Sziasztok!
Szerettem volna egy külön bejegyzést is írni, de végül
úgy döntöttem, elsősorban itt kívánok minden olvasómnak/látogatómnak nagyon
kellemes ünnepeket, és ha már szeretett hadnagyunk december 25-én ünnepli a
születésnapját, íme, meghoztam a Titánok 25. fejezetét. :D A régóta várt Ereri,
Aruani jelenetek, olala, kéretik felkészülni, korhatár +18.
Jó olvasást kívánok! ^^
25. fejezet
Shiganshina védői
A szoba kicsi volt, dohszagú és sötét, a függönyök
molyrágták, a padló nyikorgott a lábuk alatt. Erent nem zavarták a körülmények,
pillanatok alatt bedőlt az ágyba, majd magára rángatta a takarót, amit Falcótól
kapott. Falco szabadkozott, a nagybátyja szobáját jó ideje nem használták, sőt
egy ideje gondolkodtak, hogy teljesen lakhatatlanná teszik. A nagybátyja
szégyent hozott a Grice család nevére, Falco és a testvére, Colt pedig éppen
azon fáradoztak, hogy ezt a szégyent valahogy lemossák.
– Nem kell aggódnod emiatt, Falco – mondta kedvesen,
féloldalt pillantva a fiúra, miközben körbenézett. A függönyt csupán óvatosan
húzta el, az idegesség a bőre alatt kígyózott, amióta csak betették a lábukat
az ellenséges területére. Míg Hizurúban valahogy túl tudta tenni magát a
félelmén, addig Marley földjén felborzolódtak a pihék a tarkóján. Kikukkantott,
de persze az utcákon csak megbélyegezett embereket látott fel-le sétálni, néha
udvariasan félrehúzódva, ha egy marleyi őr is arra járt. – Köszönjük, hogy
szállást biztosítottál számunkra. A szüleid… – Elhitték, amit mondtunk nekik? Nem fognak… feljelenteni? Ezeket
akarta kérdezni, de aztán eszébe jutott Falco anyjának a szeme, a ragyogó,
aggódó tekintet… Az asszony tudta, hogy hazudtak, mégis inkább az ajkába
harapva bólintott, és hagyta, hogy kisebbik gyermeke a sógora szobájába vezesse
őket. Eren eltűnődött rajta, vajon miért. Vajon az itt élő emberek… titokban
ennyire vágyják a szabadságot?
– Jól van, jól van. – Falco idegesen dörzsölte össze a
tenyerét. Úgy izzadt, mintha kilométereket futott volna. – Öhm… Mr. Kruger. – A
hangja alig volt több ijedt kisegér cincogásánál. Eren teljesen felé fordult,
megajándékozta az egyik ritka, lágy mosolyával. Ez mintha nyugtatóan hatott
volna a gyerekre. Mély sóhaj hallatszott, ahogy Falco élesen szívta be a
levegőt, majd viszonozta Eren mosolyát, megtörölte a kezét, és megfogta a
kilincset. Menni készült, nem maradhatott tovább Erennel. Megtette, ami tőle
tellett, most már hagynia kellett, hogy Eren átvegye az irányítást.
– Szeretnék még kérni tőled valamit, Falco.
– Mi lenne az, Mr. Kruger? – Falco nyelt egyet, a keze
árulkodón remegett a kilincsen.
– Van valaki itt, Liberióban, aki fontos a számomra. –
Eren türelmesen magyarázott. A szeme sarkából látta, hogy Levi kíváncsian vonja
fel a szemöldökét, de még így is csak Falcónak mondta. Falcóra kellett bíznia a
legfontosabb feladatot. – Egy asszony
– mondta. – Hiszem, hogy sokat tud nekünk segíteni.
– Egy asszony? – ráncolta a homlokát Falco. – Kicsoda?
Én azt hittem…
Eren elmosolyodott.
– Csak tedd azt, amire kérlek. Sokkal fogok tartozni.
Falco beharapta az ajkát, majd bólintott. Eren
elmondta, kit kell megkeresnie, mivel és miért, azt követően pedig nem tartotta
fel tovább a gyereket. Az ajtó becsukódott, és kettesben maradt Levijal a poros
szobában.
– Barátságosabb, mint az Alvilág, nem? – kérdezte,
mire Levi elhúzta a száját.
– Ahhoz nem lehet hasonlítani – ismerte el kelletlenül
–, de…
– Takarítanál, mi? – Eren hangjába pimaszság
költözött. A következő pillanatban átszelte a köztük levő csekély távolságot, a
karját a férfi nyaka köré fonta, és mielőtt az bármit is mondhatott volna,
sietős csókot nyomott a szája sarkába. Utána a füléhez hajolt, lehelete
borzongást csalt ki Leviból, ahogy belesuttogta a vágyát: – Levágod a hajamat?
Nem túl rövidre – tette hozzá sietősen. – Csupán egy kicsit emberibb arcot
szeretnék.
Levi bólintott.
A gyér világításban még nehezebb volt kivitelezni,
mint azt Eren gondolta, de borzongott, ahogy a fésű végigszántott a gubancos
fürtökön – hiányzott neki a fésülködés, hiányzott a jól megszokott élete
Shiganshinából. A régi szép idők, amikor a falakon belül élők mit sem sejtettek
a rájuk leselkedő veszélyről… Amikor Eren is hajlamos volt megfeledkezni, hogy
az évek során harcos lett, nem pedig katona.
