A Titánok – 8. fejezet – Az ígéret betartatik...

Sziasztok!

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy MANGA SPOILER, kéretik komolyan venni! ^^

Jó olvasást kívánok!

** * **

8. fejezet

Az ígéret betartatik…

Levi hadnagy egy szót sem mondott többé a vallomást követően, emberfeletti erővel lendült mozgásba, miután a mélybe vetette magát, és mire az óriás mozdult volna, hatalmasra nyílt szájával és kezével, hogy a markába zárja, a kard pengéje már a húsig ért. Forró vér fröccsent szerteszét, Eren tágra nyílt szemmel nézte. Nem véletlenül tartották az emberiség legerősebb katonájának: a szédületes sebesség, az erő… Eren hallotta a híreszteléseket, amikor pedig elfogták, félig-meddig megtapasztalta, de ahogyan akkor harcolt… az semmi volt ahhoz képest, hogy most hogyan vetette bele magát a csatába.

Lehetetlen, gondolta. Hogy lehet valaki ennyire… erős?

Az egyetlen, aki felvehette volna vele a versenyt, az Mikasa volt. Amikor a Titánok első ízben loptak háromdimenziós manőverfelszerelést, Mikasa részt vett a tesztelésében, sőt elsőként érzett rá, hogyan kell azt igazán használni. Úgy emelkedett a levegőbe és úgy egyensúlyozott, mint aki erre született. Bezzeg Eren! Ő egyből fejre fordult és csak nagy nehézségek közepette találta meg a megfelelő pozíciót! Még Arminnak is hamarabb sikerült – igaz, ő csak kíváncsiságból próbálta ki.

De Mikasa legalább olyan jó, mint a hadnagy, állapította meg Eren. Kész szerencse, hogy Mikasa a fogadott testvérem… Ha ő is Levi hadnagy oldalán állna, a Titánoknak esélyük sem lenne ellenük. Túl jók ahhoz, hogy legyőzzük őket.

– Eren. – Armin hangja rángatta ki az elmélkedésből; alig volt több puszta suttogásnál. Tapintható volt a félelme is, a szemében rettegés fénye ült, ahogy a behemót, szőrös majomszerűséget nézte. – Ez ő, igaz? Akiről mindig is beszéltél, ugye?

– Látom, nem felejtetted el. – Eren magát is meglepte, mennyire rekedten tudott csak megszólalni. A viszontlátás örömét beárnyékolta az aggodalom, ahogy találkozott a tekintete a Bestia aranyszínűjével. – Megígérte, hogy visszajön értem. Hogy megment. Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor végre kiszabadulok ebből az őrületből.

– És kockára teszed az anyád, Krista és Kuklo életét?

– Historia – javította ki finoman. – És ha ő itt van, az azt jelenti, hogy találtak egy megoldást… Valami mást, ami kevésbé kockázatos. Ki tudjuk őket menekíteni! Ki kell tudnunk…! – Még saját maga sem hitte el, amit mondott, hát akkor hogyan várta el Armintól?

– Eren. – Armin hitetlenül nézett rá – igaz, ezen végképp nem kellett volna meglepődnie! –, keze pedig a kardja markolatára simult. Olyan erővel szorította meg, hogy a bütykei is kifehéredtek. – Neked – teljesen – elment – az – eszed. Látszik, hogy valahányszor bajba kerültél, mi rángattunk ki belőle Mikasával. Figyelj, tudom, hogy Ymir megpróbált megszöktetni. Akkor nemet mondtál neki, mert úgy érezted, túl könnyen sikerült volna.

– Az más volt, Armin, akkor teszteltek.

– És miből gondolod, hogy most nem azt csinálják? – ráncolta össze a homlokát. – Azt sem tudjuk, egyáltalán miért jöttünk ide! Semmit sem mondtak nekünk! Mi van, ha ez egy újabb teszt, amin ha elbuksz, az az életed végét is jelentené?

Armin nem értette.

Hogyan is érthetnéd? – Eren makacsul elfordította róla a tekintetét. – Te csak azt tudod, amit elmeséltem, az pedig… túl kevés ahhoz, hogy teljes legyen az igazság. – A teljes igazságot ugyanis még ő sem ismerte, egyik Titán sem. Megértették a küldetésük fontosságát, ugyanakkor mindannyian csak arra vágytak, hogy hazatérjenek. Hogy szabadok legyenek. – Csak most kezditek megérteni, igaz? – Levi hadnagy nem véletlenül válogatta azt a négy felderítőt az osztagába, mind, kivétel nélkül rászolgáltak, hogy az emberiség legerősebb alatt küzdjenek. Petra és Oluo szédületes gyorsassággal és ügyességgel használta a felszerelését, Eren fel sem eszmélt, az óriások közül pedig már kettő füstölögve esett össze. A hatalmas súly megremegtette Utgard romjait.

Eren összébb húzta magán a köpenyét, de még így is fázott. Kellett néhány másodperc – pont annyi, hogy Armin eldöntse, csatlakozik a barátaihoz –, amíg ráeszmélt, hogy nem a hideg hatolt a csontjáig, hanem valami egészen más – egy csipetnyi aggodalom. Újra a fülében csengtek a kétségbeesett sikolyok, melyeket utoljára Shiganshina elestekor hallott. Akkor örökre az emlékezetébe égett a látvány is: az agyonzúzott testek, a szerteszét szóródott emberi maradványok, az alázuhanó vértenger, amiben utcák tucatjai úszott… Ez az emlék is egy újabb rémálom kiváltó okává vált.

A sikolyokból Petra hangja is elérte végre a fülét, egyszerre tűnt riadtnak és dühösnek.

– Én ezt nem értem… Egyszerűen nem értem! Éjjel van! Miért képesek mozogni?! Miért?!

– Édes mindegy, miért! – vicsorogta Oluo. – Végezzünk velük! Az összessel! – A pengéről visszatükröződő holdfény egy pillanatra Eren szemébe vakított. Az óriás, aki szégyenlősen mosolygott, az egészen apró, furcsa szerzet a hatalmas szemével… Vér fröccsent mindenfelé, Petra zihálva kapaszkodott meg a kőfalban. Eren lebámult rá, kellő közönnyel és hidegvérrel, és ahogy összefonódott a tekintetük, Petra csalódottan vonta ki a kardját.

Ne érdekeljen! Ne foglalkozz vele! – Sosem fordult még elő vele, hogy ennyire erőlködnie kellett. Biztos volt benne, hogy a helyes döntést hozta, közben mégis szörnyen érezte magát, pedig most tényleg csak annyit csinált, hogy állta a lány tekintetét. – Akkor követtem el a hibát, amikor az elején hagytam, hogy barátságos legyen velem. Ha akkor elutasítom… – Persze ő is tudta, hogy lehetetlen vállalkozás lett volna; Petra túl kedves volt ahhoz, hogy durván elküldje a fenébe.

A gondolataiból Gunther hangja szakította ki, vagyis csupán szófoszlányok, de elegendőek ahhoz, hogy kővé dermedjen tőlük:

– Ki ez a lány? Ezek a mozdulatok… Esküszöm, mintha csak… – A férfi Petra mellé kapaszkodott, és Erennek nem kellett odafordulnia, hogy tudja, Mikasát nézték. A lány egyszerre végzett két óriással, ráadásul olyan könnyedén, mintha erre született volna.  Ahogy a füstölgő tetemeken ért földet, a válla fölött pillantott hátra, arca pedig olvashatatlannak tűnt azok számára, akik nem vagy kicsit ismerték.

Gunther bármit is szeretett volna mondani, azt örökre magába fojtotta. Eren szeme kitágult, és egy pillanatra páni félelem árasztotta el, ahogy a hatalmas alak felmagasodott a Rózsa fal tetején, a súlyos kődarabok pedig gigantikus távolságokat szeltek át.

– PETRA, GUNTHER! – Oluo üvöltése harsant fel, s azzal egyetemben Petra azonnal ellökte magát a toronytól. Arcát rémület és megértés vegyessége torzította el, és mintha a testét is megbénította volna. – VIGYÁZZATOK! TÉRJETEK KI AZ ÚTJÁBÓL!

A torony megrázkódott, ahogy a kődarabok eltalálták, Erennek pedig a peremébe kellett megkapaszkodnia, ha nem akart arccal előre kizuhanni. A porfelhőben két test alakja vált jól kivehetővé és a véré, a félelem bénító ereje arculcsapásként érte: az egyik Petra volt, a másik pedig Gunther. Vagy eszméletlenek, vagy halottak. A lehetőségek gyorsan pörögtek Eren elméjében.

Meghaltak? Eltalálta őket? Vagy az erejétől repültek a levegőbe? – Megint újabb lehetőségek és gondolatok, egyik szörnyűbb a másik után. Eren megdermedt, ahogy erre a következtetésre jutott. – Szörnyűbb? Nem… örülnöm kéne? – Azt kellett volna tennie, de ahogy a két felderítő zuhanó testét figyelte, valamiért nem tudott örömöt érezni. Az egyetlen érzés, ami fellobbant benne, az ijedtség volt. – És pont most, pont akkor, amikor leginkább kétségbeesett vagyok – gondolta –, akkor jutnak eszembe a legnagyobb őrültségek. Akkor kell… olyasmikre visszaemlékeznem, amiket legszívesebben elfelejtenék. – Petra testét Mina Carolina és Armin közös erővel kapták el, alighanem az utolsó pillanatban, mert az egyik óriás már nyújtózott a lány felé, hogy a szájába rántsa. Gunther nekicsapódott a falnak, a szeme tágra nyílt, de inkább tűnt zavarodottnak, mintsem halottnak.

A megkönnyebbült sóhaj hirtelen és ösztönösen szakadt fel Erenből.

– Jó… – mormolta. – Élnek.

Petráék is, Mináék is.

Egyszerűbb lett volna úgy elmenekülni, hogy senkinek nem esik baja – egyszerűbb és a könnyebb választás, Eren azonban soha sem azért élt, hogy a könnyebb utat válassza. Valahányszor meghozott egy döntést, utólag mindig megbánta. A Titánokat, a légből kapott ígéreteket… A múltját, azt különösen.

A lány az álmából elevenebb volt, mint valaha, a hangja most is a fülében csengett. Rászorította a tenyerét a fejére, de nem tudta tompítani a hangot – egyre inkább, egyre élesebben hallotta. A sok rossz döntés, amit meghozott, a sok megbánás, nem akart egy újabbat elkövetni. Sokkal nagyobb terhet cipelt a vállán, mint évekkel korábban. Az emlékek fojtogatóak voltak, néha sokat látott, néha csak villanásokat.

Eren, gyere velem.

A lány, ahogy kitárja a karját, az apját, amint kézen fogja, megtörtént és meg nem történt dolgokat.

A név az emlékezetébe égett: Frieda.

– Hol van Levi hadnagy? – suttogta hirtelen. – Ugye nem… – A nyaka is beleroppant, ahogy megpördült, hogy a fal irányába nézhessen; az odáig vezető úton füstölgő tetemek feküdtek, s az alak, aki váratlanul bukkant elő a füstfelhőből, annyira apró foltnak látszott a hatalmas bestia mellett, hogy Eren nagyot nyelt. – Csak nem gondolja, hogy… – Elkerekedett a szeme. – Lehet, hogy ő az emberiség legerősebb katonája, de… Semmi esélye! Az égvilágon semmi!

Mikasa könnyedén és karcolástól mentesen ért földet mögötte, sötét árnyékként pördült át Eren fölött. Szürke szemében hideg fénnyel bámulta Erent, cseppet sem vádlón, Eren azonban nem tudott mást látni. Mikasa, ha hangosan nem is helytelenítette a viselkedését, nem is adta rá az áldását, s ezt éreztette is vele. Csak nézett rá, és nem mondott egy szót sem. Eren csakhamar elvesztette a türelmét, a közömbössége jobban dühítette, mintha a torkának esett volna.

– Most mégis mit vártok tőlem?!

– Semmit – felelte végül Mikasa hosszas gondolkodás után. – Azon kívül, hogy maradj életben. Az nekem éppen elegendő. – Ujjaival finoman megérintette a nyakába csavart sálat, és amikor ismét Erenre emelte a tekintetét, a fiú észrevette a szempilláját megülő könnycseppeket. Alig látszódtak ugyan, csak a szemfülesek szúrhatták ki, de ott voltak.

