2020. február 10., hétfő

Mangafordítás (126. fejezet)

Sziasztok! ^^

Kicsit megkésve, de elkészültem a Shingeki no Kyojin 126. fejezetének magyar fordításával. Igyekeztem nagyon sietni, a héten azonban szülinapoztam, és vendégek mellett kicsit nehezen ment a fordítás. :D

A fejezethez jó olvasást kívánok!
Március elején érkezik a következő... ;)

2020. február 3., hétfő

Hírek a manga 126. fejezetéről + helyzetjelentés (Spoilerek is!)

Sziasztok!

Néhány napon belül érkezik a Shingeki no Kyojin manga 126. fejezete, így több élet is lesz a blogon. A januári vizsgáim után mondhatni, kivettem egy kis szabadságot, pihentem és diplomamunkát írtam (ha minden jól alakul, idén végre diplomás jogász leszek :D), ezért is nem voltam aktív, de igyekszem februárban mindent bepótolni. Ami még megemlítendő, hogy a héten lesz a szülinapom, úgyhogy rokonok, vendégek, mindenki jön most hozzám, de remélhetőleg sikerül így is 3 nap alatt lefordítani a fejezetet. Minden attól függ, mennyire macerás. :D

Frissülő bejegyzés lesz ez is, mint a többi, érkeznek majd lentebb a kiszivárgott spoilerek, és talán egy-két lefordított oldalt is mutatok majd, mielőtt hozom az új fejezetet. ^^

A Várható frissítések rovat nem frissült olyan sokat januárhoz képest (a januárban tervezettek átcsúsztak februárra), viszont hamarosan kitalálom a dátumokat is, és érkezni fog azokból is ez meg az. :D



Szerk.: Kint a fejezet angolul, 02.10-én érkezik.^^
Szerk.: 100% kész.
Link: Shingeki no Kyojin_126. fejezet: Büszkeség (magyar fordítás)



SPOILEREK:
Szóval... fejezetcím várhatóan Büszkeség. Armin megpróbálja megetetni magát Connie anyjával, de Connie megakadályozza. Hanji remekül bánik a fegyverrel, és nagyszerű gyógyító is. Reiner és Annie találkoznak (!), Falco és Gabi újra együtt. Mondhatni, az egykori csapat majdnem teljes... Reiner találkozik Mikasával és Arminnal is az utolsó oldalakon. ^^






Lefordított oldalak:
1., 22. és 45. oldal magyar fordításban






2020. január 13., hétfő

Múltadba zárva – Novellacsokor – „Tőled, kétezer évvel ezelőtt…” (előzmény!)


Múltadba zárva

Novellacsokor

MÚLTADBA ZÁRVA lélekcserés történet (komor hangulatú) kiegészítő novellacsokra,
SPOILER A 12. FEJEZETTŐL vonatkozóan (!)
Tartalom: „Mielőtt az első óriás lett volna belőle, és ördögként kezdték emlegetni, Doppelgänger Eren csak egy fiú volt, aki a Kruger törzsből származott. Akkoriban, kétezer évvel ezelőtt a modern világot sem lehetett még modern világnak nevezni, s a „köztes helyet” leszámítva nem léteztek „párhuzamos világok” sem. Akkor még nem létezett Eldia, s nem létezett Marley sem. De már létezett mindaz, ami végül megrontotta a világukat […].”
Megjegyzés: Avagy a Múltadba zárva [Ereri] lélekcserés történetemhez tartozó kiegészítő novellacsokor. Az egész nem több néhány kiragadott pillanatnál Doppelgänger Eren kétezer évvel ezelőtti életéből, onnantól kezdődően, hogy meglelte „minden élet forrását”. Ebből adódóan ismétlem, értelemszerűen SPOILERT tartalmaz a MÚLTADBA ZÁRVA 12. FEJEZETÉTŐL kezdődően!



Tőled, kétezer évvel ezelőtt…
(kaptam egy erőt, amely mindent megváltoztatott…)

I.


Eren

Mielőtt az első óriás lett volna belőle, és ördögként kezdték emlegetni, Doppelgänger Eren csak egy fiú volt, aki a Kruger törzsből származott. Akkoriban, kétezer évvel ezelőtt a modern világot sem lehetett még modern világnak nevezni, s a „köztes helyet” leszámítva nem léteztek „párhuzamos világok” sem. Akkor még nem létezett Eldia, s nem létezett Marley sem. De már létezett mindaz, ami végül megrontotta a világukat: „minden élet forrása”, amelynek létezésének okát egyetlen ember sem tudta megfejteni az évezredek során. Valahol, valamikor, valahogyan a semmiből jött létre: egy forrás egy kilenc ágú fa odvában, mélyen elrejtve emberi szem elől. Ez volt az a forrásvíz, amire Doppelgänger Eren, vagyis Eren, ahogy akkoriban hívták, gyermekként ráakadt a mezőn, miután elnyomta az álom.

Aznap, amikor megmártózott a forrásban, hétágra sütött a nap, egyetlen felhő sem vetett árnyékot a mezőn pihenő fiúra. Mint minden reggel, azon a napon is hajnalhasadtával indult útnak, hogy rőzsét gyűjtsön a családjuk számára. Egymaga ballagott a kitaposott ösvényen, és miután telepakolta a kosarát, ugyanazon az úton, amin érkezett, szándékozott is visszatérni otthonába.

Hogy mi vonzotta végül a mező felé, azt nem tudta. Mire odaért, egyszeriben úrrá lett rajta a hajnal óta tartó fáradtság. Csak néhány percig szerette volna pihentetni a szemét, de amikor ledőlt a virágok közé, szinte azonnal mély álomba szenderült. Átaludta a pillanatot, amikor a napot hirtelen eltakarták a sötét felhők, amikor magára az egész világra váratlanul sötétség borult, és a kilenc ágú fa odvának mélyében nagyon rövid időre misztikus, aranysárga fény izzott fel. Szikrák pattogtak, aranyló ragyogásba vonta a világot, és olybá’ tűnt, mintha Eren maga is abban az aranysárga fényben fürödne, megvilágította a testét. A hangot, ami a fa mélyéről hallatszott, pulzálásként is fel lehetett fogni; úgy lüktetett, akár egy második szív. Pont ugyanabban az ütemben, mint a mezőn pihenő fiú szíve.

A különös, ördögi fényjáték csupán néhány pillanatig tartott. Mire Eren szeme felpattant, a világ körülötte ugyanolyan volt, mint amire emlékezett, azt leszámítva, hogy a torkában érezte a dobogást. Verejték csillant meg a homlokán, még mindig remegett. Álmaiban vért látott, szenvedést és fájdalmat, világot uraló, embereket evő szörnyetegeket, megcsonkított, félig megevett tetemeket. Nem értette az okát, sosem kellett szenvednie sem neki, sem a népének. Szerény életet élve, egyetlen fájó dolgot tudott kiemelni, mégpedig az apjának hiányát, de annyira régen történt, hogy felemlegetni sem volt érdemes. Az apja kóborló törzs sarja volt, a vadászoké, akik kíméletlenül űzték a vadakat hegyen-völgyön, tűzön-vízen át. Egyik nap elment, és soha többé nem tért vissza. Hátrahagyta asszonyát valamint két, anyjuk csecsét szopó kisgyermekét, akik sem arcára, sem nevére nem emlékezhettek.

Az álom mégis eljött, és elevennek tűnt, valósnak és kegyetlenül igaznak. Eren reszketve kaparta össze magát a földről, a keze még mindig árulkodón nem maradt nyugalomban, mikor a rőzsével teli kosár után nyúlt.

Akkor történt.
Akkor történt valami, egyszóval megmagyarázhatatlan, akkor teremtett vele kapcsolatot első ízben „minden élet forrása”, akkor döntött úgy, hogy kiválasztja.

Halk, tekintélyt parancsoló hang csendült fel az elméjében, a nevén szólította: Eren. A fiú keze félúton a kosár felé állt meg a levegőben, markolta meg a semmit, ő maga pedig egész testében mozdulatlanná dermedt. Akadtak olyan emberek a népéből, akik az anyja szavaival élve képzeltek dolgokat, olyasmiket, amik valójában nem történtek meg. Egyszer-egyszer lehetett hallani ilyen esetekről; tébolyult asszonyokról, akik beleőrültek a bánatba, a háborús poklokat megélő, megnyomorodott férfiakról, akiket vagy kivetett a társadalom, vagy saját magukat vetetve ki, idővel kioltották az életüket. Különös mód, Eren egyből rájuk gondolt. A hang az elméje mélyén szunnyadt mindeddig, most azonban újra meg újra suttogott, bűnös, csábító hangon szólongatta, hívta valamerre, amerre a lába is áruló módon vinni szerette volna.

A fa odvából szólt, fejtette meg végül. A fa odvából kellett szólnia, és mintha érzett volna valamit, valami láthatatlan fonalat, ami erősen tekeredett a csuklója köré, s ami erőszakkal késztette mozgásra. A lába megindult a fa odva felé, ő maga pedig az ajkát harapva, rémülten dobogó szívvel tett eleget a kimondatlan parancsnak, a láthatatlan akaratnak.

Ne, kérlek, ne.

Félt.

Még a lilába forduló virágokat is agyontaposta, ahogy remegve odabotladozott a fához. A hang elméjében egyre inkább szólt. Halkan tette ugyan, ám ellentmondást nem ismerően, a nevét mondta, és olyan dolgokra szólította fel, amiket nem akart megtenni. Nézz bele… Nézz a lelked mélyébe… Pillantsd meg a tükörképedet, s lásd önmagadat. Eren belenézett a fa odvába: tükörsima, éltető erőtől fénylő víz csillant meg benne alant, könnyedén belemárthatta volna a kezét, ha akarta volna.

Pillantsd meg a tükörképedet, s lásd önmagadat, mormolta újból a hang, Eren azonban nem értette. A fa odvának mélyében csak egy pillanat erejéig láthatta önmagát, aztán a víz fodrozni kezdett, a tükörképe pedig torzulni. Mire feleszmélt, egy szörnyeteg visszataszító képét bámulta, aki egyenesen úgy festett, mintha az álmából lépett volna ki. Emberevő, világot uraló szörnyeteg: óriás az emberek között.
Tetszik? – kérdezte tőle a hang egykedvűen. Önmagadat látod.

De ez a szörny nem lehetett ő!

– Hazugság! – szisszent fel, és elrántotta a fejét. – Hazugság minden szavad! – kiáltotta, ám amikor megkísérelt elhúzódni, a csuklója köré tekerő fonál nem engedte, hogy megtegye. Láthatatlan erő rántotta vissza teljes erejéből, és hiába próbált kapaszkodót keresni, érezte, hogy a lába alól kicsúszott a talaj.

Fogadd el, hangzott fel. Fogadd el az áldást, engedd, hogy átjárjon téged.

– Ne, kérlek, ne! – azonban hiába üvöltött. A lába megcsúszott, a láthatatlan fonál pedig ismét rántott, és ez alkalommal nem tudott megfogadkozni: arccal előrebukva, belezuhant a csillogó vízbe.

És sosem tanult úszni.

Lélegezni próbált, és levegő helyett vizet szippantott, éltető oxigén helyett halállal fenyegető folyadékot nyelt. A testét mintha aranyló fények vették volna körbe, mintha maga a víz tett volna vele valamit… és tágra nyílt a szeme, és beléköltözött az iszonyat, amikor valami nekitapadt a gerincének. Olyan volt, akár egy második gerinc, ami egyenesen az övére simult volna, vált volna eggyé az övével.

Pokoli fájdalommal járt, teli torokból ordított. Hangját elnyomta a szájába áramló forrásvíz, s amikor a fájdalom csak egy kicsit hagyott alább, Eren úgy érezte, minden elveszett. Körülötte minden vakító aranysárga lett, és a teste… A testével történt valami, amit nem értett, de aminek véget akart vetni. Csontok ropogtak, inak feszültek; jéghideg helyett forróság ölelte körül, égette minden porcikáját, ahogy a magasba emelte.

Az első óriás… így jött létre. Fájdalommal és szenvedéssel teli volt a megalkotása, Doppelgänger Eren akaratán kívül, annak minden küzdelmével a szabadulásért. Alakja éppolyan torznak és éppolyan rémisztőnek látszott, mint amilyennek megálmodta, mint amilyennek „minden élet forrása” mutatta.

Ne, kérlek, ne.

Az a valami, ami eggyé vált a gerincével, az uralma alá hajtotta az idegrendszerét, eljutott az agyáig. Kíntól hangos volt az első óriás első üvöltése, habzó szájjal, kidülledt szemmel élte meg, amint az a valami összeolvadt a tudatával, mérget ültetett a testébe, szörnyeteget teremtett egy egyszerű, szabadság után vágyó kisgyerekből.

Ne, kérlek, ne.

Eren sikoltott.

Miután kitépte magát az óriása a testéből, az meg porladásnak indult, még mindig sikoltott. A bőrét kaparta, tépte, szántotta a húsát, és zihálva nézett a robbanásra odacsődülő emberekre, levegő után kapkodva, könnyel a szemében… és az emberek rettegve léptek hátrébb, iszonyat tűnt fel az arcukon.

