Vihar
30. fejezet
~ Ketten,
együtt ~
A
visszaérkezés éjjelén telihold ragyogott Trost elnéptelenedett utcáira. Kevesen
tartózkodtak a körzetben, azon kevesek viszont valamelyest nyugodt szívvel
gyönyörködhettek a látványban; az emberiség győzelmet aratott. Bár csak egy
ellenség fölött diadalmaskodtak, az az egy is elég volt ahhoz, hogy egy olyan
ösvényre lépjenek, mely a végsőkig repíti majd őket.
Akik nem
menekültek el, azok olyan csatában vettek részt, melyről a legtapasztaltabb
katonák sem mertek álmodni. A körzetet vér, oszló testek és felokádott tetemek
bűze borította be; épületromok, felismerhetetlenségig roncsolt házak,
gyökerestül kitépett fák, megannyi szörnyűség tárult az utcákon járó emberek
szeme elé. A távolban tisztán kivehető volt a Rózsa falban tátongó lyuk is.
Eren az
első éjszakát végigaludta. Anélkül aludta végig, hogy egyszer is felébredt
volna, pedig utólag azt kívánta, bárcsak óránként felriadt volna, úgy
könnyebben viselte volna el az emlékeket, az egymást váltó rémálmokat. A
jelenetek csak pörögtek és pörögtek, és mindent újra meg újra átélt, kezdve az
öt évvel ezelőtti nappal, amikor elvesztette az édesanyját. Olyasmikről is
álmodott, amikről később nem tudta eldönteni, hogy csak álmok voltak vagy
inkább emlékek. Némelyikben Selmát látta, akivel végül Anka végzett a trosti
ütközetben, némelyikben Kreusát és magát, amint együtt játszanak, együtt
kergetőznek. A gondtalannak tűnő gyermekkor fölé sötét árnyékot vetettek a
titkok és a rettegés. Kreusa mosolya, Kreusa nevetése, Selma és Carla
kuncogása. Néha még Grishát is látta. Grishát, akit elnyelt, miután a férfi
beléfecskendezte a szérumot. A végére minden összemosódott, eggyé vált. Egyik
percben Kreusa hajolt fölé a mezőn, a következőben viszont Mikasa, és Eren
ugyanúgy, mint a szekéren, most is a kezét a szájára szorítva, sírva kelt fel.
A második
éjszaka éppolyan lett, amilyet szeretett volna: fájdalmas és nyugtalan, és ha
Levi nem ölelte volna magához, a rohama talán sosem csillapodott volna. A
harmadik éjjel fedezte fel, hogy a férfin sem suhantak át nyomtalanul az
események. Ő nem aludt annyit, mint Eren, de még éberebbnek, még feszültebbnek
látszott, s egy alkalommal, amikor nem jött álom Eren szemére, ezért
próbálkozás helyett inkább felkönyökölt, és elmerengve hallgatta a légzését,
furcsa hang tört fel a torkán. Egyetlen nyögés, nem több, de annyira panaszosan
hangzott, hogy Eren fájó szívvel simult hozzá teljes testével.
Melletted vagyok.
Itt vagyok.
Élünk.
Ketten vagyunk.
Együtt vagyunk.
Félig
kimondott, félig kimondatlan gondolatok hadát suttogta el hol félhangosan, hol
csak magában. Levi szemhéja azonnal megrezzent, a szorítása Eren csípője körül
pedig felerősödött. Csupán ennyivel adta a jelét, hogy felébredt, Eren viszont
nem szólította meg; hálásan és szeretetteljesen fészkelődött a karjaiban, bújt
hozzá még közelebb, még jobban, még inkább vágyódóan.
Nem
merészkedett ki a szobából, látogatói viszont így is érkeztek; minden barátja
valamint ismerőse meglátogatta. Először Pixis tábornok kopogott be – Anka és
Gustav elmaradhatatlan kíséretként a nyomában lépett be –; Eren ki akart
kecmeregni az ágyból, azonban sem a férfi, sem Levi nem engedték. Az idős
katona szelíd erővel nyomta vissza az ágyba, hogy aztán végighallgassa a
beszámolóját. Eren a végén keserű ízt érzett a szájában, az emlékek pedig a
torkát fojtogatták. A tábornok távozott, Anka és Gustav azonban visszatértek,
miután megkapták rá az engedélyt, hogy maradjanak. Anka széket húzott Eren
mellé, majd a kezéért nyúlt.