Eren az ajkába harapott, mielőtt válaszolt volna. A bűntudat elsöprő hulláma alatt megroggyant a válla, a mázsás teher pedig mintha legördült volna róla. A Rózsa fal irányába sandított, lassan, óvatosan és elszoruló torokkal, és maga sem tudta, mit fog látni. A legrosszabbra számított, és nem tudta eldönteni, hogy amit kapott, azt minek tudhatja be. A füstölgő tetemek, egy aprónak látszó folt villámként történő pörgése… A Bestia Óriás ismerősen, komótosan mozgott, hatalmasan lendülő karja korábban törmelékek hadát zúdította Utgard romjaira, kis híján Petráék halálát okozva, most viszont több sebből vérzett. Levi hadnagy szédületesen tempójával nyilvánvalóan nem tudta felvenni a versenyt – nemhogy a támadásra, még a védekezésre sem maradt ideje.

Lehetséges, hogy…

A puszta gondolata annak, hogy a Bestia Óriást legyőzhetik, annyira megrémisztette, hogy bennakadt a levegője. A romok még mindig hemzsegtek az óriásoktól, pedig a felderítők – köztük Mikasáék – nem kímélték őket.

– Nem tudom, mit tervez. Sosem tudtam.

Mikasa aprót biccentett a fejével; elfogadta a válaszát, és többé szóra sem méltatta.

Maradj életben, Eren! – Csupán ennyit kért tőle, ráadásul ezt is csak a tekintetével üzente. Eren kiáltani sem tudott utána, annyira hirtelen pördült meg, hogy a mélybe vesse magát; a penge a húsba hatolt, az óriás addig hadonászó kezének lendülete félúton megakadt. Eld és Oluo Eren mögé, a hideg kőre fektették Petra és Gunther alélt testét; mindkettőjük arcát vér borította, de máskülönben egészségesnek látszottak. Eren elfojtott egy megkönnyebbült sóhajt, és keményen állta Oluo gyűlölködő pillantását.

– Ha valami baja lesz – vicsorogta, fejével Petra felé intve –, azt nem éled túl.

Eren megrántotta a vállát, de miután mindkét felderítő hátat fordított, letérdelt Petra mellé. Fejét az ölébe húzta, vörösesszőke fürtjeit pedig remegő kézzel, bizonytalanul simította ki a homlokából. Petra arca hamuszürke volt és véres, szemhéja viszont mintha finoman megrebbent volna, ahogy óvatosan megvizsgálta a testét. Kellett néhány perc, amíg magához tért, s azt halk nyögéssel tette. A pillanatnyi zavartságot azonnal jeges félelem váltotta fel, Eren tisztán látta a szemében. Levegőért kapkodott, és rögtön fel akart ülni, Eren azonban finom erővel nyomta vissza.

– Ne – mondta. – Szépen kiütöttek, jobb, ha nem teszel hirtelen mozdulatokat. – Petra nem szólalt meg, ám félig megemelkedett, és mivel Eren még mindig fölé hajolt, túl közel kerültek egymáshoz. Eren érezte az arcán a lány kapkodó lélegzetét, ahogyan a remegését is. Elöntötte a sajnálat. – Az is lehet, hogy komolyan megsérültél – tette hozzá csendesen, hátha ezzel visszatartja, de éppen az ellenkezőjét érte el. Petra arcvonásai megkeményedtek a haragtól; csalódottság és düh keveréke csillant egyszerre a szemében, a teste pedig megfeszült. A mozdulat fájdalmas szisszenést váltott ki belőle, ám nem törődött vele.

– Te…

– Én.

– Roh… hadék… – vicsorogta, hangja köhögésbe fúlt. – Egy utolsó rohadék vagy, Eren. Tehát mindvégig ez volt a terved… honnan tudtad… hogy ide fogunk jönni?

– Ne vádaskodj, Petra! Nem volt semmilyen tervem – rázta meg a fejét. – Inkább nektek lehetett valamiféle, hogy erre jöttünk. Miért küldött ide minket Erwin parancsnok? Mi volt a célja ezzel az úttal? Biztos vagyok benne, hogy nem bízott meg bennem teljesen ő sem, amikor utunkra bocsátott minket.

– Te… nem vagy normális… Nem volt semmilyen terv! Nekünk sem! Én… nem tudom, mit keresünk itt… csak azt tudom, hogy zokszó nélkül végignézted volna a halálunkat… úgyhogy eressz el, különben… – Sebes kezével hirtelen megtalálta a kardját, és mielőtt Eren mozdulhatott volna, hogy védekezzen, a hideg penge már a torkának simult. Petra hátralökte őt, bármennyire is nehezére esett, és határozottabban markolta meg fegyverét. Eren elvesztette az egyensúlyát és a tenyerével tudott csak megtámaszkodni; a kard éle így is apró sebet ejtett a nyakánál.

– Hűha! – csodálkozott. – Ez… felelőtlen volt, de eszméletlenül jó – ismerte el. – Döbbenetesen jó reflexeid vannak.

Petra zihálva nézett vele farkasszemet.

– U-ugye? N-nem is vagyok olyan rossz, mi?

– Eszméletlen vagy! – biztosította Eren még mindig döbbenten. – De azért jobb lenne, ha finomabban bánnál velem. Erről az egészről tényleg semmit sem tudok. A Titánok… – Petra durvábban nyomta neki a kardot. – Hé, hé, hé! Mondom, hogy semmit sem tudok! A Titánok… Petra, lehetne, hogy előbb végighallgatnál, aztán nyakazol le?! – fakadt ki, amikor a lány változtatott a szorításán, s a penge éle végigkarcolta Eren bőrét. – A Titánok nem mondtak le rólam, mindössze erről van szó! És egy nagyon régi ígéretről… Az ígéret szép szó, ezt te is tudod, nem?

– Ígéret? – Petra összehúzta a szemöldökét, élesen és fenyegetően kérdezett. – Milyen ígéret?

– Nem könnyíted meg a dolgomat, mi?

– Én a helyedben minden egyes válaszomat megfontolnám, Eren – figyelmeztette dühösen. – Per pillanat közel állok hozzá, hogy lenyakazzalak, ahogyan te fogalmaztál, és az mindkettőnk számára kellemetlen élmény lenne.

– Persze, hiszen kedvelsz engem.

– H-hogy micsoda?!

Petra hangjából sütött a mélységes felháborodás.

– Nem úgy – forgatta meg a szemét Eren. – Nem úgy gondoltam.

– Ó, igen? Avass be, Eren, akkor mégis hogyan gondoltad?!

Eren félrebillentette a fejét.

– Kedvelsz engem, mint egy barátot, nem?

– Én…

– Én kedvellek – rántotta meg a vállát –, úgyhogy remélem, ez az érzés kölcsönös. – A Katonai Rendőrség tagjait megvetette, a Felderítő Egységét viszont egyenesen gyűlölte. Nem magukat az embereket, hanem azt, amit képviseltek. A Szabadság Szárnyai, nevetségesnek tartotta. Ők nem küzdhettek a szabadság után, hiszen semmit sem tudtak róla. Gunther és Eld nem sok vizet zavartak, Oluo idegesítő volt, de legalább szórakoztató, valahányszor elharapta a nyelvét vagy szánalmas kísérletet tett rá, hogy Levi hadnagyot utánozza, Petra pedig… Petra valahogy kedves maradt Eren szívének.

– A barátok nem nézik végig szó nélkül a másik halálát.

– Én sem néztem végig szó nélkül! – tiltakozott. – Én csak…

– Milyen ígéret, Eren? – ismételte meg a kérdését Petra. A hangja még mindig jegesen csengett, a tekintete pedig szikrákat szórt. Volt egy kedves énje, az, amelyik barátságot próbált építeni Erennel, és volt ez a másik, az elkötelezett felderítő, Levi hadnagy egyik leglojálisabb beosztottja. Soha semmilyen körülmények között nem árulta volna a hadnagyot, sem a Felderítő Egységet. Eren valamiért mindkettőt kedvelte. – Köze van ahhoz a… bestiához?

– Bestia Óriás – pontosított Eren egy fáradt sóhaj kíséretében. Petra nem tehetett róla, hogy nem ismerte a részleteket, hiszen nem is volt kitől ismernie, de az érthetetlensége fárasztónak bizonyult. – Igen, ő tette az ígéretet, évekkel ezelőtt.

Petra összeszűkítette a szemét.

– Milyen ígéretet? – vakkantotta ingerülten. – Hol, mikor és miért? Válaszolj, Eren! Válaszokat akarok, nem köntörfalazást! Rabolod az időmet! Azonnal a hadnagy után kell mennem! – Ez utóbbi kétségbeesett vágy volt, semmi több. Mindketten tudták, hogy nem mehetett Levi hadnagy után. Ha leveti magát, azonnal az óriásoké lesz. Levi hadnagy is csak azért tudott eljutni a falhoz, mert a legmagasabb óriásokat használta úgymond kapaszkodóként, és még így is rizikós volt. Ha Eren a helyében lett volna, biztosan nem vállalja be ezt a sokadik ránézésre is lehetetlennek tűnő küldetést.

– Gyors választ akarsz? Legyen hát! A Bestia Óriás ugyanolyan, mint én. Nem bukkanhattok csak úgy olyan óriásra, amilyenek mi vagyunk… intelligensek… – Szája sarkát halvány mosoly ülte meg, mire Petra szeme tágra nyílt felháborodásában. – Megleptelek? Lepjelek meg még jobban? – kérdezte előredőlve. Mivel Petra nem tette félre a kardját, annak éle ismét végigkarcolta a nyakát. Fájt, ahogy a bőrébe nyomódott – a lány még mindig határozottan fogta –, a nadrágjára pedig egyre több vércsepp csöppent, de nem foglalkozott vele. Ennyi nem árthatott neki. Több kellett ahhoz, ha le akarták győzni, csak ezt még Petra nem tudta. Nem ismerte a képességeit, ahogyan az erejét is alábecsülte. – Kilencen vagyunk – suttogta. – Mind-mind más erővel, más képességekkel. A szülőföldünk… Az én esetemben Shiganshina – ismerte el –, a többi Titán… a többi olyan óriás, mint én… Nekik ez egészen mást jelent, Petra. Vannak, akik ott maradtak, vannak, akik utánam jöttek. Ne, ne szólj közbe! – mondta gyorsan, amikor észrevette, hogy a lány félbe akarja szakítani. – Évekkel ezelőtt rám találtak… Évekkel ezelőtt azzá lettem, aki most vagyok, és a Bestia Óriás… a Bestia Óriás akkor ígéretet tett, hogy visszajön értem. Hogy megment. Ezért van most itt. Gondolom, a társaim értesítették róla, hogy elfogtatok, ő pedig gondoskodni akart róla, hogy nem merül feledésbe az ígéretünk…

– Ennyi? – kérdezte Petra meglepetten. – Ennyi a nagy ígéret? Hogy visszajön és megment? Egyáltalán mitől kellene megmentenie, Eren? Tőlünk? Vagy a Katonai Rendőrségtől?

Eren felnevetett.

– Azt hiszitek, csak belőletek áll a világ?

– Nem… – mormogta Petra. – Többé már nem…

Gunther időközben ébredezni kezdett; először a keze moccant meg, utána lassan a szemét is felnyitotta. Petra egészen addig nem szólalt meg, amíg fel nem ült és meg nem bizonyosodtak róla, hogy csak az ütés erejétől vesztette el az eszméletét, más baja nem esett. Akkor nemcsak a csendet törte meg, hanem a kardját is félrevonta.

Eren felállt és lebámult a mélybe.

– Nem fogynak – állapította meg. – Hiába ölitek meg őket, újabbak jönnek.

– Áttört volna a fal? – nyöszörögte Gunther a fejét fogva. – Ellovagoltunk mellette, sérthetetlennek tűnt! Egészen mostanáig… ráadásul éjszaka van…

– Erről is a Bestia Óriás tehet, igaz? – kérdezte Petra. – Valahogy… rá tudja bírni a mozgásra az óriásokat. Valahogy… be tudta őket ide juttatni, igaz?

– Valami olyasmi – rántotta meg a vállát Eren. – Fogjuk rá, így történt.

– Mindezt azért, hogy betartsa az ígéretét?

– Ő nem ismer titeket – emlékeztette őket kimérten. – Csak azt tudja, hogy megkaparintottatok és rákényszerítettetek a szövetségre.

– Saját akaratodból döntöttél úgy, hogy csatlakozz hozzánk, Eren! – csattant fel Petra. – Senki sem kényszerített!