– Köszönöm – súgta, miután a férfi végzett.
Mrs. Grice vacsorához invitálta őket, mosolygott
ugyan, ám a szemét törölgette, Mr. Grice pedig aggódva foglalt helyet a
családfői székben. A Grice család négy tagot számlált: Mr. Grice-t, Mrs.
Grice-t, Coltot és Falcót. Egy szék így is üresen maradt, az Falco nagybátyjáé
volt. Eren az apja emlékein keresztül látta a férfit: a szőke, izmos Grice-t,
aki büszkén viselte a vállán a felkelők jelét.
– A kenyér kicsit száraz – szabadkozott előre Mrs.
Grice, mikor Eren harapni készült belőle. Valóban az volt, a leves meg ízetlen,
mert nem adatott meg nekik a lehetőség, hogy azt egyenek, amit csak akarnak,
Eren azonban evett már rosszabbat, így udvariasan hallgatott.
– Tökéletes, asszonyom.
Mrs. Grice rámosolygott.
– És mondja, Mr. Kruger – tette le a kanalat Mr. Grice
–, mióta ismeri Falcót?
– Nem olyan régóta – felelte Eren az igazsághoz híven.
– A fiuk nagyon sokat segített nekem. Áldott jó lélek. – Ezzel sikerült újabb
mosolyt csalnia Mrs. Grice arcára.
– És ön… uram… – Mr. Grice megvakarta a feje búbját. Ő
még mindig nem tudta hova tenni a nem várt látogatókat. – Elnézést, nem
emlékszem, hogy mutatkozott be.
– Kruger. –
Eren a szemébe nézett. – Eren Kruger
vagyok.
– Kruger… – tűnődött el Mr. Grice. – Mintha…
– Ismerné a családomat? – Eren előredőlt. – Bármi
lehetséges. Idevalósiak, azt hiszem.
Mr. Grice zavartan rázta a fejét.
– Csak hirtelen nagyon ismerősnek tűnt… Bizonyára
tévedtem – mosolyodott el kényszeredetten.
Eren bólintott.
– Bizonyára – hagyta rá nagyvonalúan.
Falco szülei váltottak egy pillantást.
– Mr. Kruger… – kezdte akadozva az asszony. – Ugye…
Nem fogja bajba sodorni a fiamat? – A pillantása a fiúra siklott, aki a maga
tizenkét évével annyira komolyan ült az asztalnál, hogy Eren nem kételkedett
benne, hogy túl hamar kellett felnőnie. A tréningezés miatt egy olyan világba
csöppent, amiből nem tudott kimászni… És ott voltak a rejtélyes álmok is,
amiket mindketten látták. Eren tudta, hogy Falco lesz a kulcs ahhoz, hogy
végre-valahára befejezhessék a küldetést.
– Anya! – A fiú felcsattant. – Kérlek, ne vádold Mr.
Krugert!
– Én nem vádolom! – szippantott nagyot Mrs. Grice. –
Csak aggódom érted, drágám! Mr. Kruger, kérem… nyugtasson meg, hogy…
– Anyának csak az a baja… – Falco Eren felé fordult –,
hogy a bácsikámat is elvesztettük. Retteg tőle, hogy mi is hasonló sorsra
jutunk.
– Falco!
– Falco! – szólt rá az apja is figyelmeztetően, majd
Erenre pillantott. – Elnézést – hajtotta le a fejét. – A testvérem… árulóvá
vált, és valóban… – mormogta – aggódunk, mi lesz a fiainkkal. Küzdenek, hogy…
Minden egyes nap küzdünk, hogy visszahozzuk a családunk dicsőségét.
– Érthető – bólintott Eren. – Ne aggódjanak. A fiaik…
tudják, mi a kötelességük – mormolta. Levira sandított, aki az egész
beszélgetés alatt egy árva szót sem szólt, csupán megfigyelt. Valahányszor
Falcóra siklott a tekintete, a fiú összerezzent, és inkább mohóbban kezdett
falatozni. Az evésbe fojtotta valamennyi aggodalmát.
– Köszönjük, hogy itt maradhatunk – mondta még, mire
Mr. Grice aggódva bólintott. Több szó nem esett az asztalnál, de Eren mindvégig
magán érezte a Grice család gyanakvó pillantását.
** * **
– Meg tudnám szokni a semmittevést… – A vacsorát
követően Eren teli hassal, elégedetten nyújtózott ki az ágyban. Levi behúzta
maga után az ajtót, elfordította a kulcsot a zárban, aztán összébb rántotta a
függönyöket is, hogy senki se láthasson be. A szobára sötétség borult, még
nyomasztóbb sötétség, mint azt megelőzően, Eren azonban tisztán látott. A padló
alig nyikordult Levi súlya alatt, az ágy viszont nagyot reccsent, Eren pedig
felnyitotta a szemét, nézte, amint a férfi fölé gördül. – Látlak – suttogta
neki, mire Levi felhorkant.
– Én is látlak… Eren.
