2019. február 24., vasárnap

Az óceán túloldalán [Ereri] – 1. fejezet [manga spoiler (90+!!!)]

1. fejezet

A Falakon Túli Fiú

– El sem hiszem, hogy végre itthon vagyunk!
Eren a fél szemét a biztonság kedvéért mindig a gyerekeken tartotta, valahányszor azok egy kicsit is elkószáltak tőlük. Különösen Gabin, aki ünnepelt hőssé vált a kézigránátos eset óta, és folyton vonzotta maga után a bajt. Most éppen a karját magasba emelve, lelkesen ujjongott, miközben előreszaladt; senki sem tudta tartani vele a lépést. Falco, Udo és Zofia lemaradtak ugyan – még így is sokkal előrébb jártak, mint Eren, Galliard, Pieck vagy Reiner –, de nevetve követték barátjukat.
Gabi szent kötelességének tekintette, hogy világgá kürtölje, hogy épségben megérkeztek:
– HAZATÉRTÜNK! ITTHON VAGYUNK!
Eren két barátja, Galliard és Pieck között gyalogolt, mióta leszálltak a késő éjjeli vonatról. Mindhárman jót kuncogtak Gabi lelkesedésén, ellentétben Reinerral, aki késve kapott csak észbe, hogy unokatestvére az, aki visszahozta az életet Liberióba. Mindeddig Erenék mögött sétált, teljesen belefeledkezve a gondolataiba, ám amikor ráébredt, hogy mit művel már megint Gabi, kelletlenül megszaporázta a lépteit, hogy utolérje. Azon kívül, hogy kézre fogta, természetesen nem hagyta szó nélkül a viselkedését sem.
– Gabi, csendesebben – szólt rá helytelenítően. – Az egész utca tőled zeng.
– De hát végre hazajöttünk! – fordult felé csillogó szemmel a lány. Tölcsért formált a kezéből, és Magath hadnagyot is megszégyenítő módon eresztette ki a hangját. Reiner nem tévedett, amikor azt állította, hogy az egész utca tőle zengett. Csak az nem hallotta, aki tényleg süket volt, aki pedig nem, azt biztosan megsüketítette. – HAHÓ, MINDENKI, ÜDV ÚJRA, HAZATÉRTÜNK! SZERETETT OTTHONUNK, LIBERIO, MEGÉRKEZTÜNK!
Eren elfojtotta a mosolyát, majd összenézett Galliarddal és Pieckkel. Galliard teli szájjal vigyorgott, Pieck szemében pedig huncut fény csillogott. Mindhárman belevaló, talpraesett lánynak tartották Gabit, és úgy gondolták, Reiner a kelleténél többet atyáskodott felette, mint az szükséges lett volna. De nemcsak Reiner volt, aki nem örült a hangos beszédnek.
Hallgattassátok már el… – hallatszott mögülük a panaszos nyöszörgés, mire Eren felsóhajtott. Nem is volt kérdés, hogy kitől származott a nyögés. Csak egyetlen embert viselt meg istenigazából az előző este – gyanúsan Pieck közbenjárásának köszönhetően, mert ő szórakozott a legjobban mindannyiuk közül –, az pedig Colt Grice volt, Falco bátyja, akit arra jelöltek, hogy átörökölje a Bestia Óriást. A legnagyobb megtiszteltetés, ami egy hozzájuk hasonlót érhetett, nem tehette tönkre a hírnevét.
Pedig jelenleg jó úton halad – csóválta a fejét Eren, és ahogy Galliardra sandított, a saját gondolatait látta visszatükröződni az arcáról. Colt időközben egyik kezét a gyomrára szorította, a másikat pedig, amelyikkel eddig a fejét fogta, a szája elé helyezte. A szeme annyira tágra nyílt, hogy Eren tényleg azt hitte, hogy el fogja hányni magát.
– Magath hadnagy kinyír! – suttogta Galliard riadtan, majd vádlón Pieckre bökött. – És mindez a te hibád. – A lány elvigyorodott ugyan, de a vállának merev tartásával elárulta magát; Eren ismerte már annyira, hogy tudja, mikor kezdte egy kicsit megbánni a tetteit. Sosem mutatott teljes bűntudatot, az nem volt rá jellemző.
Colt szerencsére csak felcsuklott, mire Galliard látványosan fellélegzett, Pieck pedig alig észrevehetően kieresztette a benn tartott levegőt. Korábbi ijedtségét teljesen levetkőzte, újra visszatért a csintalanul mosolygó, talpraesett lány, aki kiérdemelte, hogy harcosnak és a Hordár Óriás hordozójának mondhassa magát.
Eren nagyot sóhajtott.
– Jaj, Colt, már megint? Miért iszol, ha ennyire nem bírod?
– HAHÓ, ITTHON VAGYUNK! – Gabit nem lehetett eltántorítani a tervétől, Reiner rosszallása ellenére folytatta a kiabálást. Eren, Galliard és Pieck összevigyorogtak. Magath hadnagy, aki a csapat elején haladt, és akit Gabi csak majdnem előzött meg, amikor nekilendült a futásnak, ingerülten pislogott hátra a hangzavar hallatán.
Colt sem díjazta a magasabb hangnemet, kínlódva felnyöszörgött. Arcából kifutott a szín, a homloka meg verejtékezni kezdett; a hányingere is rosszabbodhatott, mert erősebben nyomta a jobbját, hogy háborgó gyomrát lecsillapítsa. Amikor megszólalt, a hangja legalább annyira elhaló volt, mint azé a katonáé, amelyik sokáig haldoklott a harcmezőn Eren karjaiban, mielőtt végleg elment volna.
– G-Gabi, csendesebben… Sss… Ah, a fejem, meghalok!
– A te hibád, hogy ennyit ittál – korholta Galliard, közben pedig átkarolta, hogy támogassa. – Tudod jól, hogy nem bírod, mégis hagytad magad rábeszélni. Akkor meg ne panaszkodj, hanem viselkedj férfi módjára!
Eren, miközben Colt másik oldalára keveredett, nem tudta megállni, hogy ne jegyezze meg:
– Az utóbbi időkben roppant udvarias vagy, Porc.
– Még egy szó és neked véged, Jaeger.
– Hé-hé – emelte fel a kezét védekezően, amivel kis híján Colt összecsuklását okozta –, puszta udvariasság az én részemről is! Csak gondoltam, szólok – vigyorgott. A komment és az azzal járó következmények sem Galliardnak, sem Coltnak nem tetszettek.
– Kuss legyen.
Falco, aki végre nem próbálta többé utolérni Gabit, aggódva nézte a bátyját.
– Mégis ki az ördög adott a bátyámnak alkoholt? – ráncolta a homlokát. Ő is ott volt ugyan az ünnepségen, ám arról a pillanatról, amikor Colt kezébe először került alkohol, szerencsére lemaradt. Eren bánta, mert talán Falco jelenléte valamelyest befolyásolhatta volna Colt viselkedését; Colt szeretett a nagytestvér szerepében díszelegni, akit Falco csodálhatott, no meg akire felnézhetett. – Galliard, Eren? Ti tudjátok, ki lehetett az a bolond?
Galliard morgott valami csúnyát, Eren pedig elhúzta a száját.
