2020. március 28., szombat

Attack on Ghoul – 5. felvonás (crossover)


5. felvonás

– Halló?

Eren mély levegőt vett, mielőtt beleszólt volna a telefonba:

– Öhm… Anya?

Ó, Eren! – kiáltott fel az anyja izgatottan. – Végre! El sem hiszem, hogy felhívtál! Azt hittem… – Azt hittem, többé nem fogsz hívni, ezt akarta mondani. Eren elszégyellte magát, ahogy az izgatottság mellett kihallotta a csipetnyi fájdalmat is az anyja hangjából. Nem ezt érdemelte. Bármit is tett, még ha úgy is érezte, hogy nem volt rá bocsánat, az anyja nem ilyen bánásmódot érdemelt.

– Ne haragudj – suttogta, mire Petra, aki éppen a függönyöket húzta be, felemelt hüvelykujjal, bátorítóan mosolygott rá.

– Csak így tovább – tátogta.

Eren elmosolyodott.

– Kérlek – folytatta –, ne haragudj a múltkoraiért. Én csak… nagyon össze voltam zavarodva, és nagyon meg is voltam rémülve… És egyszerűen elöntött a harag, ahogy ráébredtem, hogy az egész eddigi életem egy hazugság volt, de… most már kezdem kapiskálni, mit miért tettél. Te csak meg akartál engem óvni ettől az egésztől. Nem szeretted volna, hogy kiközösítsenek. Azt hittük, nem tartozom így sehová sem, pedig éppen ellenkezőleg: mindkét fajhoz egyaránt tartozom. Erwin parancsnok… Vele is beszéltem, és… Azt mondta, én vagyok a kulcs. Az emberek és a ghoulok kapcsolata… talán meg fog változni… mert én meg tudom változtatni. Ő… hisz bennem.

Az anyja némán hallgatta végig a monológját, egyszer sem szakította félbe. Kapkodva lélegzett ugyan, felkavarták a hallottak, mégsem szakította félbe. Eren szíve egyre hevesebben kezdett dobogni.

– Anya? – kérdezte tétován, mire Carla csuklásszerű hangot hallatott.

Ó, kisfiam – lehelte. – Te ne haragudj rám, amiért eltitkoltam előled. Teljesen jogos volt a dühöd, réges-rég el kellett volna mondanom. Ha nem is elejétől fogva, onnantól biztosan, hogy elkezdtél felnőni. Sokkal könnyebbé tettem volna az életedet… De… Nem mutattál rá semmi jelet, hogy… örököltél volna bármit is az apád képességeiből, és én csak meg akartalak óvni, és… végül úgy döntöttem, a könnyebbik utat választom. Könnyebbnek tűnt gyáván megfutamodni, elrejtőzni a ghoulok elől, átlagos embernek mutatkozni… Erwint is csak kéthetente hívtam fel, pedig… Mindegy. Eren, kisfiam, mesélj! Jól vagy? Erwin jól viseli a gondodat? Istenem, Eren, úgy hiányzol!

– Te is hiányzol nekem, anyu.

– Mikor láthatlak?

– Szabad? – Eren szorosabban markolta a telefonját. Találkozhattak? Erwin parancsnok engedélyt adna rá? Az anyja… eljöhet hozzá?

– Ó, te csacska fiú, hát persze, hogy szabad! – nevetett Carla. – Erwinnel csak… próbáltunk neked időt adni, hogy feldolgozd a történteket.

– Azt hiszem, sikerült. Találkoznunk kell, anyu. Sok mindenről kell beszélnünk.

– Az apádról.

– Igen – felelte Eren. – De nemcsak róla. Arminról is.

– Armin? – csodálkozott az anyja. – Róla mégis…

– A szüleiről – vágott a szavába. – Te jóban voltál az anyukájával, igaz?

– Oh… Igen. – Hallatszott a hangján, hogy óvatosabbá vált. – Jóban voltam vele. Hogy jön ő ide? Még mindig nem találjátok?

Eren nyelt egyet.

– Ha találkozunk – mondta –, akkor mindenbe beavatlak. Megígérem.

– Ahogy én is – fogadkozott ünnepélyesen az anyja. – Ha találkozunk, nem titkolózom többé. Bármit kérdezhetsz, Eren. Bármit. Mindent el fogok neked mondani, amit csak tudnod kell az apádról meg rólam, meg úgy az életünkről. Nem lesz könnyű ennyi év után… Sem nekem, sem neked, de… Most már nem hátrálhatunk ki. Az a mértéktelen evő csak a kezdet volt, ezt Erwin is elismerte. Most, hogy az a szörnyeteg meghalt, a ghoul társadalom felfigyelt rád. Tudják, hogy volt egy fiú, akit a Felderítő Egység a szárnyai alá vett, és… nem biztos, hogy a legbarátságosabbak azok, akik a leginkább érdeklődnek irántad. Arra kérlek, nagyon vigyázz magadra, amíg nem találkozunk, jó? Fogadj szót Erwinnek és Levi hadnagynak! Ne most hősködj, látod, mire vezetett legutóbb is!

– Úgy lesz, anya, úgy lesz. Ne aggódj ennyit.

– Szeretlek, kisfiam.

– Én is szeretlek, anya.

A vonal kattant egyet, az anyja letette. Eren az éjjeliszekrényre tette a telefont, közvetlenül Armin elveszett mobilja mellé, majd eloltotta a lámpáját, és ruhástól az ágyra vetette magát. A hátára gördült, az alkarjával takarta el a szemét; elkínzottan nyögött fel. Egyedül maradt a szobában, teljesen egyedül, és kivételesen nem érezte magát éhesnek. (Jóllakottnak sem, de ez már nem számított.) Arminra gondolva sehogy sem tudott megnyugodni. Hatalmas kő gördült le a szívéről, hogy barátja szemlátomást túlélte a mértéktelen evő támadását, ám újabb aggodalom foglalta el a helyét: hol volt, ki tartotta fogságban, miért nem tudtak beszélni? Annyi kérdés kavargott az elméjében, hogy azt sem tudta, előbb melyiket tegye fel.

Ajtónyílásra lett figyelmes, Levi hadnagy résnyire nyitotta, úgy lesett be. A sötétben nem sokat láthatott… ha nem lett volna ghoul. Szélesre tárta az ajtót, mikor észrevette, hogy Eren még nem aludt.

– Álmatlan éjszakák? – kérdezte tőle halkan. – Mondanám, hogy igyál egy kávét, de… nem biztos, hogy az a legjobb megoldás – mosolyodott el fanyarul. – Minket is ugyanúgy éberen tart, mint az embereket.

– Nem is vagyok szomjas – ingatta a fejét Eren. – Azt hiszem, csak elmélkedem egy kicsit.

– Értem. – Behúzta maga mögött az ajtót, az ágy felé lépett. – És miről elmélkedsz? – ült le az ágy szélére.

– Felhívtam anyát. Bocsánatot kértem tőle.

– Petra említette. Jól tetted.

– Azt ígérte, többé nem fog titkolózni.

– Tehát beszélni fogtok az apádról is – állapította meg Levi. – Róla mi is tudunk beszélni… ha szeretnéd – ajánlotta, teljesen meglepve Erent. Úgy tűnt, azt a beszélgetést végleg lezárták Grisha Jaegerrel kapcsolatban, Levi mégis önként ajánlkozott, hogy beavatja a titkokba. Eren olyan hirtelen ült fel, hogy csak Levi gyors reflexének köszönhetően nem koccant össze a fejük. – Vigyázz! – dörrent rá, mire elvörösödött.

– Bocsánat…

Levi morgott valamit.

Eren a pírja ellenére is szélesen mosolygott.

– Jól érzem magam – vallotta be. – Nem érzem magam… annyira elveszettnek.

– Kezded megkedvelni őket? – célzott az osztagára.

– Akár tetszik, akár nem. Ők… nem olyanok, akiket nem lehet megkedvelni. Azt a két idiótát – gondolt Connie-ra meg Sashára –, Mikasa kíméletlen őszinteségét… Bertolt szégyenlősségét, Reinert és Jeant, akik állandóan piszkálódnak… Meg persze az osztagodat. Tudsz róla, hogy Oluo állandóan téged utánoz?

– Sajnos.

Levi horkantva válaszolt, szemlátomást a gondolat is irritálta.

Eren szokatlan csendességgel folytatta:

– Eld és Gunther is annyira… és persze ott van Petra.

Á, igen. Petra – hümmögte.

– Ő tényleg… szeretnivaló teremtés.

– Nem véletlen ő mindenki kedvence – bólintott Levi. – Ő tényleg… különleges – mormolta. Utána hallgattak. Volt valami Levi hangszínében, amikor szóba került Petra neve, amitől Eren úgy érezte, hogy a hallgatással valóban el is hallgatott valamit.

Volt valami, amiről a felderítők nem beszéltek: a múltjukról. Erent olyan részletesen kifaggatták a gyerekkoráról, hogy gyakorlatilag már azt is tudták, mennyi idősen kezdett el először járni, mi volt az első szava, és ki volt az első lány, aki megtetszett neki. Titkok nem léteztek, csupán a ghoulok részéről. Ez az elején még bosszantotta Erent, aztán idővel hozzászokott; el kellett nyerniük egymás bizalmát, s róla azért kellett mindent tudni, mert egyfajta „csodabogárnak” számított a társadalmukban.

Félig ember, félig ghoul. Valamiféle szörnyeteg, ha úgy tetszik. Szörnyeteg, aki bármelyik világban boldogulhatott. Aki mindkét fajhoz egyaránt tartozott, így fogalmazott Erwin parancsnok is.

Kezdem megszokni – húzta el a száját. Most már csak meg kell tanulnom a ghoulok világában is élni.

