Vihar – 22. fejezet – A sokaság úrnője

Vihar

22. fejezet

~ A sokaság úrnője ~

Hogy mondjam el neki? – gondolta Eren, miközben fél szemmel Kreusára sandított. A lány nem vehetett részt a kihallgatáson, noha arról tudott, hogy Lieselotte váratlanul megérkezett, ám legnagyobb meglepetésükre nem kérdezősködött. Semmi sem érdekelte, ami a zárt ajtók mögött zajlott le. Erennek a szeme sem rebbent volna, ha kiderült volna, hogy Kreusa kerítette elő az asszonyt. Ha ő is volt, Selma valódi kilétét nem ismerte. Az édesanyjának vélte, és Eren egyre inkább elbizonytalanodott.

Elmondjam egyáltalán, hogy valójában nem Selma lánya? Van jogom ahhoz, hogy tönkretegyem az eddigi életét? – Beharapta az ajkát, és óvatosan megrázta a fejét. – Abban a tudatban nőtt fel, hogy Selma az édesanyja. Selma… Ő magához vette és a gyermekeként nevelte. Kitudja, mi történt az igazi szüleivel – győzködte magát. – Talán eszüket vesztett óriásokként lézengnek valahol a világban, vagy az is lehet, hogy már réges-rég meghaltak. Selma talán életében először jól cselekedett. – Ezt nehezen tudta csak elképzelni.

Persze ez lehetett az oka annak is, amiért annyira könnyedén lemondott róla Shiganshina eleste után – jött rá, miután végiggondolta a történteket. – Végül is… nem fűzte őket egymáshoz vér köteléke, csak a kötelesség. Selma kötelességből nevelte őt, ameddig nevelhette vagy ameddig nevelni akarta, aztán… Gyanítom, elunta és lepasszolta. Ankára bízta, és többé fel sem nézett, mert nem tartoztak egymáshoz. Kreusa egy senki. Ő csak egy lány, aki a múltjára emlékeztette Selmát, arra az időre, amikor anya még élt, és amikor még együtt játszottunk. Mi vagyunk azok, akiktől meg kell szabadulni, nem igaz? Jelentéktelen kis…

– Áú!

Levi hadnagy megelégelhette a szótlanságát, mert hirtelen a nyakára csapott. Nemcsak őt érte váratlanul a támadás, Sasha annyira megijedt, hogy majdnem hátraesett a székével, Connie pedig kiejtette a kezéből a kanalat. Nifa egészen addig remekül szórakozott, amíg a hadnagy felé nem fordította hidegen fénylő, szürke tekintetét, akkor aztán nyelt egy nagyot, és sűrű bocsánatkérések után inkább a hallgatást választotta.

Eren bőre kivörösödött a csípős ütéstől; behúzta a nyakát, és sietve elnézést kért. Nem mert a hadnagyra pillantani, ezért inkább újból Kreusát tüntette ki figyelmével. A lány Ymirnek magyarázott valamit csendesen, és egyszer sem nézett feléjük. Kerülte Annie-t és Hitchet, és inkább minden idejét Ymirrel töltötte.

„Hiányzik Ymir.”

„Ymirrel álmodtam.”

Kreusa szerette Ymirt… Nem is kicsit, hanem nagyon szerette őt, és Eren elszégyellte magát, amiért egy pillanatig is, de meg akarta zavarni a beszélgetésüket. Hátradőlt a székében, kézfejével pedig megdörzsölte a szemét. Valahogy nem tűnt helyénvalónak, hogy felálljon és félbeszakítsa őket. Kreusa arca ragyogott, miközben suttogott, Ymir meg áhítattal csüngött minden egyes szaván. Ymir, aki senkit sem engedett a közelébe, megnyitotta neki a szívét. Neki, a lánynak, akinek semmije sem maradt már. Sem neve, sem múltja.

Eren elfordította a fejét, és tekintete összetalálkozott Mikasáéval. Már meg sem lepődött, hogy a lány lopva őt figyelte, azon inkább, hogy valamilyen okból kifolyólag visszafogta magát, szinte rá sem lehetett ismerni. Az aggodalom persze minduntalan ott csillogott a szemében, ám nem próbálta megfojtani vele. Mikor egymásra néztek, finoman megvonta a vállát, mintha csak azt akarná kifejezni, hogy változnak az idők. Változtak is. Eren szabadnak érezte magát, Mikasa meg… Valami vele is történt. Hogy pontosan mi, azt nem árulta el, ám bármi is volt, Eren örült neki.

– Hogy érzed magad, Eren? – rángatta ki az elmélkedésből a lány szelíd hangja. A kezébe vette a jobbját, és óvatosan megszorította azt. – Fáradtnak látszol.

– Ja, eléggé sápadt vagy – jegyezte meg Connie is teli szájjal, mire Levi hadnagy undorodva nézett rá.

– Nyeld le, mielőtt megszólalsz, Springer.

Connie bólogatott, közben meg bőszen kanalazott.

– I-igen is, uram.

Levi felhorkant.

– Mit mondtam, Springer?

– Elnézést, uram.

Eren szája halvány mosolyra görbült.

– Jól vagyok, Mikasa – válaszolt halkan. – Lieselotte rengeteg gondolkodnivalót hagyott.

– A töprengést bízd Arminra, te tökelütött – huppant le melléjük Jean. – Úgysem vagy ahhoz elég okos.

– Téged senki sem kérdezett, lóarcú gyökér! – vágott vissza Eren ingerülten. Kihúzta a kezét Mikasa szorításából, és Jeanra vicsorgott. A fiú eltátotta a száját felháborodásában; az első másodpercekben csak hápogni tudott.

– Lóarcú? Hogy minek neveztél?! – vakkantotta, mire Eren gúnyosan nevetett.

– Láttad már valaha a képedet?

– Miért? Te azt hiszed, annyira jól nézel ki?

– Ó, látom, már megint kezdik! – vidult fel Hitch. Ő volt az egyetlen az asztalnál, aki pillanatok alatt felvillanyozódott az események nem várt fordulatát látva. – Hé, Annie! – nézett hátra a válla fölött a lányt keresve. Csakhamar megtalálta: Annie Bertolt és Reiner társaságában ácsorgott, ám hangosan egy szót sem váltottak. – Gyere gyorsan! – kiáltott neki vidáman, arcán széles, már-már ijesztő mosoly terült szét. – Jean és Eren megint egymásnak esnek! Vajon ez alkalommal ki fogja őket szétválasztani? – forgatta a fejét a kuncogva. Sem Mikasa, sem Levi hadnagy nem reagált, Hitch jókedvét azonban nem lehetett ennyivel letörni; kihívó fénnyel a szemében állta Mikasa tekintetét. – És vajon… meddig fajul a helyzet, mire megteszik? – suttogta.

– Hitch. – Annie hangja éles volt és parancsoló, keze súlyosan nehezedett Hitch vállára, a lányba fojtva a szót. – Elég.

Hitch pillantása megkeményedett. Noha tizedmásodpercek alatt rendezte a vonásait, nem volt elég gyors ahhoz, hogy másoknak te tűnjön fel.

Felvihogott.

– Igenis – vigyorgott rá a szőke lányra. – Látom, azért te is szereted a jó mókát. Kezdtem már aggódni érted, drágám.

– A legkevésbé sem érdekel két éretlen kölyök gyerekes csatározása. – Annie a szavait meghazudtolva óvatosan helyet foglalt az asztal végében, a lehető legtávolabb a többiektől, különösen Mikasától. Figyelmessége ellenére mégis mindenki, még ha csak néhány másodpercig is, de megbámulta. Connie és Sasha megfeszültek, Mikasa pedig megmarkolta a tányérján felejtett kését. Eren és Jean is elhallgattak egy pillanatra, hogy aztán hangosabban folytassák nézeteltérésük rendezését.

Annie morgott valamit, mire Hitch szeme rávillant.

– Fáj a bizalmatlanság?

– Megérdemlem – vonta meg a vállát.

– Ez igaz – biccentett Hitch. – De vajon megkérdezték-e már, hogy miért akartad magaddal vinni Eren Jaegert?

Eren éppen ütésre lendítette a kezét, ám ezt hallva félúton megállt a levegőben. Jean, aki nem figyelt eléggé, bevitte a sajátját. Reccsenés hallatszódott, Eren egyenesen az arcába kapta, és ahogy hátratántorodott, ömleni kezdett az orra vére.

Kreusa felsikoltott.

Mikasa hátralökte a székét, és megragadta Jeant az ingénél fogva. A szemébe nézett, aztán lassan kifújta a benn tartott levegőt, és elengedte a fiút. Ellépett tőle, és Eren felé fordult. A fiú még mindig meghökkenve állt, a kezét sem eresztette le, Levi hadnagy viszont már ott termett előtte. A jelenlevőkkel mit sem foglalkozva úgy vizsgálta meg, hogy a két tenyere közé vette az arcát.

– Életed legtökéletesebb ütése lehetett – állapította meg elismerően. – Eltörted az orrát.

– Senki sem halt még bele ennyibe – jegyezte meg Annie. Ő is felállt, és nem törődve a hátába éles késként szegeződő pillantásokkal, odalépett Eren elé. Levi hadnagynak a szeme sem rebbent, mikor megérezte az érintését. Annie ugyan Eren arcára simította a jobbját, keze finoman hozzásimult az övéhez. – Mondd, Eren – törte meg a csendet –, te is szeretnéd tudni, miért pont téged akartalak? Hogy pontosan mi is a feladatom? Hogy mi, óriásbőrbe bújt emberek kiknek is dolgozunk? És kérlek – fintorodott el –, kezdj már valamit az orroddal. Undorító, hogy még mindig csöpög a vér.