Szörnyeteg volt, s az emberek annak is tartották.

Ne, kérlek, ne.

** * **

(De.)

(Nincs visszaút.)

II.


Milo

A fiú, akiből idővel az Ördög lett, sosem vágyott hatalomra. Egészen addig, amíg egyszerű emberként élt, tökéletesen megelégedett mindazzal, ami a Kruger törzs által megadatott neki; meg sem fordult a fejében, hogy többet is kérhet.

Az anyját Jahelnek hívták – Jahel, a Kruger törzsből; az első a törzsbeli asszonyok közül, aki nem a sajátjaik közül választott magának társat az életre. Két gyermeket szült annak a vadásznak – Erent és Gretelt –, aztán ott is maradt velük egymaga, minek után a férfi nyomtalanul felszívódott, és ha Matthias, aki szintén a Kruger törzsből származott, nem szánta volna meg, s választotta volna társául, a törzsük előbb-utóbb kirekesztették volna maguk közül. Nem közénk való, morogtak így is a háta mögött, menjen innen a félvér gyermekeivel együtt! Nincs szükségünk rájuk! Nem kellenek nekünk! Démonfattyak! Azután, hogy Jahel életet adott Eren másik testvérének, Catrinnek, szerencsére csendesedtek egy kicsit. Idővel megtanulták elfogadni őket, ám Eren minden egyes nap a hátában érezte valamelyiknek az elítélő pillantását: hiába, csak-csak nem illett a törzsbe.

Gretel alig néhány hetes, gyűrött arcú kis csoda volt a bölcsőben, amikor az apjuk, Jaeger elment a közeli erdőbe vadászni. Úgy ígérte, sötétedésre visszatér, ám aznap Jahel egyedül tért nyugovóra. Sem Gretel, sem Eren nem emlékezhettek a férfira. Eren kisebb korában gyakran nézte meg magának a tükörképét, szerette elképzelni, milyen lehetett az a vadász, aki ellopta az anyja szívét. Nehéz dolga volt, csak egy-egy vonásában emlékeztetett az idegen férfira; mindenében az anyjára ütött. Gretel nemkülönben, mindkettőjük legnagyobb csalódottságára. Hol lehetett? Milyen lehetett? Egy idő után nem számított. Attól a naptól fogva… semmi sem számított.

Eren nehezen barátkozott, más volt, mint a többiek. Az első barátját egy hozzá hasonlóan kirekesztett fiúban lelte meg, akiről néhányan, főleg azok, akik bennfentesnek bizonyultak az udvarnál, azt rebesgették, az uralkodó, Fritz balkézről született gyermeke, ám a királyné eltávolította, hogy nehogy véletlenül rossz hatással legyen egy szem lányára. Eren csak egyszer, akkor is messziből látta Ymir hercegnőt, ám nem gondolta volna, hogy a lányra bárki is rossz hatással lehetne a tulajdon családját leszámítva. Kedves, illedelmes lánynak látszott; az alattvalók egytől egyig szerették. Érdeklődött feléjük, törődött velük – fiatal kora ellenére is. Már most meg lehetett mondani, hogy egy nap nagyszerű uralkodó válik belőle.

A fiú, akivel összebarátkozott, a Milo névre hallgatott. Ha a király magához vette volna, a Jamin nevet viselte volna, így viszont, hogy egymaga tengődött az utcán az utolsó rokona, a nagyapja elvesztését követően, Milónak nevezte magát, és ha tehette, titkolta a származását. Akadtak gyerekek, akik így is megfejtették a titkát. Amikor Eren először találkozott vele, ott feküdt az összegömbölyödve az utcán, ahol hagyták, miután alaposan elverték; csendesen sírdogált. Eren aznap odaállt elé, és a kezét nyújtotta felé. Barátok lettek, közösen kirekesztettek a társaik köréből. Különös mód egyikük sem bánta.

– Egy nap – suttogta Milo izgatottan – szeretném látni az óceánt. Azt mondják, hatalmasabb mindennél, amit csak el tudsz képzelni, Eren. A végtelenbe nyúló és sós! Nem tudsz belőle inni! Fel tudod fogni?

– Hazugság! – vágta rá Eren. – Nem létezik ilyesmi! – De Milo kipirult arcát elnézve, egyáltalán nem tartotta már annyira biztosnak, hogy nem ő tévedett. Létezett volna ilyesmi? Sós… víz, amit nem lehet kimeríteni?

– Állítólag – halkította le a hangját Milo – a keleti tengerek felől él egy klán… Azt mondják, némely tagjuk végül nálunk telepedett le. Úgy hívják őket, hogy a harcosok népe: a Shogun klán. – Hangját mély tisztelet ülte meg, arcáról sütött az áhítat. – A minap a szomszédos törzsek felé kóboroltam… Azt hiszem, láttam az egyiket közülük. Ők… mások, mint mi. Azt mondják, olyanok, mintha mindannyian ugyanazt az arcot viselnék, nehéz köztük különbséget tenni. – Milo a fejét ingatta. – Akit én láttam – folytatta –, az egy gyermek volt. Egy lány – pontosított –, nagyjából velünk egykorú.

– Egy lány? – lepődött meg Eren. – Biztos vagy benne?

– Ühüm. – Milo bólintott. – A haja fényes-fekete… és nagyjából ilyen hosszú – mutatta. – A vonásai finomak. A szeme… A szeme sötét, különös vágása. Ha tényleg egyforma arcot viselnek, akkor ők tényleg mások, Eren – mondta csendesen. – Kíváncsi lennék, vajon mitől ennyire különlegesek.

– Másnak lenni ebben a világban rossz. – Eren végigdőlt a virágok között, a kezével Milo csuklója után kapva lerántotta maga mellé. A kilenc ágú fa tövében pihenve, kiélvezték a langymeleg sugarakat és az olykor-olykor végigsöprő gyengéd szellőt.

Tőlük nem messze Eren húgai kergetőztek. A kétesztendőnyi korkülönbség ellenére Gretel és Catrin remekül játszottak együtt – a korábban letépkedett virágszirmokat dobták a magasba, koszorút fontak a megmaradt virágokból a hajukra. Milo nevetett, mikor az ő fejére is rákerült egy, Eren azonban először nem találta annyira mulatságosnak. Már éppen rázta volna le magáról, amikor Milo megfogta a kezét, és nemet intve addig nem eresztette, míg föl nem adta a tervét, hogy megszabaduljon tőle. A lányok arca sugárzott a boldogságtól, s Milo szemében különös fény ragyogott, mikor végleg letett róla, hogy leszedje magáról.

– Úgy gondolod? – kérdezett vissza. – Rossz lenne?

Eren nagyot sóhajtott. A fiú felé fordult.

– Ühüm.

Milo alacsonynak és gyengének bizonyult a korához képest. Arcát egyenes, napcsókolta tincsek keretezték – ilyen lehetett az arany is, gondolta Eren –, ráadásul ugyanilyen aranyszőke fürtökkel áldották meg odafent a király másik gyermekét is, birodalmuk törvényes hercegnőjét. Ha ez még nem szolgált kellő bizonyítékként, akkor jöhetett a szeme: kék volt, amilyen az égbolt is, éppolyan, amilyen a király lányáé. Egyetlen pillantásnál sem kellett több, hogy az emberek biztosra tudják, Fritz fattya állt előttük.

– Ha valaki más – szólalt meg újból Eren –, az rossz. Nem illünk közéjük, így nem is tartozunk közéjük, ilyen egyszerű. – Még mindig nem eresztette a fiú a kezét; jólesett a tenyerének kérgessége, bőrének melege. Jólesett Milóval tölteni az idejét, jólesett csak feküdni a virágok között és nézni egymást szüntelen. Minden egyes alkalommal felfedezett valami újat a fiún: az ajkának ívét, a szemének csillogását; azt a gyengédséget, ami különbözött attól, amint az anyjától kapott meg otthon, s amit nem lehetett hasonlítani a testvérei szelíd érintéséhez sem. Ez valami más volt, vitathatatlanul kettőjük dolga. Valami, ami csak mélyült, ahogy teltek s múltak a hónapok, ahogy mindketten megindultak a felcseperedés útján.

– Még ha valaki nem is illik bele a törzsbe – vonta össze a szemöldökét Milo –, az nem jelenti azt, hogy egyedül maradna. Vannak, akiket nem érdekelnek ezek a különbségek. Vannak, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagy: másnak.

– És veled együtt kirekesztett lesz ő is – sóhajtott fel Eren. – Ilyen egyszerű.

Milót nem sikerült meggyőznie.

– Ha valaha is még jobban kirekesztenének, mit tennél, Eren? Magamra hagynál?

– Miket beszélsz! – mordult rá Eren. – Barátok vagyunk! Természetesen nem tenném!

– Hm. – Milo félrebillentette a fejét. – És ha miattam… veszélybe kerülne az életed? – kérdezte halkan. – Te is tudod, miket pletykálnak rólam. Tudod, hogy viszonyulnak felém az emberek. Előbb vagy utóbb… eljön az az idő, amikor végleg el akarnak majd tüntetni. Talán akkor, ha a királylány már elég idős lesz ahhoz, hogy átvegye a trónt az apánk… öhm, az uralkodótól – javította ki magát zavartan. A füle tövéig elvörösödött, és Eren meglepetten nyögött fel: tetszett neki a látvány. Vajon átmelegedett az arca? Próbaképp rásimította remegő ujjait. Érezte, hogy Milo pírja a tenyere alatt elmélyült. Forró volt a bőre, kellemesen forró, és fénylő a tekintete; csordultig telt szeretetről árulkodott a ragyogása.

– A barátom vagy – dünnyögte neki. – Soha senki nem bánthat.

– Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani, Eren.

A fiú nem törődött vele.

– Na és velem mi a helyzet? Én sem vagyok a közösség kedvence!

– Hogyha még jobban meggyűlölnének, mit tennék?

– Ha esetleg megváltoznék… – Eren a jövőre gondolt. A fényes, ragyogó jövőre, amivel az anyja vigasztalta a kétségbeesett, sötét napokon, amikor nem látott kiutat, reményt, hogy jobb lesz, és valamiért végigszaladt a gerincén a borzongás. A gerince… Mintha önálló életet élve bizsergett volna a testében.

Hátranyúlt, kitapintotta a csigolyáit. Egy fűszál csiklandozta ugyan a hátát, mégis, miután megszabadult tőle, valami a csuklóját kezdte cirógatni. Késztetést érzett rá, hogy felpattanjon, és meginduljon valamerre… Akármerre is.

Végül félrehessegette az érzést.

– Ha esetleg megváltoznék, mit tennél? – kérdezte barátjától fojtott hangon. – Ha más lennék… Másabb, mint most. Ha mondjuk… valami olyasmivé válnék, amit lehetetlenség lenne elfogadni. – Maga sem értette, miért pont így fogalmazott. Látott volna valamit? Torzan vicsorgó pofát, emberek sikoltását? Vasvillákat, amikkel az otthonaikat védték? Kegyetlen haragot, undort a tekintetükben, ha ránéztek? – Akkor mit tennél, Milo? – villant a tekintete a szőke fiúra. – Mellettem állnál… még így is?

Milo akkor levegő után kapkodott. Nem felelt. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy választ adjon Eren kétségbeesett kérdésére, elegendő volt az is, hogy mit tett, amikor megmozdult. Éppolyan hirtelen történt, mint a rémséges csoda a mezőn néhány nappal később: Eren nyaka köré fonta a karját, és Eren érezte a testének súlyát a sajátján, érezte a finom leheletét, amint az arcát borzolta, az ajkának puhaságát, amivel végül csókot nyomott a bőrére. Egyetlen csók, egyetlen apró, ártatlan csók Eren jobb arcfelére, aztán nekidöntötte a homlokát az övének, s mélyen a lelkébe látva, hosszasan a szemébe nézett.

Nem vagy szörnyeteg, Eren valamiért erre gondolt.

De akkor miért érezte magát mégis annak?

(Azért, mert az volt.)

(Mindig is az volt.)

Az óriása testéből kiemelkedve az emberek félelmükben sokáig ordítottak teli torokból. A rettegés azután sem hagyott alább, mikor megpillantották Eren emberi alakját, arcán a mély, vöröslő barázdákkal, a szörnyeteggé változás nyilvánvaló jeleivel. Emberi teste egy ponton összekapcsolódott az óriás testével. Egy ponton a gerincük összeolvadt, s a tudatuk egy lett: Eren a világ első szörnyetegként valamennyi ellensége fölé magasodott, és nem értette, hogy nem létezett az az út, ami visszavezethette volna ahhoz az Erenhez, aki a forrásban való mártózást megelőzően volt.