Mivel a ghoulok élete nemcsak annyiból állt, hogy emberekkel táplálkoztak, vagy éppenséggel kávéval próbálták csillapítani az éhségüket, azzal az erővel is meg kellett tanulnia együtt élni, ami a fajukat jellemezte. Valahányszor lehunyta a szemét, emlékezett a mértéktelen evő csápjaira, a vörösen izzó szemére, az őrületre, ami eluralkodott szerencsétlen fölött, mielőtt össze nem találkozott a végzetével.

Kagune – motyogta magának. – A csápszerű izé.

Levi rásandított.

– Igen – mondta. – Azzal harcolunk.

– Aha.

– Grisha fia vagy, neked is van, ebben biztos vagyok.

– Aha.

– Majd az őrült pápaszemes segít benne – vonta meg a vállát. – Korábban is említettük, szerintem még inkább meg fog hibbanni, ha megtudja, hogy együtt dolgozhat veled… A félvérséged miatt – tette hozzá.

– Őrült pápaszemes…

– Hanji – sóhajtotta. – Erwin azt mondta rá, hogy ő…

– Tudom-tudom – legyintett Eren. – Ő fogja előhívni a… csápjaimat?

– Kísérletet teszünk rá – bólintott Levi. – Kíváncsi vagyok rá… miféle teremtmény vagy – mérte végig tetőtől talpig. – Mennyire erős. Grisha fiaként… biztos vagyok benne, hogy ebben is különleges vagy.

– Grisha fia, Grisha fia! – Eren megremegett. A harag váratlanul lobbant fel benne, ökölbe szorította a kezét, ahogy eszébe jutott az apja. – Nem akarok Grisha fiaként bevonulni a ghoulok történelmébe! Grisha Grisha volt, én pedig én vagyok!

– Akkor nem fogsz. – Levi ránézett, a hangja meglepően szelíden szólt a csendes szobában. – De ne dühöngj – folytatta rögtön –, mert ha felköltöd a hangoskodásoddal a többi kölyköt, Erwin sem állíthat meg, hogy beverjem a képedet.

Varázsütésre Eren dühe teljesen elszállt. Ellazult az ökle, leeresztette a vállát.

– Arra nem lesz szükség – dünnyögte, mire Levi elégedetten bólintott.

– Most pedig aludj! – állt fel. – Holnap… vagyis ma – javította ki magát, ahogy az óra felé pislogott – nehéz nap vár rád. Ha azt hiszed, hogy Hanji kíméletes lesz veled, nagyon is tévedsz. Az a ghoul van olyan őrült, mint a mértéktelen evő – csóválta a fejét látszólag undorodva, Eren azonban észrevette a szája sarkában a félmosolyt.

– Alig várom – vigyorgott rá, és még csak nem is hazudott. Harag helyett ezúttal izgatottság fogta el. Az ajtó becsukódott Levi mögött, ő pedig egyedül maradt. A csend nyomasztó volt, Armin telefonja az éjjeliszekrényen hevert. Azóta egyszer sem hívta fel, és hívást sem kapott a legjobb barátjától. Egyet lehetett biztosra tudni: Armin túlélte a mértéktelen evővel történő találkozást, élt és virult, és valahol jó messze volt Erentől. Hogy biztonságban? Aligha, Erennek éppen ezért kellett megerősödnie.

Meg kell védenem a családomat – döntötte el. A hiányos, csonka kis családját, benne az anyjával és a legjobb barátjával.

Könnyebb volt ezután aludni. Szerencsére nem álmodta újra azt a napot sem, amikor a mértéktelen evő rátámadt, bár amikor felébredt, nem tudta megmondani, hogy pontosan mit álmodott. Valaki a nevét suttogta, nem emlékezett az illető arcára. Sálat viselt, gombot a ruháján, talán szomorú mosolyt az ajkán. Ki volt az? Ki lehetett az?

Megtörölte az arcát, meglepődött a saját könnyeit látva.

– Mintha egy nagyon hosszú álmot láttam volna… – motyogta félig magának, majd kikászálódott az ágyból, és nagyot nyújtózkodott. Szerteszét állt a haja, meztelen talpa alatt csúszott és nyikorgott a parketta.

Miután felöltözött, és az ajtóhoz lépett, hogy kinyissa, azonnal hátratántorodott.

– Mi a… – kerekedett el a szeme döbbenten. Az alak, aki a szobája előtt szobrozott, feljebb tolta az orrán a szemüvegét, és szélesen rávigyorgott.

– Szép jó reggelt, Eren! Hát végre megismerhetlek! – Szeme eszelősen csillogott. Fehér köpenyt viselt, a kezében pedig egy noteszt tartott tollal; barna haját feltűzve viselte. A köpenyére rávarrták a nevét, amit látva Eren nagyot nyelt.

Semmi kétség nem fér hozzá – gondolta. Ő az.

Hanji. Vagy az őrült pápaszemes, ahogyan Levi emlegette. Eren most már értette, miért éppen ezt a nem túl biztató becenevet aggasztották rá… Hanji ugyanis a következő percben már szó szerint rajta csüngött; a kezét rázta vad tempóban, a kezével együtt meg őt magát is teljesen. Eren feje előre és hátrabillent, kiguvadt a szeme, a döbbenet a torkára forrasztotta a szavakat. Hanjit nem lehetett lelőni. Talán egy atomháborút is simán túlélt volna.

– Csak nemrég értesültem a létezésedről, de én mindig is tudtam, hogy léteznek hozzád hasonló teremtmények, és azt is tudtam, hogy Grisha Jaeger nem tűnt el csak úgy a semmiben. Sejtettem én, hogy van valakije az emberek világában, és hát még huncutkodott is, jaj, Grisha, öregfiú, bárcsak találkozhattam volna vele! Csak hallomásból ismerem az apádat, de zseniális ember, izé, ghoul volt! Hát persze, hogy ghoul! Jaj, és te pedig a fia vagy! Anyádra hasonlítasz? Használtad már valaha a kagunédat? Mesélj, Eren! Mindent tudni akarok! Mutasd a nyelved, rózsaszín? Éreztél már kínzó vágyat, hogy felfalj egy embert? Tudsz emberi ételt is fogyasztani? Nyilván, tudsz, vagy legalábbis tudtál, hiszen eddigi életed során talán a saját fajodról is azt hitted, csupán mendemonda! Amúgy Erwin és Levi beleegyeztek, hogy segítsek neked, végig fogunk hajtani néhány kísérletet, de nem kell ebből akkora ügyet csinálni, mint Levi, ígérem, egy cseppet sem fog fájni… Vagy ha van benned egy kis mazochizmus, akkor fájhat is, én azt sem bánom, csak mindig mondd előre, hogy mit szeretnél, igyekszem én leállni. Ne hallgass a többiekre, azt mondják, sokat tudok beszélni a ghoulokról meg a hibridekről, de ez nem igaz, de hozzám bármikor, nyugodtan fordulhatsz bármilyen problémával. Meghallgatlak, tanáccsal látlak el, apád és anyád helyett apád és anyád leszek, ha kell. Jaj, el sem hiszem, hogy megismerhettelek! Eren, fantasztikus vagy! Eren! Figyelsz rám, Eren?

– Sokkoltad – jegyezte meg Levi az ajtóból. – Megmondtam, hogy fogd vissza magad, Hanji.

– Visszafogtam – mentegetőzött a vádlott. – Ugye, hogy elsőre nem is voltam sok, Eren? Ó, de kis butus vagyok! – Azzal homlokon csapta saját magát. – Be sem mutatkoztam!

– Szerintem sikerült kitalálnia – forgatta a szemét Levi unottan. – A híred megelőzött. Minden ghoul tudja, kitől kell óvakodnia.

– Aj, de gonosz vagy! – Hanji Eren felé fordult, az őrült vigyort nem lehetett levakarni az arcáról. – Hanji vagyok – szorította meg a kezét erősen –, tényleg örvendek, hogy megismerhetlek, Eren. Bocsánat, hogy így rád törtem. Kíváncsi voltam, meddig szoktál aludni, így lassan három órája várom, hogy felkelj. Kicsit izgatott vagyok.

– Három órája? – sápadt el Eren. – Az ajtóm előtt?

– Aha! Hallgattam a szuszogásod!

– Te beteg vagy – kommentálta Levi. – Azután érkeztél, hogy itt hagytam a kölyköt?

– Ühüm – bólogatott Hanji lelkesen. – Láttalak távozni. Ejnye-bejnye, Levi, mit csináltatok kettesben? – vonogatta a szemöldökét. Eren rákvörös lett.

– Semmit! – tiltakozott, mire Hanji még szélesebben vigyorgott.

– A-ha, hát persze. Én megőrzöm a titkotokat.

– De hát ha egyszer…

– Hé, Négyszemű – szakította félbe Eren kétségbeesett tiltakozását Levi. Mindketten felé kapták a fejüket, és Eren zavarán cseppet sem segített, hogy Levi teljesen közömbösen bámult vissza rájuk. Lepörgött róla Hanji minden egyes megjegyzése, mintha meg sem hallotta volna őket. – Mi lenne, ha a feladatodra koncentrálnál?

– Ó, ez igaz! Akkor jöhet a reggeli!

– De nem vagyok éhes.

– Emberi étellel kísérletezünk! – lelkesedett be még jobban Hanji. – Hallottam a szomorú történetről, de nem adom fel. Te nemcsak ghoul vagy, Eren, hanem ember is. Ha eddig képes voltál rá, hogy megemészd az emberi étket, most is képesnek kell lenned rá.

– T-tényleg?

Eren szíve nagyot dobbant. Tényleg lehetséges lenne? Egy idő után… képes lenne újra emberi ételt fogyasztani? Akkor nem kellene a ghoulok között élnie! Hazamehetne, és újra az lehetne, aki volt! Újra emberként élhetne!