Eren megborzongott. Volt valami különös abban, ahogy kiejtette a nevét, valami,
amitől az ideges izgalom görcsbe rántotta a testét. Hideg futkosott végig a
gerincén, Levi nyaka után kapott, izzadt tenyere a tarkójára siklott, annál
fogva húzta oda magához. Összepréselődött a szájuk; a nyaka köré kulcsolta a
kezét, úgy csókolt vissza mohón és mély vággyal, miközben hozzádörgölte a
csípőjét.
– Eren… –
hallotta meg aztán a férfi hangját a fülénél; lehelete újabb meg újabb
borzongást csalt ki belőle. – Mire készülsz?
Hogy mire is készült?
Eren szándékosan félreértette a kérdést.
– Valami ilyesmire
– mormolta, és megmozgatta a csípőjét. Levi szisszenő-nyögő hangot hallatott,
szokatlan volt tőle ilyesmit hallani, aztán az érintései határozottabbá váltak,
Eren pedig azon kapta magát, hogy teljesen az ágyba préselődött. Levi az ajkát
falta, a nyelve a szájában mozgott, táncra invitálva az övét, a keze meg
felfedezőútra indult, meztelen hasfalán siklott végig. Ujjai körbecirógatták a
köldökét, felcsusszantak a mellkasára, kitapogatták a mellbimbóját. Felhördült, mikor morzsolgatni kezdték,
és Levi szájába nyögött, összeszorított szemmel élvezte. A csípője önálló
életre kelt, a teste, a combja reszketett a vágytól.
Ezek már nem gyengéd, puhatolózó csókok voltak,
cseppet sem szelíd, ártatlan érintések, hanem mohók, türelmetlenek és vadak.
Mikor egy kicsit elszakadtak egymástól, Eren hangosan felzihált, szeme könnybe
lábadt, de a teste még mindig önálló életet élt, mozgott, ringva viszonozta
mindazt, amit Levitól kapott.
Hogy
mire készülök? – Sírni vagy nevetni támadt kedve,
csuklásszerű hang tört utat belőle. –
Valamire… hogy ezt életem végéig élvezhessem – gondolta, és felnyögött,
mikor Levi szája a kulcscsontjára tapadt. Foga puhán karistolta a bőrét, onnan
a nyakára siklott, forró csókokkal halmozta el azt, majd az állát, az orra
hegyét. A szemhéjára is rácsókolt, a keze a térdhajlatában pihent meg.
– Eren…
Eren válaszul lerántotta a nadrágját. Nem tudta
teljesen lehúzni magáról, de a térdéig igen, és ezzel mintha eloszlatta volna a
kételyt a valódi szándéka felől, mert a következő pillanatban Levi egyik
kezével tartotta őt, a másikkal pedig az alsónadrágjával együtt teljesen
megszabadította a ruhájától.
Felnyöszörgött, ahogy megcsapta a hideg. Még mindig
remegett, a férfiasság meg-megrángott, ahogy Levi lassan a kezébe vette.
– Abba ne hagyd! – szólt rá, mikor a férfi habozott. –
Ha már idáig eljutottunk… Abba ne merd hagyni!
– Igazi rohadék lennék, ha azt tenném, nem? – Levi
tekintete rávillant, a szája széle felfelé görbült. Elnyomott egy mosolyt,
ujjbegyével elkente a váladékot Eren makkján. Már nem volt annyira magabiztos
az érintése, de még mindig határozottabbnak tűnt, mint amilyennek Eren valaha
is érezte volna magát.
– Ha mondjuk… – Eren akadozva beszélt. Levegő után
kapkodott, az arca kipirult. – Ha mondjuk nemcsak… fognál… hanem… – Levi
válaszul mozgatni kezdte a kezét. Eren lehunyta a szemét; kifújta a levegőt,
megremegett. – Valami ilyesmire gondoltam… – sóhajtotta, mire Levi halk,
kuncogó hangot produkált.
– Szép figyelemelterelés – gratulált. – Csak megúszod,
hogy kifaggassalak.
– Úgysem beszélnék! – vinnyogott. – Miért… beszélnék…
Nem tehetem. – Felpattant a szeme, mikor megérezte a férfi leheletét. Nem vette
a szájába, de ahogy fölé hajolt, s finoman lélegzett, a finom levegővételek
megborzongtatták Eren testét. Elég volt ahhoz, hogy hirtelen felbátorodjon,
hogy előredőljön, átvegye az irányítást, és most ő legyen az, aki az ágyba préselte
a másik testét. – Ne mozdulj – utasította, miközben a vállánál fogva nyomta le
az összegyűrt lepedőre. Mikor Levi nem kérdezett, csupán ellazította az izmait,
eleresztette, ujjai az ingének gombjaira siklott. Előbb a hadnagyot hámozta ki
belőle, utána a sajátját gombolta ki. Nem rázta le a válláról, inkább kapkodón
Levi nadrágja után kapott, az övcsattal bíbelődött, a bokáig húzta a nadrágot
az alsóval együtt.
A Grice család házára csend telepedett, az ajtó
túloldaláról egy pisszenés se hallatszott. Eren a hadnagy állára csókolt, aztán
felsóhajtott; csillogott a szeme, halvány, bizonytalan mosoly játszott az
ajkán.
– Ha egyszer elkezdjük… egyhamar nem fogunk újra
tétlenkedni. Visszasírjuk még ezeket a nyugodt perceket, nem gondolod? –
Félrebillentette a fejét, ismét sóhajtott egyet. – Levi… – A férfi a csípőjére
markolt.
