2017. február 23., csütörtök

Vihar – 19. fejezet – Fivér és nővér

Vihar

19. fejezet

~ Fivér és nővér ~
           
Miután elköszönt Mikasától, Armin behúzta maga után az ajtót, és fél szemmel az ágy felé lesett: Nifa éppen a maga vackával foglalatoskodott, kétszer is felrázta a párnákat, aztán a paplant is megigazította, lesimítva a gyűrődéseket. Háttal állt neki, de jól láthatóan feszült volt. Arminnak nem kellett sokat töprengeni rajta, vajon mi váltotta ki belőle, ő maga is csomót érzett a gyomrában, valahányszor a lányra – a nővérére – pillantott. Tudta, hogy nem ódázhatják tovább a múltjuk tisztázását, mégis riadtan kereste az újabb kibúvót. Hogy kinek a műve volt, hogy ugyanabban a szobában töltsék az éjszakát, arra nem sikerült rájönnie. Krista? Eren? Esetleg Mikasa elégelte meg, hogy ennyire gyerekesen viselkednek? Bárki is volt, nem döntötte még el, hogy átkozza vagy áldja érte.

Nifa felegyenesedett, ám nem fordult meg, Armin pedig nem vette rá magát, hogy elmozduljon az ajtó mellől. Nekidőlt, majd hagyta, hogy lecsússzon a földre; arcát a tenyerébe temette. Éppen azon gondolkodott, mivel kezdjen neki a beszélgetésnek, amikor hirtelen meghallotta Nifa halk hangját.

– Jobb vagy bal?

Csodálkozva emelte fel a fejét.

Nifa a füle mögé söpörte egyik tincsét.

– Melyik felén szeretnél aludni? – Kezével az ágy felé intett. – De ha nem akarsz velem… Valamelyikünk aludhat a földön, mondjuk én… És akkor tiéd az egész ágy. Végül is… a kisöcsém vagy, nem igaz? – Megkockáztatott egy óvatos, zavart kuncogást, amivel csak fokozta Armin döbbenetét. Furcsán hangzott a szájából a „kisöcsém” megnevezés, furcsán, de igazul.

– Válassz te – felelt vállat vonva. – Nem ragaszkodom egyik oldalhoz sem.

– Jól van – bólintott a lány. – Akkor az enyém a jobb. Szeretek a fal felé fordulva aludni. – Ez egy olyan információ volt, amit Armin azonnal elraktározott az elméjében. Ha együtt éltek volna, már réges-rég tudta volna a nővéréről, az elválasztás miatt azonban semmit sem tudtak egymásról.

A hajába túrt, majd lassan feltápászkodott a földről. Elfordította a tekintetét, noha Nifa pillanatok alatt levetkőzött, és sietve becsúszott a paplan alá. Mire megállt az ágy előtt, már a falhoz simulva várta, hogy csatlakozzon mellé.

Armin nyelt egyet.

– Tehát a nővérem vagy – nyögte ki az első gondolatát. – A nővérem, akit nem ismerhettem.

Nifa bizonytalanul nézett rá.

– Igen. Az vagyok.

– Egészen pontosan…

– 832. január 2-án születtem, ha erre vagy kíváncsi, te pedig…

– 835. november 3.

Nifa hümmögött.

– Te… mit szeretnél rólam tudni? – fogalmazta meg végül óvatosan a kérdését. – Én igazából annyi kérdést tudni feltenni, hogy egy szemhunyásnyit sem aludnánk, ebben biztos vagyok. Minden érdekel, ami veled kapcsolatos. Te… A szüleink… A nagyapánk. Téged ő nevelt fel, jól tudom?

Armin hezitált, mielőtt igennel felelt volna.

– Miért… Vajon miért nem élhettél velünk? Miért hazudtak rólad a szüleink? És ha tényleg élnek, ha tényleg óriások, miért…? Egyszerűen nem tudom felfogni, miért pont velünk történt meg mindez! Ez… annyira nem igazságos!

Nifa felsóhajtott.

– Bárcsak megválaszolhatnám az összes kérdésedet, Armin, de én sem tudok mindent.

– Akkor mi az, amit tudsz, Nifa? Mire emlékszel a gyermekkorodból?

Nifa felhúzta a térdét és átkarolta azt. Armin valahogy közelebb csúszott hozzá az ágyban, egymáshoz ért a lábuk, és egészen különösnek találta a lány közelségét. Nem érezte magát feszélyezettnek, pedig még Mikasa esetében is biztosan elhúzódott volna. Nifa a nővére volt. Volt közöttük egy kötelék, egy kapocs, ami összekötötte őket. Armin, ahogy mellette feküdt, egyre inkább érzékelte ezt.

– Az első emlékem… – törte meg végül a csendet lány; erősen töprengve ráncolta a homlokát. – Az első emlékem az a nap, amikor Mr. Leonhart, akiről akkor még nem tudtam, hogy Annie édesapja, az Alvilágba hurcolt. Homályos, hiszen nagyon fiatal voltam még, de azt tudom, hogy nem akartam menni. Az akaratom ellenére vitt oda. Hogy azelőtt hol éltem, kikkel voltam, miért kellett elválnom anyáéktól, fogalmam sincs. Egyszer csak felbukkant az életemben Mr. Leonhart, aki azt mondta, az Alvilág az egyetlen hely, ahol maradásom van, sehol máshol nem fognak megtűrni.

