1.
fejezet
A Falakon Túli Fiú
– El sem hiszem,
hogy végre itthon vagyunk!
Eren a fél szemét
a biztonság kedvéért mindig a gyerekeken tartotta, valahányszor azok egy kicsit
is elkószáltak tőlük. Különösen Gabin, aki ünnepelt hőssé vált a kézigránátos
eset óta, és folyton vonzotta maga után a bajt. Most éppen a karját magasba
emelve, lelkesen ujjongott, miközben előreszaladt; senki sem tudta tartani vele
a lépést. Falco, Udo és Zofia lemaradtak ugyan – még így is sokkal előrébb
jártak, mint Eren, Galliard, Pieck vagy Reiner –, de nevetve követték
barátjukat.
Gabi szent
kötelességének tekintette, hogy világgá kürtölje, hogy épségben megérkeztek:
– HAZATÉRTÜNK!
ITTHON VAGYUNK!
Eren két barátja,
Galliard és Pieck között gyalogolt, mióta leszálltak a késő éjjeli vonatról.
Mindhárman jót kuncogtak Gabi lelkesedésén, ellentétben Reinerral, aki késve
kapott csak észbe, hogy unokatestvére az, aki visszahozta az életet Liberióba.
Mindeddig Erenék mögött sétált, teljesen belefeledkezve a gondolataiba, ám
amikor ráébredt, hogy mit művel már megint Gabi, kelletlenül megszaporázta a
lépteit, hogy utolérje. Azon kívül, hogy kézre fogta, természetesen nem hagyta
szó nélkül a viselkedését sem.
– Gabi,
csendesebben – szólt rá helytelenítően. – Az egész utca tőled zeng.
– De hát végre
hazajöttünk! – fordult felé csillogó szemmel a lány. Tölcsért formált a
kezéből, és Magath hadnagyot is megszégyenítő módon eresztette ki a hangját. Reiner
nem tévedett, amikor azt állította, hogy az egész utca tőle zengett. Csak az
nem hallotta, aki tényleg süket volt, aki pedig nem, azt biztosan
megsüketítette. – HAHÓ, MINDENKI, ÜDV ÚJRA, HAZATÉRTÜNK! SZERETETT OTTHONUNK,
LIBERIO, MEGÉRKEZTÜNK!
Eren elfojtotta a
mosolyát, majd összenézett Galliarddal és Pieckkel. Galliard teli szájjal
vigyorgott, Pieck szemében pedig huncut fény csillogott. Mindhárman belevaló,
talpraesett lánynak tartották Gabit, és úgy gondolták, Reiner a kelleténél
többet atyáskodott felette, mint az szükséges lett volna. De nemcsak Reiner
volt, aki nem örült a hangos beszédnek.
– Hallgattassátok már el… – hallatszott
mögülük a panaszos nyöszörgés, mire Eren felsóhajtott. Nem is volt kérdés, hogy
kitől származott a nyögés. Csak egyetlen embert viselt meg istenigazából az
előző este – gyanúsan Pieck közbenjárásának köszönhetően, mert ő szórakozott a
legjobban mindannyiuk közül –, az pedig Colt Grice volt, Falco bátyja, akit
arra jelöltek, hogy átörökölje a Bestia Óriást. A legnagyobb megtiszteltetés,
ami egy hozzájuk hasonlót érhetett, nem tehette tönkre a hírnevét.
Pedig jelenleg jó úton halad – csóválta a fejét Eren, és ahogy Galliardra sandított,
a saját gondolatait látta visszatükröződni az arcáról. Colt időközben egyik
kezét a gyomrára szorította, a másikat pedig, amelyikkel eddig a fejét fogta, a
szája elé helyezte. A szeme annyira tágra nyílt, hogy Eren tényleg azt hitte,
hogy el fogja hányni magát.
– Magath hadnagy
kinyír! – suttogta Galliard riadtan, majd vádlón Pieckre bökött. – És mindez a
te hibád. – A lány elvigyorodott ugyan, de a vállának merev tartásával elárulta
magát; Eren ismerte már annyira, hogy tudja, mikor kezdte egy kicsit megbánni a
tetteit. Sosem mutatott teljes bűntudatot, az nem volt rá jellemző.
Colt szerencsére csak
felcsuklott, mire Galliard látványosan fellélegzett, Pieck pedig alig
észrevehetően kieresztette a benn tartott levegőt. Korábbi ijedtségét teljesen
levetkőzte, újra visszatért a csintalanul mosolygó, talpraesett lány, aki
kiérdemelte, hogy harcosnak és a Hordár Óriás hordozójának mondhassa magát.
Eren nagyot
sóhajtott.
– Jaj, Colt, már
megint? Miért iszol, ha ennyire nem bírod?
– HAHÓ, ITTHON
VAGYUNK! – Gabit nem lehetett eltántorítani a tervétől, Reiner rosszallása
ellenére folytatta a kiabálást. Eren, Galliard és Pieck összevigyorogtak. Magath
hadnagy, aki a csapat elején haladt, és akit Gabi csak majdnem előzött meg, amikor nekilendült a futásnak, ingerülten
pislogott hátra a hangzavar hallatán.
Colt sem díjazta a
magasabb hangnemet, kínlódva felnyöszörgött. Arcából kifutott a szín, a homloka
meg verejtékezni kezdett; a hányingere is rosszabbodhatott, mert erősebben
nyomta a jobbját, hogy háborgó gyomrát lecsillapítsa. Amikor megszólalt, a
hangja legalább annyira elhaló volt, mint azé a katonáé, amelyik sokáig
haldoklott a harcmezőn Eren karjaiban, mielőtt végleg elment volna.
– G-Gabi,
csendesebben… Sss… Ah, a fejem, meghalok!
– A te hibád, hogy
ennyit ittál – korholta Galliard, közben pedig átkarolta, hogy támogassa. –
Tudod jól, hogy nem bírod, mégis hagytad magad rábeszélni. Akkor meg ne
panaszkodj, hanem viselkedj férfi módjára!
Eren, miközben
Colt másik oldalára keveredett, nem tudta megállni, hogy ne jegyezze meg:
– Az utóbbi
időkben roppant udvarias vagy, Porc.
– Még egy szó és
neked véged, Jaeger.
– Hé-hé – emelte
fel a kezét védekezően, amivel kis híján Colt összecsuklását okozta –, puszta
udvariasság az én részemről is! Csak gondoltam, szólok – vigyorgott. A komment
és az azzal járó következmények sem Galliardnak, sem Coltnak nem tetszettek.
– Kuss legyen.
Falco, aki végre
nem próbálta többé utolérni Gabit, aggódva nézte a bátyját.
– Mégis ki az
ördög adott a bátyámnak alkoholt? – ráncolta a homlokát. Ő is ott volt ugyan az
ünnepségen, ám arról a pillanatról, amikor Colt kezébe először került alkohol,
szerencsére lemaradt. Eren bánta, mert talán Falco jelenléte valamelyest
befolyásolhatta volna Colt viselkedését; Colt szeretett a nagytestvér
szerepében díszelegni, akit Falco csodálhatott, no meg akire felnézhetett. –
Galliard, Eren? Ti tudjátok, ki lehetett az a bolond?
Galliard morgott
valami csúnyát, Eren pedig elhúzta a száját.
Mégis ki más? – sandított
óvatosan Pieckre. A megtestesült jóság még csak meg sem húzta magát! Eren a
lány ártatlan, mímelt mosolyával találta szembe magát, a hamiskás fény izzó
parázsként ragyogott a szemében. – Ennyit
arról, hogy szégyelli, amit tett… – horkant fel. Mit is vártam tőle…
Hatalmasat
sóhajtott.