– Nem kezdtük már el réges-rég?
– Ó, dehogynem. – Eren beledőlt az érintésbe. – Tudod…
Azon gondolkodom, mi lett volna, ha soha sem találkozunk. Ha nem sikerült volna
elkapnod… – A szorítás felerősödött, Levi megfejthetetlen arccal nézett föl rá.
– Valószínűleg feleségül vettem volna Minát – tűnődött el. – Nevetséges, nem?
És csak sodródtam volna… hogy kinek az ellensége legyek.
– Előbb vagy utóbb találkoztunk volna – felelte erre
Levi nyugodtan. – A csatatéren biztosan, csak nem éppen ilyen körülmények
között.
Eren puhán felnevetett.
– Ó – mormogta. – Az biztos, hogy nem ilyen
körülmények között. – Levi szájára hajolt, az ajkuk könnyű csókban találkozott;
komótos tempóban kóstolgatták egymást, a nyelvük összesimult, a kezük gyengéden
érintett. – Ne mozdulj – suttogta újból, mikor elváltak egymástól, majd hátrébb
csusszant a felgyűrődött lepedőn, a tenyerét Levi térdén pihentette meg,
mintegy nógatva a férfit, hogy hajlítsa be a lábát. – Ne mozdulj! – hangzott el
még egyszer az utasítás, és a hadnagy legnagyobb meglepetésére eleget tett a
kérésnek, valóban mozdulatlanná dermedt. Eren kemény izmokat tapintott ki,
mikor a keze elsiklott a térdéről a combjára, ott érezte a legjobban, hogy
mennyire megfeszítette a testét, hogy az utasításnak megfelelően ne mocorogjon.
Élesen szívta be a levegőt, mikor Eren széjjelebb
simogatta a lábát és a térdébe kapaszkodva keresett magának támaszt. Szeme
sötéten fénylett a vágytól (és talán kicsit az izgatottságtól is), amit látva
Eren felkuncogott. Hangosan egyikük sem kommentálta a történteket – Eren a
combja közé simult, az ajkával cirógatta meg az ott levő érzékeny bőrt, közben
pedig a pillája alól felsandított rá.
– Levi –
mondta a nevét. Lassan mozdította a fejét, a férfi makkja köré fonta az ajkát,
közben pedig határozottan a kezébe vette. A csók lassú volt, óvatos, amolyan
tapogatózó, mert mindkettőjük teste a vágy mellett a bizonytalanságtól vibrált.
Levi nem Mina volt, de nem is kellett
annak lennie.
Ez
így jó – gondolta, ahogy finoman végighúzta a nyelvét a férfi
teljes hosszán. Ez így… pont jó. A
nyelve hegyén érezte már az ízét, szokatlannak találta, de nem kellemetlennek;
Levi ujjai a hajába siklottak, határozottan tépték meg a tincseket, mintegy
bátorságot adva. A szájába vette, lehunyt szemmel hümmögött, az ajka finoman
mozgott – Levi minden egyes hümmögésre megrándult, a fejét hátravetette. Egész
testében borzongott, és Eren tisztán érezte, ő maga is bizsergett.
Az ágy megnyikordult alattuk, a fülsértően magas hang
figyelmeztetően hatott rájuk. Eren felnyögött, és Levi hadnagy vele együtt
nyögött, miközben a hajába kapaszkodott remegő kézzel; csípője kontrollálatlan
tempóban hullámzott, a combja reszketett, és nemcsak Eren érintésétől.
Nem engedte egészen mélyen a torkába, így is elfogta a
hányinger, mikor esetlen kísérleteket tett rá, de a maga kezdő módján elérte,
amit el akart érni: Leviból halk, eddig sosem hallott hangok törtek fel, az
arccsontján pedig égett a bőre, ahogy a csípőjét mozgatta. Ugyanarra az ütemre
mozogtak, hol mélyebbre eresztette, hol nem; a nyelvével elidőzött egy
érzékenyebbnek látszó ponton, körbetáncolva a makkját, újra meg újra
végigsiklott az egész farkán. Közben a saját keze sem tétlenkedett, a combja
közé simult; remegve hümmögött az elégedettségtől, ahogy végre a markában
tarthatta magát.
Az ujjak megrántották a tincseit, fájón húzták a
haját, és Levi felhördült – hangosan és váratlanul, hogy senki ne kételkedjen a
Grice család otthonában, hogy mit is műveltek a zárt ajtók mögött –, és
kitágult a pupillája, elnyílt az ajka, úgy élvezett el hosszasan, egész
testében reszketve.
Eren megnedvesítette az ajkát. Időben húzódott el, de
még így is érezte a férfi ízét; keze nedves volt a saját élvezetétől. Maradt még
annyi ereje, hogy megelőzze Levit a cselekvésben: a szájára hajolt, lustán és
elégedetten csókolózott vele, a nyelvével körbejárta a szájának valamennyi
rejtett zugát, hosszasan simogatta a férfi nyelvét.
Mikor elváltak egymástól, mindketten levegőért kaptak,
Eren nyála vékony csíkban folyt le az arcán. Nem törődött vele, a kézfejével
dörgölte meg, mikor Levi tekintete rásiklott, aztán inkább egymásnak
támasztotta a homlokukat, felnyögött és felsóhajtott. Túl jó érzés volt, ahogy
remegve egymáshoz simultak. Túl jó, hogy ne akarja még egyszer újból átélni.