Az az Eren meghalt, mikor belezuhant a vízbe. Meghalt, mikor a gerincébe kapaszkodott a forrás mélyén lapuló szörnyeteg. Meghalt, mert kiválasztásra került. Kiválasztott volt, „minden élet forrása” saját maga rendelkezett most már felette. Különlegessé tette, az egyszerű emberek fölé emelte. Hatalmat adott, hogy legyen ereje megvédenie magát mindazoktól, akik nemkívánatos személynek tartották a törzsben, erőt és bátorságot, hogy tudjon küzdeni ellenük. Örök szenvedésre kárhoztatta, amilyen a világuk is volt; szenvedéssel és fájdalommal teli, kegyetlen, ám gyönyörű világ.

Eren nem akarta. Egyiket sem akarta.

– Eren vagyok – mondta az embereknek. – Én vagyok az! Jahel fia.

– A vadász kölyke – hátrált az egyik férfi. – Egy szörnyeteg.

– Hogy lehetséges? – pusmogták. – Hogy lehetséges?

Eren elmondta. Kimondta, amire magában gondolt, elmesélte, mit élt át.

Nem hittek neki.

– Vezess akkor a fához, ördögfattyú! – utasította egy másik. – Mutasd azt a forrást, mutasd, mi teremtett hozzád hasonló szörnyszülöttet! – Így hát Eren a kilenc ágú fa odvához vezette őket. Még oda sem értek, csupán a közelében jártak, amikor érezni kezdte, hogy valami nem volt rendjén. Az emberek behajoltak, morgás szaladt végig rajtuk.

– Te látod?

– Én nem látok semmit.

– Nincs itt semmi, fiú – fordult hátra egy harmadik. – Az égvilágon semmi. – És az asszonyok félve húzódtak hátrébb a gyermekeikkel a karjukban, a férfiak tekintete pedig a fegyvereikre siklott.

Eren csak egy fiú volt. Egy látszólag teljesen átlagos fiú.

Valójában nem az volt. Hatalmas erőt, átkot és áldást kapott egyszerre a forrástól, amire úgy szeretett gondolni, „minden élet forrása”. Nem tudta, hogyan nyerjen biztos uralmat fölötte, nem tudta, hogyan használja úgy, hogy az emberek ne féljenek tőle lépten-nyomon. Nem volt kiút a sötétségből.

Fázott, mert senki sem engedte a tűz melegébe. Fázott, mert magányos volt.

Azt a fájdalmat, amit az erőért cserébe át kellett élnie, senkinek sem kívánta, titokban azonban az emberek egyszerre félték és vágyták az erejét. Egymaga kuporgott az erdő mélyén, dideregve húzta összébb magán a kabátját. Haza szeretett volna menni, de nem volt benne annyi kurázsi, hogy az anyja szeme elé járuljon. Mit mondjon neki? Mit mondjon azok után, hogy az emberek nemcsak démonfattyat láttak benne, hanem egyenesen szörnyeteget, akitől meg kellett szabadulni? Ezek után… Ezek után biztosra vette, hogy Matthias sem tudja őket többé megvédeni.

Ezek után…

– Eren?

Összerezzent, mikor a háta mögül faágy reccsenése hallatszott, összerezzent, mikor eljutott a tudatáig Milo hangja. A fiú óvatosan lopakodott elő az egyik fa mögül, jó ideje leskelődhetett utána.

Eren sírva fakadt.

– Kérlek, menj el. Jobb, ha nem látnak velem. – Milo azonban a fejét ingatta.

– Emlékszel, amikor azt kérdezted, mit tennék, ha megváltoznál? – tett egy lépést felé. Valahogy egyre közelebb és közelebb került anélkül, hogy Eren tiltakozhatott volna. Egyre közelebb és közelebb, egyre kevésbé remegve. A szemét bátorság ülte meg, talán most életében először nem fogadta el a sorsát. – Emlékszel, Eren? – kérdezte újból. – Akkor nem válaszoltam neked rendesen… Emlékszel már?

Eren az ajkát harapta. Sírva tette.

– Hogy felejthetném el?

– Hát akkor? – Milo megállt előtte, fölmosolygott rá. – Nem voltam akkor elég egyértelmű, Eren? Nem voltam elég egyértelmű, hogy történjék bármi is, én mindig melletted fogok állni? – Eren szólásra nyitotta az ajkát, Milo viszont beléfojtotta a szót. Ujja puhán siklott az ajkára, hosszasan pihent meg rajta. – Nem számít, milyen kitartóan is akarják tőlünk elvenni a szabadságunkat… Nem számít, mit hoz a holnap. Semmi sem számít, Eren. Amíg küzdünk, amíg nem adjuk fel, addig nem vesztettünk. Küzdj! Erre te tanítottál meg. Küzdj!

Valami megreccsent a hátuk mögött, talán egy újabb faág. Egy állat ólálkodhatott arrafelé, elég mélyen voltak az erdőben ahhoz, hogy belebotlódjanak egybe.

Milo nem törődött vele, a szívéhez húzta a kezét. Dobogott. Ugyanarra az ütemre, ugyanolyan tempóban dobogott, életerősen, élettel telve, amilyen Eren is volt. Egyformák voltak, s Milo éppen erre világított rá.

Mert…

Ha győzöl, akkor élni fogsz – suttogta. – Ha veszítesz, akkor meghalsz. Ha nem küzdesz, nem győzhetsz. Ilyen egyszerű. Nem lesz minden rendben… Ha valaki más, az rossz. Ha valaki más, az azt jelenti, nem illik a törzsbe. De ez nem jelenti azt, hogy egyedül is maradsz, Eren. Még ha az egész világ ellened fordul… még ha te magad is saját magad ellen fordulsz, nem vagy egyedül a világon. Valaki mindig lesz, aki melletted áll. Ebbe kell kapaszkodnod. Ez az, amit sose felejts el, Eren.

Két tenyere közé vette az arcát, az ajka puhán érintette Eren bőrét. A lábujjhegyére emelkedve, elérte a fülét, hogy belelehelje a bűnös, végzetesnek bizonyuló szavakat:

– Ez a valaki most én leszek… Amíg csak élek.

Testére három nappal később, összeverten találtak rá a folyóparton. Eren sokkoltan állt, és nézte, amint lepedőbe csavarva az emberek azon tanakodnak, mihez kezdjenek vele. Tűzre akarták vetni, Eren azonban nem engedte. Mit is szólt bele a törzs dolgaiba egy ördögfattyú? Egy, aki az összes démon fölé kerekedik? Egy, akinek igenis félik az erejét?

Eren ökölbe szorította a kezét, elöntötte a testét harag. Barázdákat vésett a szeme alá, az óriássá változás első jeleit, és amikor kiengedte az öklét, vér csöpögött a földre, a testét pedig aranysárga szikrák vették körül.

– TAKARODJATOK A KÖZELÉBŐL! – üvöltött rájuk, mire villámgyorsan szétszéledtek.

– Hagyjátok rá a fattyút, tegyen vele, amit csak akar!

– Ha úgy vesszük, mindketten nem többek démonoknál.

– Ördögök – suttogta valaki. – Mindkettő egyformán ördög, de… ez a fiú, ez az Eren… ő Ördög az ördögök között is.

– Igen… Jobb, ha időben cselekedünk.

– Igen… Különben… Túl késő lesz.

Túl késő, mi?

Eren hisztérikusan nevetett. Puszta kézzel ásott gödröt, amibe eltemethette Milót, az utolsó percben azonban mégis meggondolta magát.

A fa odva – gondolta. „Minden élet forrása…”

Annak adta a fiút.

Ha tényleg itt vagy valahol, ha tényleg törődsz velünk… – hunyta le a szemét remegve –, akkor gondoskodni fogsz róla.

Mire újból kinyitotta, Milo teste eltűnt.

Semmivé vált, mintha soha nem is létezett volna.

** * **

(Ne, kérlek, ne.)

(Miért nincs visszaút?)

III.


Murasaki

A lány, akit egykor Milo látott, szerette a liláskék virágokat a mezőn. Eren ott találkozott vele először: a kilenc ágú fa árnyékában, a virágok között. Éppolyan különlegesnek tetszett, mint amilyennek Milo leírta: finom vonású, keleti szépség, törzsbe nem illő, mindenki közül kitűnő. Eren egyáltalán nem csodálkozott, amiért a népüket nem fogadták be. Ha a lány így nézett ki, a családja pedig őrá hasonlított, akkor valamennyien egyformán kirekesztettek voltak a világban. Talán emiatt nem maradtak a keleti tengereknél, ezért vándoroltak, vállalták a veszedelmet, vették a nyakukba az ismeretlent – kerestek egy helyet, ahol nyugalomra lelhettek. Ez nem az a hely volt, efelől Eren nem kételkedett.

– Ki vagy? – szólt a lány riadtan, mikor első ízben mutatta meg magát neki. Eleinte titokban figyelte, kíváncsian tanulmányozta, várta, vajon miféle teremtésnek mutatkozik majd. Milóval egyből tudta, hogy egyformák. Ugyanúgy nem kellett a népüknek, együtt kellett volna hátrahagyniuk őket. Erennek most már ereje is volt, hogy védelmezze, mégis… megpróbálta magát elfogadtatni másokkal. Ahelyett, hogy megfutamodott volna, még mindig küzdött. Milo is azt akarta, hogy küzdjön.

Nem tudta elfelejteni a fiút. Valahányszor lehunyta a szemét, előtte lebegett az arca. Érezte a gyengéd érintését, hallotta a hangját, ahogyan felszólítja, küzdjön még. Ettől valahogy sokkal nagyobb erőre tett szert, mint ami benne buzgott azóta, hogy megmártózott „minden élet forrásában”. Azt kívánta, bárcsak egy másodpercre sem engedte volna ki a látóteréből. Bárcsak mindig is vele lett volna.

A lány haja hosszúnak tetszett, a háta közepéig ért. Fényes-fekete volt, a szeme hasonlóan sötét, ám kíváncsiság valamint határozottság keverékétől parázsló. Egyszóval: a lány tökéletes volt. Tökéletesen más, világba nem illő, amilyen Eren is. Nem volt kérdés, miféle sorsot rendeltek neki odafent, ha még beljebb lopakodik a falujukba. A király nem tűrte a másságot, az emberek pedig nem tudták elfogadni. Aki titkolni próbálta, az előbb-utóbb lebukott. Aki változni szeretett volna, és segítségre lelt benne, talán megmenekülhetett. Eren úgy gondolta, hogyha egyszer valaki nem tartozik közéjük, akkor az már soha nem is fog. Látszólag szemet hunytak az anyja bűnei fölött, miután megszületett Catrin, de ha valami történne Matthiasszal, Erenben feltámadt egy olyan érzés, ami nem jósolt túl jót a családjuk számára.

De több ilyen nem lesz – szorította ökölbe a kezét. Nem szabad hagynom, hogy eluralkodjon rajtam a félelem. Nem szabad kétségbeesnem. Nem nekem kell félnem Tőlük, hanem nekik kell félniük Tőlem. Aki megpróbálja elvenni a szabadságomat, az rútul megfizet. Nem érdekel, milyen messzire kell elmennem… Megvan rá az erőm, hogy megvédjem magamat. Hogy megvédjem másokat. A családomat, a barátaimat. Milo… Soha senki nem juthat arra a sorsa, amire Milo. Senki sem…

– Akarsz a barátom lenni? – kérdezte a lánytól. Megvédelek, gondolta. Többé nem kell félned. Mellettem… biztonságban leszel.

– Hogy hívnak? – kérdezett vissza a lány az ajkát harapva. Nem hátrált el, nem riadt meg.

– Eren – felelte. – Téged?

– Murasaki.

Eren rámosolygott.

Barátok lettek.

Murasaki családja az erdő túloldalán telepedett le, nem szívesen jártak emberek közé. Egy alkalommal a lány megmutatta neki az otthonát: az édesanyja éppolyan finom vonású, éppolyan keleti hölgynek mutatkozott, amilyenné egy nap Murasaki is cseperedni fog. Az apja külseje meglepte Erent, nem tűnt ki Fritz alattvalói közül. Haja, akár a szalma, a szeme, mint az égbolt. Murasaki nem hasonlított rá, és azt állította, az anyja másik gyermeke sem fog, akit éppen a szíve alatt hordozott. Fiút jósoltak neki, fényes-fekete hajú, erőtől duzzadó harcost, aki nyomokban sem fog emlékeztetni nemzőapjára.

– Azért, mert mások vagyunk – magyarázta Erennek. – De ez nem jelenti azt, hogy rosszak lennénk. A mama szerint ez az, amit nem tudnak elfogadni az itteni emberek. Ez az, amit sosem fognak tudni elfogadni. Jobb, ha nem kerülünk eléjük.

– Lehet, hogy jobb – értett egyet Eren; érezte az erőt, amiben „minden élet forrása” részesítette. Murasaki tényleg más volt. Olyasvalaki, akit nem lehetett irányítani.

Eren még nem értette, milyen erővel rendelkezett pontosan, csak azt tudta, hogy olyan dolgokra volt képes, amikre mások soha sem. Rájött, hogy befolyással bírt mások tudatára. Rájött, hogy elég egyetlen érintés… Elég egyetlen üvöltés, és el tud feledtetni az emberekkel bizonyos dolgokat. Még gyakorolnia kellett, kikísérletezni, hogyan is működik, de szerencsére akadtak olyanok, akik örömmel vállalkoztak a feladatra. A húgai például, vagy éppenséggel Murasaki. Így értette meg, hogy Murasaki tényleg különbözik másoktól. Míg Catrin és Gretel réveteg tekintettel bámult rá, miután megérintette, s összeráncolt homlokkal arra koncentrált, hogy elfeledtesse velük az almájukat, addig Murasaki szemrebbenés nélkül harapott bele a gyümölcsbe, mit sem fogott fel abból, amire Eren utasította.