Eren lehunyta a szemét. A törött csont és az orrvérzés is a semmivé lett, csupán a megszáradt vér emlékeztette, hogy Jean egyszer az életében tényleg meg tudta őt ütni annyira, hogy majdnem maradandó sérülést okozzon. A fiú persze nem győzött elnézést kérni, a vitájuk pedig mintha végleg a feledésbe merült volna, amint Annie visszaült a székébe, egyik lábát átvetve a másikon, karját összefonva, egyik lábát átvetve a másikon.

– Kinek dolgozol? – Eren hangja egészen karcos volt. – Ez valahogy kimaradt a mesédből. – Annie megnedvesítette az ajkát, miközben Eren folytatta a kérdezősködést. – Tudom, hogy nem Selma az irányítója mindennek, de azt sem hiszem el, hogy egy egész falakon túli világ akarja a pusztulásunkat. Hogy odakint mindenki azt akarja, hogy az emberiség kihaljon. Úgy érzem, van valaki, egy valaki, aki ennek az egésznek a kitalálója. Kérdem én, ki az? Ki lehet az az ember, aki mindenkit úgy rángat, akár egy bábut? Gyanítom, ő is közénk tartozunk. Úgy értem, úgy közénk, hogy olyan, mint te meg én… Intelligens. Kellő erővel kell rendelkezzen, ha valamiért mindenki vakon követi a parancsait. És nem lehet túl fiatal sem, hiszen anya gyermek volt még, amikor megtalálták a Mária fal előtt.

– Átveszed Armin szerepét? – szakította félbe Annie. – A fejtegetést hagyd meg neki.

– Úgy látszik, mégiscsak van esze – döbbent meg Jean is. – Azt hittem, csak egy hülye óriásmániás.

– Jean, fogd be – szólt rá Mikasa fáradtan.

– Ja, Jean, kérlek, tégy meg nekünk egy nagy szívességet és hallgass már végre el – vigyorgott rá Connie erőltetetten.

– Nincs olyan titok, amit nem lehet valamilyen módon kiszedni – mormogta Reiner, mire Annie megfeszült.

– Meg szeretnéd mutatni, hogy milyen fából faragtak? – kérdezte gúnyosan. – Egy magamfajta gyönge lány…

– Gyönge? Annie, kérlek! – húzta el a száját Eren. – Korábban már tisztáztuk, hogy te minden vagy, csak nem gyönge! Inkább azt áruld el, mi az a titok, amiről nem beszélhettek? Miért hajtogatja azt mindenki, hogy majd a pincében kiderül? Én… – Elhallgatott. Félve pillantott a barátaira, aztán vissza Annie-ra. – Mi nem fogunk megkínozni téged, Annie – mondta halkan, egyenesen a lány szemébe nézve. – Erre ígéretet teszek itt és most, mindenki füle hallatára. Ahogyan megesküdtem Nifának, hogy nem éri bántódás… Ugyanezt tettem Kreusával is… – Magán érezte mindkét lány tekintetét, de nem fordult feléjük, minden figyelmét Annie-nak szentelte. – És most veled is – jelentette ki határozottan. A kezdeti bizonytalanság tovaszállt, megtalálta a bátorságát. – Én megértelek… De neked is meg kell értened, hogy az emberiség léte a tét, nem csupán az én személyes boldogságom!

Annie szája széle felfelé rándult. Nem éppen a legbarátságosabb mosoly volt, sőt inkább grimaszba torzult, távolságtartónak és hitetlenkedőnek látszott, Eren azonban nem foglalkozott vele.

– Annie, kérlek!

– Azt állítod, megérted – előzte meg a lány élesen –, ennek ellenére mégsem hagyod abba a faggatásomat, Eren.

– Annie…

– Nem! – vágta el a mentegetőzését. – Fogalmatok sincs semmiről! Egyikőtök sem tudja, mibe keveredik! Higgyétek el, hogy nem akartok ebbe belefolyni! Az igazi ellenség… – Felnevetett, a fejét rázta. Szemében eszelős fény csillant meg. – Nem elég nektek, hogy tudtok a falakon túli világ létezéséről? És arról, hogy valami vár rátok a pincében? Ó, ne hidd azt, hogy én tudom, mi az, amit ott találunk, őszintén megmondom, fogalmam sincs. Valami, ami által minden megvilágosodik. Legalább addig… bírjátok ki. Ott megtudjátok, amit én nem árulhatok el.

– Miért csak ott? – ráncolta a homlokát Mikasa. – Miért nem most?

– Igen! – kiáltott fel Eren zihálva. – Mi változik ott? Miért lehet pont ott és pont akkor?

Annie a szemét forgatta.

– Semmit sem tanultál, Eren?

– Mi lenne, ha inkább valami egészen másról beszélgetnénk? – csendült fel hirtelen az ajtó felől Armin hangja. A fiú a küszöbön állt, mögötte édesanyja, az asszony keze a vállán nyugodott.

– Csak nem újabb meséje van, Mrs. Arlert? – kérdezte Mikasa gúnyosan. Lieselotte annyival sem tisztelte meg, hogy odaforduljon felé.

– Az engedélyedet kérem – mondta szelíden. Hogy kinek, az hosszú másodpercekig rejtély volt. – Tudod jól, hogy nélkülünk esélyük sincs.

– Tudom – válaszolta végül Ymir halkan, mindenki legnagyobb döbbentére. – Mindig is tudtam, ezért is egyeztem bele abba, hogy csatlakozz hozzánk és találkozzanak veled. Az én drága Kristám… – Kreusára pillantott, halvány mosoly suhant át az arcán. – Talán mégsem akkora áruló, mint amilyennek gondoltátok?

– És te mi vagy, Ymir? – kérdezett vissza Armin. – Ha Kristát árulónak véljük, szerinted róla miképp gondolkodunk? Te lennél most a megmentőnk?

– Én? – Ymir elnevette magát. – Kérlek! Egy szóval sem mondtam ilyesmit. Én nem vagyok jó ember, Armin, de erre hamarosan mindannyian rá fogtok jönni.

– Ymir, ne mondj ilyet!

– Ugyan, Kristám – mosolyodott el a lány. – Csak őszinte vagyok.

Egymásra néztek, Kreusa felsóhajtott.

– Én elvesztettem a fonalat – törte meg a csendet a Connie. – Ymir… Mégis mi a fenéről beszélsz? T-te is… T-te is részese vagy ennek a pokolnak?

Ymir elvigyorodott.

– De még mennyire, Connie! – csettintett a nyelvével beismerően, mire Sasha felnyöszörgött.

– Van egyáltalán valaki, aki nem tud valamiről? Ha igen, az jelentkezzen, mert én személy szerint kezdek megőrülni!

Senki sem foglalkozott vele.

Eren felemelte a fejét, egész testében megfeszült, ahogy Ymirre nézett.

– Hallgatlak – suttogta. – Mást sem csinálok, csak hallgatok.

Ymir bólintott, vigyora mintha megfakult volna.

– Ülj le, Eren – intett az egyik szék felé –, ez nem egy rövid történet. Azt szeretném, ha rám figyelnétek, csakis rám. Ne szakítsatok félbe, mert nem fogom még egyszer elmondani. Ha befejeztem, talán megválaszolom a kérdéseiteket. Attól függ, milyenek, aztán a magam részéről letudtam ezt az egészet. Elegem van, hogy mindenki csak parancsolgat és irányítgat. A szabadság, Eren… Én is ugyanazért küzdök, amiért te: hogy többé ne éljünk egy ketrecbe zárva, ne szégyenkezzünk azért, amik vagyunk. Hogy kijuthassunk és világot láthassunk. Lángoló víz, a jeges tájak, minden szépség. Kegyetlen egy világban élünk, Eren, ugyanakkor… – Csillogott a szeme, ahogy Erenre bámult, és a fiúnak elakadt a lélegzete a felismeréstől. – Gyönyörű is ez a világ, Eren. És hamarosan ti is megtapasztaljátok mindkét oldalát.

Eren a magasba emelte a kezét. Összepréselte az ajkait, és amikor Ymir elégedetten biccentett, hátradőlt a székében.

– Ismerem Armin és Nifa édesanyját – közölte a lány mindenféle kertelés nélkül. – Persze az én történetem nem itt kezdődik. Az óriások közöttetek élnek, a falakon belül. Meglepően nagy létszámban, és annyi éven keresztül még csak sejtésük sem volt az embereknek a létezésünk felől. Azt hitték, az óriások csak vannak. Hogy nincsenek olyan emberek, akik képesek rá, hogy átváltozzanak. De mi itt vagyunk, mindig is voltunk és úgy érzem, mindig is leszünk.

– Én még azok közé tartozom, akik a falakon túl születtek. A Mária fal eleste remek lehetőséget biztosított, hogy elrejtőzzem az emberek világában, és azt hiszem, nem egy hozzám hasonló így cselekedett. – Fél szemmel Annie-ra pillantott, a lány azonban nem volt hajlandó ránézni. – Olyan vagyok, mint te, Eren. Mint ti. Képes rá, hogy óriássá változzak. Olyan is vagyok, mint Annie: megszámolni sem tudom, hány évet töltöttem kristályba zárva, a rémálmok fogságában, várva arra a pillanatra, amikor kiszabadulhatok. Gondolkodtam és gondolkodtam, erre legalább jó volt az a sok idő. Aztán hirtelen kiszabadultam. Valaki – egy asszony, aki Selmaként mutatkozott be – felébresztett. Elsőre látásra sem volt szimpatikus, hát még azután, hogy beszélgetni kezdtünk. A hideg rázott, valahányszor édes szavakat suttogott a fülembe… Ő maga a kígyó, de nem ő az, aki mindenkit irányít. Persze az események középpontjában helyezkedik el. Ő nem akárki, Eren, nagyon is fontos szerepet játszik, és nemcsak azért, mert ő az a nő, aki felnevelte Kreusát. – Krista összerezzent. Eren szíve kihagyott egy dobbanást.