– Van
valaki, aki szeretne majd veled találkozni – mondta. – Két valaki –
helyesbített.
– Ebből
semmit sem ért – forgatta a szemét Levi. – Kik azok?
– Az
egyik egy kisgyerek – válaszolta Gustav. – A neve Tommy. – Ankára sandított,
megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta. Egészen zavarba jött, Eren még sosem
látta őt elpirulni. Most is csak halványan történt meg, de határozottan
megtörtént. – Úgy döntöttünk, örökbe fogadjuk.
– Tehát
tényleg igaz – mosolyodott el Eren. – Te és Gustav…
– Valami
olyasmi – mormolta Anka. – Túl sokáig éltem a múltam fogságában. Neveltem
Kreusát, szolgáltam a tábornok urat, közben pedig elfelejtettem élni a saját
életemet. Megszabadultam a démonjaimtól.
–
Könnyebb? – érdeklődött Eren őszintén. – Jobb, hogy megölted Selmát?
– Jobb,
hogy végeztél Bertolt Hooverrel? – kérdezett vissza Anka.
Eren a
fejét rázta.
– Semmi
sem lett jobb – suttogta. – Azt hiszem, az lesz. Azt hittem, ez kell ahhoz,
hogy anya… De talán ha az összes óriást megölöm…
– Akkor
sem lesz jobb, Eren – jelentette ki Anka szelíden. – A halottak már
megpihentek, de neked sosem lesz jobb ezáltal. Gondolj rájuk úgy, hogy
felszabadítottad őket.
– És mi
alól? Én éltem fogságban, nem ők!
– Ők is
fogságban éltek, ahogyan te is. Befolyás, hatalom… A túlélésért küzdöttek. A
maguk világában ők ugyanolyan hősök, amilyen te is vagy.
– Ne
emlegess minket együtt! – csattant fel a fiú. – Én nem vagyok olyan!
Anka
szomorúan érintette meg az arcát, az ujjai hűvösek voltak és gyengédek.
– Az
érem, Eren – mondta csendesen –, az éremnek két oldala van.
– Ezzel
meg…
– Most
még fiatal vagy és tapasztalatlan… Pont olyan, amilyen én is voltam egykor! –
sóhajtott fel. – Talán csak most kezdem igazán megérteni… Egy nap te is
megérted, miért nem lett jobb a világ azzal, hogy megöltük azokat, akik
felelősek Carla haláláért. Egy nap azt is megérted, miért nem lesz jobb a világ
azáltal, hogy megöljük az összes létező óriást. Semmi sem lesz jobb. Az
édesanyád…
– Ő is
felszabadította – sóhajtotta Eren. – Azért halt meg, hogy Alethea
felszabadulhasson.
– És
azért, hogy titeket megmentsen – hangzott fel egy ismerős férfihang az ajtó
felől. Eren odakapta a fejét, majd döbbenten kiáltott fel:
– Hannes!
– A
második valaki – mondta Gustav. – Hannes, cimbora, jó látni.
– Bosszút
álltam anyádért. – Hannes csak ennyit mondott. A jobb karját Selma teljesen
letépte, mielőtt Anka kivágta volna a nyakszirtjéből, ám büszkén mutogatta a
csonkot.
–
Köszönöm. – Eren is csak ennyivel felelt. Ennyi bőven elég volt. Nem kellettek
szavak ahhoz, hogy kifejezzék, mennyire örülnek egymást viszontlátásának. Anka,
Gustav és Hannes együtt távoztak, hogy átadják a helyüket Hanjinak és Nifának.
Nifa Levi-hoz lépett, és Eren legnagyobb döbbentére finoman megölelte őt.
Valamit súgott a fülébe, Eren azonban nem értette, mit. Valami olyasmit, aminek
köze volt hozzá is, mert Levi tekintete egyből rávillant. A halvány mosoly, ami
átsuhant az arcán, megmelengette Eren szívét.
–
Búcsúzkodni jöttem – jelentette be aztán Nifa. – Még mindig a Felderítő Egység
tagja vagyok, a kötelességem elszólít.
– A
legjobb beosztottam – húzta ki magát Hanji büszkén.
Levi a
levegőbe szimatolt.
– Nahát,
pápaszem – lepődött meg –, kivételesen nem bűzlesz.
Hanji
erre még büszkébben nézett rájuk.
–
Megfürödtem.
