2019. november 20., szerda

Múltadba zárva [Ereri] – 12. fejezet (90+ manga spoiler)

12. fejezet


Doppelgänger

I.

Kruger


– Őszintén remélem, nem okoztam csalódást, Eren Kruger – mosolygott önelégülten az alak, aki az arcát viselte, és aki szemmel láthatóan mindent tudott róla. A nevén szólította, már várt rá. Ijesztő volt a saját arcába bámulni. Ijesztő volt ugyanazokat a vonásokat látni, csupán sokkal torzabb formában. Ijesztő volt saját magával találkozni, nemcsak tapogatózni, meg valamiféle láthatatlan fonál révén összekapcsolódni, hanem élőben, hús-vér, emberi formában egymással szemben állni.

Hogy csalódást okozott volna? Eren jeges rémületet érzett. Életében először földbe gyökeredzett a lába, a félelem egyenesen a csontjaiba ivódott. Ha a lélekcserét mindeddig mágikus hókuszpókusznak tartotta – és ha nem lett volna minden annyira valós, biztosra vette volna, hogy kómában fekszik a maga világában, és az egészet csak álmodja, amíg az életéért küzdenek az orvosok –, akkor ezt végképp nem akarta elhinni. De igaz volt, eleven és valós, vele szemben ott állt egy korabeli fiú – vitathatatlanul az ő arcával, az ő hangjával, csupán teljesen más jellemmel.

Voltak persze különbségek is, ahogyan Eren és Jaeger között is akadtak. Jaeger tizenöt volt, kamasz még, aki most kezdett megnyúlni, megférfiasodni, míg Eren négy évvel idősebb, és a modern világban már mindezeken átesett. A haját is hosszabban viselte, de ez az új alak – akinek sehogyan sem tudott kitalálni egy másik nevet, ám mégsem hívhatta őt Jaegernek vagy Erennek, mert akkor végképp összezavarodott volna – még rajta is túltett. Soha életében nem hagyta még ennyire hosszúra megnőni a haját – már-már úgy nézett ki, mint egy lány. Úgy nézett ki, mint egy nagyon ismerős lány.

Az alak éppen kihúzta a csatot a hajából; a sötét tincsek a hátára omlottak, árnyékba vonták az arcát. A szeme különösnek látszott – megmaradt a kékeszöld szín, az óceánszín, ahogy Eren magában szerette hívni, ám mintha örvénylő jelleget öltött volna. Ezt a furcsaságot végképp nem tudta hova tenni.

Nyelt egyet, a szavak többször is a torkán akadtak.

– Te… mégis…

– Hogy ki lennék? – Az alak lusta mosolyra húzta az ajkát. – Természetesen te, ki más?

– Eren… Kruger?

Kruger lennél? – billentette félre a fejét. – Azt hittem, Jaeger vagy te is.

Kruger vagyok. – Eren soha nem érezte magát még ennyire biztosnak benne. Valahol a világban létezett egy Kiyomi Azumabito nevű hölgy, aki Hizuru nagykövetének vallotta magát, és íme, a köztes meg a modern világban szintén létezett egy Kiyomi, csupán fiatalabb kiadásban, aki pedig Eren barátja lett. Hogy mi volt a közös mindkét Kiyomiban? Eren most már elkezdte érteni: mindketten Kruger barátai voltak. – Eren Kruger vagyok, tehát te nem lehetsz én, még akkor sem, ha pont úgy nézünk ki. Aki te valójában vagy… az Eren Jaeger. Te… – Egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy alaposan végiggondolta, hogyan fogalmazza meg azt a teljes zűrzavart, ami mindvégig körülvette. – Te valójában a modern világban vagy Eren Jaeger. Semmi közöd a köztes világhoz – intett körbe. – Te, ahogyan Kiyomi is, az én világomból származol, pedig… Kiyomi azt mondta… Amikor azt mondtam neki, hogy kell lennie még egy Erennek az én világomban… Ő azt mondta, hogy… De hát persze, miért is ne hazudott volna? – Elkínzottan nyögött fel, jóformán az egész élete merő hazugság volt. Kiyomi mindenben színlelt. Kiyomi… A rohadt életbe, Kiyomi!

– Milyen bonyolult, nem igaz? – mormolta erre az alak. – Vajon hogy is működik ez a világ? Vajon pontosan mi is ez a titokzatos küldetés? Mire gondolhatott „Bagoly”, amikor azt mondta, minden újra el fog kezdődni? Mostanság sokat gondolkodtál ilyesféléken, nem igaz, Eren? Mostanában elkezdted megérteni a világokat, és elkezdted keresni az ellenséget is? Minden fekete-fehér lenne? Ki is az ellenség? Nézz magadba jó mélyen, és próbálj rájönni. Vajon ki lehet az ellenséged ezen a világon?

– Ahogy elnézem – suhant át egy fintor az arcán –, saját magam, legalábbis külsőleg.

– A legnagyobb ellenséged mindig önmagad, ezt apád sosem tanította meg?

– Az apám elhagyott. – Maga sem értette, miért, de tett egy lépést előre. A keserűség ezúttal nem szorította össze a torkát, ahogy az apjára gondolt, pedig amióta tudta az igazságot vele kapcsolatban, nem tudott szeretettel gondolni rá. Apja helyett Keith volt az apja. Keith, aki pokolian hiányzott neki. A saját világa, amire nagyon is vágyott. Az anyja. Callum. Grace. Mindazok, akik sosem válhattak Jaeger életének részesévé, hiszen az óriások mindent elvettek tőle. Szegény fiú.
Mély levegőt vett; megismételte: – Az apám elhagyott, de ezt persze te pontosan tudod. Te… mindent tudsz, jól sejtem? – billentette félre a fejét. Tetőtől talpig végignézte az alakot, éppúgy, ahogyan az tette vele korábban. Parázslott a szeme.

Az alak erre elmosolyodott. Valami felvillant a tekintetében az apjuk említése kapcsán, ám pillanatok alatt ki is hunyt. Erennek nem maradt ideje, hogy reagáljon rá.

– Több eszed van, mint a hasonmásomnak, ez tény és való.

– Azért a másikat sem kell alábecsülnöd – szúrta közbe Kiyomi szokatlanul csendesen. – Van esze, csak olykor nehézfelfogású. Egészen ügyesen beilleszkedett Kruger életébe. Igaz, az amnéziának köszönhetően sokkal könnyebb dolga volt. Mondhatni, őt sajnálta mindenki. Szegény, drága Eren, balesetet szenvedett, és a legalapvetőbb dolgokat is elfelejtette… Még a saját anyjának látványa is sokkot okozott neki. Jaj, szegényke, segítsünk rajta, könnyítsük meg az életét! Az elveszett emlékek hamarosan visszatérnek, ugye? – A különös csendesség kiveszett, a lány hangja tömény gúnytól csöpögött már a végére, Eren nem is akart hinni a fülének. Kiyomi, a lány, a legjobb barátja… Ez a lány lett volna mindvégig a legjobb barátja? Ez a lány… tényleg az a Kiyomi volt, akit ő ismert? Hogy lehetett valaki ennyire jó színész? Hogy lehetett ennyire vak és ostoba? Hogy nem látta át a nyilvánvalót? Hogy nem volt… egy kicsit sem nyilvánvaló, hogy miféle alak ő valójában?

Ahogy Kiyomi egyre lendületesebben beszélt, úgy múlt el az a pillanatnyi gyengeség is, ami hirtelen elfoghatta. Talán egy nagyon rövid időre megsajnálta Jaegert? Szánta, amiért ennyire fiatalon ennyi mindenen keresztül kellett mennie? És még messze volt a vég… Az élet sok mindent tartogatott szegény fiú számára – és nem feltétlenül a legjobbakat. Ha lehetett hinni Kiyominak – bár Eren ezek után már mindenben kételkedett –, akkor Jaeger hozzá hasonlóan… meghalt? Vagy meg fog halni, hogy átkerüljön ebbe a világba. Az egyetlen út, ami elvezeti ide az embereket, a halál kitaposott ösvénye, a vég, ami előbb vagy utóbb mindenkit magával ragad.