– Nincsenek emlékeid a szüleinkről? Tudtad, hogy az a nőstény óriás az anyánk volt?

– Nem – rázta meg a fejét. – Először nem, csak azután, hogy megtudtam az üzenetét. Jaeger doktor sokat mesélt nekem a családjainkról, mielőtt még…

– Mielőtt óriássá változtatta Erent, aztán meg hagyta, hogy felfalja őt? – kérdezte Armin élesen. Nifa erre elhúzta a száját.

– Igen… Még azelőtt. Elmondta, hogy anya meg apa a barátaik voltak, de vágytak rá, hogy megismerjék a falakon túli világot, ezért úgy döntöttek, hátrahagynak téged. Rólam csak ennyit mondott, mindenki halottnak hitt.

– De Eren apja tudott a létezésedről – mutatott rá Armin. – Ez hogyan lehetséges? Eren édesanyja meg volt győződve a halálod felől.

– Grisha sokkal több időt töltött távol, mintsem hogy a családjával legyen. Nem véletlenül utazott el.

Armin keserű nevetést hallatott.

– Nem a fővárosba ment gyógyítani, jól sejtem?

Nifa aprót biccentett a fejével, szemében elismerő fény csillogott.

– Úgy hiszem, a falakon túli világot látogatta olyankor. Vagy ha tényleg a fővárosba ment, akkor Fritz királyt. Minden összefügg, semmi sem történt véletlenül, remélem, ezzel te is tisztában vagy.

– Ki tudott többet? – morfondírozott Armin félhangosan. – Vajon Grisha vagy Carla Jaeger titkai a súlyosabbak? Vajon mi történt a szüleinkkel? Tényleg minden azért történt, mert anya összebarátkozott Selmával és Carlával?

– Ezeket a válaszokat tőlük kell megkérdeznünk.

– Tőlük? – Csodálkozva pillantott a lányra. – Úgy érted…

– Ismét találkoznunk kell velük – jelentette ki Nifa erélyesen. – Ezekre a kérdésekre senki más nem tud válaszolni. Úgy gondolom, nem Selma az igazi ellenségünk, nem ő áll minden mögött. Valaki utasítja őt. Valaki, akit még nem ismerünk, de meg fogunk ismerni, ha elmegyünk oda, ahol minden elkezdődött.

– Te tényleg hiszel benne, hogy meg tudjuk őket találni? – lepődött meg Armin. – Eren mindenről beszámolt. Hogy harcoltatok anyával… utána meg… hagyott egy üzenetet. Selma utasította. Kinek az oldalán állnak? Mit érünk el vele, ha találkozunk?

– Válaszokat kapunk. Nem állhatnak az ellenség oldalán. Biztos vagyok benne, hogy sejtelmük sincs, Carla hogyan halt meg. Nem hiszem el, hogy ők is részt vettek Carla meggyilkolásában.

Armin hitetlenül elmosolyodott.

– És ha mégis? – kérdezte. – Akkor mit teszünk?

– Akkor is válaszokat kapunk, Armin, és számunkra most ez a legfontosabb. Meg kell értenünk a múltunkat. Tudnom kell, miért szakítottak el a családomtól. Grisha Jaeger azt mondta, a szüleinket mélyen lesújtotta a tény, hogy elvesztettek. Mindenkinek azt hangoztatták, hogy meghaltam, hogy elvitt a járvány, valójában viszont valahogy elszakadtam tőlük. Nem mondtak le rólam. Valamiért elragadtak tőlük a falakon túliak. Csak ők lehettek, hiszen Mr. Leonhart volt az, aki kislánykoromban otthagyott az Alvilágban. Ő a felelős azért, hogy odakerültem.

– Ha kiderül, hogy az emberiség ellen dolgoznak, mit teszünk, Nifa? Mégiscsak a szüleink, nem? – Armin is hallotta a saját hangján, hogy elbizonytalanodott, és biztos volt benne, hogy ez a lánynak is feltűnt. Megrezzent, mikor puha ujjak simultak a kézfejére. Nifa megérintette, és a szoba sötétjében egészen felbátorodott, noha a mosolyán látszott, hogy ő maga is csak ismerkedik mindezzel.

– Még nem tudom – felelte –, de azt igen, hogy együtt kitaláljuk. Testvérek vagyunk, Armin, fivér és nővér. Szeretném elnyerni a bizalmadat, szeretnék a nővéred lenni. Most még csak mi vagyunk egymásnak, és lehet, hogy ez a későbbiekben sem fog változni. Egy család vagyunk, össze kell tartanunk ebben a kegyetlen világban!

Armin szája széle egyértelmű mosolyra görbült. Ragyogott a szeme, miközben a lányt figyelte.

– Legyen – egyezett bele. – Megbízom benned, Nifa.