Négy év után
először a háború Marley győzelmével zárult. Ha Gabi nem robbantotta volna fel a
vonatot, valószínűleg egészen más kimenetele lett volna a hosszas küzdelemnek,
de a lány nemcsak kigondolta a tervét, hanem végre is hajtotta, mégpedig szemrebbenés nélkül. Győzelemre segítette Marleyt, és így most mindenki őt
ünnepelte. Különösen Colt, forgatta
meg a szemét Eren az emlékre, aki előző este alaposan felöntött a garatra. Az
est során így sem okozta a legnagyobb meglepetést, Magath hadnagy díszelgett
ebben a szerepben; kivételesen nem utasította őket a helyükre, sőt ezt követően
egyenesen odáig merészkedett, hogy engedélyt adott a mulatásra. Az emberek a
vállukra kapták Gabit és valamennyien a nevét harsogták. Egyedül Falco húzta
meg magát a sarokban komoran, mindenkitől elszeparálva, amin Eren meglepődött. Falco
általában Gabival civakodott, próbálta visszatartani őt… Ám ezúttal Reiner
közeledését is nehezen fogadta, pedig a nagydarab fiú mindent megtett, hogy
megszólaljon. Eren a távolból figyelte őket, ahogy halk beszélgetésbe
elegyednek – Falco végül csak engedett Reiner nógatásának –, a beszélgetésük tartalmát
azonban nem hallotta – az ünneplők olyan hangosan éljeneztek, hogy minden mást
elnyomtak vele.
A felemelő
hangulat őt is magával ragadta. A háborúval vége egyben azt is jelentette, hogy
végre megszabadulhatott a vállát nyomó terhek egyikétől, az élete
visszatérhetett a megszokott, régi kerékvágásba. Hazatérhetett.
Fel sem tűnt neki,
hogy Pieck mikor érkezett vissza – egyszer csak ott termett mögötte. A szokott
ruhájában, az elmaradhatatlan mankójára támaszkodva; vékony ujjait egyszerre gyöngéden
és hívogatóan Eren vállára simította. A fiú összerezzent az érintésétől. Ahogy
megfordult, összeakadt a tekintetük. Pieck sötét szemében jól ismert huncutság
csillogott, ahogy apró jobbját nyújtotta felé.
– Ha eluntad ezt a
fülsüketítő ricsajt, sétálhatnánk egyet a folyosón – ajánlotta lágyan. Baljával
a mankóra nehezedett, és olybá’ tűnt, mintha ahhoz sem tudott volna
hozzászokni. Túl sok időt töltött az óriásalakjában – többet, mint más
harcosok, jóval többet –, a teste pedig így bosszulta meg az elkötelezettségét
Marley iránt. Egyszerre volt áldás és átok harcosnak lenni. Pieck mindkettőt
megtapasztalta. – Na? – kérdezte a szemöldökét vonogatva, amikor Eren nem
reagált azonnal. – Hogy döntesz, Eren? – Nem sürgette, de kíváncsinak látszott.
Barátok voltak, gyermekkori barátok, kiegészülve Galliarddal, Galliard viszont
mindig követte őket. Nélküle minden olyan más volt… Olyan… Eren nem is tudta
megmondani, pontosan milyen.
Ahogy Falcót is
noszogatni kellett, úgy őt is. Amikor válaszul mégis a tenyerébe csúsztatta a
kezét, Pieck megajándékozta az egyik ritka, kiváltságosoknak tartogatott
mosolyával, amitől egészen megszépült az arca, Eren pedig csodálkozva kapta rá
a pillantását. Már ezért a mosolyért megérte, hogy igent mondott; Pieck szép
lány volt, ha szép lánynak akart tűnni. Ez persze ritkán fordult elő, mert az
ideje nagy részét az óriásalakjában töltötte, de…
Eren sietve úgy
helyezkedett hát, hogy könnyebben tudjanak sétálni. A mankó nagyban megnehezítette
a mozgásukat, ráadásul Pieck néha olyan arcot vágott, mint aki percek múltán
eldobja magától, s inkább négykézláb folytatja az útját… Talán meg is tette
volna, ha nem aggódott volna amiatt, hogy mások is meglátják. Az emberek
szerettek rosszindulatúan fecsegni, így inkább nem kockáztatott.
– Tudod, többet
kellene mosolyognod. – Eren azért óvatosan megjegyezte. Akár az is
előfordulhatott, hogy Pieck tényleg nem tudott róla (nemcsak az a variáció
létezett, hogy nem is akart róla tudomást venni). – Csinos vagy.
A lány erre jóízűen
felnevetett.
– Úgy gondolod? És
még csak nem is ittál!
Eren ajkán
átsuhant egy halvány mosoly.
Tehát tényleg nem tudsz róla.
A vidámság
rosszallásba csapott át, ahogy eszébe jutott, mi történt azután, hogy Falco
elzárkózott előlük, hagyva, hogy Gabi kitombolja magát az őt éltetők körében.
– Nem kellett
volna hagynod, hogy Colt annyit igyon – mondta szemrehányóan. Szemében ennek
ellenére persze nevetős fény kapott lángra, miközben finoman reagált Pieck
évődésére. A lány közvetlen volt, mint mindig. Közvetlen és átkozottul vonzó – és ezzel nemcsak Eren volt tisztában.
– Aki nem bírja,
az ne igyon – vonta meg a vállát. – De azt hiszem, ott tartottunk, hogy
szerinted csinos vagyok – terelte vissza a beszélgetésüket szándékosan a
zavarba ejtő témára, mire Eren érezte, hogy átmelegedett az arca.
És biztosan nem attól az egy pohártól – gondolta. Annál
azért jobban bírom az italt.
A mentegetőzés
kínos volt, mégis megpróbálkozott vele:
– Én nem ezt…
Mármint…
Az ideges hebegés-habogást,
amin Pieck remekül szórakozott, az szakította félbe, hogy közben megérkeztek. A
jókedvet mintha elvágták volna, a lány elkomolyodott.
Hát persze, hogy nemcsak romantikusan andalgunk a
vonat folyosóján!
Hát persze!
Milyen naiv vagyok!
Óvatos cirógatás
érte el a kézfejét, Pieck hangja halkan csengett.
– Erre gyere,
Eren. – Majdnem a folyosó végében torpant meg egy ajtó előtt, melyet valószínűleg
szánt szándékkal résnyire nyitva felejtettek. Egy finom jel, amit kevesen
ismertek. Hát persze – gondolta.
Mielőtt Eren szélesebbre
tárhatta volna, a lány fogta magát és egyszerűen a mankójával beljebb lökte.
Könnyed, nőies mozdulat.
Eren erre gondolva
vigyorogni kezdett.
Úgy szeretlek, Pieck!
Nem az üres
helyiség várta őket, hanem azok a társaik, akik bölcsen nem vettek részt az
ünneplésben, így lemaradtak arról a pillanatról, amikor Colt – hát ki másnak?, hát persze, hogy Piecknek
köszönhetően – egymás után dönteni kezdte magába az italokat.
Eren egy
pillanatra összeszorította a szemét.
Bertolt. Zeke.
Jól van.
Bertolt és Zeke
egymással szemben ültek; a vonatútra sakktáblát állítottak fel, hogy valamivel
elüssék az időt. Amikor Pieck és Eren betoppantak, éppen Bertolt állt nyerésre,
így Zeke bosszúsan tolta el magától a táblát.