Eren összeszorította a fogát, ahogy erre gondolt.

– Aj-aj, ha én nem is, az arcát elnézve, te tényleg csalódást okoztál neki, Kiyomi.

– Érdekel is engem! – vágta rá a lány kicsit túl hevesen. – Elegem van már a tettetésből.

– Pedig remekül csináltad.

– Remekül vagy sem, végre befejeztük.

– Ó, igen. – A doppelgänger megnedvesítette az ajkát, összevonta a szemöldökét. Csupán egy pillanatig ráncolta azt, közben pedig alaposan végigmérte Eren alakját. Halk, horkantáshoz hasonló hangot hallatott; nevetett rajta. – Most már a lényegre térhetünk. Befejezhetjük, amit elkezdtünk. Pontot tehetünk a küldetés végére.

– A küldetés… – Eren levegő után kapott. – Pontosan mit takar a küldetés? Miért cseréltem testet Eren Jaegerrel? Mit akartok tőlem? Miért hoztatok ide? Ne higgyétek, hogy válaszok nélkül hagyhattok! Azt már aztán nem! – szorította ökölbe a kezét. Harag lett rajta úrrá, eltökéltség, hogy nem adja magát egykönnyen. Viszketett a tenyere. Késznek érezte magát arra is, hogy ököllel vágjon saját maga arcába, hogy letörölje a képéről azt a gúnyos, lenéző vigyort, ami minduntalan ott játszott az ajkán. – Mi történt Jaegerrel? Hol van? Hogy értette azt Kiyomi, hogy te rángatod a szálakat?

A doppelgänger elmosolyodott.

Abban a pillanatban, amikor válaszolni készült, hirtelen több dolog történt egyszerre. Kékeszölden izzott fel a fény, kettéválasztotta az égboltot, és mintha maguk a csillagok is fényesebben ragyogtak volna. Erennek el kellett takarnia a szemét, mert úgy érezte, meg fog vakulni, ha tovább nézi.

Súrlódás hangja hallatszott, a távolban, mikor megpróbált a résnyire nyitott ujjain keresztül lesni, egy lány alakja tűnt fel, favödröt húzott maga után a puha homokban. A haja szőke volt, a tekintete kifejezéstelen, arca mosolytalan. Úgy sétált előre, mintha azt sem tudta volna, hogy hol van. Rongyokat viselt magán, ruhája alját rászáradt vér szegélyezte, néhány csepp még feljebb is jutott belőle – sőt mi több, mintha a szája sarkában is az sötétlett volna.

Eren ez alkalommal nem kérdezett, nem volt rá szüksége.

A lány Ymir Fritz volt, az óriások alapítója. Az eldiai nép ősanyja.

– Lehetetlen! – szisszent fel, de tulajdonképpen tudta, hogy tévedett. Nem volt lehetetlen. Ymir jelenlétének a köztes világban több értelme volt, mint bármi másnak – mint annak az egész őrületnek, ami lassan körülvette.

Kiyomi és a másik Eren ajka elnyílt, arcukon a teljes döbbenet jelei tűntek fel.

– Azt hittem, nem fog felbukkanni… – motyogta a doppelgänger. – Legalább nem kell kajtatnom utána… Hálás köszönet érte… Ymir.

Alapító Ymir végül odaért hozzájuk. Akkor finom térdre ereszkedett a homokban, a vödör után nyúlt, a kezét vízben lögybölte meg. A szemük láttára formált emberalakot homokból és vízből, és amikor már-már valami felsejlett, a fények még erősebben kezdtek ragyogni. Eren akkor tisztán látta a láthatatlannak vélt fonalat: vöröses színt öltött, hiszen a sors fonalaként is emlegették, és kígyózva vált ki a kékeszöld fényoszlopból, ami a magasba tört – a homokember csuklója köré fonódott.

Oh – mormolta Kiyomi. – Hát most érkezik.

– Érkezik? – Eren értetlenül sandított rá. – Kicsoda?

– Jaeger – felelt a lány, lepillantva a karórájára; még mindig tökéletesen működött, noha Eren azt képzelte, meg fog állni az idő ezen a különleges helyen. – Azt hiszem, most történik meg.

– Mi történik meg?

A hangja élesen csengett – de feleslegesen kérdezett, anélkül is tudta a választ. Mi más történhetett a modern világban? Mi más? Hacsak nem az, hogy Jaeger…

– Most halt meg – hangzott a halk válasz Kiyomi szájából. – Eren Jaeger most halt meg a modern világban. – És ahogy kimondta… a fények felizzottak, a homoktest hús-vér emberré formálódott. Hús-vér, meztelen emberré, Eren valódi testévé, és akkor… más is történt. Eren megtántorodott, és ugyanakkor a saját teste, benne valószínűleg Jaegerrel, szintén előredőlt; mindketten zihálva vették a levegőt.

Eren előtt lassan elhomályosodott minden. A kékeszöld fény elérte, a fonál összekötötte Jaegerrel. A lelkük egymásba kapcsolódott, valami ősi erő kiszipolyozta… és a lélekcsere a maga különös módján egyszeriben véghez ment.

Amikor felnyitotta a szemét, Jaeger helyén térdelt; a homokba temette a kezét, kapkodva lélegzett. Sajgott a tüdeje, homloka verejtéktől fénylett. Sosem érezte magát még ennyire ramatyul, még akkor sem, amikor átkerült Jaeger világába. Össze nem lehetett hasonlítani a két érzést.

– A testem… – suttogta. A hangja mélyebb volt, az övé, ahogyan a test is, amiben volt. Egy adott pillanatban érezte Jaeger lelkét, bátorító gondolatokat próbált sugallni felé, aztán a helyükre kerültek. A fonál elhalványult, de a kötelék megmaradt. Valami még mindig egymáshoz húzta őket, ha nem is úgy, mint korábban. – Én vagyok az… Ez… A saját testem… A saját… emberi testem – tapogatta meg magát. Nem volt óriásváltó, így nem tudta, rá milyen hatással lesz, hogy Jaeger meghalt a modern világban. Semmit sem tudott. Vissza fognak-e térni valaha is a saját idejükbe? Le tudják-e győzni a legnagyobb ellenségüket? Be tudják-e fejezni a küldetést… és pontot tenni a rémálom végére?

Fel fogunk valaha is ébredni? – kérdezte magától. Ebből a nagyon hosszú álomból… létezik egyáltalán kiút?

A doppelgänger nagylelkűen a lába elé vetett egy köpenyt – az eddig viselt megmaradt Jaeger testén. Jaeger… akivel végre szemtől szemben találkozhatott, sokkoltan nézte őt, és azt a valakit, aki az arcukat viselte. Ő még semmit sem tudhatott, mégis… lerítt róla a harag. A keze ökölbe szorult, a szemöldökét összeráncolta. Gyűlölettől izzott a szeme, hirtelenharagú fiú volt, aki szeretett a tettek mezejére lépni.

Eren ezúttal nem gondolkodott; figyelmeztetően kiáltott.

– Ne csinálj semmi meggondolatlant!

Felnőtt vagyok – gondolta. Majd én megpróbálom kiagyalni, hogy jussunk ki innen… lehetőleg újra élve. Vagy hogyan vessünk ennek az egésznek véget.

Szokatlan érzés volt visszakerülni a saját testébe, majdhogynem idegen, közben pedig mégis helyén való. A kettősségtől felkavarodott a gyomra. Vajon Jaeger hogyan halt meg? Vajon mi mindent kellett átélnie?

Elég volt egy pillantást vetnie az arcára, hogy tudja, valami szörnyűséget. Valami borzalmas dolog történhetett, mert Jaeger gyakorlatilag ölni tudott volna a tekintetével. Egész testében remegett, és ahogy lassan talpra küzdötte magát, a gyűlölete csak fokozódott, ahogy végigmérte a doppelgänger alakját, vagyis saját magát.

– Hol van? – Rekedt suttogás tört fel belőle, minden erejével uralkodnia kellett magán. A hasonmásához intézte a kérdést, aztán féloldalt pillantott, az ő szemében is felvillant a csalódottság Kiyomi árulását látva. – Hol van? – ismételte meg. – Ő miért nincs itt? – És akkor Eren megértette.