Levinak persze rögtön porrá kellett zúznia legtitkosabb vágyálmát:

– Hé! Ne adj a kölyöknek hamis reményt!

Hanji a szemét forgatta.

– Nincs jobb dolgod, Levi? – tolta föl az orrán a szemüvegét.

Levit ennyivel azonban – mindkettőjük legnagyobb bánatára – nem lehetett lerázni. Karba fonta a kezét, határozottan állta a kutató tekintetét.

– Erwin engem bízott meg, hogy felügyeljek.

– Ó, Erwin? Hm, Eren miatt?

– Nem Erent felügyelem – húzta el a száját Levi; ajkán gunyoros mosoly tűnt fel. Eren majdnem bedőlt neki az elején. – Bár még őt is könnyebb lenne, ebben biztos vagyok.

– Ne is hallgass rá! – bökte oldalba Hanji Erent. – Reggel mindig ilyen morci.

– Te pedig mindig szuicid hajlammal rendelkezel.

– Már miért rendelkeznék azzal?

Levi tekintete elsötétült.

– Mert valaki mindjárt kitekeri a nyakadat, te szaros négyszemű! – dörrent rá hirtelen, mire Eren összerezzent.

Hanji vagy ostoba volt, vagy tényleg nem érzett halálfélelmet. Eren ezt végképp nem értette. Ami őt illette, a szíve olyan hangosan kezdett kalapálni, hogy azt hitte, majd’ kirobban a mellkasából; mozdulatlanná merevedve hallgatta a kibontakozó szópárbajt. Hogy melyik bizonyult félelmetesebb ellenfélnek, azt nem sikerült eldöntenie. Levi önmagában az emberbe – ghoulba – tudta akasztani a szót, míg Hanjit nem lehetett lelőni, és mindig ellenérvekkel hozakodott elő, mégpedig úgy, hogy a szája szegletében rendszerint szégyentelenül elégedett – Levi megjegyzése szerint irritálóan pimasz – vigyor bujkált.

– Öhm, osztagvezető. – Halk torokköszörülés szakította félbe a háborút. Eren mindaddig észre sem vette, hogy Hanji nem egyedül érkezett. Volt vele még egy ghoul – mert nyilvánvalóan ghoul lehetett, gondolta először, és csak később jött rá, hogy mekkorát tévedett a férfival kapcsolatban –; egy kedves mosolyú, barna hajú férfi, aki bátorkodott beleavatkozni Hanji és Levi csatájába. Mappával a hóna alatt várakozott, a lábánál két szatyor is pihent, benne mindenféle furcsasággal. Mikor megmozdította őket, mintha kémcsövek ütődtek volna egymáshoz. Eren őszintén remélte, hogy az összeset jól lezárták. Nem szívesen robbant volna apró darabokra egy ilyen ostobaság miatt.

– Ó, Moblit – mondta Hanji meglepetten. – El is felejtettelek.

A férfi – Moblit – elvörösödött. Mint kiderült, ember volt, aki Hanjival együtt tanulmányozta a ghoulok és az emberek testét, viselkedését, szokását. Nagyjából mindenét, értette meg Eren, így nagy segítségnek bizonyult ez alkalommal is.

– Mi lenne, ha elkezdenénk a kísérletezést?

– Kitűnő ötlet – bólintott Hanji lelkesen. – Eren, drága, csüccs ide – mutatta. – Ne legyél feszült, nem harapok… Legalábbis nem akkorát – vihogott a saját idétlen tréfáján. Levi felhorkant, Eren pedig egy kínos mosollyal az arcán jutalmazta. Remegett a keze, még mindig nem szokta meg a ghoulok társaságát.

– Moblit… – szólította meg a férfit. – Te hogy bírod?

– A ghoulokat? – Moblit barátságosan mosolygott. Annak ellenére, hogy miféle lényekkel barátkozott, egy csapásra Eren szívébe férkőzött. – Nem mondanám, hogy olyan könnyedén alkalmazkodtam, de az osztagvezető… Hanji hihetetlen személyiség. A ghoulok közül is kitűnik.

– Ez véletlenül sem bók – szúrta közbe Levi, aki természetesen (Eren meglátása szerint pedig pofátlanul) hallgatózott. Moblit nem törődött azonban vele, minden figyelmét Erennek szentelte. Hamar kiderült, hogy a kezdet valóban nem alakult zökkenőmentesen, a ghoulok is és Moblit is bizalmatlan volt, aztán…

– Ahogy telt az idő, megtanultunk bízni egymásban. Biztos vagyok benne, hogy veled is így lesz.

– Úgy érzem, sosem szokom meg…

– Már remekül csinálod – biztosította Moblit. – Alkalmazkodsz. Itt vagy, aláveted magadat a kísérleteknek, és…

– Azért, hogy normális életet élhessek! – fakadt ki Eren. – Nem azért, mert annyira kíváncsi vagyok magamra.

– Pedig lehetnél – szólt egy hűvös hang az ajtó felől. Mikasa lépett be, a kezében nem átlátszó poharat tartott. – Csodabogár vagy… Hihetetlen képességekkel. Egyelőre ezek kiaknázatlanok, de ha megtanulod őket irányítani, félelmetes ellenféllé válsz.

Eren nyelt egyet, orrát megcsapta a vér szaga.

Tehát hús és vér van abban a pohárban – gondolta. Ahhoz képest, hogy nemrég evett, összefutott a nyál a szájában. Ínycsiklandozó étek várt rá, ám mielőtt mozdulhatott volna, Levi elállta az útját.

– Hanjinak add! – utasította a lányt. – Tedd az emberi kaja mellé. Ahogy látom, már cuppanna is rá, ha nem lennék útban.

– Ha félremennél…

– Ne mozdulj, Eren. – Levi hátrasandított a válla fölött, hideg és éles volt a tekintete. – Ha megmozdulsz, Moblit a tanúm rá, hogy megöllek.

– Levi! – háborodott fel Hanji. – Nem ölheted meg!

Levi szeme összeszűkült.

– Igazán… kár.

– Javaslom, hogy inkább térjünk vissza a kísérletre – mentette meg ismét a napot Moblit. Egy pillanatra sikerült teljesen elvonnia Eren figyelmét, így már nem érezte a gyomrát marcangoló éhséget, a mohó vágyat rá, hogy egyen. Ez tényleg csak egy pillanatig tartott, aztán… Moblit szíve dobbant egyet, és Eren lassan felé fordította vörösben izzó szemét. Hallotta az ütőér lüktetését Moblit bőre alatt, a férfi szívének rendületlen dobogását… és ha eddig éhesnek érezte magát, hát most úgy, mint akit hosszú heteken keresztül éheztettek. Moblit illata finom volt. Nem a legfinomabb, de… olyan finom, hogy Eren szívesen belékóstolt volna.

Előredőlt, mire Levi villámgyorsan mozdult. Mire feleszmélt, a férfi ujjai már a torkát markolták, iszonyatosan erővel rántották hátra a fejét.

Reccsenés hallatszott, majdnem a gerince törött. Üvöltött a fájdalomtól, és arra eszmélt, hogy Hanji Moblit felé kapott, Mikasa pedig sietve kipenderítette a szobából a férfit. Az ajtó becsukódott mögöttük, de Eren még így is az orrában érezte Moblit illatát. Az éhség tűrhetetlenné vált.

Így érezhetett a mértéktelen evő? – szaladt át a gondolat az elméjén; úrrá lett rajta a kétségbeesés. Ennyire… vágyott rá, hogy öljön, újra öljön, és egyen, tépje szét, szaggassa szét az emberi testeket?

– Csillapodj, kölyök! – förmedt rá Levi; még mindig vasmarokkal szorította. Írisze vörös színben lángolt, a vöröseslila erek körülszőtték halottfehér bőrét a szeme körül. Hátából mintha hatalmas, lángoló szárnyak álltak volna ki, Eren hirtelenjében azt hitte, a szeme káprázott. A ghoul kagunéja lehetett, lélegzetelállító látványt nyújtott.

Mikor feltárult az ajtó, Mikasa vonult be hasonlóan. A lángok hullámokban gördültek végig a földön, elérték Levi és Eren kettősét. A szárnyak fenyegető tűzben égve parancsoltak tiszteletet, Eren elszoruló torokkal, zihálva rogyott térdre előttük. Csak kicsit perzselték meg a bőrét, belé sem fúródtak a testébe. A figyelmeztető lövések közvetlenül előtte csapódtak be, csak a támadás ígéretét hozták el magukkal.

– Néha nem tudom eldönteni, hogy tényleg ennyire bátor lennél, vagy csak ennyire ostoba.

Eren felköhögött, a földre köpött. A saját vére ízét érezte a szájában, és egyenesen imádta. Moblit illata elpárolgott, a múlté vált. A pohár, benne a hússal és a vérrel elfelejtődött, ahogyan az is, hogy Hanjival bármivel is kísérletezzen. Nagy kortyokban itta magába a levegőt, minden egyes szippantás éles fájdalommal járt. Beszorult az oldalában, a köhögés erőlködéssel járt, megeredt a könnye.

– Szerintem csak ennyire ostoba – húzta el a száját Mikasa. Kihunyt a szeméből a vörösség, eltűntek a lángok. Pohárral a kezében guggolt le elé, meglepően szelíden nyújtotta át Erennek. – Idd meg – mondta gyengéden. – Jót fog tenni. Aztán… valamit kezdenünk kéne az állandó éhségével is – szegezte a tekintetét Levira. – Nem tetszik ez nekem.

– Ne aggódj… Nekem sem.

