5.
felvonás
– Halló?
Eren
mély levegőt vett, mielőtt beleszólt volna a telefonba:
–
Öhm… Anya?
–
Ó, Eren! – kiáltott fel az anyja
izgatottan. – Végre! El sem hiszem, hogy
felhívtál! Azt hittem… – Azt hittem, többé nem fogsz hívni, ezt akarta
mondani. Eren elszégyellte magát, ahogy az izgatottság mellett kihallotta a
csipetnyi fájdalmat is az anyja hangjából. Nem ezt érdemelte. Bármit is tett,
még ha úgy is érezte, hogy nem volt rá bocsánat, az anyja nem ilyen bánásmódot
érdemelt.
–
Ne haragudj – suttogta, mire Petra, aki éppen a függönyöket húzta be, felemelt
hüvelykujjal, bátorítóan mosolygott rá.
–
Csak így tovább – tátogta.
Eren
elmosolyodott.
–
Kérlek – folytatta –, ne haragudj a múltkoraiért. Én csak… nagyon össze voltam
zavarodva, és nagyon meg is voltam rémülve… És egyszerűen elöntött a harag,
ahogy ráébredtem, hogy az egész eddigi életem egy hazugság volt, de… most már
kezdem kapiskálni, mit miért tettél. Te csak meg akartál engem óvni ettől az
egésztől. Nem szeretted volna, hogy kiközösítsenek. Azt hittük, nem tartozom
így sehová sem, pedig éppen ellenkezőleg: mindkét fajhoz egyaránt tartozom.
Erwin parancsnok… Vele is beszéltem, és… Azt mondta, én vagyok a kulcs. Az
emberek és a ghoulok kapcsolata… talán meg fog változni… mert én meg tudom
változtatni. Ő… hisz bennem.
Az
anyja némán hallgatta végig a monológját, egyszer sem szakította félbe.
Kapkodva lélegzett ugyan, felkavarták a hallottak, mégsem szakította félbe.
Eren szíve egyre hevesebben kezdett dobogni.
–
Anya? – kérdezte tétován, mire Carla csuklásszerű hangot hallatott.
–
Ó, kisfiam – lehelte. – Te ne haragudj rám, amiért eltitkoltam
előled. Teljesen jogos volt a dühöd, réges-rég el kellett volna mondanom. Ha
nem is elejétől fogva, onnantól biztosan, hogy elkezdtél felnőni. Sokkal
könnyebbé tettem volna az életedet… De… Nem mutattál rá semmi jelet, hogy…
örököltél volna bármit is az apád képességeiből, és én csak meg akartalak óvni,
és… végül úgy döntöttem, a könnyebbik utat választom. Könnyebbnek tűnt gyáván
megfutamodni, elrejtőzni a ghoulok elől, átlagos embernek mutatkozni… Erwint is
csak kéthetente hívtam fel, pedig… Mindegy. Eren, kisfiam, mesélj! Jól vagy? Erwin jól viseli a gondodat?
Istenem, Eren, úgy hiányzol!
–
Te is hiányzol nekem, anyu.
– Mikor láthatlak?
–
Szabad? – Eren szorosabban markolta a telefonját. Találkozhattak? Erwin
parancsnok engedélyt adna rá? Az anyja… eljöhet hozzá?
– Ó, te csacska fiú, hát persze, hogy
szabad! – nevetett Carla. – Erwinnel csak… próbáltunk neked időt adni,
hogy feldolgozd a történteket.
–
Azt hiszem, sikerült. Találkoznunk kell, anyu. Sok mindenről kell beszélnünk.
– Az apádról.
–
Igen – felelte Eren. – De nemcsak róla. Arminról is.
– Armin? – csodálkozott az anyja. – Róla mégis…
–
A szüleiről – vágott a szavába. – Te jóban voltál az anyukájával, igaz?
– Oh… Igen. – Hallatszott a hangján, hogy óvatosabbá vált. – Jóban voltam vele. Hogy jön ő ide? Még
mindig nem találjátok?
Eren
nyelt egyet.
–
Ha találkozunk – mondta –, akkor mindenbe beavatlak. Megígérem.
– Ahogy én is – fogadkozott ünnepélyesen az anyja. – Ha találkozunk, nem titkolózom többé.