Mégis ki más? – sandított óvatosan Pieckre. A megtestesült jóság még csak meg sem húzta magát! Eren a lány ártatlan, mímelt mosolyával találta szembe magát, a hamiskás fény izzó parázsként ragyogott a szemében. – Ennyit arról, hogy szégyelli, amit tett… – horkant fel. Mit is vártam tőle…
Hatalmasat sóhajtott.
Négy év után először a háború Marley győzelmével zárult. Ha Gabi nem robbantotta volna fel a vonatot, valószínűleg egészen más kimenetele lett volna a hosszas küzdelemnek, de a lány nemcsak kigondolta a tervét, hanem végre is hajtotta, mégpedig szemrebbenés nélkül. Győzelemre segítette Marleyt, és így most mindenki őt ünnepelte. Különösen Colt, forgatta meg a szemét Eren az emlékre, aki előző este alaposan felöntött a garatra. Az est során így sem okozta a legnagyobb meglepetést, Magath hadnagy díszelgett ebben a szerepben; kivételesen nem utasította őket a helyükre, sőt ezt követően egyenesen odáig merészkedett, hogy engedélyt adott a mulatásra. Az emberek a vállukra kapták Gabit és valamennyien a nevét harsogták. Egyedül Falco húzta meg magát a sarokban komoran, mindenkitől elszeparálva, amin Eren meglepődött. Falco általában Gabival civakodott, próbálta visszatartani őt… Ám ezúttal Reiner közeledését is nehezen fogadta, pedig a nagydarab fiú mindent megtett, hogy megszólaljon. Eren a távolból figyelte őket, ahogy halk beszélgetésbe elegyednek – Falco végül csak engedett Reiner nógatásának –, a beszélgetésük tartalmát azonban nem hallotta – az ünneplők olyan hangosan éljeneztek, hogy minden mást elnyomtak vele.
A felemelő hangulat őt is magával ragadta. A háborúval vége egyben azt is jelentette, hogy végre megszabadulhatott a vállát nyomó terhek egyikétől, az élete visszatérhetett a megszokott, régi kerékvágásba. Hazatérhetett.
Fel sem tűnt neki, hogy Pieck mikor érkezett vissza – egyszer csak ott termett mögötte. A szokott ruhájában, az elmaradhatatlan mankójára támaszkodva; vékony ujjait egyszerre gyöngéden és hívogatóan Eren vállára simította. A fiú összerezzent az érintésétől. Ahogy megfordult, összeakadt a tekintetük. Pieck sötét szemében jól ismert huncutság csillogott, ahogy apró jobbját nyújtotta felé.
– Ha eluntad ezt a fülsüketítő ricsajt, sétálhatnánk egyet a folyosón – ajánlotta lágyan. Baljával a mankóra nehezedett, és olybá’ tűnt, mintha ahhoz sem tudott volna hozzászokni. Túl sok időt töltött az óriásalakjában – többet, mint más harcosok, jóval többet –, a teste pedig így bosszulta meg az elkötelezettségét Marley iránt. Egyszerre volt áldás és átok harcosnak lenni. Pieck mindkettőt megtapasztalta. – Na? – kérdezte a szemöldökét vonogatva, amikor Eren nem reagált azonnal. – Hogy döntesz, Eren? – Nem sürgette, de kíváncsinak látszott. Barátok voltak, gyermekkori barátok, kiegészülve Galliarddal, Galliard viszont mindig követte őket. Nélküle minden olyan más volt… Olyan… Eren nem is tudta megmondani, pontosan milyen.
Ahogy Falcót is noszogatni kellett, úgy őt is. Amikor válaszul mégis a tenyerébe csúsztatta a kezét, Pieck megajándékozta az egyik ritka, kiváltságosoknak tartogatott mosolyával, amitől egészen megszépült az arca, Eren pedig csodálkozva kapta rá a pillantását. Már ezért a mosolyért megérte, hogy igent mondott; Pieck szép lány volt, ha szép lánynak akart tűnni. Ez persze ritkán fordult elő, mert az ideje nagy részét az óriásalakjában töltötte, de…
Eren sietve úgy helyezkedett hát, hogy könnyebben tudjanak sétálni. A mankó nagyban megnehezítette a mozgásukat, ráadásul Pieck néha olyan arcot vágott, mint aki percek múltán eldobja magától, s inkább négykézláb folytatja az útját… Talán meg is tette volna, ha nem aggódott volna amiatt, hogy mások is meglátják. Az emberek szerettek rosszindulatúan fecsegni, így inkább nem kockáztatott.
– Tudod, többet kellene mosolyognod. – Eren azért óvatosan megjegyezte. Akár az is előfordulhatott, hogy Pieck tényleg nem tudott róla (nemcsak az a variáció létezett, hogy nem is akart róla tudomást venni). – Csinos vagy.
A lány erre jóízűen felnevetett.
– Úgy gondolod? És még csak nem is ittál!
Eren ajkán átsuhant egy halvány mosoly.
Tehát tényleg nem tudsz róla.
A vidámság rosszallásba csapott át, ahogy eszébe jutott, mi történt azután, hogy Falco elzárkózott előlük, hagyva, hogy Gabi kitombolja magát az őt éltetők körében.
– Nem kellett volna hagynod, hogy Colt annyit igyon – mondta szemrehányóan. Szemében ennek ellenére persze nevetős fény kapott lángra, miközben finoman reagált Pieck évődésére. A lány közvetlen volt, mint mindig. Közvetlen és átkozottul vonzó – és ezzel nemcsak Eren volt tisztában.
– Aki nem bírja, az ne igyon – vonta meg a vállát. – De azt hiszem, ott tartottunk, hogy szerinted csinos vagyok – terelte vissza a beszélgetésüket szándékosan a zavarba ejtő témára, mire Eren érezte, hogy átmelegedett az arca.
És biztosan nem attól az egy pohártól – gondolta. Annál azért jobban bírom az italt.
A mentegetőzés kínos volt, mégis megpróbálkozott vele:
– Én nem ezt… Mármint…
Az ideges hebegés-habogást, amin Pieck remekül szórakozott, az szakította félbe, hogy közben megérkeztek. A jókedvet mintha elvágták volna, a lány elkomolyodott.
Hát persze, hogy nemcsak romantikusan andalgunk a vonat folyosóján!
Hát persze!
Milyen naiv vagyok!
Óvatos cirógatás érte el a kézfejét, Pieck hangja halkan csengett.
– Erre gyere, Eren. – Majdnem a folyosó végében torpant meg egy ajtó előtt, melyet valószínűleg szánt szándékkal résnyire nyitva felejtettek. Egy finom jel, amit kevesen ismertek. Hát persze – gondolta.
Mielőtt Eren szélesebbre tárhatta volna, a lány fogta magát és egyszerűen a mankójával beljebb lökte.
Könnyed, nőies mozdulat.
Eren erre gondolva vigyorogni kezdett.
Úgy szeretlek, Pieck!
Nem az üres helyiség várta őket, hanem azok a társaik, akik bölcsen nem vettek részt az ünneplésben, így lemaradtak arról a pillanatról, amikor Colt – hát ki másnak?, hát persze, hogy Piecknek köszönhetően – egymás után dönteni kezdte magába az italokat.
Eren egy pillanatra összeszorította a szemét.
Bertolt. Zeke.
Jól van.
Bertolt és Zeke egymással szemben ültek; a vonatútra sakktáblát állítottak fel, hogy valamivel elüssék az időt. Amikor Pieck és Eren betoppantak, éppen Bertolt állt nyerésre, így Zeke bosszúsan tolta el magától a táblát.