Eren nem figyelt rájuk. Amint a kezében érezte a pohár súlyát, már el is rántotta Mikasától. A szájához emelte, mohón látott neki, hogy elfogyassza a tartalmát. A vér lecsorgott az állán, a húscafatok a szájában mennyeiek voltak. Nagyon sokáig nem tudatosult benne, hogy mit is evett és ivott, és amikor igen… A gyomra csak egy kicsit görcsölt be, szinte meg sem érezte. A hasára szorította a kezét, és még jobban nekiesett, hatalmas kortyokat nyelt, egy-egy falatot meg sem rágott. Imitt-amott csontok ropogtak, ahogy rágott, de nem zavartatta magát. Mikasa és Levi furcsa egykedvűséggel bámulták.

Hamar végzett – nem hoztak sokat.

– Istenem… – suttogta. – Istenem…

– Ő az egyetlen, akire most nem számíthatsz – mondta Mikasa. Elvette a poharat, Eren az utolsó cseppig kinyalta. – Éhes vagy még? – kérdezte.

Éhes volt.

Pokolian éhes.

Mikasa felsóhajtott.

– Akkor hozok még – ígérte, és sarkon fordulva kimasírozott a szobából. Odakint a folyosón Jean, Connie és Sasha ácsorogtak, nem bírták megállni, hogy ne hallgatózzanak. Csak egy pillanat erejéig láthatták egymást… de az elég volt ahhoz, hogy tetőtől talpig végig tudják mérni Erent. Egy vértől maszatos arcú, éhes fiút láthattak, aki kétségbeesetten nyalogatta az ujjairól a vért, szedte ki a körme alá bekerülő húsdarabokat.

– Az összes félvér ilyen lenne? – suttogta Connie elborzadva.

– Nem tudom – felelte Sasha. – Én még sosem találkoztam félvérrel.

– Én sem – kontrázott rá Reiner. – És ami engem illet, nem most akarom elkezdeni…

– Én sem… – borzongtak meg a többiek.

Eren rájuk sem hederített.

– Hé… – Levi eleresztette, mikor nekikezdett a falatozásnak, de most hirtelen odakerült elé. Fölbámult rá, kék szeme lassan vörösbe hajlott. Ujja Eren véres ajkára siklott. Végighúzta rajta az ujjbegyét, kínzó tempóban letörölve róla a vért, majd a szájához emelte, és elegánsan lenyalta azt. Felhümmögött, ahogy megérezte az ízét.

Egymás szemébe bámultak, a két vörös szempár.

Eren gyomra hangosan korgott.

– Ó. – Levi felvonta a szemöldökét. – Vajon… miféle szörnyeteg is vagy, Jaeger? Úgy szeretném tudni…

Végszóra befutott Sasha, majd felbukott, annyira izgatottnak látszott.

– Megvan! – kiabálta. – Megtaláltuk!

Levi szeme összeszűkült.

– Micsodát?

– A nyomot! – zihálta a lány. – Megtaláltuk a nyomot, ami elvezet Arminhoz! – mire Eren egy csapásra kijózanodott. Megállt a szíve, hidegzuhanyként érte a valóság. Az éhség nem múlt el, de már nem érződött annyira sürgetőnek, hogy cafatokra tépjen valakit, és jó hosszasan marcangolja a testét.

– E-ez… komoly? – suttogta. – Tényleg… tudjátok, hol van?

– IGEN!

– ÉS HOL VAN? – kérdezte egyszerre Levi és Eren.

– Öhm…

Sasha erre már elhallgatott, sőt, olybá’ tűnt, a lelkesedése teljesen alábbhagyott.

– Hé – ráncolta a homlokát Reiner. – Hol van?

– Miért érzem úgy, hogy valami borzasztó helyen? – nyöszörögte Bertolt.

– Mert tutira, valami borzasztó helyen – vonta meg a vállát Annie. – Amilyen szerencsések vagyunk, a nyomok egyenesen…

– Ugye nem a 24. körzet?! – tágult nagyra Connie szeme. – Én oda be nem teszem a lábam!

A többiek sűrűn bólogattak, hogy kifejezzék egyetértésüket.

– Sasha? – kérdezte Levi. – A 24. körzet az?

– N-nem… – nyögte a lány.

– AKKOR HOL VAN?! – üvöltött rá Eren. – VÁLASZOLJ!

Sasha nyelt egyet.

– Tudja önt azt jól, uram… – suttogta Levinak.

– Ó, a francba! – káromkodta el magát Connie.

– Hát ez remek…

– Mondtam én. – Annie kifejezetten elégedettnek tűnt. – Valahogy mindig megszívjuk.

– Miért? – Eren a fejét kapkodta. Sípolva vette a levegőt. – Hol van?

Levi nagyot sóhajtott.

– A 11. körzetben… – Megvillant a szeme. – Megint a Titánok? – kérdezte.

– Még mindig, uram – mutatta meg a fogínyét Sasha. – Sosem szabadulunk tőlük.

– Titánok? – Eren teljesen összezavarodott. – Azok meg mik?

– Egy szervezet – felelte Levi egy sóhajtás kíséretében. Fejével az ágy felé intett. – Ülj le, Eren. Hosszú lesz ez a történet…

Hosszú vagy sem, nem számított.

Armin…

Eren szíve türelmetlenül kalapálással indult újra.

Megtaláltunk, Armin…

Jövök.

Készült: 2019. 05. 11. – 07. 16.
Megjegyzés: Régen megírásra került már, de aki rendszeresen látogatja az oldalt, az tudja, hogy nyáron végül akaratom ellenére pihentetnem kellett az írást. Mindenki vigyázzon magára ebben a nehéz időszakban, és tartsátok be a szabályokat: maradjatok otthon, én pedig megpróbálom gyakrabban hozni az olvasnivalót, hogy ne unatkozzatok a „karanténban”. ;)
Folytatás hamarosan.

2020. március 26., csütörtök

Az óceán túloldalán [Ereri] – 20. fejezet (90+ manga spoiler)


20. fejezet


Eutanázia

A királynő rezidenciáját felemésztették a lángok. Mindent por és hamu lepett be, a levegő füsttől lett terhes. Levi a földre köpött, szúrt a tüdeje, hangosan köhögött. Alig látott a szemét csípő könnyektől, ingerülten törölte le őket. Nem volt ostoba, pontosan tudta, mi történt: odalent, ahol Frieda rejtegette Eren féltestvérét, történt valami, amire nem számítottak, és az irányítás kicsúszott Kenny kezéből.

Az Alapító Óriás föléjük tornyosult, haragja elsöpörte az épület maradványait, üvöltése betöltötte a teret. Az, hogy Frieda óriássá alakult egy ilyen szoros helyzetben, már alapból nem adott volna okot a nyugalomra, bár szó, ami szó, nem tehetett mást, valószínűleg az élete került veszélybe, de hogy nem ő volt az egyetlen, aki átváltozott… Az idegesség mélyen lapult meg Levi bőre alatt, felborzolódott tőle a tarkóján a szőr.

Az ott… a Háború Pörölye lenne?

Valamennyire derengett neki a Tybur család hordozója, de ez az óriás másmilyennek látszott, erősebbnek és legyőzhetetlenebbnek. Florian elérte a célját, felfalta Lady Tyburt, és így megszerezte az erejét.

Elkáromkodta magát.

Az ott…

Ez így rohadtul nem volt jó!

Felköhögött, kezével szétoszlotta a porfelhőt, és nézte az óriások és az emberek csatáját. A szörny, ami utat tört magának, aranysárgán fénylő szemmel bámult rájuk; torz mosoly játszott ocsmány pofáján, szórakozásképpen próbálgatta a hatalmas kőtömböket. Szőr borította a testét, majomszerű teremtménynek látszott.

Levi lehunyta a szemét.

Zeke… – gondolta, és amikor újból kinyitotta, elöntötte a harag.

Zeke!

De kinek az oldalán csatlakozott bele a küzdelembe? Ha pedig Florian itt volt… hol a pokolban rejtőzött Eren?

Érintést érzett a vállán. Éppen neki akart indulni, hogy közbeavatkozzon a királynő csatájába, ám a határozott érintés egyből megállásra késztette. Mintha áramütésként érte volna, valami végigcikázott rajta, és ugyanazt az erőt, ugyanazt az irányítást érezte, mint mikor az az átkozott Zeke Jaeger parancsokat osztott neki Liberióban.

Hátrakapta a fejét, tágra nyílt a szeme a megrökönyödéstől.

Abel – lehelte a lány nevét meglepetten. – Te meg hogy kerülsz ide?

Mikor is vált vele kapcsolatba ennyire közvetlenné? Mikor a falnak lökve dugta meg, hogy elfelejtse valahogy a múlt emlékeit?

Valamikor akkor lehetett. Akkor sikerült csorbát ejtenie a tökéletes hercegnő tekintélyén, akkor vett vissza Abel egy kicsit a maga ugráltató stílusából. Mindig is lenézte az Ackerman családot, mindig is csak az uralkodó kutyáit látta bennük, akiket kényük-kedvük szerint ugráltathatott az egész család, de most… hogy viszonyba bonyolódtak, valahogy minden más lett egy kicsit. Abel fékezte a lelkét, ám egyszer sem adta neki a szívét. Levinak nem is kellett. Valami más… valakié másé viszont egyre inkább, bármennyire is nem tetszett neki a gondolat.

– Itt vannak. – Abel hangja gyűlölettől csöpögött. – Florian eljött a nővérünkért.

– Kenny…

– Odalent volt. – Abel dühösen sóhajtott fel. – Nem tudom, mi lett vele, de őszintén, engem nem is érdekel. – Hát persze, hogy őt nem érdekelte. Nem az ő nagybátyjának életéről volt szó. Uri meghalt, Kenny viszont…

Számára megváltás lenne a halál – szaladt át a gondolat az elméjén. Végre találkozhatna Urival…

Félresöpörte, nem volt ideje, hogy foglalkozzon vele. Azóta, hogy találkozott Erennel… Attól a naptól fogva, hogy először pillantotta meg Liberio utcájában… Minden megváltozott.