– De hát
gyűlölsz! – csodálkozott Eren. – Ez köztudott!
A nő erre
megvonta a vállát.
Nifa
szája sarkában mosoly játszott.
–
Valakiből parancsnok lett! – dalolta.
Miután
magukra hagyták Erent és Levi-t, Eren hirtelen ráébredt, minek lett a
szemtanúja.
– Erwin parancsnok miatt van, igaz? – A
férfi nevét óvatosan ejtette ki, közben pedig Levi reakcióját fürkészte. A
hadnagy megfeszült, mint mindig, ha felemlegették néhai barátját, utána viszont
felengedett annyira, hogy állja Eren tekintetét.
– Igen –
válaszolta egyszerűen. – Tisztelet.
– Nem
akar szégyent hozni a parancsok úr… Ó, értem.
– Erwin
különleges személy volt. Valamit elkezdett, amit sajnos sosem fejezhetett be,
de… nyomot hagyott maga után. Ő mindennek az elindítója, Eren, ő az, aki által
a Felderítő Egység az lett, ami. Ő az, akinek az emléke még most is
összekovácsolja mindazokat, akik valaha is viselték magukon a Szabadság
Szárnyait.
– És ő
az, akire Hanji most is támaszkodik.
– Ez nem
bűn, Eren.
– Nem is
azt mondtam, hogy bűn… Erwin parancsnok mindig is valaki lesz, csupán erre akartam utalni.
– Igen. Ő
nem akárki – mosolyodott el Levi. – Ő
tényleg valaki.
Connie és
Sasha is meglátogatták. Connie hasogató fejfájásra panaszkodott, ami
Shiganshina óta kínozta őt, Sasha pedig mankóra támaszkodva bicegett be. Ők
sebesültek meg a legsúlyosabban mindannyiuk közül, többször is az a veszély
fenyegette őket, hogy nem élik túl az ütközetet.
– Vissza
fogunk jönni Trostba – közölte Connie –, de csak azután, hogy megkerestük a
családjainkat.
–
Reméljük, jól vannak – mondta Sasha szorongva. – Nem tudtak mindenkit
evakuálni, ráadásul Dauper… – Megborzongott, Connie pedig finoman magához
ölelte.
– Jól kell lenniük – mormolta a lány hajába.
– Jól is
vannak – értett egyet Levi. – Az apád szívós férfi.
– Tudom.
– Sasha ajkára apró, hálás mosoly ült ki.
–
Vigyázzatok magatokra – búcsúzkodott Eren.
–
Hamarosan találkozunk – ígérte Connie. – Ha nem is Trostban, akkor
meglátogatunk a falakon túl. – Sasha erre összerezzent. Connie azonnal
óvatosabbá vált, és bocsánatkérően pillantott szerelmére. – Ha nem is rögtön…
Ha már ott lesztek, mire visszaérünk, akkor lehet, hogy ez a találkozó kicsit
várat magára. Az emlékek minket is kínoznak, nemcsak titeket, de a barátok
barátok maradnak, történjék bármi is. Számíthatsz ránk, Eren.
Eren
megértően bólintott.
–
Igyekszem türelmes lenni.
Megveregette
Connie hátát, majd gyengéden megszorította Sasha kezét. A lány
fel-felszisszenve a fájdalomtól lehajolt, hogy puszit nyomjon Eren arcára, ám
félúton találkoztak egymással. Gyors ölelés, szigorú kézfogás Levi részéről –
és mintha hezitálás, mintha valamit szeretett volna búcsúzóul mondani, ám az
végül elmaradt. Sasha és Connie kiléptek az ajtón, Eren pedig sóhajtva nézett
utánuk.
– Nahát,
egy Jean – hökkent meg, mikor észrevette, hogy valaki bekukucskál a nyitva
felejtett ajtón. Jean persze nem egyedül érkezett, és egészen addig nem is mert
bemenni, amíg Mikasa fejét felszegve, büszkén el nem haladt mellette. (Akkor
bezzeg annyira megiramodott, hogy majdnem felbukott a küszöbben. Levi fintorgással
reagált, Eren nevetett, Mikasa meg a fejét csóválta.) – Mi szél hozott? –
kérdezte Eren, miután valamelyest megnyugodott, és a nevetés már nem rázta
annyira, hogy ne tudjon beszélni. – Várj! – emelte fel a kezét. – Te is
búcsúzkodni jöttél.