Eddig sosem vágyott még ennyire az intimitásra. Hirtelen azt kívánta, bárcsak
örökké elidőzhetnének a dohos, cseppet sem otthonos szobában. Bárcsak sose
kellene felkelniük, és belevágniuk mindabba, ami majd a háborúhoz és a
körforgás végéhez vezet egyszer. Meg kellett tennie, amit meg kellett tennie,
de semmi sem garantálta, hogy sikerrel fog járni. Azért kellett küzdenie, hogy
győzedelmeskedjen… és ne ejtse fogságba örökre az első falakon belüli király ideológiája.
Levi a meztelen karját cirógatta, majd magához
szorította, a mellkasára vonta. Egyikőjük sem mozdult, csak feküdtek egymás
karjában; Eren a szívdobogását hallgatta, Levi pedig az övét. Ugyanarra az
ütemre vert, ahogy korábban a testük is egy ritmusra ringott.
– Holnap találkozom vele… – suttogta, és ezzel
elkergette a hamis illúziókat. Emlékeztette magukat a keserű valóságra, és
Levi, aki még mindig nem tudott semmi konkrétat, bízott és hitt benne
annyira, hogy ne kérdezzen. Szorosabban ölelte, és hallgatott.
Egész éjjel csak hallgattak.
** * **
Az óriás szeme mozgott. Alig látszott ki valami a
hatalmas testből, de ami igen, az a nap meleg sugarainak fényében fürdött,
ráadásul pont annyi ideje, hogy egyre éberebbé váljon. Eleinte csak a szemét
nyitotta fel, utána a szemgolyója már mozogni kezdett, követte az eseményeket
körülötte, felfigyelt a magasba repülő madarakra, amik az elesettek húsából
lakmároztak a fal áttörését követően.
A lány a romokból, a csapóajtót résnyire nyitva nézett
vele farkasszemet, szőke hajtincsei izzadtan tapadtak verejtéktől gyöngyöző
nyakához. Spórolt az erejével, nem gyógyította meg magát, az apró vágások,
karcolások nyomokat hagytak a testén; egy-egy sérülése heggel gyógyult, de nem
bánta. Sosem törődött a külsejével, most sem érdekelte.
– Na, mit látsz? – A hang alóla sürgetően kérdezett. –
Látsz egyáltalán valamit?
– Fel fognak ébredni – mormolta. – Az egyikük…
biztosan fel fog ébredni.
– Na és a többi?
– Azok is. A fal… több helyen sérült.
– Az óriások?
– Ellepték a körzetet. Mindenhol ott vannak.
– Tehát lehetetlen kijutni – összegezte a fiú. – Hiába
vagyunk óriások, nem tudjuk felvenni velük a harcot.
– Öngyilkosság lenne – értett egyet. – Csodálom, hogy
Reiner el tudott menekülni. – Visszaengedte a csapóajtót, majd lemászott a
létrán. Korábban már hozzászokott a szeme a sötéthez, de mivel a felszín után
leskelődött, most hunyorítania kellett, hogy kivegye a lent várakozó fiú
alakját. Armin haja mintha megnőtt volna, amióta a Jaeger család pincéjében rejtőztek,
a nap csókolta tincsek koszosak és zsírosak voltak, ahogyan maga a fiú is: a
piszok, a rászáradt vér tetőtől talpig beborította. Annie sejtette, hogy ő is
hasonlóan néz ki, de maguknak köszönhették: minden egy jól kigondolt terv része
volt, ami bizony kemény áldozatokkal járt. Teljesen fel kellett szívódniuk
ahhoz, hogy megóvják az erejüket Rodtól vagy a falakon túli ellenségtől.
– Reiner… – Armin a fiú nevét mormogta. – Vajon mit
csinálhat most?
– Ha minden igaz, eljutott Zeke-ig. – Annie bizakodó
volt. – Ha minden jól alakul, már nem sokáig kell itt lennünk.
– Nem bántásból, de ha így folytatjuk, éhen fogunk
halni. – Armin a sarok felé intett. – Kész szerencsésnek mondhatjuk magunkat,
hogy Erenék tartottak itt is valami ételt… Az ínséges időkre – forgatta meg a
szemét.
Annie felhorkant.
– Ezek ínséges idők – jelentette ki. – De valóban, nem
fog kitartani, ha tovább kell időznünk. Mihamarabb ki kell jutnunk, aztán
pedig… Rajtad áll a világ szeme… – érintette meg Armin karját. – Rólad nem
tudják, ki vagy. Ami pedig engem illet… Az a-apám… Hm, talán ő elrejt engem a
kormány elől.
Armin megborzongott.
– Miért? – lehelte, s Annie látta, hogy a pillantása
lejjebb siklott. A jobbját bámulta, amin Annie ujjai puhán pihentek, aztán
felfelé rebbent a tekintete, egymás szemébe néztek, és a sötétben semmi mást
nem láttak, csak a másik tekintetének csillogását. Egyetlen fényforrásként
szolgált a ragyogó tekintetük, és amikor Annie elfordította a fejét, továbbra
is magán érezte Arminét.