– Mikasa – lehelte. – Mikasa nincs itt.

– Meghalt, ahogyan én is! – csattant fel Jaeger dühösen. – Hol van? Ha én meghaltam és itt vagyok, neki is itt kéne lennie! Hol van? Válaszoljatok!

– Sok kérdésre kell választ adnotok – bólintott Eren. Furcsamód ürességet érzett, ahogy Mikasára gondolt. Sosem találkozott a lánnyal – vagyis azzal a Mikasával, aki a modern világban létezett –, de ha eszébe jutott az a Mikasa, akit Jaeger ismert, és aki annyira ragaszkodott hozzá… A pangó ürességtől még inkább hányingere támadt. Mikasa nem halhatott meg. Jaeger barátai… Ha az egész világ egy tükör volt… Mindenki, akiben Jaeger hitt, és akiben bízott, az ellensége volt. És ugyanez volt igaz Jaeger világára is. Mindenki, akiben hihetett, és akiben megbízhatott, Jaeger ellensége volt.

Egy tükör – keseredett meg a szó. Egy kibaszott tükör, semmi több.

Nyelt egyet.

Mi mindenen kellett keresztülmenned, Eren? – sandított Jaegerre. Ahhoz, hogy idekerülj… Te tényleg megismerted az árnyoldalt, igaz? Kérlek… Bocsáss meg, amiért így alakult minden. Amiért meghoztam azt a döntést… Ha máshogyan döntök, ha inkább kockára teszem a saját életemet, lehet, hogy Mikasa…

A félelemtől elakadt a lélegzete: Mikasa nem tűnt fel.

– Ha meghalunk, erre a helyre kerülünk. – A doppelgänger tűnődő arcot vágott. – Vajon hol lehet az a lány? – A nyakát nyújtotta, a messzi távolba próbált lesni. Mi lehetett arrafelé? Mi vagy ki várt még rájuk?

Eren erre gondolva ökölbe szorította a kezét.

Gyerünk már! – sürgette Mikasát. Hol vagy? Jönnöd kell! Muszáj jönnöd, Mikasa! Nem halhatsz meg… Haza kell térnünk… Neked is… nekem is… és Jaegernek is.

– Tudjátok, mi ez a hely? – A doppelgänger feléjük fordult; ijesztő volt látni az arcán a már-már atyai mosolyt. – Ez a hely, ahol megpillanthatjátok a láthatatlan fonalat. Ahol a szálak összeérnek. Ahol titeket is összeköt… és ahol most szépen elvágjuk ezeket a fonalakat. Minden egy ponton kapcsolódik egymással. A Koordinátor, ha úgy tetszik.

Eren fél füllel hallgatta csupán, lázas gondolkodásba merült. Jaeger megemelte a hangját, és újfent követelődzni kezdett, ám konkrét válaszokat még nem kapott. Gyakorlatilag semmit sem tudtak. Az a kevés, amit Kiyomi elárult, az semmi volt, pusztán a töredéke mindannak, ami valójában várta őket.

A küldetés – gondolta. Minden a küldetésről szól. Kiyomi… Ő is azt emlegette. A küldetés, ami Jaegerre vár a saját világában, a küldetés, ami rám vár az én világomban… és a küldetés, ami összeköti a két világot, ami összeköt engem Jaegerrel. Minden a balesettel kezdődött… és az álmokkal. Álmodtam Jaegerről, és… lehet, hogy ő is álmodott rólam. A fiú felé pillantott, aki remegett a haragtól. Egy nagyon hosszú álmot láttam… – tűnődött el. Vajon miről is szólt? Mit is álmodtam? Láttam volna ezt a helyet… azon a napon, amikor azt hittem, eljött a vég? Amikor rájöttem, hogy az ellenség… Amikor elkezdtem sejteni…

Mi is történt azon a napon, a baleset a napján? Miért is történt minden?

Halvány emlék derengett fel, valami olyasmi, amit nem tudott hova tenni, valami olyasmi, ami egyszerre történt meg és egyszerre nem történt meg. A kerekek megcsúsztak, a kétségbeesés a torkát kaparta; a teste bizsergett a rémülettől.

– Kérlek, mondd el, mi történt!

– Értsd már meg, hogy nem tehetem, Kiyomi! Istenem… miért kellett… Miért…

– Eren… – A lány a sáljába kapaszkodhatott, csak olyankor ejtette ki így a nevét. Eren tisztán látta maga előtt, mindenkinél jobban ismerte. – Ha nem mondod el, akkor nem tudok rajtad segíteni. Tudom, hogy valami történt! Kérlek, Eren! El kell nekem mondanod!

Elvesztette a türelmét:

– Miért nem fogod fel már végre, hogy nem akarom, hogy belekeveredj?! Minden elcsesződött, Kiyomi! Minden elcsesződött azelőtt, hogy bármit is tehettem volna!

– Eren…

– Kérlek… – Emlékezett, hogy reszketett a hangja. – Jobb, ha nem ártod bele magad még jobban… Már így is… Már így is belerángattalak… és veszélybe sodortalak… és… Kiyomi – suttogta. – Szeretlek. Nem akarom, hogy aggódj miattam… Nem akarom, hogy bántódásod essen. Te vagy a legjobb barátom, és… az egyetlen a világon, aki úgy ismer engem, mint a saját tenyerét. Te vagy a Másik Felem.

A vonal végéről csönd hallatszott, Kiyomi nem tudott erre mit felelni. Eren összefüggéstelen motyogásba kezdett, idegessége csak nőttön-nőtt, ahogy a gázba taposott. A motor felbőgött, a fák egyre gyorsabban suhantak el az autópályán.

– Ha valami történne velem… Ha véletlenül…

Az a valami, amitől tartott, bekövetkezett.

Vannak jelek – mondta Zeke. – Lehet, hogy megpróbálnak megölni, Eren.

Valaki vadászott rá. Valaki vadászott Jaegerre.

Az óriáserőre – értette most meg. Az emlék halovány volt, de minden megvilágosodott tőle.

Azon a napon, amikor autóbalesetet szenvedett, utoljára Kiyomit hívta, utána félredobta a telefonját. Nem akarta ennyire megijeszteni, végül azonban nem tudta visszafogni magát. Kiyomi mindig is értett hozzá, hogy bosszantsa fel azzal, hogy állandóan a segítségére szeretett sietni, most viszont nem engedhette neki, hogy még jobban beleártsa magát az ügyébe. Ha tényleg akadt valaki a világon, aki vadászott rá, aki lehet, hogy megpróbálja majd megölni, semmiféleképpen sem keverhette bele Kiyomit! Nem tehette kockára a lány életét! Kiyomi volt az egyetlen barátja!

Az autó felgyorsult, a sebesség bőven meghaladta a kétszázat… És akkor…

A semmiből tűnt fel, olyan volt, akár egy szellem, a hangja tompán és mélyen visszhangzott Eren elméjében.

Eren.

A nevét mondta, semmi többet.

Egy csuklyás alak az autópálya kellős közepén, Eren ösztönösen a fékbe taposott. Az autó kerekei megcsúsztak, teljes erőből nekicsapódott a szalagkorlátnak. A füstön keresztül… Eren sok mindent látott. A pörgés pillanatában, amikor letért az útról, és megindult a szalagkorlát felé, sok mindent látott, mégsem látott eleget. Az alak nem volt ott, mintha soha nem is rémisztette volna halálra, mintha az egészet csak képzelte volna. A hangja felért egy szívdobbanással.

A becsapódáskor pedig… A becsapódáskor… Minden aranysárga lett. Fények cikáztak a teste körül, és egy pillanatra mintha látott volna valami mást is – mintha látta volna a láthatatlan fonalat, a kékeszöld, lilás fényeket az ég felé törve, az ezernyi csillagot az égbolton, a puha homokot alant.

Az az alak… Az a hang…

– A baleset – szólalt meg rekedten. – A baleset.

Jaeger abbahagyta a dühös vicsorgást; meglepetten kapta felé a fejét. Valamit ő is tudhatott már, mert megértés villant a szemében.

A doppelgänger felvonta a szemöldökét.