– Áú!

Eren felkiáltott, mikor összeakadt a válluk. Levi érezte, hogy mindkettőjük teste megfeszült egy kicsit, ahogy megérintették egymást – a képek fel-felvillantak az elméjében, táncoltak és csúfosan nevetve emlékeztették az elfeledett múltjukra. Az egyik kölyök – a Marcangoló – a szemét forgatta, a másik – az Ackerman – a tenyerébe kuncogott. Mulatságosnak találhatta, hogy Eren ismét beleütközött valakibe. Ismét – mert Florian Reisszel nem lehetett bírni. Saját kis akciója majdnem veszélybe sodorta a tervüket… Dirk és Abel tervét.

Áú.

A hangja… Végre hallhatta Eren hangját!

Megtántorodott, de ez alkalommal visszanyerte az egyensúlyát, és Levinak hatalmas erőlködésbe tellett, hogy ne ő fonja a karját a csípője köré, hogy megtámassza. Galliard és Pieck helyette is a fiú után kaptak.

Helyette is…

Helyettem.

A szíve a torkában dobogott, és ez nem vallott rá. Borsózott a háta, a teste egyszerűen követelte, hogy karolja át, vonja magához, ölelje át jó szorosan… A múlt miatt. Az emlékek miatt. Minden miatt.

Eren miatt.

Soha senkit nem szeretett úgy, ahogyan Erent. Soha senkit nem szeretett rajta kívül, még úgy is, hogy ebben az életben egyszer sem találkoztak. De hogy is szerethetett volna, ha emlékezett arra, amit egykor érzett?

– Nézz a lábad elé! – Ezek voltak az első szavai a kölyökhöz. Megvető horkantás, gúnyos megjegyzés:
– Kölykök… – És semmi más, Eren így is mozdulatlanná merevedett. Egyedül a kapkodó légvétele hallatszott, és Levi eltűnődött rajta, vajon őt is annyira megbénította a hangja? Mert Levi… már attól kővé dermedt, hogy pusztán a hangját hallhatta.

– Milyen bunkó. – A Marcangoló vigasztalni próbálta:
– Ne is foglalkozz vele, inkább menjünk.

– Jó…

Végig a hátát akarta mutatni neki, de néhány másodperc töredékéig csak azért is hátralesett, hogy még egyszer megnézze őt magának. Eren az ajkába harapva figyelte őt, látszólag teljesen megbabonázta, hogy találkoztak.

Levi hasonlóan érzett.

A láthatatlan fonál miatt lehet – gondolta. Érzem, ahogy összeköt minket.

Eren…

– Pontosan így lehet tüdőgyulladást kapni. – Az esőben találta, nem zavarta, hogy teljesen szétázott. Vacogott a foga, a fonál sürgette, hogy szorítsa magával és melegítse fel a testével. Látta a felismerést a szemében, de nem azt, amit annyira szeretett volna látni. Eren nem Levi hadnagyra emlékezett, hanem a férfira, akinek korábban nekiment. A hangja édes volt, olyan, akár a csurgatott méz.

– Szerencsés vagyok, engem mostanáig elkerült.

Zuhogott az eső, Levit mégsem érdekelte. Semmi és senki nem érdekelte, egyedül Eren. Egyedül ő számított attól a perctől fogva, hogy elkezdett róla álmodni, hogy Frieda napvilágra hozta az emlékeket, és hogy kiderült, az örökkévalóság csapdájába estek, minden újra meg újra megismétlődik, s valahol minden újra meg újra félresiklik. Hát persze, hogy nem törődött az esővel! Erent nézte, végigsiklott rajta a tekintete, kiélvezte, hogy a fiú megborzongott tőle.

Eren megérintette a karján a szalagot, az eldiai nép bélyegét, ujjaival körbetáncolta a csillagot, ágról ágra haladt.

Eren… – gondolta, ahogy a tekintetével végigkövette az óvatos mozdulatot. Nem csupán vizslatta, jóformán méregette, és mikor Eren az ajkába harapott és újfont megborzongott, mintha valami elpattant volna benne.

EREN.

Rászánta magát, hogy megszólaljon, ám abban a pillanatban Eren megtörte a csendet:

– Ismerem magát, uram? – A szakadó eső és minden egyéb elfelejtődött, Levi tisztán kihallotta a hangjából a vágyat, hogy beszéljenek egymáshoz. Hogy egyre közelebb kerüljenek egymáshoz. A láthatatlan fonál egymáshoz vonzotta őket, s addig nem eresztette, míg minden ugyanúgy nem alakult volna, mint régebben.

Levi a tettek mezejére lépett, engedett a fonál csábító erejének. Megtette a kölyök felé az első lépést, majd az azt követőt is, újabbat és újabbat, egészen addig, míg meg nem állt előtte, míg nem érezte a testének melegét, a csodálkozó izgalmat. Azt, ami ismerős volt, s azt, ami ismeretlen.

Eren nem sokat változott a múltbeli énjéhez képest. Magasabb lett, de talán nem nyúlt meg annyira, mint egykor 845-re, valahol félúton lehetett a két magassága között. Levi fölé tornyosult, ez persze nem volt újdonság, és az arcvonásai nem szigorodtak meg, megőrizte azt a kamaszos vonzerejét, ami tizenhat-tizenhét éves korában jellemezte. Ez inkább azt jelentette, hogy kedves arcú, viszonylag eszes gyereknek látszott, aki talán nem húzta fel magát minden apróságon, mint egykori énje. És aki szeretett rácsodálkozni a dolgokra, és szelíden mosolygott, éppolyan szelíden, mint az édesanyja, Carla, akivel Levi több ízben is találkozott.

Levi állt, és nézte őt.

És Erenben tudatosult, hogy mi hibádzott a megjelenésében: a karszalag.

Levi nem viselt karszalagot, sem marleyi vagy eldiai ruhát. Szinte hallotta a fiú kimondatlan kérdéseit.

– Sétáljunk egyet, Eren – mondta ezért a karját nyújtva felé, mire Eren ajka elnyílt. (Oh.) Igen, oh.

Gyere velem, gyere velem, gyere velem.

Eren.

Gyere velem, Eren.

Gyere… Eren.

– Maga…

Fájt a tagadhatatlan gyanakvás Eren hangjában, de megértette.

– Sétáljunk egyet, Eren. – S Eren teljesen beleborzongott.

Levi így folytatta:

– Mikasa és Armin miatt. Ha meg akarod őket menteni, akkor sétáljunk egyet. – És akkor Eren belékarolt, és Levi uralkodott magán, hogy ne feszüljön meg, mert a köztük levő kötelék mintha megnyugodott volna attól, hogy érintkeztek; a száját halvány mosoly ülte meg.

– Bölcs döntés, Eren – mondta. – Gyere velem.

Gyere velem, gyere velem, gyere velem.

Eren… VÉGRE.

Levi húzta maga után, fogta erősen, tartotta magabiztosan. Eren bámulta őt, itta magába a látványát, a szíve hangosan dübörgött a félelemtől. Az eső elnyomta a hangot, Levi mégis tisztán hallotta a fülében csengeni az egymást követő „durr-durr”, nagyot dobbanó hangot. Újra meg újra „durr-durr” hangzott el.

– Erre – mutatta. – Erre gyere.

Arra mentek, amerre Levi akarta. Arra, szótlanul, továbbra is az esőben, dideregve.

– Erre – mondta. – Most le kell mennünk, Eren.

– De… – Eren végre megtörte a csendet. A hangja rekedten és erőtlenül szólt. Nem a félelem karcolta meg, hanem valami más, a bizonytalanság.

Levi fogta őt, gyengéden, mégis bátorítóan. Szelíden, mégis ellentmondást nem tűrően.

Kérlek, engedelmeskedj – kérte tőle némán. Nem akarlak bántani. – Ha nem teszed… gondoskodom róla, hogy úgy tegyél, ahogyan én akarom. Parancsba kaptam, ki kell innen szabadítsalak, Eren.

Eren elértette, összeszűkítette a szemét.

– Ha megteszed – mormolta –, akkor átalakulok.

– Ha megteszed – válaszolt Levi nyugodtan –, azzal megszeged a törvényt. Engedély nélkül tilos átváltoznod, jól sejtem? – Ezzel a lényegre tapinthatott, mert Eren arca megnyúlt. – Ráadásul – folytatta – veszélybe sorolnád az itt élőket. Nemcsak a lázadás gyanúja merülne fel, hanem a mészárlásé is. Azok az emberek – mutatott felfelé –, ha átváltozol, mind meghalnak.

– Ki vagy te?

Levi torka összeszorult.

– Nem emlékszel rám?

Bárcsak emlékeznél… Akkor minden… könnyebb lenne.

De Eren nem emlékezett.

– Nem ismerlek – jelentette ki, de a hangjába bizonytalanság kúszott. Nem ismerlek, mondta a szájával, de mégis ismerlek, tette hozzá az elméjével. Abból a múltból, amire nem emlékezhetek, mert megtörtént.

– Nem ismersz, igaz? – Levi ránézett, a veséjébe látott, tudta, hogy rájött a nevére. Eren… – Az jó, Eren – mondta –, mert én magam sem ismerlek. Én semmire sem emlékszem, mert nem emlékezhetek, nem igaz?

Eren nyelt egyet.

– Tudom, ki vagy – suttogta. – Levi A…

– Ssss. – Levi az ajka elé emelte az ujját. Tényleg ő volt az, tényleg találkoztak végre. – Gyere velem.

Lementek.

Dirk és Abel odalent vártak rájuk. Dirk monológja könnyfakasztóan unalmasra sikeredett, Eren mégis itta magába a szavait.