– Ha már ennyit
várakoztattatok, igazán jöhettetek volna később – húzta el a száját. Pieck
tekintete a sakkfigurákra siklott, majd felkuncogott.
– Úgy látom, a
legjobbkor érkeztünk – állapította meg. – Szép munka volt, Bertolt. Így kell
porig alázni Zeke Jaegert.
Zeke felvonta a
szemöldökét a nyílt inzultálás hallatán.
– Nem szeretnéd
megvédeni a bátyádat, Eren? – kérdezte, mire a fiú elvigyorodott.
– Meg tudod te
védeni magad, nincs szükséged a segítségemre, nem igaz?
– A pimasz
kölykét! – Zeke ajka alig észrevehető mosolyra görbült. Szigorú vonásai
ellágyultak, a szemébe pedig majdhogynem játékos szelídség költözött, ahogy a
testvérére pillantott. – Nagyon elkanászodtál az utóbbi években. Vajon mi lehet
az oka? – tűnődött el. – Biztos vagyok benne, hogy remekül neveltünk. Talán az,
hogy nem volt itt többé a kis barátnőd, hogy móresre tanítson? Ha jól
emlékszem, Annie mindig is jól értett hozzá, hogy a földre küldjön. – Öccsére
sandított, közben pedig mesterkélt sóhaj szakadt fel belőle. – Sok mindent
eltanultál tőle, nem igaz?
Az egész jelenet
alatt maga volt a megjátszás, mégis azonnal tudta, hogy veszélyes vizekre
evezett, Eren látta a szemén.
Annie nevének
említése még mindig fájt – nemcsak Erennek, hanem Bertoltnak is. Főleg Bertoltnak. Míg Eren csupán jó
barátságot ápolt Annie-val (no meg tisztelte és úgymond a mestereként tekintett
rá a harcművészet terén), addig Bertolt – amennyire azt legalábbis sejtetni
engedte –, többet is érzett a lány iránt, mint jó barátság.
Megvolt rá a lehetőségünk – gondolta –, mégsem
mentünk el érte! Ráadásul ki miatt nem? Ó, hát igen, persze, hogy miattad,
Zeke, köszönöm szépen! – A bátyjára sandított, és közben érezte, hogy
fellobban benne a harag. Hiába nyugodott bele egykor testvére döntésébe, még
mindig fájt, hogy kételkedtek benne. Nem a hűségében, sokkal inkább a
képességeiben. Alábecsülték, pedig mindenáron bizonyítani szeretett volna. – Ha azt hiszed, hogy nem tudnám legyőzni azt
a híres-neves, flancos Felderítő Egységet, akkor nagyon tévedsz! Azt is
megbánták volna, hogy a világra jöttek! De te még a lehetőséget sem adtad meg,
hogy bizonyíthassak, hogy rohadnál meg!
Hangosan azonban,
bármennyire is szerette volna, nem mondhatta ki a gondolatait. Zeke a bátyja
volt, a testvér, akire mindig, minden körülmények között számíthatott, támasz
és vigasz, aki gondoskodott róla, miután teljesen magára maradt a világban. Nem
hányhatta a szemére, hogy nem mentek el Annie-ért. Zeke úgy hozta meg ezt a
döntést, hogy minden lehetőséget számba vett, a szívét meg száműzte. Komolyan
mérlegelt, és a szíve helyett az eszére hagyatkozott. Arra kellett, mert csak
az segíthette át őket a nehéz időszakukon. A pillanatnyi dühe ellenére Eren tehát
pontosan tudta, hogy a lehető legjobban döntöttek, amikor visszavonulót fújtak,
ezért végül csak ennyit válaszolt:
– Örülök, hogy ép
bőrrel megúsztad a mai napot, bátyám.
Zeke arcáról
eltűnt a mosoly, a játékosság is kiveszett a szeméből. Feljebb tolta az orrán a
szemüvegét, és Pieck felé pillantva megveregette maga mellett a helyet. A lány
értett a kimondatlan szóból, sietve helyet foglalt mellette. Bertolt nem
csúszott beljebb, hanem felállt, és beengedte Erent, hogy közvetlenül Zeke-kel
szemben ülhessen le. Ez azzal a hátránnyal járt, hogy Eren nem menekülhetett el
csak úgy akármikor… Ahogyan minden egyes alkalommal cselekedett.
– Reiner
megmentette az életemet – jelentette ki Zeke. – Köszönettel tartozunk neki.
– Galliard pedig
Reiner életét – fűzte hozzá Eren hátradőlve ültében. – Reméljük, egyikük sem
felejti el ezt a történelmi pillanatot. Bár aligha hiszem, hogy sikerül
összecsiszolódniuk. A régi sérelmek… – A fejét ingatta, ahogy a barátjára gondolt.
Galliard mindig is
arra vágyott, hogy ő örökölje át a Páncélos Óriás erejét. Egy ideig úgy tűnt,
mintha valóban őt választják majd ki a következő harcosnak, ám végül mégis
Reinerra esett a választás. Galliard évekkel később tudta csak meg azt, amit a
fivére, Marcel azelőtt megosztott Erennel, mielőtt elindultak volna Paradis
szigetére: nem véletlenül Reinert választották.
Marcel féltette az
öccsét, és nem akarta ugyanazt a sorsot róni rá, amire ő önként vállalkozott.
Azt akarta, hogy éljen. Ez megtörtént, a sorsát azonban senki sem kerülhette
el. Marcelt felfalta egy eszét vesztett óriás, amíg a Mária fal felé tartottak,
és a helyzetet súlyosbította, hogy ráadásul azért kellett meghalnia, mert
Reinert védte.
– Pedig azt hittem
– folytatta tűnődve –, Galliard elégtételt nyert azzal, hogy felfalta azt a
szerencsétlen lányt.
Reiner Galliard
bocsánatáért esedezett, és elhozta neki azt a lányt, aki öntudatlanul, hosszú
idők óta óriástestbe zárva megölte Marcelt. A magas, szeplős lány a könnyein
keresztül suttogott, és Eren megborzongott, ahogy ráeszmélt, sosem fogja tudni
elfelejteni őt – sem az arcát, sem a hangját. Örökre az emlékezetébe vésődött.
Túl nagy nevet kapott – gondolta –, ez
volt az ő vétke.
Ymirnek hívták, és
az volt az utolsó kívánsága, hogy hozzák vissza Galliard bátyjának, Marcelnek a
Marcangoló Óriását. Azt állította, ha Galliard felfalja őt, Marcel tovább fog
élni benne. De ez csak egy állítás volt, Galliard mindeddig egészen mást tapasztalt.
– Nem látom őt,
Eren – vallotta be, amikor kettesben ücsörögtek Eren szobájában. – Sajnos nem
látom, ahogy Reinert sem… A rohadékot, ahogy cserbenhagyja a testvéremet. De… –
Eren feszülten nézett rá akkor. Ahogy azt a lányt sem tudta elfelejteni, úgy
Galliard tekintetét sem. Volt benne valami nyugtalanító, mély, meg nem értett
fájdalom. A múlt titkainak bölcs fénye. – Meg tudtam érteni az előző lányt,
Ymirt… Igazad volt, Eren. Ő tényleg csak egy szegény lány volt, aki túl nagy
nevet kapott. – Reinert is ennek a lánynak a szemén keresztül látta, és egy
cseppet sem volt megelégedve azzal, ahogyan bajtársuk viselkedett. – Olyan
embernek tűnt, akire mindenki számíthatott. Olyan volt, akár egy nagytestvér…
Olyan, mintha… – Felhorkant, Eren pedig az ölébe ejtett kezét kezdte bámulni.
