge lenni, egyszerűen nem lehetett gyenge. Úgy érezte, hogyha csak egyetlen pillanatra is
megengedi magának, hogy gyenge legyen, akkor nem fog többé kimászni a gödörből.
Ilyen
érzés lehetett a Tartarosz mélyébe zuhanni – gondolta. És
csak zuhanni és zuhanni, kilenc hosszú napon át, hogy a tízedikre elérje a
nyirkos, homályba vesző, silány gödröt, mely maga volt az alvilág, a
legsötétebb mélység, a legsúlyosabb büntetések elkövetőinek otthona az idők
végezetéig. Talán mindketten oda valóak
vagyunk, Grisha fiai, akiket megkísérelt a képére formálni. Akiknek tönkretette
az életét. Ez közös volt bennük. Ha egyelőre más hasonlóságot nem is tudott
felfedezni, a tekintetüknek nem is a színe, egyedül a csillogása egyformának
tetszett: ugyanarról a mélyről jövő fájdalomról árulkodott mindkettőjük
esetében.
– Zeke, én… – ám
ekkor irtózatos reccsenés hallatszott, az ajtó felől érkezett, és ahogy Eren
hátrakapta a fejét, már csak a puffanó hangot hallotta, egy pillanattal később
pedig valaki benyomult a szobába, és mielőtt annyit kiálthatott volna, hogy „Ne!”, kemény, erős ököl csapódott Zeke
arcába. A férfinak betörött a lencséje, a szemüveg leszánkázott az
orrnyergéről.
Mikasa felzihált,
majd elvicsorodott.
Ahogy találkozott
a tekintetük, Erennek elakadt a lélegzete: a lány pokolian dühös volt.
– Csak egy
pillanatra hagylak magadra, és már bajba keveredsz! – szűkítette össze a
szemét. – Most hogy adjam az áldásomat ezek után rád meg arra a törpére? Hogy
fog így vigyázni rád, ha már megint kijátszottad?
– Nem játszottam
ki! – tiltakozott Eren. – Én csak…
– Te csak mi?! –
förmedt rá a lány. – Szerencséd, hogy Annie ismer egy lányt a rendőrségnél,
valami Hitch a neve, és amikor Levi értesített, azonnal felhívta, és megkérte,
hogy nyomozza le a telefonodat!
– El kellett volna
dobnom… – motyogta erre Eren. Akkor talán
megúszom ezt a fejmosást.
– A francokat! –
hőbörgött Mikasa. – Ennek köszönheted, hogy rád találtam!
– És betörted a
bátyám orrát! – kiabált már Eren is. – Gratulálok! Ezt aztán jól megcsináltad!
Mindig előbb cselekedsz, és csak aztán gondolkodsz!
– Igazán?! –
Mikasa hitetlen éllel a hangjában kérdezett. Olyan hűvösen mérte végig, hogy
Eren elszégyellte magát. – Azt hiszem, kettőnk közül ez inkább rád jellemző,
Eren… De ne aggódj, ezúttal is megmentünk, mert… – majd hirtelen elhalt a
hangja. Tágra nyílt a szeme, és döbbenten kapta Zeke-re a tekintetét, aki még
mindig a földön fetrengett fájdalmában. Csupa vér volt az arca, Eren biztosra
vette, hogy eltört az orra. – A bátyád…? – kérdezte Mikasa. – Ez a férfi… a
te…?
– Ha előbb
kérdezel, akkor már tudnád – fintorodott el Eren. – Nem akartam titkolózni
előttetek! Szépen felhívtalak volna titeket, hogy jól vagyok… csak előtte… Én…
egyedül szerettem volna megoldani a gondjaimat, olyan nagy bűn ez?
– Igen! – mordult
fel a lány. – Van fogalmad róla, hogy aggódtunk érted?
– Van egy
sejtésem… – Eren az ajkát harapta, sajnálkozva guggolt le a bátyja mellé, hogy
felsegítse a földről. – Istenem, Zeke, ne haragudj! Ő a fogadott testvérem…
Mikasa… Mindig nagyon aggódik értem, és szeret védelmezni is… csak olykor
túlzásokba esik. Mármint, szinte mindig – sötétült el a tekintete. Ahogy
hátrapillantott, nem felejtett el szúrós pillantást vetni a lányra, akinek a
szemében még mindig döbbenet csillogott, ahogy Zeke-et bámulta.
Eren tudta jól,
mit látott: Grisha vonásait egy fiatalabb arcban, csupán szőke hajjal és kék
szemmel. A hasonlóság lélegzetelállítónak tetszett, Eren minden idegszálát felborzolta
a gerince vonalán.
– A fogadott
testvérednek… – köhögte Zeke –, szédületes jobbhorga van. – Mikasa felmordult; sötét
mosollyal az arcán figyelte, ahogy Eren segítségével feltápászkodott. A
kisujját sem mozdította, hogy segítsen, de a mosoly mellett zavartság is tükröződött
a tekintetében. Eren újabb dühös pillantást lövellt felé, aztán felelt csak Zeke-nek:
– Ó… Hobbi szinten
bokszol.
