2016. július 29., péntek

Levi x Petra – Hadnagy, szeretem önt... (novella)

(Levi x Petra)

Hadnagy, szeretem önt…

Petra

– Hadnagy, szeretem önt.
Petra századjára is kimondja, és minden alkalommal megborzong tőle. Elképzeli a hadnagy arcát, amikor először szembesül a vallomásával, s elszorul a torka, mert biztos a visszautasításban. Lehetetlen. Levi hadnagy magának való férfi, közömbös és távolságtartó. Csak úgy gondol rá, mint a beosztottjára – egy felderítőre, akinek az a feladata, hogy megvédje Erent, s ha felmerül a lehetőségnek, hogy elveszíti az irányítást az óriása fölött, hogy veszélyezteti az emberiséget, akkor habozás nélkül kiiktatja. Petra az egyetlen női tagja az osztagnak, de ez nem jelenti azt, hogy Levi hadnagy másképp viselkedne vele. Sosem érezteti, hogy lány, úgy kezeli, ahogy a többi alárendeltjét.
– Hadnagy, szeretem önt – suttogja Petra, miközben felhúzza a lábát és átkarolja a térdét. A legalsó lépcsőfokon ül, uniformisa helyett a hálóingét viseli – egyszerű, nem túl tarkás; szürke fehér virágmintával, de tényleg inkább a szín dominál. Kibújt a papucsából, meztelen talpa alatt hideg a pince köve. Petra halkan mondja, mégis olybá’ tűnik, mintha világgá kiabálná az érzéseit. Későre jár már, egy ideje nem hallatszik semmi, súlyos csend uralkodik; rajta kívül szinte mindenki alszik. Ő is próbálkozott, ám az álom elkerülte, a gondolatok pedig megtalálták.
– Hadnagy – mormolja; lehajtja a fejét. – Hadnagy… – Szipog. Erős lány, nem fog sírni, legalábbis ezt mondogatja magának, a könnyek azonban csak megjelennek, legördülnek az arcáról, megnedvesítik a kézfejét.
Fáj a viszonzatlan szerelem, fáj a tudat, hogy nem tehet ellene. Fáj, hogyha ki is mondja, a hadnagy elhajtja, sőt talán még az osztagából is eltávolítja. Fáj, hogy mindent tönkretehet egyetlen sóhajtásba fúló mondattal, de néha mégis annyira édes…! Néha megéri. Néha, amikor Levi hadnagy megszólítja, a hangja pedig gyengéd, akkor igen, akkor Petra szíve a torkában dobog, akkor minden annyira csodálatos, mert tudja, hogy fontos a férfi számára. Tudja, hogy Levi hadnagynak szüksége van rá. Pont rá, mert őt választotta az osztagába, belé fektette a bizalmát, nem másba.
– Hadnagy… hadnagy… – Aztán felzokog, és a szájára tapasztja a kezét, hogy tompítsa a hangjait. Vállai rázkódnak, a könnyek pedig csípik a szemét. Egész testében remeg, és ilyenkor… ilyenkor fájdalmas. Ilyenkor rossz. Ilyenkor nem akarja azokat az érzéseket, amik máskor megmelengetik a szívét.
– Hadnagy, szeretem önt – motyogja, majd átadja magát a sírásnak.

Levi

– Hadnagy, szeretem önt.
Levi a lépcső tetején áll, egyik kezét a kőfalon pihenteti; arca kifejezéstelen, a közömbösség maszkja mögé rejtőzött, úgy hallgatja újra meg újra a lány vallomását. Nem mozdul, nem hívja fel magára a figyelmet, csak nézi Petra törékeny, remegő alakját, s próbál uralkodni saját döbbentén.
Petra szerelmes belé! Petra szerelmet vall neki!
Petra…
Petra gyönyörű és fiatal – túl fiatal, s Levi nem akar hinni a füleinek, hogy mindenki közül éppen őt választotta. Nem akarja elfogadni, mert tudja, hogy nincs jövőjük. Petra a beosztottja, odakint meg több méteres, emberevő óriások ellen küzdenek, s bármelyik napjuk lehet az utolsó.
– Hadnagy… hadnagy… Hadnagy, szeretem önt…
Levi elindul lefelé, a lány csendesen sírdogál. Érzi a remegését, mikor megérinti a hátát, hallja az elakadó lélegzetét, a meglepett nyikkanást, az ijedtséget.
– Petra… – mormolja. A lány fel akar ugrani, de mégsem teszi; visszacsuklik a lépcsőfokra, ölében pihentetett keze reszket. Levi nem látja az arcát, viszont sejti, hogy sápadt, ajka meg remeg. – Petra – simít végig rajta. – Kelj fel.
– H-hadnagy – suttogja a lány színtelen hangon –, mióta áll itt?
– Kelj fel – ismétli. Nem válaszol a kérdésére, nem tudja, mit válaszoljon. Petra nem makacskodik, engedelmesen felemelkedik, megfordulni viszont csak noszogatás után hajlandó, akkor is fejét lehajtja, szemét lesüti. Lángol az arca, könnyek csillognak szőke pilláján. – Miért nem alszol? Nehéz napunk lesz.
– H-hadnagy… lehetséges lenne, hogy hallotta, amit motyogtam?
– Menj aludni, Petra.
Petra reszket, nem tud uralkodni magán. Levi látja a szemében megcsillanó rémületet, sejtelme sincs, mihez kezdjen. Hiába küldi a szobájába, nem hajlandó mozdulni, csak ugyanazt ismétli, közben pedig egyre zaklatottabb. Elfordítja a fejét, legördül az első könnycsepp, melyet több is követ.
– Sajnálom – leheli. – Sajnálom, hadnagy… Én… Kérem, bocsásson meg!
Fel akar sietni a lépcsőn, de megbotlik és hátrazuhan. Nem sikolt, csak a szeme tágul ki; ajkai is épphogy elnyílnak.
Levi megragadja a csípőjét, szorítása erős, a vér vad iramban zubog az ereiben, ő maga is megijed, még ha nem akarja beismerni magának. Petra szőke haja csiklandozza az állát, az illata az orrába kúszik. Érzi a tenyere alatt a hálóing vékony anyagát, a lány testének melegét, bőrének puhaságát.
Petra nem kapálózik, mozdulatlan a karjai között, ám szaggatottan lélegzik. Még mindig remeg, ezért a férfi magához húzza, hogy megnyugtassa. Nem lazul el, továbbra is feszült. Levi dörzsölni kezdi a hátát, és néha-néha végigsimít a haján. Valahogy így kell, nem igaz? Sosem csinált még ilyet, nem értett hozzá, Petra viszont hörögve kapkodja a levegőt, tüdeje sípol, s ha így folytatja, összecsuklik. Tennie kell valamit.
Megpördíti, és az álla alá nyúl; kényszeríti, hogy találkozzon a tekintetük. Petra melle hevesen hullámzik, pilláját könnyek hada üli meg. Mikor összeér az ajkuk, a csókjuk is inkább könnyízű; döbbenet, ijedtség és boldogság keveredik egy furcsa masszává, és Levi érzi, amikor Petra belenyög, tapasztalja a meglepettségét.
Elhúzódik tőle, mélyen a szemébe néz.
Petra hangosan zihál.
– Hadnagy…
Levi nem felel, válasz helyett a karjaiba húzza. Nem tesz semmit, csak öleli, az is elég, s Petra hagyja. Petra mindent csinál, amit nem kellene: engedelmes, belesimul, hozzábújik, könnyezik, szemét lehunyja, és az ajka… az ajka a legnagyobb bűnös… amerre csak jár, nedves, égető csókokat hagy maga után.
Levi magához szorítja.
„Mondd el!”, követelné tőle, de nem teszi. Petra mintha így is megértené, mert szavak nélkül mondja el a sötét szobában, zárt ajtók mögött. Fejét hátraveti, arca kipirul, úgy nyög, mikor Levi végigsimít a combjai között, és amikor beléhatol, belemarkol a lepedőbe, csípőjét elemeli a recsegő ágyról. Lassan ringanak, miközben egymásba kapaszkodnak, s próbálnak nem gondolni a holnapra, az ötvenhetedik falakon túli expedícióra.
– Hadnagy, hadnagy… 
És a vallomás – „Hadnagy, szeretem önt…” – örökké kimondatlan marad.