– Mi van vele? – kérdezte türelmetlenül. Eren megnedvesítette az ajkát, hirtelen ébredt bátorságra. Hirtelen elmúlt a bénító érzés, a sokk, amitől egész testében bizsergett, és a helyét átvette valami egészen más: beletörődő merészség.

– A baleset… nem baleset volt – mondta lassan. – Valaki meg akart ölni, pont úgy, ahogy korábban a testvérem figyelmeztetett rá, hogy meg fog történni. Mert voltak rá jelek – emlékezett vissza Zeke szavaira –, csupán figyelmen kívül hagytam őket. Azon a napon, amikor beültem az autóba… Annyira felzaklatott az apám múltja, hogy nem tudtam józanul gondolkodni. Egyszerűen… nem tudtam, mit csináljak. – Mély levegőt vett, nem remegett többé a hangja. – Láttam egy alakot… és hallottam egy hangot. – Egyenesen a hasonmás szemébe nézett. – Te voltál az. Te tehetsz mindenről. A láthatatlan fonál által… te vagy a felelős mindenért.

– Pontosan – bólintott a doppelgänger; meg sem próbálta tagadni az igazságot. Szája szeglete mosolyra húzódott, ami fintorrá változott, ahogy a tekintete továbbsiklott. Jaeger alakján állapodott meg, ingerülten folytatta: – De ez a kölyök – mutatott Jaegerre – a szuperképességével keresztülhúzta a világ törvényeit… De nem az enyémet. Minden úgy alakult, ahogyan elterveztem.

– A baleset mögött mindvégig te álltál.

Ó, igen.

– De miért? A küldetés miatt?

A doppelgänger felhorkant.

– Mit tudsz te a küldetésről? – nevetett gúnyosan. – Pont te!

– Egyelőre nem sokat – ismerte el Eren –, de azt igen, hogy az óriáserőhöz van köze. Hogy pontosan mit kell tenni, azt valóban nem tudom.

– Nem tudsz te semmit, Eren Kruger – mosolyodott el a doppelgänger. – Az égvilágon semmit se. És te, Jaeger – pillantott a másik fiúra –, nos, te lehet, már kapiskálsz ezt-azt, ám az még mindig kevés ahhoz, hogy magabiztosan állíthasd, hogy megértetted a terveimet. De mivel nagylelkű vagyok, elárulom nektek, mit akartam elérni a balesettel. Neked – intett Eren felé – aznap meg kellett volna halnod, hogy ne zavarj be a képbe. Ami pedig téged illet, át kellett kerülnöd ebbe a világba, mégpedig pont a szuperképességed jóvoltából. Gondolom, azt hittétek, hogy mindkettőtök halálát akartam aznap…

– De te azt akartad, hogy én élhessek – szólalt meg Jaeger rekedten. Hirtelen értették meg. – Az erőm miatt – suttogta. – Te… meg akartad szerezni az erőmet. A Támadót és az Alapítót, igaz?

– A modern világban senki sem rendelkezik óriáserővel. Rosszkor voltam rossz helyen, a te világodba kellett volna kerülnöm. – A doppelgänger Ymir gyermeteg alakja felé lesett. A lány a vödörrel nem mozdult onnan, ahonnét a testet megformálta. Szőke haja az arcába hullott, elrejtette előlük a tekintetét.

Bár nem tűnt többnek egy bábnál, Eren mégis érezte a belőle áradó feszültséget. Ymir Fritz, ha valamilyen okból kifolyólag nem is bonyolódott bele a történtekbe, hallgatott és figyelt, mindent alaposan áttanulmányozott. Talán éppenséggel várt valamire… vagy valakire. Erennek csak arra nem volt tippje, hogy pontosan mire vagy kire. Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor igenis közbeavatkozik?

Lassan a doppelgänger felé fordult, nem érzett félelmet.

– Ki vagy te? – kérdezte csendesen. – Tudom, hogy több vagy a modern világ Eren Jaegerénél.

– Több lenne? – mormolta Jaeger.

Eren bólintott.

– Sokkal több – suttogta. – Te…

Ymir felemelte a fejét, összefonódott a pillantásuk. A lány szeme tejfehérnek látszott, fakónak és teljesen vaknak, mintha korábban kivájták volna a szemgödréből; arcáról vér folyt le könnyek helyett. A homokban térdelt, az ujja lassan mozgott, mintát formált a szemcsékből. Egy alma mintáját.

Eren nehezen lélegzett. Elnyílt az ajka, a felismerés arculcsapásként érte.

Ymir bólintott.

Igen, formálta az ajkával. Nem volt nyelve sem, azt is kivágták.

– Tudom, ki vagy – suttogta oda a hasonmásnak. – Most már mindent tudok.

– Azt kétlem, drágám.

– Te… az Ördög vagy – nézett a doppelgänger szemébe. – Egy ilyen szörnyeteg, amilyen te is vagy, nem lehetsz más, mint az Ördög. Te… Ördög vagy az ördögök között, Eren Jaeger. Velejéig romlott, gerinctelen szörnyeteg.

A doppelgänger tekintetében meglepett fény villant.

– Nocsak – mondta elismerően. – Ezt nem hittem volna rólad, Eren. Neked tényleg több eszed van, mint ennek a másiknak.

Jaeger erre felzihált.

– Ördög?! – kiáltotta. – Úgy érted, mint a legendában… úgy Ördög?

– Hogy máshogy? – kérdezte Eren türelmetlenül. – Igen! Ő az! Neki kell lennie! Nézz csak Ymirre! A lányra, akiből kétezer évvel ezelőtt megpróbáld egy szörnyeteget kreálni az ördögi erejével!

A doppelgänger ezt hallva felkuncogott.

– Meg kell mondanom, megleptél, Eren Kruger. Valóban az vagyok.

– D-de… É-én ezt nem értem! – nyögte Jaeger. – Hogy lehetséges ez? M-mit akarsz tőlünk? Tőlem? Mire ment ki ez az egész?

– Természetesen azt, amit egykor ennek a szerencsétlennek adtam – biccentett Ymir felé. – Az erőmet akarom visszakapni. A kilenc óriás erejét, amiből kettőt te birtokolsz… Ráadásul… A legfontosabb után vágyakozom: a Koordinátor erejét szeretném visszakapni.

– Ha ennyire vágyod az erőt, akkor miért…

– Kétezer évvel ezelőtt az Ördög alkut kötött egy lánnyal – dalolta a doppelgänger. – Mintha valaha is szívesen tettem volna! – Ymir erre megrándult. – Vagyis… – A doppelgänger mosolyra húzta az ajkát. – Szívesen adtam át az erőt, nem igaz, kedvesem? Valamit valamiért. Az erőt… valamiért cserébe. De te… becsaptál engem, drágám. Elvetted az erőmet, majd csapdát állítottál nekem: kétezer évre ejtettél fogságba. Utána fogtad magad, és gyáva módon megfutamodtál, nem igaz? Elmenekültél a világunkból, és létrehoztál egy párhuzamos világot, amit a saját vágyaidnak megfelelően alkottál meg: amiben megkezdődött az óriások több ezer éves uralma, amiben elnyomták azokat az embereket, akik nem rendelkeztek ezzel a különleges képességgel. Azokat az embereket, akik hűségesek maradtak hozzád, és akik követtek téged a világunkból.

– Marley és Eldia – suttogta Jaeger. – A világ, amiről beszélsz… A világod…

– A modern világ – bólintott a doppelgänger. – A modern világ régen, nagyon régen… az óriások birodalma volt. Vagyis… mielőtt az erőm megtestesült volna az óriások formájában, inkább úgy fogalmaznék, egy olyan világ volt, amelyben egyszerű emberek éltek. Egy nap egy fiú magához tért a virágokkal teli mezőn… és a hatalmas fa odújában rátalált valamire: mondhatni, egy mágikus kapura. Valamire, amit úgy szeretek hívni, hogy „minden élet forrása”. Az erő, amiből minden gyökeredzik.

– Nem mindig voltál Ördög – értette meg Eren. – Egykor ugyanolyan voltál, mint mi. Egykor… te tényleg csak Eren Jaeger voltál.