– Mit miért? – kérdezett vissza, pedig nagyon is jól
tudta. Annyiszor átrágták már magukat ezen! Armint kíváncsiság fűtötte, a vágy,
hogy megérthesse, hogy minél többet tudjon meg róla… De Armint Bertolt is
vezérelte, Bertolt szunnyadt mélyen az elméjében, az előző hordozók, köztük
Bertolt emlékeit is tisztán látta. Éjjelente, amikor a sötétben aludtak, és
Annie feje a fiú vállára bukott, Armin a hajába simította az ujját, ott
tartotta őket, és olyankor mindig egy furcsa álomból ébredt. Sokáig remegett,
és össze-vissza beszélt – olyanokat mondott, amiket Bertolt gondolt, majd
olyanokat, amiket meg ő.
– Miért kellett ezt tennünk? Miért… – Miért maradtál velem? Igazából ez lett
volna az a kérdés, ami a leginkább érdekelte, ám egyik alkalommal sem tette
fel. Mindig akkor harapott a nyelvére, amikor már majdnem megkérdezte, halvány
mosolyt csalva Annie ajkára. A sötétségben szerencsére senki sem lehetett a
szemtanúja, még Armin sem.
– Miért is? – tűnődött el félhangosan. – Vajon miért
tettem?
– Azon gondolkodom… – Armin ezúttal sem várta meg a
válaszát –, hogy helyesen cselekedtünk-e, amikor hagytuk, hogy Eren átszelje az
óceánt. Azóta semmit sem hallottunk róla… És Mitrast hátrahagyva… Rod Reiss
átvette a hatalmat, Torokmetsző Kenny és az emberei megkezdték a tisztogatást.
A Felderítő Egységnek befellegzett.
– Azt tesszük, amit tennünk kell. – Annie nem várt
magabiztosságra talált. – Azok az emberek… Ha a fal bármelyik oldalát nézzük,
senkit sem hagytunk magára. Eddig abban a hiszemben voltam, hogy az a helyes,
ha az érme valamelyik oldalát feláldozzuk. Mikor áttörtük a Mária falat, azt
hittem, ezt kell tennem… Hogy többé már nem egy lány vagyok, aki a
nyomornegyedért küzd, hanem újra harcos, akivé váltam, mikor átörököltem a
Nőstény Óriást. Én ezt hittem, de… rájöttem, hogy tévedtem. Ahogyan Eren is
belátta, úgy én is… Most már tudom, most már értem – javította ki magát –, miről beszélt Eren, mikor azt mondta,
hogy a fal bármelyik oldalát is nézem, egyformák vagyunk. Marley, Liberio…
Paradis… Mindannyian egyformák vagyunk, Armin.
– Örülök, hogy erre végre rájöttetek, mert én…
– Reménykedtél benne, hogy egy nap meggondoljuk
magunkat, mi? – Arminra vigyorgott, de a sötétben pusztán a fogának és a
szemének csillogása látszódott. Homályosan látták egymás körvonalat, mégis
egyszerre csúsztak le a porba és a koszba, a pince kemény, hideg földjére. A magasságkülönbségükből kifolyólag Annie
teljesen neki tudott dőlni Arminnak; a fiú átkarolta, hagyta, hogy a fejét a
mellkasára döntse.
– Reménykedtem – hallatszott Armin rekedt válasza; Annie
fülét megütötte a szívének gyorsuló, kalapáló dobogása.
– Minden a tervünk része volt – suttogta. – Azok az
emberek, akiket meghalni hagytunk… Azok az emberek sosem haltak meg. Ha
bízhatunk Erwin parancsnokban, akkor sikerrel jártunk, Armin. Azok az emberek,
akik meghaltak, azért haltak meg, hogy ezt a titkot védhessék. Azokkal nem mi
végeztünk, hanem az eszetlen óriások, akik ellepték Shiganshina körzetét. Akik
hőst kreáltak Reinerból Marley szemében… és akik elhitették velük, hogy el
foglak vinni hozzájuk. Hogy egyetlen óriáserőt sem vesztettünk el… csupán
látszólag. Hogy türelmesnek kell lennünk, mert valamennyien Eren tenyeréből
eszünk.
– Az én
tervem. – Armin magához ölelte; az érintése erős volt, Annie élesen szívta be a
levegőt. – Erről… egyedül én tehetek. Csak reménykednünk kell benne, hogy
minden jól alakulok… Hogy Eren elkezdi, amit el kell kezdenie, mi meg
becsatlakozunk…
– Csak ahhoz előbb el kell jutnunk oda, ahol ő van.
– Be kell tömnünk a Mária falat – emlékeztette Armin.
– Mit gondolsz, meg tudjuk csinálni?
– Úgy, hogy azok a szörnyek éppen felébredni
készülnek? – Annie a fejét ingatta. – A fal betömése… nem lesz könnyű. Lehet,
hogy… ki fognak törni belőle. Magát a falat kell újjáalkotni, az is lehetséges,
és arra már nem leszünk képesek. Az egyetlen, aki megteheti, az Alapító Óriás.
– Tehát Eren.
– Igen – suttogott Annie. – Eren. Az ő parancsára várunk.
– De ki kell törnünk. – Armin matatni kezdett a
sötétben, elhajolt a lánytól, és az utolsó megszáradt kenyeret lökte elé.