– Ymir… Ő nem… Mi még nem… – Első ízben szólalt meg, mióta a lány nekikezdett a monológjának, Ymir azonban egyetlen pillantásával elhallgattatta.

– Selma Dok nem Fritz király lánya – jelentette ki a lány nyersen, mire Krista szeme kitágult.

– H-hogyan? – nyögte. – Fritz király…

– Selma Dok nem Fritz király lánya – ismételte meg Ymir –, hanem a királynéé. Selma Edna királyné törvénytelen gyermeke. Még jóval azelőtt született, hogy Edna királyné lett volna. A falakon túl látta meg a világot, és amikor Edna megismerkedett a királlyal, ott is maradt, ahol maradnia kellett. Nagyon sokáig, talán addig, amíg Ednában fel nem ébredt az anyai szeretet és úgy nem döntött, hogy magához veszi. Akkor a király is mindent megtudott. Ez körülbelül akkorra tehető, amikor rátaláltak Carla Jaegerre a Mária fal előtt. Mindent alaposan kiterveltek, nagyszerűen időzítettek, és igen, jól sejtitek, az az irányító az, aki ezekért felelős. Hogy ki is ő valójában? Én sosem találkoztam vele, csak Selmát ismerem. Selma mondott dolgokat, de nem mondta el a teljes igazságot. Mindannyian ismerjük az igazság egy-egy szeletkéjét… A pincén múlik, hogy össze tudjátok-e rakni a képet, drága Eren. – Szünetet tartott, már nem mosolygott. Valami ősi komorság ülte meg a tekintetét, Eren nem bírta tovább figyelni. – Selma rám bízta az Arlert házaspárt. Éveken keresztül tartották őket fogságban… Aztán megérkezett Selma, rájuk „talált” és gondoskodott róluk. Szánalmas volt, ahogyan engem is hazugságra kényszerített. Sajnálom, Lieselotte. Sajnálom, amiért eltitkoltam előletek, miféle ember… szörnyeteg a barátotok. Selma pontosan tudta, hogy elfogtak titeket, és a kisujját sem mozdította értetek egészen addig a pillanatig, amíg el nem jött az ideje, hogy szabadságot kapjatok. Akkor megadta a kegyelmet: óriássá változtatott benneteket, és hagyta, hogy felfaljátok azokat, akiknek lejárt az idejük, és már nem voltak többé a hasznukra. És mindezek után odaadott benneteket nekem. Ymir úrnő tudja a dolgát, nem igaz? – Ymir hangja keserűen csengett. – Úrnő lennék? Ó, igen, az vagyok. De te is, nem? Mi vagyunk az irányítói a magunk családjának. A sokaság úrnője vagyok, Ymir. A sokaságé. Egy óriásokból álló sokaságé, akik különlegesek, akik emberibbek, akik majdhogynem olyanok, mintha emberek lennének óriásbőrben. Olyan óriásoké, akik eszüket vesztett gyilkológépek helyett rendelkeznek bizonyos mennyiségű intelligenciával… És én most őket ajándékozom nektek, Eren Jaeger – nézett a döbbent fiú szemébe. – Őket, akik nemcsak emberevő gyilkosok, hanem intelligensebb egyedek, őket, akiket irányítás alatt tarthatok… és magamat, a sokaság úrnőjét… Egy sereget adok nektek, Eren, egy óriásokból álló sereget, akikkel visszafoglalhatjátok azt az átkozott falat, és akik segítségével el tudtok jutni a pincéig, hogy véget vethessetek ennek a rémálomnak.

Ymir elhallgatott, befejezte a történetét.

– Egy óriásokból álló sereg? – cincogta Sasha. – Ez most… Ez most komoly, Ymir?

– A lehető legkomolyabb – bólintott. A mosolya halvány volt és elégedett. – Na, mit szólsz hozzá, Eren? Mit gondolsz, mekkorák lennének a túlélési esélyeink, ha nemcsak ennyien vágnánk neki a Mária fal visszahódításához?

– Ez… – Eren megnedvesítette az ajkát; remegve nézett végig a társain. – Srácok, ez…

– Ez a kulcs – lépett előre Kreusa. – Ez a kulcs a győzelmünkhöz, Eren.

A fiú lassan bólintott.

– Készen álltok? – kérdezte a barátaitól.

– Vágjuk bele – vigyorgott Connie.

– Nyírjuk ki a mocskokat! – tapsolt Sasha.

– Befejezzük ezt a háborút – szorította ökölbe a kezét Reiner. – Addig nem nyugszom, amíg be nem végzem a küldetésemet.

– Én sem – suttogta erre Bertolt.

– Hiszen mindannyian ezért vagyunk most itt, nem igaz? – húzta fel a szemöldökét Annie. – Hát mire várunk, nem igaz, fiúk?

– A játékra – vihogott Hitch. – Tudod, Annie, az igazi játszma még csak most fog elkezdődni.

Eren felállt. Nem kérdőjelezte meg Ymir meséjét, a szíve viszont mintha átdöfte volna a bordáját, annyira erőteljesen dobogott. Nem félelmet érzett, hanem valami egészen mást: lelkesedést. A győzelem ízét a nyelve hegyén… A reményét, hogy az emberiség valóban revansot vehet a Mária falon ejtett sérelemért.

– Uram… Levi… – szólította meg a férfit suttogva. – Mit gondolsz… Úgy értem… Mit gondol… Öhm… mindegy. – Az éjszaka emlékétől biztosra vette, hogy az arcát elöntötte a vér. El akarta fordítani a tekintetét, de aztán megérezte a hadnagy érintését a csuklóján, és a feszültség, mely lassan, pontról pontra növekedett a testében, hirtelen alábbhagyott. Ellazulva simult bele az érintésbe, és remélte, hogy a barátait jobban leköti Ymir faggatózása, mintsem hogy kettőjük párosa.

– Nem rossz – mormolta Levi halvány mosollyal a szája szegletében. – Nem rossz.

Eren megszorította a kezét: végre-valahára biztosan készen álltak.

Készen álltak rá, hogy visszafoglalják a Mária falat… Hogy fényt derítsenek az igazságra.

Hogy eljussanak arra a helyre, amely minden titok tudója.

A pincébe.

Vihar – 21. fejezet – A vallatás (+18)

Vihar

21. fejezet

~ A vallatás ~

Ymir sosem felejtette el azt a napot, amikor először találkozott Armin szüleivel. Shiganshina elestének évében történt, de a Kolosszális Óriás még nem ütött lyukat a Mária falba. Abraham és Lieselotte addigra már nem kóboroltak céltalanul a falakon túl, láncra verve élték az életüket és várták, hogy szabadok lehessenek. Egyik ketrecből a másik ketrecbe kerültek, és csak reménykedni tudtak benne, hogy egy nap viszontláthatják a családjukat.

– Vannak titkok, melyek jobb, ha örökre feledésbe merülnek, Ymir – suttogta akkor a fülébe Selma. – Például hogy te meg én ismerjük egymást. – Rámosolygott, ám mosolyában semmi kedvesség nem volt. Ymir teljes szívéből gyűlölte.

– Mit akarsz tőlem, Selma? Ne játszadozzunk egymással, azt még nálad is jobban gyűlölöm.

– Te vagy a vadóc lány, nem? – Selma kuncogott. – A lány, aki az erdőben él. Aki nem fél az óriásoktól.

– Nincs miért félnem tőlük – vonta meg a vállát Ymir. – Ők az enyémek és én pedig az övék vagyok. Te magad is tudod jól, hogy hosszú-hosszú éveket töltöttem magányosan a saját kristályomban. Sokat töprengtem és semmit sem öregedtem. Mikor felébredtem és körülnéztem, azon kaptam magam, hogy ismét egyedül vagyok. Belecsöppentem valami olyasmibe, amibe nem akartam, és amiből bárhogyan is próbálkozom, nem sikerül kikecmeregnem.

– Ezért leszel te a legtökéletesebb jelöltem erre a feladatra.

– Mit akarsz tőlem, Selma? – sóhajtotta. – Nincs félnivalóm, engem nem tudsz zsarolni.

– Esélyt adok nekik. – Selma a fejével a házaspár felé intett. – Hálásnak kéne lenniük, hiszen a barátságunkra való tekintettel nem hagytam, hogy megöljék őket. Amilyen ostobák voltak, azt kellett volna tennem, engedni, hogy óriáscsemegeként végezzék. De én nem ezt tettem, sőt! Ajándékot adok nekik.

– Esélyt… Ajándékot… – Ymir összeráncolta a homlokát. – Csak nem azt tervezed, hogy…

– Megadom a képességet, hogy hozzád hasonlóan boldoguljanak.

– És utána rám bízod őket. – Ymir hirtelen megértette, mire céloz az asszony. – Azt akarod, hogy csatlakozzanak hozzám, igaz?

– Fiatal vagy még, Ymir, nagyon fiatal, de máris érted a hatalmasok játszmáját. – Selma elégedett mosolyra húzta az ajkát. – Ez a világ kegyetlen, ám mi, emberek tettük azzá. Nem létezik könyörület, sem megváltás, ezt sose felejtsd el.

Ymir összeszorította a fogát, miközben vetett még egy utolsó pillantást a házaspárra. Azok nem láthatták őt, ő viszont alaposan megnézhette őket magának. Nem is sejtették, mi vár rájuk. Azt hitték, a falak azért épültek, hogy az óriásoktól védjék meg őket, pedig fogalmuk sem volt, ki az igazi ellenségük.

Nem az óriásoktól védi meg őket – gondolta, miután elfordult tőlük, és megindult Selma nyomában –, hanem tőlünk, falakon túli emberektől. Mi vagyunk a vadászok, és ők azok, akik az áldozataink lesznek.

