2019. augusztus 9., péntek

Mangafordítás (120. fejezet)

Sziasztok!

Szóval.
Végre elkészültem a Shingeki no Kyojin manga 120. fejezetével. Nem mondhatnám, hogy könnyű volt a mostani állapotomban, úgyhogy nézzétek el, ha valamit nagyon félrefordítottam, vagy nagyon csúnyán tisztítottam... De mindent megtettem, hogy hamar megcsináljam nektek, és remélhetőleg a következő ilyen fejezetnél már csak egy rossz rémálom lesz számomra ez a nyár, és nem nyavalygok már ennyit. :D


Jó olvasást kívánok! ^^

2019. augusztus 6., kedd

Hírek a manga 120. fejezetéről [frissülő bejegyzés!; spoileres képek is!]

Sziasztok!

Hamarosan érkezik a manga 120. fejezete – és megkaphatjuk végre a láthatatlan fonalat is. :D

Korábban már jeleztem, hogy az egészségügyi állapotom jelenleg nem éppen a legjobb, ezért valószínűleg lassabban fogok tudni haladni a fordítással, de minden erőmet rászánom, amim csak van.

Szerk.: Kint van a fejezet angolul, link a magyar fordításhoz: Shingeki no Kyojin_120. fejezet: Pillanat (magyar fordítás)

Addig is, amíg a fejezetre várunk, ezt a képet itt hagyom, lentebb pedig SPOILERES kép(eke)t találhattok és még egy-két infót, ami már kiszivárgott.

Bessatsu borító:



SPOILER-VESZÉLY (!!!)


Kiszivárgott infók: A lány, aki megmentette Zeke életét, tényleg Ymir Fritz volt. Eren és Zeke találkoznak, és Grisha emlékeiben utaznak.


Képek:







2019. augusztus 5., hétfő

Mi is történt? (Nagyon fontos!)

Szóval... bizonyára észrevettétek, hogy valami nagyon nem stimmel. Akik régebb óta követik az oldalt, azok tudják, hogy áprilisban elszenvedtem egy ételmérgezést, aminek következtében kétszer is kórházi ellátásra szorultam. Azt hittem, ennyi volt. Sajnos annak szövődménye lett egy igen súlyos gyulladás is a szervezetemben, ami július közepe-vége fele csúcsosodott ki.

Mostanra annyira leromlott az állapotom, hogy kb csak vegetálok, és természetesen jó pár napot töltöttem kórházban is, ahonnan végül kidobtak – a fiatal betegek kibírják otthon is, még akkor is, ha egy teljes hétig enni sem tudtak, és inni is csak nagyon minimálisat. Mindegy. Nem megyek bele a pontos részletekbe, most itthon vagyok már, próbálok valahogy gyógyulni, mert 1) nagyon elegem van, 2) tudom, hogy ti is nagyon várjátok, hogy legyen valami élet a blogon... és sorolhatnám.

Maradjunk annyiban, hogy amennyi erőm csak van, rászánom erre a blogra. Hamarosan kijön a manga 120. fejezete, és igen, lehet, több időt vesz igénybe, lehet, hogy silány munka lesz, DE meg fogom csinálni. Az írásaim sem maradnak el, próbálkozni és próbálkozni fogok.

Nagyon köszönöm a sok aggódó üzenetet, hát, ez az oka, amiért nem válaszoltam azonnal.

Addig is, még egy kicsi türelmet kérnék!

2019. július 29., hétfő

Nagyon fontos (!) hír [frissített!!]

Sziasztok!

Bizonytalan ideig nem lesznek frissítések a blogon. Remélem, 1-2 héten belül már vagyok olyan állapotban, hogy csináljak valami értelmeset is, például lefordítsam a közelgő 120. fejezetet. Jelenleg képtelen vagyok rá.

2019. július 27., szombat

Levi x Eren – A válasz [soulmate AU; novella; manga spoiler (?)]