– Talán azért, mert nem ugyanahhoz a néphez tartozunk – rántotta meg a vállát. – Azt mondtad, nemcsak rajtam nem működik. Az a falusi is a múltkor… Hasba rúgott, miután próbálkoztál – mormolta különös hangon. – Talán nem kellene ennyire küzdened, Eren.

– Ha nem küzdök, akkor nem győzhetek. – Eren leporolta a nadrágját. Sokáig térdeltek mindketten a mezőben, meglátszott a nyoma a ruhájukon. – Ha veszítek, akkor meghalok. Ha viszont győzök… akkor élni fogok – suttogta. – Ilyen egyszerű. – Ilyen egyszerű, nem igaz, Milo?

Gyakorolnia kellett, küzdenie, hogy erősebb és erősebb legyen. A népe vasvillákat élezett, lépten-nyomon azt lesték, miféle szörnyeteg válik belőle. Közeledett a vég, mindannyian a tűréshatáruk szélére sodródtak. Nem volt többé visszaút, kezdte Eren végre megérteni, éppen ezért, ha életben akarta tartani a családját, csak haladni kellett előre. Egyenes út vezetett a biztos győzelemhez. Egyenes út vezetett, hogy békében és szabadon élhessenek. Semmi mást nem akart a világon. Szabadságra vágyott, ahhoz viszont erőre volt szüksége. Egyedül a hatalom által lehettek szabadok. A hatalom félelmet szült másokban, a félelem pedig erőt lopott, gyenge, megjuhászkodó senkivé tette az embert.

– Megígérem – fogadkozott. – Megígérem, hogy megvédelek, Murasaki.

– Megvédenél? – A lány a fejét ingatta, szomorúnak látszott. – Az a baj, Eren, hogy nem védhetsz meg mindenkit. Még ha el is pusztítod az ellenséget, egyvalaki mindig lesz, aki az utadba fog állni.

– Nem lesz, mert eltiprom.

– De, Eren, sajnos lesz. – Murasaki a virágokkal teli kosara után nyújt. Későre járt már az idő, korábban megígérte az anyjának, hogy segíteni fog a főzésben. Alkarján különös jel villant, fekete, kör alakú valami, népük jelképe, ahogy egyszer megmutatta Erennek. Egy nap, mondotta, át kell majd adnia a gyermekeinek. Ez a jel, amit tulajdon bőrükbe égettek, bizonyította, hogy ugyanahhoz a néphez tartoznak. Kötéssel fedte el, valahányszor emberek közé merészkedett. Most félrebillentette a fejét, megigazította a kötést a bőrén. – Tudod, kire gondolok, Eren? – kérdezte tőle gyengéden.

Pillantsd meg a tükörképedet, s lásd önmagadat.

Eren hátán jeges borzongás futkosott végig. A hang az elméje mélyéről szólt.

Tetszik? Önmagadat látod.

A legnagyobb ellenséged – sóhajtotta Murasaki – mindig önmagad, Eren. Ezt sose felejtsd el. – Azzal elfordult tőle, és megindult a hazafelé vezető ösvényen, hátrahagyta Erent, aki kalapáló szívvel nézett utána.

Aznap mintha dézsából kezdték volna önteni az esőt, hideg szél cibálta az emberek háztetejét. Eren nyakig sáros volt, ahogy átvágott az erdőn, és próbálta megközelíteni Murasaki családjának otthonát. Azok után, ahogy elváltak, azok után, amit a lány mondott, úgy érezte, beszélniük kell. Lángolt a gerince, kínzón lüktetett az elméje, ahogy testének minden porcikája bizsergett a vágytól, hogy letérjen az ösvényről, s valamiért ne menjen a lány otthonához. Pont ezért a fájdalomért szaporázta meg még inkább a lépteit.

Az ajtót nyitva felejtették, Murasaki apját megkéselve hagyták ott. Eren egy pillanatra mozdulni sem tudott a sokktól, mikor megpillantotta a férfi üveges, semmibe meredő tekintetét. Olyan halott volt, amilyen halott egykor Milo is: menthetetlen, örökre elvesző. Felesége, Murasaki csodaszép anyukája kicsivel távolabb pihent, baltával hasították ketté a fejét, hatalmas vértócsában feküdt. Még tőle is távolabb, a földet vércseppek színezték. Nem friss vér, órák telhettek el a szörnyűséges tettek óta.

Murasaki nem halt meg, de nem volt ott velük. Még élt, Eren biztosra vette. Élnie kellett, mert élve vitték el.

Hol van? – sikoltott az elméje. Hol van? Merre keressem?

A szakadó esőbe rohanva, sárosan és ázottan keresett, keze a halottak vérétől vöröslött. A lány nevét ordította szüntelen, a lány után könyörgött, zokogott és esett szét teljesen, míg térdére nem zuhant, míg el nem jutott „minden élet forrásának” fájához, s bele nem nézett a semmibe. A fa odva üres volt, „minden élet forrása” nem adott jelet magáról.

– Miért? – zokogta. – Miért?

Hogy emlékezz.

Hogy megértsd.

** * **

(Mert hiába gyönyörű, ez a világ kegyetlen, tele van fájdalommal és szenvedéssel.)

(Mert e fájdalommal és szenvedéssel teli világ alatt létezik egy másik világ, amelyet a fény nem tud elérni…)

IV.


Ördög

Azon a napon, amikor a fiúból Ördög lett, a kishúgai egyedül merészkedtek be az erdőbe. Eren a mezőre látogatott ugyan, de igazából őrá is vonatkozott a tilalom, hogy ne mutatkozzék a biztonságot nyújtó falakon kívül. A király küldötte járt náluk a minap, jelezte az uralkodó szándékát, miszerint fel fogja őket keresni a napokban, hogy maga is „megcsodálhassa” a „szörnyeteget”, amikre szert tettek agyafúrt alattvalói. A király küldötte egyszerre nézett úgy Erenre, mint a birodalom megmentőjére, s egyszerre úgy, mint aki egyszer romba fogja dönteni azt.

– És ha nem kívánom szolgálni a királyt? – morogta oda az anyjának, miután a küldött elvonult. – Akkor mi van?

– Ez a kiutunk, Eren – felelte erre az anyja. – Bármiféle szörnyűséges erőt is kaptál, bármilyen okból kifolyólag is választottak téged erre a feladatra, hiszem, hogy ez a küldetésed. Te leszel az, aki egy nap visszaadja a törzsünk dicsőségét. Egy nap a Kruger törzs nem rettegve fog téged nézni, hanem tisztelettel a szemében. Neked fogjuk köszönni, hogy népünk elismert tagjai leszünk. „Tisztességes eldiai emberek”, nem söpredékek. Véletlenül sem ördögfattyak, ahogyan most szólnak rólunk. Ki fogjuk vívni az elismerésüket, és téged… ó, Eren – suttogta megrendülten. – Ha a király hálás lesz… talán még hozzád adja a lányát – ragyogott fel az arca. – Talán egy nap… uralkodó válik belőled. A világ ura, talán még annál is több: a mindenség uralkodója.

– A lányát, mi? – Eren az ajkába harapott. A király lánya… Ymir királylány. Milo vérrokona, még ha csak a király által is. A lány, aki Milo tökéletes mása is lehetne, egy kísérteties hasonmás, akit egyszerre volt fájdalmas és gyönyörködtető fürkészni. Eren csak egyszer láthatta, de Milo elvesztését követően szüntelen őrá gondolt. – Ha újra láthatnám… Ha csak egy pillanatra is…

Az anyja megsimogatta a haját.

– Hamarosan – ígérte. – Már nem kell sokat várnod rá. Ha most nem is, legközelebb a király őt is magával hozza, efelől nincs kétségem.

De Eren nem tudott nyugton ülni. Nem tudott otthon ücsörögni, semmit tenni, s csak várni, hogy mikor méltóztatik meglátogatni őket Fritz király. Nem félte a falusiakat, ellenben féltette a saját testvéreit. Csak azután lopakodott ki a szobájából, miután alaposan a húgai szájába rágta, hogy ne kövessék a példáját. Meg sem fordult a fejében, hogy esetleg ellenkeznének. Végtére is, egy szörnyeteg erejével bírt. Úgy gondolta, még ha nem is mondták a szemébe, még ha próbáltak is úgy tenni, mint akik elfogadták, a lelkük mélyén félték az erejét. Féltek tőle.

Tudom, hogy szeretnek – nyújtózott ki a mezőn –, de a félelem megmérgezi a kapcsolatokat. Az emberek, akik nem fogadtak be, csak még inkább gyűlölnek, amióta már félnek is tőlem. A testvéreim, a családom, akik szerettek eddig is, mások kezdtek lenni. Anyám a lehetőséget látja bennem, hogy visszaadjam a családunk rég elvett dicsőségét, a húgaimat pedig biztosan megrémisztette az a külsőm… A torz valóm, önmagam, amit azután mutattam meg mindenkinek, miután kiemelkedtem a forrásból. Az ajkába harapott, torka keserűségtől viszketett. Összeszorította a szemét, próbált úgy tenni, mintha nem érezte volna, hogy a sarkát könnycseppek csípik.

Egyedül a mezőn, mindig csak magányosan, örökre egymagában járva az utakat, gyakran kapta magát azon, hogy sír. Nem értette, miért pont őrá esett a választása annak a titokzatos tavi szörnynek, ami a gerincébe kapaszkodott, amitől lángra lobbant az egész teste, és nem értette azt sem, hogy mi volt vele a célja. Hiába adott neki hatalmat, egyelőre úgy tűnt, pokollá változtatta az életét. Nemhogy jobbá tette, mindig rosszabb lett: a népe elfordult tőle, a király pedig végső fegyvernek kívánta őt. Kiút lett volna a sötétségből? Nem inkább egyenes út a Pokolba? Egyenes és biztos út, teli fájdalommal és szenvedéssel, igazi iszonyattal. Hogy lett volna ez áldás? Átok volt! Borzasztó átok!

– Mit tettem – suttogta fájdalmasan –, hogy ezt érdemlem? Mi az én… szégyenteljes bűnöm? Hogy erre a világra születtem? – Sóhajtva temette az arcát a tenyerébe. Válla rázkódott a fojtott zokogástól. Nem bírta visszatartani a könnyeit, hűvösen tapadtak a bőréhez, nedvesítették meg a ruháját.

A távolból hallatszott az uralkodó közeledtét jelző kürtszó, mégsem vitte rá semmi, hogy felálljon, és megindul hazafelé, hiába tudta, hogy az anyja már mindent tűvé tett érte. Ezt a feladatot nagy valószínűséggel Matthias vállalta magára; ő nyugodt szívvel közlekedhetett a törzs területén, nem kellett félnie senki haragjától.

De pont ezért nem fognak rám találni – gondolta. Fogalmuk sincs, hogy valami minduntalan visszavonz ide, ahol minden elkezdődött. A pillantása a göcsörtös törzsű fa felé siklott, nézte a szerteszét nyúló ágakat, mind a kilencet, és mint mindig, most is elfogta a vágy, hogy meglesse, hátha ott lapul bent „minden élet forrása”, a kristálysima, csillogó vízfelület, benne a szörnnyel, ami a gerincéhez tapadt, akár egy alattomos pióca.

A lába öntudatlanul mozdult, s mire feleszmélt, már a fa előtt állt. Végigsimított a törzsén, és mély levegőt vett.

Akkor történt. Akkor hallotta meg a sikolyokat.

Felharsant a kürt, elnyelte az egyik sikoltást. Eren mozdulatlanná dermedt, ahogy ráismert a hangra.

GRETEL! – bömbölte. A pulzálás félbeszakadt, a varázslat a pillanattal egyszerre foszlott szerte. A hangot ezer közül felismerte, a kishúga volt. A kishúga, akinek otthon kellett volna lennie, a kishúga, aki úgy tűnt, utána szökött. És ha Gretel úgy döntött, kimerészkedik a biztonságos falak közül, az azt jelentette, hogy Catrin sem maradt nyugton. Eren mérget vett rá, hogy mindkét kistestvére valahol a rengetegben kódorgott – és a sikolyok alapján éppenséggel hatalmas bajban volt.

Gyanúja csakhamar beigazolódott. Jóformán alig közelítette meg az erdőt, amikor meghallotta Catrin kétségbeesett kiáltását. A hangja eljutott a kislányig, a hangos dübörgés alapján pedig sikerült követnie is.

Eren belevetette magát az erdőbe.