Nifa reszketeg sóhajtással reagált; mozgott az ajka, hang viszont nem hagyta el a torkát, némán köszönte meg, hogy Armin esélyt adott a bizonyításra. Legalábbis Armin ezt gondolta, mialatt a kezét fogta. Saját magát is meglepte, mekkora gyengédséget tanúsított iránta. Úgy melengette, akár egy törékeny porcelánt, finoman és szelíden bánva vele, és amikor óvatosan az ajkához emelte, hallotta, ahogy a lánynak elakadt a lélegzete. Épp csak meg-megcirógatta, de elég volt ahhoz, hogy mindketten zavarba jöjjenek.

– Eleget csicseregtünk – rándult össze a lány. Úgy rántotta ki a kezét, mintha tüzes vashoz ért volna, Armin pedig rögvest odébb csúszott az ágyban. – Szükségünk van a pihenésre, hiszen hamarosan nem lesz megállás a titokzatos pincéig, nem igaz? A végén még Levi hadnagy is leteremt bennünket, amiért nem fogadtunk szót. Hidd el, nem akarod kivívni a haragját – tette hozzá kuncogva.

Armin bólintott.

– Jó éjszakát – suttogta, mire Nifa mosolygós hangon válaszolt.

– Neked is.

A szobára mély csend telepedett – vihar előtti csend. Eleinte hallatszott még, ahogy mindketten fészkelődtek, keresték a helyüket egymás oldalán, aztán lassacskán az is elült. Nifa kimerült lehetett, mert a fal felé bújva, magzatpózba tornázva magát, szinte azonnal elaludt, Armin szemére azonban nem jött álom. Még mindig a torkában érezte a szívét, amiért végre beszélgettek a testvérével, ráadásul a „holnap” izgalma sem hagyta nyugodni. A plafont bámulva gondolkodott; reménykedett benne, hogy másnap nem látszik meg rajta, mennyire keveset tudott csak pihenni.

Váratlan reccsenés térítette magához, az ajtó túloldaláról érkezett. Olyan volt, mintha valaki megkísérelt volna végigosonni a folyosón, ám a fogadó korhadt fája éles hangon kürtölte világgá panaszát.

Valaki hozzám hasonlóan nem alszik – gondolta. – Valaki az ajtóm előtt áll.

Az a valaki valóban nem mozdult az ajtó elől. Armin óvatosan az oldalára gördült, és áldotta az eszét ezért, mert a következő pillanatban arra lett figyelmes, hogy valaki résnyire nyitva belesett a szobába. Rögtön lehunyta a szemét, és úgy tett, mintha Nifához hasonlóan már réges-rég az álmok mezejét járná.

– Alszanak? – Suttogó hangot hallott, túlontúl ismerőset. Tudtam! Legszívesebben hangosan ujjongott volna. Tudtam, hogy oda kell figyelnünk rájuk! Tudtam, annyira tudtam, hogy nem szabad megbíznunk bennük feltétlenül! Kreusa volt az – mert egyre többször emlékeztette magát, hogy az igazi nevén szólítsa, nem azon, amelyiken megismerte –, ám nem egyedül ácsorgott a küszöbön.

– Ahogy elnézem őket, igen – válaszolta Hitch. – Reggelig húzni fogják a lóbőrt.

Armin megfeszült. Minden erejét bevetette, hogy ne mozduljon meg.

Miről beszélnek? Terveznek valamit?

Megrándultak az ujjai, egyre nehezebben uralkodott magán.

– Pompás – biccentett eközben Kreusa hűvösen. – Nem lenne jó, ha bármelyikük is felébredne, mielőtt visszaérnénk, akkor végképp megrengene bennünk a bizalmuk. Szerencsére Ymir is nagyon fáradt volt, amikor kilopakodtam, nem hiszem, hogy megébredt rá.

– Sietnünk kell – jegyezte meg erre Hitch. – Csukd be az ajtót, Kreusa.

A lány lassan elengedte az ajtófélfát, amelybe mindaddig kapaszkodott.

– Igazad van, Hitch – mormolta. – Jobb, ha Nifát nem rángatjuk magunkkal. Túlságosan is érzékeny még Armin miatt. Azt hiszem, most beszélgettek először.

– Remek ötlet volt úgy ügyeskedni, hogy egy szobába kerüljenek.

– Nem én voltam.

– Nem? – csodálkozott Hitch. – Hát akkor?

Kreusa mintha kuncogott volna.

– Levi hadnagy – jelentette be ünnepélyesen. – Levi hadnagy segített rajtuk.

– Levi hadnagy? – Hitch nem titkolta meglepettségét. Armin ajkai elnyíltak; tényleg nem sokon múlt, hogy nem hördült fel, annyira megdöbbent.

– Ha megismered… Ha hagyja, hogy megismerd, olyasmikre is rájöhetsz vele kapcsolatban, amikre sosem gondoltál volna. Ő teljesen más ember, mint amilyennek látjuk, és Eren… Nos, Eren az, aki azon kevesek közé fog tartozni, akiknek sikerült mindez.

– Csukd be az ajtót, Kreusa – ismételte meg végül Hitch különös hangon. Kreusa – Armin legnagyobb meglepetésére – habozás nélkül engedelmeskedett neki. Az ajtó becsukódott, Kreusa és Hitch hangja pedig nem hallatszott többé.

Armin végre vette a bátorságot, hogy megmozduljon.

– Ezt nem hiszem el – lehelte. – Most mégis mit csináljak?