– Ha már ennyit várakoztattatok, igazán jöhettetek volna később – húzta el a száját. Pieck tekintete a sakkfigurákra siklott, majd felkuncogott.
– Úgy látom, a legjobbkor érkeztünk – állapította meg. – Szép munka volt, Bertolt. Így kell porig alázni Zeke Jaegert.
Zeke felvonta a szemöldökét a nyílt inzultálás hallatán.
– Nem szeretnéd megvédeni a bátyádat, Eren? – kérdezte, mire a fiú elvigyorodott.
– Meg tudod te védeni magad, nincs szükséged a segítségemre, nem igaz?
– A pimasz kölykét! – Zeke ajka alig észrevehető mosolyra görbült. Szigorú vonásai ellágyultak, a szemébe pedig majdhogynem játékos szelídség költözött, ahogy a testvérére pillantott. – Nagyon elkanászodtál az utóbbi években. Vajon mi lehet az oka? – tűnődött el. – Biztos vagyok benne, hogy remekül neveltünk. Talán az, hogy nem volt itt többé a kis barátnőd, hogy móresre tanítson? Ha jól emlékszem, Annie mindig is jól értett hozzá, hogy a földre küldjön. – Öccsére sandított, közben pedig mesterkélt sóhaj szakadt fel belőle. – Sok mindent eltanultál tőle, nem igaz?
Az egész jelenet alatt maga volt a megjátszás, mégis azonnal tudta, hogy veszélyes vizekre evezett, Eren látta a szemén.
Annie nevének említése még mindig fájt – nemcsak Erennek, hanem Bertoltnak is. Főleg Bertoltnak. Míg Eren csupán jó barátságot ápolt Annie-val (no meg tisztelte és úgymond a mestereként tekintett rá a harcművészet terén), addig Bertolt – amennyire azt legalábbis sejtetni engedte –, többet is érzett a lány iránt, mint jó barátság.
Megvolt rá a lehetőségünk – gondolta –, mégsem mentünk el érte! Ráadásul ki miatt nem? Ó, hát igen, persze, hogy miattad, Zeke, köszönöm szépen! – A bátyjára sandított, és közben érezte, hogy fellobban benne a harag. Hiába nyugodott bele egykor testvére döntésébe, még mindig fájt, hogy kételkedtek benne. Nem a hűségében, sokkal inkább a képességeiben. Alábecsülték, pedig mindenáron bizonyítani szeretett volna. – Ha azt hiszed, hogy nem tudnám legyőzni azt a híres-neves, flancos Felderítő Egységet, akkor nagyon tévedsz! Azt is megbánták volna, hogy a világra jöttek! De te még a lehetőséget sem adtad meg, hogy bizonyíthassak, hogy rohadnál meg!
Hangosan azonban, bármennyire is szerette volna, nem mondhatta ki a gondolatait. Zeke a bátyja volt, a testvér, akire mindig, minden körülmények között számíthatott, támasz és vigasz, aki gondoskodott róla, miután teljesen magára maradt a világban. Nem hányhatta a szemére, hogy nem mentek el Annie-ért. Zeke úgy hozta meg ezt a döntést, hogy minden lehetőséget számba vett, a szívét meg száműzte. Komolyan mérlegelt, és a szíve helyett az eszére hagyatkozott. Arra kellett, mert csak az segíthette át őket a nehéz időszakukon. A pillanatnyi dühe ellenére Eren tehát pontosan tudta, hogy a lehető legjobban döntöttek, amikor visszavonulót fújtak, ezért végül csak ennyit válaszolt:
– Örülök, hogy ép bőrrel megúsztad a mai napot, bátyám.
Zeke arcáról eltűnt a mosoly, a játékosság is kiveszett a szeméből. Feljebb tolta az orrán a szemüvegét, és Pieck felé pillantva megveregette maga mellett a helyet. A lány értett a kimondatlan szóból, sietve helyet foglalt mellette. Bertolt nem csúszott beljebb, hanem felállt, és beengedte Erent, hogy közvetlenül Zeke-kel szemben ülhessen le. Ez azzal a hátránnyal járt, hogy Eren nem menekülhetett el csak úgy akármikor… Ahogyan minden egyes alkalommal cselekedett.
– Reiner megmentette az életemet – jelentette ki Zeke. – Köszönettel tartozunk neki.
– Galliard pedig Reiner életét – fűzte hozzá Eren hátradőlve ültében. – Reméljük, egyikük sem felejti el ezt a történelmi pillanatot. Bár aligha hiszem, hogy sikerül összecsiszolódniuk. A régi sérelmek… – A fejét ingatta, ahogy a barátjára gondolt.
Galliard mindig is arra vágyott, hogy ő örökölje át a Páncélos Óriás erejét. Egy ideig úgy tűnt, mintha valóban őt választják majd ki a következő harcosnak, ám végül mégis Reinerra esett a választás. Galliard évekkel később tudta csak meg azt, amit a fivére, Marcel azelőtt megosztott Erennel, mielőtt elindultak volna Paradis szigetére: nem véletlenül Reinert választották.
Marcel féltette az öccsét, és nem akarta ugyanazt a sorsot róni rá, amire ő önként vállalkozott. Azt akarta, hogy éljen. Ez megtörtént, a sorsát azonban senki sem kerülhette el. Marcelt felfalta egy eszét vesztett óriás, amíg a Mária fal felé tartottak, és a helyzetet súlyosbította, hogy ráadásul azért kellett meghalnia, mert Reinert védte.
– Pedig azt hittem – folytatta tűnődve –, Galliard elégtételt nyert azzal, hogy felfalta azt a szerencsétlen lányt.
Reiner Galliard bocsánatáért esedezett, és elhozta neki azt a lányt, aki öntudatlanul, hosszú idők óta óriástestbe zárva megölte Marcelt. A magas, szeplős lány a könnyein keresztül suttogott, és Eren megborzongott, ahogy ráeszmélt, sosem fogja tudni elfelejteni őt – sem az arcát, sem a hangját. Örökre az emlékezetébe vésődött.
Túl nagy nevet kapott – gondolta –, ez volt az ő vétke.
Ymirnek hívták, és az volt az utolsó kívánsága, hogy hozzák vissza Galliard bátyjának, Marcelnek a Marcangoló Óriását. Azt állította, ha Galliard felfalja őt, Marcel tovább fog élni benne. De ez csak egy állítás volt, Galliard mindeddig egészen mást tapasztalt.
– Nem látom őt, Eren – vallotta be, amikor kettesben ücsörögtek Eren szobájában. – Sajnos nem látom, ahogy Reinert sem… A rohadékot, ahogy cserbenhagyja a testvéremet. De… – Eren feszülten nézett rá akkor. Ahogy azt a lányt sem tudta elfelejteni, úgy Galliard tekintetét sem. Volt benne valami nyugtalanító, mély, meg nem értett fájdalom. A múlt titkainak bölcs fénye. – Meg tudtam érteni az előző lányt, Ymirt… Igazad volt, Eren. Ő tényleg csak egy szegény lány volt, aki túl nagy nevet kapott. – Reinert is ennek a lánynak a szemén keresztül látta, és egy cseppet sem volt megelégedve azzal, ahogyan bajtársuk viselkedett. – Olyan embernek tűnt, akire mindenki számíthatott. Olyan volt, akár egy nagytestvér… Olyan, mintha… – Felhorkant, Eren pedig az ölébe ejtett kezét kezdte bámulni. Galliard egyre dühösebb lett, ahogy visszaemlékezett. – Olyan volt, mintha a bátyámat utánozta volna, és ez… valami olyasmi, amit sosem fogok neki megbocsátani, Eren. Nemcsak elvette tőlem a testvéremet, hanem még meg is gyalázta az emlékét. A gyűlölet semmi ahhoz képest, amit igazán érzek iránta.