– Gretel! Catrin! – kiabálta. – Erre! – Visszhangzott ugyan, de a zajból ítélve a gyerekek egyre közelebb és közelebb kerültek. Eren megállt egy pillanatra, és hallgatózni próbált. Szíve a torkában dörömbölt, lélegezni sem tudott, annyira eluralkodott fölötte a rettegés. Az erdő veszélyes volt! Az erdőben nem szabadott egyedül mászkálni! Valami történt a lányokkal… És ha valami komoly, akkor mindennek vége. Azt senki sem fogja megbocsátani neki… Ő sem saját magának.

Itt van egy hatalmas erő… és nem tudom megvédeni a saját húgaimat?! Miféle kegyetlen tréfa ez?! Miért ilyen kegyetlen ez a gyönyörű világ?!

Élesen szívta be a levegőt – úgy érezte, még így is fuldoklik.

– Eren! – Catrin kirontott az egyik bokor mögül; ruhája és haja csapzott volt, arcát karmolások tarkították. Vérzett a karja, és rossz szögben is tartotta; Eren messziből kiszúrta, hogy eltörött. Mikor megpillantották egymást, a kislány keserves zokogásban tört ki. Pillanatok alatt Eren karjában volt. – Eren! – zokogta. – Eren! Gretel… Eren… Csinálj valamit! – hörögte. – Csinálj valamit! A farkasok…!!! – mire Eren szeme tágra nyílt.

– Farkasok – ismételte. – A farkasok itt vannak?! Az lehetetlen! Ennyire ki még sosem jöttek!

– Bementünk a mélyébe! – csuklott fel a kislány. – Találtunk egy farkaskölyköt… és Gretel… Eren, csinálj valamit!

– Hol van?!

– Nem tudom!

– Catrin – ragadta meg a vállát. – Hol van a nővéred?

– Nem tudom! – A kislány egyszerre hörgött és zokogott. Reszketett, mint a nyárfalevél. – Széttépik… Szét fogják tépni! Megharapták! Eren!!!

– Jól van, jól van. – Eren zihálva fordult abba az irányba, ahonnan Catrin érkezett. Féloldalt pillantott, a kiút tisztán látszódott az erdőből. Kistestvére csúnyán vérzett, és látva a ruháját, meg érezve a szagot is, a félelemtől összepisilte magát. – Gyorsan, szaladj! – kiáltott rá. – Menj a faluba, hozz segítséget!

– Eren, Gretel…

– Minden rendben lesz, Catrin. – Megakadt a tekintete egy vastagabb faágon, amit az előző napi vihar téphetett le. Remegve emelte fel a földről; a farkasok ellen siralmas fegyvernek látszott. Ha nem válik be, átváltozom, döntötte el. Akkor is megteszem, ha ezzel végleg magamra haragítom a népünket. Ha nem teszek semmit, a húgom lehet, meghal, és a falusiak gyűlölni fognak. Ha teszek érte valamit, a húgom lehet, életben marad, de a falusiak így is gyűlölni fognak. Nincs más választásom. Nincs semmilyen választásom.

Eleresztette Catrin kezét, lökött egyet a kislányon.

– INDULJ! – ordított rá, mire a kislány szipogva bólintott.

Hátat fordítottak egymásnak, Catrin kifelé kezdett futni az erdőből, Eren pedig egyre beljebb vetette magát, hogy minél mélyebbre kerüljön. Catrin nyomait követte a porban, a letört ágakat leste, és minden egyes perccel egyre nagyobbat és nagyobbat dobbant a szíve. Gretel jól van! Jól kell lennie! És ha odaér… Ha megtalálja, minden rendben lesz… Nem történt semmi. A farkasok elmentek. Ugye?

Vérfagyasztó sikoly hallatszott, Gretel kínnal teli kiáltása, amit szívet tépő zokogás követett.

Eren nem habozott többé.

Megteszem – határozta el magát. A keze szája előtt, a harapása éles és legalább olyan fájdalmas, mint Gretel sikoltása. Érezte, ahogy a fogával átharapta a bőrét, érezte, hogy mélyre hatolt a saját kezében. A szájába robbant a vére, meleg volt és fémes, és csak az járt a fejében, hogy meg kell menteni a kishúgát, meg kell mentenie, mielőtt túl késő… És valahogy minden összejött. Valahogy tudta, hogyan kell megtennie. Valahogy úgy érezte, sosem volt a gerincéhez tapadó szörnyeteg, az ereje ennyire az övé. Mindeddig sosem tartoztak még ennyire össze.

Pulzált a gerince, és bár nem látta, biztosra vette, hogy fénylik is. A magasba robbant az aranyló fény, kitépte a helyéről a fákat, Eren pedig hátracsavarta a testét, haja a földet söpörte végig. Ezt követően fölemelkedett, és teste erőtől duzzadt, arca ijesztő vicsorba torzult. Parázslott a szeme, de sosem látott még ennyire tisztán.

Felüvöltött.

Semmik vagytok – gondolta megvetően, mire a farkasok felnyüszítettek. Ezen a világon… én vagyok az egyetlen szörnyeteg. Esélyetek sincs ellenem… Ahogy ezt végiggondolta, hirtelen forróság kezdett végigkúszni a testén; már nem csupán a gerince lüktetett, hanem mindene. Vére zubogott az ereiben, a szíve a szörnyeteg szívének ütemére dobbant… és akkor megpillantotta Gretelt. A közeli patakig jutott, a vízben tépték szét a farkasok. Az egyik még mohón lakmározott belőle, ám Eren újabb üvöltésére fülét-farkát behúzva próbált elmenekülni. Egy sem jutott messzire közülük.

Nem, nem és nem!

Nem történhetett meg!

Pedig megtörtént.

Kettészakította a négylábú állatokat, haragjával lesújtott rájuk, ítélkezett fölöttük, ahogyan ők is Gretel fölött. Miután kitépte magát óriása forró, eleven testéből, és füstölgő testtel vánszorogni kezdett a patak felé, már nem reménykedett. Ahogy egyre közelebb jutott kistestvéréhez, a remény utolsó szikrája is kihunyt. Gretel tágra nyílt, üveges szemmel feküdt a patakban, vére megszínesítette a vizet. A felismerhetetlenségig karmolták és harapták, tépték szerencsétlen kislányt.

Eren kétrét görnyedt, visszaadta a gyomra tartalmát. Gretel holtteste mellett, a vértől mocskos vízben kuporogva találtak rá a falusiak, Catrin reszketve, sírástól kivörösödött arccal vezette el őket a farkastámadás helyszínéhez. Az anyjuk kezét szorongatta, Jahel iszonyattal nézett rá, és szívet tépő sikoltásba kezdett, amikor ráismert gyermekére. Matthias elhűlten, sokkoltan állt… és felcsaptak az első pusmogások.

– Ez a fiú nem pusztán démon… hanem maga az Ördög.

– Úgy, bizony – helyeselt egy másik férfi. – Csak az Ördög lehet annyira könyörtelen, hogy elvegye a saját testvére életét. A saját vérét ontotta… Vér a vérből, hús a húsból. Egy apa nemzette őket, egy anya méhében fogantak. Ez a gyermek nem hős, ahogyan Catrin állította, hanem csak egy szörnyeteg.

– Nézd azokat a szegény állatokat – súgta egy harmadik. – Két darabban feküdnek.

– A lánnyal is ő végezhetett. Ha a farkasok nem is ölték meg, a szörnyeteg ereje, ahogyan a magasba tört, biztosan.

Erennek erre elakadt a lélegzete.

– Nem lehet… – suttogta. – Nem tehettem én… Ugye nem?

De a robbanás fákat tépett ki, és szemmel láthatóan farkasokat is ölt. Néhánynak a teteme apró darabokban szóródott szerteszét, mikor átváltozott, ezt a saját szemével látta. Azok a farkasok pedig, amelyek megmaradtak, és amelyek körülvették Gretel testét, az átváltozást követően érték utol társaikat.

A farkasok, amelyek a kezdettől fogva üldözték Gretelt, halottak voltak. Nem Eren keze által, hanem a benne lakozó erő által szakadtak szét.

Gretel… még élhetett, mikor átváltozott.

Gretel…

– Miattam halt meg?

A fájdalomtól elfelejtett lélegezni. A fájdalom a csontjaiba itta magát, megbénította a testét, bomlasztani kezdte az elméjét.

Nem – gondolta. Nem tehettem én… Ugye nem? Kérlek, égiek, ugye nem én voltam?! Ugye nem?!

Gretel ruhájába markolt, nem bírta tovább elviselni: felordított… és mikor kinyitotta a szemét, és a könnyfátyolon keresztül népére bámult, nem talált megértést a szemükben, csak iszonyatot és rettegést… és vasvillát a kezükben.

** * **

Hogy megerősödj, s túlélj.

(Mert gyönyörű, de kegyetlen világ…)

V.


Ymir

Egytől egyig emlékeztetőt kaptak, mily’ kegyetlen világban is éltek. A farkasok tetemével nem foglalkoztak, a keselyűk eleget lakmároztak belőlük, Gretelt azonban Matthias a karjában cipelte haza. Egész éjjel ásott a házuk mögött, és amikor eljött a búcsú ideje, Jahel nem engedte sem Erennek, sem Catrinnek, hogy utolsó útjára kísérje a kislányt. Ez bölcs döntésnek bizonyult, a falusiak közül néhányan ellátogattak hozzájuk, hogy tiszteletüket tegyék Gretel temetésén. Jahel és Matthias egymásba kapaszkodva, lehajtott fejjel állt; halálra váltan, erősen dobogó szívvel fogadták a részvéteket. Erenről nem esett szó, de a fiú az ablakból nézte végig az egészet: jó páran azt lesték, vajon melyik szobában rejtőzhet.

Egyikük sem őszinte – gondolta. A részvét nem Gretelnek szól, hanem annak, hogy ilyen gyermeke van az anyámnak, amilyen én vagyok. Ez nem Gretel búcsúja, hanem megfigyelés. Valamire készülnek – értette meg, és ahogy ez tudatosult benne, jeges borzongás szaladt végig a gerincén. A félelem nem csupán beleette magát a csontjaiba, teljesen átjárta a testét; sem éjjel, sem nappal nem hagyta nyugodni egy pillanatra sem kishúga temetését követően.

– A király beszélni kíván veled. – Ez volt az első alkalom, hogy Gretel elvesztése után az anyja benyitott hozzá. Fakó volt a hangja, vértelen az ajka. Sebek látszottak rajta, a fogával addig harapdálhatta, amíg vérezni nem kezdett. Minden egyes vér- és könnycsepp a családjukat ért csapás miatt gördült le az arcán; Erennek teljesen összefacsarodott a szíve.

– Mégis eljött? – lehelte, mire az anyja kimérten bólintott.

– Az erőd áldás és átok is számunkra, Eren – mondta. A hangok alapján odalent Matthias beinvitálta Fritz uralkodót; hússal és meleg teával, ülőhellyel kínálta az asztaluknál. A hangok alapján Fritz király a lányával együtt, Ymir királylánnyal tért be hozzájuk. Minden pont úgy alakult, ahogy azt Eren édesanyja mindig is szerette volna, most már azonban inkább látszott végtelenül kimerültnek és bánatosnak, mintsem lelkesnek. – Gondoskodj róla, hogy csak az egyik legyen, Eren. Csak ezt szeretnénk.

Akkor ezt fogom elérni – határozta el.

Mosolyt erőltetett az arcára.

– Minden tőlem telhetőt megteszek – felelte. – Bízzatok bennem!

– Vigyázz magadra… fiam. – Ellépett az ajtóból, nem nézett rá. A karjába zárta, mikor Eren megpróbált elhaladni mellette, és a mozdulat gyors volt, finom és anyai, olyan, mint régen, miközben már semmi sem volt olyan, mint régen. Eren belékapaszkodott, magába itta az illatát, ölelte és ölelte, ölelték egymást jó szorosan, majd elváltak egymástól, és mindketten mentek a saját útjukra.

Fritz király sokat öregedett azóta, hogy Eren utoljára személyesen láthatta; szeme körül mély barázdák tarkították az arcát, a haja és szakálla hófehérbe hajlott már. Elvesztette néhány fogát, ráadásul a keze is aszottnak látszott, ahogy az asztalra fektette. Inkább tűnt egy vénséges vén apónak, mintsem a birodalom uralkodójának.

Lánya, Ymir királylány ellenben egyenesen ragyogott. Haja valóban olyan volt, akár folyékony arany, fényes és hosszú, a szeme, mint az égbolté, elevenen csillogó, tündöklően kék. Az ajka finom, szépen ívelt, a szemöldöke kecses. Találkozott a tekintetük, s Eren félelem helyett különös mód leplezetlen kíváncsiságot látott benne felsejleni. Barátságos mosoly tűnt fel a szája szegletében, szemlátomást kimondottan érdeklődve tanulmányozta Erent.

Fritz megköszörülte a torkát.

– Ő lenne az a fiú? – Megfáradt pillantását egyenesen Erenre szegezte, a kérdés azonban nem neki szólt, hanem Matthiasnak, aki tétován álldogált, kezében a kalapját szorongatva. – Eren Jaeger?