– Ah… akkor ezért.
Simán csinálhatná élesben is – nyögött fel fájdalmasan a férfi, miközben vérző
orrát tapogatta. – Majdnem eltörte…
– Csak majdnem? –
konstatálta Mikasa csalódottan, míg ugyanabban a pillanatban Eren is
megszólalt:
– Hála az égnek! –
majd mérgesen sandított a lányra. – Lemaradtál arról a részről, amikor közöltem
veled, hogy Zeke a testvérem?
– Ne aggódj,
kitűnő a hallásom és szerencsére kellő eszem is van hozzá, hogy felfogjam, amit
mondtál – jelentette ki Mikasa higgadtan. – Az a helyzet viszont, hogy az a
tény, hogy ez az alak valószínűleg rokonságban áll veled, egy kicsit sem lepett
meg, miután beszéltem Levijal. Időben felnyitotta a szemem, és Annie-val
pillanatok alatt ki tudtunk deríteni mindent… Persze, Hitch közreműködésével.
–
Tessék?! – Eren és Zeke kórusban kiáltottak fel. A fiú így
folytatta: – Te tudtad?! És Levi is?! Honnan tudta?
– Levi…? – Zeke
elgondolkodva, orrhangon hümmögte a nevét. – A teázós ipse?
– Oh – lepődött
meg Eren. – Ismered? – majd nyomban fintorgott egyet. – Bár, amennyit nyomoztál
utánam, gondolom, nem kéne meglepődnöm ilyesmin… – Hátrasimította a haját,
ujjai idegesen rebbentek meg, ahogy meghúzkodta a fürtjeit. – Figyelj, lehet,
kicsit sok az információ, de… ha nyomoztál utánam, akkor igazából nem kéne
újdonságnak lennie, de az a helyzet, hogy Levi meg én… szóval, mi ketten…
– Tisztában vagyok
vele, hogy együtt vagy Levi Ackermannal – szakította félbe Zeke derűsen –, emiatt
nem kell aggódnod. A nyomozásomnak köszönhetően, azt hiszem, igazad van,
tényleg sok mindent tudok rólad… és mégis… arra vágyom, hogy még többet tudjak.
Mindent tudni akarok. Az életed részese akarok lenni… Persze, ha ez neked sincs
ellenedre… kisöcsém – tette hozzá
sután, motyogó hangon. Bizonytalanul nézett Erenre, úgy, mint aki retteg a
visszautasítástól. – Én tényleg…
Halk, kopogó
hangra lettek figyelmesek, Eren ösztönből kapta fel a fejét. A berúgott ajtóban
karcsú, szőke lány lépte át éppen a küszöböt, szemében elismerő fénnyel nézett
körül. Ahogy megállapodott a tekintete rajtuk, szája sarka elégedett mosolyra
húzódott.
– Ezt te
csináltad? – morrant fel vidáman. A kérdést Mikasának szegezte, lassú léptekkel
indult meg feléjük.
– Annie… –
sóhajtotta a lány. – Azt hittem, nem akarod végignézni, ahogy megint
beleavatkozom Eren életébe.
– Ezt mondtad
neki? – Erenben elégedettség dorombolt fel; mindig is csípte Annie-t. A lány
nem volt szívbajos, és sosem tetszett neki, ha Mikasa vagy Armin túlzottan anyáskodott
Eren felett. Csak nagy ritkán tett rá megjegyzést, olyankor viszont mindig
felingerelte vele Mikasát; a legtöbbször inkább csak hallgatott, megfigyelt és
a fejét csóválta. Az is bőven elég volt ahhoz, hogy Mikasa felháborodjon.
– Összevesztünk idefelé
– vonta meg a vállát Annie. – Azt mondtam, fogja vissza magát. Nem akarta. Azt
is mondtam, hogy nagyfiú vagy már… és hogy Zeke Jaeger teljesen ártalmatlan. –
A férfi felé fordult, aki mostanra már zsebkendőt szorított sajgó orrára, úgy
próbálta elállítani a vérzést. Vércseppek borították több helyen is az ingét.
A hangsúly, amivel Annie ezt közölte…
Eren gyanakodva
vonta össze a szemöldökét; a torkából feltörő hang fuldoklásra emlékeztette.
– Azt ne mondd,
hogy…
– Helló, Annie –
köhögött fel Zeke. Próbált mosolyogni, de csak valami torz fintorra sikeredett
a sok fájdalomtól. Eren újabb dühös pillantást lövellt Mikasa felé, majd sietve
előhalászott a zsebéből egy összegyűrt, de határozottan tiszta zsebkendőt, hogy
aztán odanyújthassa a bátyjának. Zeke hálásan fogadta el, majd cserélte le az
orrára szorított kendőt.
– Helló, Zeke. –
Annie nem mosolyodott el, sőt mintha óvatosabban szemlélte volna Zeke-et. – Rég
láttalak. A nagymamád hiányol, a múltkor is azt kérdezte, mikor látogatsz végre
haza. És persze, kérdezgetett a testvéred felől is – vándorolt át a tekintete
Erenre. – Azt mondta, hozd őt haza, Zeke… Látom, végre megtaláltad. És rájöttél
az apád szörnyű titkaira is – tette hozzá csendesen.