Szólnom kell Mikasának – szaladt át rajta a gondolat. – Eren túl forrófejű, ide Mikasa hidegvérére lesz szükségünk. Igen, Mikasa… – Kimászott a paplan alól. – Kreusa – hunyta le a szemét, ahogy a lányra gondolt –, mégis mire készültök?

** * **

Armin sosem öltözött fel olyan gyorsan, mint akkor, amikor Kreusa és Hitch léptei elhaltak. Sietve felhúzta a csizmáját, majd magára kanyarította a köpenyét, és vetett még egy utolsó pillantást a testvérére, mielőtt kislisszolt a folyosóra. Szerencsére Nifa mélyen aludt; nem úgy tűnt, hogy szándékában áll felébredni a motoszkálására.

Végül nem maradt ideje, hogy felkeltse Mikasát. Ha megpróbálta volna, végleg elvesztette volna Kreusa és Hitch nyomát.

Vajon hova mennek? – töprengett. – Céltudatosan haladnak előre – állapította meg homlokráncolva. – Valakivel találkozni fognak… de vajon miért és pontosan kivel? Mire készültök, Kreusa? Tényleg elárultatok minket?

Váratlanul egy hűvös tenyér simult a szájára; a kellő határozottság és erő tartotta vissza attól, hogy hangosan felkiáltson ijedtében, bár így is megrándult. Meglepetten kerekedett el, mikor meghallotta a lány hangját: Annie állt mögötte, ő érintette meg gyengéd erővel, éppolyan óvatosan, mint mikor finoman hátrahúzta a csuklyáját óriásalakjában, hogy megnézhesse az arcát.

– Csendesebben – suttogta a fülébe. – Sosem voltál jó a lopakodásban, Armin – ejtette ki a nevét lágyan. Armin megborzongott. Uralkodnia kellett magát, hogy ne fészkelődjön. Szokatlan érzés volt látni és megtapasztalni, hogy Annie újra azt az oldalát mutatta, mint amit az ötvenhetedik falakon túli expedíció előtt; majdnem úgy viselkedett, mint régen, csak sokkal közvetlenebben. A kristály megváltoztatta. Armint nem hagyta nyugodni a kíváncsisága, vajon milyen lehetett fogságba zárva várni a pillanatot, hogy felébredhessen. Vajon hallotta őket? Vagy mindvégig békésen, bűntudattól mentesen szendergett?

Annie elvette a tenyerét a szájáról. Armin megfordult, és az éjszaka sötétjében először pillantotta meg a lány arcát és annak halovány pírját. Szeme különösen csillogott – természetesen nem nélkülözte az ismerős keménységét sem –, ujjai pedig kissé remegtek, ahogy a füle mögé igazította szőke tincsét.

Armin mellkasából reszketeg sóhaj szakadt fel.

– Annie – lehelte, és nem kerülte el a figyelmét, hogy a lány alig észrevehetően megrezzent. Vele ellentétben rögvest visszanyerte uralmát a teste felett; megacélozta a tekintetét, és fejével abba az irányba biccentett, amely felé Kreusa és Hitch folytatták útjukat.

– Ez most nem a csevegés perce, Armin – jegyezte meg élesen. – Bármit is látsz vagy hallasz, te magad nem szólalhatsz meg, megértetted?

– Annie… Te… – Armin nem titkolta meglepettségét. – Te utánam…? Vagy…

– Igazából én is kérdezhetnék. – Annie összeszűkítette a szemét. – Hogy jutott eszedbe segítség nélkül utánuk eredni? Nem is ismered őket. Azt hiszed, az, hogy a kiképzésetek alatt összebarátkozták egy Krista Lenz nevű lánnyal, számítani fog valamit, ha Kreusa – nyomta meg a lány igazi nevét – esetleg úgy dönt, ellenetek fordul? Őrültség erre alapozni! Láttad valaha óriássá változni? Ismered az erejét? Na és Hitch?

Armin beharapta az ajkát.

– Kifutottam volna az időből, ha szóltam volna Mikasának! – tiltakozott gyengén. – Cselekednem kellett!

– Vagy csak be akartad bizonyítani, hogy nem te vagy a leggyengébb láncszem, nemde?

Annie a veséjébe látott, Armin meztelennek érezte magát előtte. A lelkét csupaszította le teljesen, kíméletlenül, és még azt a lehetőséget is elvette tőle, hogy újfent ellenkezzen; tekintetének ragyogása egyértelmű üzenetet hordozott a számára: „Nekem nem tudsz hazudni, Armin, nem vagy rá képes, hogy megtedd!”. És ez valóban így volt.

Ha akarnék, sem tudnék – gondolta.

De nem akart.

– Én sem felejtek, Annie – mondta végül suttogó hangon, emlékeztetőül, mire a lány meglepetten sandított rá a szeme sarkából.

Talán ugyanarra gondolunk. – Annie lassan elfordította a fejét. Armin feje zsongott. – De mire is gondolok pontosan? – tépelődött magában. – Az a pillanat jár a fejemben, amikor megkímélte az életemet, vagy az, amikor felfedte magát előttünk, elárulva nemcsak az emberiséget, hanem minket is? Melyik az? Mindkettő?