De a gyűlölet ellenére megmentette az életét.
Látod, Galliard? Mégiscsak van benned némi jóság!
Zeke azonban nem hagyta, hogy tovább rágódjon a barátján:
– Galliard miatt ne fájjon most a fejed. Nem ezért hívattalak ide.
– Idehívattál volna? – Eren előredőlt. Az asztalra könyökölt, állát pedig a tenyerében támasztotta meg, miközben megemelte a szemöldökét. Néhány másodpercig kihívóan nézett testvérére, aztán tekintete tovább siklott. – És én még azt hittem, hogy csak kettesben sétálgattunk! – pillantott Pieckre megjátszott sértődöttséggel. – Átverés áldozata lettem!
– Sajnálom, amiért bimbózó románcotok útjába álltam – szabadkozott Zeke látszólag elkomolyodva, de a hangjában mosoly bujkált. Végre visszatért az a mosoly! Eren egyszerre lélegzett fel és ujjongott. Nem szerette, valahányszor a férfi a komoly testvér szerepét alakította, nem állt neki jól. – Nem szándékoztam ilyesmit tenni. Ha a véleményemet kérdezed, igazán különleges párost alkotnátok. Bár szó, ami szó, Pieck kicsit idős hozzád, nem gondolod?
Eren egyáltalán nem gondolta, de ezt a világ semmi kincséért sem kötötte volna a bátyja orrára. Zeke sosem mesélt a saját érzéseiről, ha érzett is valamit valaki iránt. Sosem említette, hogy tetszett volna neki valaki, mindig csak a kötelességét hajtogatta Marley iránt. Reiner pont ilyen volt. Jól megértették egymást, mert mindketten megszállottan próbálták véghezvinni a küldetésüket.
Bár egyszer mintha azt mondta volna, hogy… Jaj, nem, akkor Ms. Braunra mondta, hogy szépen átalakította az egyik régi ruháját. Amikor pedig Pieck először engedte ki a haját, azt is megdicsérte. Nagy váltás volt az örökös lófarok után, ez is igaz…
– A szerelem kiszámíthatatlan – rántotta meg végül a vállát, belemenve a játékba. – Neked mi a véleményed, Bertolt? Annyira hallgatag vagy mostanság!
– Szegény Galliard – vigyorgott a magas fiú óvatosan. Nem igazi jókedvvel, mert mindezidáig a múlton és Annie-n rágódhatott, de kezdetnek nem volt rossz. – Hoppon maradt.
– Galliard? – csodálkozott Eren. – Ő meg hogy jön ide?
Zeke persze értette, ő mindig mindent értett, így hát a szemét forgatta. Áthajolt az asztalon, ujjaival pedig végigszántott Eren barna haján, finoman összekócolva azt; közben félhangosan, jó szokásához híven érthetetlenül mormogott valamit. Testvérek voltak – igaz, csak féltestvérek –, mégis alig hasonlítottak egymásra; Zeke szinte mindenben az apjuk szakasztott mása volt, egyedül a szőke haját örökölte az édesanyjától. Grisha Jaeger első feleségétől született fiaként korban tíz évvel előzte meg Erent. A korkülönbség igenis számított. Eren az utóbbi években egyre inkább érezte őt az apjának, mintsem a bátyjának, és ennek, ahogy teltek és múltak az évek, egyre kevésbé örült. Most is éppen a kevésbé felé billent a mérleg, pláne akkor, amikor elérte a fülét Zeke mormogása.
Kölykök
Zeke mindössze ennyi időt fecsérelt a játékos civódásra, utána egészen más irányba terelte a beszélgetést. Eren, Bertolt valamint Pieck megfeszültek, és anélkül hallgatták végig a férfit, hogy akár egyszer is megkísérelték volna félbeszakítani. Nemcsak nem akarták, nem is tudták volna – Zeke rendíthetetlenül beszélt, beszélt és beszélt, nem lehetett lelőni. Később Galliard és Reiner is csatlakoztak hozzájuk, így a kabin kissé szűkössé vált, de sikerült megoldaniuk. Bármennyire nem állhatták egymást, Eren elégedetten jegyezte meg magában, hogy mégis együtt érkeztek. Reiner morgott valami olyasmit, hogy mennyire elkedvtelenítette Falcót, ám senki nem figyelt oda, amikor ezt mondta. Még Eren sem tulajdonított neki komoly jelentőséget. Ha Reiner meg is bántotta a gyereket, az sosem volt haragtartó. Az ilyesmi inkább Gabira vallott. Őt nagyon nehezen lehetett kibékíteni, a legközelebbi barátainak is nehezen sikerült.
De ami a zárt ajtók mögött zajlott le, az nem maradhatott sokáig titokban – Marley keze mindenhová elért. Eren nyugtalanul hagyta magára a bátyját, és ugyanezt a nyugtalanságot érezte most is, hogy Gabi szétkürtölte a hazatértük hírét. Nem az nyugtalanította, hogy visszatértek Liberióba, valami más, valami megmagyarázhatatlan.
Vihar előtti csend – gondolta, miközben a tekintete Falcóra siklott. A gyerek furcsán viselkedett a vonatút óta. Bármiről is beszélgettek Reinerral, a nagydarab fiúnak nem sikerült elűznie az aggodalmát, sőt mintha még nagyobb terhet rakott volna a vállára, mint amekkorát eddig cipelt.
De vajon mi lehet az, ami ennyire nyomja a szívét? Hogy segíthetnék?
Falco megváltozott viselkedése Gabinak is feltűnt. A lány hirtelen a fiú mögé lopózott, és valamit a fülébe súgott. Falco összerezzent, pillanatok múltán pedig már össze is vesztek; Gabi megemelte a hangját, és Falco torkának esett. Eren őszintén remélte, hogy ez alkalommal nem neki kell majd szétválasztania őket. Gabi a múltkor úgy a gyomrába könyökölt, hogy óriáserő ide vagy oda, egy teljes napon át érezte a nyilalló fájdalmat.
– Viselkedjetek! – mordult rájuk szerencsére Reiner.
A lehető legjobbkor! Éppen akkor tette mindezt, amikor elérték a gettó kezdetét jelző hatalmas kaput.
A fegyveres őrök fintorogva engedték be őket, utálkozó megjegyzésekkel köszöntve valamennyiüket, és ahogy feltárult a kapu, Erenék megpillanthatták az üdvözlésükre érkezett embereket: a családtagjaikat valamint a jó barátaikat, akik várták, hogy visszatérjenek.
Eren meglepődött, mennyien eljöttek. Sokkal többen, mint ahányan egykor búcsúztatták őket.
– Később találkozunk, Jaeger – vigyorgott rá Galliard búcsúzóul, majd a következő pillanatban elveszett édesanyja csontropogtató ölelésében. Marcel elvesztése óta háromszor annyi ölelést kapott, mint azt megelőzően.