Kemény volt és penészes, majd’ beletört a foguk, de enni kezdték: a belseje
szárazzá vált, szétporlott a szájukban. „Egyél!”,
szólították fel egymást, és még akkor is rágtak, amikor a gyomruk
felkavarodott. – Gyere – mondta aztán
Armin, miután az utolsó megrágott falatot is lenyelte. – Nem maradhatunk
tovább.
– Nem – értett egyet Annie. – Mennünk kell.
A csapóajtó kivágódott, az óriások pedig felfigyeltek
a zajra. A falban pihenő kolosszális méretű szörny szeme mozgott,
kereste-kutatta őket, rájuk fókuszált, s Annie-nak meg kellett feszítenie a
testét, hogy ne bukjon a föld alá, a biztonságos rejtekhelyükbe. Eleget vártak,
nem maradhattak tovább. Ha akartak valamit, ha túl akarták élni, most kellett
cselekedniük.
– Minden rendben lesz – súgta oda Arminnak, de mindketten
tudták, hogy ez nem így van. Semmi sem lesz rendben…
Az óriások megindultak, nem egy, nem kettő, nem három…
Megindultak, miközben újabb meg újabb példányok bújtak át a falba ütött lyukon
keresztül.
Annie ujján megcsillant a gyűrűje, az éle a bőrébe
fúródott, és a robbanás aranysárga fénybe vonta Shiganshina körzetét.
Most
– gondolta,
mikor Armin felkapaszkodott a vállára. Fogyóban volt az üzemanyaguk,
takarékoskodniuk kellett vele, de mégis… még így sem adták fel. Armin
szorosabban markolta a kardját, sosem látott elszántság ragyogott az arcán.
– ELŐRE! – bődült el, mire Annie engedelmeskedett.
Most
vagy soha – gondolták egyszerre. A fal megrepedezett,
újabb darab mállott le belőle – a kolosszális méretű óriás egyenesen rájuk
szegezte a tekintetét. Annie a tarkója felé akarta emelni a kezét, aztán
félúton meggondolta magát; futni kezdett, futni a felé tartó óriásokhoz, hogy
az útjukat állja, és Armin, aki a vállán keresett magának fogózott, a levegőbe
emelkedve az egyik hajtincsébe kapaszkodott, a manőverfelszerelés kampója pedig
kilőtt, mikor megközelítették az első példányokat.
Hús mart húsba, Annie az óriásra vetette magát,
szájából ömlött ellenfele vére, miután elhúzódott tőle. Az óriás teste
füstölögve dőlt el, és ahogy féloldalt pillantott, Armin éppen megpördült a
levegőben, majd lesújtotta a maga példányának nyakszirtjére. Penge mélyedt a
szörnyeteg gyengepontjába, fájdalmas üvöltés hallatszott, a vér Armin arcára
fröccsent. Mikor valahogy visszakeveredett Annie vállára, hangosan zihált, a
vért a kézfejével kente szét a bőrén, ahogy megpróbálta letörölni.
Semmi
baj – szerette volna mondani neki. Ki fogunk jutni innen. Megoldjunk.
Hogy valóban fogságban lettek volna? Annie eltűnődött
a kérdésen. A Jaeger család pincéjében találtak menedéket, míg a Felderítő
Egység többi tagja elakadt az alagútban – onnan küldték Hanjit Hizurúba, hogy
keresse meg Levi hadnagyot és Erent, és Armin úgy gyanította, hogy hamarosan
mások is követni fogják.
De
vajon mennyire bízhatunk Hizurúban? – Annie nyakába egyszerre
két tizenöt méteres is belekapott, a fájdalomtól tágra nyílt a szeme, és
eleven, emberi teste sikoltozni kezdett, míg az ajkára nem harapott.
Összeszorította a fogát, megregulázta óriástestét. Meglendítette a lábát, a
kezét meg ökölbe szorította. Ütött, számolt, újra ütött, és rúgott is egy jó
nagyot. A magasba penderítette az egyik alacsonyabb óriást, aztán amikor az
elvágódott, hátrahúzta a fejét, míg reccsenés nem hallatszott. Öklét a
nyakszirtjébe vájta, és a Nőstény Óriás alakját vér és füst borította be. Nem
látta Armint, de sehol sem hallotta a kiabálását, csupán a manőverfelszerelés
jellegzetes hangját.
Még
él – nyugodott meg. Jól
van.
Újabb meg újabb óriások bújtak át a Mária falba ütött
lyukon, éppen ez volt a baj akkor is, amikor eljutottak Shiganshinába.
Gyakorlatilag megközelíteni sem tudták a lyukat, annyi szörnyeteg időzött
arrafelé. Fészket találtak maguknak, és amikor Armin és Annie első ízben
változtak át, hogy betömjék a falat, mintha kiszimatolták volna őket; felkapták
a fejüket a robbanás hangjára, s egyszerre iramodtak meg feléjük. A felderítők
nem voltak elegen, és Annie veszélyt érzett. Cselekedniük kellett, nem tehettek
mást: a végső tervet alkalmazták, amiben a Páncélos Óriás ismét megjelent, hogy
bizonyítsa hűségét a marleyi kormánynak, Annie pedig látszólag a Felderítő
Egység ellen fordult.