– Tudom, Armin – hangzott aztán Annie halk válasza. – Tudom.

** * **

Mikasa hirtelen ébredt fel.

Sasha elsőként dőlt be az ágyba, miután elbúcsúztak a többiektől, és olyan hamar elaludt, hogy mire Mikasa is be akart feküdni mellé, már alig maradt számára hely. Majdnem feladta, de szívesebben pihent volna egy kényelmes ágyban, mintsem a hideg, kemény földön, ezért addig ügyeskedett, míg valahogy csak sikerült elhelyezkedni Sasha mellett.

A Burgonyalány nemcsak annyira mélyen aludt, hogy semmivel sem lehetett felkelteni, tetejében állandóan mocorgott és beszélt álmában. Mikasa meg sem lepődött az összefüggéstelen motyogást hallgatva. Néha Connie nevét értette ki, néha viszont egy komplett menüsornak is beillő ételmennyiséget. Bár ezek után joggal hitte azt, hogy egy szemhunyásnyi nyugta sem lesz, valamikor mégis elnyomta az álom, Sasha pedig szorosan átölelve őt, arcát a vállgödrébe fúrta, miközben összenyálazta a vállát, no meg a párnájukat.

– Hé… Sasha! – Finoman megrázta a lány vállát, de az továbbra sem mutatott semmiféle hajlandóságot a mozgásra. – Sasha! – Nehezen lehámozta magáról a lány ölelő karját, aztán kicsúszott a paplan alól.

A legkevésbé sem bízott meg Annie-ban és Hitchben, ezért az ő szobájukba lesett be először. Összeszűkült a szeme, amikor az üres ágy látványa fogadta, keze pedig ökölbe szorult, mikor rájött, hogy Krista és Armin sem tartózkodtak ott, ahol lenniük kellett volna. Jobbnak látta, ha nem ébreszti fel Ymirt – túlságosan is szerette Kristát ahhoz, hogy józan döntést hozzon az esetében – valamint Nifát – még mindig nem bízott meg benne –, Sashát, ha tovább próbálkozott volna, akkor sem tudta volna kiugrasztani az ágyból, így egyetlen lehetősége maradt.

De csak őtdöntötte el azonnal. – Erent semmiféleképp.

Lenyomta a kilincset, majd óvatosan benyitott a szobába. Annak ellenére, hogy alig csapott zajt, Levi hadnagy rögtön felült az ágyban. Kócos volt és határozottan félmeztelen, és Mikasa még lélegezni is elfelejtett a pillanatnyi zaklatottságtól.

– Miért nem alszol?

Lenyelte a dühös megjegyzést.

– Eltűntek – jelentette halkan. – Kreusa, Annie, Hitch… és Armin.

Levi szeme megvillant.

Nem mondott semmit, de az, hogy fél perc alatt Mikasa mellett termett, mindenről árulkodott.

** * **

Kreusa és Hitch céltudatosan tartottak egy bizonyos irányba. Annie semmit sem tudott a tervükről, Armin ebben biztos volt. Mindig is jól értett az érzelmei eltitkolásához, kellő óvatosságot tanúsított mindenki felé, ám most mintha feszültnek tűnt. Ujjai néha-néha megrándultak; olyankor a combjához szorította a kezét, és szorosan, egyetlen keskeny vonallá préselte össze az ajkait.

Armin komoran ráncolta össze a homlokát.

– Nem bíznak meg benned? – érdeklődte meg suttogva. Annie éles pillantást vetett rá.

Talán – felelte szűkszavúan.

– De mégis miért? Mert végül beszéltél? – Armin szeme tágra nyílt. – Talán… Lehetséges lenne, hogy mégis elárultad azt, amiért küzdöttetek? Akkor, amikor Mikasával lementünk a kristályodhoz… Amikor kiszedtük belőled, hogy Nifa a nővérem és hozzád hasonlóan képes óriássá változni.

Talán, Armin – sóhajtotta fáradtan a lány. Armin felhúzta a szemöldökét.

– Csak talán? Te sem tudod?

– Csak sejtéseim vannak.

– És azt tudod, hogy miben sántikálnak? – Fejével Kreusa és Hitch felé intett. – Szemlátomást terveznek valamit, talán éppen egy összeesküvést. Lehetséges lenne, hogy ugyanolyan támadásban lesz részünk, mint Karanes körzet lakóinak?

– Rémeket látsz.

Annie nem tulajdonított jelentőséget egyetlen okfejtésének sem. Armin nem értette őt. Mellészegődött, mégsem árult el neki semmit, noha Arminnak nem voltak kétségei afelől, hogy Annie sokkal többet tudott Krista és Hitch terveiről, mint ő. Talán a sejtései sem sejtések voltak, hanem biztos információk.

Annie – nyomta meg a nevét –, én sem bízok meg benned, remélem, tudod. – Ezzel megállította a lányt. Nem látta az arcát, a keze viszont remegett. – Mint azt korábban is említettem – folytatta halkan –, nem felejtettem el, amiket műveltél. Vannak dolgok… tettek… amikre nincs bocsánat.

Annie odafordult felé, rászegezve jeges-kék, fénylő szemét.

Marco? – suttogta mintegy magának.