Készült: 2016. 07. 13.

2016. július 25., hétfő

Vihar – 2. fejezet – A szökés

Halihó, erre tévedők! ^^
Kicsit bekavart a nyaralásom, így nem tudom biztosan, hogy azt sikerült kihoznom ebből a fejezetből, amit akartam, de remélem, tetszeni fog nektek. :) Jó olvasást kívánok, véleményeket szívesen fogadok! ^^
Illetve: tervek szerint hetente egyszer fogok frissíteni, feltehetőleg vasárnap-hétfő körül, de szösszenetek bármikor várhatóak. :) Van néhány, ami jelenleg békésen pihen az SnK mappában. ^^

Vihar

2. fejezet

~ A szökés ~

Eren…
A kulcs a titok nyitja…
Eren…
– Ébredj, Eren!
Eren.
Eren.
EREN.
Felejts, Eren…
Eren arra ébredt, hogy a vállát rázzák és közben suttogva szólongatják. Armin kezében halványan pislákolt még a gyertya lángja, amivel az arcába világított, Mikasa pedig, aki keltegetni próbálta, aggódva ráncolta a homlokát.
– Jól vagy? – kérdezte rögtön, amint észrevette, hogy magához tért. – Rosszat álmodtál?
– Mikasa, erre nincs idő – csóválta a fejét Armin. – Mennünk kell, mielőtt ideérnek!
Eren kábultan tűrte, hogy Mikasa segítsen neki a felülésben. Felnyögött; arcát a tenyerébe temette, amikor tudatosult benne, mennyire sajog a feje. Füle tompán zúgott, ágya verejtékben úszott. Görcsösen szorongatta a lepedőt, amit csak akkor engedett el, amikor észrevette, hogy Mikasa tekintete a kezére siklik.
Elfordította a fejét, zavartan nézett Arminra.
– Menni?
– Hé, Jaeger! – Összerezzent, és az ajtó felé kapta a tekintetét. Jean kukkantott be; igencsak bosszúsnak tűnt, miközben Connie-val és Sashával civakodott. – Meddig várjunk még rád?
– Igazad van, Armin, kifutunk az időből – mormolta Mikasa. Armin hezitált.
– Menjetek előre, Jean – mondta végül. – Segítünk Erennek, aztán jövünk.
Eren összevonta a szemöldökét, fáradtan dörzsölte meg a szemét.
– Elárulná valaki, hogy mi folyik itt?
– Nyakunkon a parancs a kivégzésedről. – Levi hadnagy megtámaszkodott az ajtófélfában. Nem az uniformisát viselte, hanem könyökig feltűrt fehér inget és sötét nadrágot, Eren meg nem tudott nem arra gondolni, hogy az ötvenhetedik falakon túli expedíció volt mindennek az oka. – Erwin őrizetben, szinte garantált, hogy felakasztják. Kaptunk egy fülest a Katonai Rendőrség egyik tagjától, a király elrendelte az elfogatásodat. Jönnek, ezért jobb lenne, ha nemcsak bámulnál, hanem szedelőzködnél. Elegem van ebből a mocskos helyből meg a nyavalyás Katonai Rendőrségből.
– Azonnal indulunk – nyugtatta meg Armin sietve. Levi hadnagy arca komor volt, túl komor. Erennek nyelnie kellett, amikor találkozott a tekintetük, s miután a hadnagy hátat fordított nekik, valahogy visszaköltözött belé az ereje. Eszébe jutott az álma, miközben az ingét gombolta be, ujjai remegni kezdtek, és magán érezte Armin aggódó pillantását. Mikasa Levi hadnagy után eredt – Eren csak remélni merte, hogy nem miatta –, Armin viszont ott maradt vele, hogy segítsen az öltözésben. Magára kapkodta az egyenruháját, aztán megmasszírozta az orrnyergét. – Féltünk, Eren – törte meg a csendet barátja. – Nem ismerünk rád Annie óta.
– Sok minden megváltozott – értett egyet Eren. – Én magam is változtam.
Eren…
Felejts, Eren…
Jeges hideg szaladt végig a gerince mentén, ahogy visszaemlékezett az álmára.
Az a hang – gondolta. – Az a nő… és a kulcs.
A nyakához nyúlt, megmarkolta a láncot. Utoljára édesapja nyakában látta Shiganshinában, erre határozottan emlékezett, utána valahogy odakeveredett hozzá. Találkozott az apjával, a kulcs azt jelentette. Találkozott azután, hogy az Mária falba lyukat ütöttek és az édesanyja meghalt.
Kettő lenne belőle? Két kulcs?
Egy apának, egy meg anyának? Mi ez az álom? Egy újabb emlék?
És az a nő? Ki volt az a nő? Miért érzem úgy, hogy mégis ismerem?
Felsóhajtott. Nem maradt több ideje, hogy gondolkodjon: Sasha berontott a szobába – majdnem hasra esett a küszöbben –, és félig térdelve, zihálva ragadta meg a karját; barna haja csapzott volt.
– Gyertek már! – kiabálta, parázsként izzó szemében eszelős fény csillogott. – Mire vártok?!
Egyikük sem hezitált többé, ám a lépcsőig sem jutottak, amikor a földszintről hangok hallatszódtak fel. Eren egyből felismerte Hanjiét, aki felháborodottan vitatkozott egy ismeretlen férfival.
– Ez őrültség! Eren megmentette a körzetet a Nőstény Óriástól!
– Ez a király parancsa – közölte a férfi higgadtan; a Katonai Rendőrségtől lehetett, mert Sasha dühösen szidta őket. – Ha ellenkeznek, felségárulásnak tekintjük.
– A király parancsa? – Hanji hisztérikusan nevetett fel. – Ugyan! – horkant fel megvetően. – Mind tudjuk, hogy az uralkodót a legkevésbé sem érdeklik az itt történtek, csak saját magával foglalkozik!
– H-hogy merészeli…
– Hordják el magukat! Senkit sem engedünk Eren közelébe!
– Szóljon annak a lánynak, hogy tegye el a kardját! – A katona ugyan felemelte a hangját, ám abból páni félelem csendült ki.
– Még mit nem! – vicsorgott Hanji.
– Az a lány Mikasa Ackerman. – Egy női hang szólt közbe, nyomban zúgolódás és hitetlenkedés támadt.
– Ackerman?
– Legalább annyira erős, mint Levi hadnagy – állította a katonanő. Társa erre felmordult.
– Nos, mindjárt kiderítjük. Levi hadnagy nem nagy szám.
Eren a falhoz simult, szíve a torkában a dobogott. Nyelve hegyén érezte felháborodását, amiért azok odalent odáig merészkedtek, hogy kétségbe vonják Levi hadnagy képességeit – pont az övét, aki számtalanszor bebizonyította már, hogy nem véletlenül hívják az emberiség legerősebb katonájának!
Keze ökölbe szorult.
– Most mit csináljunk? – kérdezte Sasha suttogva. Armin felemelkedett; ellépett tőlük, majd felsóhajtott.
– Lemegyek. Megpróbálom meggyőzni őket.
– Armin…
– Egyszer már sikerült, Eren.
Eren nyelt egyet. Amennyire a hangokból sikerült megítélnie, Mikasán kívül Jean, Bertolt és Reiner is lent maradtak. Ymir, Krista és Connie Sashát követhették, mert kisvártatva megjelentek a folyosó végén. Sasha megrázta a fejét, amikor észrevette őket; ujját a szájára helyezte, úgy intette, hogy maradjanak csendben.
– Ki kell jutnunk innen – suttogta Krista ijedten –, különben azok ott lent elhurcolják Erent.
– Maradj itt, Kristám – sóhajtotta Ymir beletörődően. – Segítek azoknak a szerencsétleneknek.
Sasha zaklatottan söpörte a füle mögé egyik hajtincsét.
– Connie, találtál valami kiutat?
A fiú leguggolt mellé, majd megrázta a fejét. Sasha elkáromkodta magát; a reggeliről mormogott valamit – talán búcsút intett neki –, de Eren nem értette pontosan. Majdnem elmosolyodott; annyira Sashára vallott, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben is az ételen járt az esze.
Dobogó léptek hallatszottak, valaki a lépcső felé indult. Eren nem teketóriázott tovább, feléledt a bátorsága, gyorsan cselekedett: megragadta a hozzá legközelebb guggolót a karjánál fogva – Kristát, tudatosult benne haloványan –, és felrántotta a földről.
– Gyerünk! – zihálta. Sasha kijózanodott, azonnal mellettük termett.
– Jó, de merre? – kérdezte kétségbeesetten.
Eren a folyosó vége felé iramodott, maga után húzva szőke barátjukat. Sasha és Connie egy pillanatig hezitáltak, aztán megindultak utána. Odalentről dulakodás zaja vágta ketté a hirtelen beülő csendet, egy női sikoly csendült fel – biztosan nem Mikasától vagy Hanjitól származott –,  a léptek pedig felgyorsultak.
– Kiugrunk az ablakon – döntötte el Eren. Míg Sasha felvinnyogott, Krista összepréselte az ajkait, elszántan viszonozva a fiú pillantását.
Connie eltátotta a száját.
– Te nem vagy normális – nyögte. – Nincs nálunk a felszerelésünk, összetörjük magunkat… Vagy csak meghalunk. Az is elég, nem? – sandított idegesen Sashára. – Csak meghalunk. Jobb, mintha óriáskaja lennénk.
Eren fáradtan sóhajtott egyet.
– Van jobb ötletetek?
– Van – szólt egy hideg hang mögöttük, mire mindannyian összerezzentek. Eren megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor hátrafordult: Levi hadnagy meleg tenyere nehezedett a vállára. A férfi finoman megszorította azt, közben pedig hátrafordult. – Nifa, add oda nekik, amiket kimenekítettél. – Egy fiatal lány bújt át a karja alatt, alig lehetett magasabb nála néhány centivel. Rövid, fekete haja egyenes volt, s ahogy Eren jobban megnézte magának, arra jött rá, hogy megdöbbentően hasonlít Arminra.
– Ezeket sikerült – mondta a lány. Nifa, ahogyan a hadnagy nevezte.
– A felszerelésünk! – ujjongott Krista. Nifa biccentett.
– Csak kettő van – sajnálkozott. Levi komoran nézett végig rajtuk.
– Megoldjuk.
– Én viszem Sashát – ajánlotta fel Connie, megfogva a lány karját. Sasha elfintorodott.
– Miért te? Majd én viszlek!
– Te lány vagy.
– Komolyan? Ezt eddig nem is tudtam!
– Elég – vágta el a vitát Levi hadnagy. – Te viszed a lányt – mutatott Connie-ra, mire Sasha fintorgott egyet –, te meg – pillantása Kristára rebbent – használd a másikat, megértetted?
Krista kihúzta magát, komolyan bólintott.
– U-uram? – Eren értetlenül fordult a férfihoz. – É-én…
Levi hadnagy nem nézett rá, amikor válaszolt, szorítása a vállán viszont felerősödött.
– Te velem jössz, Eren – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
– U-uram…
– Levi hadnagy! – Éles kiáltás szakította félbe a beszélgetésüket; Jean megbotlott az utolsó lépcsőfokban, és alig tudta megtartani az egyensúlyát, hogy ne zuhanjon vissza, úgy igyekezett hozzájuk. – Menjenek, uram! – Megfordult, megállt a lépcső előtt, és előhúzta a kardját.
Eren egy pillanat erejéig elkapta a hadnagy pillantását; a megfejthetetlennek látszó álarc mögött igazi érzelmek lapultak, s a különös fény, mely a szürke íriszben csillant meg, egy volt közülük. Nem faggatózott, nem tiltakozott; tűrte, hogy a férfi tenyere a válláról a csípőjére simuljon, s csak egy meglepett nyögés hagyta el az ajkát, amikor az közelebb is húzta őt magához. Karját a nyaka köré fonta; arca lángba borult zavarában. Kerülte a többiek tekintetét, ugyanakkor érezte, hogy mindenki őt vizslatja.
– Eren! – kiáltotta Mikasa, ám Levi hadnagy hirtelen elrugaszkodott. Mintha szánt szándékkal választotta volna azt a percet, amikor Mikasa átverekedte magát a Katonai Rendőrség csapatán és eljutott Jeanig. Mintha. Eren nem mert feltételezésekbe bocsátkozni, ezért hamar elvetette a gondolatot.
– Kapaszkodj – hallatszott a hadnagy suttogása, aztán ugrottak.
– Eren, várj! – kiabálta a nevét valaki, de nem nézett hátra, hogy lássa, ki volt az. Megmarkolta Levi hadnagy ingét, úgy kapaszkodott belé, s szemét szorosan lehunyta; megbízott a férfiban és annak képességeiben.
Felejts, Eren… – mormolta álmában az ismeretlen nő.
Ugyanaz a nő, aki most utána kiáltott.