– Én? –
lepődött meg a fiú. – Dehogyis! Én már találkoztam az anyámmal.
–
Bemutatott – magyarázta Mikasa.
– Hűha! –
álmélkodott Eren. – Akkor ez most…
– Azt
hiszem – vonta meg a vállát a lány. – Most már tisztábban látok.
– És
ennek mennyire örülök – mondta Jean sietősen. – Vége a félreértéseknek, vége a
féltékenykedéseknek.
–
Féltékenykedés? – Mikasa legyintett egyet. – Senki sem féltékenykedett.
– Ugyan –
vigyorgott Eren –, ez teljesen természetes. Levi is féltékeny volt Kreusára… –
Annyira könnyedén ejtette ki a száján a lány nevét, hogy elszégyellte magát,
amikor rájött erre. Remegni kezdett a keze, és azt az egész teste követte, és
már majdnem utat engedett a könnyeinek, amikor Levi egy megjegyzéssel
megakadályozta:
– Én nem
voltam féltékeny, kölyök.
– Vagy
csak nem akarod beismerni – kommentálta Jean. – Pedig nem szégyen. Én is az
voltam, Mikasa is az volt, sőt… Szerintem Eren is. Apropó, ha már így szóba
hoztuk, még mindig hihetetlen, hogy te meg a hadnagy – vándorolt a pillantása
Erenről Levi-ra. – Nagyon… fura.
– Nem
furább, mint hogy te meg Mikasa – vágott vissza Eren nyugodtan.
Jean
elmosolyodott.
– Ez
igaz.
– De ha
nem búcsúzkodni jöttetek – Eren a homlokát ráncolta –, akkor miért?
Jean
Mikasára pillantott.
– Látni
akartalak – jelentette ki a lány egyszerűen. – Ez az első alkalom, hogy nem
virrasztottam az ágyad mellett.
– Kilenc
éven át nem virrasztottál mellette.
– De
utána igen. Eren… Én…
– Te
mindig fontos leszel nekem – mosolygott rá a fiú –, ahogyan én is neked. –
Mikasa hevesen bólintott. Természetes volt. – Figyelj… Én… Hogy érzed magad? –
kérdezte végül. Connie és Sasha mellett Mikasa is komoly sérüléseket
szenvedett. És annak ellenére, hogy milyen állapotba került, addig-addig
ügyeskedett, míg valahogy sikerült úgy használnia a felszerelését, hogy Jean és
Annie után siethessen. Hogy Eren megmentésére siessen. Sokkal súlyosabban
károkat okozott magának, hogy segíthessen nekik, és a végén, amikor Eren elvesztette
az eszméletét, ő is összecsuklott a kimerültségtől és a fájdalomtól.
Jean
akarta, de végül Levi volt az, aki a karjába emelte. Előbb őt vitte ki, utána
pedig Erent. Annie és Hitch kivételével mindenki vele tartott. Amíg várták,
hogy visszatérjen Erenért, mint kiderült, Annie a kardját Hitch torkának
szegezte, úgy óvta a fiút. Közben beszélgettek valamiről. Erenék nem tudták,
pontosan miről, de Levi azt mondta, mikor megjelent, Annie a sokktól
kikerekedett szemmel bámulta Hitchet. Egyikük sem kérdezett rá azóta, hogy mit
mondott neki a fiatalabbik lány.
– Egyre
jobban – felelte Mikasa. – Jártam Johannánál, az ő állapota is javul.
– Hála az
égnek! – sóhajtott fel Eren.
– Ymirre
emlékezett? – kérdezte Levi. Mikasa a fejét rázta.
– Nem.
–
Beszéltünk róla – mondta Jean óvatosan. Mikasa egyből átvette tőle a szót;
nyugodt, egészen hűvös hangon beszélt, Eren azonban ismerte már annyira, hogy
kihallja belőle az igazi érzelmeit.
–
Elmondtuk, milyen élete volt… Hogy mennyire szerettük.
– Hát egy
kicsit túloztunk is – horkant fel erre Jean. – Mindent Ymirért.
–
Kreusáról is meséltünk neki.
–
Ironikus, hogy egymásba szerettek, nem? Johanna testvére és a férje unokája. De
legalább Ymir úgy halt meg, hogy tudott róla, kicsoda Kreusa valójában.
– Jaj,
Jean, fogd már be!
– De hát…
– Jean –
nézett rá Mikasa is. – Elég.
– Jól
van, jól van.