– Igen – bólintott
Zeke. – Most már… tudom, amit tudnom kell, és Eren előtt sem titkolózom többé.
– Na, álljon meg a
menet! – vesztette el a türelmét Eren. – Annie, te ismered a testvéremet?! Te
is tudtál róla, hogy a bátyám?! Végig eltitkoltad előlem az igazat?! Hogy
tehetted ezt?!
A lány nyugodtan
nézett rá.
– Ez így, ebben a
formában nem igaz – mondta egyszerűen.
– Ebben a formában
nem igaz? – ismételte Eren lassan. – Akkor milyen formában igaz?! Hm?!
– Nos… – Annie nem
jött zavarba, ugyanazzal a hűvös nyugalommal folytatta: – Zeke ugyanabban a
városban lakik, ahol a gyerekkoromat töltöttem, és ahol az apám még mindig él…
úgyhogy igen, ismerem a testvéredet. Azt is tudtam, hogy Jaeger a vezetékneve,
de őszinte leszek, először azt hittem, csak névrokonok vagytok. Amikor
elmondtad, hogy az apádat Grishának hívták… nos, igen – húzta el a száját
kelletlenül –, akkor már gyanakodni kezdtem. Bertolt és Reiner gyerekkori jó
barátaim, ők is azt mondták, hogy ez már több mint gyanús…
– Bertolt és
Reiner?! – Eren levegő után kapkodott. – Ők is…?!
– Mivel ugyanabból
a városból származunk – forgatta a szemét Annie –, azt hiszem, ez logikus… te
nem így gondolod?
– Őszinte leszek –
fintorgott Eren. – Fogalmam sincs, hogy gondolom. Hogy mit gondolok. Zsong a
fejem… és a bátyám arca csupa vér, hála a fogadott nővéremnek. Hát… nem csodálatos?
– Nos, valóban
szívás – állapította meg a lány –, de sajnos nincs mit tenni. A lényeg, hogy
akkor gyanút fogtam… Amikor hazalátogattam, Zeke házon kívül volt… Nagyon
sokáig nem találkoztunk… hm, egészen mostanáig – simította a füle mögé az egyik
szőke tincsét. – Akkor megemlítettem Zeke-nek, aki pedig színt vallott.
Elkezdtem győzködni, hogy mondja meg neked is. Jogod van tudni…
– Szóval ő vett
rá? – pördült Zeke felé Eren. – Miatta kezdtél nyomozni utánad?
– Azt hittem,
felkeres, leültet és úgy szembesít – mondta eközben Annie. – Álmomban sem
gondoltam volna, hogy a pasas, aki stalkol, valójában a saját testvéred… Ez a
nagyra nőtt, agyatlan majom. – Ráncba futott a homloka, dühödten rándult meg a
szája, ahogy a férfira nézett. Lesújtóan mérte végig. – Zeke – csóválta meg a
fejét –, te jó nagy marha vagy, ugye tudod?
– Tisztában vagyok
vele – köszörülte meg a torkát a férfi. – Csak… nem akartam letámadni…
– Ezért
kitaláltad, hogy ráhozod a frászt? – kérdezte a lány hitetlenül. – Hát ez
csodálatos! – csettintett a nyelvével, mikor Zeke kelletlenül bólintott egyet.
– Ennél jobb ötleted aligha támadhatott! Tényleg! Gratulálok! Legalább annyira
ügyes vagy, mint a barátnőm, aki szépen orrba vágott! Tudod mit? Egy kicsit sem
sajnálom, hogy betörte az orrodat…
– Csak majdnem –
szúrta oda Eren. – Végül nem törött el… Állítólag.
– Milyen kár –
felelte erre Annie.
– És te még azt
magyaráztad nekem, hogy ne avatkozzak bele Eren életébe – morgolódott Mikasa
félhangosan –, miközben te is egyetértesz velem! Testvér vagy nem testvér, a
bátyja egy igazi barom! Nem bírom.
– Te senkit sem
kedvelsz – mutatott rá Annie. – Különben is, ettől még nem vagy rá
feljogosítva, hogy beleavatkozz Eren életébe. A bátyja egy seggfej, de ez az ő
gondja. Majd lerendezi. Lerendezik – helyesbített. – Azt hiszem, Levit még
annyira sem fogom tudni visszatartani, mint téged. Kész csoda, hogy téged
egyáltalán sikerült visszatartani…
– Hogy sikerült visszatartani? – kérdezte
hüledezve Eren. – Majdnem eltörte a bátyám orrát! Szerintem egyáltalán nem
sikerült visszatartanod, de örülök, hogy te úgy könyveled el, hogy sikerült…
Van hova még fejlődni, ugye tudod?
– Csak majdnem –
rántotta fel a szemöldökét Annie. – Ha csak majdnem, akkor az azt jelenti, hogy
sikeresen megállítottam.