– Hát azt azért nem mondanám… de ne vesszünk össze rajta, jó? Az most fontosabb, hogy igen, a Bestia Óriás kész rá, hogy feláldozzon benneteket. Gyanítom, úgy tervezte, hogy miután mindannyian meghaltak, visszahívja az óriásokat, én pedig szabadon csatlakozhatok hozzájuk. Vagy ha nem így, akkor úgy képzelte, hogy amíg harcoltok, átváltozom és eljutok hozzájuk, igaz, ez rizikósabb.

Jeges borzongás szaladt végig a gerince mentén, ahogy a megannyi óriást figyelte. Egyes példányok okosabbak voltak és rájöttek, hogyha egymásba kapaszkodnak, meg tudják mászni a tornyot. Egymást tolták feljebb, Utgard kastélyából pedig nem véletlen maradtak csak romok, a kiálló köveket könnyedén tudták kapaszkodónak használni, s az egyik kisebb szörnyeteg már egészen közel járt ahhoz, hogy elérje a tetejét.

– Ember vagyok – folytatta –, és ezt ők is érzik.

– Úgy érted – lepődött meg Gunther –, hogy rád fognak támadni?

– Pontosan úgy – felelte Eren szárazon.

– Akkor nem ártana mondjuk, ha segítenél! – kiabálta Mina Carolina. – Eren, mi már nem bírjuk! Sejtelmed sincs róla, hány szörnyeteggel végeztünk már!

– Jól jönne egy kis segítség – erősítette meg Armin is. Eld és Mikasa el voltak foglalva a maguk óriásával, így ők azért nem mondtak semmit, Oluo pedig előbb harapta volna le a nyelvét, mintsem hogy Eren segítségéért kuncsorogjon.

– Értsem úgy – ragadta magához a szót ismét Petra –, hogy nem akarod a vesztünket?

– Csak szabad akarok lenni – mormolta fáradtan, és ezzel még csak nem is hazudott. A Felderítő Egység mindeddig nem okozott neki bosszúságot. Most álltak először a szabadságának útjába, és egyedül ezért gyűlölte őket. Egyedül ezért kellett megfontolnia, hogyan cselekedjen. Mit áldozzon fel azért, hogy végre-valahára megkaparintsa, amire olyannyira vágyott?

Az emberségemet is?

Ez a gondolat megrémisztette. Ember akart maradni – minden körülmények között.

– És úgy gondolod – kérdezte Petra –, hogy ezt a szabadságot a Felderítő Egység nem tudja neked megadni?

– Csak saját magam szerezhetem meg.

– Értem. – A lány hallgatott. Felállt, és ő is a felfelé haladó óriásokat kezdte nézni. Kicsit még bizonytalannak tűntek a mozdulatai, ezért Eren a fél szemét biztonságból rajta tartotta. – Mi harcolni fogunk, Eren, mégpedig ugyanazért, amiért te is: a szabadságért. Az emberiségért. Magunkért.

– Nem gondolom, hogy…

– Eren, mi ugyanolyanok vagyunk.

Eren szeme elkerekedett.

– Hogyan?

– Ugyanolyanok vagyunk – ismételte Petra. – Te meg én. Mindannyian. Ahogyan te is küzdesz, úgy mi is. Ugyanarra az égboltra nézünk fel, ugyanazon a földön járunk nap mint nap. Ugyanazt a levegőt szívjuk, ugyanazt akarjuk. Ugyanolyanok vagyunk, és én hiszem, hogy egyszer meg fog változni a gondolkodásmódod. – Megváltozott a tekintete, a harag és a csalódottság mintha távozott volna. A hangja is szelídebb lett, ahogy folytatta: – Nem ismerem a múltadat, ez igaz – mondta –, sőt lehet, jobb is, hogy nem ismerem, de azt tudom, hogyan lehetsz a legszabadabb ember, Eren: csak úgy, ha nem adod fel az álmaidat. Ahogyan készen vagy akár meghalni a szabadságért, ami után olyannyira vágyakozol, úgy én is hajlandó vagyok. Ezért is csatlakoztam annak idején a Felderítő Egységhez. – A kardjára simította a kezét, és felkapaszkodott a torony peremére. Egy pillanatra megingott, és Eren szíve kihagyott egy dobbanást a gondolattól, hogy a mélybe zuhanva óriások eledele lesz, Petra azonban nem rémült meg. – Bekerültem a legjobb tízbe, mégsem vágytam a Katonai Rendőrség után. Pont azért, mert hozzád hasonlóan hiszek valamiben, és azért a valamiért akár arra is hajlandó vagyok, hogy meghaljak. Ez egy olyan valami, amiért megéri kockáztatni, nem gondolod?

Eren nyelt egyet.

– Gyönyörű beszéd volt – dicsérte meg kásás hangon. – Mit vársz tőlem? Mit tegyek? Egy nap lehet, hogy megváltozik a gondolkodásmódom, de az nem a mai nap lesz.

– A mai nap lehetne egy kezdet – ajánlotta Petra. – Azt mondtad, nem kívánod a halálunkat. Szabad akarsz lenni, semmi több.

– Csak nem alkut ajánlasz? Levi hadnagy nélkül? – rántotta fel a szemöldökét. – Megteheted egyáltalán?

– Én talán nem, de esetleg Eld igen.

– Eld most elfoglaltnak tűnik.

Petra Guntherre nézett.

– Szerintem felhatalmazna rá – bólintott a férfi.

– Ha nem, akkor felhatalmazom én magamat – vonta meg a vállát.

Eren összeszűkült szemmel hallgatta a kis közjátékot.

– Mégis milyen alkuról lenne szó? – kérdezte gyanakvóan.

Petra mély levegőt vett, mielőtt belekezdett volna.

– Elengedünk – mondta halkan. – Nem fogunk visszatartani, ha menni akarsz. Menekülj, csatlakozz a társaidhoz, a többi Titánhoz! Legyél újra az, aki voltál: egy alvilági bűnöző. Ez nem jelenti azt, hogy mindig az maradsz. Egykor Levi hadnagy is olyan volt, mint te, aztán Erwin parancsnok esélyt adott neki a változásra. Megváltozott és bizonyított, és most nézd meg, mi lett belőle: az emberiség legerősebb katonája! Hiszem, hogy te is képes vagy rá.

Eren homlokára ráncba szaladt a hitetlenkedéstől.

– Elengednétek? Csak úgy?

– Az életünkért cserébe.

– Segíts nekünk, Eren – mondta Gunther is. – Oluo sosem kérné, Eld meg… ő csak rábólintana. Levi hadnagy pedig… Levi hadnagy inkább rád mordulna, hogy tedd meg. Mi viszont kérjük, helyettük is, az ő nevükben is. Segíts nekünk legyőzni ezeket az óriásokat… utána pedig elmehetsz, ha el akarsz menni, nem tartunk vissza. A te döntésed, hogy kívánod meglelni a szabadságot.

– Tehát arra kértek… hogy én is harcoljak?

– Harcolj úgy, ahogyan harcolni szeretnél, de lényegében igen – biccentett Petra –, ezt szeretnénk. Hajlandó vagy… megtenni értünk? Utána csatlakozhatsz a Bestiához… Valamiért úgy érzem, fontos számodra a benne lakó ember.

Eren ajkán mosoly suhant át.

– Igen – felelte lágyan. – Nagyon is fontos.

– Ebből a mosolyból már majdnem barátnőre tippeltem – vigyorodott el Gunther –, de hát akkor a kicsikéddel mi lenne.

– Nem barátnő – mondta Petra halkan. – Családtag, igaz?

Eren csupán bólintással felelt, többre nem futotta. Rég volt már, hogy Zeke-re vagy a Bestia Óriásra gondolt. Néha könnyebb volt úgy élni, hogy figyelmen kívül hagyta a múltját vagy a kötelességét. Szabadabbnak érezte magát, és el tudott képzelni egy olyan életet is, amilyen soha sem valósulhatott meg. Az egész élete, amit nappal folytatott… A kapcsolata Minával… Minden egy idill volt. Egy álomvilág.

Pedig Zeke él és virul, ő nem felejtett el – gondolta keserűen. – Ő még mindig emlékszik rá, hogy mit ígért, nem úgy, mint én. – Felemelte a fejét, és Petrára nézett, aki büszkén és rettenthetetlenül várta, hogy az óriások elérjék.

– Jól van – mondta. – Csináljuk.

– Úgy érted, hogy… – döbbent meg Gunther.

Eren bólintott.

– Úgy. Csináljuk.

Ha ez az egyetlen módja… – Közvetlenül a Rózsa falnál Levi hadnagy összecsapott a Bestia és a Nőstény Óriással. A Bestia Óriás testét felnyitották, és a nyakszirtjéből egy félmeztelen alak tűnt ki. A Nőstény Óriás anyákat megszégyenítő vehemenciával védelmezte elesettnek tűnő társát. – Zeke, Annie, tartsatok ki! Mindjárt megfékezem ezt az őrületet! Mindjárt… Mindjárt…

Petra és Gunther összenéztek.

– GYERÜNK! – kiáltotta a lány. – ISMERJÉTEK MEG AZ EMBERISÉG HARAGJÁT! – És ahogy előrevetette magát, Gunther és Eren néhány pillanattal később már a nyomában volt. Penge villant, penge ért húst, óriások hörgése és döngő léptének zaja hallatszódott, Eren életében először ölt úgy óriást, hogy nem a saját óriása testében pihent. Az érzés mámorító volt: a lény füstölögve dőlt el, ráadásul úgy, mint aki kettétörte saját magát, pedig Eren a nyakszirtjét vájta ki.

– GYERÜNK! – kurjantotta Gunther. – ADJUNK NEKIK!

Mikasa szeme rémülettel telt meg, amikor felfedezte a harcolók között Erent. A nevét kiáltotta, a fiú azonban nem foglalkozott vele. Ölj, ölj, ölj, kiabálta a fülébe ugyanaz az ártatlan kishang, aki korábban annyi mindenre biztatta, ő pedig nem habozott neki eleget tenni. Minden egyes vágással elevenebbnek érezte magát; diadalmámorban úszott, és még Oluo megjegyzéseit is anélkül tudta figyelmen kívül hagyni, hogy egy kicsit is bosszankodott volna rajtuk. Ölj, ölj, ölj!

Megölöm! Az összeset megölöm! Egyet sem hagyok élve!

Amikor az utolsó óriás teteme is elfüstölgött, megkapaszkodott a torony falában, majd megtörölte izzadtságtól gyöngyöző tarkóját. Mindannyian kifulladtak és mindannyian úgy ziháltak, mintha maratont futottak volna. Eren minden egyes porcikájában érezte a nyilalló fájdalmat; elfáradtak a karjai, amikkel mindannyiszor lesújtott, és nem maradt több pengéje. Az üzemanyagát legalább nem használta el annyira, mint a többiek – Mikasa, Eld és Oluo komoly probléma elé nézett volna, ha még maradtak volna óriások.

– El sem hiszem, hogy ezt megúsztuk… – döbbent meg Oluo. Ellenőrizte a tartályát, a szemébe pedig könny szökött az örömtől. – Alig maradt már… Hála az égnek! Sikerült! Megcsináltuk! Ezt nektek, rohadékok! – rázta meg az öklét. – Megmutattuk az emberiség erejét!

– Ne kiabáld el… – mormolta Eld. – Még ne.

– Ne legyél ennyire ünneprontó!

– Eldnek igaza van. – Petra összeráncolta a homlokát. – Furcsa érzésem van.

Fülsértően magas hang harsant fel a távolból, Eren azonban ezer közül is felismerte volna. A Nőstény Óriás, aki milliónyi sebből vérzett, és akinek a szeme helyén két véres lyuk tátongott, szélesre tárta a száját; az elviselhetetlen hang az ő torkából tört fel. Levi hadnagy, aki éppen lecsapni készült a nyakszirtjére, mintha megállt volna a levegőben. Persze ez lehetetlen volt, de abban az egy pillanatban akár meg is történhetett volna. Eren úgy érezte, megállt körülöttük maga az idő. A hang, a kétségbeesett, éles hang… a Nőstény Óriás sikolya volt. Egy hívó hang, a legrosszabb ómen a világon.

– Mi a pokol volt ez? – kérdezte Oluo. – Az a dög…

– A kurva életbe! – káromkodta el magát Eren vele egyszerre. – A kurva életbe!

A Nőstény Óriás sikolya volt. Egy hívó hang.