Colt és Falco is hamar rátalált a családjára. Előbbinek persze esze ágában sem volt a szülei orrára kötni rosszullétének valódi okát – hogy előző este annyira kirúgott a hámból, hogy rá sem lehetett ismerni –, így Mr. és Mrs. Grice értetlenül álltak előtte, s aggódva próbálták kiszedni belőle, hogy mi történt vele. Pieck csintalanul elmosolyodott, amikor elérte a fülét Colt egyik panaszos nyüszítése, és Eren még elkapta ezt a mosolyt. Összekapcsolódott a tekintetük, a lány pedig rákacsintott, mielőtt végleg az apjának szentelte volna minden figyelmét. Közvetlen volt és vonzó. Átkozottul vonzó. Eren furcsa melegséget érzett a hasa környékén. Mostanság mindig ezt érezte, valahányszor megpillantotta Piecket.
Nem kellene többet ennem a vonati kajából – gondolta –, mindig elrontom vele a gyomromat.
Elfordult a lánytól, és inkább Zeke-re nézett.
– Látod valahol őket? – kérdezte.
– Nem. Te?
– Én sem…
Vajon hol lehetnek?
Összeráncolta a homlokát. Mi van, ha…
Létezik, hogy nem jöttek el?
A lehetőség megrémítette, mindeddig még csak eszébe sem jutott.
El kellett jönniük… Hacsak…
Mi van, ha történt valami?
Ugye nem…
Az nem lehet, hogy…
– Papa! Mama! – kiáltott fel hirtelen Zeke. Erent hullámokban árasztotta el a megkönnyebbülés, hát csak sikerült kiszúrniuk a tömegből az elveszetten ácsorgó, idős házaspárt! Persze, hogy eljöttek! Miért ne jöttek volna el? Ők a büszkeségeik… Ők azok, akik visszaadják a Jaeger névnek a dicsőséget…
Az öregasszony szó nélkül Zeke nyakába borult. Az öregember, aki mögötte állt, a sapkáját szorongatta a kezében, és elérzékenyülten így szólt:
– Zeke… Ragyogóan teljesítetted a kötelességedet.
– Nem… Még nem – válaszolta erre Zeke, és ahogy egymásra néztek, Eren tudta, hogy ugyanarra gondolnak. Amíg az árulók biztonságban érezték magukat a kolosszális falak védelme mögött, addig nem értek el semmit sem. Büszkék és boldogak sem lehettek, a kötelességüket sem teljesíthették. A java még hátravolt.
Négy év kellett ahhoz, hogy Marley egyáltalán győzelmet arasson, nem szabadott hát alábecsülni a falakon belül rejtőző ellenséget. Bár Erent annak idején nem választották ki a titkos küldetésre, ezt egy életre az eszébe véste. A küldetés vereséggel zárult, hiszen Annie Leonhart (vele együtt pedig a Nőstény Óriás) fogságba esett, ráadásul Bertoltnak és Reinernak szöknie kellett, ha életben akart maradni, miután lelepleződött, de… Egyetlen szerencséjük az volt, hogy visszaszerezték a Marcangoló Óriást. Ha ez az óriáserő is végleg kicsúszott volna a markukból, arra Marley már végképp megbocsáthatatlan bűnként tekintett volna. Így is alig úszták meg a halálos ítéletet.
Eren megnedvesítette az ajkát.
Keveseknek jár második esély.
– Papa, mama – köszörülte meg a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet. „Hé, én is itt vagyok!”, akarta mondani, mire a nagymamájuk már rajta csüngött Zeke helyett. Nagyapjuk még mindig a kalapját gyűrögette, zavarban volt és egy picit talán ideges. Zaklatott is. A legrosszabb kombináció.
Eren és Zeke ismét összenéztek. A nagyszüleik jelenlétében – különösen az utóbbi években – egyre többször kényszerültek erre.
– Eren… – szipogta Mrs. Jaeger a szemét törölgetve. – Úgy hiányoztatok, gyerekek!
Eren a szemét forgatta.
– Jaj, mama, nem vagyunk már gyerekek.
– A mi szemünkben örökké azok maradtok – krákogta Mr. Jaeger elhaló hangon. A remegése felerősödött. – De most menjünk inkább, a nagyanyátokkal készültünk egy kis meglepetéssel.
Hála az égnek.
Zeke is így gondolta.
– Sajnos tényleg csak egy kis meglepetés – sajnálkozott egyből Mrs. Jaeger, még mindig Erent ölelve. Zeke és a nagyapjuk halvány mosollyal a szájuk sarkában figyelték. Zeke elővigyázatosságból azért az öregemberen tartotta a szemét. Nem hiányzott nekik egy újabb összeomlás. – Remélem, azért így is a kedvetekre való lesz.
Eren a nagymamájára bazsalygott, közben pedig hízelegve a dereka köré fonta a karját.
– Tudod jól, hogy bármit csinálsz, azt szeretni fogjuk, mama.
– Tudom, kicsi drágám, de akkor is… Bárcsak többet tehetnék értetek!
– Eljön majd az idő, amikor tehetsz, mama – mondta Zeke komolyan, és lopva Erenre sandított. Egyetlen pillanatig kapcsolódott össze a tekintetük, egészen addig, amíg a nagymamájuk hangosan fel nem sóhajtott, magára vonva a figyelmüket, de ez a röpkényi idő elegendő volt ahhoz, hogy Eren gyomra izgatott görcsbe ránduljon.
Zeke mindig is többet tudott nála. Persze ez a tíz év korkülönbségből is adódott, meg abból, hogy többnyire nem szerette, ha Eren bajba sodródott, ezért ott óvta, ahol csak tudta. De ez alkalommal a lopott pillantás valami olyasmit sugallt, hogy Zeke nemcsak többet tudott nála, hanem készült is valamire! Ráadásul valami olyasmire – a pillantásból ítélve –, amibe feltett szándékában állt őt is bevonni!
Erenen úrrá lett az izgatottság, mikor elérte a fülét a nagyanyjuk hangja, és Zeke csak ártatlanul mosolygott.
– Csak győzzük kivárni.
Zeke-nél soha sem lehetett tudni, hogy éppen mit tervezett. Az izgatottság bosszúságba csapott át, amikor a nagyapjuk intett a fejével, hogy induljanak, Zeke pedig szó nélkül követni kezdte. Nyilvánvaló volt, hogy nem avathatta be a terveibe mindenki füle hallatára, de ha legalább jelzett volna, hogy később találkozzanak egy titkos helyen… Ha legalább célzott volna rá, hogy majd később…
El akarta mondani, de vajon mikor?
Eren gyűlölte a tétlen várakozást, mégis tűrnie kellett. Összeszorította a fogát, és megindult a családja nyomában. Miközben fél szemmel a frontról visszaérkező, háborús traumák által szenvedő katonákra sandított, akiket tényleg összetört az elmúlt négy esztendő – volt, aki viszonylag sértetlenül megúszta, de nem tudott szabadulni a rettegéstől, volt, aki elvesztette az egyik lábát, és úgy próbált haladni előre Koslow durva utasításának megfelelően –, arra gondolt, hogy tulajdonképpen szerencsésnek mondhatja magát. Őt legalább várta valaki haza, nem úgy, mint másokat, és ez, ebben a kegyetlen világban igenis sokat számított – magát a boldogságot jelentette.