Eren elkínzottan
nyögött fel.
– Hagyjuk… –
Lassan az ajtó felé fordult, érezte, hogy megborzongott. Az ajkát kezdte
harapni, reszketve fújta ki a levegőt. – És vele
mi a helyzet? – kérdezte csendesen. – Ő is itt van…? Kik tudják, hogy…
– Odakint van,
Eren – mondta erre halkan Mikasa. – Egyszerre érkeztünk.
Erennek elszorult
a torka.
Nagyot dobbant a
szíve.
– Itt van…? –
lehelte a kérdést suttogva. – És nem jött fel?
– Nem – rázta a
fejét Annie. – Én is csak azért jöttem, mert kezdtem attól tartani, hogy Mikasa
nagy galibát okoz… de gondoltam, hagyok neki egy kis időt, hogy kibontakozzon…
Nem féltettem az áldozatát… és milyen jól tettem – szúrta oda sötéten,
elégedetlen ciccentve. A hangra Zeke megrándult, majd elfintorodott.
– Drága Annie-m,
annyira kedves vagy.
– A régi szép idők
emlékére – rántotta meg a vállát a lány, majd felsóhajtott, visszafordult Eren
felé. – Nézd. Mielőtt feljöttem, azt mondtam neki, hogy jöjjön… Nem akart. Azt
hiszem, megbántottad. Nagyon aggódott érted, Eren… és még mindig nagyon
aggódik. Majd’ megőrül az aggodalomtól, és te így viselkedsz? Fordított
helyzetben, te hogy éreznél?
– Dühös rám? –
Eren reszketve kérdezett. – Nagyon dühös rám? – A telefonban azt mondta, „nem”,
de ez nem jelentett semmit. A körülmények nem olyanok voltak, hogy Levi dühöt
érezzen, sokkal inkább… csalódottságot.
Eren szíve
fájdalmasan facsarodott össze.
Nem akarta, hogy
Levi csalódjon benne, márpedig… most biztosan ez történt.
– Én… Istenem, mit
tettem? – nyögött fel remegve, mire Mikasa odaugrott hozzá.
– Eren… Nyugodj meg.
– Kérlek, ne mondd
azt, hogy nem az én hibám – rázta a fejét.
Mikasa szelíden
simogatta meg a karját.
– Nyugodt lehetsz,
ezt az egyet biztosan nem fogod tőlem hallani.
– Nem haragszik
rád – szólalt meg Annie is. – És ne izgulj, nem csalódott benned. – Annie
mindig belélátott, mintha egy nyitott könyv lett volna számára. – Nagyon
aggódott érted… és azt hiszem, jelen pillanatban semmi másra nem vágyik, mint
hogy a karjában tarthasson, úgyhogy amondó vagyok, hagyjuk itt ezt a
pöcegödröt, szégyen, hogy te is hova fajulsz, Zeke, és inkább folytassuk ezt a
beszélgetést egy kellemesebb helyen.
– A Szabadság Szárnyaira gondolsz? –
mosolyodott el halványan Eren.
Annie őszinte,
meleg mosolyra húzta a száját.
– Ó, igen –
mosolygott kedvesen. – Egy csésze forró tea most biztosan jót fog tenni.
– Igen… –
sóhajtott fel vágyakozva. – Azt hiszem, igazad van.
– Akkor gyere
szépen – fordította az ajtó felé Mikasa. – Mindenki odalent vár. Szerintem
mostanra a többiek is befutottak.
– Mindenkit
riadóztattatok, vagy mi a franc? – szörnyedt el Eren.
– Hát, én Armint
hívtam fel – vonta meg a vállát Mikasa.
– Ő pedig
továbbadta Jeannak, aki pedig tutira felhívta Marcót és Connie-t, Connie pedig
Sashát, Sasha pedig… – Eren elborzadva csóválta a fejét.
– Én Bertoltnak
szóltam – jegyezte meg Annie. – Ő biztos szólt Reinernek, Reiner meg Ymirnek,
Ymir pedig, gondolom, felhívta Historiát, úgyhogy… – Rántott egyet ő is a
vállán, majd fintorogva nézett Zeke-re. – Na, tapogatod még az orrodat, vagy
jössz velünk?
– Jövök már –
nyöszörögte a férfi. – A barátnőd bitang erőset tud ütni.
– Mondanám, hogy
tőlem tanulta – somolygott Annie –, de nem így történt. Nélkülem is elég jó.
Képzeld el, mi lett volna, ha ketten estünk volna neked…
Zeke erre hangosan
nyögött egyet.
– Már alulról
szagolnám az ibolyát…
– Az egyszer
biztos – morogta Eren sötéten. – Külön-külön is ki tudnának nyírni, együtt
viszont… huh – borzongott meg –, garantált a temetésed.
– Köszi.
– Na, gyere –
hívta Annie. – Lefelé könnyebb lesz a lépcsőzés.
– Ó, a pokolba! –
simította az orrára a kezét Zeke. – A lépcsők.