– Még
beugrom – ígérte Mikasa. – Jean édesanyja ma érkezik vissza. Kimegyünk elé.
–
Üdvözlöm őt – mosolygott Eren. Levi is biccentett.
–
Köszönjük, átadjuk.
Amikor
tényleg csak kettesben maradtak, az azután volt, hogy az utolsó látogató után
is becsukták az ajtót. Eren addigra összeszedte magát annyira, hogy kimásszon
az ágyból és ne pihenjen többet, de még mindig visszavágyott oda. Levi egyszer
sem hagyta magára, vagy ha mégis kiment a szobából, a folyosón megállt, és
inkább onnan beszélgetett. Még Pixis tábornok parancsát is megtagadta, amiért
Anka visszarobogott, és nem győzött háborogni a tiszteletlenségért. Levi-t nem
érdekelte.
Fogak
koccantak össze, kétségbeesett, vágytól reszketeg érintések halmozódtak fel.
Eren remegve feszítette hátra a fejét, amikor Levi a nyakára simította a
tenyerét. A nyakszirtje, a gyengepontja, az egyetlen, ami vele is könnyedén
végezhetett. Levi másik keze a keskeny csípőjére simult, szája lázasan találta
meg az övét. Első alkalommal a szoba sötétjében tapogatóztak egymás után, finom
és óvatos mozdulatok kísérték a szárnypróbálgatásaikat, most viszont… a mostani
semmiben sem hasonlított rá.
Eren bőre
szinte lángolt, a szeme meg csillogott, miközben csókolóztak. Lába az ágy
sarkának ütközött, Levi pedig egyszerűen meglökte őt, hogy végigdőljön a tiszta
ágyneműn. A feje ennek a manővernek köszönhetően kis híján az ágykeretnek
ütődött, de Levi még idejében a tarkója alá nyúlt, hogy megakadályozza azt, így
a testével odaszegezve. Lehetetlennek tűnt kivergődni alóla, Eren azonban nem
is akart. Lehunyta a szemét és megnyitotta az ajkát a férfi követelődző
nyelvének.
A
félelem, mely korábban a csontjaiba itta magát, amikor Yoel meghúzta a ravaszt,
csak mostanra távozott belőle. Fellélegezhettek, mert életben maradtak. Mind a
hárman falra majdhogynem végzetes csapást mértek a bennük rejtőző óriások,
ahogy kitörték magukat, és azok, amelyek nem rendelkeztek intelligenciával,
elözönlötték a városokat, szétzúzták az otthonokat. Embereket ettek, falvakat
mészároltak le. Még mindig nem érkezett meg a teljes jelentés a károk pontos
mértékéről, annyi viszont bizonyos volt, hogy hosszú hetekbe, hónapokba fog
telni, míg minden visszaáll a régi kerékvágásba. Talán sosem lesz olyan, mint
régebben.
A bizalmunkat Annie-ba fektettük – gondolta,
miközben sóhajtva tapadt az ajkával Levi nyakára. – Yoel édesanyja, Krista
Jaeger különleges asszony volt. Valószínűleg a felmenőinek köszönhetően tudta
irányítani az óriásokat – azokat, akikből nem veszett ki nyomtalan az emberi
tudat –; Ymir azonban azzal ébredt öntudatra, hogy felfalta őt, miután
beléfecskendezték a szérumot. Ellopta tehát Krista képességét, s ő maga lett az
óriások úrnője. Ymir úrnő.
Ha Ymir meghal, úgy az óriások sem engedelmeskednek többé – jutott Eren eszébe. – Ymir
márpedig meghalt. Yoel megette, és így ő lett az, aki… – De Annie, mert
végül Annie volt az, pont Annie, akire senki sem számított, elpusztította Yoel
Jaegert. Megsemmisítette, az erejét meg magáévá tette. Annie-ban ott lakozott a
néhai Krista Jaeger képessége, és Eren úgy gondolta, a legjobb helyre került. Annie
elárulta őket. Annie gyilkos volt. Igazi mészárlást hajtott végre az
ötvenhetedik falakon túli expedíción és Stohess körzetben, ám mindezt csak a
falakon túl élőktől való rettegés miatt követte el, s a végén, a legvégén,
amikor választania kellett, jól döntött.