Bármit kérdezhetsz, Eren. Bármit. Mindent el fogok neked mondani, amit csak
tudnod kell az apádról meg rólam, meg úgy az életünkről. Nem lesz könnyű ennyi
év után… Sem nekem, sem neked, de… Most már nem hátrálhatunk ki. Az a
mértéktelen evő csak a kezdet volt, ezt Erwin is elismerte. Most, hogy az a
szörnyeteg meghalt, a ghoul társadalom felfigyelt rád. Tudják, hogy volt egy
fiú, akit a Felderítő Egység a szárnyai alá vett, és… nem biztos, hogy a
legbarátságosabbak azok, akik a leginkább érdeklődnek irántad. Arra kérlek,
nagyon vigyázz magadra, amíg nem találkozunk, jó? Fogadj szót Erwinnek és Levi
hadnagynak! Ne most hősködj, látod, mire vezetett legutóbb is!
–
Úgy lesz, anya, úgy lesz. Ne aggódj ennyit.
– Szeretlek, kisfiam.
–
Én is szeretlek, anya.
A
vonal kattant egyet, az anyja letette. Eren az éjjeliszekrényre tette a
telefont, közvetlenül Armin elveszett mobilja mellé, majd eloltotta a lámpáját,
és ruhástól az ágyra vetette magát. A hátára gördült, az alkarjával takarta el
a szemét; elkínzottan nyögött fel. Egyedül maradt a szobában, teljesen egyedül,
és kivételesen nem érezte magát éhesnek. (Jóllakottnak sem, de ez már nem
számított.) Arminra gondolva sehogy sem tudott megnyugodni. Hatalmas kő gördült
le a szívéről, hogy barátja szemlátomást túlélte a mértéktelen evő támadását,
ám újabb aggodalom foglalta el a helyét: hol volt, ki tartotta fogságban, miért
nem tudtak beszélni? Annyi kérdés kavargott az elméjében, hogy azt sem tudta,
előbb melyiket tegye fel.
Ajtónyílásra
lett figyelmes, Levi hadnagy résnyire nyitotta, úgy lesett be. A sötétben nem
sokat láthatott… ha nem lett volna ghoul. Szélesre tárta az ajtót, mikor
észrevette, hogy Eren még nem aludt.
–
Álmatlan éjszakák? – kérdezte tőle halkan. – Mondanám, hogy igyál egy kávét,
de… nem biztos, hogy az a legjobb megoldás – mosolyodott el fanyarul. – Minket
is ugyanúgy éberen tart, mint az embereket.
–
Nem is vagyok szomjas – ingatta a fejét Eren. – Azt hiszem, csak elmélkedem egy
kicsit.
–
Értem. – Behúzta maga mögött az ajtót, az ágy felé lépett. – És miről
elmélkedsz? – ült le az ágy szélére.
–
Felhívtam anyát. Bocsánatot kértem tőle.
–
Petra említette. Jól tetted.
–
Azt ígérte, többé nem fog titkolózni.
–
Tehát beszélni fogtok az apádról is – állapította meg Levi. – Róla mi is tudunk
beszélni… ha szeretnéd – ajánlotta, teljesen meglepve Erent. Úgy tűnt, azt a
beszélgetést végleg lezárták Grisha Jaegerrel kapcsolatban, Levi mégis önként
ajánlkozott, hogy beavatja a titkokba. Eren olyan hirtelen ült fel, hogy csak
Levi gyors reflexének köszönhetően nem koccant össze a fejük. – Vigyázz! –
dörrent rá, mire elvörösödött.
–
Bocsánat…
Levi
morgott valamit.
Eren
a pírja ellenére is szélesen mosolygott.
–
Jól érzem magam – vallotta be. – Nem érzem magam… annyira elveszettnek.
–
Kezded megkedvelni őket? – célzott az osztagára.
–
Akár tetszik, akár nem. Ők… nem olyanok, akiket nem lehet megkedvelni. Azt a
két idiótát – gondolt Connie-ra meg Sashára –, Mikasa kíméletlen őszinteségét…
Bertolt szégyenlősségét, Reinert és Jeant, akik állandóan piszkálódnak… Meg
persze az osztagodat. Tudsz róla, hogy Oluo állandóan téged utánoz?
–
Sajnos.
Levi
horkantva válaszolt, szemlátomást a gondolat is irritálta.
Eren
szokatlan csendességgel folytatta:
–
Eld és Gunther is annyira… és persze
ott van Petra.
–
Á, igen. Petra – hümmögte.
–
Ő tényleg… szeretnivaló teremtés.
–
Nem véletlen ő mindenki kedvence –
bólintott Levi. – Ő tényleg…
különleges – mormolta. Utána hallgattak. Volt valami Levi hangszínében, amikor
szóba került Petra neve, amitől Eren úgy érezte, hogy a hallgatással valóban el
is hallgatott valamit.