** * **

Eren ajtónyikorgásra kapta fel a fejét. Némán, előregörnyedve ült az ágy szélén, arcát a tenyerébe temetve, úgy várta Levi hadnagyot, hogy visszatérjen. Armin édesanyja semmit sem tudott abból, ami azon a napon valójában történt. Semmit sem tudott Selma szerepéről, arról, hogy elárulta Eren anyját, és hogy az óriás, aki felfalta az asszonyt, éppolyan óriásbőrbe bújt ember volt, ahogyan ők is. Selma eltitkolta előle. Azt is, hogy Eren életben maradt. Azt is, hogy Grisha eltűnt. Mindent.

Lieselotte nem beszélhetett, amíg meg nem ismerte a teljes igazságot. Hagytak neki kellő időt, hogy feldolgozza, engedték, hogy találkozzon a gyermekeivel, és Eren annak már nem akart a szemtanúja lenni. Még azelőtt visszavonult a hadnaggyal közös szobájába, mielőtt Armin is megjelent volna.

Levi időközben szélesre tárta az ajtót. Eren szeme döbbenten kerekedett el, amikor a küszöb túloldalán nem Nifát vagy Hanjit fedezte fel, hanem Mikasát. A lány nem mosolygott rá, sőt szemernyi figyelmet sem szentelt neki; a hadnagyot nézte, a szemöldökét pedig összehúzta. Szigorúan bámulta, mégis… mégis mintha engedett volna. Eren nem tudta megmagyarázni, miből jutott erre a következtetésre, de valamiért biztos volt benne, hogy nem tévedett. Mikasa lassan bólintott, mintha a hadnagy kimondatlan kérdésére felelt volna némán, aztán anélkül, hogy bármit is mondott volna, egy udvarias (vagy éppen udvariatlan?) biccentés után sarkon fordult és elsétált.

– U-uram?

Levi becsukta maga mögött az ajtót. Eren száján meglepett nyögésféleség szaladt ki, amikor megpillantotta az arcát: sosem látta még ennyire fáradtnak a férfit. Ez alkalommal mindenféle kétely nélkül el tudta róla hinni, hogy a harmincas éveinek elejében járt.

– Egyben vagy, kölyök? – Nem értette félre Eren tekintetét, mégsem volt hajlandó elárulni, miről beszélgetett Mikasával. Erennek azért volt egy nagyon jó ötlete, mi – pontosabban ki – lehetett a témájuk.

– Én jól vagyok, uram – hangsúlyozta, mire a férfi felhorkant.

– Nem szórakozásból időzünk ebben az átokverte városban még egy napot, remélem, tudod.

– Tisztában vagyok vele. Kipihenem magam. Tudom, hogy szükség lesz az óriásomra.

Levi biccentett. Lassan ellökte magát az ajtótól, majd megindult az ágy felé. Eren nem kérdezősködött, de előrehajolt, mikor a férfi megállt mellette, kezét pedig a vállára helyezte. Érezte, ahogy megrándult az érintésétől, ám nem tulajdonított neki jelentőséget: finoman megszorította a vállát, közben meg a nyakába a csókolt. Levi megborzongott tőle.

A furcsa hangok alapján küzdhetett, hogy elfojtsa a sóhajtásait, miközben Eren végighúzta a kezét rajta. Soha senkit nem masszírozott még meg, Levi pedig soha senkitől nem kaphatott még masszázst, mert Eren alig moccant meg, ő máris megfeszült. Nehezen adta át magát neki teljesen, ám Eren nem bosszankodott miatta: Levi hadnagy senkinek sem tárulkozott még ki, neki mégis egyre többet engedett. Megbízott benne annyira, hogy ne meneküljön vissza a jégpáncélja mögé, és ez már több volt, mint amiről Eren álmodozni mert.

Éles, zavaró csend ülte meg a helyiséget. Levi a lepedőbe markolt, valahányszor Eren erősebben nyomta meg a hátát, és határozottan nem azért, mert nem esett neki jól. Éppen ellenkezőleg.

Eren megnedvesítette az ajkát, keze szinte magától dolgozott a hadnagy hátán és vállain.

– Sokat gondolkodtam, miután elmentél. – Észre sem vette, hogy letegezte, annyira könnyedén szaladt ki a száján. – Gyanítom, semennyire sem bízhatunk meg bennük. Egyikükben sem. Nem vagyok ostoba. Kölyöknek tartotok, de annyi mindent átéltem már, Levi, azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy felnőttem. Nem arról van szó, hogy naivan megbízom-e bennük vagy a józan észre hallgatva inkább óvatosan viselkedem velük – sietett a magyarázattal, amikor meghallotta a férfi horkantását –, hanem arról, hogy ez az egyetlen lehetőségünk. Nélkülük öngyilkosság lenne a Mária fal. Lieselotte nem hazudhatott abban, hogy a pincéig segít nekünk. Most, hogy végre megtudta, anya hogyan halt meg valójában… – Elcsuklott a hangja, nehezen szedte össze magát, hogy folytassa. – Hogy kinek köszönhette elsősorban a halálát… Most máshogy látja már a dolgokat. Tudja, hogy Selma kihasználta őket. Hogy mindvégig úgy táncoltak, ahogyan Selma fütyült. – Megállt a keze, Levi viszont valahogy úgy döntötte hátra a hátát, hogy teljesen belesimult az érintésbe. Eren nem láthatta, de nem kételkedett benne, hogy még a szemét is lehunyta, úgy élvezte a korábbi műveletét és a mostanit is. – Még mindig nagyon keveset tudunk mindarról, ami a háttérben zajlik. Az óriások eredetéről, Selma terveiről, arról, hogy ki az igazi ellenség. Selmát is irányítják, nem? És aztán még ott van Fritz király esete, a családjának lemészárlása. Egyszerűen nem találok rá elfogadható magyarázatot. Mit kereshetett a király és a családja a falakon túl? Ha Fritz király egyedül ment volna anya miatt, azt még megérteném. Anyáról pontosan tudta, hogy a falakon túli világból származott. De a családja? Jóval Shiganshina előtt haltak meg. Mi történhetett akkor? Mi lehet az a szörnyűség, amiért anya és apa végül úgy döntöttek, eltitkolják?

– Úgy gondolod – Levi hangja rekedt volt a hosszas hallgatástól –, ha eljutunk a pincéig, ott mindenre választ találunk? Vagy esetleg magától Selmától várod a válaszokat? Lieselotte sem tudhat mindent, bár úgy érzem, meg fogunk lepődni, amikor következő alkalommal leülünk vele beszélgetni.

– A pince – lehelte Eren. – Van egy emlékem, amiben Kristával és Selmával anya utasítására ott rejtőztünk el. Tudom, hogy láttam valamit, csak arra nem emlékszem, hogy mit.

Levi összevonta a szemöldökét.

– Hogy felejthet el ennyi mindent egy gyermek? – mormogta maga elé. – A gyermeki elme…

– Nem tudom – előzte meg Eren. – Akár az is előfordulhat, hogy valahogy manipulálták az elmémet. Ha óriások léteznek, én ezt is elhiszem. Túl sok mindenre emlékszem, de az álmok… Olyan, mintha az álmok lennének a kulcsok a megfejtéshez. Valahogy hirtelen minden kiélesedik. Valahogy tudom, hogy ez nemcsak egy álom, hanem tényleg egy emlék. Mármint… Meg tudom különböztetni, mikor álmodom, és mikor emlékezem valamire. Nem mindegyik álmom emlék.

Levi hátrasandított, különös volt a tekintete. Még mindig fáradtnak látszott, de nem annyira, mint korábban, és hirtelen olyan közel került Erenhez, hogy a fiú majdnem hátrahőkölt. De csak majdnem. Ha kettesben voltak, minden más volt. Hogy a hadnagynak mi tetszhetett benne, azt nem tudta. A hadnagyféle emberek… valahogy nem illettek egy olyasvalaki mellé, mint amilyen Eren volt.

– Hé, kölyök. – Levi még közelebb hajolt, szája szinte rásimult Erenére. – Ne gondolkozz, ha csak ostobaságokra tudsz gondolni! – Nem tanácsolta, hogy így tegyen, sokkal inkább utasította. Szemében komoly fény csillant. – Értelmetlen idő- és energiafecsérlés. – És végül megcsókolta. Keze a tarkójára simult, Erené pedig automatikusan megtalálta a maga útját, ujjaival finoman szántva végig a férfi alányírt, fekete haját. – Látod? – kérdezte vágytól karcos hangon, mikor elváltak egymástól. – Sokkal jobban járunk, ha meghagyod az ostoba gondolatokat azoknak, akik tényleg ostobák, például a kis barátaid valamelyikének. Annak a Jeannak nincs sok esze – horkant fel, a hangján azonban érződött, hogy nem szánta igazi sértésnek. Eren szeme elkerekedett: a nevetős fény tagadhatatlanul ott ült a férfi tekintetében. Nem tartott tovább egyetlen pillanatig, de akkor is létezett! Ilyesmit nem képzelhetett. Ennyire még nem volt túl késő, ráadásul azt sem érezte, hogy kimerült lenne.

– Megtanultad Jean nevét – vigyorodott el, mire Levi bólintott.

– Ismerem a barátaid nevét, Eren, ahogyan te is ismered az enyémeket.

Eren megnedvesítette az ajkát. Levi követte a tekintetével az apró mozdulatot, miközben ujjbegyével szórakozottan cirógatni kezdte a kézfejét.

– Egyre több mindent tudok meg rólad, kölyök – jegyezte meg. Eren összeráncolta a homlokát.