A válasz

Soulmate AU, canon era
Párosítás: Levi/Eren
Tartalom: Eren végre válaszol a lélektársának.
Megjegyzés:
1.) 850. március 29-én és 30-án játszódik. Eren tizenöt éves.
2.) Az összefüggő lélektárs AU szösszenetcsokorhoz tartozó novella – a lélektársak a bőrükön keresztül kommunikálnak egymással –, A példakép, a Bizonytalan évek valamint az Üzenetek, amikre nincs válasz után olvasandó.


A kadétévek alatt pillantotta meg először. A Felderítő Egység a trosti kapuhoz nyomult, ujjongó vagy éppen felháborodott emberek gyűltek össze, kiáltottak utánuk, Eren pedig ott állt a tömegben. A nyakát nyújtotta, valahányszor felhangzott Erwin parancsnok neve, lábujjhegyre emelkedett, mikor Levi hadnagyét emlegették. Ők voltak a Felderítő Egység szimbólumai a Szabadság Szárnyain túl; a zseniális tizenharmadik parancsnok, akinek irányítása alatt csökkent a halálozás száma, valamint Levi hadnagy, akit az emberiség legerősebb katonájaként kezdtek emlegetni.

– Látod, Mikasa? – rángatta meg a lány karját. – Látod, Mikasa? Ők azok!

– Ah. – Armin átverekedte magát a tömegen. – Kiket kell nézni?

– A Felderítő Egységet – felelte Mikasa unottan. – Erwin parancsnokot meg a törpét.

– Levi hadnagy! – pirított rá azonnal Eren. – Ne nevezd törpének! Ő az emberiség legerősebb… – Tágra nyílt a szeme, amikor Mikasa legyintett egyet. Alkarján makulátlannak látszott a bőre, a másikat gyerekkorától fogva kötözte. Egyszer megmutatta Erennek, mit rejtett el a világ elől a kötés: egy furcsa szimbólumot, ami anyáról vagy apáról öröklődött a gyermekre, hogy egy nap az is továbbadja a sajátjainak. Ez volt Mikasa öröksége, az utolsó emléke, ami a halott anyjára emlékeztette.

A másik karján pedig nincsenek ott a betűk – gondolta. Keserűség szorította össze a torkát, a saját karja vadul viszketett, ahogy nyújtózott, hogy jobban lásson. Mikasa lélektársa vagyok, de ő nem az én lélektársam.

A világon majdnem mindenki rendelkezett valakivel, akit neki teremtettek; lélektársnak nevezték a köztük levő különös kapcsolatot, a bőrökön keresztül kommunikálhattak egymással. A betűk felizzottak, majd elhalványodtak. Voltak, akiknek nem adatott meg, hogy lélektársuk lehessen. Vagy nem volt, vagy nem született meg, vagy meghalt. Voltak olyanok, akik bizonytalanságban élték az életüket. A lélektársuk nem válaszolt nekik… Vagy nem tudott válaszolni, ahogyan az Eren esetében is történt.

Eren megkapta az összes üzenetet, ami Mikasától érkezett, mivel a lány lélektársaként született a világra, azonban bármilyen erősen is nyomta a pennát a bőrének, bármilyen mélyen próbálta belevésni a betűket, azok nem izzottak fel, nem tűntek el nyomtalanul, hogy aztán megjelenjenek Mikasa bőrén. Képtelen volt rá válaszolni, mert ő valaki másnak volt a lélektársa. Vagy az övé valaki más volt, és az a valakire is más személyében talált rá a boldogság.

Emiatt mindig aggódott.

A lélektársa 845-ben kereste őt. Sosem válaszolt vissza neki.

Ha legyőzöm az óriásokat, megpróbálom – fogadkozott, valójában viszont félt a csalódástól is. Félt attól, hogy ismét pórul jár, mint Mikasával, és valójában tényleg arra lesz kárhoztatva, hogy boldogtalanul éljen. Persze ez is egy nevetséges elképzelés volt, tudta jól; maga az apja mesélte el neki, hogy az anyjának ő volt a lélektársa, neki viszont valaki más. És mégis boldogak voltak.