– Gyűlöltem a Jaeger családot, mert a nővérem olyasmikre is emlékezett, amik nem történtek meg. Elmesélte, hogy valamikor, egy másik időben az apád eljött hozzánk, Eren. Te is emlékszel erre, ugye? Az apád arra kérte a nővéremet, Frieda Reisst, hogy szabadítsa fel az emberiséget. Hogy végezzen az óriásokkal, mielőtt a felesége és a gyermekei, mielőtt mindenki ezen a világon odaveszne.

Igen, Eren erre már emlékezett.

Meglepő volt látni, mennyire ellenszenvesnek találta Abel Reisst. Mondjuk, maga Levi sem kedvelte annyira a lányt. Talán pont azért, mert Eren ennyire ellenszenvesnek találta, esett neki annyira mohón később, mikor már a szigetre érkeztek. Pont ezért, hogy Eren szöges ellentétével feledtesse el mindazt, amire emlékezett, könnyítsen a lelkén.

– Befognád végre? – mordult rá Eren a lányra. – Nem érdekel, hogy miről papolsz.

– És az, hogy én mit mondok, az érdekel? – kérdezte Dirk szelíden. – Vagy jobb szeretnéd, ha inkább Levi hadnagy mesélne el mindent?

– Levi hadnagy? – Eren lopva rásandított. Azóta állt némán a helyiségben, amióta Dirk és Abel felfedték a kilétüket. – Miért pont Levi hadnagy?

– Erre nem emlékszel?

– Mire nem emlékszem?

– A szeretődre – vetette oda Abel gúnyosan. – Elfelejtetted? – Abel gúnyosan mosolygott, Levi felé fordult. – Hát ez kellemetlen, hadnagy – mondta –, bár az is lehet, hogy mindketten jobban jártak. Ezt sajnos nem tudhatom. Valahogy undorítóan jól passzolnak a viselkedésük alapján. Gusztustalan.

Levi vetett akkor még egy utolsó pillantást Erenre, aztán… kettesben hagyta ott Dirk Reisszel. Az összes testvér közül Historia után benne bízott meg a legjobban. Róla kevésbé feltételezett rosszat, mint a többiekről. Miközben felfelé haladt a lépcsőn, zsongott a feje, az a szó, hogy „szerető”, hangosan dübörgött az elméjében. Eren meghallotta! Eren megtudta! És később, amikor világossá vált számára, hogy Eren semmit sem fogott fel abból, amit Abel mondott, mert annyira elutasította a lányt, hogy tényleg rá sem hederített, nem tudta eldönteni, hogy megkönnyebbültséget vagy csalódottságot érzett.

Nem érdekel – nyugtatta magát. Egyáltalán nem érdekel. Mit érdekel engem? Ami volt… az elmúlt.

Csak a jelen számított, még akkor is, amikor Kenny a fejét csóválva leidiótázta.

– Tudod, kölyök… – Hátratolta a kalapját, megvakarta a tarkóját. Izzadt volt a bőre, cseppet sem illatos a hóna alja. Levi fintorgott, és azon tűnődött, vajon bele kell nyomnia a kádba, vagy majd magától fürdik meg. De előbb a tanács. A tanácsok fontosak voltak, nagyon is fontosak. Kenny… ritkán osztotta az észt, így amikor megtette, nem ártott odafigyelni rá. – Nem kenyerem ez ilyesmi, ezzel tisztában vagy te is… De akkor is kimondom, hogyha nem tetszik: ostobaság, amit művelsz. Annak a srácnak… joga van tudni.

– Változtatna bármin is? – Levi elfordította a fejét, nem állta sem a nagybátyja, sem az unokatestvére tekintetét. Kenny és Mikasa, a két áruló bezzeg azonnal lebratyizott egymással. Valamiért mindketten a védelmükbe vették Erent, s a végén ott tartottak, hogy Levit kiáltották ki a rosszfiúnak.

– Persze, hogy változtatna! – csattant fel Mikasa. – Ha Eren tudná, nem kellene azon idegeskedni, hogy kinek az oldalán állna!

– Szerintem elég jól láttam a szigeten, hogy közelebb került a Hordárhoz. Nekem is ezt kéne tennem. – Keresni valakit… akivel elfelejthetem.

– Ez nevetséges! Bácsikám, kérlek, beszélj vele!

– Felnőtt lenne, nem? – Kenny végül megvonta a vállát. – Én is nagyon sokáig halogattam a magam vallomását… aztán már túl késő volt. – Erről sosem beszéltek, mégis valahogy mindenki tudott mindenről. Kenny és Uri, Uri és Kenny. Ők ketten… Voltak valamik. Legjobb barátok, hűséges bajtársak… és reménytelen szerelmesek.

Levi hátrapillantott a válla fölött; elhatározásra jutott.

– De én nem te vagyok – közölte a férfival, majd magára hagyta őket. Soha életében nem viselkedett még ennyire gyerekesen, ennyire nem úgy, ahogyan szokott. És amikor órákkal később dühösen a falnak passzírozta Abelt, a lány meg vagy felejteni kívánt valakit, vagy csak ennyire nem törődött vele, hogy kivel bújik ágyba, pontosan tudta, mikor volt az a pillanat, amikor Eren is szembesült a tetteivel.

Felgyűrte Abel szoknyáját, ő maga épphogy kigombolta a nadrágját, hogy a kezébe vegye a farkát. Abel behajlított térde alá nyúlva megemelte a lányt, és sebtében belévezette magát, mielőtt bárki is rájuk nyithatott volna. A lány felnyögött, csak kicsit fájón, aztán a súlyát a másik lábára helyezte, és a fejét a falba ütve, hangos zihálásba kezdett, ahogy Levi a testében mozgott. Forró volt és viszonylag nedves, minden egyes másodperccel jobban átadta magát a légyottjuknak, szőke haja ziláltan omlott a vállára. Levi előrelökte magát, férfiassága mélyebbre siklott a lány készséges testében, aztán Abel csípőjére markolt, megpenderítette a lányt, újból beléhatolt, a csípője rángott, gyors és vad tempót diktált. Mikor elélvezett, össze kellett szorítania a fogát, hogy ne kiáltson semmilyen nevet.

Aztán Erent megszöktették, és az addigi béke semmivé foszlott, Levi gyomra pedig tótágast állt a gondolattól, hogy ismét át kell szelniük az óceánt. Vissza kellett hozniuk Erent, ezt Frieda egyértelművé tette. Ahhoz, hogy pontot tegyenek a végére, szükségük volt a fiúra, még akkor is, ha Paradis nem szívesen adta volna a kezébe az Alapító Óriás erejét.

– Őt akarja, igaz, királynő? – kérdezte tőle Levi a léghajón. – Hogy ő örökölje át az erejét…

– Véletlenül sem. – Frieda a fejét ingatta; még öregebbnek és vékonyabbnak látszott, mint valaha. Annyira rosszul festett, hogy Levi azon is eltűnődött, vajon az utat az óceán túloldalára túl fogja-e élni. Nem tűnt valószínűnek. – Azok után, ahogyan viselkedett, egy cseppet sem bízom Eren Jaegerben. – Öregkora ellenére is éles maradt a tekintete, ahogy Levira siklott. Olyan érzés volt, mintha a lelkébe látott volna. – Na és te? – kérdezett vissza. – Te mit gondolsz róla? – Kinyúlt, ráncos kezével a tenyerébe vette Levi arcát. Az ujjak puha játéka szomorúságot sugallt, Levi érezte a közelgő elmúlást.

– Tudom, mi a kötelességem – felelte. – A múlt az múlt.

– Ezért döntöttél úgy, hogy összeszűröd a levet a húgommal? – húzta föl a szemöldökét kérdőn. Mikor Levi meglepetten nézett rá, elnevette magát. – Azt hitted, nem tudok róla? – kérdezte szárazon. – Abel direkt csinálta. Tudta, hogy ezzel a végtelenségig fog bosszantania. Nem mintha ellenezném a kapcsolatotokat… Ne hidd azt, hogy Eren miatt ellenezném, hogy a húgom kedvese legyél. – Az ajkát szomorkás félmosoly ülte meg. – Sokkal inkább azért, mert Abel az, aki nem hozzád való, kedvesem. – Úgy beszélt, mintha az anyja vagy nagyanyja lett volna Levinak. Mintha véletlenül sem lett volna nála fiatalabb. Levi, ahogyan egymás mellett gubbasztottak a léghajó ülésén, valóban fiatalabbnak érezte magát a királynőnél.

– Nincsenek érzéseim Abel iránt – jelentette ki. – Ezt bizton állíthatom, királynőm. Soha nem is lesz. Ez csak… a pillanat heve szülte, ostoba légyott volt, semmi több.

– A pillanat heve szülte légyottokból sok minden lehetséges – jegyezte meg erre Frieda. Hogy éppenséggel mire gondolt, nem volt nehéz kitalálni. Rod Reiss is pillanat heve szülte légyott során ejtette teherbe Historia anyját.

Levi megborzongott a gondolatra. Véletlenül sem élvezett a hercegnőbe, de éppen elég sokáig benne volt ahhoz, hogy megtörténjen valamiféle baleset. Persze, ha történt is volna valami, Abel bizonyosan gondoskodott volna róla, hogy ne legyen belőle semmi. Levi beleegyezése nélkül is, természetesen.

De nem is baj – gondolta. Erre a világra… soha nem kellene gyermeket szülni.

És hol volt rá ideje, hogy gyereket neveljen? Pont Abel kölykét?

Már a gondolat is nevetésre késztette.

– Engem ne féltsen, királynőm – felelte végül, mire Frieda elgondolkodva hümmögött.