– Szeretnél tudni valamit? – lepődött meg. – Úgy értem… Én magam sem tudom, mi volt színjáték az életemben és mi nem, és ha úgy vesszük, ismered a történetem, és…

– És ha én nem arra a történetre vagyok kíváncsi?

Eren elhallgatott. Irreálisnak tűnt azt feltételezni, hogy Levi hadnagyot esetleg a személye érdekelné. Olyasmik, hogy mik a kedvenc ételei, a kedvenc színe, a közös emlékei a barátaival. Ezeket ő maga sem tudta a hadnagyról. Egyetlen személyesebb információjának a férfi tea iránti szeretetét tudta tekinteni, meg azt, hogy szerette maga körül a tisztaságot – és rendszerint túlzásba is vitte, de abból kiindulva, hol élt, nem lehetett felróni neki, hogy precíz munkát várt el magától és az embereitől.

– Nem hiszem, hogy a kérdezz-felelek romantikus lenne – szaladt ki a száján, mielőtt megállíthatta volna magát. Levi nevetős horkantást hallatott.

– Romantikus? – húzta fel a szemöldökét. Oldalra biccentette a fejét, és kíváncsian mérte végig Erent. – Szeretnéd, hogy romantikus legyen?

Eren elpirult.

– Inkább nem – motyogta zavartan. – Az valahogy… – Bizonytalan mozdulatot tett a kezével. – Nem tudom.

Levi lassan bólintott.

Utána megcsókolta. Meglepetésszerűen.

Eren talán a száját is eltátotta volna, ha a férfi nem éppen azt vette volna birtokba. Kezével megtámaszkodott a férfi vállában, annak meleg tenyere pedig a csípőjére simult, miközben csókolóztak. Aztán… Aztán Eren elfelejtett rendesen lélegezni. A kéz, amely annyira határozottan fogta a csípőjét, teljesen váratlanul, mindenféle figyelmeztetés nélkül az inge alá került, megérintve meztelen bőrét. Sem a jóleső sóhajt, sem a remegést nem sikerült megakadályoznia, anélkül történtek meg, hogy végiggondolhatta volna őket.

Levi elhúzódott tőle, de épp csak annyira, hogy összetámassza a homlokukat. Szürke szemében ott ült a kérdés: túl sok? Valamennyire az volt – vagy csak túl váratlan? –, Eren mégsem hagyta, hogy kivegye az inge alól a kezét.

Sosem volt szerelmes. Mikor még a Mária falon belül élt, kerülte a körzetbeli gyerekeket. Nehezen barátkozott, és élete első kilenc évében egyedül Kreusával és Arminnal beszélgetett, utána pedig Mikasával. Aztán megismerkedett a kadétokkal, de valahogy egyik lány sem keltette fel annyira a figyelmét, hogy megforduljon, és még egyszer megnézze magának, ahogyan Jean is tette. Persze Jean bolondot csinált magából megannyi ember előtt, így Eren csak örülni tudott, amiért ő nem viselkedett így.

Senki sem volt, aki érdekelte volna. Senki.

És végül találkozott a hadnaggyal.

Először csupán felnézett rá, aztán hálát érzett, amiért másokkal ellentétben bizalmat szavazott neki és nem tekintette szörnyetegnek, hogy kiállt mellette, még a saját osztagával szemben is, és gyengéden segítette fel, valahányszor kimerült, és meghallgatta, amikor elbizonytalanodott.

A hadnagy volt az egyetlen, aki elérte, hogy majdnem úgy viselkedjen, mint Jean.

Felzihált, ahogy ráeszmélt, hogy a férfi puha szája a meztelen vállára simult. Hogy melyik pillanatban szabadult meg az ingétől, azt már nem tudta visszaidézni. Valamikor megtörtént, de nemcsak vele.

Elhajolt, a szeme tágra nyílt.

Levi hadnagy teste nem volt hibátlan, számtalan heg és forradás borította, örökké a bőrébe vésődő emlékek. Az emberiség legerősebb katonájaként tartották számon, éppen ezért az emberek hajlamosak voltak elfeledkezni róla, hogy nem halhatatlan – talán még ő maga is, amikor egy-egy merészebb csapással mégiscsak leterítette az óriást, akinek megöléséről esetleg mindannyian lemondtak már.

Eren végigsimított a leghosszabb sérülés emlékén.

Nem halhatatlan – ismételte el magában, szájában pedig megkeseredett ízt érzett ezt gondolva. – Egyáltalán nem az.

Nem kételkedett benne, hogy a hadnagy sosem panaszkodott. Talán soha senkinek nem árulta el. Persze előfordult, hogy nem titkolhatta, mint például az ötvenhetedik falakon túli expedíció során a lábát, de nem keresett fel egy orvost sem. Ha történt is valami, saját magát látta el, nem kért mások segítségéből.

Eren szaggatottan sóhajtott fel, ujjai finoman cirógatták a sebzett bőrt, miközben kényelmesen hátradőlt. Levi megborzongott az érintésétől, ám nem szólította meg, hogy vegye el a kezét. Lejjebb csúszott, és még egyszer felsandított, mielőtt az ajka óvatosan összezárult Eren mellbimbója körül.

Szürke szemében mohó vágy lapult, és Eren azon kapta magát, hogy felnyüszített. Csak annak lehetett betudni azt a hangot, amit annyira váratlanul produkált, hogy saját magát is meglepte vele, és amit aztán pillanatok alatt hatalmas, remegős sóhajok követtek. Levi eleinte bizonytalanul simogatta a nyelvével, de akkor sem szakította meg tevékenységét, amikor Eren ujjai utat találtak a hajába (és nem túl finoman meghúzták a fekete tincseket), pedig Eren azzal a szándékkal érintette meg, hogy elhúzza magától.

Hirtelen túl intenzívvé vált minden. Korábban meg sem fordult a fejében, hogy egyetlen érintéstől ennyire kivetkőzhet magából, noha nem ez volt az első alkalom, hogy közelebb kerültek egymáshoz. Tehetetlenül vergődött a férfi alatt, pedig az jóformán alig nyúlt hozzá. Mire abbahagyta a kínzását és nekilátott, hogy megannyi apró, mohó csók kíséretében felfedezze testének minden pontját, Eren feladta, hogy megkíséreljen uralkodni magán, az ajkába harapva nyöszörgött. Lángolt az arca, és remegtek az ujjai, ahogy végigszántottak a tincseken. Ösztönből emelte meg a csípőjét, és valahogy minden összemosódott – minden egyes érintés, minden egyes simogatás. Ő is érintett, simított és csókolt, és az elméje még képes volt rá, hogy felfogja, hogy Levi élesen szívta be a levegőt, amikor végigsimított a hasfalán, kitapogatva az izmait… Ő is kipirult, ő is legalább annyira felizgult, mint Eren.

Eren az ajkába harapott.

Jól van – intette le magát. – Jól van. Nyugalom.

Teljesen kitárulkozott, és bár sötét volt, Levi fénylő szeme hozzászokhatott, mert egyértelműen látta őt. Mindenét látta, az egész meztelen testét, ami nem volt annyira izmos ugyan, mint az övé, de Erennek nem maradt ideje rá, hogy meginogjon az önbizalma, mert pillanatok alatt, amint Levi megérezte a bizonytalanságát, összetalálkozott az ajkuk. Éhes csók volt, nyelvek és fogak szimfóniája – Eren zihálva kortyolta a levegőt, amikor elhúzódtak egymástól.

– Te… – Megköszörülte a torkát. Ha eddig nem vörösödött el kellőképpen, biztosra vette, hogy most megtette. – Te tudod, mit csinálsz? – Amint kimondta, megbánta a kérdését. Határozottan hangulatrombolóan hangzott.

Levi felhúzta a szemöldökét, majd szó nélkül a szájához emelte a kezét. Nyelve ingerlően lassú tempóban siklott végig az ujjain, miközben a ránc a homlokán a koncentrálás következtében elmélyült.

Eren nem tudta tovább nézni, lehunyta a szemét zavarában.

– Sosem volt kapcsolatom korábban – hallotta meg aztán a hangját. Annyira meglepődött, hogy a férfi válaszolt a kérdésére (ha ez egyáltalán válasz volt és nem valami egészen más), hogy egész testében megrándult, amikor megérezte az első hűvös érintést a combjai között, azt követően meg a forró lélegzetet a fülénél. (Nyugalom, Eren, nyugalom. Lélegezz.) – De ez nem jelenti azt, hogy teljesen ostoba vagyok, Eren. – Lassan felhúzta a fiú térdét. Nem kapkodott. – Nézz rám – kérte. – Azt akarom, hogy mindvégig engem nézz. – Eren anélkül cselekedett, hogy végiggondolta volna. Tágra nyílt a szeme, a torka pedig kiszáradt, és nyelnie kellett. Nyelnie, hogy ne fulladjon meg, mert valamiért elfelejtett lélegezni, ahogy a hadnagy óvatosan belécsúsztatta az egyik ujját.

Mély nyögés szakadt fel belőle, és hirtelen nem tudta megállapítani, hogy milyen érzés. Szokatlan volt és kicsit talán kényelmetlen. Nem fájt annyira, mint amilyenre számított, ugyanakkor egyáltalán nem találta kellemesnek.

Levi az arcát figyelte, miközben finoman megmozdult, elgondolkodva tanulmányozta; a szemöldökét összevonta, az ajkai enyhén elnyíltak, úgy koncentrált. Zavarba ejtő volt, hogy egy pillanatra sem szakították meg a szemkontaktust, a szíve majd’ kiugrott a mellkasából, annyira gyorsan kalapált.