Armin ökölbe szorította a jobbját.

– Ő is – hagyta helyben a feltételezést. – De azok az ártatlan Felderítők is, akiket a szemem láttára gyilkoltál meg. Luke Siss, Dita Ness… Fogadjunk, még csak a nevüket sem tudtad.

– Azokban a percekben egy cseppet sem foglalkoztatott, hogyan hívják őket – ismerte el. – Azt tettem, amit tennem kellett.

– Akkor is, amikor megölted Sonnyt és Beant? És Marco… Ha már megemlítetted. Igazán szeretném tudni, neki miért kellett meghalnia. Mit tett, amivel kivívta a haragodat? Esetleg rájött az igazi személyiségedre? – Armin nem is Annie-nak mondta elsősorban, félhangosan gondolkodott.

– Az igazi személyiségem? – Annie szája széle halvány, keserű mosolyra kunkorodott. – Ismeri egyáltalán valamelyikőtök is az igazi személyiségem, Armin?

– N-nem. – Armin is suttogott.

Annie szeme megvillant.

– Akkor ne ítélkezz, Armin. Tőled nem ezt várom.

Egymásra néztek az éjszakában, és Arminnak nyelnie kellett egyet. Annie akkor nem bántotta.  Annie sírt, mielőtt a kristályba zárta volna magát, közben mégis… szemrebbenés nélkül végezte ki az ártatlanokat, köztük Marcót is.

– Annie…

– Ők is megálltak – szakította félbe hűvösen. Armin összezavarodott.

– H-hogyan?

– Megálltak. – Annie előremutatott. – Kreusa és Hitch megálltak egy ház előtt.

– Ismerős a ház?

– Nem.

Habozott – gondolta Armin. – Annie habozott, mielőtt válaszolt volna. Valamit eltitkol, de vajon mit? Kihez jöttek? Mit akarnak itt?

– Maradj idekint, Armin – hallotta meg aztán a lány hangját. Annie tekintete jéghidegen csillogott.

– Dehogyis! Én is megyek!

– Maradj idekint, Armin, nem mondom még egyszer.

– De…

– Én megyek be.

– De… Annie… Várj!

A lány elfordult tőle.

– Maradj idekint – suttogta. – Higgy nekem, jobban jársz. – Azzal az arcába rántotta köpenye kámzsáját, majd megindult Kreusa és Hitch után, egyedül hagyva Armint a sötét, kietlen utcán.

** * **

Eren arra ébredt, hogy fázik. Résnyire nyitotta a szemét, és tapogatózva kezdte keresni a hadnagyot maga mellett, de csak a hűlt helyét találta. Hideg volt az ágy, Levi hadnagy nem néhány perccel korábban hagyta magára, hanem még jóval azelőtt, hogy felkelt volna legújabb álmából.

Hova mehetett ilyen későn?

Nem értette, pontosan miért, csalódottságot érzett, amiért a férfi nem maradt vele reggelig.

Igaz, nem szokott sokat aludni – gondolta. – De… hova mehetett?

Miután kibogozta magát a lepedője fogságából, magára húzta a takaróját, így csak az orra hegye látszott ki. Mindene nyirkos volt a verejtéktől, és a füle tövéig pirult, amikor eszébe jutottak az órákkal korábban történtek. Levi hadnagy érintése a meztelen bőrén, a nyilvánvaló, lüktető vágya az ölénél, teste a testén, szája mindenhol, ahol érzékeny… Kellemes borzongás remegtette meg az emlékeket felidézve.

Levi hadnagy nem az a fajta ember volt, aki nyíltan beszélt volna az érzéseiről, szavak helyett máshogyan tárulkozott ki. Eren képes volt rá, hogy a lelke mélyére lásson, hogy lassan kiismerje. Levi hadnagy gyengéd volt, ha gyengéd akart lenni, és finom erővel érintette, ha éppen a határozott oldalát szerette volna kimutatni.

Egyre közelebb férkőzöm hozzá és ő is hozzám – hunyta le a szemét egy pillanatra. – De ez még mindig nem elég. Túl kevés nekem. Többet akarok. Azt akarom, hogy teljesen az enyém legyen.

Nem feledkezett meg az álmairól sem. Nem mászott ki az ágyból, hogy a hadnagy után eredjen – igaz, mindennél jobban vágyott rá, hogy megtegye –, inkább türelmesen várta, hogy visszatérjen. Élete egyik legnagyobb kihívásai közé számított, várni sem szeretett, no meg a türelem sem volt az ínyére.

Először azt hittem, apa az egyetlen, aki titkolózott előttem, aztán kiderült, hogy anya is az óriássá változni tudók közé tartozott – gondolkodott. – Nifa elárulta, hogy apa fecskendezte belém a szérumot, és amikor átváltoztam, nem tudtam uralni az óriásomat. Megettem őt, és általa öntudatra ébredtem. Anyát egy olyasvalaki ette meg, akit ismert, aki szintén a falakon túlról érkezett. Egy ember, aki óriásbőrbe bújt. Selma küldte oda. Anyát Selma ölette meg. Selma férje, Philip megpróbálta megállítani, figyelmeztette anyát… de ő is meghalt. Nem menekülhetett Selma bosszúja elől.