** * **

Levi hadnagy leguggolt a patak elé, és megmártotta a kulacsát a hideg vízben. Mire eljutott a hír a Sina falnál állomásozókhoz, hogy a Felderítő Egység megtagadta Eren Jaeger kiadását, addigra a Rózsa fal területén belül voltak. Eren lopva a hadnagyot figyelte, míg fél füllel Sasha és Connie vitáját hallgatta, és nem tudta, hogyan köszönje meg neki, hogy újfent megmentette az életét. Erwin parancsolta így, mert szükségük volt az óriására, Levi hadnagy azonban választhatta volna azt is, hogy nem kockáztatja a rangját és az életét, hanem félreáll a katonák útjából, s átengedi őt nekik.
Elszakadtak a többiektől: Mikasa, Jean, Armin, Bertolt, Reiner és Ymir Stohess körzetében maradtak, hogy feltartóztassák a Katonai Rendőrséget; Hanji, Mike és Nanaba szintúgy. Az egyetlen, aki velük tartott, az a Nifa nevű lány volt, aki Armin szakasztott mása lehetett volna, ha a haja nem koromfekete. Hamar kiderült róla, hogy Hanji osztagába tartozik, a nő küldte hozzájuk, hogy segítse őket a menekülésük során. Levi hadnagy megbízhatott benne, mert Eren gyakran kapta rajta, hogy félrevonja és sugdolóznak. Nem kellett sokat bosszankodnia, a hadnagy többnyire azonnal beszámolt a beszélgetéseik bizonyos részleteiről – feltehetőleg azokról, amik őket is érintették.
A lovakat még Stohess körzetben lopták el az állomásozó katonáktól. Erwin parancsnok minden lehetőséget végigpörgethetett magában, és minden bizonnyal továbbadta az információkat Hanjinak, mert Levi hadnagy egyszer sem förmedt Nifára, amikor az beavatta a részletekbe.
– Félsz, Eren?
Összerándult a kérdés hallatán. Levi hadnagy már nem a patak mentén állt, hanem egyenesen előtte. Kérdőn húzta fel a szemöldökét, miközben félrebillentette a fejét, és elgondolkodva méregette.
– H-hogyan?
– Félsz? – Levi hadnagy meglepően türelmesen várta a válaszát.
Eren a fejét ingatta.
– Nem, uram. Eddig sem nézték jó szemmel, hogy képes vagyok óriássá változni… Az, hogy már ki is akarnak végezni… Nos, legutóbb is ez volt a tervük, nem igaz? – Próbált könnyedén viselkedni, hangján azonban érződött zaklatottságának valódi mértéke. Levi hadnagynak is feltűnhetett, mert szeme megvillant.
– A barátaitok jól vannak.
– Biztosan – bólintott Eren gyengén. – Mikasa… Mikasa nagyon erős, Armin pedig igazi stratéga. Nem kételkedem benne, hogy kitalálnak valamit.
Levi aprót biccentett a fejével, aztán elfordult tőle.
– Hanji tudja, hol keressen minket – jelentette ki higgadtan. – Emiatt nem kell aggódnod. Hamarosan találkozhattok.
Eren kipréselt magából egy mosolyt.
Az a hang… – villant az elméjébe. Szíve kihagyott egy dobbanást, amikor találkozott a tekintete a hadnagyéval. – El kellene neki mondanom… Tudnia kell róla. Ez nem egy álom volt, hanem egy emlék… És az a nő…
Levi hadnagy nem sürgette, csak nézte és várt.
– Különöset álmodtam – mormolta végül Eren. – Az otthonomról és a családomról.
– A kulcsról?
– Arról is.
Hümmögést kapott válaszul, a férfi nem kérdezősködött.
Eren nyelve megeredt.
– Álmomban édesanyám nyakában volt a kulcs, nem az apáméban… És volt egy nő is, akit nem ismertem, de akit mégis mintha ismerném… És amikor elmenekültünk, hallottam, hogy utánam kiált… És ez az egész őrültségnek hangzik, igaz, uram? – Kényszeredetten nevetett fel, ujjaival zaklatottan szántott végig barna haján.
Levi hadnagy felsóhajtott. Megérintette a vállát, s megszorította, mintha csak erőt akarna önteni belé ezzel az apró, jelentéktelennek tűnő mozdulattal, aztán lassan elengedte. Mélyen a szemébe nézett, ahogy hátralépett.
– Minden álomnak van valamilyen jelentősége, Eren – mondta halkan. – Szólj, ha újból álmodsz valami hasonlót.
– Igenis, uram.