– Igen, uram – felelte Matthias. – Ő az. A fiú, aki… – Elhallgatott. Mit is mondhatott volna? Aki megölte a testvéreit? Aki rettegésben tartotta a falusiakat? Mit is mondhatott volna?

– Eren Jaeger – ismételte a király. – A fiú, aki különleges erőre tett szert. Hogyan?

Eren az ajkába harapott. Megszólalhatott? Engedélyezett volt neki, hogy az uralkodóhoz szóljon, vagy Matthiast kellene használnia szócsöveként?

Matthias intett neki.

A király így szólt:

– Beszélj, Eren Jaeger! Honnan ez az erő?

Pedig már elmondtam – gondolta. Nem hittek nekem.

Elmondta még egyszer. A király összevonta bozontos szemöldökét.

– Értem – hümmögte. – Tehát az a rejtélyes forrás eltűnt a fa odvából? – Szemében csalódott fény csillant. Vajon miben reménykedhetett? Pillanatok alatt kiderült: abban, hogy minél több olyan ember legyen, mint Eren. – Ha a szolgálatomba szegődsz – szólt –, akkor garantáltan meg foglak jutalmazni. – Ez nemcsak egy ajánlat volt, hanem parancs is. Eren valamiért úgy érezte, nem mondhat nemet. Amikor Matthiasra sandított, az csak megerősítette ezt a gondolatot. Az ajkába harapott, szabadság után vágyott. Ha a király szolgálatába szegődik… Akkor valakinek a szolgája lesz. Akkor sosem lehet szabad.

– Én… – A férfit nézte, aki felnevelte. Az anyját, aki megjelent az ajtóban, nem ütötte bele az orrát a férfiak dolgába, ugyanakkor arca aggodalom és kíváncsiság keverékét mutatta. Az anyja nem volt rossz ember, a családjuk érdekében sok áldozatot hozott az élete során. Lehetőséget látott abban az erőben, amire Eren szert tett, és bár látszott rajta, hogy nem szívesen engedi az uralkodó közelébe a fiát, a családjukat minden érzésnél előrébb helyezte. Azt szerette volna, hogy az erő vagy átok, vagy áldás legyen – értelemszerűen inkább csak áldás. Mindazok után, ami a családjukkal történt… Eren tudta, hogy csak egyet tehet. – Állok szolgálatára, királyom – suttogta, mire Fritz elégedetten biccentett. Talán soha nem is volt másik lehetősége. Bizonyára kivégeztette volna, ha elutasítja az ajánlatát.

Az uralkodót szolgálni hatalmas megtiszteltetésnek bizonyult a falvakban, Eren azonban nem érezte az irigylő tekinteteket a hátába fúródni. Az emberek inkább mintha vártak volna valamire. Talán abban reménykedtek, hogy az uralkodó belátja, mennyire gyűlöletes és bűnös természetű, és akkor úgy dönt, megszabadítja őket tőle. Nem lehetett ínyükre, hogy Fritz semmi ilyesmire nem készült.

– Áldást hozok a családunkra – közölte az anyjával, mikor egy fárasztó, csatákkal teli nap után összetalálkoztak a konyhában. Mintha kerülték volna. Mintha nem engedték volna a közelébe a testvérét. Mintha. Ezek csak feltételezések voltak, amelyek nem is tűntek volna fel egy kisgyerek, de… Eren hiába járt a tízedik életévében járt, kezdte azt hinni, hogy egy aggastyán bölcsességével rendelkezik. – Szeretlek titeket – mondta halkan. Az anyja válaszul megölelte, szavak nem hagyták el az ajkát.

Rettenetes időszak következett, az erő olykor bizonytalannak tetszett. Az ostor nagyot csattant a hátán, valahányszor hibázott, és nem úgy irányította, ahogy azt az uralkodó megkívánta tőle, a felszakított hús, a mély sebek, amelyekből ömlött a vér, csakhamar eltűntek azonban, mintha soha nem is lettek volna a bőrén. Mire hazaért, és a tükör előtt állva, hátrafelé nyúlva tapogatózott, csak rászáradt vért talált a bőrén, semmilyen nyomát annak, hogy miféle tortúrák elé vetették. Ha az anyja meg is neszelte a véres ruhákat, nem mondott semmit. Egy ideje nem ismert más érzelmet a bánaton kívül – siratta a családjukat, az elveszett és tönkrement életüket egyszerre, s hiába remélt jobbat, hiába imádkozott érte buzgón, valahogy semmi sem lett jobb körülöttük. Az emberek lépten-nyomon összesúgtak a hátuk mögött, Eren a zsigereiben érezte, hogy készülnek valamire.

Az a megtiszteltetés is kijutott neki, hogy az udvarba látogatva, mikor a király nem éppen arra használta, hogy megnyeresse vele a háborút az ellenséges birodalom ellen, megpillanthatta a királylányt is. A lenyűgöző hasonlóság közte és Milo között ismét elrabolta Eren lélegzetét. Azokat a pillanatokat vágyta a legjobban, amikor láthatta Ymirt, mert ilyenkor feltépte a saját sebeit Milóval kapcsolatban, és újra meg újra visszaemlékezhetett a régi szép, boldog időkre, amikor még nem volt ereje, amikor még egészen más dolgoktól kellett tartaniuk. Ymirnek köszönhetően tudott életben maradni. Milo, Murasaki, Gretel… A szűnni nem akaró hangok… Nem hagyták nyugodni. Éjjelente nem tudott aludni, nappal pedig nemcsak a saját démonjaival, hanem a királyéval is viaskodnia kellett… Egyszerűen belefáradt. Egyszerűen úgy érezte, nem tudja tovább elviselni.

Lépteket hallott. Lerogyott a virágos kertben – az egyetlen helyen húzta meg magát, ahol körülölelte a csendesség, amely arra a mezőre emlékeztetett, ahol tönkrement az élete, de ahová mégis újra meg újra odatalált. Remegett a térde, lassan fújta ki a benntartott levegőt. Megtörölte az arcát, nedves maradt a tenyere a könnyektől. A léptek elhaltak, a selyemből készült topánkát nem lepte be por, sem vér, ahogyan az apró kezet sem. Az a kéz tiszta volt, nem tapadt hozzá semmi. A lány… ártatlan volt, nem olyan bűnös, ördögi lélek, amilyennek Erent kiáltották ki, mégis a közelébe merészkedett.

– Te nem félsz tőlem? – bukott ki belőle.

Ymir megemelte a szemöldökét.

– Félnem kellene? – kérdezett vissza. – Nem tűnsz veszélyesnek.

– Nem hiszed az erőmet?

– Azt nem mondtam. – Ymir a fejét ingatta, szája szegletében mosoly játszott. – Nem hinném, hogy olyan ember lennél, aki másokat bántana. Az erődet felfoghatod átokként, és akkor valóban az lesz… De ha áldást látsz benne, csodákat tehetsz. Csodálatos vagy, Eren. Ez az, amit igazából gondolok rólad.

Eren beharapta az alsó ajkát. Csodálatos? Valaki csodálatosnak tartotta? Ilyesmi jó ideje nem fordult elő vele. Hinni szeretett volna benne, mégsem tudott. Hogyan is hihetett volna, hogyha… annyi ember élete tapadt a kezéhez? Ha annyi rosszat hozott a falujukra, annyi szenvedést a családjuk nyakába? Az egyetlen, amihez értett, az ölés… Megölte Milót, lehet, megölte Murasakit, megölte Gretelt… Egy szörnyeteg lett belőle.

– De mi van, ha mégis bántani fogok másokat? Ördögnek hívnak… és kezdem azt hinni, hogy okkal! – fakadt ki elkeseredetten. – Mintha lenne bennem egy démon! Ott van mélyen bennem, képtelen vagyok rá, hogy kiirtsam magamból! Képtelen! Mintha ez a démon a lényem egy része lenne! – Mintha a benne levő démon tehetett arról, hogy boldogság helyett fájdalommal és gyásszal sújtotta a családjukat.

Ymir szeme azonban megvillant.

Ember vagy – felelte lágyan. – Éppen ezért van benned ott az a démon. Bennem is ott van, benned is. Egyformák vagyunk. Honnan tudod, hogy egy nap nem engem fognak ördögként emlegetni? Mi tesz istenségé, mi tesz ördöggé? Mitől ember az ember? – Felemelte a kezét, nem engedte, hogy Eren válaszolja meg a kérdést. – Attól – mondta halkan –, hogy hibázik. De nincs olyan helyzet, amire ne lehetne megoldást találni.

– Tehát úgy gondolod…

– Hiszek a megváltásban. – Ymir térde megroggyant, de nem önhibáján kívül. Eren eltátotta a száját, amikor a lány a kezét nyújtotta érte. Felemelte a földről, és barátságosan mosolygott – szabályosak és hófehérek voltak a fogai, ragyogó a mosolya; egy földre szállt istennőnek tetszett, aki megpróbálta kiemelni a pokol égető tüzéből a világ legnagyobb ördögét, az egyetlent, aki Ördög volt az ördögök között. – Mindenkinek jár egy második esély, Eren Jaeger. Nem számít, mit mondjon az apám. Ő egy szörnyeteg, aki kihasznál téged. Te nem ezt érdemled, Eren.

– Szörnyeteg… mi? – Eren szája keserű mosolyra húzódott. Ymir fölsegítette, így egymással szemben álltak. Mintha a virágos mezőn lettek volna, egy-egy kékes-lilás virágot a királyi kertben is megpillantott tőlük nem is annyira messze. Ymir követte a tekintetét, elmosolyodott.

– A kedvenceim – mondta. – Azon a mezőn is akad belőlük, ha jól tudom.

– Jártál a mezőn? – lepődött meg Eren. – Hogyhogy?

– Kíváncsi voltam. – Ymir megvonta a vállát. – Megnéztem a fa odvát, amiről meséltél az apámnak. Tényleg üres volt.

– Mondtam… A forrás… eltűnt…

– Igen… Sajnos… – Ymir megrázta szőke fejét, nagyot sóhajtott. – Ha még most is ott lett volna, bizonyára többet tudtunk volna meg a rejtélyes erővel kapcsolatban. Miféle forrás is volt ez? Miféle erőt kaptál? Miért pont te? Annyi kérdésem van! És az apámnak is – tette hozzá. – Bár… Lehet, jól jártál, hogy eltűnt. Az apám nagyon hataloméhes férfi. Azt szeretné, hogy a birodalmunk mindenki fölé magasodjon. Ő egy szörnyeteg, Eren… – És ahogy visszafordult felé, Eren megpillantotta a könnyeket a szemében.

Sír – döbbent rá. Az apja miatt… Az apja tényleg egy szörnyeteg.

– Nem lehet vele bírni, mióta anyámat elvesztettük. Nem lehet vele szót érteni, amióta rájött, hogy egy óriás erejével el tudja érni, hogy a világ behódoljon neki. Úgy hiszem, ez a fajta hatalomvágy sokkal bűnösebb, mint a te ördögi természeted. – Mosolya fanyarnak tetszett most már, a könnyek szüntelen csorogtak le szép arcáról. Hangja halkan csengett, a hirtelen feltámadó, süvítő szél elnyelte a szavai többségét. – Mit is vártam… A világ kegyetlen, tele van fájdalommal és szenvedéssel. Kegyetlen… mégis annyira gyönyörű – suttogta, ahogy a tekintete megakadt a virágokon. – És e fájdalommal és szenvedéssel teli világ alatt lehet, létezik egy másik világ, ahová nem ér el a föld. A rejtélyes forrás, amely által az erődet nyerted, talán tartogat számunkra valamit, s te vagy a Kiválasztott, aki elhozza nekünk. Téged választott, te leszel egy nap a hősünk.

Ezt követően amolyan „barátok” lettek a király lányával. Ymir volt az egyetlen, aki megtűrte és örömmel kereste Eren társaságát, és aki úgy tűnt, a legkevésbé sem tartott tőle. Az élet nem tért vissza a régi, jól megszokott ritmusba, amikor csak az apja kívülállósága miatt kellett szenvednie, de valamennyire tűrhetőbb lett, hiszen azokon a napokon, amikor a leginkább eluralkodott rajta a kétségbeesés, Ymir a virágos kertjében várta, és felragyogott az arca, mikor megpillantották egymást. Megosztották egymással a titkaikat, és valahányszor Eren az uralkodó után kérdezősködött, hogy mit szól a barátságukhoz, Ymir a fejét ingatta, és mosolyogva biztosította, nem kell tőle tartaniuk. Az erő átok helyett kezdett áldás lenni, valami olyasmi, amitől nem kellett félniük. Ami miatt az emberek elkezdték megbecsülni. Ha féltek is tőle, nagyobbnak bizonyult a büszkeség, hiszen a birodalmuk újabb meg újabb területeket hódított meg, vont az irányítása alá.

Eren fellélegzett.
Az élet valamivel tűrhetőbbé vált.

– Ha én leszek a királynő, nem leszel többé szolga – ígérte Ymir minden egyes alkalommal, amikor sötét árnyékot fedezett fel Eren szeme alatt húzódni. – Visszaadom a szabadságodat… És az erődet sem kell arra használnod, hogy más népeket igázzunk le. A barátom vagy, Eren – mondta neki lágyan –, nem a szolgám. Szabad leszel.