Galliard egyre dühösebb lett, ahogy visszaemlékezett. – Olyan volt, mintha a
bátyámat utánozta volna, és ez… valami olyasmi, amit sosem fogok neki
megbocsátani, Eren. Nemcsak elvette tőlem a testvéremet, hanem még meg is
gyalázta az emlékét. A gyűlölet semmi ahhoz képest, amit igazán érzek iránta.
De a gyűlölet
ellenére megmentette az életét.
Látod, Galliard? Mégiscsak van benned némi jóság!
Zeke azonban nem
hagyta, hogy tovább rágódjon a barátján:
– Galliard miatt
ne fájjon most a fejed. Nem ezért hívattalak ide.
– Idehívattál
volna? – Eren előredőlt. Az asztalra könyökölt, állát pedig a tenyerében
támasztotta meg, miközben megemelte a szemöldökét. Néhány másodpercig kihívóan
nézett testvérére, aztán tekintete tovább siklott. – És én még azt hittem, hogy
csak kettesben sétálgattunk! – pillantott Pieckre megjátszott sértődöttséggel. –
Átverés áldozata lettem!
– Sajnálom, amiért
bimbózó románcotok útjába álltam – szabadkozott Zeke látszólag elkomolyodva, de
a hangjában mosoly bujkált. Végre
visszatért az a mosoly! Eren egyszerre lélegzett fel és ujjongott. Nem
szerette, valahányszor a férfi a komoly testvér szerepét alakította, nem állt
neki jól. – Nem szándékoztam ilyesmit tenni. Ha a véleményemet kérdezed, igazán
különleges párost alkotnátok. Bár szó, ami szó, Pieck kicsit idős hozzád, nem
gondolod?
Eren egyáltalán nem
gondolta, de ezt a világ semmi kincséért sem kötötte volna a bátyja orrára.
Zeke sosem mesélt a saját érzéseiről, ha érzett is valamit valaki iránt. Sosem
említette, hogy tetszett volna neki valaki, mindig csak a kötelességét
hajtogatta Marley iránt. Reiner pont ilyen volt. Jól megértették egymást, mert
mindketten megszállottan próbálták véghezvinni a küldetésüket.
Bár egyszer mintha azt mondta volna, hogy… Jaj, nem,
akkor Ms. Braunra mondta, hogy szépen átalakította az egyik régi ruháját.
Amikor pedig Pieck először engedte ki a haját, azt is megdicsérte. Nagy váltás
volt az örökös lófarok után, ez is igaz…
– A szerelem
kiszámíthatatlan – rántotta meg végül a vállát, belemenve a játékba. – Neked mi
a véleményed, Bertolt? Annyira hallgatag vagy mostanság!
– Szegény Galliard
– vigyorgott a magas fiú óvatosan. Nem igazi jókedvvel, mert mindezidáig a
múlton és Annie-n rágódhatott, de kezdetnek nem volt rossz. – Hoppon maradt.
– Galliard? –
csodálkozott Eren. – Ő meg hogy jön ide?
Zeke persze
értette, ő mindig mindent értett, így hát a szemét forgatta. Áthajolt az
asztalon, ujjaival pedig végigszántott Eren barna haján, finoman összekócolva
azt; közben félhangosan, jó szokásához híven érthetetlenül mormogott valamit. Testvérek
voltak – igaz, csak féltestvérek –,
mégis alig hasonlítottak egymásra; Zeke szinte mindenben az apjuk szakasztott
mása volt, egyedül a szőke haját örökölte az édesanyjától. Grisha Jaeger első
feleségétől született fiaként korban tíz évvel előzte meg Erent. A korkülönbség
igenis számított. Eren az utóbbi években egyre inkább érezte őt az apjának,
mintsem a bátyjának, és ennek, ahogy teltek és múltak az évek, egyre kevésbé
örült. Most is éppen a kevésbé felé billent a mérleg, pláne akkor, amikor
elérte a fülét Zeke mormogása.
– Kölykök…
Zeke mindössze
ennyi időt fecsérelt a játékos civódásra, utána egészen más irányba terelte a
beszélgetést. Eren, Bertolt valamint Pieck megfeszültek, és anélkül hallgatták
végig a férfit, hogy akár egyszer is megkísérelték volna félbeszakítani. Nemcsak
nem akarták, nem is tudták volna – Zeke rendíthetetlenül beszélt, beszélt és
beszélt, nem lehetett lelőni. Később Galliard és Reiner is csatlakoztak hozzájuk,
így a kabin kissé szűkössé vált, de sikerült megoldaniuk. Bármennyire nem
állhatták egymást, Eren elégedetten jegyezte meg magában, hogy mégis együtt
érkeztek. Reiner morgott valami olyasmit, hogy mennyire elkedvtelenítette
Falcót, ám senki nem figyelt oda, amikor ezt mondta. Még Eren sem tulajdonított
neki komoly jelentőséget. Ha Reiner meg is bántotta a gyereket, az sosem volt
haragtartó. Az ilyesmi inkább Gabira vallott. Őt nagyon nehezen lehetett
kibékíteni, a legközelebbi barátainak is nehezen sikerült.
De ami a zárt
ajtók mögött zajlott le, az nem maradhatott sokáig titokban – Marley keze mindenhová
elért. Eren nyugtalanul hagyta magára a bátyját, és ugyanezt a nyugtalanságot
érezte most is, hogy Gabi szétkürtölte a hazatértük hírét. Nem az
nyugtalanította, hogy visszatértek Liberióba, valami más, valami
megmagyarázhatatlan.
Vihar előtti csend – gondolta, miközben a tekintete Falcóra siklott. A
gyerek furcsán viselkedett a vonatút óta. Bármiről is beszélgettek Reinerral, a
nagydarab fiúnak nem sikerült elűznie az aggodalmát, sőt mintha még nagyobb
terhet rakott volna a vállára, mint amekkorát eddig cipelt.
De vajon mi lehet az, ami ennyire nyomja a szívét?
Hogy segíthetnék?
Falco megváltozott
viselkedése Gabinak is feltűnt. A lány hirtelen a fiú mögé lopózott, és valamit
a fülébe súgott. Falco összerezzent, pillanatok múltán pedig már össze is
vesztek; Gabi megemelte a hangját, és Falco torkának esett. Eren őszintén remélte,
hogy ez alkalommal nem neki kell majd szétválasztania őket. Gabi a múltkor úgy
a gyomrába könyökölt, hogy óriáserő ide vagy oda, egy teljes napon át érezte a
nyilalló fájdalmat.
– Viselkedjetek! –
mordult rájuk szerencsére Reiner.
A lehető
legjobbkor! Éppen akkor tette mindezt, amikor elérték a gettó kezdetét jelző
hatalmas kaput.
A fegyveres őrök fintorogva
engedték be őket, utálkozó megjegyzésekkel köszöntve valamennyiüket, és ahogy
feltárult a kapu, Erenék megpillanthatták az üdvözlésükre érkezett embereket: a
családtagjaikat valamint a jó barátaikat, akik várták, hogy visszatérjenek.
Eren meglepődött,
mennyien eljöttek. Sokkal többen, mint ahányan egykor búcsúztatták őket.
– Később
találkozunk, Jaeger – vigyorgott rá Galliard búcsúzóul, majd a következő
pillanatban elveszett édesanyja csontropogtató ölelésében. Marcel elvesztése
óta háromszor annyi ölelést kapott, mint azt megelőzően.