A következő másodpercben pedig súlyos lábak dübörgése következtében megremegett a föld, az óriások hordája pedig elárasztotta Utgard romjait – ez alkalommal azonban egyértelműen a kastélyban tartózkodók végét jelentették.

– Nem… – Petra volt az első, aki a rémülettől csupán nyöszörgő hangon tudott megszólalni. Senki sem tudta elhinni, amit látott, de a kegyetlen igazság lassan mindenkiben tudatosult. Egyesével kaptak a tartályok után, egyesével döbbentek rá, hogy alig maradt valamijük. – Az üzemanyag…

– A KURVA ÉLETBE! – ordította Oluo. – MIÉRT?!

Az óriások megindultak a romok felé – embertelennek tűnő ugrásokat produkálva, szokatlanul gyors tempót diktálva. Eren lehunyta a szemét, hogy elfelejtse a rémálomba beillő jelenetet. Minden… annyira más volt a másik oldalról. Minden… embertelen volt és kilátástalan.

És mindezt egy ígéretért, gondolta, ez a legrosszabb benne.

– Eren!

– Eren!

– Istenem, Eren!

A nevét kiabálták, és Eren pontosan tudta, hogy miért. Amikor elengedte magát és hagyta, hogy a mélybe zuhanjon, a fülében csengett Mina és Armin kétségbeesett kiáltása; amikor az egyik óriás félúton a markába zárta, Mikasa hisztérikus sikoltását is tisztán hallotta. Olyan volt, mintha továbbra is zuhant volna, és kellett néhány tizedmásodperc, amíg ráeszmélt, hogy azért, mert a szörnyeteg megpróbált felmászni a torony falán, amikor észrevette Eren zuhanó testét. Ugrott és ugrás közben kapta el. Együtt zuhantak, s Eren szemét könnyek csípték, ahogy lassan a szájához emelte a kezét.

– ROHADÉKOK – üvöltötte torkaszakadtából –, DÖGÖLJETEK MEG!

Az aranysárga fény felvillant, a robbanásból pedig Eren tizenöt méteres óriása zúdult a kastélyromok tövében hemzsegő szörnyekre, kitépve magát a másik szörnyeteg szorításából, milliónyi darabra szaggatva azt.

Ezek után minden pont úgy alakult, ahogy azt megjósolta: az óriások azonnal rávetették magukat, hogy széttéphessék, ő pedig újult erővel vetette be magát a csatába. Nem sandított többé a Rózsa fal irányába, hogy lássa Levi hadnagyot, mégis minden egyes csapásakor eszébe jutott a férfi.

Bírd ki még egy darabig, gondolta, mindjárt eljutok hozzád.

Borotvaéles fogát az óriás nyakába mélyesztette, feltépve a kemény bőrt, és ugrott, rúgott, tépett, karmolt, harapott. Minden egyes mozdulatával a nyakszirtjüket célozta, és akkor sem riadt vissza, amikor többen is lefogták, hogy a testéből lakmározzanak. Csak még elszántabbnak érezte magát, csak még inkább elevenebb lett.

Ölj, ölj, ölj!

Az összeset megölöm! Egyet sem hagyok életben!

Dögöljetek meg!

Dögöljetek meg, rohadékok!

Kiáltás hallatszott, éppen akkor, amikor harmadik alkalommal próbálta kitépni magát az óriások szorításából, és ahogy felemelte a fejét, nem akart hinni a szemének. Nem egy, nem is két alak szelte át a levegőt a háromdimenziós manőverfelszerelés használatával. Többen voltak, sokkal többen. Egy egész osztagnál is többen, és mindannyian kivont karddal, csuklyával a fejükön csaptak le az újabb meg újabb óriásokra. A levegőből és a földről is támadtak, utóbbiak a lovukból ugrottak fel a magasba, amikor közelebb kerültek a célpontjukhoz. Ketten, akik lóháton érkeztek, még arra is vetemedtek, hogy játékos szlalomozásba kezdtek az óriások között.

Ezek idióták – állapította meg Eren azonnal. – Azt hiszik, hogy ez játék? – És abban a percben, ahogy erre gondolt, az egyikük elakadt, amikor egy magasabb, rendellenesen viselkedő óriásba futott bele. Ahogy megrántotta a kantárját és a lova két lábra emelkedett, a csuklyája hátrabukott, Eren pedig döbbenten kiáltott fel. A lovon egy nagyon ismerős, barna hajú lány ült. A lány, aki mindig burgonyát lopott. A lány, akiről azt hitte, odaveszett, mikor Shiganshina elesett. Odaveszhetett, hiszen azóta nem látta. Sem őt, sem a többieket. Senkit sem, bármennyire is voltak jóban.

SASHA?!

És többé már nem lepődött meg. Pontosan tudta, ki a másik idióta, és amikor megpillantotta a kopasz fejét, már majdnem sírva nevetett.

Connie!

A fiú a levegőben az ismerős lópofával… Jean!

A magas, szeplős srác a nyomában… Marco!

A lány a szeplőivel, aki a levegőben változott át egy alacsony, ocsmány óriássá, aki utána a toronyfalba kapaszkodva kezdte széttépni a rá várakozó szörnyetegeket. Ymir! De ha Ymir itt van, ez azt jelenti, hogy… Egy alacsony, szőke hajú lány, aki azonnal követte, és megpördülve sújtott le a vele szembekerülő szörnyetegre… HISTORIA?!

Sasha, Connie, Jean, Marco, Ymir és Historia.

És még két másik, nagydarab fiú.

BERTOLT?! REINER?!

Eren mindent látott és semmit sem értett. Mind ott voltak, mind eljöttek – Hanji és Moblit, Hanji osztaga, Erwin parancsnok –, azok is, akikre sosem gondolt volna (Sasha, Connie, Jean, Marco, Ymir, Historia, Bertolt, Reiner) – és mindannyian, kivétel nélkül a Felderítő Egység egyenruháját viselték. Bertolt, Reiner és Ymir is. Mindenki.

És akkor megszakadt a kapcsolata az óriásával. Vakító fény villant a szemébe, valaki megmagyarázhatatlan okból kifolyólag kivágta a nyakszirtjéből, hogy magához térjen.  Nemcsak kiszakította, hanem felnyitotta a szemét is, kiszakította a rémálmokból, a fojtogató hőségből, az emlékekből. Az álom/emlékbeli lány, Frieda alakja elhomályosodott. Attól a naptól fogva, hogy eggyé váltak, mindig kínozta.

De most felébredtem, gondolta.

Nem tudta megmondani, mennyi idő telt el, csak azt tudta, hogy kikerült az óriásából és hogy a többi felderítő végzett azokkal, akiket a Bestia és a Nőstény Óriás közösen, a pusztulásuk miatt rájuk küldtek.

Zihált, miközben karok fonódtak a teste köré. Valaki a mellkasához szorította, ő pedig odabújt és hangosan lihegett. A legrosszabb rémálomból ébredt fel – ölj, ölj, ölj, később találkozunk, Eren –, és a férfi, aki ölelte, szorosabban vonta magához, mintha attól félt volna, hogy elveszítheti.

Elveszíteni?

Miért?

Eren megmoccant.

– Négy éve már, Eren – mondta erre a férfi, aki átölelte, mire Eren szemhéja megrebbent.

Négy év?

Felemelte a fejét és a férfira nézett.

Ragyogó aranyhaj, ismerős szakáll, az elmaradhatatlan szemüveg… Szakasztott mása egy olyan embernek, akire Eren nem akart többé emlékezni. Ugyanaz az arc, ugyanaz a vér, minden ugyanaz, csak a tekintet más.

A Bestia Óriás.

Zeke.

– Örülök, hogy nem esett bajod, kisöcsém.

Megjegyzés: Két ünnep közé ígértem, de… most nem is késtem olyan sokat, igaz? ^^

Mindenkinek nagyon boldog újévet kívánok, a következő fejezet már 2018-ban érkezik, Eren és Zeke végre-valahára személyesen beszélget egymással. (Azt hiszem, erre a jelenetre sokan várunk már a mangában is. :D)

Hamarosan hozok szösszeneteket is, továbbá tegnap elkészült a manga 101. fejezetének magyar fordítása is, már olvasható a blogon! ;)

Mangafordítás (101. fejezet)

Sziasztok!

Ismételten rekordidő alatt elkészültem a 101. fejezet magyar fordításával. ^^

Link: 101. fejezet

Jó olvasást kívánok! ^^

A Titánok – 7. fejezet – Utgard romjainál

7. fejezet

Utgard romjainál

A teliholdat Petra fedezte fel elsőként Levi hadnagy osztagából. Éppen leszálltak a lóról Utgard romjainál, amikor Eren meghallotta a meglepett suttogását, amit Oluo Levi hadnagyot utánzó kommentje követett. Mina Carolina megfeszítette a hátát és majdnem megbotlott a lábában, miután lekászálódott a lováról. Dacosan ugyan, de elfogadta Eld segítő jobbját, ám azonnal elhúzódott, amint Eren odalépett mellé.

– Nem tetszik ez nekem – morgott Eld. – Kénytelenek leszünk itt éjszakázni.

– Maradnunk kellett volna Trostban – csóválta a fejét Petra is. Ahogy a hold lassan előbújt a felhők árnyéka mögül, még egészen gyönyörűnek találta – aztán az illúzió szertefoszlott, az aggodalom pedig visszatért. Rájuk esteledett és már órák óta lovagoltak. Az egykor pazar kastélyból mára csak romok maradtak, és ahogy a telihold ezüstös fényébe vonta, Petra megborzongott. Eren megsajnálta. Bármennyire is próbálta magát elszakítani a felderítőtől, Petrát nem lehetett megutálni, ahhoz túlságosan szeretnivaló volt. – Miért kellett pont erre jönnünk, hadnagy?

Levi megrántotta a vállát.

– Erwint kérdezzétek, ne engem.

– Hát nem tudja, uram? – csodálkozott Armin, miközben Eren felzárkózott mellé. Örült, amiért nem kellett elszakadnia a barátaitól – Levi hadnagy Historia, Kuklo és az édesanyja kivételével mindenkit magával vitt az Eren által ostobaságként bélyegzett „küldetésre”. Az utasítás Erwin parancsnoktól érkezett, és úgy tűnt, a részletekbe senkit sem avatott be, még a híres-neves Levi hadnagyot sem, pedig Eren tényleg azt hitte, hogy ő olyasvalaki, akibe a parancsnok habozás nélkül megbízik. Ezek szerint mégsem? A gondolat sötét mosolyt csalt Eren arcára. Eközben Armin bizonytalanul folytatta:

– Én azt hittem… Mármint a hadnagy mégiscsak…

– Nem tartozik nekem magyarázattal. Ha azt mondja, hogy erre menjünk, akkor erre megyünk. – Ahogy elhaladt Eren mellett, a fiú észrevette, hogy az arcára sötét árnyékot vetett az aggodalom. Szavai ellenére összehúzta a szemöldökét, valahányszor az égboltra pillantott. – Nem kérdőjelezem meg a tetteit – mondta halkan –, ahogyan ő sem az enyéimet. – Összeakadt a tekintete Erenével, a fiú dühösen figyelte. – Bármennyire is nem tetszik, az éjszakát itt töltjük. Ahogy elnézem, majd’ összeestek a fáradtságtól… – Hogy kinek a szeme tágult ki jobban, Erené vagy Mináé, vagy éppen azoké, akik szemtanúi voltak a jelenetnek – Oluo és Mikasa például levegőt sem kaptak a felháborodástól –, azt Eren nem tudta eldönteni.

A hadnagy hosszú, sápadt ujjai végigsiklottak az arcélén, és nem kapta el őket, hanem hosszan ott tartotta. Nem megfeledkezett magáról, szándékosan érintette meg, és szemlátomást élvezte, hogy milyen reakciót váltott ki belőle ezzel az apró, ártatlannak tűnő, ám túl közvetlenül mozdulattal. Átlépett egy olyan határt, amit soha sem kellett volna átlépnie, miközben az esetlegesen felmerülő bizalmatlanságra nem reagált, mintha meg sem hallotta volna. Bizonyára nem érdekelte, hogyan vélekedik róla Erwin Smith, neki is megvolt a maga véleménye – persze nemcsak a parancsnokról, hanem mindenki másról is.

Eren elöntötte a harag.

– Még mindig ennyire várod a holnapot, Eren?

– Igen. – Nagyot nyelt, állta a férfi tekintetét. Levi hadnagy még jobban ráncolni kezdte a szemöldökét, majd végül csalódottan elfordult tőle. Mivel nem azt kapta tőle, amit olyannyira várt, már nem érdekelte többé.