A lélektársság egy különleges kapcsolat – ismerte el –, de nem ez befolyásolja, hogy szerelembe essünk-e a másikkal vagy sem. Magunk választjuk a társunkat, magunk döntjük el, hogy szeretnénk-e a lélektársunk oldalán szerető férjként vagy feleségként megöregednünk. Nem kell a legnagyobb szerelmük lennünk, elég, ha csak a legjobb barátjuk vagyunk. A társuk, szövetségesük, támogatójuk – idézte vissza magában Armin szavait. Ő mindig is bölcsen tudta megítélni a dolgokat. A saját lélektársáról nem szeretett beszélni, Eren pedig egyszer sem faggatta. Mintha hármójuk között egy néma megállapodás köttetett volna: egyetlen árva szóval sem említették a lélektársságot. Sosem hozakodtak elő ilyen kérdéssel, talán pont Mikasa sajnálatos esete miatt, aki egyre szótlanabbá és szótlanabbá vált az évek során, ahogy ráeszmélt, a lélektársa sosem fog rá válaszolni.

– Eren, minden rendben? – szólította meg a lány aggodalmasan. – Elhallgattál.

Nem volt minden rendben; a szíve majd’ kiszakadt a mellkasából.

– A Felderítő Egység! – suttogta áhítatosan, és meglepve vette észre, hogy Armin is kipirult az izgatottságtól. – Kivonulnak, egy újabb expedíció! Láthatják a falakon túli világot! Szabadok lehetnek… Mert a szabadság az, ami a falakon túl vár ránk – magyarázta barátjának. Mikasa csupán a szemét lehunyva sóhajtott egyet.

– Mennünk kellene – jelentette ki végül. – Nem érünk rá bámészkodni.

A lovak pont előttük vonultak el; Levi hadnagy, az emberiség legerősebbje aprónak és törékenynek látszott a nyeregben. Egy szemüveges alakkal beszélgetett, vagy legalábbis az duruzsolt valamit a fülébe, ami nagyon nem tetszhetett neki, mert ingerülten fordította el a fejét.

Akkor történt.

Összeakadt a tekintetük.

Vagy legalábbis Eren szerette volna azt képzelni, hogy összeakadt. Hogy Levi hadnagy figyelmét igenis ő csenevész alakja keltette fel, nem pedig mondjuk a közéjük furakodó, szemrevaló hölgy a kihívó ruhájában. Az emberiség ünnepelt hősét nem érdekelhették az olyasfajta hölgyek, akiket csak udvariasságból szólítottak hölgyeknek.

A bőre annyira viszketett már, hogy majdhogynem véresre kaparta. Észre sem vette.

Állt, és némán bámulta a férfit.

Állt, és nézte, ahogy elvonul a fekete csődörén.

A kapu lassan felemelkedett, hangosabban kalapált a szíve.

– Ez az érzés… – suttogta, miközben az ingébe markolt. – Ez az érzés olyan volt, mintha…

– Milyen érzés? – Armin aggódva fogta meg a karját, kicsivel fentebb, mint ahol viszketett. – Eren, szétkapartad a karodat! – zihált fel döbbenten. – Hagyd abba, nézd, mennyire kipirosodott már a bőröd, szinte vérzik!

– Tényleg? Fel sem tűnt… – motyogta.

– Jobb, ha visszamegyünk. – Mikasa a szemöldökét ráncolta, a távolodó, lóhátas felderítőket bámulta. – Shadis kiképző nem lesz boldog, amiért ennyire megvárakoztattuk.

– Igazad van – mondta Armin is. – Eren karját pedig még be kell kötöznünk, mielőtt jelentést teszünk neki.

Furcsa volt, hogy Mikasa nem ugrálta körül. Valahányszor megsérült, mindig ő termett elsőként az oldala mellett, és olyan tömény fájdalommal nézett rá, mintha ő maga sérült volna meg, nem pedig Eren. Most nem történt. Eren és Armin megindultak, Armin aggódva, Eren vérző karját figyelve, míg Eren zavarodottan, hevesen dobogó szívvel. Mikasa hátramaradt, sokáig figyelte a felderítőket. Egészen addig nézett utánuk, míg ki nem vágtattak a felemelkedő kapun, s a Helyőrség tagjai gyorsan vissza nem engedték a kaput, újra bezárva az emberiséget a szégyenteljes ketrecbe, a menedékbe, ami megvédte őket az emberevő óriásoktól.