Volt
valami, amiről a felderítők nem beszéltek: a múltjukról. Erent olyan
részletesen kifaggatták a gyerekkoráról, hogy gyakorlatilag már azt is tudták, mennyi
idősen kezdett el először járni, mi volt az első szava, és ki volt az első
lány, aki megtetszett neki. Titkok nem léteztek, csupán a ghoulok részéről. Ez
az elején még bosszantotta Erent, aztán idővel hozzászokott; el kellett
nyerniük egymás bizalmát, s róla azért kellett mindent tudni, mert egyfajta „csodabogárnak” számított a
társadalmukban.
Félig
ember, félig ghoul. Valamiféle szörnyeteg, ha úgy tetszik. Szörnyeteg, aki
bármelyik világban boldogulhatott. Aki mindkét fajhoz egyaránt tartozott, így
fogalmazott Erwin parancsnok is.
Kezdem megszokni – húzta el a száját. Most
már csak meg kell tanulnom a ghoulok világában is élni.
Mivel
a ghoulok élete nemcsak annyiból állt, hogy emberekkel táplálkoztak, vagy
éppenséggel kávéval próbálták csillapítani az éhségüket, azzal az erővel is meg
kellett tanulnia együtt élni, ami a fajukat jellemezte. Valahányszor lehunyta a
szemét, emlékezett a mértéktelen evő csápjaira, a vörösen izzó szemére, az
őrületre, ami eluralkodott szerencsétlen fölött, mielőtt össze nem találkozott
a végzetével.
–
Kagune – motyogta magának. – A
csápszerű izé.
Levi
rásandított.
–
Igen – mondta. – Azzal harcolunk.
–
Aha.
–
Grisha fia vagy, neked is van, ebben biztos vagyok.
–
Aha.
–
Majd az őrült pápaszemes segít benne – vonta meg a vállát. – Korábban is
említettük, szerintem még inkább meg fog hibbanni, ha megtudja, hogy együtt
dolgozhat veled… A félvérséged miatt – tette hozzá.
–
Őrült pápaszemes…
–
Hanji – sóhajtotta. – Erwin azt mondta rá, hogy ő…
–
Tudom-tudom – legyintett Eren. – Ő fogja előhívni a… csápjaimat?
–
Kísérletet teszünk rá – bólintott Levi. – Kíváncsi vagyok rá… miféle teremtmény vagy – mérte végig
tetőtől talpig. – Mennyire erős.
Grisha fiaként… biztos vagyok benne, hogy ebben is különleges vagy.
–
Grisha fia, Grisha fia! – Eren megremegett. A harag váratlanul lobbant fel
benne, ökölbe szorította a kezét, ahogy eszébe jutott az apja. – Nem akarok Grisha fiaként bevonulni a ghoulok történelmébe! Grisha Grisha volt, én pedig én vagyok!
–
Akkor nem fogsz. – Levi ránézett, a hangja meglepően szelíden szólt a csendes
szobában. – De ne dühöngj – folytatta rögtön –, mert ha felköltöd a
hangoskodásoddal a többi kölyköt, Erwin sem állíthat meg, hogy beverjem a
képedet.
Varázsütésre
Eren dühe teljesen elszállt. Ellazult az ökle, leeresztette a vállát.
–
Arra nem lesz szükség – dünnyögte, mire Levi elégedetten bólintott.
–
Most pedig aludj! – állt fel. – Holnap… vagyis ma – javította ki magát, ahogy
az óra felé pislogott – nehéz nap vár rád. Ha azt hiszed, hogy Hanji kíméletes
lesz veled, nagyon is tévedsz. Az a ghoul van olyan őrült, mint a mértéktelen
evő – csóválta a fejét látszólag undorodva, Eren azonban észrevette a szája
sarkában a félmosolyt.
–
Alig várom – vigyorgott rá, és még csak nem is hazudott. Harag helyett ezúttal
izgatottság fogta el. Az ajtó becsukódott Levi mögött, ő pedig egyedül maradt.
A csend nyomasztó volt, Armin telefonja az éjjeliszekrényen hevert. Azóta
egyszer sem hívta fel, és hívást sem kapott a legjobb barátjától. Egyet
lehetett biztosra tudni: Armin túlélte a mértéktelen evővel történő
találkozást, élt és virult, és valahol jó messze volt Erentől. Hogy
biztonságban? Aligha, Erennek éppen ezért kellett megerősödnie.
Meg kell védenem a családomat – döntötte el. A hiányos, csonka kis családját, benne az
anyjával és a legjobb barátjával.