A rohadék!

Eren a fogát csikorgatva figyelte, ahogy hátat fordított neki, hogy váltson néhány szót Elddel. Mindez azzal járt, hogy Eld végre békén hagyta Mina Carolinát – többször is megkérdezte, hogy biztosan jól van-e, miután megbotlott, és ez nemcsak Minát idegesítette, hanem Erent is –; a lány így egyből megragadta az alkalmat, hogy Erenhez szóljon. Suttogó hangjából kihallatszott a felháborodása.

– Miért érintett meg?

Eren a fejét rázta.

– Fogalmam sincs. – És még csak nem is hazudott, tényleg nem tudta, de ezzel a legkevésbé sem sikerült megnyugtatnia Minát – vagy éppen Mikasát, aki szintén árgus szemmel leste minden mozdulatát.

– Nem kedvelem – jelentette ki a lány kertelés nélkül, amikor észrevette, hogy Eren tekintete rávándorolt. – Egy cseppet sem kedvelem, Eren, és az sem tetszik, hogy elutasítottad Ymir nagylelkű segítségét. Biztos vagyok benne, hogy meg tudtuk volna oldani a szökésedet. Ha egy ilyen törpe azt hiszi, hogy csak úgy túljárhat az eszünkön… Armin eszén…

– Ne becsüld alá az ellenségedet, Mikasa. – Eren sötét haraggal nézett a hadnagy irányába. – De bármennyire is nem tetszik, kivételesen egyetértünk valamiben: én sem kedvelem őt és ezen a tényen semmi sem fog változtatni. Emberiség utolsó reménye? Én? Lehet, de nem ezeknek az embereknek, az is biztos.

– Halkabban, Eren – rémüldözött Mina. – Ha így folytatod, a végén még meghallja valamelyik!

– Érdekel is engem – rántotta meg a vállát Eren. – Csak nézzetek körbe! Szerinted megbíznak bennem? Bármelyikük is? – Horkantással válaszolta meg a saját a kérdését. Ugyan már, ne nevettessetek! Senki sem bízik meg bennem, és ezt nagyon helyesen teszik, nem is szabad megbízniuk.

– Eren… Mit tervezel?

– Nyugalom, Mina, nem kell félned. És neked sem kell aggódnod, Mikasa, ura vagyok a helyzetnek.

– Azt látom – forgatta meg a szemét Mikasa. – Akkor is ezt mondtad, mielőtt elfogtak volna. Akkor is, amikor még csak megalakult a szervezetetek… Ne felejtsd el, hogy én mindvégig elleneztem a szövetségedet, és nem – emelte fel a kezét –, nem azért, mert nem szívlelem Annie-t. Bertoltot és Reinert például kifejezetten kedvelem a csapatotokból, Annie pedig… Ha nem is tartom kebelbarátnőmnek, elismerem a harci készségeit. De… – Eren elhúzta a száját. Már megint az a bizonyos „de”, gondolta bosszúsan. Mikasa szerette túlzásba vinni az aggodalmaskodást, és olyankor nem lehetett leállítani, csak valamennyire végighallgatni, Eren azonban sosem tudta fékezni az indulatait.

– Ha ők nem bíznak meg, legalább te… ti… – pillantott Minára, majd Arminra –, a barátaim, a legfontosabb emberek az életemben, bízzatok bennem. Szükségem van rátok, hogy értelmet adjak ennek az egész őrületnek… Hogy tudjam, van miért csinálnom… Hogy helyes, amit teszek.

– A barátaid vagyunk, Eren – mondta Mikasa lágyan –, mindig melletted fogunk állni.

Mina és Armin összenéztek, majd bólintottak.

– De… Eren… – szólalt meg Armin bizonytalanul, kék szeme különösen csillogott az éjszakai fényben. – Biztos vagy benne, hogy amit teszel… vagy amit tenni készülsz, az helyes? – kérdezte óvatosan, mire Eren meglepetten nézett rá. – Tudom, hogy elítéled a Felderítő Egységet, én sem szívlelem őket – folytatta a szőke fiú gyorsan, de… mi van, ha nem ők a rosszfiúk? Mi van, ha… Eren, az ő szemükben valószínűleg éppen mi vagyunk azok! – túrt a hajába idegesen. – Miből gondolod, hogy mi csináljuk jól? Én… Úgy értem… Ki dönti el, hogy mi a helyes? És ha valaki el is dönti, milyen alapon teszi mindezt?

– Armin, nyugalom – tette a vállára a kezét Mikasa. – Értjük, mire gondolsz, és biztos vagyok benne, hogy Eren nem haragudott meg rád azért, amiért megkérdezted… Ugye, Eren? – sandított a fiúra komoran. Amikor Eren nem szólalt meg, szemöldökráncolva fordult felé. – Ugye, Eren? – ismételte meg a kérdését. – Nem haragszol Arminra, igaz?

– Eren…

– Nem – felelte végül a fiú. – Természetesen nem haragszom. – Mindannyian megkönnyebbülten lélegeztek fel, amikor meglátták, hogy Eren szája széle halványan felfelé görbült. – Csigavér, Armin, tényleg nem haragszom. Megkérdezted, mert úgy érezted, meg kell kérdezned. Te nem úgy nőttél fel, ahogyan én. Te… nem láttad mindazt, amit én. – Semmit sem tudsz, de talán még én sem. A teljes igazságot előlem is elhallgatták. – Ha te is ott lettél volna, ha te is tudnád az itteniek összes szörnyűségét – folytatta halkabban –, akkor megértenéd, miért akarok kitörni ebből a ketrecből. – A falak börtönéből, gondolta. Menekülnöm kell, mielőtt túl késő. – A szabadságom a tét. A szabadság… valami olyasmi, amiért bármikor az életemet adnám. – Elhallgatott, majd a barátjára nézett. Nemcsak Armin hallgatta némán, hanem Mikasa és Mina is szokatlan fénnyel a szemükben figyelték. Ritkán uralkodtak el felette ennyire az érzelmei, és még ritkábban beszélt a küldetéséről. Ennek az ideje még nem jött el, majd egy kicsit később, jutott elhatározásra. Inkább másra tért rá: – Emlékszel a könyvedre, igaz? – Armin bólintott. Hogy a franc ne emlékezne, nem? – Emlékszel a gyerekkorunkra is? – kérdezősködött tovább. – Az álmainkra?

– Persze, hogy emlékszem, Eren… Az álmaink…

– Egy nap látni fogjuk őket – jelentette ki határozottan. – Nem is bennem kell megbíznod, én nem vagyok annyira fontos… Nem bennem kell, hanem a barátságunkban. Nem tudom, helyes-e, amit teszek, lehet, hogy soha nem is fogom megtudni… – nevetett halkan. – De azt tudom, hogy mindent meg fogok tenni, hogy szabad lehessek. És akkor, ha ez megtörténik… El fogunk jutni az óceánig, Armin – szorította meg barátja kezét –, látni fogjuk azt a végtelennek tűnő gyönyörűséget… És akkor… – sóhajtott. – Akkor szabadok leszünk. – A végén már nemcsak Arminnak, hanem elsősorban saját magának mondta.

Armin lassan bólintott egyet, majd halványan elmosolyodott.

– Legyünk óvatosak… – Utgard romjai felé tekintett, és a borzongás látványosan szaladt végig a háta mentén, még a karja is libabőrös lett. Összébb húzta magán a köpenyét – a Felderítő Egység ocsmány, zöld köpenyét, rajta a szabadságot hirdető jelképpel –, mire Eren szeme összeszűkült. Mégis hogy álmodozhattak pont ők a szabadságról? Pont ők, akik semmit sem tudtak róla és akik mindent tönkretettek? – Amennyire a többieknek nem tetszik, hogy itt kell éjszakáznunk, úgy nekem sem – magyarázta közben a barátja. – Nem tudom, miért, a frászom van a holdtól is.

– Valami készülődik, igaz? – kérdezte Mikasa csendesen. Eren csak egy fél pillantást vetett rá, az is elegendő volt ahhoz, hogy a lány olvasson belőle. Néha úgy tárta a világ elé a gondolatait, mintha nyitott könyv lett volna, máskor viszont hatalmas fallal vette körbe magát, éppúgy, ahogy az emberiség is tette az óriások esetében.

– Túl jól ismersz.

** * **

– Miért hagytuk, hogy sutyorogjanak? – morgolódott Oluo. – Biztos megbeszélték, hogyan tegyenek el minket láb alól. Jóformán állandóan rettegésben élünk, az a kis szarházi bármikor átváltozhat. Nem is értem, miért kell pont nekünk bajlódnia… Áú!

Eld és Gunther összenéztek és egyszerre sóhajtottak fel. A Felderítő Egység legújabb tagjait egy helyre terelték össze, Levi hadnagy is velük maradt egy darabig. Eren Jaeger dühe pillanatnyilag elpárologhatott, mert amikor az osztag magára hagyta, hogy körülnézzenek, jókedvűen beszélgetett a barátaival és a menyasszonyával.

– Látod? – tette csípőre a kezét Petra. – Így jár az, aki folyton csak a száját jártatja! Remélem, a nyelvedet is lenyelted! És hagyd már abba, hogy úgy viselkedsz, mint a hadnagy! Egyszerűen nevetséges, amit művelsz!

– De Petra! – szörnyedt el Oluo. – Most mondjátok, hogy nincs igazam!

– Nincs igazad! – vágta rá a lány. – Vita lezárva.

– Nem tudom… – Gunther finoman a homlokát ráncolta. – Lehetséges, hogy van benne valami, amit mond… – mormolta, mire Oluo diadalittasan rikkantott fel.

– Na ugye!

– Nem azt mondtam, hogy igazad van! – tiltakozott erre Gunther. – De az tény, hogy Eren Jaeger olyan képességgel rendelkezik, amivel mi soha nem fogunk, ezért fontos, hogy rajta tartsuk a szemünket. A bizalom elsődleges, ez is tény, de legyetek éberek. Levi hadnagy is felhívta rá a figyelmünket, hogy a szokottnál is óvatosabban járjunk el, ne most vegyük félvállról a tanácsait.

– Egyetértek Guntherrel – bólintott Eld is. – Reméljük, mihamarabb továbbállhatunk. Bárcsak tudnánk, mi járt Erwin parancsnok fejében, amikor erre küldött bennünket… Vajon Levi hadnagy tényleg nem tudja?

– Biztosan tudja – horkantotta Gunther –, csak nem akarta az orrunkra kötni. Számunkra nem lényeges, hogy miért kellett erre jönnünk, az a fontos, hogy teljesítsük a feladatunkat, mégpedig Eren Jaeger őrizetét és védelmét.

– A végén még pont mi szorulunk majd védelemre tőle…

– Akkor ne add meg neki a lehetőséget, Oluo – sóhajtotta Eld fáradtan, majd hátat fordított neki. Amikor Petra is hasonlóan tett, Oluo azonnal rákérdezett, hogy hova mennek. Annyira bolondult a lányért, hogy még akkor is féltékenykedett, amikor tényleg nem volt miért oka rá. – Kettesben hagyunk Guntherrel. Jobb, ha nem leszel egy légtérben Erennel, így inkább mi megyünk.

– De… Petra, drágám, ugye visszajössz?

– Még meglátom – vonta meg a vállát a lány. Oluo majd’ megpukkant a mérgében, amikor meglátta a mosolyát. – Tudod, Oluo, másokkal ellentétben Eren nagyon szórakoztató társaság. Remélem, jó barátok lehetünk.

– Barát az ellenséggel?! Petra, hova tetted az eszedet?!

– Menjünk, Eld.

– Jól van.

– Petra! Hé, Petra! Drágám! Hééééé…!

** * **

Mina feje éppen Eren vállára bukott, mikor Petra és Eld visszatértek. A fáklyák halványan világítottak a sötétben, meleggel azonban nem tudtak szolgáltatni. Eren közelebb húzta magához, hogy Minát, de még így is megborzongott. Armin és Mikasa a gondolataikba temetkezve ültek vele szemben. Levi hadnagy nem foglalt helyet, hanem karját összefonta a mellkasa előtt, a hátával pedig a falnak támaszkodott. Természetesen mindvégig Erenen tartotta a szemét, és valahányszor a fiú mocorogni kezdett, még inkább összevonta a szemöldökét. Szinte a lehetetlenségig ráncolta, és Eren már majdnem megjegyzést tett rá. Ha Armin nem rázta volna meg a fejét elutasítóan, mintha megérezte volna a szándékát, akkor valószínűleg megtette volna.