– Bizony. – Annie
elégedetten mosolygott hátra a válla fölött. – Csodálatos lépcsők, hogy
boldogabbá tegyék az életedet. Imádom a lakásodat, mondtam már? A lehető
legjobb környéken van.
– Annie, tegyél
meg nekem egy szívességet.
– Mit szeretnél?
– Hogy fogd be.
Túl nagy kérés?
– Még megfontolom.
– Csodás.
Zeke nem bajlódott
a berúgott ajtóval, sem a nyilvánvaló ténnyel, hogy bárki behatolhat a lakásába
és elviheti a holmijait. Eren élt a gyanúval, hogy a lakás csak ideiglenesen
szolgált lakhatásául, és valójában semmi olyan dolgot nem tartott magánál, amit
ne tudott volna nélkülöznie. Ahogy megindultak a lefelé vezető csigalépcsőn,
egy hangját nem lehetett hallani; olykor élesebben lélegzett, vagy épp csak
felnyögött egy kicsit, amikor a lépcsőfordulóban megtapogatta az orrát, de nem
panaszkodott. Mikasa sötét elégedettséggel mosolygott, és úgy tűnt, Annie sem
sajnálta.
Eren az ajkát
harapta.
Amikor kiléptek az
ajtón, az első, amit megpillantott, hogy a taxis lelépett, hiába fizetett neki.
Élt a gyanúval, hogy azért, mert időközben valaki még többet fizetett azért,
hogy elmehessen, vagy egyszerűen csak inába szállt a bátorsága, és inkább nem
időzött ezen a lepukkadt környéken. Eren ezt is megértette, mégis keserűség
kaparta a torkát, amiért egy ilyen alakra bízta volna az életét. Mi lett volna,
ha Zeke tényleg bántani akarta volna?
Halkan
felsóhajtott, majd megrázta a fejét; nem akart erre gondolni. A züllött
környéken autók sorakoztak, taxik és saját tulajdonú járművek. Nem volt nehéz
felismerni Annie kocsiját – Mr. Leonhart ajándéka volt, mikor a lány a
tanulmányait kezdte –; a fémszürke autó tilosban parkolt, Annie-t viszont a
legkevésbé sem zavarta. Tőle nem messze Jean éppen sokadjára próbálkozhatott
beparkolni egy szűk helyre az édesanyjától kölcsönvett autóval; Armin a járdán
állt, folyton nemet intett, és a testtartása alapján aggódva figyelhette a
manőverezést. Sashát, Connie-t és Marcót hozhatták magukkal; Sasha és Connie
éppen összekaphattak valamin, mert Marco villámhárítóként igyekezett közéjük
férkőzni.
Mindannyian ott
voltak.
Mindannyian.
A langaléta
Bertolt, a nagydarab Reiner. Az apró Historia, Ymir karjában.
Isabel sötétvörös
copfjait már messziből kiszúrta, Farlan mellett ácsorgott, és idegesen
nyújtotta a nyakát. Ő vette észre elsőként: a szája szorította a kezét, és
hangosan felnyüszített, erre figyeltek fel a többiek is.
– Eren! – kiáltott
fel Armin.
– Eren! – pördült
meg Marco is.
– Nahát, ez
tényleg Eren! – rikkantotta Sasha; messziből lerítt, mennyire megkönnyebbült.
Eren szívét
meglengette a látványuk. Barátai arcán egytől egyig látszott, hogy az addigi
kétségbeesés nyomtalanul eltűnt; mindannyian fellélegeztek, és egy pillanattal
később már aggódva tömörültek köré. Kezek tapogatták végig a testét, karok nyújtóztak
a levegőben, ahogy egymást félrelökdösve próbáltak közelebb férkőzni hozzá.
Utoljára Jean csatlakozott, hagyta a fenébe a parkolást, hogy ott lehessen
mellette.
– Nem vagy semmi,
Jaeger – veregette meg a hátát. – Alaposan ránk hoztad a frászt.
– Srácok… – Eren
rekedtes hangon szólalt meg. – Kérlek… bocsássatok meg.
– Eren! – Armin a
nyakába vetette magát, szorosan ölelte át. Csontropogtató ölelés volt, meglepő
erő szorult a törékenynek tetsző fiúba. Eren legalább ugyanakkora hévvel
szorított vissza, és felcsuklott, mikor a szőke fiú a következőket lehelte a
fülébe: – Soha többet ne csinálj ilyet, megértetted? Különben velem gyűlik meg
a bajod.
– Ha már te fenyegetsz, akkor tényleg bajban
vagyok – bontakozott ki végül Armin öleléséből.
– Naná! – horkantott
fel Ymir. – A szívbajt hoztad ránk! Van fogalmad róla, min mentünk keresztül,
csak azért, mert megint hőst játszottál?
– Nem mondanám,
hogy hőst játszott – morgott Reiner –, inkább ment a saját feje után.