Könnyebb
volt ezután aludni. Szerencsére nem álmodta újra azt a napot sem, amikor a
mértéktelen evő rátámadt, bár amikor felébredt, nem tudta megmondani, hogy
pontosan mit álmodott. Valaki a nevét suttogta, nem emlékezett az illető
arcára. Sálat viselt, gombot a ruháján, talán szomorú mosolyt az ajkán. Ki volt
az? Ki lehetett az?
Megtörölte
az arcát, meglepődött a saját könnyeit látva.
–
Mintha egy nagyon hosszú álmot láttam volna… – motyogta félig magának, majd
kikászálódott az ágyból, és nagyot nyújtózkodott. Szerteszét állt a haja,
meztelen talpa alatt csúszott és nyikorgott a parketta.
Miután
felöltözött, és az ajtóhoz lépett, hogy kinyissa, azonnal hátratántorodott.
–
Mi a… – kerekedett el a szeme döbbenten. Az alak, aki a szobája előtt
szobrozott, feljebb tolta az orrán a szemüvegét, és szélesen rávigyorgott.
–
Szép jó reggelt, Eren! Hát végre megismerhetlek! – Szeme eszelősen csillogott.
Fehér köpenyt viselt, a kezében pedig egy noteszt tartott tollal; barna haját
feltűzve viselte. A köpenyére rávarrták a nevét, amit látva Eren nagyot nyelt.
Semmi kétség nem fér hozzá – gondolta. Ő az.
Hanji.
Vagy az őrült pápaszemes, ahogyan Levi emlegette. Eren most már értette, miért
éppen ezt a nem túl biztató becenevet aggasztották rá… Hanji ugyanis a
következő percben már szó szerint rajta csüngött; a kezét rázta vad tempóban, a
kezével együtt meg őt magát is teljesen. Eren feje előre és hátrabillent,
kiguvadt a szeme, a döbbenet a torkára forrasztotta a szavakat. Hanjit nem
lehetett lelőni. Talán egy atomháborút is simán túlélt volna.
–
Csak nemrég értesültem a létezésedről, de én mindig is tudtam, hogy léteznek
hozzád hasonló teremtmények, és azt is tudtam, hogy Grisha Jaeger nem tűnt el
csak úgy a semmiben. Sejtettem én, hogy van valakije az emberek világában, és
hát még huncutkodott is, jaj, Grisha, öregfiú, bárcsak találkozhattam volna
vele! Csak hallomásból ismerem az apádat, de zseniális ember, izé, ghoul volt!
Hát persze, hogy ghoul! Jaj, és te pedig a fia vagy! Anyádra hasonlítasz?
Használtad már valaha a kagunédat? Mesélj, Eren! Mindent tudni akarok! Mutasd a
nyelved, rózsaszín? Éreztél már kínzó vágyat, hogy felfalj egy embert? Tudsz
emberi ételt is fogyasztani? Nyilván, tudsz, vagy legalábbis tudtál, hiszen
eddigi életed során talán a saját fajodról is azt hitted, csupán mendemonda!
Amúgy Erwin és Levi beleegyeztek, hogy segítsek neked, végig fogunk hajtani
néhány kísérletet, de nem kell ebből akkora ügyet csinálni, mint Levi, ígérem,
egy cseppet sem fog fájni… Vagy ha van benned egy kis mazochizmus, akkor fájhat
is, én azt sem bánom, csak mindig mondd előre, hogy mit szeretnél, igyekszem én
leállni. Ne hallgass a többiekre, azt mondják, sokat tudok beszélni a
ghoulokról meg a hibridekről, de ez nem igaz, de hozzám bármikor, nyugodtan
fordulhatsz bármilyen problémával. Meghallgatlak, tanáccsal látlak el, apád és
anyád helyett apád és anyád leszek, ha kell. Jaj, el sem hiszem, hogy
megismerhettelek! Eren, fantasztikus vagy! Eren! Figyelsz rám, Eren?
–
Sokkoltad – jegyezte meg Levi az ajtóból. – Megmondtam, hogy fogd vissza magad,
Hanji.
–
Visszafogtam – mentegetőzött a vádlott. – Ugye, hogy elsőre nem is voltam sok,
Eren? Ó, de kis butus vagyok! – Azzal homlokon csapta saját magát. – Be sem
mutatkoztam!
–
Szerintem sikerült kitalálnia – forgatta a szemét Levi unottan. – A híred
megelőzött. Minden ghoul tudja, kitől kell óvakodnia.