A haragtól ívbe feszült a gerince. A torkában érezte dühét, egész testében reszketett.

– De mik ezek az új emlékek? – suttogta a szoba sötétjének. – Hogyan kapcsolódnak össze a szálak?

Anya ismerte Fritz királyt. – Ezt már nem mondta ki hangosan. – Fritz király segített neki, még jóval Shingashina előtt. Elsimította az ügyet, azt, hogy a Mária fal előtt találtak rá, és utána többször is meglátogatta. Nanaba azt mondta, Fritz király két gyermeke is járvány áldozata lett. Hazugság, amit anya talált ki. Fritz király és a családja valamiért a falakon túli területre utazott. Kimentek a biztonságos ketrecből, éppúgy, mint Armin szülei, de míg Armin szülei elnyerték a képességet, hogy óriássá tudjanak változni, vagy legalábbis Armin édesanyja mindenképpen, úgy Fritz király elvesztette a családját.

Nyelt egyet, ahogy visszaemlékezett Nanaba meséjére: – Két gyermeket vesztettek el, a legidősebbet és a legkisebbet, de ez mélyen megrázta a királyi családot. Sem a királynét, sem a többi gyermeket nem lehetett többé látni. Visszavonultak a nyilvánosságtól, és azóta is így élik a maguk kis életét, elzárkózva a külvilágtól. Fritz király is sokáig nem mutatkozott… Azt hiszem, már akkor elkezdődött az őrülete… Shingashina csak fokozta azt. Akkor valami végleg eltört benne. De senki sem tudja, mi lehetett – mondta a nő.

De Carla azt állította, nem járványban haltak meg.

Széttépte őket egy óriás. – Eren a bal oldalára gördült, felhúzta a lábát. – Minden Alethea hibája, jelentette ki anya. Alethea Fritz, igaz? Fritz király elsőszülött gyermeke… Ő… Selma nővére? Fritz király viszont azt mondta, nem ő hibázott, hanem Selma. Selma meg a többi szörnyeteg. Apa. De Selma anyával volt jóban, nem? Hogyan kapcsolódik apához? Mit tett apa? Szövetkezett volna Selmával? De 844-ben, amikor óriássá változtatta Kreusát, apa ellenezte, hogy én is egy legyek közülük. Apa… meggondolta volna magát? Először barátok voltak, akik hittek egymásban, aztán elkezdte elítélni Selmát a terveiért?

Zsongott a feje a megannyi gondolattól.

Többet kell tudnom – határozta el. – Ki kell derítenem, mi történt a királyi családdal. Hogy miért döntöttek úgy, hogy a falakon túlra mennek, hogyan tépte szét őket egy óriás… Hogyan lehetséges, hogy Fritz király… – Felnyitotta a szemét, és hirtelen csak pislogni tudott. – Fritz király túlélte. Az az óriás széttépte az egész családját… Lehetséges, hogy a szeme láttára történt? Ő túlélte… Azért, mert anya idejében érkezett. Anya… Igen…! Anya megmentette az életét! Fritz király megőrült, mert mindenkijét elvesztette… Az életét pedig anyának köszönheti, aki az utolsó percekben sietett a megmentésére. De honnan tudta, mi történt? Miért mentek ki a falakon túlra?

Selma, ha a falakon túlról származik, hogy lehet Fritz király gyermeke? Fritz király is onnan érkezett volna? Onnan ismernék egymást anyával? De a királyi család többi tagja nem rendelkezett az óriássá változás képességével! Nem rendelkezhettek, nem igaz? Különben nem tépte volna szét őket olyan könnyedén egy óriás… Akkor nem szorultak volna anya segítségére. De Selma hogyan lett az?

Nem értem, egyáltalán nem értem.

Mi folyik itt?

Aludnom kell.

Aludnom kell, hogy emlékezhessek…

** * **

– Eltűntek?! – visszhangozta Anka élesen. A kései órák ellenére még ébren volt, arcán nyoma sem látszott a fáradságnak. Éppen Pixis tábornokkal, Hanjival és Gustavval tanácskoztak, amikor Mikasa és Levi megzavarták őket. – Hogy veszíthettétek el őket?! Pont őket!

Mikasa hangja hideg volt, akár a vajat szelő kés.

– Netalán oda kellett volna láncolnunk őket az ágyukhoz?

– Igen!

– Kétszínű. – Mikasa a szemét forgatta. – Javítson ki valaki, ha esetleg tévednék, de én úgy emlékszem, maga is az egyike volt azoknak, akik azt harsogták, hogy bízzunk meg Kreusa Dokban és a társaiban.

– A Helyőrség ilyenkor is szolgálatban van – jegyezte meg Gustav. – Ők nem láttak semmit?

– Nem – rázta meg a fejét Levi hadnagy. – Sikeresen kikerülték őket.

– Eren Jaeger nem tűnt el, nem igaz? – Pixis tábornok végigsimított a bajszán. – Ez határozottan jó jel.

– De Armin igen! – Mikasa keze ökölbe szorult. – Ha csak a haja szála is meggörbül…! – Elhallgatott, mikor megérezte a vállán Levi hadnagy kezét. Mielőtt a férfi bármit is mondhatott volna, Pixis tábornok szólalt meg ismét, elgondolkodva.