– Hé, Eren! – Míg Eld megállt Levi hadnagy mellett, addig Petra egyenesen Erenig sétált. – Ugye nem bánod, ha csatlakozom? – Meg sem várta a fiú válaszát, helyet foglalt a másik oldalán. Kedves mosolya volt, de Eren pontosan tudta róla, hogy teljesen odaadta magát a Felderítő Egységnek és Levi hadnagynak.

Légy óvatos – intette magát figyelemre. – Bármennyire is kedves, nem bízhatsz meg benne. – De ennek ellenére meg akart, s Petrán is látta, hogy kedveli őt. – Miért kell mindennek ennyire nehéznek lennie? – Elfordította a fejét, és inkább Minát nézte. Nem akarta látni azt a pillanatot, amikor Petra arcán a kedves mosolyt düh és csalódottság vicsora veszi át, mert az azt jelenti, hogy az idill félbeszakad. – Egyelőre sodródom, aztán majd meglátjuk. Most, hogy anyáék Trostban maradtak, különösen óvatosnak kell lennem. Nélkülük nem megyek sehová, ezt mindenki tudja… De vajon ki tudom őket menekíteni?

– Nagyon elgondolkodtál – jegyezte meg Petra. – Biztos fáradt is vagy.

– Az vagyok – hagyta rá Eren. – Életemben nem lovagoltam még ennyit.

– Majd hozzászoksz. Felderítőként egy-egy küldetés másból sem áll, mint lovaglásból és küzdelemből – magyarázta. – Szokatlan lesz elsőre, de bele fogsz rázódni.

– Biztosan.

Petra kihallhatta az ingerültséget a hangjából, mert nem erőltette tovább a beszélgetést. Persze a világért sem mozdult volna Eren mellől, ahogyan Levi hadnagy is lopva őt figyelte, de legalább nem kényszerítette rá a bájolgásra. Eren hálás volt érte. Tényleg elfáradt, ráadásul a feje is megfájdult.

És még hátravan a java… – gondolta. – Pihennem kell.

Nem törődött többé Levi hadnagy fürkésző tekintetével, hagyta, hogy a szemhéja lecsukódjon, az álom pedig magával ragadja… Félálomban még hallotta Petra hangját, a lány jókedvűen beszélgetni kezdett Arminnal (és persze Mikasával, bár ő szigorúan csak tőmondatokban válaszolt), aztán ez is lassan elhalt.

A lány, aki az álmában megjelent, fiatalnak látszott, örvénylőnek tűnő, kék szeme azonban évszázadok tudásáról árulkodott. Eren közvetlenül vele szemben állt, de mintha mégsem ő lett volna; magasabbnak és idősebbnek érezte magát, miközben farkasszemet nézett a lánnyal. A lány arcát nem rémület, hanem harag torzította el, ahogy védekezően a családja elé emelte jobb karját, és közben kíméletlenül állta a tekintetét.

A pillanat, amikor minden aranyszínű fényáradattá változott, a végső pánik pillanata volt. A lány óriásának testébe zárva a menekülő családtagjai fölé emelkedett, Eren pedig hasonlóan cselekedett. A két óriás egyszerre esett egymásnak, ököl csapott bele a kemény húsba, fájdalmas és dühös hörgések, üvöltések törték meg az egykor békés otthon csendjét.

Túl fiatal, túl tapasztalatlan. – Eren előre érezte a győzelem ízét a szájában. Összeakadt a tekintetük, mielőtt mindennek vége lett, és a lányéban mintha könyörgés is csillant volna. – Hiszen előbb vagy utóbb úgyis erre a sorsra jutottál volna, nem igaz? – Előbb vagy utóbb ugyanez bekövetkezett volna: a pillanat, amikor fel kell adnia az életét. – Bocsáss meg… – A nyakára hajolt, a foga az óriás húsába mélyedt. Nem hezitált, pedig a rettegés tapintható volt a levegőben; felrántotta a fejét, és a szájában vergődő test, amit a nőstény nyakszirtjéből harapott ki, már nem látszott többé, csak a szerteszét fröcskölő vér.

Öld meg őket! – sürgette egy belső hang. – Öld meg az anyát, az apát, a többi gyermeket… Ölj meg mindenkit, különben nem végzed be a küldetésed!

Kétségbeesett, fájdalommal teli sikolyok visszhangoztak minden irányból. A kislány, akit a tenyerével zúzott össze, alig lehetett idősebb… Kinél is?  Eren fejében szüntelenül kavarogtak a gondolatok. Olyan érzés volt, mintha az őrület határára sodródott volna… A visszatérés képtelennek tűnt. Mindegy is, a bátyjával együtt halt meg. A legidősebbik az apja felé tartott, mikor elkapta. Addig szorította, amíg a kölyök száján csak vér robbant ki. A másik kislány… A másik kislány egykorú volt vele… De vajon kivel? Eltaposta az anyjával együtt, akin korábban rémülten csüngött.

Öld meg őket! Végezz velük! Az összessel! Egy sem élheti túl! – Hangosan zihált, miután a gyermekek sikolyai elhaltak. Kattogott az elméje, sietve számolta, hányan voltak, de a számok és az áldozatok valahogy nem stimmeltek. – Kit felejtettem el? Kit felejtettem el? Valaki hiányzik… Ki lehet az? – Hirtelen ébredt rá, hogy az apa, az apa, akiért korábban az egyik fiú futott, az elmenekült, mielőtt végezhetett volna vele. – Nem baj – nyugtatta magát. – Nem tud elmenekülni… Az örökkévalóságig nem bujkálhat. De ketyeg az órám… Az sem baj. Akkor is megtalálom.

Eren lassan végighordozta a tekintetét a vérfürdő színterén: holttestek és megannyi vér, egy füstölgő óriás teteme, mindössze ennyi maradt a dicső családból. Ennyi, meg egy apa, aki mindenkijét elvesztette. A lány meghalt, az ereje most már az ő testében lakozott.

Az emlék elmosódott, a lány azonban örökre megmaradt.

– Az én emlékem a te emléked – hallotta újból a hangját, annak ellenére, hogy megölte. – Mindenem a tiéd, mert mi így lettünk egyek. – A finom remegés, ami tisztán hallatszódott, másba csapott át: szelíd könyörgésbe. – Kérlek, ments meg bennünket! Kérlek, szabadíts fel valamennyiünket… mielőtt… az egész világ… mielőtt…

De Eren nem értette. A rettegés ismét beléköltözött, ahogy durva kezek markoltak a testére, hogy a földre szorítsák. Forró könnycseppeket érzett az arcán, az övéi is voltak és nem is. A férfi, aki belépréselte a mocsokba, legalább annyira rémült volt, amennyire ő. A kezében injekciós tűt tartott, és közben mindvégig keserves zokogás kíséretében kiabált. A szúrás apró volt, de elegendő ahhoz, hogy a rémület a tetőfokára hágjon, az ismerős fény pedig ismét felbukkanjon.

Eren is kiabált, a torkaszakadtából üvöltött, a fény azonban elnyelte a testét, és utána… Utána az emlékek megint megváltoztak. Felismerhetetlen valamivé mosódtak össze, s csak a végén, az utolsó másodpercekben kristályosodott ki belőlük valami: két kéz, védekezően a törékeny, emberi test elé emelve… Az üvöltés és a fájdalmas ordítás. Csontok ropogása, a test ernyedése. Az öntudatlanság, amely álomszerűen érte utol Erent, még engedte, hogy egy pillanatra lássa az aranyló kulcs csillanását…

Ne!

Ne, ne, ne, ne…!

A kezek megint a vállára markoltak; Eren ösztönösen kezdett el vergődni, hogy szabaduljon a fogságukból. A képek egésszé villantak össze, olybá’ tűnt, mintha minden csak egy rossz álom lett volna: egy család lemészárlása, az erő a testében, aztán a végső kétségbeesés, amikor feladta önön életét egy nemes küldetésért. Egy emlék, ami nem lehetett valós: egy óriás, aki mosolygott, miközben kiemelte a ház romjai alól az asszony ernyedt testét, hogy egészben lenyelje… A vér virágokon, egy kisgyermek játékai az asztalon; mozdulatlan, széttépett testek hasonló állapotban… Sokk, semmi más, sokk. Rettegés íze, fájdalomé, bénultságé.

– Eren!

– Eren!

– EREN!

Hangokat hallott, mind a nevét kiabálták. A kéz nem eresztette a vállát, sőt rázni kezdte őt.

– Eren, térj magadhoz!

Az alak, aki utoljára fölé görnyedt, sálat viselt a nyaka körül. A hangja egyszerre volt ismerős és ismeretlen.

– Később találkozunk, Eren…

És akkor a fájdalom elviselhetetlenné vált, különösen a fejénél – mintha valaki fogta volna és teljes erővel nekiütötte volna egy kemény kőfalnak. Koppanás hangja hallatszott, a rázás lassan abbamaradt, ahogy levegőért kapkodva, néma sikoltás kíséretében magához tért. A lány alakja és a véres, szörnyű emlékek szertefoszlottak, mintha soha nem is lettek volna, Eren pedig remegve, verejtékben úszva szorította a kezét az arcára, hogy elrejtse a könnyeit az őt figyelők elől. Mindannyian, kivétel nélkül ott voltak: Mina az ijedtségtől sírva fakadva (Mikasa próbálta csitítani szintén riadtan), Armin sokkoltan, Petra, Eld, Gunther és Oluo döbbenten, Levi hadnagy pedig… Levi hadnagy lassan eleresztette a vállát; a tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni.

Eren zihálva és kimerülten nézett rá.

– Hadnagy… – Ezúttal még arra is képtelennek érezte magát, hogy rosszindulatúan elhárítsa a segítséget, sőt legszívesebben könyörgött volna, hogy fogja meg újból őt, hogy tartsa meg, amíg megint képes lesz rá, hogy magától üljön vagy álljon. Mintha minden ereje elhagyta volna. Keserűség fojtogatta a torkát, nemcsak maga a teste, hanem az ujjai is remegtek. A lábujjai is a csizmából.

Levi hadnagy arca megfejthetetlen volt, miközben viszonozta a pillantását.

– Hogy érzed magad? – kérdezte szelíden, mire Eren óvatosan megtámasztotta magát.

– Elég… ramatyul… – felelte halkan, s ezzel az állítással még csak a közelében sem járt a tényleges igazságnak. Nem csupán ramatyul érezte magát, hanem mint akiből teljesen kiszipolyozták az erőt. Nem volt benne biztos, hogy meg tud mozdulni, így csak remélni merte, hogy nem is kérik rá.

– Mi történt, Eren? – hajolt előre Mikasa aggódva. – Még sosem láttalak ilyennek.

Eren a tenyerébe temette az arcát.

– Mert még… sosem álmodtam… sosem láttam – javította ki magát, ahogy végiggondolta az álmát – ilyen szörnyűséget… – Egyáltalán álom lett volna? Az én emlékem a te emléked, visszhangzott az elméjében a lány hangja, mindenem a tiéd, mert mi így lettünk egyek. Megmerevedett, ahogy felelevenedett előtte a lány alakja. Nem! Elkerekedett a szeme, és a saját ziháló hangja ijesztő hörgéssé csapott át.

– Eren! – Mikasa, Armin és Mina egyszerre kiáltották a nevét. – Eren, mi a baj?!

– Historia! – Krista. Historia. – H-hol van? Hol van?!

– Az unokatestvéred Trostban maradt – emlékeztette Levi higgadtan. – Eren, tudod, hol vagy?

Annyira sokáig nem válaszolt a kérdésére, hogy Mina lélegzete elakadt. A nevét suttogta, Eren azonban nem pillantott rá. Levi hadnagyot nézte, és nagyot nyelt, mielőtt felelt volna.

– Utgard romjainál – mormolta. – Ez csak egy…

– Lidérces álom volt.

– Igen… Az volt, uram.

Levi lassan bólintott.

– Hallottátok, nem igaz? – fordult az osztaga felé. – Menjetek a dolgotokra!

– Igen, uram. – Eld, Gunther és Oluo szó nélkül engedelmeskedtek az utasításnak. Petra hezitált, majd miután a hadnagy még egyszer biccentett egyet a fejével, egy Erennek küldött biztató mosoly kíséretében követte a három férfit.