Colt és Falco is
hamar rátalált a családjára. Előbbinek persze esze ágában sem volt a szülei
orrára kötni rosszullétének valódi okát – hogy előző este annyira kirúgott a
hámból, hogy rá sem lehetett ismerni –, így Mr. és Mrs. Grice értetlenül álltak
előtte, s aggódva próbálták kiszedni belőle, hogy mi történt vele. Pieck csintalanul
elmosolyodott, amikor elérte a fülét Colt egyik panaszos nyüszítése, és Eren
még elkapta ezt a mosolyt. Összekapcsolódott a tekintetük, a lány pedig
rákacsintott, mielőtt végleg az apjának szentelte volna minden figyelmét.
Közvetlen volt és vonzó. Átkozottul vonzó. Eren furcsa melegséget érzett a hasa
környékén. Mostanság mindig ezt érezte, valahányszor megpillantotta Piecket.
Nem kellene többet ennem a vonati kajából – gondolta –, mindig
elrontom vele a gyomromat.
Elfordult a
lánytól, és inkább Zeke-re nézett.
– Látod valahol
őket? – kérdezte.
– Nem. Te?
– Én sem…
Vajon hol lehetnek?
Összeráncolta a
homlokát. Mi van, ha…
Létezik, hogy nem jöttek el?
A lehetőség
megrémítette, mindeddig még csak eszébe sem jutott.
El kellett jönniük… Hacsak…
Mi van, ha történt valami?
Ugye nem…
Az nem lehet, hogy…
– Papa! Mama! –
kiáltott fel hirtelen Zeke. Erent hullámokban árasztotta el a megkönnyebbülés,
hát csak sikerült kiszúrniuk a tömegből az elveszetten ácsorgó, idős házaspárt!
Persze, hogy eljöttek! Miért ne jöttek volna el? Ők a büszkeségeik… Ők azok,
akik visszaadják a Jaeger névnek a dicsőséget…
Az öregasszony szó
nélkül Zeke nyakába borult. Az öregember, aki mögötte állt, a sapkáját
szorongatta a kezében, és elérzékenyülten így szólt:
– Zeke… Ragyogóan
teljesítetted a kötelességedet.
– Nem… Még nem –
válaszolta erre Zeke, és ahogy egymásra néztek, Eren tudta, hogy ugyanarra
gondolnak. Amíg az árulók biztonságban érezték magukat a kolosszális falak
védelme mögött, addig nem értek el semmit sem. Büszkék és boldogak sem lehettek,
a kötelességüket sem teljesíthették. A java még hátravolt.
Négy év kellett
ahhoz, hogy Marley egyáltalán győzelmet arasson, nem szabadott hát alábecsülni
a falakon belül rejtőző ellenséget. Bár Erent annak idején nem választották ki
a titkos küldetésre, ezt egy életre az eszébe véste. A küldetés vereséggel
zárult, hiszen Annie Leonhart (vele együtt pedig a Nőstény Óriás) fogságba
esett, ráadásul Bertoltnak és Reinernak szöknie kellett, ha életben akart
maradni, miután lelepleződött, de… Egyetlen szerencséjük az volt, hogy
visszaszerezték a Marcangoló Óriást. Ha ez az óriáserő is végleg kicsúszott
volna a markukból, arra Marley már végképp megbocsáthatatlan bűnként tekintett
volna. Így is alig úszták meg a halálos ítéletet.
Eren
megnedvesítette az ajkát.
Keveseknek jár második esély.
– Papa, mama –
köszörülte meg a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet. „Hé, én is itt vagyok!”, akarta mondani, mire a nagymamájuk már
rajta csüngött Zeke helyett. Nagyapjuk még mindig a kalapját gyűrögette,
zavarban volt és egy picit talán ideges. Zaklatott is. A legrosszabb
kombináció.
Eren és Zeke ismét
összenéztek. A nagyszüleik jelenlétében – különösen az utóbbi években – egyre
többször kényszerültek erre.
– Eren… – szipogta
Mrs. Jaeger a szemét törölgetve. – Úgy hiányoztatok, gyerekek!
Eren a szemét
forgatta.
– Jaj, mama, nem
vagyunk már gyerekek.
– A mi szemünkben
örökké azok maradtok – krákogta Mr. Jaeger elhaló hangon. A remegése
felerősödött. – De most menjünk inkább, a nagyanyátokkal készültünk egy kis
meglepetéssel.
Hála az égnek.
Zeke is így
gondolta.
– Sajnos tényleg
csak egy kis meglepetés – sajnálkozott egyből Mrs. Jaeger, még mindig Erent
ölelve. Zeke és a nagyapjuk halvány mosollyal a szájuk sarkában figyelték. Zeke
elővigyázatosságból azért az öregemberen tartotta a szemét. Nem hiányzott nekik
egy újabb összeomlás. – Remélem, azért így is a kedvetekre való lesz.
Eren a nagymamájára
bazsalygott, közben pedig hízelegve a dereka köré fonta a karját.
– Tudod jól, hogy
bármit csinálsz, azt szeretni fogjuk, mama.
– Tudom, kicsi
drágám, de akkor is… Bárcsak többet tehetnék értetek!
– Eljön majd az
idő, amikor tehetsz, mama – mondta Zeke komolyan, és lopva Erenre sandított.
Egyetlen pillanatig kapcsolódott össze a tekintetük, egészen addig, amíg a
nagymamájuk hangosan fel nem sóhajtott, magára vonva a figyelmüket, de ez a
röpkényi idő elegendő volt ahhoz, hogy Eren gyomra izgatott görcsbe ránduljon.
Zeke mindig is
többet tudott nála. Persze ez a tíz év korkülönbségből is adódott, meg abból,
hogy többnyire nem szerette, ha Eren bajba sodródott, ezért ott óvta, ahol csak
tudta. De ez alkalommal a lopott pillantás valami olyasmit sugallt, hogy Zeke
nemcsak többet tudott nála, hanem készült is valamire! Ráadásul valami
olyasmire – a pillantásból ítélve –, amibe feltett szándékában állt őt is
bevonni!
Erenen úrrá lett
az izgatottság, mikor elérte a fülét a nagyanyjuk hangja, és Zeke csak
ártatlanul mosolygott.
– Csak győzzük
kivárni.
Zeke-nél soha sem
lehetett tudni, hogy éppen mit tervezett. Az izgatottság bosszúságba csapott
át, amikor a nagyapjuk intett a fejével, hogy induljanak, Zeke pedig szó nélkül
követni kezdte. Nyilvánvaló volt, hogy nem avathatta be a terveibe mindenki
füle hallatára, de ha legalább jelzett volna, hogy később találkozzanak egy
titkos helyen… Ha legalább célzott volna rá, hogy majd később…
El akarta mondani,
de vajon mikor?
Eren gyűlölte a
tétlen várakozást, mégis tűrnie kellett. Összeszorította a fogát, és megindult
a családja nyomában. Miközben fél szemmel a frontról visszaérkező, háborús
traumák által szenvedő katonákra sandított, akiket tényleg összetört az elmúlt
négy esztendő – volt, aki viszonylag sértetlenül megúszta, de nem tudott
szabadulni a rettegéstől, volt, aki elvesztette az egyik lábát, és úgy próbált
haladni előre Koslow durva utasításának megfelelően –, arra gondolt, hogy
tulajdonképpen szerencsésnek mondhatja magát. Őt legalább várta valaki haza,
nem úgy, mint másokat, és ez, ebben a kegyetlen világban igenis sokat számított
– magát a boldogságot jelentette.