Nem szándékoztak sokáig időzni Trostban, így is többet maradtak, mint amennyit eredetileg terveztek. Trost után a következő megálló a Mária fal volt, azzal együtt pedig Shiganshina. Egy olyan helyre igyekeztek, ahonnan öt év elteltével ember nem tért vissza. Az emberiség utolsó reménye, az emberiség legerősebb katonája, ezek voltak ők ketten, és egyszerűen édeskevesek ahhoz, hogy biztosan állítsák, nincs félnivalójuk. Shiganshina várta őket, a pince a megannyi titokkal, az emberevő óriások, az emberek óriástestben rejtőzve. Egy ilyen világban nem vesztegethették el az utolsó, félelemmentes perceket, órákat.

Levi lassan döntötte előre a csípőjét, Erenben pedig ezt követően bennakadt a levegő. A fájdalomtól kikerekedett a szeme, és belemarkolt az alatta összegyűrődött lepedőbe, úgy próbálta visszafojtani a kiáltását. Legszívesebben az ajkába harapott volna, hátha azzal megakadályozhatja, hogy a hadnagy füléig eljusson a nyöszörgése, ám amikor majdnem megtette, eszébe jutott az óriása. Nem mert kockáztatni, ezért inkább a fogát szorította össze annyira, amennyire csak tudta.

Segített valamennyit – egy kicsit.

Már korábban is remegett, mostanra viszont nem tudott úrrá lenni a testén. Kereste a megfelelő kifejezést, azt, amelyikkel a lehető legpontosabban körül tudta volna írni, milyen érzés volt, ahogy a hadnagy benne volt, a részévé vált, de nem sikerült megtalálnia. Levi szorítása mintha felerősödött a csípőjén. Tompán érzékelte, mennyire reszketett a keze, ahogy fogta őt, és amikor megszólalt, ismét meglepetést okozott: a hangja egészen mély volt, vágytól karcos.

– J-jól vagy? – kérdezte. Erennek egyedül annyi ereje maradt, hogy nyögve bólintson egyet, aztán előrehajolt, hogy arcát a karjára fektesse. Lehunyta a szemét, nehezen lélegzett. A torkában érezte a szívét, és később nem tudott visszaemlékezni, meddig maradtak így. Levi meglepően sokáig nem mozdult. Tartotta őt a csípőjénél fogva, gyengéden cirógatva az oldalát a másik kezével, ugyanakkor semmilyen jelét nem adta annak, hogy bármin is változtatni akarna. Eren beleborzongott az érintésébe.

A csókok nem maradtak el, egymást követték ugyanolyan lassan és óvatosan, ahogyan a többi érintés, miközben Eren biztos volt benne, hogy mindene felforrósodott már, nemcsak az arca. Ha közben a hadnagyot is látta volna… Abba tényleg belepusztult volna.

– Jól vagy? – Levi élesen szívta be a levegőt, csípője őrjítően lassan moccant előre. Eren felnyöszörgött. Hangosan. Levi szorítása felerősödött, bátrabban mozdult, sokkal bátrabban, és a nedves csók, amelyet valahogy előrehajolva a lapockájára nyomott, újabb borzongást csalt elő belőle.

Jól volt, hát persze, hogy jól, nagyon jól.

Tapasztalat ide vagy oda, az első mozdulatok ügyetlenek voltak, amíg meg nem találták a tökéletes összhangot. A fájdalom nem szűnt meg teljesen, de valamelyest alábbhagyott, tompa lüktetéssé szelídült. Levi a hajába markolt, és Eren a könyökére támaszkodva, a nyakát tekerve fordult felé, hogy megcsókolja. Remegett mindene és a forróság szétvetette belülről; gyötrően vágyakozott a kielégülés után, amikor pedig megtörtént, félig lehunyt szemén megrezzentek a pillái, az ajkai meg elnyíltak. Zihálva temette az arcát a tenyerébe, és kellett néhány másodperc, amíg ráeszmélt, hogy a hadnagy erősebben szorította meg a csípőjét, ahogy elélvezett.

Kihúzódott belőle, aztán óvatosan mellégördült; mintha órák hosszat futott volna, úgy zihált. Eren résnyire nyitott szemmel sandított rá, dübörgő szíve lassan csillapodott.

– Ez… – Kereste a szavakat, amikkel a legjobban ki tudná fejezni, hogy mit érez, de nem találta őket. Nem is kellett, nem számított.

Nem tiltakozott, mikor Levi hadnagy átvetette a karját a derekán, és óvatosan közelebb húzta magához, inkább elfészkelte magát az ölelésében.

Csak ez számított.

** * **

Lieselotte Arlert szemében hideg fény csillogott; keményen állta a kíváncsi tekinteteket, és arcvonásai egyedül akkor lágyultak el, amikor vagy gyermekeire, vagy Erenre pillantott. Szoros barátság fűzte Carlához, és mind a halála, mind a halálának igazi körülményei mélyen megrendítették.

Másnap reggel, miután megbizonyosodtak róla, hogy az asszony nem tűnt el, hanem valóban velük – a gyermekeivel – töltötte az éjszakát, első dolguk volt összegyűlni, hogy kifaggassák. Eren szívesebben használta volna a vallatás kifejezést, ugyanis Mikasa annyira ellenségesen méregette, hogy többször is megborzongott tőle. Levi hadnagy csak a szemöldökét húzta össze, más módon nem mutatta ki, hogy neki sem tetszik Nifa és Armin anyjának jelenléte. Anka ellenszenve nem lepte meg, az viszont igen, hogy még Hanji is furcsán komornak látszott, miközben mosolyt erőltetett az arcára.

– Hogy került ide? – Alig foglaltak helyet az asztalnál, Eren kertelés nélkül kérdezett, magához ragadva a szót. Anka azonnal felszisszent és a fejét csóválta, míg Pixis tábornok kuncogott. Lieselotte nem titkolta meglepettségét, de csakhamar rendezte a vonásait; kihúzta magát ültében, és bár egyértelműen Erennek címezte a mondandóját, tekintetét nem vette le Ankáról. Eren tisztában volt vele, hogy miért: Lieselotte éppen úgy ismerte Ankát, ahogyan egykor Carla Jaegert.

– Elég a hazugságokból, Lieselotte – tette hozzá Anka. – Túl sok van már a rovásodon, jobb, ha nem próbálsz meg minket átverni. Válaszolj őszintén ennek a szegény gyermeknek a kérdésére! Ennyivel tartozol Carlának, nem gondolod? Fogalmad sincs, mibe keveredett, miután elmentetek a férjeddel. Nem lehet következmények nélkül kiszökni a falakon túlra!

– Nem áll szándékomban hazudni – rázta meg a fejét erre Lieselotte. – Válaszolok azokra a kérdésekre, amikre válaszolhatok, és ha tehetem, elkerülöm a válaszadást azok esetében, amikre nem válaszolhatok.

Anka meg sem próbálta leplezni a megvetését.

– Azt hiszed, ez így működik? – kérdezte gúnyosan. – Nem hiszem, hogy olyan helyzetben vagy, hogy válogathatsz.

– Engem nem érdekel – szakította félbe őket Eren. – Kérem – nézett Lieselotte szemébe –, feleljen a kérdéseimre! Amikre tud. Én… Már az sem zavar, ha nem tudhatok meg mindent, csak tudjak meg valamennyit abból a megannyit titokból, mely a születésem pillanatától fogva körülövez engem!

Lieselotte lassan bólintott; ajkát halovány, szomorú mosoly ülte meg.

– Sajnálom, Eren – suttogta. – Én… Ha tudtam volna… Ha tudtam volna…

– De nem tudta.

– Nem. – Lieselotte mély fájdalommal nézte őt. – Szívesen válaszolnék az első kérdésedre, de előtte… Azt hiszem, jobb, ha mindent az elejéről kezdek. Először azt szeretném elmesélni, mi történt még jóval azelőtt, hogy megszületettek. Hogyan tették tönkre az életünket a falakon túli emberek.

– Tönkretették? – csodálkozott Eren. – Hogyan? Miért?

Mikasa leintette.

– Hagyd, hogy végigmondja – súgta, mire Eren megadóan emelte fel a kezét.

– Hallgatok – ígérte. – Kérem… Folytassa!

Lieselotte megnedvesítette az ajkát. Inkább a lányával hasonlítottak egymásra, mintsem Arminnal. Nifa mintha a szakasztott mása lett volna, Armin viszont csupán egy-egy vonásában emlékeztette Erent az asszonyra.

– Sosem gondoltam bele igazán, mivel jár, hogy falakon túli emberekkel barátkozom – törte meg a csendet időközben Lieselotte. – Következmények… Anka jól mondta, minden tettünknek van következménye. A te családod is megszenvedte, hogy befogadta Carla Jaegert. Kérlek, Eren, ezt ne vedd bántásnak, nem az édesanyád ellen irányult ez a kijelentés. – Eren megbocsátóan bólintott, mire Lieselotte arcán hálás mosoly suhant át. – Négyen voltunk, négy fiatal: Céline, Selma, Carla valamint én, ám négyünk közül csak ők hárman rendelkeztek az óriássá változás képességével. Carla… – Lieselotte felnevetett, hangjából azonban nem csengett ki öröm. A fájdalom a szeméből nem akart eltűnni, sőt mintha elmélyült volna. – Ő volt az egyetlen, aki óvatosságra intett – mondta halkan. – Ő… Figyelmeztetett, hogy nem lesz jó vége, hogy nem kellene velük barátkoznom. Hogy messziről el kéne kerülnöm őket, mielőtt túl késő nem lesz. Persze nem hallgattam rá. Egyik fülembe aggodalmat ültettek el, a másikba biztató szavakat mormoltak. Nézd meg a saját szemeddel, Lieselotte, nézd meg, mennyire gyönyörű a falakon túli világ! Szabadulj ki ebből a ketrecből, legyél te a vadász és az itt élők a prédáid! Ne hagyd, hogy megtévesszenek, lásd magad az ezernyi csodát! Ha a falak nyújtotta védelmet élvezed, sosem tudod meg, milyen gyönyörű világban élsz.