– Hűtsd le magad, lány! – Nem szigorú parancs hangzott el a szájából, Mikasa mégis engedelmeskedett neki. Reszketeg sóhaj szakadt fel belőle, miközben Levi hadnagy megszorította a vállát. – Úgy gondolom – folytatta Pixis –, a kis barátod eltűnése nem is feltétlenül eltűnés. Az elmondottak alapján Nifa Arlertet kellett volna magukkal vinniük, nemde, Hanji parancsnok?

– Ó… Öhm, igen – felelte Hanji zavartan.

Pixis hümmögött.

– Ez esetben valóban nincs mit tenni.

– Hogyan?! – Mikasa és Anka kórusban kiáltottak fel.

– Várnunk kell – vonta meg a vállát a férfi. – Hamarosan úgyis kiderül, miben sántikálnak.

Csak várunk? – kérdezte élesen Mikasa.

– Ó, természetesen nem. – Pixis tábornok felkuncogott, aztán nagyot húzott a flaskájából. – Felkészülünk rá, hogy esetleg hasonló támadásban lesz részesünk, mint Karanes lakóinak. Persze ez a támadás merőben más lesz, mint az ottani.

Mikasa nem titkolta meglepettségét.

– Mégis miért lenne más?

Pixis kipirultan mosolygott rá.

– Mert mi – velük ellentétben – nem adjuk fel Trostot. Soha.

** * **

Kreusa nem engedte, hogy világítsanak a szobában, így Armin semmit sem látott, csak sötétséget. Legalább könnyebb volt a nyomukban besurranni, senki sem vette észre őket. Annie, ha bosszankodott is, amiért nem hallgatott rá és mégis követte, nem mutatta ki, de körmével szinte a csuklójába vájt, annyira erősen szorította.

Egy pisszenést se, igaz? – gondolta Armin. – Ne aggódj, Annie, nincs is bennem kellő bátorság, hogy megszólaljak.

Hogy pontosan hányan gyűltek össze, arról sem volt sejtésük. Armin megpróbálta megkülönböztetni őket a hangjuk alapján, ám egy idő után feladta az összeszámolást. Lehettek olyanok is, akik néma csendben voltak.

– Karanes már a miénk, és ezekben a percekben társaink sorra foglalják el a falakon belüli területet. – Egy ismeretlen, érces férfihang szólt, közvetlenül Kreusa mellől, legalábbis Armin utoljára arrafelé látta a lányt. – Hamarosan nekünk is lépnünk kell.

– De még nem – emelte fel a hangját Kreusa. – Még nem tehetjük.

– Őt minek hoztad ide, Hitch?

– Selma Dok lánya, nem? – Hitch kuncogása vidám volt, Armin szinte látta maga előtt, ahogy szélesen mosolygott. – Úgy döntöttem, inkább őt hozom, mintsem Annie-t. Annie… Ő elárult bennünket, nem igaz? Végül nem bírta tartani a száját, pedig láthattuk hősies küzdelmét. Mindent megtett annak érdekében, hogy elhozza Grisha és Carla Jaeger fiát.

– Csak idő kérdése és Eren csatlakozni fog hozzánk – erősködött Kreusa. – A pince… Azt mondtad, a pince meg fogja változtatni az egész életünket! – Nem Hitchnek mondta mindezt, hanem annak a férfinak, aki az előbb szólt. – Azt mondtad, meg fogjuk kérdőjelezni mindazt, amiben eddig hittünk!

– Úgy is lesz, drágám, csak türelemmel kell várnod.

– Akkor majd te is megérted, Kreusa – suttogta Hitch. – Te is érteni fogod, mit miért kell tennünk. Most még kételkedsz a falakon túli világ erejében, az óriásokéban, de utána rá fogsz döbbenni, hogy ez az egyetlen helyes út. Felesleges tovább küzdeni, felesleges tovább ellenállni.

Kreusa felmordult.

– Ugyanazt szajkózod, amit az anyád is – vetette oda dühösen.

– De te is, kedvesem – vágott vissza Hitch.

– Szakasztott anyád vagy. – A férfi nevetett. – Éppolyan ostoba és naiv, mint ő.

– H-hogyan? – Kreusa levegőért kapkodott. – Az anyám…! Az anyámat senki sem…

Elhallgass!

Armin szeme elkerekedett döbbentében: Kreusa habozás nélkül eleget tett a rideg utasításnak.

Ez a férfi lenne a vezetőjük? De ki ő? – A nyakát nyújtotta, de hiába kezdett hozzászokni a sötétséghez, mindenki – hozzájuk hasonlóan – csuklya mögé rejtőzött. – Nem látom az arcát…

– Nem vezető – lehelte Annie döbbenten, mintha a gondolataiból olvasott volna. Armin csodálkozva fordította felé a fejét. Annyira halkan szólalt meg, amennyire csak tudott, épp csak a szája mozgott, és remélte, hogy nem figyelnek fel rá. A férfi eközben folytatta, egyfajta beszédet tartott. Armin egyre inkább a vezetőt látta benne, de Annie szerint nem az volt.

Annie… Sokkoltan kapaszkodott belé.

– Ő az apám, Armin.