–
Aj, de gonosz vagy! – Hanji Eren felé fordult, az őrült vigyort nem lehetett
levakarni az arcáról. – Hanji vagyok – szorította meg a kezét erősen –, tényleg
örvendek, hogy megismerhetlek, Eren. Bocsánat, hogy így rád törtem. Kíváncsi
voltam, meddig szoktál aludni, így lassan három órája várom, hogy felkelj.
Kicsit izgatott vagyok.
–
Három órája? – sápadt el Eren. – Az ajtóm előtt?
–
Aha! Hallgattam a szuszogásod!
–
Te beteg vagy – kommentálta Levi. – Azután érkeztél, hogy itt hagytam a
kölyköt?
–
Ühüm – bólogatott Hanji lelkesen. – Láttalak távozni. Ejnye-bejnye, Levi, mit
csináltatok kettesben? – vonogatta a szemöldökét. Eren rákvörös lett.
–
Semmit! – tiltakozott, mire Hanji még szélesebben vigyorgott.
–
A-ha, hát persze. Én megőrzöm a titkotokat.
–
De hát ha egyszer…
–
Hé, Négyszemű – szakította félbe Eren kétségbeesett tiltakozását Levi.
Mindketten felé kapták a fejüket, és Eren zavarán cseppet sem segített, hogy
Levi teljesen közömbösen bámult vissza rájuk. Lepörgött róla Hanji minden egyes
megjegyzése, mintha meg sem hallotta volna őket. – Mi lenne, ha a feladatodra
koncentrálnál?
–
Ó, ez igaz! Akkor jöhet a reggeli!
–
De nem vagyok éhes.
–
Emberi étellel kísérletezünk! – lelkesedett be még jobban Hanji. – Hallottam a
szomorú történetről, de nem adom fel. Te nemcsak ghoul vagy, Eren, hanem ember
is. Ha eddig képes voltál rá, hogy megemészd az emberi étket, most is képesnek
kell lenned rá.
–
T-tényleg?
Eren
szíve nagyot dobbant. Tényleg lehetséges lenne? Egy idő után… képes lenne újra
emberi ételt fogyasztani? Akkor nem kellene a ghoulok között élnie!
Hazamehetne, és újra az lehetne, aki volt! Újra emberként élhetne!
Levinak
persze rögtön porrá kellett zúznia legtitkosabb vágyálmát:
–
Hé! Ne adj a kölyöknek hamis reményt!
Hanji
a szemét forgatta.
–
Nincs jobb dolgod, Levi? – tolta föl az orrán a szemüvegét.
Levit
ennyivel azonban – mindkettőjük legnagyobb bánatára – nem lehetett lerázni.
Karba fonta a kezét, határozottan állta a kutató tekintetét.
–
Erwin engem bízott meg, hogy felügyeljek.
–
Ó, Erwin? Hm, Eren miatt?
–
Nem Erent felügyelem – húzta el a száját Levi; ajkán gunyoros mosoly tűnt fel. Eren
majdnem bedőlt neki az elején. – Bár még őt is könnyebb lenne, ebben biztos
vagyok.
–
Ne is hallgass rá! – bökte oldalba Hanji Erent. – Reggel mindig ilyen morci.
–
Te pedig mindig szuicid hajlammal rendelkezel.
–
Már miért rendelkeznék azzal?
Levi
tekintete elsötétült.
–
Mert valaki mindjárt kitekeri a nyakadat, te szaros négyszemű! – dörrent rá
hirtelen, mire Eren összerezzent.
Hanji
vagy ostoba volt, vagy tényleg nem érzett halálfélelmet. Eren ezt végképp nem
értette. Ami őt illette, a szíve olyan hangosan kezdett kalapálni, hogy azt
hitte, majd’ kirobban a mellkasából; mozdulatlanná merevedve hallgatta a
kibontakozó szópárbajt. Hogy melyik bizonyult félelmetesebb ellenfélnek, azt
nem sikerült eldöntenie. Levi önmagában az emberbe – ghoulba – tudta akasztani a szót, míg Hanjit nem lehetett lelőni,
és mindig ellenérvekkel hozakodott elő, mégpedig úgy, hogy a szája szegletében
rendszerint szégyentelenül elégedett – Levi megjegyzése szerint irritálóan
pimasz – vigyor bujkált.
–
Öhm, osztagvezető. – Halk torokköszörülés szakította félbe a háborút. Eren
mindaddig észre sem vette, hogy Hanji nem egyedül érkezett. Volt vele még egy
ghoul – mert nyilvánvalóan ghoul lehetett, gondolta először, és csak később
jött rá, hogy mekkorát tévedett a férfival kapcsolatban –; egy kedves mosolyú,
barna hajú férfi, aki bátorkodott beleavatkozni Hanji és Levi csatájába.