Hihetetlen
volt, hogy távolból is miképp befolyásolták őket. Bertolt, Reiner, Annie, Ymir,
korábban Selma, Céline… és még mások, sokan mások. Egy egész sereg rejtőzött a
falakon belül, akik arra vártak, hogy jelt kapjanak. Mint az kiderült, ez a
feladat Annie apjára valamint Selmára hárult. Ők indították el azt a féktelen
pusztítást, mely végigszántott a Mária, a Rózsa és a Sina fal belüli
területeken, ők tehettek mindenről. Ők, akik megadták a kezdőlökést, akik által
az óriások kirobbantak a falakból és mindent és mindenkit a semmivé tettek
egyenlővé, ami és aki csak az útjukba került.
Eren
felnyögött.
Elég – gondolta. – Most…
minden rendben.
Nem volt
minden rendben, de szeretett így gondolni rá. Apró csókokat hintett Levi szája
szegletébe, az állára, a kulcscsontjára, aztán áttért a mellkasára, és
tekintetével fogságba ejtette a férfiét. Egymást nézték, Eren pedig lejjebb
csúszott, lovagló ülésben helyezkedve el Levi csípőjén. Érezte, ahogy Levi keze
a derekáról alább siklott, hogy határozottabban tartsa meg, ezért előredőlt,
hogy jutalmul szájon csókolja, utána meg egymásnak támassza a homlokukat.
Néhány pillanat is elegendő volt ahhoz, hogy megregulázza a lélegzetvételét;
úgy kapkodta a levegőt, hogy kínzó fájdalom hasított a mellkasába. Meg kellett
nyugodnia, meg kellett értenie, hogy győztek.
Egy
óriásoktól hemzsegő világban esett szerelembe, ráadásul túlontúl fiatalon. Egy
óriásoktól hemzsegő világban, ahol minden egyes nap küzdeniük kellett a
túlélésért, érintették meg egymást másodszor úgy, hogy Eren egész teste
belebizsergett. Szokatlan volt, hogy pusztán egy jól irányzott csóktól annyira
megfeszült, hogy a lábujját is begörbítette, de hozzá tudott volna szokni. Most,
hogy nem sürgette őket semmi, Eren nem érezte a hajszolást, csak a gyönyört,
mely pontról pontra csúcsosodott ki benne. Levi a nyakát csókolta, az ott levő
érzékeny, puha bőrt szívta meg kapzsin, hogy haragos vörös nyomot hagyjon maga
után, az ujjai pedig annyira finoman táncoltak Eren meztelen bőrén, hogy a fiú
háta ívbe feszült; egyik remegés követte a másikat, míg különös színű szeme
annyira kitágult, hogy a zöld teljesen felette a kéket. Forró és kemény volt az
öle, annyira, hogy szinte már fájt, ahogy ráfeszült a nadrág, s amikor az ujjak
a korcra vándoroltak, megemelte a csípőjét, ösztökélve őket, hogy
megszabadítsák az anyagtól.
A
mozdulat félig sikerrel zárult. Ahogy előrelökte magát, egymáshoz simult a
merevedésük, s még Levi megfeszítette az izmait, szemlátomást sokkal jobban
uralkodni magán, addig Eren mély, torokhangon hördült fel.
Az ujjak
alig hámozták ki a nadrágból, az alsója pedig még rajta volt, amikor ismét
előremoccantotta a csípőjét, s a mozdulat újra meg újra megismételte. Nem bírta
lecsillapítani hevesen dobogó szívét; olyan érzés volt, mintha ki akarna törni
a mellkasából. Egyre gyorsabban és gyorsabban verdesett, akár egy riadt
kismadáré, de nem érezte magát riadtnak. Felbátorodott, ahogy érintett és
simított, és ahogy azt látta, hogy Levi arccsontján lassan kipirul a bőre.
Amikor
egy erőteljesebb mozdulat következtében a férfi hátravetette a fejét, hogy még
jobban a párnába süppedjen, de úgy, hogy kis híján beverte az ágytámlába, és
hangosan, szemtelenül és majdnem magán kívül felzihált, még inkább elvesztette
higgadtságát. Emlékezett, hogy elfordították a kulcsot a zárban, mielőtt
egymásnak estek, és ez jó volt, nagyon jó. Bölcs döntés. Túl sokszor zavarták
már meg őket ahhoz, hogy nyugodtan csókolózhassanak, érintsék és simogassák
egymást.