– Beléd meg mi ütött? – támadt neki Armin, mikor már mellettük sétált. – Azt hittem, kész felhajtást csinálsz, amiért Eren ezt művelte magával – bökött a fiú karja felé. Mikasa arca erre megrándult, lehajtotta a fejét.

– Túl fogja élni – mondta halkan. – Bekötözzük.

– Igen… Bekötözzük. Mikasa, minden rendben?

– Persze… Eren, veled… ugye veled is minden rendben? – pillantott a fiúra. Arminnak nem igazán akadt társasága, amíg vissza nem tértek a 104. kiképző egységhez. Sem Mikasa, sem Eren nem voltak beszédes kedvükben.

– Beléjük meg mi ütött? – fintorgott Jean. Sasha éppen a raktárból csent élelmet habzsolta magából, mint akinek az élete múlt rajta, de még így is kötelességének érezte, hogy kommentálja a látottakat.

– Úgy néznek ki, mint akik napokig nem fognak kapni vacsorát.

– Úgy te nézel ki, torkos – mordult rá Jean. – Az meg honnan van? Megint elloptad?

– Kölcsönvettem – helyesbített a lány. – Az nem ugyanaz.

– Rózsára! – Jean a szemét forgatta. – Nem hiszem el, hogy ezt tetted, nem normális.

– Kérsz? Neked adom a felét. – És letörte az egynegyedét.

Jean döbbenten pislogott.

– Ez neked a fele? – mire Sasha még egy pici darabot tört belőle.

– Telhetetlen – nyomta a kezébe fintorral az arcán, de még így sem elérte a felét a mennyiség, amit Jean a markában tartott.

Eren halványan elmosolyodott.

– Remélem… – mondta halkan, miközben megérintette az alkarját –, a következő expedíció előtt is arra akad dolgunk. Szeretném őket újból látni. Szeretném látni… ahogy kivonulnak – tette hozzá sután, mikor Armin rávillantotta a tekintetét.

– A felderítők ekkora hatást tettek rád? – horkantotta Jean. – Te sem vagy normális.

– Nem a felderítők – mondta erre Mikasa csendesen –, hanem ő, igaz?

Erenre meredt, a szeméből végtelen szomorúság áradt.

Eren nyelt egyet, a fejét rázta.

– Nahát! – kiáltotta. – Nézzétek, Connie mit szerencsétlenkedik éppen! – És azzal sikeresen elterelte a beszélgetést egy teljesen más irányba. Égett az arcán a bőre, most már szelídült egy kicsit a viszketés mértéke.

Itt vagyok – írta vissza, mikor már valamennyi hálótársa elaludt. Egészen addig nem akarta megtenni, amíg az óriások éltek és lélegeztek, valami azonban elpattant benne, mikor első ízben látta öt év után kivonulni a Felderítő Egység tagjait a kapun. Valami arra késztette, hogy igenis pennát ragadjon, igenis adjon valamiféle életjelet. Rettegett a csalódástól, rettegett attól, hogy az óriások árnyékában kell boldognak lennie, és vágyott a szabadságra, a szabadságra és a lélektársa egy óriások nélküli világban, a késztetés azonban minden negatív érzelemnél erősebbnek bizonyult.

Itt vagyok – írta, és a betűk felizzottak a karján, eltűntek, hogy megjelenjenek valaki másén. Annak a személynek a karján, akit neki teremtettek, aki már korábban is próbálta vele felvenni a kapcsolatot. Aki azt hihette róla, hogy meghalt, mikor Shiganshina elesett.

Vajon milyen arcot vághat most? – tűnődött el. Nagyon dühös, amiért öt teljes éven át tévhitben tartottam?