Mappával a hóna alatt várakozott, a lábánál két szatyor is pihent, benne
mindenféle furcsasággal. Mikor megmozdította őket, mintha kémcsövek ütődtek
volna egymáshoz. Eren őszintén remélte, hogy az összeset jól lezárták. Nem
szívesen robbant volna apró darabokra egy ilyen ostobaság miatt.
–
Ó, Moblit – mondta Hanji meglepetten. – El is felejtettelek.
A
férfi – Moblit – elvörösödött. Mint kiderült, ember volt, aki Hanjival együtt
tanulmányozta a ghoulok és az emberek testét, viselkedését, szokását. Nagyjából
mindenét, értette meg Eren, így nagy segítségnek bizonyult ez alkalommal is.
–
Mi lenne, ha elkezdenénk a kísérletezést?
–
Kitűnő ötlet – bólintott Hanji lelkesen. – Eren, drága, csüccs ide – mutatta. –
Ne legyél feszült, nem harapok… Legalábbis nem akkorát – vihogott a saját
idétlen tréfáján. Levi felhorkant, Eren pedig egy kínos mosollyal az arcán
jutalmazta. Remegett a keze, még mindig nem szokta meg a ghoulok társaságát.
–
Moblit… – szólította meg a férfit. – Te hogy bírod?
–
A ghoulokat? – Moblit barátságosan mosolygott. Annak ellenére, hogy miféle
lényekkel barátkozott, egy csapásra Eren szívébe férkőzött. – Nem mondanám,
hogy olyan könnyedén alkalmazkodtam, de az osztagvezető… Hanji hihetetlen
személyiség. A ghoulok közül is kitűnik.
–
Ez véletlenül sem bók – szúrta közbe Levi, aki természetesen (Eren meglátása
szerint pedig pofátlanul)
hallgatózott. Moblit nem törődött azonban vele, minden figyelmét Erennek
szentelte. Hamar kiderült, hogy a kezdet valóban nem alakult zökkenőmentesen, a
ghoulok is és Moblit is bizalmatlan volt, aztán…
–
Ahogy telt az idő, megtanultunk bízni egymásban. Biztos vagyok benne, hogy
veled is így lesz.
–
Úgy érzem, sosem szokom meg…
–
Már remekül csinálod – biztosította Moblit. – Alkalmazkodsz. Itt vagy, aláveted
magadat a kísérleteknek, és…
–
Azért, hogy normális életet élhessek! – fakadt ki Eren. – Nem azért, mert
annyira kíváncsi vagyok magamra.
–
Pedig lehetnél – szólt egy hűvös hang az ajtó felől. Mikasa lépett be, a
kezében nem átlátszó poharat tartott. – Csodabogár vagy… Hihetetlen
képességekkel. Egyelőre ezek kiaknázatlanok, de ha megtanulod őket irányítani,
félelmetes ellenféllé válsz.
Eren
nyelt egyet, orrát megcsapta a vér szaga.
Tehát hús és vér van abban a pohárban
– gondolta. Ahhoz képest,
hogy nemrég evett, összefutott a nyál a szájában. Ínycsiklandozó étek várt rá,
ám mielőtt mozdulhatott volna, Levi elállta az útját.
–
Hanjinak add! – utasította a lányt. – Tedd az emberi kaja mellé. Ahogy látom,
már cuppanna is rá, ha nem lennék útban.
–
Ha félremennél…
–
Ne mozdulj, Eren. – Levi hátrasandított a válla fölött, hideg és éles volt a
tekintete. – Ha megmozdulsz, Moblit a tanúm rá, hogy megöllek.
–
Levi! – háborodott fel Hanji. – Nem ölheted meg!
Levi
szeme összeszűkült.
–
Igazán… kár.
–
Javaslom, hogy inkább térjünk vissza a kísérletre – mentette meg ismét a napot
Moblit. Egy pillanatra sikerült teljesen elvonnia Eren figyelmét, így már nem
érezte a gyomrát marcangoló éhséget, a mohó vágyat rá, hogy egyen. Ez tényleg
csak egy pillanatig tartott, aztán… Moblit szíve dobbant egyet, és Eren lassan
felé fordította vörösben izzó szemét. Hallotta az ütőér lüktetését Moblit bőre
alatt, a férfi szívének rendületlen dobogását… és ha eddig éhesnek érezte
magát, hát most úgy, mint akit hosszú heteken keresztül éheztettek. Moblit
illata finom volt. Nem a legfinomabb, de… olyan finom, hogy Eren szívesen
belékóstolt volna.