** * **

– Ha tovább haladunk előre, akkor a falumba jutunk el, uram – magyarázta Sasha, miközben az orra alá nyomott térképet vizsgálgatta. Elég volt egy elejtett megjegyzés arról, hogy közel van az otthona, Levi hadnagy – vagy igazából Connie, aki belefáradt a lovaglásba? – egyből lecsapott rá.
– Átvághatunk rajta – jegyezte meg Nifa. – Pontosabban megpihenhetnénk ott, mindannyian fáradtak vagyunk. Napok óta lovagolunk, a Katonai Rendőrség meg köztudottan hülyékből tevődött össze. Mire eszükbe jut, hogy esetleg Dauper környékén bujkálunk, már réges-rég máshol leszünk.
Levi felhorkant.
– Ostobák. – Sashához fordult, összevonta a szemöldökét. – Azt mondod, Dauper?
Sasha arca felragyogott, heves bólogatásba kezdett.
– Igen, uram, Dauper. A falum.
Eren elmosolyodott.
– Legyen – morogta a hadnagy beleegyezően. – Dauperön keresztül megyünk tovább.
– Egyáltalán hová tartunk, uram? – kérdezett közbe Krista kíváncsian. Eren mellett állt, és úgy kapaszkodott a fiú karjába, mintha azt remélné, az mindentől és mindenkitől meg tudná őt védeni. Erennek nem kellett sokat gondolkodnia, hogy rájöjjön, Krista a többieket félti, ahogyan az is nyílt titok volt, hogy a lány leginkább Ymirért aggódik, aki elsősorban miatta  vállalta a veszélyt.
– Egy olyan helyre, ahol a Katonai Rendőrség nem tud ránk találni.
– Egy titkos búvóhely?
– Olyasmi.
– A magáé? – kérdezte Connie. Eren felnyögött.
– Connie, kérlek! – suttogta, Levi hadnagy azonban leintette.
– Hagyd. – Connie-ra nézett, homlokán a ránc elmélyült. – Connie Springer?
– Igen, uram.
– Fogjuk rá, hogy az enyém – felelte.
– Connie. – Sasha belekönyökölt a fiú oldalába, hogy megakadályozza az újabb kérdések feltevésétől. Connie védekezően emelte fel a kezét, aztán hátrébb lépett, és bólintott egyet. Nem kérdezett többet.
Eren érezte, hogy összeszorult a torka. Levi hadnagy csak egy pillantást vetett rá, az viszont éppen elég volt ahhoz, hogy emlékezzen arra a napra, amikor Petra párhuzamot vont köztük. Mintha évszázadok teltek volna el azóta, hogy a lány a seprűjét szorongatta, és zavarba jött, mikor a hadnagy rajtakapta, hogy a múltjáról fecseg.
Ő most Levi hadnagy – gondolta Eren –, de nem mindig volt az. Régebben csak Levi volt. Most oda tartunk, ahol azt az énjét is megismerhetjük, jól sejtem, uram? – A férfi egyértelműen üzent a tekintetével: „Igen, kölyök.”
– Dauper – adta ki az utasítást, aztán visszaszállt a nyeregbe.
Eren megborzongott. Felnézett az égre, mielőtt felhúzta volna maga mögé Kristát, és összébb húzta magán a köpenyét. Odafent, a magasban sötét felhők tornyosodtak, a távolban pedig mintha villámlott volna egyet. Számoltak – egy, kettő, három, négy, öt, hat –, aztán nagyot dördült az ég. Levi hadnagy szitkozódása, Sasha és Connie összezördülése beleveszett a süvítő szél hangjába. Krista a vállára hajtotta a fejét, szája mintha mozgott volna, Eren azonban nem figyelt rá.
Mintha ismerné az utat, mintha tudná, hova tartanak, ilyesfajta érzések kavarogtak benne. Hányingere támadt, és azzal a kezével, amelyikkel nem a kantárt markolta, megragadta a kulcsot a nyakában.
Előttük mintha kettéhasadt volna az égbolt, a vakító fény mindent megvilágított. Egy alak kezdett a fák fölé magasodni, s a messziből Eren először csak a szurokfekete haját és meztelen testét pillanthatta meg, aztán megfordult, megmutatta az arcát is.
– Egy óriás – nyögte Sasha.
– Legalább tizennégy méteres – saccolta Connie falfehéren, közelebb húzódva a lányhoz.
Erent nem érdekelte a félelmük; a hadnagyra nézett.
– Nem óriás – mondta halkan.
– Nem, nem az – értett egyet vele a férfi. – Olyan, mint te.
Egy ember volt – óriásbőrbe bújva.

Levi x Eren – Téves szám (novella)

(Levi x Eren)

modern!AU, egy nagyon érdekes telefonbeszélgetés ihletett meg. Kétszer is hívott ugyanaz az illető, és még be is mutatkozott a nagy elnézések közepette, amikor rájött, hogy a barátja helyett egy teljesen más embert küldött el a francba :D
figyelmeztetések: durva nyelvezet