– Én döntöttem úgy, hogy apád szolgálatába állok. Ha úgy vesszük, magamnak köszönheted.

– Mindketten tudjuk, milyen az apám. – Ymir elfordította a fejét, lesütötte a szemét. – Ha visszautasítottad volna az ajánlatát, hidd el, talált volna valamit… valakit – pontosított –, akivel megfoghat. Megölette volna a családodat.

– Nem értem, hogy lehet valaki ilyen. Nem értem, mi alapján kiáltanak ki engem szörnynek, mikor az igazi szörnyeteg…

– Valójában az apám, mi? – mosolyodott el keserűen a királylány. – Tudom, ez nem igazságot. De én másfajta uralkodó leszek.

– Te sosem leszel olyan, mint az apád, Ymir.

– Remélem.

Eren felsóhajtott.

Szabadság – gondolta. Vajon milyen ízű is?

De nem számított. Ha Ymir is lesz a királynő…

– Az erőm nélkül nem tud fennmaradni a birodalom – jelentette ki végül az ajkát harapdálva. – A leigázott népek fel fognak lázadni. Bosszút akarnak majd állni rajtatok… Nem akarom, hogy bántódáson essen, Ymir. A barátom vagy.

– Barátok vagyunk. – Az aggodalom felnőttessé tette gyermeki arcát. Mindketten túl fiatalok voltak még, nem lett volna szabad ilyesmikkel foglalkozniuk. De Ymir királylányként élt, és egy nap majd egy szomszédos birodalom hercegének szánták nőül, Eren pedig a birodalom katonájaként sínylődött, szörnyetegként örök életre az uralkodóhoz láncolva. És valahogy nem érezte azt, hogy a teste lépést tartana vele, ahogy teltek és múltak a napok. Mintha valami megállt volna. Mintha valami állandó lett volna.
– Tudom, hogy a napjaid nagy részét azzal töltöd, hogy meghúzod magad valahol. – Ymir szemöldökráncolva figyelte, helytelenítően ingatta a fejét, valahányszor szóba hozta ezt a témát. – Az emberek kezdenek elfogadni, Eren, én ezt látom. Te viszont félsz tőlük. Félsz attól, hogy megint ellened fordulnak.

– Tudod, milyen súlyos bűnöket követtem – mondta csendesen. – Joggal rettegnek tőlem. Joggal kényszerülök menekülésre előlük. Gyűlölnek engem, a birodalom sikerei ellenére is. Egy veszélyes fegyvert látnak bennem… és hidd el, Ymir legszívesebben megszabadulnának tőlem.

Ymir elgondolkodó arcot vágott, sokáig csak hümmögött.

– Talán ha nem te lennél az egyetlen, aki képes lenne rá, akkor nem félnének tőled ennyire – vetette fel hirtelen. – Ha léteznének még hozzád hasonlók, akkor egy idő után megbarátkoznának a gondolattal. Te nem így hiszed?

Lehetséges… – mormolta. A probléma nem ott kezdődött, hogy nem jutott eszébe ez a lehetőség. Ha mások is óriássá tudnának változni, akkor ez már nem lenne ismeretlen az emberiség számára. Akkor egy idő után benne sem találnának kivetnivalót. Akkor minden olyan lenne, mint régen. A probléma inkább ott kezdődött, hogy nem tudta, hogyan teremtsen magából még többet. „Minden élet forrása” eltűnt a kilenc ágú fa odvából, és Eren valamiért úgy érezte, soha nem is fogja ott meglelni. A fa, az a valami, ami a gerincébe kapaszkodott, őt választotta ki. – Nem tudom, mit csináljak. Ez az erő… valami olyasmi, amit én magam sem értek.

– Minden azon a mezőn kezdődött – mondta erre Ymir. – Oda kell visszamennünk!

– De már egyszer voltunk ott!

– Nem baj! Vissza kell mennünk! – erősködött. – Ott majd válaszokat kapunk!

– Úgy gondolod? – Eren reménykedve nézett. – Szerinted…

– Mire várunk? – A lány talpra ugrott. – Menjünk!

– De vajon nem fognak még jobban gyűlölni? – Eren a kezébe vette a kezét. – Ha Ördögöt látnak bennem, nem fognak még jobban gyűlölni, amiért őket is magamhoz hasonló ördöggé teszem? Lehet, hogy így nem félnek tőlem annyira… De nevezhetik vajon magukat ezek után embernek? Vagy valamiféle torz lények lennének?

– Felfoghatod ezt akár bosszúként is. – Ymir szemében makacs fény csillant fel. – Mindazok után, ahogy veled viselkedtek… Akár meg is érdemelnék, hogy olyanná váljanak, amelyet olyannyira megvetnek. De én nem erre gondoltam. Tudod, ha nem teszel semmit, örökre szenvedni fogsz. Ha már nem is fogsz szolgálni engem, akkor is meg kell találnod a helyedet a világban, márpedig ezek az emberek, ha el is kezdték elfogadni a jelenlétedet, nem látnak úgy szívesen az otthonaikban. Abba beletörődnek, ha elvonulsz, és ott meghúzod magad… De hogy a közösségük része legyél… – Ymir megrázta a fejét. – Az nem fog megtörténni, hacsak…

– Hacsak nem teszek valamit. – Eren habozott, mielőtt folytatta volna, különös érzés szorította a gyomrát. – Azt mondod… bosszút kellene állnom, amiért elfordultak tőlem? Amiért ennyi szenvedést okoztak nekem?

– Lehet, úgy gondolod, a bosszú nem megoldás… – Ymir szomorúan elmosolyodott. – De vannak helyzetek, Eren, amikor az embernek le kell mondani az emberségéről… Szörnyetegnek tartanak, pedig nem te vagy a szörnyeteg, hanem ők maguk. És megérdemlik, hogy emlékeztetőt kapjanak ezzel kapcsolatban. Megérdemlik, hogy valaki felnyissa a szemüket, és tükröt mutasson nekik. A világnak félnie kell tőletek, Eren. Félnie kell az óriások erejétől. Tudnia kell, hogy nem tehet meg akármit. Vannak sokkal nagyobb hatalmak a vasvilláknál, Eren Jaeger.

– Tehát ha jól értem…

– Nem azt mondom, hogy azokból kellene óriást csinálni, akik a legjobban gyűlöltek. Azt mondom, olyan embereket keress, akikben nagyobb a félelem, mint a gyűlölet. Ha azokból kiűzöd a félelmet azzal, hogy adsz az erődből, akkor a gyűlölet fölé tudsz kerekedni. Lesznek szövetségeseid, Eren. Nemcsak én leszek számodra, hanem mások is. Ketten… együtt… – Ymir felé fordult, szeme ragyogott, arca kipirult, ahogy szenvedélyesen beszélt. – Ketten, együtt el tudjuk hozni az óriások korát.

– De…

Én nem akarok többé óriás lenni – gondolta. Ha át lehet adni az erőt… Akkor vissza is lehet adni valahogy, ugye? Ha meglépjük… Ha találunk valamit a fa odvában, amiből arra következtetünk, hogy az erő megosztható… átörökíthető… akkor nekem sem kell többé óriásnak lennem, ugye?

– Álmot láttam – mondta hirtelen Ymir. – Egy olyan álmot, amiben népünk királynője voltam.

– Egy nap valóság lesz – emlékeztette Eren.

– Igen. – Ymir rászegezte a tekintetét, büszkének és mindenre elszántnak tűnt. – De egy királynőnek az a kötelessége, hogy megvívja a maga csatáit. Azért szabadítalak fel, mert a barátom vagy. Azért is szabadítalak fel, mert úgy érzem, senkitől sem várhatom el, hogy helyettem harcoljon. Ha el akarok valamit érni, ha azt akarom, hogy a birodalmunk világhatalommá váljon, azt csak én tehetem meg. Királyi vér csörgedezik bennem, az uralkodó megbecsült lány vagyok. Egyedül én vagyok rá képes, egyedül én tehetem meg, hogy naggyá és dicsővé tegyem a birodalmat.

– Te… – Eren arcán zavartság futott át. – Te akarsz harcolni… helyettem? Mindenki helyett? Hogyan?

– Az emberek megvetnek téged, Eren. – Ez felért egy arculcsapással, Eren azonban mégis uralkodott az arcizmain. Ymir bocsánatkérően pillantott rá. – Az emberek megvetnek, de mindig is megvetettek. Engem pólyáskorom óta ismernek. Tudják, hogy mindig segítettem rajtuk. Szeretnek.

– Téged könnyű szeretni – jegyezte meg erre. Ymir hálás mosolyt villantott.

– Igen… – Elkomorodott. – Éppen ezért, ha találunk valami módot rá, hogy átörökítsük az erődet… Én vállalom, Eren. Én belemegyek abba a forrásba. Olyanná akarok válni, mint te, mert hiszem, hogy ketten meg tudunk birkózni vele.

– Elvennéd tőlem az erőt? – döbbent le. – Vagy…

– Akár. – Ymir felsóhajtott. – Vagy olyanok lennék, mint te, vagy ha csak így lehet, végleg meg is szabadítanálak tőle. Magamra vállalnám a terhet, és akkor… Én lennék az, akit az apám kihasznál. Az erővel talán idő előtt elvehetném apám hatalmát, és akkor szabad lehetnél, és a családodat sosem érné semmi veszély.

– Ymir, ezt nem teheted! Te a király lánya vagy!

Királynő leszek! – emlékeztette élesen. – Uralkodóként kötelességem a népem érdekében cselekedni. És a barátod is vagyok – tette hozzá gyöngédebben. – Túl sokat szenvedtél már, Eren… Éppen eleget… Már vezekeltél a bűneidért. Megérdemled, hogy szabad lehessél. Megérdemled, hogy békében élhess. Hogy boldog legyél.

– Számomra nem létezik boldogság, Ymir…

– El kéne hinned, hogy igenis létezik. És én segítek benne, hogy újra megtaláld a hitedet.

A fa odvában semmit nem találtak, hiába tapogatóztak mélyre. Éppolyan üresnek tetszett, mint azon a napon, amikor Eren a népe tagjait vezette el oda. A mezőn nem illatoztak már a virágok, a fűszálak is megsárgultak. Korhadtnak vélte a fát, de még így is érezte a mágikus pulzálást, ahogy a kérgét tapogatta. Olyan volt, mintha egy láthatatlan fonál kötötte volna össze vele. Mintha lett volna ott valami, ami a lénye részévé vált, ami által már ahhoz a másik, misztikus világhoz tartozott, amely Ymir szerint az ő világuk alatt helyezkedett el.

Hiszem, hogy találunk megoldást, Eren – bizonygatta. – Én vállalom, Eren. Én belemegyek a forrásba, átveszem tőled az erőt. – De hiába szerette volna, ha nem találtak semmit. A varázslatos fa, a varázslatos mező mintha halálra lett volna ítélve. Az egyetlen, ami reményt adott valamennyiük számára, a vörösen és kövéren csüngő, varázslatos és élettel dús almák voltak. Elkeseredésükben mindkettőjük tekintete arra siklott. – Olyan vörös, akár a napnyugta… – jegyezte meg Ymir, miután leszakítottak egyet.

Nem – gondolta Eren. Olyan, akár a vér. A gerince pulzálva, fájón jelezte számára, hogy „minden élet forrása” igenis létezett. A korhadt fa életre kelt az almák által, a pulzálás erősödött, amikor megforgatta kezében a gyümölcsöt.

– Szeretnéd? – ajánlotta fel. Tényleg vágyod az erőmet? Tényleg át akarod vállalni tőlem?

Ymir mosolyogva bólintott.

– Ha még ilyen állapotban is képes rá, hogy almát adjon… – fonta az ujjait az alma köré –, akkor valahol itt kell rejtőznie annak a titokzatos forrásnak is, amely az erőt adta számodra. Nézd csak meg, Eren… – szólt, miközben az ajkához emelte a gyümölcsöt. – Nézd, milyen édes. Nézd, milyen roppanós. Nézd, mennyire élettel teli. Csodálatos és tökéletes, amilyen te is vagy… – És beleharapott.

Eren.

A hang az elméje mélyén, tompán szólt.

Eren.

Eren megmerevedett.
A hang… A hang arra utasította, hogy…

– Neked adom az erőt – mondta a lánynak, de mintha nem a saját hangját hallotta volna. – Te, akiben királyi vér csörgedezik…

– Én vagyok az egyetlen, aki képes rá. – Ymir újból harapott az almába, a hangja nem remegett meg. – Elhozom az óriások korszakát… és elérem, hogy szabad lehessél, Eren. Fizessek érte bármilyen árat is, egy nap szabad leszel. Erre megesküszöm.

– Találtunk rá megoldást… – Eren reszketeg suttogott. – Ymir… Neked adom az erőt. Én… – A korhadt fa életre kelt. Valami megcsillant, a lemenő nap fénye bevilágított az odvába. A tükörsima felületről tükröződött vissza… A víz varázslatosan csillogott a mélyében. A fonál, amely egykor Eren keze köré tekeredett, megérinthette Ymir csuklóját is, mert a lány hirtelen odakapott. Kiesett a kezéből az alma.