A doppelgänger felsóhajtott.

– Senki sem születik gonosznak – jelentette ki. – Kikiáltottatok annak, nem?

– Kikiáltottak – javította ki Eren. – A néped Ördögként könyvelt el, hiszen… csak emberek voltak, akik azt látták, hogy hatalmas és veszélyes erő van a birtokodban.

– Elmentek a fához, amiről állítottam, hogy „minden élet forrását” rejti magában. – A doppelgänger ajkán szomorkás mosoly tűnt fel. A tekintete egy gyerek tekintete volt sokáig; egy semmit nem értő, szeretetre és elfogadásra vágyó gyermeké, akit a tulajdon népe kergetett el. Akit a tulajdon népe formált gonosszá. Mert gonosznak nem születnek az emberek, hanem csak azzá válnak. Az emberek azok, amik azzá teszik.

– Nem találták meg, igaz? – kérdezte Eren gyengéden. – Semmi sem volt már ott, jól sejtem?

– Pokolian jól – sziszegte a doppelgänger. – Azt hitték, hazudok. Azt hitték, valamiféle ördögi dologra készülök ellenük, ezért nekem támadtak a vasvilláikkal. Akkor váltam első ízben szörnyeteggé.

Eren megértette.

– Az első óriás soha sem Ymir volt.

– Nem. – A doppelgänger fájón sóhajtott fel. – Én voltam az. – Egy meg nem értett gyermek volt, semmi több. Legalábbis kezdetben. Hogy most miféle szörny lett belőle, arra Erennek voltak ötletei, csak azt nem tudta, hogy vissza tudja-e valaha is hozni azt a szegény gyermeket, aki „minden élet forrásával” való találkozást megelőzően létezett.

– De te átadtad ezt az erőt Ymirnek – szólalt meg Jaeger. – Miért? Ki volt ez a Ymir?

– Hogy ki is volt? – A doppelgänger a lányt nézte a homokban, a vért a ruháján, a fénytelen tekintetét, nyelvének hiányát. – Valaki olyan, aki fontos volt számomra. Valaki olyan, akiben úgy éreztem, meg tudok bízni. Túl sokáig bujdostam… Túl sokáig rettegtem az emberektől. Rájuk ijesztettem, majd elmenekültem. Forraltam a bosszúmat ellenük, és kerestem a módját, hogy teremtsek magamból még többet. Mert tudtam… hogy egyetlen óriás ereje nem lesz elég ahhoz, hogy bármit is tehessek ellenük. A világnak félnie kell tőlünk. A világnak emlékeztetőt kell kapnia. Tudnia kell, hogy most már nem tehet meg akármit… Hogy vannak sokkal nagyobb hatalmak a vasvilláknál.

– Alkut kötöttél Ymirrel, mert Ymir…

– A király lánya volt – szegezte a lányra az átható tekintetét. – Azt ígérte, nem kell félelemben élnem. Azt ígérte, hogy fel fog virágozni az óriások kora, csak adjam neki az erőt… Mert ő, akiben királyi vér csörgedezik, aki az uralkodó megbecsült lánya, képes rá egyedül, hogy megtehesse mindazt, amit nekem nem sikerült elérnem.

– De becsapott. Elvitte az erőt a világból, téged pedig hátrahagyott.

– Mert az emberek hiába félték az óriásokat, nem hódoltak be. Mert Ymir… végül meggondolta magát. Nem kívánta mindenki halálát, nem akarta felperzselni a birodalmat… hanem a védelme alá szerette volna venni valamennyi alattvalóját. Ő a vérontás helyett a békét kívánta. Rátalált a Kapura, ami nekem sokáig nem sikerült, és eljutott ide, a köztes helyre is népének tagjaival… és azokkal, akik messzi vidékekről érkeztek a birodalomra, és akik ebből kifolyólag egy teljesen más nációba tartoztak.

– Marley – értette meg Eren. – Ők voltak Marley lakói. Az emberek, akik képtelenek óriássá változni.

A doppelgänger egykedvűen bólintott.

– És az az erő – folytatta –, ami megmaradt benned, drága Ymir, arra szolgált, hogy engem távol tartsál ettől az új világtól. Eren Jaeger világától.

– Az óriásokkal teli világtól – suttogta Jaeger. – Az Alapító erejétől.

– „Minden élet forrásától” – bólintott a doppelgänger.

– Most viszont kéred vissza, amit elvett tőled.

– Pontosan.

Eren mély levegőt vett.

– Na és Kiyomi? – kérdezte végül. – Ő hogy jön a képbe?

– Összebarátkoztam vele.

– Még egyszer megbíztál valakiben. – Keserű mosoly ült ki az arcára. – De legalább benne nem kellett, csalódnod, mi? – Szavaira mindketten megrándultak, a doppelgänger is, meg Kiyomi is. Vajon miért? Eren nem tudott sokáig tűnődni ezen, mert Jaeger így kérdezett:

– A gyilkosságot is közösen terveltétek ki, mi?

– Az autóbalesetet? Nos, igen, Kiyomi mindenről tudott. A Felderítő Egység…

– Ez az egész egy tükör – mondta Eren Jaegernek. – Ők valójában az ellenségeid.

– Tudom – mondta Jaeger rekedtes hangon. – Sajnos mindent tudok már.

– A modern világban nem maradt több természetfeletti. – Eren előrelépett, többé egyáltalán nem félt. Most, hogy megismerte a doppelgänger múltjának egy szeletkéjét, egyszerűen nem tudott többé félni. Igen, egy velejéig romlott szörnyeteg előtt állt, de… most már ismerte az utat, ami elvezette őt odáig, hogy azzá a szörnyeteggé váljon. Ha ő lett volna ebben a helyzetben… talán ő is ugyanazt az utat választotta volna, mint a doppelgänger. Mert lehet, nem maradt más út, amit válasszon, gondolta szomorúan.
Mindezek tudatában nem volt nehéz összerakni, hogy pontosan miért is következett be a baleset: – Szükséged volt rá. Azon a napon vagy meghaltam, vagy nem, igazából mindaddig nem számított, amíg közbe nem avatkoztam a dolgokba. Arra volt szükséged, hogy a lélekcsere megtörténjen. Azt akartad elérni, hogy Jaeger a modern világba kerüljön… Hogy visszahozzon valamit abból az erőből, amit Ymir elvett tőled, amitől elzárt örökre. Vagyis… nagyjából kétezer évre. Mert így… Eren Jaeger az egyetlen a modern világban, aki rendelkezik óriáserővel. Ő az… A Koordinátor, aki összeköti egymással a világokat, aki által el tudtál jutni Ymirhez… és akinek köszönhetően meg tudod majd őt büntetni az árulásáért.

A doppelgänger elismerően füttyentett.

– Ejha! Le a kalappal előtted, Kruger!

Eren nem reagált a dicsérő szavakra. A válla fölött Ymir összetört, szomorú alakjára pillantott, némán könyörgött neki, hogy tegyen valamit. Ha egykor volt benne annyi erő, hogy elzárja az Ördögöt, miért nem tesz most semmit? Mi történt vele, amiért ez lett belőle? Kétezer év szenvedése… Hát ő is szenvedett volna, nemcsak az Ördög? Az Ördög átka… Ymir átka lett. De mi is volt ez az átok azt leszámítva, hogy csak tizenhárom éven át élhetett az erő átöröklését követően? Hiszen Ymir itt volt előttük hús-vér formájában! Mennyi maradt a legendás erőből? Most már nem maradt semmi? Csak az óriások erejét takarta volna az Ördög alkuja?

Ymir hirtelen felemelkedett a homokból. Arca maszatos maradt a vértől, de többé már nem sírt. Ugyanabban a komótos tempóban, amivel eljutott hozzájuk, egyszer csak megindult a saját útján, és nem törődött semmivel és senkivel, sem Erennel, sem Jaegerrel, sem magával az Ördöggel, aki mindenről tehetett.

– Hova megy? – kiáltotta Jaeger. – Most… mit fog csinálni?