Mintha csak erre készülnénk – szaladt
át rajta a gondolat. Kitágult a szeme, megnedvesítette az ajkát. Levi tekintete
követte az apró mozdulatot, Eren pedig azon kapta magát, hogy a következő
percben már úgy ostromolják a száját, mintha az életük múlna rajta. Újabb
remegés futkosott végig a gerince mentén, a csípője mozdult, előre és hátra,
előre és hátra, a keze reszketett, ahogy simított, a torkából meg egyre
szégyentelenebb hangok törtek fel. Kivetkőzött magából, Levi azonban nem
panaszkodott, sőt bátorította. Egyre csak bátorította azokra a furcsa kis
hangokra, és Eren nyöszörögni kezdett, mikor megszabadult az alsójától, s a
férfi a farka köré fonta az ujjait. Hogy hogy tódulhatott minden vér az arcába,
amikor annyira keménynek érezte magát odalent, azt nem tudta, mindenesetre
mélyen elvörösödött, az ajkai meg elnyíltak. Zihált és még mindig a hadnagy
csípőjén ült. Levi a kezébe vette a farkát. Az ujjak túl lassan, túl kínzón
siklottak végig a teljes hosszán, simultak rá a makkjára, mely már síkos volt
az őrjítő vágytól, hogy az addigi nyöszörgések és sóhajok artikulátlan
nyögés-nyüszítés keverékébe csaptak át.
– Kérlek…
– Ez egyfajta mantrává vált, miközben lejjebb csúszott, hogy megérintse a
férfit. Ügyetlenül babrált a nadrág csatjával, aztán dühösen rántott rajta. –
Kérlek… – Eren nem tudta, hányszor mondta, de azt igen, hogy a türelme végleg
elfogyott, amikor Levi megállította a kezét, hogy az arcát vizslassa. – Kérlek!
– nyögte.
– Eren…
Semmi sincs rendben, de velünk vagy – mondta óvatosan. – Ugye tudod?
–
Tisztában vagyok vele – jelentette ki szárazon. Lepillantott, Levi szemébe
nézett. – Akarom – mondta egyszerűen. – Nem azért akarom, mert egy
szemhunyásnyit sem tudok nyugodtan aludni és egyik rémálomból a másikba
csöppenek. Azért akarom, mert Shiganshina előtt is akartam. Amikor gyerek
voltam… – Elakadt, de bizonytalansága csupán egy pillanatig tartott.
Végiggondolta, majd folytatta: – Mindig arra vágytam, hogy szabad legyek. Azóta
szerettem volna a Felderítő Egység tagja lenni, amióta először megpillantottam
őket és megértettem, miért kockáztatják az életüket. Aztán hallottam rólad is.
– Levi elhúzta a kezét, megérintette Eren arcát. Eren mély levegőt vett. – Az
emberiség legerősebb katonája – suttogta áhítatosan. – Annyira… Annyira akartalak látni, Levi.
Találkozni, megszólítani, a szemedbe nézni, úgy,
mint most… Mindez olyan, akár egy álom. Amikor még kadét voltam… Láttalak
titeket. Erwin parancsnokot, Hanjit… és persze téged. Annyira izgatott voltam,
Levi. Annyira örültem, ahogy az álmom lassan megelevenedett előttem. A
cellámban is, amikor magamhoz tértem, ott találtalak benneteket, téged és a
parancsnokot… A körülmények ellenére is… Boldog voltam.
Levi
válaszul megcsókolta. Eren megnyitotta az ajkát és sóhajtott, ahogy Levi
megfordította magukat. Belepréselte Erent az ágyba, s ahogy összeakadt a
nyelvük, úgy simult össze a testük is. Eren tenyere megpihent a tarkóján,
miután ujjaival finoman meghúzta a fekete tincseket.
Levi
lebámult rá.
– Tehát
mindig is engem akartál. – Önelégült mosoly kúszott fel az ajkára, és ezúttal
Eren volt, aki felhorkantott.
– Senkire
sem gondoltam úgy.
–
Mikasára sem?
–
Különösen Mikasára nem – hördült fel Eren. – Ő mindig is olyan volt számomra,
mintha a nővérem lenne.
Kreusát
nem említették. Jobb volt így – egyelőre. Eren tudta, hogy idővel beszélni
fognak róla. Levi őt is azok közé a lányok közé fogja majd sorolni, akikről
Eren gondolhatott volna úgy. Eren
előtt nem volt titok többé, hogy a férfi akkor, amikor bujkálni kényszerültek,
féltékeny lett Kreusára.