– Eren…

– Segíts rajtam, Ymir. Kérlek, könyörgöm… Segíts rajtam.

A lány a forrást bámulta áhítatos arccal.

– Tehát tényleg létezik… A forrás… Az erő…

– A tiéd – mondta Eren karcos hangon. – A tiéd, Ymir. A tiéd

– Az alma – döbbent rá a lány. – Érzem… Az erő…

– Neked adom. Én neked adom, Ymir. Én… szabad akarok lenni!

– A király lánya vagyok… A leendő királynő.

Fájdalom hasított Eren testébe, felsikoltott. A térdére rogyott, majd elterült a földön, Ymir azonban nem sietett oda hozzá. A fa felé indult, és Eren hiába nyúlt ki érte, mintha az a láthatatlan erő, ami egykor őt is odaszegezte, most Ymirt próbálta magával rántani… Ymir azonban nem sikoltott, nem ellenkezett. Ymir nem érzett kínt, mert vágyott rá. Ymir… önként mártózott meg a forrásban.

Eren látása elhomályosult. A fájdalom egyszeriben annyira éles lett, hogy egy pillanatra elsötétült előtte a világ. Egy pillanatra mintha történt volna valami, és körülölelték volna a ragyogó csillagok, a kék, zöld és lilában úszó égbolt, a mennyei fények játéka, s maga alatt homokot érzett, az óceán sós hullámai gyengéden nyaldosták. A távolban magasba tört a fényoszlop – a kilenc ágú fa, a kilenc fénylő ága! –; s a fények fonalakként nyúltak szerteszét, és Eren úgy érezte, mintha magát „minden élet forrását”, annak központját pillantotta volna – mintha eljutott volna egy helyre, amely két világ között helyezkedett el. Egy helyre, amelyet nem ért el a fény, de nem is volt szükség rá – megvolt a maga fénye.

Pillanatok teltek el csupán, vagy lehet, hogy órák… Nem tudta. Olyan volt az egész, akár egy szívdobbanás. A szíve dobbant egyet, és a fájdalom alábbhagyott, pusztán a bizsergése maradt meg a testében. Felnyitotta a szemét, és az égbolton repülő madarat figyelte – szabadon és rikoltozva szárnyalt, senki sem szabott neki határt.

– Eren… – szólt egy halk hang. Ymir volt az. A szeme lilán örvénylett.

** * **

Azon a napon az emberiség emlékeztetőt kapott – a Tőlük való félelmüket illetően, és a falnak nevezett ketrecbe zártságuk szégyenéről…

VI.


Kétarcú

A lángok felemésztették az otthonát. Eren a fűben térdelt, egy idő után nem hallotta családja sikoltozását – elevenen égtek a tűzben, amelyet a falusiak gyújtottak félelmük és irtózásuk jeleként. Az erő átöröklésre került, Ymir magára vállalta a terhet, amelyet hónapokon keresztül cipelt a vállán… Ám az emberek hiába félték az óriásokat, nem hódoltak be. Ymir… sosem volt a barátja. Ymir sosem hitt benne, hogy képes a változásra. Csak az erejét akarta, hogy mindenki fölé magasodjon a világban. El akarta hozni az óriások korszakát, ám ebben a világban úgy tűnt, nem tudja megvalósítani.

– Szabadságot ígértél – támadt neki a lánynak, mikor megpillantotta közeledni felé. Üres arc, lilán örvénylő tekintet, csupán ennyit kapott válaszul. A lány most azt az arcát mutatta felé, amelyet mindvégig elrejtett. Kétarcú szörnyeteg volt, olyasvalami, mint Eren. Elöntötte a harag, ahogy ezt végiggondolta. – Szabadságot ígértél! – kiáltotta. Ökölbe szorult a keze, remegni kezdett. – A családom védelmét! De halottak! – A hangja éles volt, hitetlen, beárnyékolta a karcos fájdalom. – Nem védted meg őket! Minek neked az erő, hogyha…

– Ez a világ megérett a pusztulásra – jelentette ki hirtelen Ymir, ellentmondást nem tűrően vágva a szavába. Elakadt tőle a lélegzete. Megérett… a pusztulásra? Ymir… el akarja pusztítani a világot?
A lány így folytatta: – Tele van fájdalommal és szenvedéssel, és te… – szegezte rá az ujját elgondolkodva –, mondjuk úgy, te vagy ennek a világnak az Ördöge. Te vagy az, aki egyre inkább szítod a fájdalmat és a szenvedést, a gyűlöletet az emberekben. Te vagy a főkolompos, Eren Jaeger, ezt mindig is tudtam. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy nem hallgatok másokra, hanem a kezembe veszem az irányítást. Én, Fritz király egyetlen törvényes gyermeke

– Azt mondtad, az apád a szörnyeteg…

– Az apám egy hatalomra éhes szörnyeteg – ismerte el Ymir –, te pedig a szolgája vagy. A szörnyeteg, aki szörnyeteget szolgál.

– És te különbnek tartanád magad?

– Álmot láttam, Eren. – A hangja nyugodtan csengett. – Olyan álmot, amely alapján most már tudom, mit kell tennem. Tudom, miért kell tennem. Mert erre a világra születtem, Eren. Mert a királyi család vére csörgedezik az ereimben… és mert ahogyan te is, úgy én is Kiválasztottnak születtem. Csak míg te Ördögnek, én addig a birodalom Királynőjének. Az álmomban láttam azt is, amiről te hallgatsz. A bosszúvágyat, ami napról napra növekszik benned… A gyűlöletet… Nemcsak ők gyűlölnek téged, Eren, te magad is gyűlölöd őket.

– Ymir…

– El fogom pusztítani ezt a világot – mondta ki újból, ugyanolyan higgadtan, mint korábban. Nem az a szenvedély szólt belőle, amivel akkor beszélt, mikor meggyőzte Erent, hogy adja át az erejét. Nem az a szenvedély, amit akkor mutatott, mikor el akart érni valamit. – És alkotni fogok egy sajátot. Az álom, amelyet „minden élet forrása” közvetített számomra, el fog vezetni a Kapuhoz. – Ez a szenvedély másfajta volt; torzzá tette a személyiségét, istennő képe helyett ördögnek formálta meg. – Tudom, mit kell tennem. Láttam a fényeket. Én is láttam a fényeket, Eren. Az a köztes hely… Azon keresztül vezet az út egy másik világba – magyarázta eltökélten. – Egy olyan világba, amelyet aztán a saját képemre formálhatok. Amely által elhozom a békét és a szabadságot… és megszabadítom ezt a világot és a benne élő embereket a fájdalomtól és a szenvedéstől.

Hallotta egyáltalán, amit mondott? Felfogta egyáltalán?
(Mindig is ilyen volt?)

– Te nem vagy normális! – suttogta Eren megrendülten. – El akarsz menni…

– A szövetségeseimmel. – Ymir elmosolyodott; nyájas mosolynak tetszett, Eren kicsinek érezte magát mellette. Ymir úgy magyarázott neki, mint kisgyermeknek: – Tudod, meglepően sokan vannak. Olyanok is, akik a népem tagjai, de olyanok is, akik a szomszédos népekből származnak… Ők képtelenek olyasmire, mint mi, hiszen ők nem Kiválasztottak. – Kiválasztottak? Erről lett volna szó? Ymir úgy gondolta, mindketten Kiválasztottak a maguk módján, csak míg saját magában az istennőt látta, úgy Erenben az Ördögöt?

Nem vagy különb nálam – gondolta. Ugyanolyan ördög vagy, mint én. Kétarcú. Az egyik az istennő arca, a másik az ördögé. Most az ördögöt mutatod nekem, Ymir. Ezzel nem megmented a világot, hanem tönkreteszed. Te…
– Azt hiszed – szólalt meg hangosan –, hogyha létrehozol egy másik világot, az jobb lesz?

– Nézz magadba, Eren! – intett neki. – Te magad is bosszúra vágysz. Gyűlölöd az embereket, akik gyűlölnek téged.

Marley, így hívták annak a népnek a tagjait, akik szövetségre léptek vele. Azok az emberek, akik Ymir népéből származtak, eldiaiaknak nevezték magukat, Ymir pedig magát a királynőjüknek. Bármilyen álmot is láthatott, Eren biztosra vette, hogy nem látott mindent. Nem láthatott. Nem ismerhetett mindent a világukkal kapcsolatban. Éppen ezért… Éppen ezért nem tudhatta, hogy ez lesz a helyes út.

De nem érdemlik meg? suttogta egy kishang a fülébe. Nem érdemlik meg ezek az emberek, hogy mindannyian meghaljanak? Hogy elpusztuljon szeretett világuk? Nem érdemlik meg, hogy eggyé váljanak a fájdalommal és a szenvedéssel… azok után, ahogy veled viselkedtek? Ennyire jó lennél hozzájuk? Ők jók voltak hozzád?

Nem – harapott az ajkába. Megölték Milót, lehet, hogy megölték Murasakit… Megvádoltak, hogy én okoztam Gretel vesztét… És most… Istenem, most megölték a családomat. Mindvégig gyűlöltek. Attól a pillanattól fogva, hogy megfogantam, gyűlöltek engem, ahogyan a testvéremet is…

A távolban lángra kapott a királyi család rezidenciája. Ymir közömbösen figyelte.

– Az apád… – Eren rekedten suttogott. – Az apád halott?

– Aki nem velem van, az ellenem van, Eren.

– Én… ellened lennék?

– Kiválasztottak vagyunk.

– Őrült vagy!

– És az erőd az enyém – folytatta Ymir. – Gondoskodni fogok róla, hogy megfelelően használjam. Egyedül én vagyok rá képes, hiszen a királyi család tagja vagyok, aki álmot is látott… Az álom által lettem kiválasztva. Te ráleltél az erőre, én pedig ráleltem a Kapura, amely által minden meg fog változni.

– Ymir!

A lány hátat fordított neki.

– Itt az idő.

– Miféle idő? Ymir, válaszolj!

– Elhagyjuk ezt a világot.

– Ymir!

– És ami téged illet – pillantott hátra a válla fölött –, gondolom, nem érint nagy meglepetésként, ha azt mondom, nem viszlek magammal. Most már a magam útját járom. Képes leszek rá, hogy elboldoguljak ezzel az erővel. Nincs szükségem a segítségedre, Eren Jaeger. Többé nem kellesz. Az Ördögnek nincs dolga az Eldiai Birodalom királynőjével, ezt sose felejtsd el. Te… nem vagy több velejéig romlott szörnyetegnél… Soha nem is voltál több, és soha nem is leszel. Úgy fogsz meghalni, hogy mindenkit megutáltatsz magaddal… A végén bánni fogod azt a sok gyűlöletet, amit mások iránt tápláltál…

– Mintha te különb lennél nálam! – csattant fel. – Én soha nem akartam bántani senkit sem! Én csak azt akartam, hogy elfogadjanak!

– De hát nem érted, Eren? – Ymir félig fordult felé, ajkán elnéző mosoly tetszett. – Senki sem szerethet egy szörnyeteget. – Azzal otthagyta őt.

Marley és Eldia.
Egy világ, amely párhuzamos azzal a világba, amelybe mindannyian születtek.
Egy királynő és egy ördög. Egy alku, amely kétezer évvel ezelőtt kötettek.
Egy világ, amelyet hátrahagytak, emberek, akiket hátrahagytak. Eren a térdére zuhant, és sírva fakadt.

– Miért…

VÉGE


Megjegyzés: Doppelgänger Eren múltját a kezdettől fogva ismertem, éppen ezért hangoztattam többször a Múltadba zárva alatt, hogy senki sem születik eleve gonosznak – Doppelgänger Eren sem volt gonosz, és tulajdonképpen most sem nevezném annak; mindenkijét elvesztette, mindenki, akiben megbízott, elárulta őt… Ymir becsapta, kihasználta, elvette tőle az erőt, mindezt egy álomért, amelyet „minden élet forrása” közvetített számára. „Minden élet forrása” mindkettőjüket kiválasztotta, Ymirt és Erent is.
Szerintem sosem írtam még ennyire fájdalmas novellacsokrot… és sosem szenvedett ennyit egyetlen karakterem sem… Bocsánat mindenkitől, amiért ennyire megcincáltam a lelketeket. :D
A Múltadba zárva 2, amely Doppelgänger Eren és modern Levi kapcsolatát fogja feldolgozni, fájdalmas indít, de a tervek szerint sok témát fog boncolgatni. Doppelgänger Eren megtanul majd bízni az emberekben, megtanul talán szeretni is, és közben a boldogságát beárnyékolja majd a bosszú és a remény kettős érzete. A Múltadba zárva előtt indítunk majd, eljutunk az ominózus 15. fejezetben történtekhez is… és talán azt is megtudjuk, mi történik a 16. fejezetet követően, amikor megoldást találnak minden problémára. És hogy milyen világban is éltek mindeddig, és mit is akart elérni „minden élet forrása”.
És talán beköszönnek a régi szereplők is. ;)