– Nem tudom – felelte erre a doppelgänger. – Ötletem sincs, mi jár ennek az ostobának a fejében. – Ugyanakkor azt sem tudta, hogy mi jár Eren fejében. Semmit sem tudott arról az intenzív, ősi késztetésről, ami úrrá lett rajta, ahogy Ymir megmozdult; ami egyre inkább arra sarkallta, hogy tegyen hasonlóan.

Ymir a fények felé tartott, a magasba törő fényoszlop felé – a láthatatlan fonalat célozta be.

Eren remegni kezdett; tudta, mit kell tennie.

– Sajnálom – mormolta oda Jaegernek, és mire a fiú vagy a doppelgänger észbe kaptak, megiramodott Ymir után.

– Eren! – hallotta Jaeger kiáltását, majd dobbanó léptek hangja ütötte meg a fülét, amiből tudta, hogy a fiú utána futott.

– ÁLLÍTSD MEG ŐKET, KIYOMI! – bömbölte a doppelgänger, de tulajdonképpen elkésett az utasítással. Ymirt elnyelték a fények, és a következő pillanatban már Eren is ott termett, ahol utoljára látták. A fények vakítóak voltak és forrók, égették a bőrét, ő azonban akkor is kitartott. Nem hagyhatta, hogy Ymir szó nélkül eltűnjön! Nem hagyhatta annyiban az egészet! Meg kellett tudnia, hogyan győzhetik le az Ördögöt!

– Itt jövök utánad! – süvöltötte Jaeger, mire megnyugodott.

Nem leszek egyedül – gondolta; majd belerohant a fényekbe.

Utólag belegondolva, nem bánta meg az akkori döntését. Mintha lángra lobbant volna a bőre, úgy sikoltott a fájdalomtól, de sosem érzett még semmit sem ennyire helyénvalónak. A hangok alapján nyilvánvaló volt, hogy Jaeger is követte. A lángok felemésztették őket – ahogy hátrapillantott, tisztán látta a csontokat Jaeger testében, a gerincét alkotó torz valamit, a második gerincet, ami Ymir és az Ördög erejét adta számára, magát „minden élet forrását”, vagy legalábbis annak egy szeletkéjét.

Aztán az égés is véget ért.

Levegő után kapkodva, négykézláb ért földet, a homokban lábnyomok rajzolódtak ki. Nemcsak Ymir lábnyomai, hanem még két másik valakié.

Jaeger üvöltve zuhant mellé.

– A kurva életbe, azt hittem, halálra égünk! – Eren azonban nem mordult rá, hogy vigyázzon a szájára. Meg akarta tenni, de abban a pillanatban felemelte a fejét, és a szíve… a szíve bizonyosan kihagyott egy dobbanást.

Ymir szomorú, mindentudó arccal állt, és nézte őket… És tőle néhány lépésre, a homokban ott voltak a lábnyomok. Eren követte őket a tekintetével, Jaeger pedig, mikor feltűnt neki, mennyire elkalandozott a figyelme, leutánozta azt.

– Nem… – suttogta. – Ez nem lehet…

Eren összeszorította a szemét.

Nem – gondolta ő is. Miért pont most… Miért pont akkor, amikor a legbátrabbnak éreztem magam? Miért kellett most felbukkannotok, hogy mindent tönkretegyetek? Mert ha rólad van szó… Azt hiszem, te vagy az egyetlen, akinek az esetében nem tudok uralkodni magamon… Akit látva nem tudok józanul gondolkodni…

A lány, aki a férfi karjában volt, élt és lélegzett; fényes, fekete haja a háta közepéig ért. Kiyomi arcát viselte, de Eren tudta, hogy ő véletlenül sem az a Mikasa, aki Jaeger világában létezett. Ő az a Mikasa volt, aki a modern világba született, és aki meghalt, de nem bukkant fel ott, ahol Jaeger. Akitől Ymir jöhetett el hozzájuk, hogy újraformálja Erent.

Ez a Mikasa nem bukkant fel, mert távol tartották. A férfi fogta, és kést nyomott a torkának, és gondoskodott róla, hogy Eren és Jaeger mozdulni se tudjanak a félelemtől. Mert a félelem visszatért, és erősebb volt, mint valaha.

Eren rettegett.

A férfi Levi volt.

A modern világ Levija.

II.

Jaeger


Szakasztott mása volt annak a Levi hadnagynak, akit Eren ismert és tisztelt, csupán a szája szegletében játszó gúnyos mosoly nem stimmelt, vagy legalábbis nem illett hozzá annyira. Az öltözéke alapján ugyanúgy a Felderítő Egység oszlopos tagja lehetett, csupán az nem volt egészen világos, hogy hogyan kapcsolódott a doppelgänger Erenhez. Eren arra tippelt, hogy a doppelgänger gyakorlatilag az ő életét élte: csatlakozott a felderítőkhöz, összebarátkozott Kiyomival (Mikasával), és valószínűleg… összeismerkedett Arminnal is. A modern világ Arminjával, akit Eren pusztán egy pillanat erejéig láthatott, és akinek a kiáltása furcsamód elérte a szívét. Ez az ismeretlen Armin szemüveget viselt, a haja is mintha rövidebb lett volna, és volt valami a hangjában, valami különös gyengédség, döbbenetes kétségbeesés, amit Eren – tudatában, hogy egymás tükörképei voltak a világaik – sehová sem tudott tenni.

A doppelgänger formálta ilyenné a modern világot – magához hasonlóan romlottá és veszélyessé, ő tette az óceán túloldalán élő emberek ellenségévé a Felderítő Egységet. A doppelgänger irányított, miatta támadtak, miatta próbálta végezni Erennel. Ő általa okozták, hogy Eren meghaljon és a köztes helyre kerüljön, mindezt pedig azért, hogy találkozzanak egymással – hogy eljuthassanak „minden élet forrásához”.

Eren felzihált, ahogy ezt végiggondolta.

– Levi… – lehelte mellette Kruger, és elég volt csak ennyit mondani, hogy Eren megértse: történt valami, amíg lelket cseréltek. A hadnaggyal való kapcsolata megváltozott. A hadnagy… talán mindent tudott. De mi történhetett? Miért szólt ekkora fájdalom Kruger hangjából? Miért nézett úgy a modern világ Levijára, mint aki soha nem akart vele találkozni? A tükörkép miatt? Mert ha mindez egy tükör volt, akkor Levi hadnagy… az emberiség legerősebb katonája…

– Az ellenségünk – suttogta, mire Levi tekintete rávillant. Elsőre szürkének látszott, valójában egészen kék színű volt, és éppúgy belelátott vele a lelkébe, mint az a Levi, akit ő ismert. Éppúgy nem tudott előtte titkolózni, éppúgy késztetést érzett rá, hogy rábízza magát teljesen, mint a saját hadnagya. Az emberiség legerősebbje az óriásfiú ellen, erre vágytak a legjobban a falakon belül. Ha a hadnagy nem is tudta beváltani az ígéretét a saját világukban, majd ez a másik Levi, majd ő gondoskodni fog róla, hogy megölje. Majd ő végezni fog vele, megfékezni és elfeledtetni az emlékét is a világgal.

Eren gyomra görcsbe rándult.

Modern Levi így szólt:

– Eren… Hát végre találkoztunk. – És a hangja színtelenül csengett, pillantásával szinte keresztüldöfte Krugert. Erenre rá sem hederített. Tartotta szorosan Mikasát, akiről Eren már kezdte azt hinni, hogy soha nem fogja viszontlátni, és a pengét erősebben nyomta a torkának, kiserkent tőle a lány vére.

– Levi… Nem, te nem lehetsz… Nem… Miért…

– Meglepődtél? – szegezte neki a kérdést egyenesen Levi. Valaminek történnie kellett közte (vagy a másik világbeli megfelelője) meg Kruger között, mert mindketten teljesen figyelmen kívül hagyták a létezését. Kruger megrendülten, Levi gúnyosan bámulta. Egymást nézték, egymást tartották fogságban a tekintetükkel, és Kruger nem találta a szavakat. Kruger légszomjjal küzdött, reszketett, mint a nyárfalevél, és megbotlott a saját lábában, annyira szétesett Eren szeme láttára. MI A FRANC TÖRTÉNT KÖZÖTTÜK?!
Levi így folytatta: – Azt hitted, sosem látjuk egymást, mi? Titokban… valld csak be, Eren – susogta –, mélyen legbelül ebben reménykedtél. Különösen azok után, hogy annyira összemelegedtél a kölyök világában levő énemmel – intett a fejével Eren felé. Ez volt a második alkalom, amikor tudomást vett a létezéséről, és az első, amikor igazán sokkolta. Összemelegedtél? Mit ért ezalatt? Most már Eren is remegett, csak ő az idegesség és az értetlenség keverékétől.