** * **

A Jaeger család otthona annyiban változott az évek folyamán, hogy Zeke és Eren hazatértének örömére nagyanyjuk napestig takaríthatta, mert egy árva porszem sem ólálkodott a ház valamennyi zugában. Mrs. Jaeger az asztalhoz ültette őket, és alig csatlakozott melléjük, amikor megint fel kellett ugrania valamiért. Szemlátomást valóban azon fáradozott, hogy minden igényüket kielégítse, amit Eren egy cseppet sem nézett jó szemmel. Nagyanyjuk kimerült volt és legalább annyira összetört, mint azok, akik megélték a háborút; az évek és a gyász mély ráncokat véstek a szeme alá. A keze remegett, amikor a merítőkanállal levest szedett Erennek, és amikor Eren elvette tőle a tányért, úgy rogyott vissza a székébe, mint aki többé nem képes rá, hogy felálljon. És a legrosszabb az volt, hogy mindeközben úgy mosolygott, mintha mi sem történt volna. Eren éppen ezért igazán aggódott érte.
– Ugye ízlik?
– Nagyon finom, mama – válaszolta helyette Zeke. – Köszönjük. Majd’ éhen haltunk.
Eren bőszen bólogatott.
– Hát persze! – Mrs. Jaeger szemébe könnyek szöktek. – Egyetek, drágáim. Szükségetek van rá, hogy erőre kapjatok. Csak így válhattok tisztességes, erős harcosokká, akikre mindannyian büszkék vagyunk.
– Úgy-úgy, mama.
Míg Zeke beszélt, addig Eren szótlanul kanalazta a levesét. Egészen mostanáig nem érezte a gyomrát mardosó éhséget, ám az első falatok után mohón esett neki a felmelegített ételnek. Magán érezte a családja a tekintetét, és azt is tudta, hogy miért. A múlt bűnei miatt mindig, mindannyian titkon figyelték. Talán attól rettegtek, hogy ő is hibát vét? A nagyszülei – különösen a nagyapja – biztosan. De vajon hiba volt-e egyáltalán?
Én még meg sem voltam születve – gondolta –, akkor meg milyen jogon róják fel nekem?
Olyan jogon, amilyen jogon Marley is megtette. Gettóba kényszerültek, olyan hibáért, amit nem ők követtek el. A felmenőik bűneiért kellett megfizetniük, ahogyan Eren is, csak ő néha úgy érezte, kétszeresen. Liberióban élni, abban a házban, ahol egykor az édesapja született, olyan volt, mintha mindörökre ketrecbe zárták. Valahányszor kijutott a négy fal börtönéből, egy újabb börtönbe került, ahol Marley katonái vártak rá fegyverekkel, és a megannyi megaláztatás közepette arra kényszerítették, hogy zokszó nélkül engedelmeskedjen – mert engedelmességgel tartoztak mindannyian a múltban elkövetett vétkekért, csak így nyerhettek bűnbocsánatot. Ez nem az a szabadság volt, amiről Eren álmodozott. Az a szabadság olybá’ tűnt, hogy sosem fog elérkezni. Harcolt a szülőföldjéért, harcolt egy olyan eszméért, amibe még hitt is, de ami sosem fogja elhozni azt a fajta szabadságot, ami után ő igazán vágyakozott. Az egy másfajta szabadság volt, talán csak a szabadság illúziója.
Letette a kanalat, és félretolta a tányérját. A kellemes jól lakottság érzete elmúlt, a helyét valami más vette át: bosszúság és dühös álmodozás keveréke. Felkavarodott tőle a gyomra, és hirtelen nem kívánta többé a levest. Semmit sem kívánt, csak egy kis nyugalmat, de ezt sem kaphatta meg. A nagyapja tekintete rávillant, az aggodalom pedig, amelynek árnyéka mindig óvatosan megülte a helyét a szeme mélyén, ismét visszatért.
A férfi megköszörülte a torkát.
– Eren… – Eren azonban nem hagyta, hogy belekezdjen.
– Jól vagyok – előzte meg a kérdését, majd biztatóan a nagyanyjára mosolygott. Az öregasszony hangja azonnal elhalt, amint férje kiejtette az unokájuk nevét. Zeke Eren felé fordult, hozzá hasonlóan ő is abbahagyta az evést.
– Nem hiszem, hogy aggódnotok kell miatta, papa – mondta halkan. – Fáradtak vagyunk, hiszen a hazát szolgáltuk. Amióta nem láttatok minket, azóta… hogy is mondjam, sok mindent vittünk véghez. Olyasmiket tapasztaltunk, amik fájóak… De a szabály az mindig is szabály marad. – Zeke arcvonásai megkeményedtek, a keze pedig ökölbe szorult. – Ami a szigeten történt, az a szigeten történt. Bármennyire is szeretnénk, nem mesélhetjük el, nem igaz, Eren?
– Igen…
– A szabály a legfontosabb – bólintott Mr. Jaeger. – Nem is kérünk tőletek ilyesmit, Zeke.
– Pedig mi tényleg alig láttunk valamit… – Eren nem tudta megállni, az igazság fájó suttogásként tört ki belőle, mire mindannyian felé kapták a fejüket. Zeke, ha bosszús is volt, meglepően jól titkolta, Eren azonban így is tudta, hogy korrigálnia kell magát. Jól mondta a bátyja, a szabály az mindig szabály marad. – Úgy értem, hogy… Képzeljétek csak el, mi lehet most Reineréknál.
Erre mind elkomorodtak.
– Nos, igen… – mormolta a nagyapjuk. – Ti csak távolról figyeltétek az eseményeket… Különösen te, Eren. Te az utolsó pillanatokban csatlakoztál a bátyád mellé, amikor már végre maguk mögött hagyták azt az ördögi szigetet.
– Ó, szegény gyermekeim! – siránkozott a nagyanyjuk. – Micsoda szörnyűség!
– Szörnyűség, igen-igen, jól mondod, kedvesem. Micsoda szörnyűség… Egy ördögi szigeten… És az a szerencsétlen fiú meg a barátja, Hooverék fia… Ők éveket töltöttek el azon az ördögi helyen, az ördög leszármazottjaival körülvéve… amíg arra vártak, hogy megmentsétek őket. De persze ez a kötelességük is volt… A szülőföldjükért tették. Harcosokként… nem tehettek mást.
– Ahogy mondod, papa – sóhajtotta Zeke. – Szegény Bertolt, szegény Reiner. De már vége van.
– Tévedsz – rázta meg a fejét Eren –, még nincs vége. Nem teljesen.
Zeke elnevette magát, a hangjából azonban nem csendült ki igaz öröm.
– Látjátok ezt az elkötelezett harcost, mama, papa?
Nagyszüleik bólintottak.
– Nem tudom, kire hasonlít – motyogta Mrs. Jaeger. – Talán lehetséges, hogy…
– Az öcsémnek igaza van – szakította félbe Zeke komolyan. – Még valóban nincs vége. Elvesztettük a Nőstény Óriást, és nem hagyhatjuk, hogy azok a szigeti démonok még több információra tegyenek szert. Bertolt és Reiner beszámoltak az ott töltött éveikről, megosztották velünk a tapasztalataikat, és most már tudjuk, mivel állunk szemben. Mivel… vagyis hogy kikkel. Azok az ördögök meglepően találékonyak: képesek rá, hogy átszeljék a levegőt egy furcsa szerkezet használatával. Reiner háromdimenziós manőverfelszerelésnek nevezte. Ezt a szerkezetet arra találták fel, hogy elpusztítsák vele az óriásokat. – Zeke elégedett kuncogással nyugtázta, hogy a nagyszüleik lélegzete elakadt. – Ó, bizony, jól hallottátok. Azok az ördögök képesek rá, hogy óriásokat öljenek, sőt nagyon is jók benne. Élvezik, hogy megtehetik.