Nagyon dühös lehetett.

Eren alig aludt valamit. Másnap kialvatlanul ébredt, beledőlt a reggelijébe is, olyan álmosnak érezte magát, és több egység is rajta röhögött. A leghangosabb persze Jean volt, meg sem próbálta leplezni, mennyire viccesnek találta.

Nem kapott üzenetet.

– Ma van a szülinapod – ugrott a nyakába ujjongva Sasha. Az öröm inkább annak szólt, hogy megkaphatta a maradék reggelijét. (Az sem zavarta, hogy kicsit hajas lett.) – Most csiripelték a madarak! – tette hozzá, miután a szájába tömte az első falatot. Mohón rágott, szétröpködtek a félig megrágott falatkák, de ő utánuk kapott, és azokat is megette. Eren és még néhányan, akik szemtanúi lehettek a jelenetnek, elhűlve figyelték.

– Tizenöt lettem – mondta a lánynak –, de úgy érzem, mintha a harmincat tölteném.

– Mert túl sokat idegeskedsz – jegyezte meg erre Mikasa. – Nézd, milyen ráncod lett itt – nyomta a mutatóujját a homlokára. – Ha így folytatod…

– A végén még úgy fogsz kinézni, mint Shadis – vihogta el magát Sasha.

Eren arcából kiszaladt a vér.

– Blouse.

Sasha végül majdnem megfulladt, úgy megijedt, mikor a kiképzőjük váratlanul megjelent mögötte.

– H-három kör futás? – kérdezte reménykedve. – Ugye, elég csak három?

Shadis rábámult, a csendet vágni lehetett a levegőben. Eren bőre ekkor kezdett bizseregni. Óvatosan lepislogott az alkarjára, és amikor meglátta rajta a betűket, nem akart hinni a szemének. Amikor már végleg letett róla, hogy a lélektársa valaha is válaszolni fog, amikor elfogadta, hogy a szülinapja is csak egy újabb nap lesz, a lélektársa megelégelte az ellene indított bosszúhadjáratot. A büntetés véget ért, kiérdemelte a választ.

A betűk szépek voltak, formásak és gyönyörűek.

Eren remegve szorította a kezét.

Örülök, hogy életben vagy.

Csak ennyit kapott válaszul, többet semmi mást, de ez az egy mondat… visszaadott számára valamit, amit a kiképzés során kezdett már elveszíteni: a reményt, hogy valaha is találkozhatnak, a reményt egy jobb világra, amiben nem léteznek óriások.

– Ki fogod irtani az óriásokat, amíg egyetlen egy sem marad hátra, igaz? – kérdezte tőle Reiner annak idején, miután felsegítette a földről. Eren horzsolásokkal az arcán, remegő gyomorral állta a pillantását. Reiner mosolygott. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudod csinálni.

Eren lassan viszonozta a mosolyát.

Igen – gondolta. És akkor…

Akkor szabadok lehetünk.


Készült: 2019. 05. 25.
Megjegyzés: Legutóbb beígértem, hogy Levi és Eren találkozni fognak. Végül is… nem hazudtam, csak nem mondtam, hogy hogyan és mikor. :D A következő szöszben viszont már tényleg a trosti csatát követően láthatjuk őket viszont. Nincs több félrevezetés.
Következik: Azután

2019. július 24., szerda

Hírek a ficekkel kapcsolatban

Szóval... Nagyon ügyesen elszállt egy csomó írásom – éééés persze, hogy nem friss a biztonsági mentésem, mert én hülye, elfelejtettem, hogy nem csináltam, annyi minden történt velem mostanság... Szóval, a helyzet, hogy a Várható frissítések rovat valamikor a napokban frissülni fog, és mivel ismételten ágynyugalomra vagyok ítélve, bőven van időm újraírni őket. Mi a tanulság ebből az egészből? Gyakrabban kéne feltöltenem... és ne legyek ennyire feledékeny. :D

+ a héten mégis várható frissítés, mert mégsem utazom el.