– Az erőre visszatérve – mondta aztán –, még nem döntöttem. Ha úgy kéne választanom, hogy ki az, akiben teljességgel megbízom, nem is lenne kérdéses, kit választanék.

Historia – mondta erre Levi.

Frieda bólintott.

– Historia.

– De nem őt akarja.

– Számomra a legkedvesebb testvérem. – A hangjába melegség költözött, elmúlt a szomorúság. A szeme élettel telt meg, vágyódó fénnyel, hogy viszontláthassa legkisebb húgát, az egyetlent a testvérek közül, aki balkézről született. – Pont ezért, mert ennyire szeretem – folytatta csendesen –, nem szeretném, hogy csak tizenhárom évet éljen. Még akkor is, ha be akarjuk fejezni, amit egykor Eren elkezdett, még ha tudjuk, hogy lehet, megszabadulunk ettől az átoktól… nem akarom, hogy neki kelljen a vállára venni ezt a hatalmas terhet. Nem szeretném, hogy belebonyolódjon ebbe a küzdelembe… Bár, ha úgy vesszük, Fritz révén nincs esélye a menekvésre. Az első király vére ott csörgedezik az ereiben. Karl Fritz… Ymir Fritz. Amíg a leszármazottai vagyunk, esélyünk sincs a boldogságra.

– Tulajdonképpen az emberiséggel van a probléma – dünnyögte erre Levi. – Azzal, hogy Ymir népéhez tartozunk. Eldiaiak vagyunk, egy olyan nép, ami képes rá, hogy óriássá változzon. Fogalmam sincs, hogyan lehetne megszüntetni az óriáserőt… De amíg csak egy közülünk óriássá tud alakulni… Csak megvan benne a képesség, a lehetőség arra, hogy így tegyen… A világ addig fenyegetve fogja érezni magát.

– Én is így gondolom – értett egyet Frieda. Frusztráltnak és fáradtnak tűnt, olyasvalakinek, aki már a végletekig hajszolta magát, s valamennyi tartalékát kimerítette. Hogyan tovább? Ez a kérdés örökkön-örökké ott lógott a levegőben, és Frieda elkeseredetten törölgette a szemét. Könnyek csorogtak le ráncos arcán, megsínylette az uralkodói rangját. – Ha valahogy lenne rá mód… Ha valahogy sikerülne megakadályozni…

– Tehát tulajdonképpen az öngyilkossághoz lyukadunk ki. A fajunkat kellene öngyilkosságra kényszeríteni.

Eutanázia – suttogta Frieda halkan. – Az utolsó lehetőségünk. Mindig ezt az utat kell választanom. – Mikor Levi rákérdezett, hogy ezalatt mit értett, halk szóval magyarázta el, hogy annak idején, mikor a családját védte, hasonlóan cselekedett. – A láthatatlan fonál – emlegette fel –, az köti össze a népünk tagjait. Annak köszönhetően állnak a hordozók is kapcsolatban egymással. Láttam azt a fiút, még nagyon fiatalon, de láttam, amikor a hajamat fésültem a tükörben, és tudtam, hogy az erőt el fogják ragadni a Reiss család kezéből. Mikor az apja megjelent, tudtam, hogy nem győzhetek. Ha esélyt akarok adni Eldia felszabadítására, nem szabad felfalnom Grisha Jaegert.*

– Tehát öngyilkosságot követett el – összegezte Levi. – Nem tehetett mást… De akkor meg azt nem értem, hogy ez alkalommal…

– Ez alkalommal minden más lett. – Frieda szelíden nézett rá. – Ez alkalommal… semmi sem úgy történt, ahogy egykor, és ez jó. Egy teljesen más irányba terel bennünket, és máig nem értem az okát, hogy Karl Fritz esküje miért nem köti a családom tagjait… De úgy érzem, azzal már egy lépést tettünk előre a szabadság felé. Talán az átoknak lassan vége lesz.

– Talán – hagyta rá Levi –, de vajon hogyan?

– Hogy menthetnénk meg a népünket a biztos pusztulástól? – Frieda felnevetett. Az öröm tovaszállt, helyébe keserűség lépett. – Vajon hogyan? Mindig csak ez a kérdés… Vajon hogyan? Vajon mit tehetnék én, a hátramaradt évemben, hogy megmentsem a világot és segítsek Erennek befejezni a küldetést? Vajon miért Eren Jaeger az, aki a vállán cipeli ezt a súlyos terhet? Vajon miért van az, hogy… – Kifulladt, köhögésbe torkollott az újabb kérdés, s Levi finoman kezdte veregetni a vállát, hogy könnyítsen a szenvedésén.

– Inkább ne beszéljünk róla, Frieda királynő – mondta gyengéden. – Inkább élvezzük az utat.

– Abel vagy Florian – motyogta erre Frieda. – Florian vagy Abel… Vagy valaki más? Valaki, aki nem is uralkodói család sarja? Kit kellene választanom? Mi alapján kellene döntenem? Hogyan tovább? – Aztán felemelte a fejét, és a szeme örvényleni kezdett, és az egész lénye átalakult valami mássá. – Azt hiszem, nincs mit tenni… – motyogott tovább. – Ez az egyetlen dolog, amit tehetünk…

– És mi lenne az? – kérdezte kíváncsian Levi. Alattuk ott terült el Marley, s nem is olyan messze tőlük a piciny kis körzet, Liberio, jól láthatóan az internáló táborokkal. Talpig fegyverkeztek, feltöltötték a tartályokat üzemanyaggal, s mind Florian, mind Abel elszántnak látszott, ahogy a léghajó ajtajához sétált.

Alattuk nemcsak Marley vagy éppenséggel Liberio volt…

Hanem Eren is.

Eljöttek érte, újra eljöttek.

És addig jövünk, amíg meg nem győzünk téged az igazunkról – gondolta Levi. Még az is megfordult a fejében, hogy ezek után elárulja neki a titkukat. Ezek után… talán felfedi azt, hogy miért is kötődnek annyira egymáshoz. Hogy régebben… Hogy azok a szenvedélyes álmok… Hogy még most is érzi a testének melegét…

Összeszorította a szemét, elharapta a gondolatot.

– Csak haladunk előre – érte utol Frieda hangja. – Ez minden, amit tehetünk.

De vajon tényleg csak ennyi lenne?

Levi köhögött, a füsttől kormos levegőt kellett belélegeznie, s sikoltott a tüdeje, ahogy lerázta magáról dühösen Abel karját, hogy meginduljon végre a királynő segítségére. Abel mérgesen káromkodott.

– Florian! – háborgott. – Az a rohadt áruló!

– Persze, hogy ő – legyintett Levi. – Florian.

A Háború Pörölye az Alapítónak esett, testvér harcolt testvérrel, nővérek egymással.

– Azt hiszi, ellophatja előlem az Alapító erejét! – harsogta tovább Abel. – De abból nem eszik! Kerítsd elő Kennyt, és hozd a szérumot is! Most azonnal meg kell tennem! Így is túl sokat vártam! Hosszú-hosszú éveket! Majdnem…

Levi szeme elkerekedett.

Te teljesen megvesztél?! – dörrent rá, nyomban félbeszakítva. – Csak nem képzeled, hogy ebben a káoszban még óriássá fogunk változtatni?! Ráadásul egy eszetlen óriássá! A végén még felfalod a társainkat, te idióta!

– Tudom, hogy…

– Szart se tudsz, hülye picsa! – kiáltotta, mire Abel lélegzete elakadt. – Ne is álmodj róla! Most szépen lerendezzük, amit eddig is le kellett volna már rendezni! Vagy a nővéred, vagy Florian!

– De a Bestia… – próbálkozott Abel. – Nekem akkor is meg kell tennem! Te ezt nem értheted, Levi hadnagy! Nekem… muszáj… – A szeme vadul villogott, majdhogynem úgy, mint aki az eszét vesztette. Mohón vágyott a hatalomra, sosem lehetett vele ilyen értelemben bírni. Valamiért nagyon akarta Frieda erejét, és hiába próbálták neki elmagyarázni, hogy ez azzal járt volna, hogy tizenhárom évre kurtította volna az életét, a legkevésbé sem érdekelte. Csak arra tudott gondolni, hogy az Alapító valamennyi óriáserő fölé kerekedett. Ez volt az egyetlen, ami vezérelte.

Levi tekintete elsötétült. A nyivákolást már meg sem hallotta, ellenben a Bestia Óriást…

– Bár tudnám – mormogta –, mit tervez az a rohadék… – Mintha nem is Florian oldalán szállt volna be a küzdelembe, hogy esélye se legyen a királynőnek, hanem…

De az lehetetlen! – szisszent fel. Mégis mi az ördögért támogatta volna Zeke Jaeger Paradis uralkodóját a mindent eldöntő csatában, ahol a tét az Alapító Óriás ereje volt?

Félrelökte Abelt – a lány a földön kötött ki, a hasát markolta, arcát fájdalom torzította el. Nem számított. A gyűlölettől izzó tekintete, amivel felnyársalta Levit, szintén nem számított.

Hol van Eren? Hol a pokolban van Eren? – vicsorogta. Ő is… itt van, ez biztos. De miért nem mutatja magát? Történt volna vele valami? Amikor Frieda, Florian meg Zeke átváltoztak… lehetséges, hogy megsérült?

A félelem majdnem megbénította.

Nem állt meg, sajgott a lába, ahogy újabb meg újabb lépést tett meg. Utat tört magának, futva közeledett az óriások felé – a hatalmas szörnyetegek hangyaként taposták el a még életben maradt katonákat.

– Hol a pokolban van Jean? – Levi tovább káromkodott. – Bassza meg ő is! Bassza meg mindenki!

Sem Jean, sem Connie, sem Sasha nem volt sehol.