– Miféle szörnyetegek ezek? – sopánkodott Mr. Jaeger. Ráncos arca eltorzult a haragtól. – A saját fajtájukat mészárolják le! Szégyentelek korcsok mindannyian!
– De mi is azt tesszük, nem? – Nem kellett volna megszólalnia, Eren azonban nem bírta megállni. Amint kimondta, már félig megbánta a tettét: Mr. Jaegernek még egyszer elakadt a lélegzete, ez alkalommal viszont a felháborodástól. – Mi is a saját fajtánkat mészároljuk le, papa – folytatta sietve, hogy megmagyarázza, hogyan értette. – Mi sem vagyunk különbek.
– Ne hasonlíts minket azokhoz a szörnyekhez, Eren Jaeger!
– De hát te is megtetted, papa!
– Kérlek – szólt közbe Zeke gyorsan, hogy mentse, amit menthető –, nézzétek el neki, tényleg fáradt.
Elkésett vele.
Ugyanaz a tekintet… – Nagyapjuk vagy nem hallotta meg a szavait, vagy nem akarta meghallani. Korábban dühében felugrott ültéből, most viszont szinte megsemmisülten rogyott vissza. – Ugyanaz a tekintet, ugyanaz a vágy… Minden ugyanaz… – suttogta megrendülten. – Pont úgy néz rám… Látod ezt, drágám? – fordult a felesége felé. – Pont úgy néz rám, ahogyan ő is!
– Nem lesz ez így jó… – szipogott fel Mrs. Jaeger. – Nem akarom elveszíteni…
– Nem… Ez nem történhet meg…
– Papa, mama… – Zeke aggódva érintette meg a nagyanyjuk ráncos kezét. Eren is oda akart lépni hozzájuk, de alig tolta hátra a székét, amikor megint minden tekintet rávillant. Olyan volt, mintha árulónak kiáltották volna ki… Mintha valami megbocsáthatatlan dolgot követett volna el, pedig csak ártatlanul kérdezett. Pedig csak az igazságot mondta ki. A nagyapja azon háborodott fel, hogy a szigeti ördögei a saját fajukat gyilkolták – vagy szándékosan, vagy azért, mert nem tudtak róla, hogy az óriások emberek; Eren ugyanis nem volt teljesen meggyőződve a szándékosság felől, mint mondjuk Zeke vagy többi eldiai –, tehát igazából hozzájuk hasonlította magát és a népüket. Ugyanahhoz a fajhoz tartoztak – a több száz éves bűn ellenére is. Akkor meg mire fel volt a felháborodás?
A falak biztonsága mögött élők a saját fajuk ellen fordultak. De ők, akik a fal más oldalán ragadtak, nem ugyanazt tették? Nem nézték tétlenül, ahogy az óriások lemészárolták a falak mögötti társaikat? Nem voltak rá büszkék, amikor Bertolt Kolosszális Óriása áttörte a Mária falat? A messziből látszódott, ahogy az óriások elözönlötték a kaput; test követett testet, egyre csak bújtak és bújtak át a lyukon. Marley és Liberio lakosai pusmogtak, a hír futótűzként terjedt el az óceán túloldalán.
A pusztítás, amit 845-ben véghez vittek, hatalmas csapást mért a falakon belüliekre. Az ördögök – vagyis az emberek, akiket ördögöknek kiáltottak ki – kétségbeesetten próbálták visszaszerezni azokat a területeket, amelyeket Marley jogosan hódított el tőlük, vagy legalábbis ilyesfajta álca mögé bújtatták a küldetés igazi okát, mégpedig azt, hogy a két fal nem bírt el három területnyi embert, így haladéktalanul csökkenteniük kellett a populációt a túlélés érdekében. Reiner Braun és Bertolt Hoover semmit sem hagyott ki a jelentésből, Eren bátyja, Zeke pedig, aki a kelleténél jobban belefolyt, megtoldotta a saját szemszögéből. Eren, aki azután csatlakozott hozzájuk, hogy már menekülőre fogták és éppen Annie sajnálatos sorsát vitatták, semmit sem tudott hozzátenni. Tétlenül állt és várakozott, amíg mások beszámoltak mindarról, amit abban a másik világban megtapasztaltak, és amikor Pieck és Galliard fel akarták vidítani egy közös tivornyázással, a csalódottság érzésétől még mindig dühösen inkább elutasította.
Miért nem értik meg, hogy miről beszélek? Miért kell folyton felhánytorgatni a múltat?
A nagyapjuk összeroppant, a nagyanyjuk közel állt hozzá.
És mindezt miért? A fájó igazságért?
– Most menj a szobádba, Eren. – Zeke fojtottan szólt. A fejét lehajtotta, nem nézett rá, mint mindig, valahányszor el akarta kerülni a vitát, vagy azt, hogy lássa Eren megbántott arcát. Ő egy fokkal jobban megértette Erent, mint a nagyszüleik, de hozzájuk hasonlóan ugyanazt szajkózta; igaz, legalább nem árasztotta el a kétségbeesés. Többnyire nagy türelemmel elmagyarázta, amit a családjuk rémült-sírva megpróbált a tudtukra adni, és a végén Eren engedelmesen rábólintott. A megjuhászkodás sosem volt a kenyere, rendszerint a béke kedvéért hagyta rá Zeke-re, a valóságban viszont sosem azt gondolta, amit szavakkal kimondott. – Kérlek, Eren, jobb, ha mész. – Zeke hangjából ezúttal sürgetés csendült ki. Jobb, ha mész, üzente a tekintetével, mielőtt még jobban összetöröd őket.
A nagyanyjuk szája sírásra görbült, és Eren szinte felugrott, amikor a szeme sarkából megpillantotta az első könnycseppeket. Míg a bűntudat hullámokban öntötte el, az igazság hideg késként hatolt a szívébe. Igaza volt, tudta jól, ahogyan azt is, hogy nemcsak az igazságot mondta ki, hanem azt is, ami helyes, ami jó, s mégsem tehetett semmit. Az igazság pusztított és nyomorba döntött, az ő családjukat végképp. Teljesen tönkretette a nagyszüleit, s rájuk is olyan csapást mért, amiből nem tudtak talpra állni. Belekényszerítette őket a harcosok világába, ahol nem várta őket más, mint halál, pusztulás, töménytelen fájdalom – az idő, a múlt, a tudás-nemtudás szorító fogsága.
– Semmi baj, minden rendben lesz. – Zeke a nyugtatást mindkettőjüknek szánta, ugyanis addigra már Eren is remegni kezdett. A bűntudat és a félelem kettős keveréke egyszerre kerítette a hatalmába. Ő tehetett mindenről, megint, ráadásul nem akarattal. – Semmi baj – mondta még egyszer Zeke. Ekkor már a nagyanyjukat ölelte, és végre Eren felé fordította a tekintetét. – Minden rendben lesz. – Eren azonban nem volt benne ennyire biztos.
Valami elkezdődött – gondolta. Csak tudnám, mi.