– Eren. – Mikasa a kézfejére simította az ujjait. – Jól vagy? – Miről álmodtál? Sokkal több lapult a kérdés mögött, és Eren ezzel tisztában volt, ugyanakkor azzal is, hogy nem avathatja be őket a titkaiba Levi hadnagy előtt. De nem tudom eltitkolni előle, jutott az eszébe a fájó igazság. Olyan érzés volt, mintha Levi hadnagy belelátott volna az elméjébe, mintha egy nyitott könyv lett volna a számára, amibe bármikor, kénye-kedve szerint belelapozhatott.

– Pihenjetek – utasította őket a hadnagy. – Csak egy álom volt, semmi több.

– Igen, csak egy álom – sóhajtotta Eren. – Egy túlságosan valóságos álom.

– Egy emlék? – kerekedett el Armin szeme, majd gyorsan a szája elé kapta a kezét. – Mármint… Nem fontos.

Eren legnagyobb meglepetésére Levi hadnagy nem firtatta. Csak nézte őt, úgy, mint aki ismét fellapozta volna a könyvét, aztán lassan elfordította róla a tekintetét, s megdörzsölte a homlokát. Néha nem látszottak meg rajta az évei, néha azonban igen. Eren maga sem értette, miért, rajta felejtette a szemét.

– Nem akarok többet aludni – hallotta meg a saját, rekedt hangját, mire a hadnagy bólintott.

– Gyere velem, Eren. – Kinyújtotta a kezét, és amikor Eren bizonytalanul elfogadta, meglepődött, mennyire hideg a bőre. Fázik? Akkor miért nem vette magára a köpenyét? A zöld köpeny Minára volt borítva. Egészen eddig fel sem tűnt neki, hogy valamikor a lányra került, és ahogy Mina Carolinára sandított, egyből rájött, hogy ő is csak most vette észre. Tehát be akarod bizonyítani, hogy mégsem vagy rossz ember?

– Eren, nem szeretnél inkább…

– Sétálok egy kicsit, Mikasa. A friss levegőt… biztos segíteni fog.

– Biztosan – értett egyet Armin halvány mosollyal a szája sarkában. – Menjetek csak! Addig mi még pihenünk egy keveset, jó?

– Nyugodtan.

A lépcsősor a szabad levegőre, fel a toronyba vezette őket, Eren pont erre vágyott. Éles lélegzetet vett, amikor kiléptek a sötétségből. A hold a felhők mögé bújva rejtőzött, a csillagok fénye azonban ezüstös árnyalatba vonta a sötétszürke tornyot.  Eld, Gunther, Petra és Oluo elfoglalták a helyüket, a messze távolt kémlelték szüntelenül. Petra vette észre őket elsőre, felemelte a karját és mosolygott; utána visszafordult társaihoz, és folytatta a megfigyelést.

Eren óvatosan a kőperemre könyökölt, állát a tenyerében támasztotta meg. Levi csatlakozott mellé. Fázhatott, mert a köpenyét nem vette vissza Minától, ám nem panaszkodott. Fiatalnak tűnt és elgondolkodónak, ahogy a csillag pettyezte égboltot kezdte vizslatni, és Eren azon kapta magát, hogy valamiért megint rajta felejtette a tekintetét.

– Nem fogja kiszedni belőlem, hogy mit álmodtam? – kérdezte meg végül fáradtan. – Biztos vagyok benne, hogy majd’ megöli a kíváncsiság, mi lehetett annyira rossz, hogy még aludni sem tudok tőle.

– Miért tenném? – vonta meg a vállát Levi. – Ha akarod, elmondod, ha nem, akkor nem. Nem kényszeríthetlek ilyesmire. Álmodtál valamit, ami rossz volt, ez a te magánügyed, Eren. A múltad… Nos, igen. – Levi ajkán halvány mosoly suhant át. – A múlt az a múlt, Eren. Titán voltál, most viszont a Felderítő Egység szolgálatában állsz. Az osztagom kész rá, hogy habozás nélkül végezzen veled, ha esetleg elárulnád az emberiséget… Ezt nem felejtetted el, nem igaz?

– Nem, nem felejtettem el.

– Akkor jó. De akkor azt is tudod, hogy ez abban az esetben fog előfordulni, ha – hangsúlyozom, Eren –, ha elárulod az emberiséget. Márpedig, ha van egy kis eszed, akkor nem teszed meg. Éppen ezért… egyelőre nem az emberiség ellensége vagy, hanem az utolsó reménye. Érted a különbséget, ugye?

– Igen, uram.

Levi nem erőltette meg magát, csupán a szeme sarkából pillantott rá. Összeakadt a tekintetük, Eren pedig hatalmasat nyelt. Volt valami a kékesszürke íriszben – kereste rá a megfelelő kifejezést, hogy pontosan mi is, ám sehogy sem találta –, valami szokatlan, amitől egészen zavarba jött.

– Semmit sem tudnak az óriásokról. – Nem akarta, mégis a teste meghazudtolta önmagát: a nyelve magától eredt meg, nem sikerült megfékeznie. Ha már kimondtad, nem tudod visszacsinálni, gondolta rögtön. A francba! A legkevésbé sem vágyott rá, hogy az óriások összes titkát kifecsegje Levinak, akitől a lehető legnagyobb távolságot kellett volna tartania, de ha már belekezdett, valamit mondania kellett. – Ugye tudják, hogy ember vagyok? – Azok után, hogy a szemük láttára változott át egy tizenöt méteres óriássá, muszáj volt rákérdeznie. Óriásbőrbe bújt ember vagy emberbőrbe bújt óriás, nem ugyanaz a kettő.

Levi felhorkant.

– Igen, kölyök – biztosította a fejét csóválva. – Tudjuk, hogy ember vagy.

– Nem lehettek benne száz százalékig biztosak.

– Ez is igaz – bólintott –, de számomra nem kérdéses, hogy ember vagy.

Eren nem értette, miért, úgy érezte, mint akinek hatalmas kő esett le a szívéről. Fontosnak tartotta, hogy emberként gondoljanak rá. Amíg mások látják bennem az embert, addig még tényleg az vagyok. Addig még nem adtam fel az emberségemet. Amikor ilyen gondolatok fogalmazódtak meg benne, mindig eszébe jutott Annie is. A lány kíméletlen ugrása, a csontok ropogása a lába alatt. A kismadár halott volt – tulajdonképpen azonnal szörnyethalt, amikor eltaposta –, Annie pedig úgy egyenesedett fel, mint aki észre sem vette. Később azzal magyarázta, hogy feladta az emberségét, hogy megtehessen bizonyos szörnyűségeket. Csak így tudta szemrebbenés nélkül végigcsinálni.

– De azt nem tudják – találta meg újból a hangját –, hogyan lettem óriás, igaz?

– Nem voltál valami bőbeszédű – emlékeztette Levi. Még mindig őt nézte, furcsa várakozással a szemében, Eren pedig minden erejét bevetette, hogy állni tudja a tekintetét. A hold lassan kezdett előbújni a felhők mögül, és mintha… a távolban… Erenen különös érzés lett úrrá, ahogy a szeme sarkából kiszúrta a behemót alakot.

Kérlek, még ne vedd észre!

Levi hadnagy nem követte ugyan a pillantását, ám az ő figyelmét semmi sem szokta elkerülni. Eren torkát összeszorította egy megmagyarázhatatlan érzés, és azon kapta magát, hogy elbizonytalanodott.

Talán mégsem jó ötlet a többiekre hagyatkoznom?

– Mindig is vágytam a szabadságra – mondta halkan –, az óriásokat pedig… mindvégig azt hittem róluk, hogy ők azok, akik miatt nem lehetek szabad. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen ez az emberek szégyene. – A hangjába keserűség és csipetnyi harag költözött, élessé vált, és erre Levi is felfigyelt. Eren már korábban megállapította róla, hogy remek megfigyelő, így ez nem lepte meg. A keserűség és a harag egyvelegétől a bizonytalanság sem vált meg véglegesen, sőt alattomos lassúsággal kúszott egyre feljebb Eren torkán, kellemetlen utóízt hagyva maga után. – Falak mögé menekültek – folytatta hát rövid szünet után –, gyáván megfutamodtak. Megérdemlik, hogy ne legyenek szabadok, nem? Ugyanakkor mégis a szabadságukat kívánom. Ezért tettem, amit tettem. Részben ezért – helyesbített, mikor elkapta a hadnagy tekintetét. – A teljes igazságot akkor sem árulnám el, ha végleg elkötelezném magamat a Felderítő Egység oldalán. A teljes igazság… – nézett bele Levi kékként ragyogó szemébe. – A teljes igazság ketté fogja törni az emberiségbe vetett hitét, uram, ezt garantálhatom.

– Azt már réges-rég kettétörték – húzta el a száját Levi –, de ha így szeretnéd, én nem kényszerítelek rá. Tartsd csak meg a titkaidat, Eren. Nem kérem, hogy bízz bennem, ám tagadhatatlan, hogy örülnék neki.

Eren nem tudta megállni, a jóleső kuncogás őszintén tört fel belőle. A legrosszabb az volt, hogy a legkevésbé sem bánta meg.

– Ennyire a szívén viseli a kapcsolatunkat?

– Kapcsolatunkat? – Levi szórakozottan rántotta fel a szemöldökét. – Olyasmink lenne?

Eren félrebillentette a fejét; a torkát nevetés kezdte csiklandozni. A korábbi rossz érzés, a csomó a torkából hirtelen teljesen eltűnt. Egy őrületesen hosszú pillanatig a világ kifordult önmagából; minden, amibe hitt, minden, ami ellen tiltakozott, semmivé változott, megszűntek a rangok, a küldetések, minden, csak két ember maradt, akik egymás társaságában gyönyörködtek a messziségben és az éjszaka szépségében. Milyen jó érzés volt! Mintha egy mázsás terhet vettek volna le a válláról, amitől mindezidáig megrogyott háttal kellett haladnia előre!

De ettől még én én vagyok. – A kishang halkan súgta a fülébe, mintegy emlékeztetően; ösztönösen megfeszítette tőle a testét. – Ne felejtsd el, mire készülsz!

– Nem tudhatom – felelte végül hangosan. – Lehet, hogy én nyitott könyv vagyok, de ez önről nem mondható el.

– Nem is szükséges, hogy az legyek.

– A barátaival is ilyen?

Levi összeráncolta a homlokát.

– Milyen?

Eren felnevetett.

– Azt hittem, azt kérdezi, milyen barátok.

– Bármennyire is fájó elismernem, vannak barátaim. – Levi felhorkantott, miközben a fejét ingatta. – Vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy vannak, akik úgy gondolnak magukra, hogy a barátaim.

– Akkor tényleg a barátai – helyeselt Eren. Összehúzta a szemöldökét, az arca pedig ráncba gyűrődött. – Hm, vajon ki tudom találni, kik azok? – töprengett. – A szemüveges nő, Hanji… Ő biztosan. Gondolom, ő az, aki úgy gondol magára, mint a barátja. Hm, Erwin parancsnok esetleg? Bizonyára sok ideje már annak, hogy csatlakozott a Felderítő Egységbe. Lehetséges, már azelőtt is ismerte, hogy parancsnok lett belőle?

– Nahát. Le vagyok nyűgözve. – Levi hangjából hiányzott a gunyoros él, éppen ezért Eren nem tudta sértésnek venni a szavait, bármennyire is szerette volna. – Még te gondolod magadról, hogy rossz megfigyelő vagy, kölyök?

De a kölyökért még meg tudom ölni, sötétült el a tekintete. Megrántotta a vállát, és inkább a tájat kezdte fürkészni. A csillagpettyezte égbolt, a felhők mögül előbújó hold… A távolban a hatalmas, sötét alak a Rózsa fal tetején. Végre sikerült felmásznia, és most a hátát mutatta Utgard romjainak.

– Az apám tett azzá, ami most vagyok. – Kimondta, pedig nem akarta kimondani, Levi hadnagy pedig egy cseppet sem meglepetten, teljesen felé fordult, hogy úgy hallgassa tovább. Ráérezhetett, hogy Eren nem elégedett meg ennyivel. Ha nem is állt szándékában a teljes igazság feltárása, egy szeletkét nyugodt szívvel megoszthatott belőle. – Miatta rendelkezem ezzel a képességgel. Ő… egész életemben hazudott. Persze én voltam az ostoba, mindig csak a felszínét láttam a dolgoknak, sosem néztem a dolgok mögé. Ha csak egy kicsit is figyelmesebb vagyok… Igen – mondta –, rossz megfigyelőnek tartom magamat. Ha olyan lennék, mint amilyen ön is, már réges-rég észrevettem volna… Észre kellett volna vennem, át kellett volna látnom a hazugságok hálóján.