Téves szám

Eren idegesen dobolt az ujjaival az íróasztalán, miközben a hívás többször is kicsöngött. Egy, kettő, három, számolta, és elhatározta, hogyha az üzenetrögzítő jelentkezik be, elküldi a francba azt a lóarcú gyökeret, másnap meg eltöri az orrát, mert Jean egyszerűen nem érdemelt mást azok után, hogy ismét megbántotta Sasha érzéseit. Burgonyalány, ahogyan Eren meg a barátai nevezték Sasha Blouse-t, bár nem hazudtolta meg önmagát, hiszen ha beszélgettek, bármikor képes volt az ételre asszociálni egy-egy elejtett mondat hallatán, mégiscsak lány volt, és igenis rosszulesett neki Jean újabb kommentje.
Talán hagynom kellene, hogy Mikasa intézkedjen – jutott az eszébe, miután megnyomta a gombot, de aztán megrántotta a vállát. Mikasa, akit úgy szeretett, mintha a nővére lenne, a végén még megölte volna azt a gyökér Lópofát, Eren meg nem akart odáig elmerészkedni. – Elég, ha beolvasok neki, aztán meghallgatom a szánalmas magyarázkodását, lereagálom és leteszem. Csak ennyi a dolgom, a többit majd intézi Armin. – Sötét elégedettség költözött a szemébe, amikor arra gondolt, hogy Armin esetleg meggyőzi Reinert, és… Eren felkuncogott, ahogyan elképzelte.
Jeant pokolian szerethették odafent, mert megúszta az orrtörést. Eren mély levegőt vett, aztán belekezdett. Örült, amiért egyedül tartózkodott otthon, így könnyedén kitombolhatta magát. Könnyebb volt úgy leüvölteni Lópofát, hogy senki sem lihegett a nyakába – Mikasa, hogy átvállalja helyette a feladatát –, vagy szólt rá szigorúan, hogy vigyázzon a nyelvére – rendszerint az apja vagy a legjobb barátja, Armin.
– Kíváncsian várom, miféle magyarázattal állsz elő – tette hozzá a szitokáradat befejeztével egy árnyalattal nyugodtabb hangon. Rákönyökölt az íróasztalára, állát pedig megpihentette a tenyerén; a telefont a vállával szorította a füléhez, és azon kapta magát, hogy valóban érdekli a lóarcú seggfej mentegetőzése. Bár nem konyított az érzelmekhez, az még számára is világos volt, hogy mi a kiváltó oka Jean és Sasha állandó összeszólalkozásának.
A vonal túlsó oldalán egy pillanatig gyanús csend uralkodott. Eren elvigyorodott; alig bírta megállni, hogy ne nevessen hangosan.
Ennyire ráijesztettem volna?
És aztán…
– Erre én is kíváncsi vagyok, kölyök – hasította ketté egy hűvös hang. Eren szeme elkerekedett döbbentében.
– Te nem Lópofa vagy – nyögte ki az első gondolatát, mire megvető horkantás ütötte meg a fülét.
– Nyilvánvalóan nem ő vagyok. – Eren kihallotta belőle a gúnyt; ökölbe szorította a kezét. Senkitől sem tűrte el, hogy így beszéljen vele, egy vadidegentől meg pláne nem! Kieresztett magából egy mély sóhajt, hogy megnyugodjon, aztán elvette a fülétől a telefonját, majd rábámult annak képernyőjére.
– A francba! – szaladt ki a száján, amikor rájött, mi történt. – Ezek szerint mégsem emlékszem fejből Lópofa telefonszámára. – Két nappal korábban, amikor összevesztek Jeannal – akkor kivételesen nem Sasha miatt, hanem mert egyszerűen görény volt, mint mindig –, Eren megpróbált bemosni egyet a fiúnak. Természetesen nem sikerült – legnagyobb bánatára Mikasának bezzeg igen! –, ezért dühében kitörölte a számát.
A vonal másik végén csend volt. Eren kétszer is ellenőrizte, hogy az ismeretlen illető letette-e vagy sem, de úgy tűnt, nem szakította meg a hívást, miután kiderült, hogy az téves.
– Öhm… – kezdte bizonytalanul. – Kivel beszélek? – Nem tetszett neki a „kölyök” megszólítás.
– Ezt én is kérdezhetném. Ki lehet az az idióta, aki hajnal kettőkor tárcsázza a hülye haverját?
Eren az órájára sandított, majd összeráncolta a homlokát.
– Azt hiszem, nagyon nem ugyanott élünk. Nálam épphogy beesteledett.
Horkantás hallatszott.
– Ez az én szerencsém.
– Kivel beszélek? – kérdezte Eren türelmetlenül.
– Papolnék neked a tiszteletről, kölyök, ám már a hívásod első másodpercében megértettem, hogy nem ismersz ilyesmit.
Eren felrántotta a szemöldökét, elöntötte a harag.
– Célzol valamire?
– Miért nem tetted még le? Anyád nem tanított meg rá, hogy nem szabad szóba állni idegenekkel?
– Ez egy nagyon jó kérdés. És nem, már nem tudott. – Eren torka elszorult. Nem értette, miért nem hagyta annyiban, azért meg csak szidni tudta magát, amiért válaszolt az édesanyjával kapcsolatos kérdésre. Visszaemlékezni az asszonyra, amint fekszik a kórházi ágyon… Nem! Azóta is próbálta elfelejteni. Kicsi volt még, nagyon kicsi, utána meg minden megváltozott.
Csend.
Eren sóhajtott.
– Levi – hangzott aztán a férfi hangja. – És te ki vagy?
– Eren. Öhm… Eren Jaeger.
– Eren, kölyök létedre választékos a szókincsed.
Eren felrántotta a szemöldökét.
– Honnan veszed, hogy kölyök vagyok?
– És képes voltál megbántani Sashát a huszonegyedik születésnapján, te hülye köcsög – idézte a Levi-nak nevezett férfi. – Ha ez a Sasha huszonegy éves, Lópofa sem lehet sokkal több… és ha ők huszonévesek, te is annyi lehetsz – magyarázta halkan.
Eren elhúzta a száját.
– Márciusban töltöttem – ismerte be kelletlenül.
– Na, ezért nevezlek kölyöknek.
– És te hány éves vagy, ha már engem kölyöknek titulálsz?
– Harmincnégy. – A válasz nem érkezett azonnal, mintha Levi először nem akarta volna elárulni ezt az információt magáról. Eren igazából mindegyik mondata után hallotta, hogy hezitál.
– Sajnálom, amiért felkeltettelek. És sajnálom… hát, a kiabálást meg minden.
– Nem aludtam még, kölyök.
Eren elfintorodott.
– Akkor nem értem, mit problémázol.
Levi felhorkantott, aztán csend hallatszódott. Eren kihangosította, majd elgondolkodva bámulta a képernyőt. Nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen, kérjen még egyszer bocsánatot és búcsúzzon el, vagy várjon a másik válaszára, ami valahogy csak nem akart megérkezni.
– Nem haragszom, kölyök. Téves hívás volt, nem igaz?
– De-de – bólogatott Eren. – Öhm… bocsánat, tényleg… a kései zavarásért meg minden másért. Öhm… Jó éjszakát, uram.
– Éjszakát, Eren – mormogta Levi, aztán kattant a vonal. Letette.
Eren keze remegett, amikor magához húzta a mobilját: a képernyő még vibrált, az ismeretlen telefonszám pedig már nem is tűnt annyira ismeretlennek. Egy számot tévesztett, az nem is volt akkora hiba, mégis országokat ívelt át.
Elmentette a számot, majd mélyet sóhajtott.
Hezitált.
Megint tárcsázott, és majdnem kiejtette a kezéből, ahogy eljutott a tudatáig a kattanás; felvették.
Elvigyorodott, amikor meghallotta a hangot:
– Tudod, normális emberek másodjára nem cseszik el.


Készült: 2016. 07. 06. – 07. 07.