Ekkor Kruger végre megtörte a csendet:

– Reménykedtem benne, hogy sosem foglak látni. Valami hasonlót képzeltem el, amikor megtudtam, hogy egymás tükörképe a két világ. Most, hogy megismerkedtem Doppelgänger Erennel, szinte biztos vagyok benne, hogy egy szörnyeteg áll éppen előttem. Csak egy szörnyeteg lehetsz, ha egy olyanfajta szörnyet védelmezel, amilyen ő maga is.

– Na és a másik Levi? – húzta föl a szemöldökét a férfi. – Ő nem egy szörnyet védelmezne?

Eren elpirult a sértés hallatán. Ebben modern Levi nem tévedett nagyot: mindig is szörnyetegként gondolt az óriásokra, s ő maga is az volt tulajdonképpen. Hogy is végezhetne valamennyi óriással, ha ő maga életben maradna? Hogy volna rendjén egy ilyen szörnyű tett?

– Őt ne keverd bele – felelte erre Kruger karcos hangon. – Hagyd ki belőle, különben…

– Különben mit teszel? – A penge belemélyedt Mikasa torkába; a lány rémülten, könnyekkel a szemében nézett rájuk. Könyörgött némán, hogy segítsenek rajta. Hogy mentsék meg. Ő nem volt olyan erős, mint az a Mikasa, akit Eren ismert, sem az a Kiyomi, akit Kruger. Ő valaki más volt, egy szelíd lány, aki…

Ugyanúgy az Ackerman család tagja – döbbent rá. Az óriástudomány alterméke, az Ackerman család… Ha igaz, amit megtudtam… Ha tényleg létezik az a „pillanat”, ha ettől annyira legyőzhetetlen…

Kiyomi nem volt Ackerman, de Mikasa igen.

Mikasa… feléleszthette magában ezt az erőt.

Csak ő nem tud róla – gondolta –, én pedig nem tudom, mit tegyek ahhoz, hogy segíthessek benne. Mit is csináltam annak idején? Hogyan is csináltam?

– Ha nem vetted volna észre – dünnyögte Levi –, nem vagy olyan helyzetben, hogy fenyegetőzz. Egyetlen rossz szó, és ez a lány meghal, Eren. Vajon mi történik, ha valaki meghal a köztes helyen? Tudod, Eren? Van sejtésed?

Kruger nem felelt.

– Hol is tartottunk? – mosolyodott el Levi gúnyosan. – Á, igen! Ott, hogy összeszűrted a levet a másik énemmel. Jó voltam az ágyban?

– Tessék?! – Eren szeme döbbenten kerekedett el. Hogy mit is érzett pontosan, amikor Kruger felé kapta a fejét, azt nem tudta… Elszörnyedt volna a gondolattól, hogy Levi meg ő? Hogy Kruger képes volt…

Kruger azonban nyugodt maradt.

– Semmi ilyesmi nem történt – nyugtatta meg. – Nem feküdtünk le, Eren.

– Nocsak. – Levi meglepetten nézett rá. – A másik énem nem volt annyira tökös, hogy megdugjon? – Végigmérte Eren magas, izmos alakját, a kamaszos testét, és Eren már azt hitte, tenni fog rá valami gúnyos megjegyzést, ám újfent meglepetést okozott. – Pedig nem rossz bőr, csak fiatalka. Attól még ágymelegítőnek jó lett volna, nem? Gondolj csak bele! Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy megdugott egy óriást. – És ezen már vigyorgott. Úgy vigyorgott, hogy kilátszódott a foga, úgy, ahogy Eren a hadnagyát még sosem látta. Különös mód borzongás szaladt végig rajta: modern Levi átkozottul jóképű volt a maga módján, csupán minden szép vonását eltorzította, hogy megfelelően ördögi legyen doppelgänger Eren mellett. De vajon miért? Vajon miért akart hasonlítani rá? Kije lett volna a hasonmásnak? A védelmezője? A segítője?

Kruger még mindig nyugodtan viszonozta a pillantását, sőt, mintha már nem remegett volna annyira. Eren ezt egy jó jelnek tekintette. Kettőjük között Kruger bátyja helyett bátyja volt, úgy tekintett rá. Egy meghatározó, nyugalmat árasztó fiú az életében, egy barát, egy bajtárs, sorstárs, akiért világokat szelt át, akinek megmentette az életét, és aki segített neki, hogy ráébredjen az igazságra. Ha Kruger nem lett volna, talán még mindig csak tapogatóztak volna, hogy mik is valójában az óriások, mi lehet a pince szörnyű titka. Kruger nélkül… a dolgok másképp alakultak volna. Minden… más lett volna.

– Hagyd ki belőle – kérte Kruger. – A másik Levit, és a kölyköt is – intett a fejével Eren felé. – Hagyd őket békén, ők nem tartoznak a világodba. A te világodba én tartozom… Egyedül én – lépett elé. – Rendezzük csak le. Különben is… – húzta össze a szemöldökét gyanakvón. – Honnan tudsz róla? Mit tudsz te egyáltalán rólam vagy Leviról? Te, aki soha nem hagytad el a világodat… Honnan veszed a bátorságot, hogy ítélkezz fölöttem, hm?

Levi erre elmosolyodott.

– Ó, Eren – suttogta meglepően szelíden. – Azt hitted, te vagy az egyetlen? – mire Eren felzihált.

Kruger szeme tágra nyílt.

– Ezt… hogy érted? – kérdezte lassan.

Levi mosolya kiszélesedett.

– Úgy, ahogy mondtam. Tényleg azt hittétek, hogy ti vagytok az egyetlenek? Az egyetlenek, akik álmodtak egymásról… Akik érezték a zsigereikben, hogy a lélekcsere be fog következni… Akiknek a lelke… egy adott pillanatban egymáséba kapaszkodott? Tényleg ezt hittétek? Sosem fordult meg a fejetekben, hogy lenne még valaki más?

– Tudunk Zeke-ről – mondta erre Kruger. – Ő megjárta a modern világot.

– Zeke! – Levi gúnyosan nevetett, az él végül kiveszett a hangjából. – Zeke… – ismételte szelídebben. Ugyanaz a szelídség, ugyanaz a sehova sem tehető szelídség, amitől Eren szíve szerint a falra mászott volna. Ha lett volna bármilyen fal egyáltalán…
Levi is tett egy lépést előre. – De mi van – folytatta –, ha van még valaki, aki rajtatok meg Zeke-en kívül megjárta a világokat? Mi van akkor, ha ez a valaki… többször is megjárta, és ti még csak észre sem vettétek? Hiszen ő is hallgatott… Feltűnően csöndes volt olykor, nem gondolod, Eren? – Hogy ezt melyiküktől kérdezte, azt nem lehetett megállapítani. Eren és Kruger összenéztek.

– Te mégis… – Kiről beszélsz?

Eren az ajkába vájta a fogát. Felgyorsult a szívverése.

– Ahhoz, hogy a Doppelgänger megszerezhesse az erőt – szólt Levi –, szüksége lesz valakire, akiben a királyi család vére csörgedezik. Ymir nem megbízható. Valaki olyan kell a leszármazottai közül, aki bármit megtenne érte… Aki soha sem árulná el. Aki mindig is mellette állt, aki kitartott, bármi is történt.

– Historia? – lehelte Kruger, Levi azonban nem foglalkozott vele.

– Valaki olyan, aki méltó rá – mondta. – Akivel megkötheti az új alkut, és aki nem fogja hátba támadni… Ez a valaki lett volna ő, egészen addig a pillanatig, amíg nem találkozott veled – bökött Erenre –, ugyanis akkor… a Doppelgänger nem volt ott, így ő nem láthatta azt, amit én… De én voltam – susogta –, és én mindent láttam, Eren. Minden elcsesződött.