2019. július 23., kedd

Az óceán túloldalán [Ereri] – 10,5. fejezet (kiegészítő novella)


10,5. fejezet


Gondterheltség

~ egy újabb kiegészítő fejezet/egyperces inkább; kimaradt pillanat, avagy közvetlenül az előző fejezet folytatása, csak ezúttal Zeke szemszögéből


– Ennek az egésznek nem így kellett volna történnie.

Pieck édesapja vizet forralt a teához, aggódva sandított a háló felé. Zeke nem szólta meg érte, ő maga is legalább annyira aggódott a két kölyökért, mint az idősebbik férfi; a java még hátramaradt. Megmentették Eren életét, de Marley sok mindenről nem tudott még. Marley… Mindig csak Marley.

Zeke elfogadta a csészéjét, nagyot szippantott.

Pieck apja megvakarta a tarkóját.

– Tartsuk magunkat a tervhez, igaz? – Amikor nem a tarkóját dörgölte, akkor a kezét tördelte. Szánni való ember látványát keltette, pont ezért volt tökéletes Zeke terveihez. Zeke mindig tervezett, másból sem állt az élete.

Az egész életem körülötted forog, Eren – szusszantott kicsit mérgesen. Remélem, értékeled.

Eren néha fel sem fogta, mennyi mindent köszönhetett neki.

Magath hadnagy, mi? – Lágyan elmosolyodott, ahogy a férfira gondolt, ám a teáscsésze mögé rejtette. A megfakult mintát figyelte a csészén, jó rég darab lehetett, valamiféle monogramot karcoltak belé, amiből csak egy „A” betűt lehetett kivenni. Megrántotta a vállát, a régi világból alig maradt hátra valami. Marley olyanná formálta az embereket, amilyenné ő akarta. Elpusztította az eldiait, s tisztességes marleyi emberré kívánta Ymir népének valamennyi lakóját teremteni.
Magath számomra csak Theo, de ezt kevesen tudják.

Miután elárulta Grishát és Dinát, ha nem lett volna Mr. Xaver és Magath, meg persze a nagyszülei, Eren születéséig teljesen magára lett volna utalva. A világ problémái a nyakába zuhantak, napról napra gondterheltebb és gondterheltebb lett. Hogyan tovább? Hogyan éljen azzal a tudattal, hogy a halálba küldte a saját szüleit? Hogy fogja tudni eltitkolni, hogy az anyja a királyi család leszármazottja? Hogy így őáltala az ő vérében is uralkodói vér csörgedezett?

Aztán megjött Eren, és vele együtt minden más lett.

Eren új értelmet adott az életének – és egy cseppet sem bánta. A sok nyűg, a sok galiba, amit a kölyök okozott, nem számított, mert Zeke kisöccse volt. A karjában tartotta, ringatta, megvigasztalta, ha elesett vagy rémálma volt, megtanította, hogy kösse be a cipőfűzőjét, és akkor is ráerőltette a nyakkendőt, ha már a puszta látvány is futásra késztette. Izzasztó percek – olykor negyedórák – vártak mindkettőjükre – szerencsére az aprócska házban könnyű volt kergetőzni. Aztán Eren karszalag nélkül próbált az utcára rontani, és a nagyanyjuk jajgatott, a nagyapjuk a szívét markolta, Zeke meg hanyatt vágódott, hogy elkapja, hatalmas puffanás hallatszott, valami reccsent is, Eren meg ártatlanul állt, keze a kilincsre simult – alig érte még fel –, és értetlenül nézett rájuk. Zeke nem kiáltott. Átkozottul fájt a törött csuklója, de nem kiáltott.

– Gyere ide, Eren – hívta oda magához szelíden, mire Eren odacammogott; sötétbarna tincsei szerteszét meredeztek. Úgy festett, mint egy felborzolt keselyűfióka. Zeke megeresztett egy kis kuncogást, majd megérintette a karszalagját (természetesen azzal a kezével, amelyik épségben maradt). – Soha ne menj úgy ki a házból, hogy ez nincs rajtad, megértetted? – Eren, aki addigra megszeppent, és megértette, hogy valami rosszat tett, remegő szájjal bólintott. Zeke válaszul még jobban összekócolta a haját. – Papa, a csuklómnak annyi – mondta aztán a nagyapja felé pillantva. Az idős férfi egész testében reszketett, arcába akkor kezdett visszatérni némi élet.