Szerző megjegyzése: Előreláthatóan este hozom a Vihar 2. fejezetét! :) Ha mégsem, akkor legkésőbb holnap reggel, és a fejezet végén mondom, mikor érkezik a 3. fejezet. :)

2016. július 15., péntek

Vihar – 1. fejezet – Annie után

Vihar

1. fejezet

~ Annie után… ~

Az óriás szeme mozgott. Éppen csak annyira sérült meg a fal, hogy láttatni vélte az arcának jobb felét, azonban az elég volt ahhoz, hogy pánikot keltsen. Egy szöszke kislány vette észre elsőként, aki az anyja kezét fogta, miközben átvágtak a téren; hangos sikoltozásba kezdett, amivel egyből felhívta magára a figyelmet. Ujját a falra szegezte, a bámészkodok pedig megértették. Döbbent susmogás csapott fel, mely nyomban rémült kiabálásba torkollott; a hír tornádóként söpört végig Stohess körzetén, s fél órába sem telt, mindenki a Sina falban rejtőző, gigantikus méretű óriásról beszélt.
Eren Jaeger ezalatt az ágyában feküdt, és megpróbálta elfelejteni az elmúlt napok történtjeit – legfőképpen Annie-t, akit mindannyian a barátjuknak tartottak, s aki végül elárulta őket. Senki sem értette igazán, hogy mi játszódott le pontosan, egyáltalán hogyan történhetett, Annie valahogy kiharcolta, hogy megőrizhesse titkait: mozdulatlanul aludta az igazak álmát a maga alkotta kristályába zárva, felügyeletét a Felderítő Egységre bízták.
Eren biztos volt afelől, hogy ő hibázott. Megkapta a lehetőséget és a bajtársai bizalmát, hogy leszámolhasson a Nőstény Óriással, mégis hezitált, mikor megpillantotta Annie könnyáztatta arcát. Az emlékre ülőhelyzetbe tornászta magát, úgy bámulta remegő kezét. Ha valaki tényleg az emberiség vesztét akarta volna, mint ahogyan azt Mikasa meg a többiek oly’ elszántan állították, az nem sírt volna, nem igaz? Eren senkinek sem árulta el – magának sem vallotta be –, hogy még mindig reménykedik benne. Azt remélte, ha Annie egyszer magához tér, megmagyarázza a tetteit. Fülében csengett a hisztérikus nevetése, ám azzal csak összezavarta, nem meggyőzte Erent, hogy az ellenségük. Lennie kellett valaminek, ami arra sarkallta, hogy öljön. Valami, ami miatt szüksége volt rá, Erenre is.
Ő volt az egyetlen, akivel nem végzett volna azonnal. Eren nem tudta, hogy életben hagyta volna, ha nem akadályozzák meg az elrablását, ahogyan azt sem, hogy miért akarta őt mindenáron megszerezni. Annie magával vitte a titkait, s gondoskodott róla, hogy jó ideig senki se ismerhesse meg őket.
Kétszer is az volt a célja, hogy elszakítson a barátaimtól – férkőzött a gondolat az elméjébe. – Először az ötvenhetedik falakon túli expedíció során. Csak azért végzett Levi hadnagy osztagával, hogy engem megkaparinthasson. Ha nincs a hadnagy, akkor… – Borzongás szaladt végig a gerince mentén, zavarában lehajtotta a fejét. Lángolt az arca, ahogy visszaemlékezett saját gyengeségére. Minden alkalommal, amikor szembeszállt Annie-val, hibázott – először is, noha akkor még sejtelme sem volt afelől, hogy a szőke lány az, aki a Nőstény Óriás bőrébe bújt. – Másodszor most… Ha nincs a hadnagy, én is a kristály rabja lennék.
Levi hadnagynak köszönhette az életét. A férfi az elejétől fogva védelmezte őt a maga különös módján: összeverte a tárgyalóteremben, hogy ne kerülhessen a Katonai Rendőrséghez, utána pedig kétszer is megmentette Annie Leonharttól.
Ez a kezdet – gondolta. – Eddig is léteztek emberbőrbe bújt óriások… Emberek, akik képesek rá, hogy több méteres alakot öltsenek, csak eddig meghúzódtak a háttérben. Bár bizonyos értelemben elbukott a küldetésünk, sőt rengeteg áldozattal is járt, Erwin parancsnoknak igaza van abban, hogy most már legalább tudunk a létezésükről. Armin sem tévedett: mindannyian feszülten figyelnek minket. Mindannyian arra várnak, hogyan lépünk, hogy aztán ők is megtehessék a saját lépésüket, és elképzelhető, hogy az övéké az emberiség pusztulását idézi elő.
Halk koppanás az ajtón térítette magához; finom volt, cseppet sem tolakodó. Eren nyelt egyet. Élénken élt az emlékezetében a legutóbbi látogatás, amit ugyanilyen kopogtatás jelzett – ugyanilyen könnyű, nem erőszakos. Sietve megigazította a párnáját, hátát pedig nekitámasztotta, úgy kiáltotta ki, hogy „Szabad!”. Nem lepődött meg, amikor Levi hadnagy lépett be, azon viszont igen, hogy egyedül érkezett. Legutóbb Hanji és Erwin is csatlakoztak hozzá, Mikasa meg nem mozdult Eren ágya mellől, míg a hadnagy a közelükben tartózkodott; ellenségesen méregette őket, és akárhányszor a férfi megszólalt, összevonta fekete szemöldökét, s úgy bámult rá, akár egy alvilági söpredékre. Eren még emlékezett Petra egyik elejtett mondatára a hadnagy múltjával kapcsolatban, és arra gondolt, hogy Mikasa talán nem is járt messze az igazságtól.
– H-hadnagy – nyögte meglepetten. Levi óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Összefonta a karját a mellkasa előtt, és nekidőlt, miközben pillantását a fiúra szegezte. Érzéseit megint a közömbösség furcsa köntöse mögé bújtatta, arckifejezése megfejthetetlen volt. Eren nem tudta állni a tekintetét, helyette inkább tenyere tanulmányozásának szentelte a figyelmét.
– Egy óriást találtunk a falban – törte meg végül a csendet Levi. – Ott, ahol Annie Leonhart megkísérelte a szökést.
Eren szeme elkerekedett, felemelte a fejét.
– E-egy óriást? – suttogta. – A f-falban?
– Hasonló, mint a Kolosszális Óriás – folytatta a hadnagy, nem törődve a kérdéseivel –, méretre is majdnem akkora. Ötven méter, pont, mint a fal.
– A falakat…
– Igen. Joggal feltételezhetjük, hogy a falakat gigantikus méretű óriások alkotják, melyek éppolyan veszélyesek, mint a Kolosszális Óriás volt. És ha arra gondolunk, hogy a Kolosszális Óriás azzal a céllal ütött lyukat a Mária falba, hogy az megsemmisüljön, összerakhatjuk a képet, hogy olyan képesség birtokában lehet, mint Annie Leonhart… és mint te, Eren.
A fiúban bennakadt a levegő. Öntudatlanul markolta meg a lepedőjét, úgy hajolt előre. Szinte zihálva szólalt meg, Levi hadnagy pedig már-már kíváncsian figyelte. Már-már, mert Eren ezúttal sem találta meg a rést a láthatatlan pajzson, hogy beférkőzzön mögé, néha viszont úgy érezte, nincs miért meginognia, nem tévedett.
– A hadnagy arra céloz, hogy a falakat alkotó óriások…
– Előfordulhat, hogy ugyanolyan óriásváltó emberek, mint ti vagytok, kölyök.
– Ez őrültség! – tiltakozott gyengén. – Hogy kerülnének a falakba? Ők elsősorban emberek, ahogyan a hadnagy is említette, nem igaz? Emberek… nem szörnyetegek… – A végét már csak lehelni merte, Levi szemének villanása viszont megerősítette benne, hogy elég hangos volt ahhoz, hogy a férfi meghallhassa.
– Kitudja – mormogta. – Annie Leonhart is csak egy ember, nem igaz, Eren?
A fiú elfordította a fejét, ahogy a lányra gondolt. Annie…
Arminnak igaza volt: Annie lemondott az emberségéről, amikor a Nőstény Óriás alakjában gyilkolt. Annie megölte Petrát, Oluót, Eldet és Gunthert – és még másokat is, akik az útjába kerültek. A Sina falon belül véghezvitt pusztítása során anyák és gyermekek tucatjai vesztek oda, ártatlanok, akik egyetlen súlyos hibát vétettek: rosszkor voltak rossz helyen.
– Készülj, Eren – mondta a hadnagy. – Hatalmas a felfordulás a körzetben, sokan Erwin fejét követelik. A legrosszabbkor derült fény a falakban lakozó óriásokra, az emberek kétségbeesettek. A kis barátaid jelenleg is nyugtatgatni próbálják őket, de nem sok esélyt látok rá, hogy sikerülni fog. Elég erősnek érzed magad, nem igaz?
Eren bólintott, noha nem volt benne biztos. Nem engedhette meg magának, hogy újra csalódást okozzon.
– Készen állok, uram.
Levi szeme megvillant; kutató pillantásával mintha belelátott volna a gondolataiba.
– Helyes.
Eren megnedvesítette az ajkát, mielőtt kérdezett volna. Meglepte, hogy Levi hadnagy ennyire bőbeszédű; a férfi általában egy-két szóval vagy mondattal válaszolt, ráadásul olyan hangon, mint akit minden és mindenki bosszantott, vagy egyszerűen belehalt az unalomba a sok, értelmetlen fecsegés hallatán.
– Megyünk valahová, hadnagy?
– Hamarosan elhagyjuk a körzetet – jelentette be ellentmondást nem tűrően. – Elegánsan lelépünk, mielőtt azoknak az ostobáknak eszükbe jutna ismét bebörtönözni téged. Ezúttal lehet, hogy nem állnának meg egy csinos kis cellánál… Ez Erwin parancsa – tette még hozzá, amikor elkapta Eren kérdő tekintetét.
Elfordult tőle, lenyomta a kilincset.
– Készülj, kölyök – mondta, aztán kilépett a szobából, magára hagyva a fiút a gondolataival.