– Lehet – hagyta rá Levi –, de akkor még gyermek voltál, nem?

Eren kedveszegetten bólintott.

– De az nem mentség.

– Egy gyerek másképp látja a dolgokat. – Összevonta a szemöldökét, ahogy elgondolkodott. – Tehát az apád műve. – Eren hangulatán vajmi keveset javított ez a megállapítás. – Azt hiszem, ezekről elsősorban Hanjinak kellene beszámolnod. Nem tudom, mennyire derült ki számodra, de ő az, aki az óriásokkal kapcsolatos kísérletezéseket végzi. Az utóbbi években… mondjuk úgy, sikerült elfognunk egy-két példányt. Élve – tette hozzá, amikor Eren nem reagált. Ezzel persze magára vonta a fiú figyelmét.

– Ti nem vagytok normálisak! – szaladt ki Eren száján a döbbent kiáltás. Hirtelen még arról is megfeledkezett, hogy mindeddig magázta a férfit, de az nem csinált belőle problémát, sőt mintha örült is volna neki. Eren nem törődött vele. – Élve elfogni?! Mégis… te jó ég, mégis mit műveltetek? Mármint… mit műveltek? Ah, a francba! – Idegesen a hajába túrt, majd újból a Rózsa fal felé sandított. Levi hadnagy ez alkalommal követte a tekintetét. Egy szót sem szólt a falon gubbasztó alakkal kapcsolatban, ám szemöldökráncolva nézte.

– Azt tettük, amit tennünk kellett, hogy megfejtsük a létezésük titkát – felelte. – A kísérletezésekért Hanji volt a felelős. Kiderítettük a gyengepontjukat, hogy melyikük hogyan reagált a fájdalomra, a fényre, a sötétségre. Meg kellett tudnunk ezeket a dolgokat, ha azt akarjuk, hogy az emberiség fennmaradjon. Egy-egy küldetés… sok veszteséggel jár, Eren. Az emberek hite is megrendül a Felderítő Egységben.

– Állj, állj, állj! – szakította félbe Eren sietve. – Félreértettük egymást! – Szemében nevetős-hitetlen fény csillogott, az ujjait pedig Levi hideg kézfejére simította. A mozdulat szükségtelen volt, mégis úgy érezte, hogy meg kell tennie, és nemcsak azért, hogy elterelje a figyelmét. Levi legalább nem bámulta tovább a falat, már ezért megérte. – Élve elfogtátok őket és még éltek? Ez sokkolt a leginkább, nem is maga a tény, hogy a jó ég tudja, miket műveltetek velük… hogyan kínoztátok őket…

Levi erre furcsa hangot hallatott. Eren elsőre nem jött rá, mi történt, aztán amikor igen, elkerekedett a szeme: a férfi nevetett. Halkan és röviden tette, de nevetett, és átkozottul jól állt neki, éveket fiatalított rajta.

– Nincs olyan könnyű dolgotok, Eren! – A szája sarkát mosoly ülte meg, és ez akkor sem távozott, miután a nevetése elhalt. – A Felderítő Egység tehetséges és erős felderítőkből áll. Az osztagomat kivétel nélkül a legjobbakból, a legrátermettebbekből válogattam. Le tudunk teríteni egy óriást és túl tudjuk élni!

Eren alaposan végiggondolta, majd lassan bólintott egyet.

– Igaz – mormolta. – Többször is elkövettem már ugyanazt a hibát: alábecsültem a Felderítő Egység erejét, a híres-neves Erwin Smith parancsnokot, aki mindenidők legjobb irányítója… no meg az emberiség legerősebbjét.

– Nézd a szebbik oldalát: ha én vagyok az emberiség legerősebb katonája, akkor te az emberiség utolsó reménye. Látod, Eren, máris híressé váltál, pusztán azzal, hogy létezel.

– Nem tudom eldönteni, hogy ez most gúny akart lenni vagy sem.

– Mit gondolsz? – pillantott rá Levi kihívóan. – Vajon mi lehetett? Sértés? Őszinteség?

Eren nem válaszolt. A holdfény megvilágította a kastély romjait, s ezúttal minden ragyogó ezüstbe vont. Az elakadó lélegzet Petrától származott, és Erennek nem kellett odanéznie, hogy tudja, miért, különösen azután nem, hogy Oluo cifrán elkáromkodta magát, Gunther meg Eld pedig a fogukat vicsorították.

– Mondd, Eren… – Levi hadnagy ezt a percet választotta ki, hogy újból kérdezzen. – Most már beszélgethetünk egy kicsit a barátodról, aki mindezidáig annyira türelmesen várakozott? Bevallom, ilyen behemót, szőrös teremtményt ritkán látni, igazi bestia. Remek bundát lehetne csinálni belőle.

Szándékosan mondta ezt, hogy ingerelje, és elérte a célját: Eren dühösen felszisszent.

– Próbáld csak meg! – vicsorogta. – Próbáld csak meg és nem állok jót magamért!

Levi sötéten kuncogott.

– Csábító ajánlat.

Mielőtt Eren reagálhatott volna, Petra már előttük is termett. Sápadt volt, de más jelét nem mutatta a félelmének. Gunther és Eld lemaradva követték.

– Hadnagy – szólt fojtottan. – A sötétben… A sötétben nem láttuk, de a hold fénye megvilágította őket… Istenem, mindenhol ott vannak!

– És nem kevesen – toldotta meg Gunther. – Körbevettek minket!

Oluo érkezett meg utolsóként, ő azonnal nekitámadt Erennek.

– Ez a te műved, te szörnyeteg!

Eren felvonta a szemöldökét.

– Valóban az enyém lenne?

– Igen! Tudtál róluk! Te nyavalyás kis patkány, ezért megfizetsz!

– Oluo, viselkedj! – mordult rá Petra. – Eren nem tehet semmiről… – De a hangjába bizonytalanság kúszott, és ezt Oluo is megérezte.

– Petra, még te sem hiszed el, amit most mondtál! Ez a kis rohadék mindvégig tudta…! Pf, rémálom, a francokat! Szépen elvontad a figyelmünket, mi?! Annyira arra koncentráltunk, hogy megállítsunk, te pedig ezt ügyesen kihasználtad!

– Oluo, fegyelmezd magad!

– Emberiség utolsó reménye? – Oluo dühtől remegve fröcsögte a szavakat. – Nevetséges! Az emberiség árulója és szégyene, semmi több! Egy korcs a világon, akinek léteznie sem kellene! Végeznünk kellett volna veled, amíg még volt lehetőségünk!

– Oluo!

– Te utolsó kis…

– Elég legyen. – Levi nem emelte meg a hangját, mégis mindenki elhallgatott. Oluo összeszorította a fogát, nehogy újból Erenre morduljon, Eren pedig megfeszítette a testét. Közel állt hozzá, hogy nekiessen a felderítőnek, s amikor az ismételten elharapta a nyelvét, legalább egy kis mosolyt tudott csalni az arcára. – Hallgassatok el mindannyian, erre nincs időnk. Petra – fordult a lány felé –, öljetek meg belőlük minél többet, mindjárt csatlakozom hozzátok! Eld – nézett a szőke férfira –, menj, szólj a többieknek! Újoncok vagy sem, minden erőre szükségünk lesz!

– Igenis, uram!

– Na és a kölyök? – vicsorogta Oluo. – Az árulóval mihez kezdünk?

– Miből gondolod, hogy áruló vagyok? – kérdezett vissza Eren nyugodtan. – Csak azért, mert nem lepődtem meg az óriásokon? Figyelmeztettelek benneteket, hogy semmit sem tudtok róluk, de ti nem hallgattatok rám. Hát magatokra vessetek, én mindent megtettem! Az én lelkiismeretem tiszta!

– Egy gyilkos lelkiismerete, semmi több!

– Akkor egy gyilkosé! Nem érdekel!

– Nem tudom, ki hogy van vele… – Gunther, aki a helyén maradt, idegesen szakította félbe őket. – Engem sokkal jobban aggaszt az a furcsa szerzet ott, a falon… És az, hogy a kastély romjai hemzseg az óriásoktól! Minden egyes perc számít!

– Gunthernek igaza van – bólintott Petra. – A veszekedést hagyjátok későbbre! Mondd, Eren – fordult a fiú felé –, mégis mi a franc az a bestia?

Eren erre felkuncogott.

– Pont az, aminek nevezted: a Bestia Óriás.

– Bestia Óriás? – ismételte meg Petra hitetlenül. – Úgy érted, hogy…

– Olyan, mint te – vonta le a következtetést Levi. – Mindenki hallotta, igaz? – Eren meglepetten vette észre, hogy Eld időközben felkeltette a többieket: Mikasa és Armin komoran, Mina Carolina pedig elszántan nézett vissza rá. – A Bestia Óriás – folytatta Levi – éppolyan intelligens, mint a Kolosszális, a Nőstény és a Páncélos Óriás. A benne rejtőző ember pontosan tudja, hogyan támadjon és védekezzen. Van esze és használni is fogja! Végezzetek a többi szörnyeteggel, őt pedig hagyjátok rám!

– Igenis, uram!

– Hé, újoncok! – Oluo elvigyorodott, miközben kirántotta a kardját. – Nézzétek, hogyan nyírjuk ki ezeket a kis mocskokat! Az emberiség legerősebbje és hűséges követői, mi vagyunk azok, akik a Felderítő Egység… Áú!

– Miért nem tudja lenyelni csak egyszer a nyelvét? – sóhajtotta Petra, majd felkapaszkodott a torony peremére. – Felkészültetek?

– Adjunk neki – bólintott Gunther vigyorogva. – Mutassuk meg a Felderítő Egység erejét!

– Pontosan!

– Gyerünk! Előre!

Petra, Gunther, Eld és Oluo egyből a mélybe vetették magukat, és Eren a következő pillanatban már hallotta is, ahogy a pengéjük húsba mélyedt, az óriások vére pedig a levegőbe fröccsent. Mikasa szó nélkül követte őket, mielőtt megálljt parancsolhattak volna neki, Mina viszont hezitált. Armin, aki mindig is az elméjét edzette, kővé dermedve figyelte a hirtelen kibontakozó csatát.

Levi hadnagy keze megtalálta az útját Eren vállára.

– Érted jöttek, igaz?

– A Titánok nem hagytak magamra, azután sem, hogy azt hittem, lemondtak rólam. Vannak, akik ezek szerint mégsem…

– A Bestia Óriás – sandított a behemót alak felé Levi. – Róla beszélsz.

– Igen. Ő sosem fog rólam lemondani.

Levi kivonta a kardját; a szeme összeszűkült, ahogy a hatalmas, majomszerű óriást nézte.

– Miért? – kérdezte közömbösen. – Ki ő?

Eren halványan elmosolyodott, mielőtt válaszolt volna.

– A családom… – felelte, és ez volt az a pillanat, amikor az őket körülvevő erdő irányából számtalan lábak dobogása hallatszódott. Erennek nem kellett megfordulnia, hogy tudja, Mina sikoltott, amint felfedezte a hang forrását. Összekapcsolódott a tekintete Levi hadnagyéval, és a szeme sarkából látta az aranysárga fény robbanását és a Nőstény Óriás magasba emelkedő alakját. Az óriás, benne Annie-val megindult felfelé a falon, hogy csatlakozzon a Bestia Óriás mellé, a Bestia Óriás pedig egykedvűen figyelte mindezt.

A családom, gondolta, miközben kitört a teljes pánik.

Zeke…

Megjegyzés: Sokat váratott magára, de sikerült befejeznem! Nem győzöm hangsúlyozni, hogy manga spoiler, manga spoiler, manga spoiler, pláne az elkövetkezendő fejezeteket nézve! Úgyhogy aki nem akarja ellőni magának a 3. évad várhatóan legdurvább jeleneteit, az gondolja át, hogy neki való-e ez a fic.

Előre is nagyon boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak! ^^ Várhatóan a két ünnep között érkezik a következő fejezet, szeretnék belehúzni egy kicsit, mielőtt ismét magukkal ragadnak a vizsgák! Szösszenetek is várhatóak, illetve hamarosan megmutatom, mi mindenen dolgoztam az elmúlt hónapokban. ^^

Ízelítőként egy Shingekis videót mutatnék, a mai nap fejeztem be (és kicsit ez a fic ihlette):

Skillet – Monster