– A szívemnek is – motyogta. Megköszörülte a torkát, hangosan pedig így szólt: – J-jól van, fiam. Gyere, megnézem neked.

– Mekkora pech – panaszolta Zeke, miközben segítettek neki feltápászkodni. – Ha már átörököltem volna az erőt, egy perc alatt helyrehoznám.

– Hosszú út vár még rátok, ifjú harcosom – simogatta meg a nagyanyja vigasztalóan az arcát. – Hosszú út és fényes jövő, mert tudod, mi a kötelességed

A kötelességem… – Zeke tekintete Erenre siklott. Ó, igen, a kötelessége. Persze, hogy tudta. Amióta találkoztak, minden világosabb lett.
A kötelességem, hogy megmentsem Eldiát – gondolta elszántan. Hogy életben tartsam a családomat… és befejezzem azt, amit egykor elkezdtünk.

– Tehát, uram. – Letette a teáscsészét, a hasát kellemes melegség járta át. A kései órák ellenére igenis szüksége volt erre a csészére. Egyszer sem adta fel Erent – sem gyerekkorában, sem most, hogy idősebbek lettek. Egyetlen éve maradt hátra, egyetlen év, amit a világuk megmentésére áldozhatott, és persze, sehogy sem állt vele. – Fordíthatnánk komolyabbra is a szót?

– Sejtettem, hogy előhozakodik vele, Mr. Jaeger. Tehát Eren jelenlegi helyzete…

– És a kapcsolata a mi kis éles eszű, ifjú hölgyünkkel – somolygott Zeke az orra alatt. – Arról sem szabad megfeledkeznünk.

– Ó, hogyne-hogyne.

– Tehát…

Tehát.

Míg Eren Paradis szigetén „sínylődött”, addig Zeke játszotta a tisztességes marleyi harcos szerepét. Bármilyen körülmények is adódtak, az eldiaiak nem tehettek mást – játszották tovább a szerepüket.

Az óriások kora lehanyatlóban van – emlékeztette magát. Az új fegyverek, a páncéltörő golyók… Ebben nem hazudtam: hamarosan nem lesz már ránk szükségük. Ha pedig nem lesz, akkor egy éjjel talán arra ébredünk, hogy felperzselik az internáló táborokat. Vajon mi történne akkor, ha mind meghalnánk? Lassan megvannak az eszközeik, hogy elpusztítsák a falakon belül élőket…

Az ajkát harapta, nehéz gondolatok fogalmazódtak meg benne.

– Gondterheltnek látszik – jegyezte meg végül Pieck apja, mire finoman vállat vont.

– Mindannyiunknak megvan a maga baja, nem igaz, uram?

A férfi arca erre jól láthatóan elsötétült.

– Ó, igen – suttogta, s ismét aggódva lesett a szobába. – Túl nagy a teher, amit a vállára vesz.

– Túl nagy – értett egyet Zeke.

Az egyetlen, aki igazán kihúzhatja Erent a slamasztikában, az Magath hadnagy.

Az egyetlen pedig, akiben még reményt látott…

– Igen… – motyogta. Hátratolta a székét, sietősen búcsúzkodott. – Még meg kell ejtenem egy gyors telefont… – motyogta, mire Pieck apja a homlokát ráncolta.

– Mr. Jaeger? – kérdezte, de Zeke már nem válaszolt. Ellenőrizte a karszalagját a karján, majd fogta magát, és kilépett a hűvös éjszakába.

Megjegyzés: Az egyik kedvenc kiegészítő fejezetem, mert Zeke és Eren testvéri kapcsolata többet érdemel. <3
Zeke mindent Erenért tesz. De tényleg.
A 11. fejezet augusztus 2/3-a körül kerül feltöltésre.