**
* **
A Jaeger család
otthona annyiban változott az évek folyamán, hogy Zeke és Eren hazatértének
örömére nagyanyjuk napestig takaríthatta, mert egy árva porszem sem ólálkodott
a ház valamennyi zugában. Mrs. Jaeger az asztalhoz ültette őket, és alig
csatlakozott melléjük, amikor megint fel kellett ugrania valamiért.
Szemlátomást valóban azon fáradozott, hogy minden igényüket kielégítse, amit
Eren egy cseppet sem nézett jó szemmel. Nagyanyjuk kimerült volt és legalább
annyira összetört, mint azok, akik megélték a háborút; az évek és a gyász mély
ráncokat véstek a szeme alá. A keze remegett, amikor a merítőkanállal levest
szedett Erennek, és amikor Eren elvette tőle a tányért, úgy rogyott vissza a
székébe, mint aki többé nem képes rá, hogy felálljon. És a legrosszabb az volt,
hogy mindeközben úgy mosolygott, mintha mi sem történt volna. Eren éppen ezért igazán
aggódott érte.
– Ugye ízlik?
– Nagyon finom, mama
– válaszolta helyette Zeke. – Köszönjük. Majd’ éhen haltunk.
Eren bőszen
bólogatott.
– Hát persze! –
Mrs. Jaeger szemébe könnyek szöktek. – Egyetek, drágáim. Szükségetek van rá,
hogy erőre kapjatok. Csak így válhattok tisztességes, erős harcosokká, akikre
mindannyian büszkék vagyunk.
– Úgy-úgy, mama.
Míg Zeke beszélt,
addig Eren szótlanul kanalazta a levesét. Egészen mostanáig nem érezte a
gyomrát mardosó éhséget, ám az első falatok után mohón esett neki a
felmelegített ételnek. Magán érezte a családja a tekintetét, és azt is tudta,
hogy miért. A múlt bűnei miatt mindig, mindannyian titkon figyelték. Talán
attól rettegtek, hogy ő is hibát vét? A nagyszülei – különösen a nagyapja –
biztosan. De vajon hiba volt-e egyáltalán?
Én még meg sem voltam születve – gondolta –, akkor
meg milyen jogon róják fel nekem?
Olyan jogon,
amilyen jogon Marley is megtette. Gettóba kényszerültek, olyan hibáért, amit
nem ők követtek el. A felmenőik bűneiért kellett megfizetniük, ahogyan Eren is,
csak ő néha úgy érezte, kétszeresen. Liberióban élni, abban a házban, ahol
egykor az édesapja született, olyan volt, mintha mindörökre ketrecbe zárták.
Valahányszor kijutott a négy fal börtönéből, egy újabb börtönbe került, ahol
Marley katonái vártak rá fegyverekkel, és a megannyi megaláztatás közepette
arra kényszerítették, hogy zokszó nélkül engedelmeskedjen – mert
engedelmességgel tartoztak mindannyian a múltban elkövetett vétkekért, csak így
nyerhettek bűnbocsánatot. Ez nem az a szabadság volt, amiről Eren álmodozott.
Az a szabadság olybá’ tűnt, hogy sosem fog elérkezni. Harcolt a szülőföldjéért,
harcolt egy olyan eszméért, amibe még hitt is, de ami sosem fogja elhozni azt a
fajta szabadságot, ami után ő igazán vágyakozott. Az egy másfajta szabadság
volt, talán csak a szabadság illúziója.
Letette a kanalat,
és félretolta a tányérját. A kellemes jól lakottság érzete elmúlt, a helyét
valami más vette át: bosszúság és dühös álmodozás keveréke. Felkavarodott tőle
a gyomra, és hirtelen nem kívánta többé a levest. Semmit sem kívánt, csak egy
kis nyugalmat, de ezt sem kaphatta meg. A nagyapja tekintete rávillant, az
aggodalom pedig, amelynek árnyéka mindig óvatosan megülte a helyét a szeme
mélyén, ismét visszatért.
A férfi
megköszörülte a torkát.
– Eren… – Eren
azonban nem hagyta, hogy belekezdjen.
– Jól vagyok –
előzte meg a kérdését, majd biztatóan a nagyanyjára mosolygott. Az öregasszony
hangja azonnal elhalt, amint férje kiejtette az unokájuk nevét. Zeke Eren felé
fordult, hozzá hasonlóan ő is abbahagyta az evést.
– Nem hiszem, hogy
aggódnotok kell miatta, papa – mondta halkan. – Fáradtak vagyunk, hiszen a
hazát szolgáltuk. Amióta nem láttatok minket, azóta… hogy is mondjam, sok
mindent vittünk véghez. Olyasmiket tapasztaltunk, amik fájóak… De a szabály az
mindig is szabály marad. – Zeke arcvonásai megkeményedtek, a keze pedig ökölbe
szorult. – Ami a szigeten történt, az a szigeten történt. Bármennyire is
szeretnénk, nem mesélhetjük el, nem igaz, Eren?
– Igen…
– A szabály a
legfontosabb – bólintott Mr. Jaeger. – Nem is kérünk tőletek ilyesmit, Zeke.
– Pedig mi tényleg
alig láttunk valamit… – Eren nem tudta megállni, az igazság fájó suttogásként
tört ki belőle, mire mindannyian felé kapták a fejüket. Zeke, ha bosszús is
volt, meglepően jól titkolta, Eren azonban így is tudta, hogy korrigálnia kell
magát. Jól mondta a bátyja, a szabály az mindig szabály marad. – Úgy értem,
hogy… Képzeljétek csak el, mi lehet most Reineréknál.
Erre mind
elkomorodtak.
– Nos, igen… –
mormolta a nagyapjuk. – Ti csak távolról figyeltétek az eseményeket… Különösen
te, Eren. Te az utolsó pillanatokban csatlakoztál a bátyád mellé, amikor már
végre maguk mögött hagyták azt az ördögi szigetet.
– Ó, szegény
gyermekeim! – siránkozott a nagyanyjuk. – Micsoda szörnyűség!
– Szörnyűség,
igen-igen, jól mondod, kedvesem. Micsoda szörnyűség… Egy ördögi szigeten… És az
a szerencsétlen fiú meg a barátja, Hooverék fia… Ők éveket töltöttek el azon az
ördögi helyen, az ördög leszármazottjaival körülvéve… amíg arra vártak, hogy
megmentsétek őket. De persze ez a kötelességük is volt… A szülőföldjükért
tették. Harcosokként… nem tehettek mást.
– Ahogy mondod,
papa – sóhajtotta Zeke. – Szegény Bertolt, szegény Reiner. De már vége van.
– Tévedsz – rázta
meg a fejét Eren –, még nincs vége. Nem teljesen.
Zeke elnevette
magát, a hangjából azonban nem csendült ki igaz öröm.
– Látjátok ezt az
elkötelezett harcost, mama, papa?
Nagyszüleik
bólintottak.
– Nem tudom, kire
hasonlít – motyogta Mrs. Jaeger. – Talán lehetséges, hogy…
– Az öcsémnek
igaza van – szakította félbe Zeke komolyan. – Még valóban nincs vége.
Elvesztettük a Nőstény Óriást, és nem hagyhatjuk, hogy azok a szigeti démonok
még több információra tegyenek szert. Bertolt és Reiner beszámoltak az ott
töltött éveikről, megosztották velünk a tapasztalataikat, és most már tudjuk,
mivel állunk szemben. Mivel… vagyis hogy kikkel. Azok az ördögök meglepően
találékonyak: képesek rá, hogy átszeljék a levegőt egy furcsa szerkezet
használatával. Reiner háromdimenziós manőverfelszerelésnek nevezte. Ezt a
szerkezetet arra találták fel, hogy elpusztítsák vele az óriásokat. – Zeke
elégedett kuncogással nyugtázta, hogy a nagyszüleik lélegzete elakadt. – Ó,
bizony, jól hallottátok. Azok az ördögök képesek rá, hogy óriásokat öljenek,
sőt nagyon is jók benne. Élvezik, hogy megtehetik.