– Csak tipikusan
Eren-mód viselkedett – rántott egyet a vállán Ymir. – Ha úgy vesszük, semmi
különlegeset nem csinált, csak hozta a formáját. Persze, az ember azt reméli,
hogy tizenkilenc évesen már benőtt a feje lágya, és nem csinál efféle
ostobaságokat… de igazad van, Reiner, Erenről van szó. Mit is várunk tőle? –
csóválta a fejét, ám a szája szegletében halvány mosolyféleség játszadozott. Ha
dühös is volt rá, nem annyira. Eren érezte, hogy az jobban számított, hogy nem
esett baja. Az aggodalom a harag fölé kerekedett, és csak remélte, ó, csak remélte, hogy nemcsak az ő
esetükben…
Megtalálta a
hangját, egyenesen Reiner szemébe nézett, mikor megszólalt:
– Elmondhattátok
volna. – Csak ennyit mondott, egyszerűen és őszintén, a hangja még csak nem is
csengett élesen. Bertolt megrezzent Reiner mellett, és egy pillanatra úgy tűnt,
a széles hátú, szőke fiú is elszégyellte magát.
– Eren…
– Részemről nincs
harag – tette hozzá. – Ne emésszétek magatokat. De most már tudom.
– Kérlek, bocsáss
meg – hajtotta le a fejét Bertolt.
– Részemről nincs
harag – ismételte meg, mire a két fiú összenézett és felsóhajtott.
Eren dobogó
szívvel fordult el tőlük és nézett körbe. Valóban mindannyian eljöttek: Isabel
a könnyeit törölgette, miközben sietve magyarázott valamit – alig értette a két
hüppögés között –, míg Farlan a mutatóujját felemelve, szidta le a felelőtlen
viselkedése miatt. Ezalatt Sasha és Connie egyszerre faggatták, hogy mi történt
odabent, hogy került ide, miért pont erre a romos környékre hívta őt ez a Zeke
nevű pasas, és a nagy hangzavar közepette Eren megrészegülten kapaszkodott
Armin kezében, szorította a fiú vékony ujjait. Félt elereszteni, és Armin sem
hagyta. Annie a kocsijához támogatta Zeke-et, és fintorogva tépte le a büntető
cédulát.
– Hihetetlen, hogy
egy ilyen szar helyen is megbírságolják az embert – jegyezte meg, miután
visszacammogott hozzájuk. Kényelmes tempóban sétált, mintha a világon semmi és
senki sem izgatta volna. Zeke-et a hátsó ülésre ültette, Eren aggódva nézte,
ahogy a férfi egy újabb tiszta zsebkendőt szorít az orrára. Mikasa alaposan
elintézte, s a lelke mélyén, az elmúlt stresszes időszak miatt egy csipetnyi
hálát is érzett, amiért nem kímélte Zeke-et, ám ezt a világért sem vallotta
volna be. Végül is, mégiscsak Zeke kisöccse volt.
De
őt nem látom… – nyelt nagyot. Hol vagy… Levi? Ennyire dühös vagy rám? Ennyire aggódtál…? Meg fogsz
egyáltalán bocsátani, amiért önző voltam?
– Őt keresed,
igaz? – Farlan pillanatnyi haragja végül elpárolgott. A férfi szelíden nézett
rá.
– Tudom, hogy itt
van – felelte erre Eren –, de nem látom sehol. – Abban a pillanatban azonban,
ahogy kimondta, hirtelen karok ölelték át hátulról. Érezte, ahogy Levi teste a
hátának simult, és hevesebben kezdett verni tőle a szíve. A férfi erősen,
határozottan fogta körül – úgy, mint aki soha nem kívánja elereszteni. Armin
keze kicsúszott a szorításából. A szőke fiú ellépett tőle, majd rámosolygott.
– Azt hiszem,
jobb, ha hagyunk nektek egy kis teret – mondta kedvesen, mire Sasha csalódottan
nyögött fel.
– De még semmit
sem árult el!
– Hagyjuk most egy
kicsit őket, Sasha! – tette a lány vállára a kezét Marco. – Levinak és Erennek
nagyon sok mindent kell még megbeszélnie.
– De itt, a nyílt
utcán? – értetlenkedett Connie. – Nem úgy volt, hogy a Szabadság Szárnyaiba megyünk, ha ennek az egésznek vége?
– Igen! –
lelkesült fel Sasha is. – Az a törzshelyünk!
– És oda is fogunk
menni – bólintott Mikasa –, csak előtte hagyjuk, hogy Eren beszélgessen egy
kicsit a törpével.
– Te aztán tényleg
bátor vagy – füttyentett elismerően Isabel. – Én egyszer sértettem meg a
bátyust, de sosem felejtem el azt a napot…
– Én szívem
szerint minden nap megtenném, ha lenne rá lehetőségem, és pont nem érdekel,
mennyire félelmetes.
– Persze, hogy nem
– morogta Connie. – Te nem emberből vagy, mint mi, szegény halandók.
– Miért? Mi
lennék? – horkant fel Mikasa. – Halhatatlan óriás, vagy mi?