– A nyavalyás…! – Anka nem bírta megállni, vicsorogva szorította ökölbe a kezét. – Selma…

Lieselotte fáradtan bólintott.

– Igen – sóhajtotta. – Selma.

– És Céline? – kérdezte Mikasa élesen. – Ő nem?

Eren figyelmét nem kerülte el, hogy Lieselotte egy pillanat erejéig megfeszült. Egykori barátnője nevének említésére mintha ismét a múltban járt volna… Mintha. Eren nem lehetett benne teljesen biztos, ugyanis az asszony nem adott rá lehetőséget, hogy a védőpáncélja mögé láthasson, de abban viszont igen, hogy bármi is történt annak idején, mély nyomot hagyott Armin édesanyjában.

– Céline a maga útját járta – fogalmazott végül óvatosan az asszony. Mikasa váratlan érdeklődését ennyivel nem lehetett csillapítani.

– Igazán? – vonta fel a szemöldökét. – Kérem, Mrs. Arlert, meséljen! – Hangjából gúny csengett ki, mire Lieselotte arca megrándult.

– Miért érdekel ennyire, kislány?

– Ismeri Céline Dreyse lányát?

Lieselotte tekintete elsötétült.

– Hitch? – lehelte a lány nevét, mint aki nem akar hinni a fülének. Mikasa elhúzta a száját.

– Hitch Dreyse – ismételte meg. – Vele ezek szerint még nem találkozott, pedig ő is itt van. – Levi hadnagy felé fordult, és így szólt: – Annyi bizonyos, hogy nem Hitch hozta be. – Szemöldökráncolva nézett vissza az asszonyra. – Esetleg Annie Leonhart? Kreusa Dok? A tulajdon gyermeke, Nifa?

– Hé! – méltatlankodott Nifa. Mikasa nem törődött vele.

– Látom, ismerős neveket mondok, Mrs. Arlert – mondta halkan. – Kérem, világosítson fel, ki az igazi ellenségünk, aztán eldöntjük, megbízhatunk-e magában vagy sem!

– Megbízni? – Lieselotte keserűen nevetett. – Édes gyermekem, te sem tanultad meg a leckét. Senkiben sem bízhatsz. Soha, semmilyen körülmények között. – Tekintete Erenre vándorolt, a fájdalom ismét felragyogott. Erennek nyelnie kellett, csak úgy tudta állni. – A barátaid, a családod… A véred… Nem tudhatod, ki az ellenséged. Nem tudhatod, ki miért árul el. De nem kételkedem benne, hogy el fognak árulni. Előbb-utóbb mindenki kimutatja a foga fehérjét. Kivétel nélkül.

– Kanyarodjunk vissza Hitch édesanyjához – szúrta közbe Eren, mielőtt Mikasa reagálhatott volna az asszony mondandójára. – Mrs. Arlert, elnézését kérjük, ígérem, többé egyikünk sem szakítja félbe, amíg be nem fejezi – küldött egy utolsó, figyelmeztető pillantást Mikasa felé, mire a lány beleegyezően bólintott. Összepréselte az ajkait, és úgy tűnt, tartani fogja magát a kimondatlan megállapodáshoz.

– Céline mindig is a maga útját járta. – Lieselotte sokáig nem szólalt meg. Eren már azt hitte, nem is fogja folytatni a történetét, amikor hirtelen mégis belevágott. Ugyanazt mondta el, amit korábban, Eren azonban érezte, hogy nem véletlenül. A negyedik lányról, aki a falakon túlról érkezett, még Selmánál is kevesebbet tudtak. Hitch édesanyja volt, és általa Hitch is elnyerte az óriássá változás képességét. Tehát Céline nem élt. Nem a barátai okozták a vesztét, ahogyan Eren anyjának, hanem átadta az erejét a lányának.

A kép réges-rég összeállt: az injekció, amit beléfecskendeztek, az óriássá változtató szérum, utána meg egy ember, aki rendelkezik az óriássá változás képességével, feláldozza magát az újabb óriásbőrbe bújt emberért. Bonyolultan hangzott, Eren azonban a zsigereiben érezte, hogy nem tévedett. Látta maga előtt az apja arcát, amint belédöfte a fecskendőt, és tudta, egyszerűen csak tudta, hogy így történik. A páni félelem, mely Grisha Jaeger doktor arcán átsuhant, egyértelműen arra utalt, hogy…

Eren a szájára szorította a kezét. Öklendeznie kellett, de nem akarta magára vonni a barátai figyelmét. Küzdött a feltörő hányingerrel, ahogy végiggondolta, mit tett a tulajdon apjával, kiverte a verejték, és forogni kezdett vele a szoba. Hogy Levi hadnagy melyik pillanatban érintette meg a karját, azt nem tudta megmondani. Valamikor megtette, és Eren őrült tempóban verdeső szíve lassan visszatért a megszokott ütemhez.

– Céline – Lieselotte nem vette észre, hogy felfordult a gyomra – mindig is kilógott közülünk. Sosem árult el magáról semmit. Azt hiszem, nem is tekintett úgy ránk, mint az egyetlen barátaira. Elsősorban a szerelem vezérelte, és csak utána jöttek a kötelességek. Egyszer megkérdeztem, miért lett az, ami: azt mondta, azért, hogy büszkék legyenek rá, de megbánta, mert túl nagy árat fizetett. Lemondott a szerelemről, hogy óriás lehessen? Azt hiszem, erről lehetett szó. Igaz, én eleinte nem tudtam az óriásokról. – Elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett. – Carla és Selma óvatosak voltak, mindig annyit mondtak el, amennyit elmondhattak. Először csak annyit tudtam, hogy a falakon túl születtek. A falakon túl élnek emberek. Ez már megdöbbentő, nem? Azt hinné az ember, csak mi létezünk, mi, akik a biztonságos ketrecben élik az életüket, közben meg… Közben meg kiderül, hogy vannak, akik odakint élnek. Odakint, olyan területeken, melyek hemzsegnek az óriásoktól. Hogy maradhattak életben? Létezhet, hogy ők nap mint nap küzdenek velük? Talán emiatt jelentek meg olyan emberek, akik át tudnak változni óriássá? Annyi kérdésem volt, van még most is. Kevésre kaptam választ.

Armin – gondolta Eren, miközben szinte csüngött a szavain. – Most Armint látom benned, Lieselotte. Te tényleg az anyja vagy… De hol van Mr. Arlert? Vele mi történt? Ő miért nem jött veled?

– Grisha, Carla, Selma és Céline, ők voltak azok. Emberek a falakon túli világból. Céline halt meg elsőnek. Hogy erősebbé tegye a gyermekét, ezt mondta nekem később Selma. Őt Selma férje, Philip Lenz valamint Carla Jaeger követték. És végül Grisha.

Eren torka kiszáradt.

Megöltem… Tényleg megtettem.

A sokktól megszólalni sem tudott.

– Az óriások közöttünk élnek – jelentette be Lieselotte csendesen. – Mindig is közöttünk éltek, és nekünk fel sem tűnt. Akárhányszor Fritz király felbukkant, az édesanyáddal akart beszélgetni, Eren. Olyankor messziből néztem őket, ahogy sutyorognak, és miután a király távozott, hiába faggattam a legjobb barátnőmet, csak nagy komolysággal a szemében rám nézett és a fejét ingatta. Nem mondhatta el. Ő mélyen hallgatott, Céline viszont csakhamar elszólta magát. Sosem tudta tartani a száját. – Lieselotte szája széle megvető fintorra húzódott. Eren szemébe nézett, mélyen és őszintén, és a fiúnak elakadt a lélegzete, ahogy meghallotta a folytatást: – Fritz király felesége, Edna királyné a falakon túlról származott, Eren. Fritz király tudott róla, éppen ezért, amikor megtudta, hol találtak rá az édesanyádra, azonnal Shiganshinába sietett, hogy találkozzon vele. Gyanítom, azt akarta kideríteni, hogy miért érkezett a Mária fal mögé, kik küldték… és talán azt is, hogy pontosan ki is ő valójában – vonta meg a vállát az asszony. – Fritz a feleségének köszönhetően sok mindenről tudott, ami a falakon túl történt. Családok, óriássá változók, szövetségek.

– E-ez egészen biztos? – Bár megígérte, hogy nem fogja félbeszakítani, nem tudta megállni. Elkerekedett a szeme, és döbbenten nézett a nőre. – Fritz király felesége… Fritz király családja meghalt!

– Sok-sok évvel ezelőtt – biccentett Lieselotte. – Egészen pontosan abban az évben, amikor születtetek. Carla és Grisha megpróbálták eltitkolni az igazságot, hiszen a falakon túl haltak meg.

– Edna Fritz miatt mentek oda – suttogta Eren. Hirtelen mindent megértett. Edna a falakon kívül született, így kerülhetett a királyi család többi tagja is oda, ahol aztán az az óriás megette őket. – A szüleim – nyelt egyet –, ők mentették meg Fritz király életét. Az utolsó pillanatokban érkeztek… Ők tudták, mivel jár, ha valaki elhagyja a ketrec nyújtotta védelmet, hiszen a falakon túlról származtak.

– Pontosan.

– És…

– Többet én sem tudok – sietett a válasszal Lieselotte. – Nem sokkal ezután a férjemmel elhagytuk a Mária falat, és soha többé nem hallottam Fritz királyról és a családjáról. Édesanyád haláláról is csak évekkel később értesültem.