– Te meg mi a francról beszélsz?

Levi Erenhez szólt, nem Krugerhez. Erent nézte, nem Krugert.

– Ha nem is tudtál róla, hogy ő volt az… Attól még átvette a helyét a barátodnak, a bizalmadba férkőzött… és ketten együtt olyan dolgokra vagytok képesek, amikről álmodni sem mernél, Eren Jaeger. És ő is tudja ezt, éppen ezért bizonytalanodott el… Pedig csak annyit kellett volna tennie, hogy követi az utasításomat. Csak annyit, de ő… hm, a saját feje után kezdett menni, mi? Ismerős, nemde? – Harag terült szét a csinos arcán, a penge éle több helyen felkarcolta Mikasa torkát. A lány felzokogott, ám csak annyit ért el vele, hogy Levi jó erősen megrázta.
– Mondd, Eren… – Kruger nem számított, minden figyelmét neki szentelte. – Te már tudod, kiről beszélek, nem igaz? Mindent tudsz már… hiszen talán, mégsem vagy annyira ostoba, mint azt gondoltam.

Igen, Eren tudta.

Nem akarta elhinni, nem akart visszaemlékezni, egyszerűen azonban mégis tudta. Elakadt a lélegzete a felismeréstől.

A káosz közepén… ott volt ő.

Ő volt az, de mégsem teljesen ő, a barát, a bajtárs, az a valaki, aki egyszerre volt minden és semmi is, mert mindig is vékony kötélen táncoltak – sosem merték kimondani mindazt, amit mások is kezdtek látni. Volt egyáltalán bármi is, amit ki lehetett mondani? Hogy is volt az, hogy valaki az egyik percben úgy viselkedett, mintha teljesen nekiadta volna a szívét, a következőben pedig úgy, mintha mindig is csak a bajtársa, az egyik legjobb barátja lett volna? Hogy lehetett egyszerre kétféle az ember… ha nem két külön emberről volt szó valójában? Melyikük melyik volt?

Amikor üvöltött, és magára vonta a figyelmét, csak ennyi hagyta el a száját:

– Oh.

Csak ennyit tudott mondani. Azok után, amiken együtt keresztülmentek… Azok után, hogy ennyire szerették egymást…

(Miért?)

(Mit tudott, amit Eren nem?)

(Melyikük melyik?)

– EREN!!! – A nevét kiabálta, a hangja még elérte. Ugyanúgy elérte, ahogyan most is, amikor átjött a fényen, és megmutatta magát előttük. Pont ugyanúgy.

Kruger mellette levegő után kapkodott; Eren biztosra vette, hogy most már ő is megértette, kiről is beszélt mindvégig Levi. Hogy ez a valaki lett volna Ymir utóda, a Reiss család tagja? Lehetséges lett volna ilyesmi?

Eren emlékezett rá, hogy Trostban, mikor félig kábult volt még, megérintette a kezét. Akkor összesimultak az ujjaik, aranysárga fények szikráztak egy pillanat erejéig egy különleges kapocs jeleként.

Oh – gondolta.

„Azt hitted, te vagy az egyetlen?”

A káosz közepén, a köztes helyen ott volt ő, akit Doppelgänger Eren fel akart használni ahhoz, hogy visszaszerezze az erejét. Modern világbeli énje felemelte a fejét, és a szemüvege lencséje mögül egyenesen Erenre szegezte végtelenül szomorú, kéken fénylő tekintetét. Lassan közelített, a kezében vödröt cipelt. Léptei halk visszhangot vertek a kietlen világban. Visszafordíthatatlanul ő volt az, Doppelgänger Eren végső fegyvere. Az a valaki, akinek a létezéséről Eren mindaddig csak álmodozott, és amikor szembesült a valósággal, titokban rettegett és reménykedett, hogy ugyanolyan kellemes lesz, mint Mikasa esetében.

A fiú a vödörrel a kezében, orrán a szemüvegével a legjobb barátja arcát viselte, de ebben a világban nem volt a barátja.

„Azt hitted, te vagy az egyetlen?”

A végső fegyver…

– Armin…

Megjegyzés: Tudom-tudom, végtelenül hosszú időbe telt, mire megírtam ezt a fejezetet, de cserébe viszont jó hosszúra sikeredett – legalábbis a Kruger rész biztosan.
Szóval, először is leszögezném, hogy a történet sok mindenben követte a mangában, sok mindenben azonban nem – ennek oka, hogy még az ominózus 122. fejezet előtt írtam meg a vázlatot, így semmit sem tudtunk Ymir Fritz múltjáról. Egy-két mondatot, bekezdést dolgoztam csak át a 122. fejezet ismeretében, így vittem bele egy kis hasonlóságot, mégis egy kis különbséget is.

Ha véletlenül nem lett volna világos a történet – bár igyekeztem azzá tenni –, akkor röviden összefoglalva: Doppelgänger Eren a canon Eren modernbeli változata, aki kezdetben csak egy átlagos fiú volt, ő talált rá „minden élet forrására” (eredetileg csak egy forrás lett volna, végül azonban belevittem azt a fura szörnyikét, mert nagyon menőnek tűnt), így szerezte meg az erejét. Ő volt az első óriás, és maga az Ördög is. Szerintem az óriásformája az olyasmi lehetett, mint Ymir Marcangolója, hiszen a képeken látható Ördög is arra emlékeztet a legjobban.

A modern világban átlagos emberek éltek, marleyi emberek, és azok az eldiaiak, akik Ymir népéhez tartoztak. Valamennyi eldiai és egy kevés átlagos ember elhagyta azt a helyet, miután Ymir alkut kötött az Ördöggel, így jött létre Eldia és Marley abban a világban, amelyik a canon világunk. A többi átlagos ember pedig így úgymond marleyi ember, aki a modern világban él, és aki nem képes rá, hogy óriássá változzon. Ymir becsapta és bebörtönözte a modern világba az Ördögöt, aki pedig aznap, amikor a lélekcsere megtörtént, azt próbálta elintézni, hogy visszaszerezze az óriáserőt. A lélekcserének meg kellett történnie, hogy legyen egy kis természetfeletti újra a világában.

Úgymond, a Doppelgänger halhatatlan, de nem sérthetetlen amúgy. A modern világban élte az életét, csatlakozott a Felderítő Egységhez, az óceán túloldala ellen hangolta őket, és mindenáron meg akart szabadulni Eren Krugertől. Közben megismerkedett Kiyomival is, aki pedig mindenben bátorította és támogatta.

Doppelgänger Eren, a Felderítő Egység tagjai valamint modern Levi összedolgoznak. Modern
Armin a Felderítő Egység tagja, Doppelgänger Eren valamint Kiyomi (!) legjobb barátja, ahogyan canon Armin Eren és Mikasa legjobb barátja – csak annyi a különbség, hogy szemüveges. :-)

Modern Arminról még annyit, hogy Armin származásával kapcsolatban rengeteg teória született az évek folyamán – elképesztő a hasonlóság Uri Reisszel, így lehet, hogy a Reiss család tagja… de az is lehet, hogy a Tybur családhoz van valami köze. Állítólag volt valami interjú is, plusz a mangában nem egy olyan jelenet akadt, amikor Eren és Armin megérintették egymás kezét, és mintha történt volna valami… szóval nem véletlenül születtek ezek a teóriák. Mivel jogom van élni az írói szabadságommal, úgy döntöttem, hogy ebben a történetben Armin a Reiss család tagja. A következő fejezetben majd lesz róla szó, hogyan is lehetséges ez, egyelőre csak fogadjátok el. :D

Doppelgänger Erennek Ymir egyik leszármazottjára van szüksége, és az jelen esetben Armin lesz – mégpedig a modern Armin, hiszen eleve ugyanazon az oldalon állnak… vagy mégsem?

Összesen Prológus + 17 fejezet + Epilógusból fog állni ez a kis történet, sikerült végre felosztanom fejezetekre a vázlatomat.

November 30-án következik majd a 13. fejezet, vagyis: Armin