** * **

Bő fél órával később, végre-valahára Mikasa is befutott, hogy aznap sokadszorra is elhalmozza túlzott figyelmességével. Eren nagyon szerette a lányt – nem tudta volna elviselni a tudatot, hogy miatta bántódása essék –, azonban az állandó aggodalmaskodásával lassan teljesen az őrületbe kergette. Ez alkalommal sem okozott neki csalódást: a lánynak megint az volt az első dolga, hogy odakormányozza a székét az ágyához, megfogja a kezét, közben pedig kikérdezze a Levi hadnaggyal folytatott beszélgetésről.
– Nem engedem őket a közeledbe – jelentette ki gyorsan, amint Eren megosztotta vele az aggodalmát afelől, hogy még mindig szálka a Katonai Rendőrség szemében. A fiú egyetértett Erwin parancsnokkal: noha számtalanszor bebizonyította már, hogy különbözik Annie-tól, célja pedig nem az emberiség elpusztítása, hanem a megvédése, nem bíztak benne, éppen ezért nem tudhatták, mit hoz a holnap. – Ne félj, Eren, én melletted maradok. Nélkülem meghalnál.
Eren ideges szusszantást hallatott; lehunyta a szemét, és megdörzsölte azt. Ezek voltak azok a percek, amikor ki nem állhatta Mikasát.
– Nem szorulok védelemre, Mikasa – dünnyögte fáradtan, a lány azonban a fejét csóválta. Gyöngéden megszorította a kezét, és határozottan így szólt:
– Minden rendben lesz, Eren, nem hagyom, hogy bántsanak.
– Hát hogyne.
Mikasa felsegítette az ágyból, aztán tapintatosan elfordult, míg átöltözött. Nem látta értelmét, hogy ellenkezzen, mert tudta, hiába próbálkozik, nem sikerül meggyőznie Mikasát, hogy egyedül is boldogul. Inkább arra koncentrált, amiről nemrégiben értesültek. Levi hadnagy azt állította, hogy néhány órával a kaotikus állapotok eluralkodása után az osztagbeli barátaik is megérkeztek, ez pedig azt jelentette, hogy pillanatok múltán ismét találkozhattak a csapat hátramaradt tagjaival.
– Óvatosan, Eren – mondta a lány, amikor elhagyták a szobát, ahol a fiú az elmúlt napokban tartózkodott, és a hóna alá nyúlt, hogy támogassa. Eren felmordult, majd dühösen lerázta magáról a karját.
– Tudok egyedül is járni, Mikasa! Semmi bajom!
– Eren… – kezdte nyugodtan, ám hangját elnyomta egy lelkes kiáltás.
– Eren! – Krista arca felragyogott, amikor észrevette őket; ajkát lágy mosoly ülte meg. Nem egyedül várakozott; Ymir, Sasha, Connie, Reiner és Bertolt is vele voltak; mindegyikük jól láthatóan fellélegzett, hogy épségben látják őket viszont. Eren megölelte Kristát, és vetett egy bocsánatkérő pillantást Ymirre.
– Megengedem, Jaeger! – intett a lány nagyvonalúan. – Örülök, hogy nem hagytad ott a fogadat.
– Találkoztunk Jeannal és Arminnal. – Connie szemlátomást nem bírt magával, muszáj volt kiderítenie, hogy igazak-e a hallottak. Nem törődött Krista szemrehányó pillantásával; előrehajolt, úgy faggatta Erent. – Annie Leonhart egy olyan izében van, igaz?
– Kristályban – forgatta a szemét Sasha, aki szintén izgatottnak látszott, mire Connie legyintett.
– Abban.
– Igen – válaszolta Eren. – Elszúrtam a végét.
– Nem a te hibád volt, Eren – jelentette ki Mikasa határozottan. Keze hirtelen ökölbe szorult, tekintete pedig megkeményedett, ahogy átnézett a fiú válla fölött. Erennek nem kellett megfordulnia, hogy tudja, Levi hadnagy csatlakozott hozzájuk, ugyanis Mikasa egyedül őt részesítette ehhez hasonló fogadtatásban. Úgy tűnt, nem tudta elfelejteni a tárgyalóterembeli incidenst, haragja meg mintha fokozódott volna Annie óta.
– Keseregtek még azon, mennyire elcseszte a kölyök, vagy inkább szedelőzködtök, hogy minél előbb elhagyhassuk ezt a koszfészket?
Levi undorodva nézett körbe.
– Ejnye, Levi! – Hanji, aki szintén vele tartott, helytelenítően ingatta a fejét. – Ma a szokottabbnál is mogorvább vagy.
– Te pedig büdösebb, pápaszem.
Hanji megrántotta a vállát, majd Erenre vigyorgott; a legkevésbé sem rázta meg a hadnagy hangjából kicsendülő gúnyos él. Csillogott a szeme, miközben megveregette a fiú hátát.
– Hogy van az én kedvenc óriásom?
– Öhm… Azt hiszem, jobban…
– Örömmel hallom – kuncogta. Eren bizonytalanul viszonozta a pillantását.
– Kegyelmezz neki, pápaszem – szólalt meg Levi váratlanul. – Hiányzik az nekünk, ha megint visszazuhan? Ha nem vetted volna észre, még mindig betegesen sápadt.
– Igaz is, Eren! – Hanji megragadta a kezét, és izgatott kérdezősködésbe kezdett. – Hogy érzed magad? Érzel-e változást attól a kristálytól, amit Annie kreált? Ha Levi nem vág ki, lehetséges, hogy te is a rabja lennél! Mit gondolsz, képes vagy hasonlókra? Lehet, hogy mindegyik intelligens birtokol valamiféle erőt? Hm, én személy szerint valószínűnek tartom, hogy igen… Te mit gondolsz róla, Eren? Válaszolj! Ha tudsz valamit, nem titkolhatod el előttem! Ugye elmondod nekem, Eren? Ugye nem hagysz kétségek között vergődni?
– Én…
Eren zavartan hallgatott el, Levi szeme pedig megvillant, amikor észrevette ezt.
– Te meg nem hagyod szerencsétlent levegő nélkül, igaz, pápaszem? – kérdezte élesen. Hanji felnyüszített.
– Levi, annyira ünneprontó vagy!
Levi felsóhajtott.
– Elszorítod a vért a kezében, pápaszem – morogta, mire Hanji meglepetten engedte el a fiú jobbját.
– Ó, tényleg, bocsáss meg, Eren!
Eren fáradtan mosolygott, miközben megmozgatta elgémberedett ujjait.
– Jól vagyok, Mikasa – mondta a lánynak, aki aggódva lépett mellé.
– Eren… Pihenned kellene.
– Jól vagyok – makacsolta meg magát. – Tényleg – erősködött, mikor észrevette, hogy Mikasa kételkedve méregeti.
– A barátnődnek igaza van, Eren, pihenned kellene.
Eren csodálkozva nézett Levi hadnagyra.
– H-hadnagy…
– Menjetek a szobátokba! – intett a férfi. – Úgy készüljetek, hogy hamarosan elmegyünk a körzetből. Még várom Erwintől a parancsot, hogy mikorra időzítsük a távozást, de a legrosszabb esetben is csak két napot töltünk ebben az undorító házban, aztán eltűnünk innen. Remélhetőleg soha nem is kell visszatérnünk.
– Elnézést, uram… – Krista bizonytalanul emelte fel a kezét, mire Levi felhúzta a szemöldökét. – Gondolja, hogy csak úgy elengednek? Ha jól értettem, a tárgyalást elnapolták… Én… Aggódom a barátaimért.
Levi összeráncolta a homlokát.
– Krista, igaz?
– Igen, uram – bólintott a lány. – Krista Lenz.
– Fel kell készülnünk arra a lehetőségre is, hogy nem tudunk zökkenőmentesen távozni. Nem fényes nappal fogjuk megkísérelni, annyi bizonyos.
– Ez nem minősül szökésnek? – Krista aggódva pillantott Erenre. – Én… én tényleg csak azt szeretném, ha biztonságban lennének.
– Ó, Kristám! – sóhajtotta Ymir. Reiner kábultan bólogatott.
– Feleségül akarom venni – súgta Bertoltnak, mire Eren elvigyorodott.
– Nem tiltották meg, hogy elhagyjuk a körzetet – vonta meg a vállát a hadnagy.
– És Erwin parancsnok? – kérdezte Krista.
Levi és Hanji összenéztek.
– Erwin tudja, mit csinál – válaszolta végül a férfi. – Bízzatok benne!
– Nem kell félni – mondta Hanji nyugtatóan. – Minden rendben lesz.
Krista aprót bólintott, de látszott rajta, hogy nem győzték meg az elhangzottak. Ymir a vállára tette a kezét, és közelebb húzta magához. Duruzsolni kezdett a fülébe, Eren pedig kíváncsian sandított Reinerre.
– Álljatok készenlétben! Bármikor érkezhet a parancs, hogy indulunk.
– Értettük, hadnagy! – válaszolták kórusban.
– Ne rendezkedjetek be annyira.
– Nem fogunk.
– Köszönjünk, hogy itt lehetünk és önökkel tarthatunk, Levi hadnagy! – mosolygott Krista. Levi felmorrant. Vetett még egy utolsó, különös pillantást Erenre, aztán hátat fordított nekik, és megindult az ajtó felé. Hanji lelkesen integetett, utána gyorsan követte.
Eren fáradtan búcsúzott el a többiektől. Még nem tért vissza az ereje, ennyitől is annyira kimerültnek érezte magát, hogy majdnem megkérte Mikasát, támogassa vissza a szobájába, ám a világ semmi kincséért sem vallotta volna be, Levi hadnagynak meg pláne nem. Félúton összetalálkoztak Jeannal és Arminnal, akiktől megtudták, hogy ők már korábban megkapták az útbaigazítást, ezért nem csatlakoztak a nemrégiben megérkezett barátaikhoz. Jean elvált tőlük, és elsietett, hogy még váltson velük néhány szót, mielőtt nyugovóra tér, Armin viszont csapódott hozzájuk. Eren tőle sem kért segítséget.
Jobban járok, ha nem keltem fel Mikasa figyelmét – győzködte magát, miközben a lépcsőfokokkal hadakozott. Minden egyes lépés egy örökkévalóságnak tűnt; a fáradtság ólmos súlyként nehezedett a vállára.
Valahogy eljutottak a szobájáig, ahol ledőlt az ágyra, majd magára húzta a takaróját. Mikasát nem sikerült átverni, egyből észrevette, hogy kimerült; aggodalmasan kérdezgette, Armin pedig alig tudta visszatartani, hogy ne ugorjon Levi hadnagy torkának, ha legközelebb találkoznak.
– Az a törpe túl messzire merészkedik – morogta dühösen.
– De hát nem csinált semmit! – csodálkozott Armin. – Eren akart lemenni, hogy üdvözölje a többieket, nem igaz?
– Bejött hozzá, nem hagyja, hogy kipihenje magát! Eleget faggatták, nem?
Eren felsóhajtott; annyi ereje sem maradt, hogy vitatkozzon. Mikasa a kezét fogta és gyengéden szorította, míg el nem nyomta az álom, és talán még azután is ott maradt volna, ha nem parancsolják ki a szobából. Eren mintha hangokat hallott volna, mielőtt a fáradtság úrrá lett rajta. Levi hadnagy az ajtófélfának támaszkodhatott – szinte soha sem lépett beljebb, még Erwin és Hanji társaságában sem –, Mikasa pedig ellenségesen méregethette. Talán fel is rótta neki azokat, amiket Arminnak felháborodottan elmesélt.
– A fiúd túléli, ha nem virrasztasz mellette.
Hogy Mikasa válaszolt-e vagy sem, arra Eren már nem emlékezett; elaludt.