– Miért hagytatok hátra minket? – Armin első ízben szólalt meg, mióta a szobában tartózkodott. Annyira csendben ült a testvére mellett, hogy Eren majdnem elfeledkezett a jelenlétéről, pedig neki is engedélyezték, hogy végighallgassa Lieselotte történetét, pont azért, mert az asszony az anyja volt. – Tényleg azért, mert kíváncsiak voltatok a falakon túli világra? És Nifa, a nővérem… Ő hogyan került az Alvilágba? Miért találkozott Annie apjával? Miért hazudtatok róla nagyapának és mindenki másnak?

– Armin… – Mikasa keze a vállára simult, hangja szelíden szólt. – Biztos vagyok benne, hogy édesanyád ezeket az információkat nem titkolja el előled. – Ahogy az asszony felé sandított, fenyegető fény villant a szemében. Eren megborzongott, ugyanakkor végtelenül elégedett volt. Armin megérdemelte, hogy annyi év után őszinte választ kapjon a kérdéseire, és nem kételkedett afelől, hogy Mikasa nem hagyja annyiban, ha Lieselotte hazugsághoz folyamodik.

Lieselotte meglepetést okozott nekik, ismételten nem hazudott. Hogy mi okból döntött az igazság mellett, Erennek fogalma sem volt, mindenesetre valamiért úgy határozott, hogy valóban beavatja őket a történtek egy részébe.

– Nifa miatt. – A lány meglepetten kapta fel a fejét a neve hallatán. Fészkelődni kezdett ültében, és csak Levi hadnagy érintése a felkarján állította meg abban, hogy ne szakítsa félbe az anyját. Lieselotte úgy tett, mintha nem vette volna észre. Egészen zavartnak tűnt, amikor ismét megszólalt: – Őt… Elvesztettük. Nem sokkal azután, hogy megszületett… Mi… Elvesztettük őt, Eren.

– Elvesztettétek? – ismételte meg a fiú kétkedően. – Az mégis hogyan lehetséges?

– Következmények – mondta Lieselotte rendületlenül. – Nem marad következmények nélkül, hogy Selma, Carla és Céline velünk barátkoztak. A kinti világ… Fogalmatok sincs, mi vár rátok odakint. Amit egy-egy expedíción láttok, az semmi a világból! A lángoló víz, a jeges tájak, egy másik világ, amiről még csak álmodni sem mertetek!

– Emberek, akik a falakon túl, óriásoktól hemzsegő világban élnek.

– Igen.

Eren szeme tágra nyílt, ahogy megértette.

– Emberek, akik elvették tőletek a gyermeketeket.

– Hogy hallgassunk. Hogy nyugodton maradjunk.

– Hogy szolgáljatok – suttogta, mire Lieselotte arcán szomorú mosoly suhant át. Bólintott. Eren összeszorította a fogát. – És mindezek után tovább támogattátok Selmát? Elvette tőletek a gyermeketeket!

– Nem volt köze hozzá – rázta a fejét az asszony tiltakozóan. – Semmit sem tudott róla! Azt hitte… Ő is azt hitte… Senkinek sem mondtuk meg, még Carlának sem. A férjemmel titokban tartottuk, ameddig csak tudtuk.

Hallgattak.

Selma nem ártatlan – gondolta Eren. – Ha nem is közvetlenül, de valamilyen szinten közrejátszott az anyám halálában. A Kolosszális Óriás ütött lyukat a Mária falba, annak az óriásnak viszont, amelyik betegesen mosolygott, miközben kegyelmet adott anyának, Selma adott parancsot. És Selma ezt eltitkolta Armin szülei előtt. Szegény, naiv emberek, akik mit sem értenek mindabból, ami körülöttük történt. Selma nem a szövetségesünk, soha nem is volt és soha nem is lesz. Ő az ellenségünk, éppen úgy, ahogy a kinti világból a többi ember is. Ők minket akarnak elpusztítani, mi meg őket.

– Tényleg ennyire naiv vagy? – szólalt meg végül Anka. Eren szinte teljesen megfeledkezett róla, hogy éppen Armin anyját vallatják, annyira belemerült a gondolataiba. Anka hangjára összerezzent. Felkapta a fejét, és a nőre nézett. – Azt hiszed, Selma nem tett semmit a gyermekeddel?

Levi hadnagy tekintete Nifára villant.

– Én… Nem emlékszem – nyögte ki a lány zavartan. – Nincsenek emlékeim azelőttről. Csak onnantól, hogy Mr. Leonhart levitt az Alvilágba. – Lieselotte ezt hallva szemmel láthatóan megnyugodott, még fel is sóhajtott, Eren idegessége azonban nem akart elmúlni.

– Mi van a pincében? – kérdezte hirtelen. – Anya esetleg…

Lieselotte megfeszült.

– A pince… – suttogta. – Látni akarjátok a pincét?

– Esetleg tudod, mi vár ránk? – kérdezte Armin óvatosan.

– Egy teljesen új világ… – Lieselotte lehunyta a szemét. Remegett. – Ha eljuttok oda, mindent meg fogtok érteni. Mindennek véget vethettek, Eren. Egyelőre csak ennyit mondhatok. Carla sem akarná, hogy per pillanat többet tudj.

Anka felállt.

– Titkolózz csak, ha ezt szeretnéd – mondta megvetően –, de az igazságot nem tudod megmásítani: Selma Dok a felelős Carla Jaeger haláláért, ő ölte meg Nile és Marie Dokot, azokat a szegény gyermekeket… Ó, igen! – Kárörvendő mosoly kúszott fel az ajkára, mikor észrevette Lieselotte sokkolt tekintetét. – Látom, erről nem tudtál, kedvesem. A te kis drága barátod kivégzett három ártatlan gyermeket. Azt hiszed, nem bántotta a sajátodat? A barátságotokra való tekintettel? Kérlek, ne nevettess! A barátságotokra való tekintettel Carla éltében nem szenvedett sokat. Gyors halált halt. Ennyit megérdemelt, nem igaz? – Kifulladva hallgatott el, és alig bírta visszafojtani a könnyeit.

Lieselotte iszonyodva ingatta a fejét. Saját magát próbálta nyugtatni.

– Az nem lehet…

– Nem kérjük, hogy elhiggye, Mrs. Arlert – vette át a szót Hanji. – Hogy milyen szerepet játszott Nifa eltűnésében, azt valóban nem tudjuk. Sajnos ismerjük Dok kapitány jelenlegi természetét: hogy eldobta a saját lányát, a családját, az apját… Évekig rájuk sem nézett, mindenkinek hazudott, legfőképpen az apjának, Fritz királynak… Hogy mit tett Carlával és azokkal a gyermekekkel… Mi ezeket tudjuk, Mrs. Arlert, és ezek alapján joggal feltételezhetjük, hogy Nifával sem bánt másképpen.

Lieselotte ajkai elnyíltak. Hanji szelíden magyarázott, miközben feljebb biggyesztette az orrán a szemüvegét, és látszólag valamelyest sikerült csillapítani az asszony nyugtalanságán. Ha nem is teljesen, de valamennyit igen.

Lieselotte szemében különös fény csillant meg.

– A saját lányát? – kérdezte összezavarodva. Levi hadnagy felhúzta a szemöldökét, ám nem szólalt meg.

– A lányát – mondta Eren. – Kreusát. Vagy ha úgy jobban ismerős, Kristát. Krista Lenz, Kreusa Dok, mindkettő egyre megy.

– És az apja… Fritz király? – Lieselotte csodálkozva nézett végig rajtuk. – Ti mégis miről beszéltek?

– Öhm… Selma családjáról – felelte Eren bizonytalanul. – A lányáról és az apjáról.

– Selma családja? – Lieselotte felnevetett. – Nektek tényleg fogalmatok sincs semmiről!

 Levi felhorkant.

– Gondolom, te örömmel felvilágosítasz bennünket.

Lieselotte egyedül Erent nézte; a nevetése kuncogássá szelídült.

– Selmának nincs gyermeke – jelentette ki egyszerűen. – Soha nem is volt és valószínűleg soha nem is lesz, ahogyan a drága királyunkhoz is csupán annyi fűzi, hogy Edna királyné lánya. Selma ízig-vérig a falakon túli világ szülötte. Ő nem Fritz király lánya.

Eren megmerevedett, elkerekedett a szeme. Nem kellett körbenéznie ahhoz, hogy tudja, mások is ugyanarra megdöbbentek, ahogyan ő. Oldalra sandított, és látta, hogy még Levi hadnagy is meglepődött, noha pillanatok alatt rendezte vonásait.

– De ha Selmának nincs gyermeke és nem is Fritz király lánya – törte meg a csendet Nifa –, akkor Kreusa… Kicsoda Kreusa és honnan ismerik egymást?

Lieselotte finoman megvonta a vállát.

– Örök rejtély – felelte titokzatosan.

Jól szórakozott, nagyon jól, Eren pedig ökölbe szorította a kezét. Hiába dühítette az asszony viselkedése, nem tehetett semmit, nem kényszeríthette rá, hogy még többet mondjon, pont azért, mert Armin édesanyja volt. A gondolat viszont, hogy Lieselotte mást is tudott még, mint amit elárult nekik, továbbra is ott motoszkált a fejében:

Ki vagy te, Kreusa?

Megjegyzések:

1) Fritz király felesége, Edna tehát a falakon túlról származik, erről a király is tudott, ez volt közte és Carla Jaeger között az a bizonyos kapocs, és ez az, ami a királyi család vesztét okozta. Hogy pontosan mi is történt azon a napon, az néhány fejezet múlva kiderül.

2) Ymir háttértörténete el fog térni a mangabeli történettől. Egyelőre annyit, hogy Erenhez hasonlóan képes rá, hogy óriássá változzon, továbbá Annie-hoz hasonlóan sokáig kristály mögé zárva élt.

3) A következő fejezetben megismerjük Ymir és az Arlert család történetét, azt követően pedig elindulunk a Mária fal felé.

Remélem, tetszett a fejezet, igyekszem a folytatással! ;)