– Ó, inkább
óriáserővel felturbózott szuperkatona – csillant fel Sasha szeme. – Ha
szeretnél, mesélek róla. Van egy nagyon jó videojáték, ami óriásokról szól, és
van benne egy bitang erős karakter, aki anélkül birtokolja az óriások erejét,
hogy azzá tudna válni, így kvázi legyőzhetetlen, és mindig, amikor játszom, te
jutsz róla eszembe, és…
– Ez hízelgő, de…
– És akkor… –
Sasha hangját elnyelte Eren szívének vad vágtázása. Érezte Levi forró leheletét
a tarkóján, hosszan simogatta, végigvezette a borzongást a gerince ívén. A
férfi a vállán támasztotta meg az állát, egymásnak simult az arcuk. Eren szíve
egyenest a torkában dübörgött.
– Levi… – suttogta
a nevét, mire a férfi megrezzent. – Kérlek…
– Ne kérj
bocsánatot. – Levi halkan szólt, ám nem tűnt dühösnek. Különös mód, Eren
már-már feltűnően nyugodtnak találta a hangját, talán a körülményekhez képest
túl nyugodtnak is. – Meghoztál egy döntést, amit megbántál, erről van szó?
Bánod, hogy egyedül jöttél ide? Hogy így viselkedtél?
– Én…
– Nem baj, ha nem
bánod. – Levi szája óvatos félmosolyra húzódott. – Én sem tudom, mi a helyes
döntés, Eren… De ha egy olyan döntést hozol, amit később nem fogsz megbánni, az
nem lehet helytelen, nem gondolod? Az a döntés… ha nem is tökéletes, de
megfelelőnek megfelelő. Bánod, hogy így alakultak a dolgok?
– Nem tudom –
árulta el. – Még nem tudom.
– Azt tudom, hogy
sajnálom, amiért miattam majdnem megbolondultál. Utólag belegondoltam a
helyzetedbe, és ha ez velem történt volna meg, én biztosan…
– Sss. – Levi az
ajkára simította az ujját, majd az arcára csúsztatta. Lassan fordította maga
felé Eren fejét, s a fiú ugyanazzal a komótos lassúsággal dőlt bele a szelíd,
cirógató érintésbe. – Az a fő, hogy nem esett bajod – suttogta a férfi az
ajkára. – Hogy itt vagy velem. Én is hibás vagyok, amiért hallgattam Zeke-ről.
Amiért nem mondtam el, hogy gyanakodtam rá… Hogy tudtam, hogy köze van a
családodhoz, miután megmutattad azt a képet a szüleidről. A vak is láthatja,
hogy pont úgy néz ki, mint az apád. A hasonlóság egyenesen kísérteties.
– Akkor talán…
mindketten hibáztunk? – kérdezte óvatosan Eren.
Levi válaszul megsimogatta
az arcát, majd közelebb hajolt. Szája puhán simult Eren cserepes ajkára, a
csókja könnyízű volt – Eren könnyeinek sajgó íze –, ennek ellenére olyan érzés,
mintha Eren lelke hazatalált volna. Egész testében azt érezte, hogy végre hazatért.
A férfi, akit szeretett, a karjában tartotta, keze lassan simogatta fel és alá
a hátát; a gerince vonalát követte végig, csigolyáról csigolyára haladt lefelé
az úton az esti órák során, a nyílt utcán, egy lepusztult környéken, de mindez
nem számított, kizárólag csak a tudat – a vegytiszta, forróságot keltő tudat,
hogy Levi vele volt, ő pedig Levijal.
– Valahogy úgy –
mormogta végül a férfi, egy utolsó lassú csók és forró simogatást követően. –
Ezt el tudom fogadni. Na és te?
– Mm, én is.
Levi elégedetten
biccentett, majd összevonta a szemöldökét. Ahogy hátrahúzódott egy kicsit,
szúrósan mérte végig, tetőtől talpig, szemlátomást immáron már burjánzó
elégedetlenséggel.
– Elfáradtál? –
kérdezte. – Szeretnél inkább pihenni?
– Nem – rázta a
fejét. – Beszélnünk kell. El kell mondanom mindent, amit megtudtam… és valamit
kezdenünk kellene a bátyám majdnem betört orrával – fintorodott el, ahogy Annie
kocsija felé sandított, és megpillantotta a vérző Zeke-et.
– Igazán
sajnálatos, hogy csak „majdnem” törés – jegyezte meg erre szárazon Levi. –
Sokkal többet érdemelt volna, különösen azok után, ahogy veled bánt.
– Nem akart ő
rosszat… – motyogta Eren –, csak…
– Tudom – súgta
Levi. – Csak ezért hagytam életben.
Eren a fejét
ingatva, motyogó hangon felelt:
– Mintha komolyan
bántottad volna… – majd elakadt a lélegzete.
Levi a két tenyere
közé vette az arcát. Szemének kékségét szinte teljesen felette a fénylő, komor
szürkeség, egyfajta vibráló komolyság, amely szédítő borzongást szült Eren
testébe, háborgó szívverést, vadul vágtázó pulzust. Levi a szájára hajolt,
miközben suttogott, az ajkára lehelte a szavakat, mielőtt ténylegesen
megcsókolta volna.