Előredőlt,
mire Levi villámgyorsan mozdult. Mire feleszmélt, a férfi ujjai már a torkát
markolták, iszonyatosan erővel rántották hátra a fejét.
Reccsenés
hallatszott, majdnem a gerince törött. Üvöltött a fájdalomtól, és arra eszmélt,
hogy Hanji Moblit felé kapott, Mikasa pedig sietve kipenderítette a szobából a
férfit. Az ajtó becsukódott mögöttük, de Eren még így is az orrában érezte
Moblit illatát. Az éhség tűrhetetlenné vált.
Így érezhetett a mértéktelen evő? – szaladt át a gondolat az elméjén; úrrá lett rajta a
kétségbeesés. Ennyire… vágyott rá, hogy
öljön, újra öljön, és egyen, tépje szét, szaggassa szét az emberi testeket?
–
Csillapodj, kölyök! – förmedt rá Levi; még mindig vasmarokkal szorította.
Írisze vörös színben lángolt, a vöröseslila erek körülszőtték halottfehér bőrét
a szeme körül. Hátából mintha hatalmas, lángoló szárnyak álltak volna ki, Eren
hirtelenjében azt hitte, a szeme káprázott. A ghoul kagunéja lehetett,
lélegzetelállító látványt nyújtott.
Mikor
feltárult az ajtó, Mikasa vonult be hasonlóan. A lángok hullámokban gördültek
végig a földön, elérték Levi és Eren kettősét. A szárnyak fenyegető tűzben égve
parancsoltak tiszteletet, Eren elszoruló torokkal, zihálva rogyott térdre
előttük. Csak kicsit perzselték meg a bőrét, belé sem fúródtak a testébe. A
figyelmeztető lövések közvetlenül előtte csapódtak be, csak a támadás ígéretét
hozták el magukkal.
–
Néha nem tudom eldönteni, hogy tényleg ennyire bátor lennél, vagy csak ennyire
ostoba.
Eren
felköhögött, a földre köpött. A saját vére ízét érezte a szájában, és egyenesen
imádta. Moblit illata elpárolgott, a
múlté vált. A pohár, benne a hússal és a vérrel elfelejtődött, ahogyan az is,
hogy Hanjival bármivel is kísérletezzen. Nagy kortyokban itta magába a levegőt,
minden egyes szippantás éles fájdalommal járt. Beszorult az oldalában, a
köhögés erőlködéssel járt, megeredt a könnye.
–
Szerintem csak ennyire ostoba – húzta el a száját Mikasa. Kihunyt a szeméből a
vörösség, eltűntek a lángok. Pohárral a kezében guggolt le elé, meglepően
szelíden nyújtotta át Erennek. – Idd meg – mondta gyengéden. – Jót fog tenni.
Aztán… valamit kezdenünk kéne az állandó éhségével is – szegezte a tekintetét
Levira. – Nem tetszik ez nekem.
–
Ne aggódj… Nekem sem.
Eren
nem figyelt rájuk. Amint a kezében érezte a pohár súlyát, már el is rántotta
Mikasától. A szájához emelte, mohón látott neki, hogy elfogyassza a tartalmát.
A vér lecsorgott az állán, a húscafatok a szájában mennyeiek voltak. Nagyon
sokáig nem tudatosult benne, hogy mit is evett és ivott, és amikor igen… A
gyomra csak egy kicsit görcsölt be, szinte meg sem érezte. A hasára szorította
a kezét, és még jobban nekiesett, hatalmas kortyokat nyelt, egy-egy falatot meg
sem rágott. Imitt-amott csontok ropogtak, ahogy rágott, de nem zavartatta
magát. Mikasa és Levi furcsa egykedvűséggel bámulták.
Hamar
végzett – nem hoztak sokat.
–
Istenem… – suttogta. – Istenem…
–
Ő az egyetlen, akire most nem számíthatsz – mondta Mikasa. Elvette a poharat,
Eren az utolsó cseppig kinyalta. – Éhes vagy még? – kérdezte.
Éhes
volt.
Pokolian éhes.
Mikasa
felsóhajtott.
–
Akkor hozok még – ígérte, és sarkon fordulva kimasírozott a szobából. Odakint a
folyosón Jean, Connie és Sasha ácsorogtak, nem bírták megállni, hogy ne
hallgatózzanak. Csak egy pillanat erejéig láthatták egymást… de az elég volt
ahhoz, hogy tetőtől talpig végig tudják mérni Erent. Egy vértől maszatos arcú,
éhes fiút láthattak, aki kétségbeesetten nyalogatta az ujjairól a vért, szedte
ki a körme alá bekerülő húsdarabokat.