Nem
tudhatjuk, kiben bízhatunk – emlékezett vissza Erwin
parancsnok szavaira. Ez azt jelentette, hogy a saját embereikben sem bízhattak.
Nemcsak a falakon kívül, hanem a falakon belül is. Hizuru valamint Paradis is…
könnyedén az ellenségükké válhatott, így óvatosnak kellett lenniük. El kellett
hitetniük saját magukkal is, hogy harcosnak születtek, és sosem lett belőlük
katonák.
Shiganshina
védői vagyunk… – Ezt Armin mondta az egyik nap, amikor a
pincében ültek egymás mellett, csupasz, koszos lábfejük pedig egymáshoz ért.
Annie valamennyi idegszála megfeszült, a testét borzongás rázta. Armin lábfeje
nemcsak hozzádörzsölődött, hanem lassan simogatni is kezdte az övét, lábujjai
finoman mozogtak a lány meztelen bőrén. A karja tétován siklott köré, átfogta a
vállát, gyengéden magához húzta, és Annie nem pusztán tűrte, élvezte azt a meghittséget, amit a
sötétben magukénak mondhattak. A kettőjük titka lett, senki sem lehetett a
szemtanúja – sem barát, sem ellenség.
Védői
– gondolta
Annie –, mert még azok után sem adtuk
fel, hogy lehetetlenségnek tűnik betömni a falat. Nem tudom megtenni… mert a
fal tízezer milliónyi kolosszális termetű óriásból áll, ahogy Eren mondta… és
az egyikük felébredése minden bizonnyal magával hozza a többiét. És ezek… nem
olyanok, mint mi. Ezek… nem tudjuk, hogy fognak viselkedni.
A Nőstény Óriás kifáradt. A füstből aprónak tűnő alak
jelent meg, Armin tetőtől talpig mocsokba valamint vérbe burkolózott, az egyik
pengéje kettétört, a másik is kicsorbulni látszott. Még mindig nem adta fel,
pláne, hogy a Jaeger család pincéje túl messzire volt tőlük, hogy
visszameneküljenek.
– Csak folytassuk – érte utol Armin nyugodt hangja,
miközben a fiú elfoglalta a helyét a vállán. A kezét a Nőstény Óriásra nyakára
simította, és az érintés áramütésszerűen érte Annie-t, borzongást csalt ki
belőle. Kitágult a szeme, és hirtelen… annyi minden történt hirtelen, hogy
megmagyarázni sem tudta. – Minden rendben lesz – mondta Armin, és miközben
egyik kezével érintette őt, a másikat ökölbe szorítva felemelte, mintha ütni
készülne… És akkor… És akkor Annie látott.
Aranysárga fény cikázott fel – nem úgy, mint mikor átváltoztak, hanem nagyon
halványan… de tagadhatatlanul –,
abból a pontból eredt, ahol Armin tenyere megpihent a Nőstény bőrén… A tarkóján. Az egyetlen ponton, ami a
gyengéje volt.
Annie látott,
de maga sem tudta, pontosan mit vagy kit. Egy óriást talán, aki elsőként vált
ki, és egy aggastyánt koronával a fején, amint a bőrébe harapva aktiválja a
benne bújó erőt… majd magát az Alapítót is látta, amint hatalmas tátja a
száját, a torkán meg hang… mit hang? Üvöltés
tör fel.
A
Pöröly –
lüktetett
az elméjében egy idegen hang. A Támadó Pörölye. Vidd el neki… hogy
bevégezhesse sorsát. Női hangot hallott volna? Még ebben sem volt
teljesen biztos.
Fogd
a Bestiát, a Nőstényt, a Hordárt és a Marcangolót – szólította
fel a hang, talán éppenséggel Ymir Fritz újból –, fogd a Páncélost, a Kolosszálist
és magát a Pörölyt… Add a Támadó kezébe, hogy újra alapíthasson… Add át őket
mind, a Titánok erejét, hogy győzedelmeskedjen… Ha meg
akarod menteni Armint… és mindenki
mást, be kell fejezni a küldetést.
A hanghoz képek is társultak, de nem azt a valakit
látta, aki beszélt. A képek oszló testekről szóltak, óriásokról, akik lángba
borították a világot, és maga Eren is ott feküdt, tágra nyílt, üveges szemén
bogár mászott… és minden elpusztult, nem volt többé élet, csak szenvedés. A
halál ott hagyta sötét és hideg nyomát az embereken, a kolosszális óriások milliárdjai
pedig elhozták a remegést, felperzselték a földet és azzal együtt mindent és
mindenkit.
A képek, amilyen gyorsan érkeztek, olyan hamar
szakadtak is félbe. Armin elrántotta a kezét, felzihált, de az erő, a
legyőzhetetlennek hitt, aranysárga erő, amit a másik uralt, nem tűnt el
nyomtalanul.
A Nőstény Óriás – benne Annie-val – kitátotta a
száját:
– MOST! – üvöltötte, és abban a
pillanatban, hogy Armin észbe kapva előrelendült, az ereje meg megállíthatatlan
gejzírként tört utat magának, a falban pihenő óriás kitörte magát száz éves
fogságából, és a Mária fal súlyos kőtömbjei – az alvó óriás megkeményített
bőrének darabkái – a földre zuhantak.
Annie elkáromkodta magát.
Kibaszott nagy bajban voltak.