Félúton, a szobája – vagyis a Zeke-kel közös szobája – felé tartva lerúgta a lábáról a cipőjét, a padló nyikorgott a talpa alatt. A kulcs a zárban kattant egyet, ahogy bezárkózott – „Csak ne felejtsem el majd kinyitni neki!” –; a szobára hirtelen sötétség telepedett, Eren pedig megsemmisülten rogyott le az ágya elé, a hideg, kemény földre. Az ágykeretnek támasztotta a homlokát, a térdét pedig felhúzva pedig átkarolta azt. Az étkezőből csörömpölés hallatszott, Zeke nyugtató hangja, amit a nagyapjuk felháborodása követett, aztán beállt a csend, többé senki sem szólalt meg.
Eren lehunyta a szemét.
Vajon mit csinálhat most Pieck?
Valamiért a lányra gondolt. Nem volt annyival idősebb nála, mint ahogy azt Zeke lefestette, de korban inkább Bertoltékhoz állt közelebb, mintsem hozzá. Persze ez már gyermekkorukban sem jelentett akadályt nekik, hogy barátkozzanak: Eren kedvelte Piecket, és a lány is őt. Ahogy együtt tréningeztek nap mint nap, egyre közelebb kerültek egymáshoz. Összebarátkoztak, még ha Reiner és Galliard húzták is a szájukat egymás társaságában; Bertolt segítő kezet nyújtott Reinernak, Marcel pedig megpróbálta visszafogni Porcót, valahányszor vagy őt, vagy Reinert atrocitás érte.
Marcel, te is hiányzol.
Együtt gyakoroltak, együtt próbáltak túlélni. Aztán persze jött az ominózus 845. év, azt megelőzően pedig a pillanat, amikor néhányan felemelkedhettek. Eren bátyja, Zeke abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a kilenc óriás egyikének, a Bestiának lehetett a hordozója. Marcel lehetőséget kapott rá, hogy megszerezze a Marcangolóét, Bertolt a Kolosszálist, Annie a Nőstényt, Pieck meg a Hordárt. A Páncélos Óriás esetében sokáig vita folyt. Korábban egyértelműen Porco mellett voksoltak, ám az utolsó pillanatokban Reiner annyira megtáltosodott, hogy el tudta orozni az esélyt tőle – így hát Erent és Galliardot türelemre intették, még nem jött el az ő idejük.
Rosszul döntöttem, amikor hagytam magam belesodródni ebbe az őrületbe?
Az ujjai közé csippentette az orrnyergét, s fáradtan kezdte masszírozni. Egy másik világban, ahol nem a családja neve múlott egyetlen döntésen, talán más élete lehetett volna. Néha elképzelte, hogy a gondtalan gyermek életét éli; nem azért találkozik minden egyes nap a barátaival, hogy a földön kússzanak vagy a közelharcot gyakorolják, hogy nem kell elszakadnia a nagyszüleitől évekre, amíg a háborút vívják… Néha szeretett álmodozni. Szeretett vágyódni a szabadság után.
Vajon mit csinálhat most Pieck?
A kérdés továbbra is ott motoszkált az elméjében. A lányra gondolt, és valamikor elaludhatott a fáradtság miatt, mert órákkal később arra ébredt, hogy lehetetlen pozícióban feküdt a földön, a takaróját pedig csak félig rántotta magára, s így ügyesen belecsavarodott.
Eren.
A lány, aki álmában megszólította, egyszerre tűnt ismerősnek és ismeretlennek. Egy fésülködőasztal előtt állt, kezében a fésűjével, és úgy nézte Erent, mintha tényleg látta volna. Mintha nemcsak egy álomban találkoztak volna, hanem a valóságban látnák egymást.
Mit gondolsz? – kérdezte tőle halkan, szomorúsággal a szemében. – Helyesen cselekszel?
Eren érezte, hogy kiszáradt a torka.
Nem tudom – felelte. – Azt sem tudom, ki vagyok. – És azt sem, hogy te ki vagy, akarta mondani, de végül nem tette hozzá. A lány így is mintha meghallotta volna a ki nem mondott gondolatait.
Én tudom, ki vagy – mondta. – A Falakon Túli Fiú, a Támadó Óriás. És azt tudod, hogy én ki vagyok?
Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ismerlek valahonnan. De vajon honnan?
Valahonnan – jött a válasz ugyanazon a halk, kísérteties hangon. A lány nekilátott, hogy a haját fésülje. Szép, sötét haja volt – valamikor rövid, most már hosszú. Eren nem tudta, honnan tudja mindezeket. – A múltból, a jelenből és a jövőből – ismételte a lány. – Az emlékekből. – Aztán a kép elhomályosult, Eren pedig zihálva és verejtékben úszva tért magához.
– Mi a fene volt ez?
Nem maga az álom furcsasága ijesztette meg, hanem az igazságtartama.
Tényleg csak ennyi vagyok – gondolta. Egy fiú, a falakon túlról… A Támadó Óriás. Marley szemében is ennyit érek: egy fiúnyit, akiben óriáserő lakozik. Aki tizenhárom éven át szolgálni fogja Marleyt, kivéve, ha elkövet valami szörnyűséget, és utána… Az ideje lejár. Kiláncolják, ahogyan azzal a lánnyal is tették, utána pedig megadják a lehetőséget, hogy a következő kiválasztott önként lépjen a helyembe. Vajon ki lesz majd? Zeke-et Colt váltja fel, Reinert pedig… valószínűleg Gabi, ha így folytatja. Nagyon ügyes – ismerte el fájón –, sőt túl ügyes. Nagyszerű, elkötelezett harcos válik majd belőle.
Valamit elfelejtett, de nem emlékezett rá, hogy mit. Az álma és a kilátástalan jövő képe továbbra is kínozta. Csupán egy fiú volt a falakon túlról, a Támadó Óriás, Marley eszköze, semmi több. Egy senki.
– És mindig is az leszek – sóhajtotta, majd ezzel a gondolattal bemászott a takarója alá, és összeszorította a szemét. Sokkal hamarabb visszaaludt, mint azt gondolta volna, ez alkalommal gondtalanul, lidércektől mentesen.
És csak reggel, amikor felébredt, jutott eszébe, hogy mit felejtett el: elfordítani a kulcsot a zárban.
– A francba!
Kizárta Zeke-et, egész éjszakára.

Megjegyzés: Nagyon megszerettem ezt a történetet, úgy nagyjából egy-másfél éve készülget, csak voltak időszakok, amikor pihentettem és másra koncentráltam. Jelenleg a 14. fejezetet írom gőzerővel, és nagy valószínűséggel hamarosan be is fejezem... és még messze az egész regény vége. :) Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a többi regényemet most félretettem, érkeznek majd az új fejezetek, különösen A Titánokból, mert azt már elég rég frissítettem (és nagyon jól állok az új fejezettel!).
Ami Az óceán túloldalát illeti, Levi/Eren párosítású, de ez egy hosszú folyamat lesz – Paradis lakói amúgy is lassan szivárognak be a történetbe –, úgyhogy az Eren/Pieck páros ezúttal nem tiszavirág életű, sajnálom, nem sajnálom. Nem mondanám, hogy a manga annyira adott rá alapot, hogy shippeljem őket, ebben a kontextusban viszont nagyon is tetszetős páros (legalábbis számomra).
Csináltam egy ilyen kis képecskét is – olyan terveim vannak, hogy minden fejezethez készítek valami ilyesmit, aztán majd meglátjuk:

Folytatás 2 hét múlva.