–
Az összes félvér ilyen lenne? – suttogta Connie elborzadva.
–
Nem tudom – felelte Sasha. – Én még sosem találkoztam félvérrel.
–
Én sem – kontrázott rá Reiner. – És ami engem illet, nem most akarom elkezdeni…
–
Én sem… – borzongtak meg a többiek.
Eren
rájuk sem hederített.
–
Hé… – Levi eleresztette, mikor nekikezdett a falatozásnak, de most hirtelen
odakerült elé. Fölbámult rá, kék szeme lassan vörösbe hajlott. Ujja Eren véres
ajkára siklott. Végighúzta rajta az ujjbegyét, kínzó tempóban letörölve róla a
vért, majd a szájához emelte, és elegánsan lenyalta azt. Felhümmögött, ahogy megérezte
az ízét.
Egymás
szemébe bámultak, a két vörös szempár.
Eren
gyomra hangosan korgott.
–
Ó. – Levi felvonta a szemöldökét. – Vajon… miféle
szörnyeteg is vagy, Jaeger? Úgy szeretném tudni…
Végszóra
befutott Sasha, majd felbukott, annyira izgatottnak látszott.
–
Megvan! – kiabálta. – Megtaláltuk!
Levi
szeme összeszűkült.
–
Micsodát?
–
A nyomot! – zihálta a lány. – Megtaláltuk a nyomot, ami elvezet Arminhoz! –
mire Eren egy csapásra kijózanodott. Megállt a szíve, hidegzuhanyként érte a
valóság. Az éhség nem múlt el, de már nem érződött annyira sürgetőnek, hogy
cafatokra tépjen valakit, és jó hosszasan marcangolja a testét.
–
E-ez… komoly? – suttogta. – Tényleg…
tudjátok, hol van?
–
IGEN!
–
ÉS HOL VAN? – kérdezte egyszerre Levi és Eren.
–
Öhm…
Sasha
erre már elhallgatott, sőt, olybá’ tűnt, a lelkesedése teljesen alábbhagyott.
–
Hé – ráncolta a homlokát Reiner. – Hol van?
–
Miért érzem úgy, hogy valami borzasztó helyen? – nyöszörögte Bertolt.
–
Mert tutira, valami borzasztó helyen – vonta meg a vállát Annie. – Amilyen
szerencsések vagyunk, a nyomok egyenesen…
–
Ugye nem a 24. körzet?! – tágult nagyra Connie szeme. – Én oda be nem teszem a
lábam!
A
többiek sűrűn bólogattak, hogy kifejezzék egyetértésüket.
–
Sasha? – kérdezte Levi. – A 24. körzet az?
–
N-nem… – nyögte a lány.
–
AKKOR HOL VAN?! – üvöltött rá Eren. – VÁLASZOLJ!
Sasha
nyelt egyet.
–
Tudja önt azt jól, uram… – suttogta Levinak.
–
Ó, a francba! – káromkodta el magát Connie.
–
Hát ez remek…
–
Mondtam én. – Annie kifejezetten elégedettnek tűnt. – Valahogy mindig
megszívjuk.
–
Miért? – Eren a fejét kapkodta. Sípolva vette a levegőt. – Hol van?
Levi
nagyot sóhajtott.
– A 11. körzetben… – Megvillant a szeme. – Megint a Titánok? – kérdezte.
–
Még mindig, uram – mutatta meg a fogínyét
Sasha. – Sosem szabadulunk tőlük.
–
Titánok? – Eren teljesen összezavarodott. – Azok meg mik?
–
Egy szervezet – felelte Levi egy sóhajtás kíséretében. Fejével az ágy felé
intett. – Ülj le, Eren. Hosszú lesz ez a történet…
Hosszú
vagy sem, nem számított.
Armin…
Eren
szíve türelmetlenül kalapálással indult újra.
Megtaláltunk, Armin…
Jövök.
Készült: 2019. 05. 11. –
07. 16.
Megjegyzés: Régen megírásra került már, de aki rendszeresen
látogatja az oldalt, az tudja, hogy nyáron végül akaratom ellenére pihentetnem
kellett az írást. Mindenki vigyázzon magára ebben a nehéz időszakban, és
tartsátok be a szabályokat: maradjatok otthon, én pedig
megpróbálom gyakrabban hozni az olvasnivalót, hogy ne unatkozzatok a „karanténban”.
;)
Folytatás
hamarosan.