– Miféle
szörnyetegek ezek? – sopánkodott Mr. Jaeger. Ráncos arca eltorzult a haragtól.
– A saját fajtájukat mészárolják le! Szégyentelek korcsok mindannyian!
– De mi is azt
tesszük, nem? – Nem kellett volna megszólalnia, Eren azonban nem bírta megállni.
Amint kimondta, már félig megbánta a tettét: Mr. Jaegernek még egyszer elakadt
a lélegzete, ez alkalommal viszont a felháborodástól. – Mi is a saját fajtánkat
mészároljuk le, papa – folytatta sietve, hogy megmagyarázza, hogyan értette. –
Mi sem vagyunk különbek.
– Ne hasonlíts
minket azokhoz a szörnyekhez, Eren Jaeger!
– De hát te is
megtetted, papa!
– Kérlek – szólt
közbe Zeke gyorsan, hogy mentse, amit menthető –, nézzétek el neki, tényleg
fáradt.
Elkésett
vele.
– Ugyanaz a tekintet… – Nagyapjuk vagy nem hallotta meg a szavait, vagy nem
akarta meghallani. Korábban dühében felugrott ültéből, most viszont szinte
megsemmisülten rogyott vissza. – Ugyanaz a tekintet, ugyanaz a vágy… Minden ugyanaz… – suttogta megrendülten. – Pont úgy néz rám… Látod ezt, drágám? – fordult a felesége felé. – Pont úgy néz rám, ahogyan ő is!
– Nem lesz ez így
jó… – szipogott fel Mrs. Jaeger. – Nem akarom elveszíteni…
– Nem… Ez nem
történhet meg…
– Papa, mama… –
Zeke aggódva érintette meg a nagyanyjuk ráncos kezét. Eren is oda akart lépni
hozzájuk, de alig tolta hátra a székét, amikor megint minden tekintet
rávillant. Olyan volt, mintha árulónak kiáltották volna ki… Mintha valami
megbocsáthatatlan dolgot követett volna el, pedig csak ártatlanul kérdezett.
Pedig csak az igazságot mondta ki. A nagyapja azon háborodott fel, hogy a
szigeti ördögei a saját fajukat gyilkolták – vagy szándékosan, vagy azért, mert
nem tudtak róla, hogy az óriások emberek; Eren ugyanis nem volt teljesen
meggyőződve a szándékosság felől, mint mondjuk Zeke vagy többi eldiai –, tehát
igazából hozzájuk hasonlította magát és a népüket. Ugyanahhoz a fajhoz
tartoztak – a több száz éves bűn ellenére is. Akkor meg mire fel volt a
felháborodás?
A falak biztonsága
mögött élők a saját fajuk ellen fordultak. De ők, akik a fal más oldalán
ragadtak, nem ugyanazt tették? Nem nézték tétlenül, ahogy az óriások
lemészárolták a falak mögötti társaikat? Nem voltak rá büszkék, amikor Bertolt
Kolosszális Óriása áttörte a Mária falat? A messziből látszódott, ahogy az
óriások elözönlötték a kaput; test követett testet, egyre csak bújtak és bújtak
át a lyukon. Marley és Liberio lakosai pusmogtak, a hír futótűzként terjedt el
az óceán túloldalán.
A pusztítás, amit
845-ben véghez vittek, hatalmas csapást mért a falakon belüliekre. Az ördögök – vagyis az emberek, akiket ördögöknek kiáltottak ki – kétségbeesetten
próbálták visszaszerezni azokat a területeket, amelyeket Marley jogosan
hódított el tőlük, vagy legalábbis ilyesfajta álca mögé bújtatták a küldetés igazi
okát, mégpedig azt, hogy a két fal nem bírt el három területnyi embert, így
haladéktalanul csökkenteniük kellett a populációt a túlélés érdekében. Reiner
Braun és Bertolt Hoover semmit sem hagyott ki a jelentésből, Eren bátyja, Zeke
pedig, aki a kelleténél jobban belefolyt, megtoldotta a saját szemszögéből.
Eren, aki azután csatlakozott hozzájuk, hogy már menekülőre fogták és éppen
Annie sajnálatos sorsát vitatták, semmit sem tudott hozzátenni. Tétlenül állt
és várakozott, amíg mások beszámoltak mindarról, amit abban a másik világban
megtapasztaltak, és amikor Pieck és Galliard fel akarták vidítani egy közös
tivornyázással, a csalódottság érzésétől még mindig dühösen inkább
elutasította.
Miért nem értik meg, hogy miről beszélek? Miért kell
folyton felhánytorgatni a múltat?
A nagyapjuk
összeroppant, a nagyanyjuk közel állt hozzá.
És mindezt miért? A fájó igazságért?
– Most menj a
szobádba, Eren. – Zeke fojtottan szólt. A fejét lehajtotta, nem nézett rá, mint
mindig, valahányszor el akarta kerülni a vitát, vagy azt, hogy lássa Eren
megbántott arcát. Ő egy fokkal jobban megértette Erent, mint a nagyszüleik, de
hozzájuk hasonlóan ugyanazt szajkózta; igaz, legalább nem árasztotta el a
kétségbeesés. Többnyire nagy türelemmel elmagyarázta, amit a családjuk
rémült-sírva megpróbált a tudtukra adni, és a végén Eren engedelmesen
rábólintott. A megjuhászkodás sosem volt a kenyere, rendszerint a béke kedvéért
hagyta rá Zeke-re, a valóságban viszont sosem azt gondolta, amit szavakkal
kimondott. – Kérlek, Eren, jobb, ha mész. – Zeke hangjából ezúttal sürgetés csendült
ki. Jobb, ha mész, üzente a
tekintetével, mielőtt még jobban
összetöröd őket.
A nagyanyjuk szája
sírásra görbült, és Eren szinte felugrott, amikor a szeme sarkából megpillantotta
az első könnycseppeket. Míg a bűntudat hullámokban öntötte el, az igazság hideg
késként hatolt a szívébe. Igaza volt, tudta jól, ahogyan azt is, hogy nemcsak
az igazságot mondta ki, hanem azt is, ami helyes, ami jó, s mégsem tehetett
semmit. Az igazság pusztított és nyomorba döntött, az ő családjukat végképp.
Teljesen tönkretette a nagyszüleit, s rájuk is olyan csapást mért, amiből nem
tudtak talpra állni. Belekényszerítette őket a harcosok világába, ahol nem
várta őket más, mint halál, pusztulás, töménytelen fájdalom – az idő, a múlt, a
tudás-nemtudás szorító fogsága.
– Semmi baj,
minden rendben lesz. – Zeke a nyugtatást mindkettőjüknek szánta, ugyanis addigra
már Eren is remegni kezdett. A bűntudat és a félelem kettős keveréke egyszerre
kerítette a hatalmába. Ő tehetett mindenről, megint, ráadásul nem akarattal. – Semmi baj – mondta még egyszer
Zeke. Ekkor már a nagyanyjukat ölelte, és végre Eren felé fordította a
tekintetét. – Minden rendben lesz. – Eren azonban nem volt benne ennyire
biztos.
Valami elkezdődött – gondolta. Csak
tudnám, mi.