– Ha valaha is
kételkedsz benne, hogy mit tennék, jusson eszedbe mindig, hogy te mit tennél,
ha rólam lenne szó… – majd ahelyett, hogy időt adott volna, hogy válaszoljon,
előredőlt, és többé nem számított, mit gondoltak. Ez már nem az az utolsó csók
volt, mint amit legutóbb együtt éltek át.
Eren érezte a
saját verdeső szívét, és ahogy egymásnak simult a mellkasuk, Levi száguldó
pulzusának a lüktetését is. A férfi szája forró volt, kielégítő izgatottsággal
tapadt az övére, és a csók, bár nem lehetett finomkodó cirógatásnak nevezni,
nem csapott át vad csatába a dominanciáért; egyszerűen csak tökéletesnek
tetszett félúton a kétségbeesés intenzív hulláma és a hazatalálás öröme között.
Levi megérintette,
hosszú zongoristaujjai legyezőként terültek szét Eren bőrén. A fiú érezte,
ahogy meg-megrezzentek, miközben Levi csókolta, és tudatában volt annak is,
hogy a karja önkéntelenül mozdult és fonódott a férfi csípője köré szorosan.
Bár nem érzett türelmetlenséget, sem vadságot, mégis égető hév sürgette
belülről – hogy csókoljon, öleljen, érintsen, egyszerre lélegezzen a férfival,
ugyanarra az ütemre dobbanjon a szíve…
Ahogy eleget
próbált mindezeknek tenni, a belülről feszítő érzés lassan felengedett. Az
elmúlt órák leforgása túl sok volt már a szervezetének, a lufi túltelt
levegővel, s egyszerre kipukkant, hogy aztán rázúduljon a szédítő felismerés:
az eleven valóság, amely nem volt sem rózsaszín, sem tökéletes.
Eren reszketve
kapkodott levegő után. Az első könnycseppek épp olyan forrón hullottak a
bőrére, amilyen forrónak Levi csókja is tűnt, mikor még egymás ajkát kóstolták
és ízlelték hosszasan. A férfi az ujjbegyével itatta fel a cseppeket, majd, bár
elhúzódott tőle, hüvelykujja folyamatos, cirógató táncot járt az arcán.
– Eren…
– Menjünk –
hüppögte a fiú. – Kérlek, menjünk.
– A Szabadság Szárnyaiba? – nézett rá értőn
Levi, mire fáradtan bólintott.
– Kérlek…
– Jól van,
szerelmem. – Levi halkan felsóhajtott, majd finoman átkarolta. – Most már
minden rendben lesz, Eren – suttogta, miközben a kocsija felé vezette. – Minden
rendben lesz… hiszen, most már… szabad vagy, Eren.
Eren erre
megrezzent. Ráemelte könnyfátyolos tekintetét – a bensőjét feszítő érzés
reszketeg sóhaj és fájdalmasan eleven borzongás formájában teljesedett ki.
Érezte, ahogy elektromos szikrák pattogtak végig a gerince vonalán, minden
sejtjében érezte a valóság megtestesülését. Ez lett volna a szabadság? Ilyen
érzés? Ennyire… „megfoghatatlan”, könnyednek tetsző, mégis pulzáló kínnal telt?
– Szabad? Én? –
kérdezte hitetlenül. – Biztos vagy te benne?
Levi szelíden
nézte őt.
– Ó, igen –
zümmögte, miután a kocsiba beülve, ismét megfogta a kezét. Épp úgy reszketett
az övé is, mint Erené, de nem számított. A kezét fogta, Eren érezte az
érintését, és a szívében dúló vihar lassan elült. Lehunyta a szemét, ám hagyta,
hogy az ajka önkéntelen mosolyra húzódjon. Tiszta hallotta Levi suttogását, és
nem tudott ennél jobbat képzelni.
A jövőjükre
gondolt, a fényes, ragyogó jövőjükre, a sötét, kegyetlen igazságra, amely a
múltjukat árnyékolta be. A jelen sosem tűnt még ennél valósabbnak, ahogy Levi
kimondta mindazt, amely új értelmet adott az életének:
– Szabad vagy.
Készült:
2020. 12. 12. – 2021. 05.
16.
Megjegyzés:
Sokáig
húzódott, még januárban szerettem volna befejezni, erre május lett belőle. Azt
hiszem, jobb így, hogy megvártam vele a manga végét, túl sok érzés kavargott
bennem az elmúlt másfél évben és egyáltalán nem jófajta érzések, ahogy
fejezetről fejezetre egyre kevésbé tetszett az irány, amit kb. a 120. fejezet
után kezdtünk venni… Mindegy is, szerencsére a fanfictionök arra is jók, hogy
megírja az ember a saját változatát, ami tetszik neki. J
A 15. és egyben
utolsó fejezet remélhetőleg sokkal hamarabb érkezik (bár most már elővigyázatos
vagyok, és a munkámra való tekintettel, inkább nem teszek elhamarkodott ígéreteket).
Készüljetek,
esküvő lesz. ;)