Felállt a szőr a tarkóján, ahogy arra gondolt, hogy az átváltozás… hogy azzal, hogy lángba borult Frieda királynő rezidenciája… nem egy élet is odaveszett. És az ő körükből. Újabb meg újabb bajtársa eshetett el.

BASSZA MEG.

Összeszorította a fogát, dühösen vicsorgott. A szerkezet, amit a csípőjére csatolva viselt, működésbe lépett, a horgony kilőtt, a felcsapó lángok között egyetlen része az épületnek még épségben maradt valamennyire, abba akasztotta bele Levi, majd lökte előre a testét. A levegőbe emelkedve ismét súlytalannak érezhette magát, és ahogy elsuhant a földön az életükért rohanó katonák fölött, a füst és korom mellett végre csípős frissességet is beszívhatott, éltető oxigént. A tüdeje így is pokolian fájt, ám valamelyest sikerült enyhítenie rajta. Fázott a háta, hiányzott róla a köpenye.

Odabent van – tudatosult benne; felkapaszkodott az ablakpárkányra. Ökölbe szorította a kezét, a szemét lehunyva törte be az ablaküveget, és a szilánkok szerteszét szóródtak a levegőben, az egyik még az arcát is megvágta.

(Akurvaélet – így, egyben, mert minden összefolyt.)

Vért és kormot köpött ki, nehezen nyitotta ki a szemét, érezte a bőrén lecsorogni a meleg vérét.

A lángok nemcsak kint, bent is mohón nyaldosták az impozáns épületet. Odabent tűzforró volt minden, elviselhetetlenül forró, és a levegőt megtöltő füsttől nemcsak látni, lélegezni sem lehetett. A falak összeomlottak, imitt-amott eltorlaszolták a folyosót, de szerencsére annyira, hogy Levi összehúzva magát, még át tudta magát préselni a törmelékek és a mennyezet közti keskeny helyen. Egy ponton felsértette az alkarját, de még az sem tudta foglalkoztatni. A szíve őrült ütemben zakatolt – „DURR-DURR” –, a gondolatai szüntelen Eren körül forgottak. Hát ennyit arról, hogy Friedának fog segíteni.

Frieda ura a helyzetnek – emlékeztette magát, ahogy eszébe jutott Zeke. Még ha szürreális is ez az egész… Zeke valamiért segít neki. Talán… megegyeztek valamiben? Vajon mi járhat Frieda fejében?

Annyiszor beszélgettek Erenről, de Zeke neve egyszer sem került szóba. Zeke, akiben megbíztak, s Zeke, aki elárulta őket.

Friedának tudnia kellett erről is.

Akkor mégis…

Átlépett egy katona maradványain – leégett a testéről a hús, a fejéről a haj, s Ymirre, szerencsére azonnal meghalhatott a detonáció erejétől –, és ahogy befordult a folyosón – mert arrafelé tartott, amerre sejtette, hogy Florian ment, hogy lejusson a királynőhöz –, hirtelen hangokra lett figyelmes. Emberek kiabáltak egymással, alig tudták túlharsogni a ropogó lángokat és az óriások vad üvöltését. Az egyik hangban felismerte Eren féltestvérét, Callumot.

Befordult a sarkon, azon a folyosón, ahol a kis csapata ácsorgott, volt a legnagyobb káosz. Szinte semmit sem lehetett látni, csupán homályosan sikerült kivennie az alakok körvonalait. Egyvalaki a földön térdelt, keservesen jajgatott, két másik meg dühösen szitkozódott, miközben megpróbálta leemelni róla az egyik súlyos faldarabot. Hárman álltak, Callum Eren karjába csimpaszkodott, kétségbeesett erővel próbálta őt visszatartani.

– Add vissza a bátyámat! – üvöltötte neki. – Addig nem mész innen, amíg vissza nem kapom Erent!

Visszakapni…?

De hiszen…

– Ah, a lábam! A pokolba, a pokolba! – Sasha felsikoltott, ahogy Jean és Marco egyszerre emelték meg a faldarabot. Connie, aki Callum mellett állt, nyomban térdre vetette magát, és megszorította a lány kezét.

– Itt vagyok! – suttogta. – Melletted vagyok! Minden rendben!

– Rohadtul fáj! – panaszolta Sasha. – Nem bírom megmozdítani!

Marco megvizsgálta.

– Eltörött – állapította meg, mire Jean felszisszent.

– Remek! Pont ez hiányzott!

Mindannyian felköhögtek, Levi akkor ért oda. Connie vette észre elsőnek, a megkönnyebbülés jól láthatóan terült szét az arcán.

– Hadnagy! – kiáltotta. – El sem hiszem, Levi hadnagy!

– Kölykök… – Levi tekintete Erenre villant. – Mi folyik itt?

– Add vissza a bátyámat! – üvöltötte Callum újból. – Nem érdekel, ki vagy, add vissza!

Jean gyorsan felvázolta a helyzetet:

– A Támadó Óriás átvette az irányítást Jaeger elméje fölött.

Levi szeme elkerekedett.

– Lehetséges egyáltalán… – Nem tette fel végül a kérdést. Összeszorította a fogát, dühösen rázta meg a fejét. Ez sem számított. – Fogd a kis barátnődet, Springer – intett Sasha felé; nem kerülte el a figyelmét, hogy mind Sasha, mind Connie elvörösödött erre –, ami pedig téged illet, Bott, fogd a kölyköt – pillantott Eren öccsére. – Vidd ki innét, mielőtt az anyja a fejünket venné.

– Igenis, uram – bólintott Marco. Callum felé lépett, a fiú azonban tiltakozott kezdett csapkodni a szabad karjával.

– Nem megyek sehová! Add vissza a bátyámat!

– És én mit csináljak… köh-köh… uram? – Jean hangja köhögésbe fulladt. Megtörölte a szemét, az ő arcán is könnyek csorogtak a csípős-kormos levegőtől.

A lángok felcsaptak, mintha egy katlanban álltak volna, úgy égetett a belőlük áradó hő.

– Menj a királynőhöz – utasította. – Keress túlélőket, szedj össze magadnak egy csapatot. Szüksége lesz a segítségedre.

Jean szalutált.

– Értettem!

Levi mély levegőt vett, de megbánta. A torka is mintha lángra kapott volna, teljesen kimarta.

Callum eleresztette Eren karját, ahogy Marco megragadta a derekánál fogva, hogy kivegye, és Levi elnézte a tiltakozó, kétségbeesett csapkodást, a félelmet, ami az arcára volt írva… Aztán Connie a karjába vette Sashát, nyögött a lány súlya alatt, Jean pedig kivetette magát az ablakon, s mire Levi kettőt pislogott, már el is tűnt a lángok narancssárga árnyékában.

Ismét kettesben maradtak – annyi különbséggel, hogy most már nem kapott rendesen levegőt. A térdére rogyott, forogni kezdett körülötte a világ, és most Eren Jaeger ismerős-ismeretlen arcát figyelte, leste a Támadó Óriás tekintetét – ha hihetett Jeannak, hogy tényleg ez történt –, s kereste-kutatta mögötte a mélyen meglapuló Erent – mert nem tűnhetett el nyomtalanul.

Előregörnyedt, és szánalmasnak érezte magát. A nagy Levi Ackerman, az emberiség legerősebbjeként tartott katonája a földön csúszott, minden egyes légvétel, minden egyes másodperc fájdalommal járt.

Néhány másodperc erejéig még a látása is elhomályosult.

Talán el is ájult.

Talán.

Semmit sem tudott.

Arra eszmélt fel, hogy valaki gyengéden az arcára simította az ujjait, hogy aztán az álla alá nyúlt, felfelé billentette a fejét, hogy egymás szemébe nézhessenek… és az a valaki a Támadó Óriás volt; tűnődve fürkészte őt.

– Nincs más mód – duruzsolta neki lágyan. – Ez az egyetlen lehetőségünk. – A tenyerébe vette az arcát, a lángok körülölelték őket. A szája cserepes volt, keserédes, amilyen a szerelmük is.

Eren… Te vagy az?

A Támadó Óriás a karjába vette. Nem Eren volt.

– Nincs más mód, csak az öngyilkosság. Ez az egyetlen lehetőségünk. – Azzal az ablakhoz lépett, és mielőtt levetette volna magát a mélybe, a magasba lendítette Levi testét, olyan magasra, amilyen magasra csak tudta. És Levi zuhant, tágra nyílt a szeme, repült, majd zuhant, és káromkodott, és szabadnak és őrültnek érezte magát, és… Az aranysárga fény is a magasba robbant, és a Támadó Óriás tizenöt méteres, hús-vér alakja megjelent, pofáját hatalmas tátotta, a szája elérte Levit.

Nincs más mód… csak az öngyilkosság – ismételte Levi. Vajon… mit ért ezalatt?

De nem maradt ideje tovább gondolkodni.

A Támadó üvöltött, Levi pedig egyenesen a szájába zuhant.

Ennyi volt – szaladt át az elméjén a gondolat.

Elvesztette az eszméletét.


Megjegyzés:
*Teória, miszerint Frieda a láthatatlan fonál révén tudta, hogy az Alapító Óriás erejét el fogják lopni a Reiss családtól, és éppen ezért tudatosan szenvedett vereséget és halt meg Grisha keze által. Nagyon szerettem ezt a teóriát, így muszáj volt belevinnem a történetbe. A sztori ismételten addig veszi fel a fonalat, amikor Eren és Zeke megkísérelték a kapcsolódást… csupán máshogyan végződött.
Folytatás 2 hét múlva, fejezetcím: Világok között járva
Beharangozó:
„Eren lehunyta a szemét, ahogy eszébe jutott Ymir Fritz.
– Világok között jártam – suttogta. – Tisztán láttam a láthatatlan fonalat, ami valamennyi eldiait összeköt. Most már… tudom, hogy mit kell tennem.”