Félúton, a szobája
– vagyis a Zeke-kel közös szobája – felé tartva lerúgta a lábáról a cipőjét, a
padló nyikorgott a talpa alatt. A kulcs a zárban kattant egyet, ahogy bezárkózott
– „Csak ne felejtsem el majd kinyitni
neki!” –; a szobára hirtelen sötétség telepedett, Eren pedig megsemmisülten
rogyott le az ágya elé, a hideg, kemény földre. Az ágykeretnek támasztotta a
homlokát, a térdét pedig felhúzva pedig átkarolta azt. Az étkezőből csörömpölés
hallatszott, Zeke nyugtató hangja, amit a nagyapjuk felháborodása követett,
aztán beállt a csend, többé senki sem szólalt meg.
Eren lehunyta a
szemét.
Vajon mit csinálhat most Pieck?
Valamiért a lányra
gondolt. Nem volt annyival idősebb nála, mint ahogy azt Zeke lefestette, de
korban inkább Bertoltékhoz állt közelebb, mintsem hozzá. Persze ez már
gyermekkorukban sem jelentett akadályt nekik, hogy barátkozzanak: Eren kedvelte
Piecket, és a lány is őt. Ahogy együtt tréningeztek nap mint nap, egyre
közelebb kerültek egymáshoz. Összebarátkoztak, még ha Reiner és Galliard húzták
is a szájukat egymás társaságában; Bertolt segítő kezet nyújtott Reinernak,
Marcel pedig megpróbálta visszafogni Porcót, valahányszor vagy őt, vagy Reinert
atrocitás érte.
Marcel, te is hiányzol.
Együtt
gyakoroltak, együtt próbáltak túlélni. Aztán persze jött az ominózus 845. év,
azt megelőzően pedig a pillanat, amikor néhányan felemelkedhettek. Eren bátyja,
Zeke abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a kilenc óriás egyikének, a
Bestiának lehetett a hordozója. Marcel lehetőséget kapott rá, hogy megszerezze
a Marcangolóét, Bertolt a Kolosszálist, Annie a Nőstényt, Pieck meg a Hordárt.
A Páncélos Óriás esetében sokáig vita folyt. Korábban egyértelműen Porco
mellett voksoltak, ám az utolsó pillanatokban Reiner annyira megtáltosodott,
hogy el tudta orozni az esélyt tőle – így hát Erent és Galliardot türelemre
intették, még nem jött el az ő idejük.
Rosszul döntöttem, amikor hagytam magam belesodródni
ebbe az őrületbe?
Az ujjai közé
csippentette az orrnyergét, s fáradtan kezdte masszírozni. Egy másik világban,
ahol nem a családja neve múlott egyetlen döntésen, talán más élete lehetett
volna. Néha elképzelte, hogy a gondtalan gyermek életét éli; nem azért
találkozik minden egyes nap a barátaival, hogy a földön kússzanak vagy a
közelharcot gyakorolják, hogy nem kell elszakadnia a nagyszüleitől évekre, amíg
a háborút vívják… Néha szeretett álmodozni. Szeretett vágyódni a szabadság után.
Vajon mit csinálhat most Pieck?
A kérdés továbbra
is ott motoszkált az elméjében. A lányra gondolt, és valamikor elaludhatott a
fáradtság miatt, mert órákkal később arra ébredt, hogy lehetetlen pozícióban
feküdt a földön, a takaróját pedig csak félig rántotta magára, s így ügyesen
belecsavarodott.
Eren.
A lány, aki
álmában megszólította, egyszerre tűnt ismerősnek és ismeretlennek. Egy
fésülködőasztal előtt állt, kezében a fésűjével, és úgy nézte Erent, mintha
tényleg látta volna. Mintha nemcsak egy álomban találkoztak volna, hanem a
valóságban látnák egymást.
Mit gondolsz? – kérdezte
tőle halkan, szomorúsággal a szemében. – Helyesen
cselekszel?
Eren érezte, hogy
kiszáradt a torka.
Nem tudom – felelte.
– Azt sem tudom, ki vagyok. – És azt sem,
hogy te ki vagy, akarta mondani, de végül nem tette hozzá. A lány így is
mintha meghallotta volna a ki nem mondott gondolatait.
Én tudom, ki vagy – mondta.
– A Falakon Túli Fiú, a Támadó Óriás. És
azt tudod, hogy én ki vagyok?
Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ismerlek valahonnan.
De vajon honnan?
Valahonnan – jött
a válasz ugyanazon a halk, kísérteties hangon. A lány nekilátott, hogy a haját
fésülje. Szép, sötét haja volt – valamikor rövid, most már hosszú. Eren nem
tudta, honnan tudja mindezeket. – A
múltból, a jelenből és a jövőből – ismételte a lány. – Az emlékekből. – Aztán a kép elhomályosult, Eren pedig zihálva és
verejtékben úszva tért magához.
– Mi a fene volt
ez?
Nem maga az álom
furcsasága ijesztette meg, hanem az igazságtartama.
Tényleg csak ennyi vagyok – gondolta. Egy
fiú, a falakon túlról… A Támadó Óriás. Marley szemében is ennyit érek: egy
fiúnyit, akiben óriáserő lakozik. Aki tizenhárom éven át szolgálni fogja
Marleyt, kivéve, ha elkövet valami szörnyűséget, és utána… Az ideje lejár.
Kiláncolják, ahogyan azzal a lánnyal is tették, utána pedig megadják a
lehetőséget, hogy a következő kiválasztott önként lépjen a helyembe. Vajon ki
lesz majd? Zeke-et Colt váltja fel, Reinert pedig… valószínűleg Gabi, ha így
folytatja. Nagyon ügyes – ismerte el fájón –, sőt túl ügyes. Nagyszerű, elkötelezett harcos válik majd belőle.
Valamit
elfelejtett, de nem emlékezett rá, hogy mit. Az álma és a kilátástalan jövő
képe továbbra is kínozta. Csupán egy fiú volt a falakon túlról, a Támadó Óriás,
Marley eszköze, semmi több. Egy senki.
– És mindig is az
leszek – sóhajtotta, majd ezzel a gondolattal bemászott a takarója alá, és
összeszorította a szemét. Sokkal hamarabb visszaaludt, mint azt gondolta volna,
ez alkalommal gondtalanul, lidércektől mentesen.
És csak reggel,
amikor felébredt, jutott eszébe, hogy mit felejtett el: elfordítani a kulcsot a
zárban.
– A francba!
Kizárta Zeke-et, egész éjszakára.
Megjegyzés: Nagyon megszerettem ezt a történetet, úgy nagyjából egy-másfél éve készülget, csak voltak időszakok, amikor pihentettem és másra koncentráltam. Jelenleg a 14. fejezetet írom gőzerővel, és nagy valószínűséggel hamarosan be is fejezem... és még messze az egész regény vége. :) Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a többi regényemet most félretettem, érkeznek majd az új fejezetek, különösen A Titánokból, mert azt már elég rég frissítettem (és nagyon jól állok az új fejezettel!).
Ami Az óceán túloldalát illeti, Levi/Eren párosítású, de ez egy hosszú folyamat lesz – Paradis lakói amúgy is lassan szivárognak be a történetbe –, úgyhogy az Eren/Pieck páros ezúttal nem tiszavirág életű, sajnálom, nem sajnálom. Nem mondanám, hogy a manga annyira adott rá alapot, hogy shippeljem őket, ebben a kontextusban viszont nagyon is tetszetős páros (legalábbis számomra).
Csináltam egy ilyen kis képecskét is – olyan terveim vannak, hogy minden fejezethez készítek valami ilyesmit, aztán majd meglátjuk:
Folytatás 2 hét múlva.