** * **

Álmában visszatért Shiganshinába, de ez alkalommal nem azt látta, mint eddig: édesanyját nem zúzta össze az óriás, hogy aztán megegye, a Mária falat nem rombolták le, a házuk pedig éppolyan állapotban volt, mint a támadás előtt. Carla Jaeger a konyhában állt, és egy ismeretlen nővel beszélgetett, miközben fél szemmel őt figyelte.
– A kulcs a titok nyitja – mondta szomorúan. – Túl fiatal… Túl kíváncsi.
– Ebben rád hasonlít.
– Igen… – Carla kényszeredetten nevetett. – Hamarosan csatlakozni akar majd, igaz?
– Ha érdekli a falakon túli világ… Nem tarthatod vissza, Carla.
– Grisha is ezt mondja, de akkor sem akarom, hogy a részese legyen.
– A falak nem óvhatnak meg mindentől. Eljön az a nap, amikor kevesek lesznek ahhoz.
– Ez igaz, de addig is… – Carla Jaeger a markába zárta a nyakában pihenő kulcsot, majd elrejtette a blúza alá. Fejét fia felé fordította, aki fel-alá szaladgált a lakásban, amióta vendégeik megérkeztek, és egy hároméves lelkesedésével pusztított mindent, ami az útjába került. Egy váratlan pillanatban elkapta, és az ölébe húzta. Eren kimerülten bújt hozzá, mire gyengéd csókot lehelt a homlokára. – Felejts! – suttogta a fülébe. A nő melléjük lépett, összekócolta a kisfiú haját.
Felejts, Eren – dünnyögte ő is –, most még nyugodtan felejthetsz, de később… később majd emlékezz!
A kulcs a titok nyitja…



Szerző megjegyzése: Íme, ez lenne a beharangozott Ereri fanfictionöm első fejezete. :) Mint korábban említettem, szeretném lassan felvezetni a dolgokat, tehát véletlenül se várjátok, hogy a következő részben egymásnak esnek... De nem is húsz fejezettel később fog megtörténni, ezt is ígérhetem.
A romantika mellett, mint láthatjátok, próbálok igazodni a világhoz és annak megannyi titkához is, DE mivel sokan csak az animét ismerik, a mangában történteket nem, ezért elsősorban az előbbihez fogok igazodni. Nem szeretném elspoilerezni a jövőre érkező második évadot – nem lenne fair azokkal szemben, akik nem olvassák a mangát –, próbálok inkább újakat kitalálni. :) Rengeteg ötletem van, ez még tényleg csak a kezdet. ^^
A nyaralásom miatt a 2. fejezet várhatóan július 24-25-e körül fog érkezni, utána pedig kitalálok egy rendszert, hogy milyen időközönként frissítsek. ^^