És lám, micsoda tévedés volt – gondolta.
– Kreusa az unokatestvérem. A családom
része. A családom… De csak Johanna maradt.
– Na és
te? – kérdezte hangosan. – Te gondoltál valakire…
– Nem. –
A válasz gyorsan és élesen érkezett, Eren azonban nem bánta; kihallotta belőle
az őszinteséget. – Kire gondoltam volna? Hanjira? Néha elgondolkodtat, vajon
tényleg nő-e. Amikor egyszer megfürdettem és elájult, ruhástul áztattam el.
–
Szerintem egyértelműen nő.
– Biztos?
– Levi remekül szórakozott. – Sosem gondoltam rá úgy. Erwin talán igen, én
viszont soha. Rajta kívül pedig… Nanaba? Ugyan, kérlek, őt meghagyom Mikének,
úgyis egymásra találtak.
– És
Petra? – Hosszú idő után először Eren nem érzett szúró fájdalmat a szíve
tájékán, ahogy a nőre gondolt. – Ő nagyon… csinos volt… és ahogy rád nézett,
ahogy veled viselkedett…
– Ha
érzett is valamit irántam… – Levi elhallgatott. – Nem viszonoztam. Ő… Nem az
volt, akit én kerestem – fogalmazta meg végül. – Nekem… nem ő kellett. És Nifa
sem kellett. Sem Isabel. Egyikük sem. Valahogy egyikük sem keltette fel a
figyelmemet.
Eren
elemelte magát az ágytól, hogy megcsókolhassa. Érezte, ahogy a férfi gyengéden
széjjelebb simogatja a combjait, miközben az ajkával a szája helyett inkább a
nyakára tapad. Nem akarta tudni, hány folttal gazdagodott egyetlen éjszaka
leforgása alatt. Levi szeretett harapni, persze óvatosan, hogy ne okozzon
fájdalmat, csak jóleső borzongást, élvezetet, és másnap, amikor Erennek csak
koncentrálnia kellett, hogy a nyom eltűnjön a bőréről, elégedetlenül mordult
fel. Újból meg újból megszívta, egyre elszántabban, egyre jobban elnyújtva a bőrének
szívogatását, egészen addig csinálva azt, amíg olyannyira felkorbácsolta
Erenben a vágyat, hogy a fiú észre sem vette, amikor a síkos ujjak
megérintették a bejáratát. Azt sem tudta hirtelen, mitől lettek síkosak; az
elméje felmondta a szolgálatot, pedig az ujjak csak finoman köröztek, nem
hatoltak belé.
– Ha
akarod, cserélhetünk – ajánlotta. Eren az arcára kapta a tekintetét.
– Most?
Levi
lassan bólintott.
– Amikor
akarod.
– Voltál…
– Eren megnedvesítette az ajkát. – Voltál valaha úgy?
Levi
félrebillentette a fejét.
– Hogy
volt-e bennem valaki? – segített. Eren bólintott. – Nem. Úgy még nem.
Eren
félig megemelkedett, az ujjakra simította a kezét. Nem eltolta őket, hanem még
közelebb húzta.
– Majd –
mondta. – Most nem.
Levi
hümmögött, és mikor újból fölé hajolt, hogy összesimítsa az ajkukat, Eren
megérezte, ahogy a középső ujja lassan és gyengéden beléhatol. Nem fájt
annyira, mint első alkalommal, de nem is volt kimondottan kellemes érzés.
Furcsa volt. Furcsa és kissé kényelmetlen, de Eren nagyobb fájdalmakat is
kibírt már, zokszó nélkül. Várnia kellett, mert már tudta, hogy egy idő után a
kellemetlenséget perzselő gyönyör fogja kísérni.
–
Folytasd! – szólította fel a férfit. – Jól vagyok.
Levi az
arcát tanulmányozta, majd beljebb nyomta az ujját. Eren úgy érezte magát,
mintha törékeny porcelán lenne, amihez alig mernek hozzányúlni. A következő
óvatos mozdulatra erőszakosan fellökte a csípőjét, és a lélegzete a fájdalom és
a gyönyör kettős érzetétől akadt el annyira, hogy a szeme tágra nyílt, a combja
meg reszketni kezdett.
– Mit
művelsz? – mordult rá Levi. Leszorította a csípőjét, és azonnal kihúzta belőle
az ujját.
– Nem
fájt… – Levi hitetlenkedve nézett rá. – A fájdalom… A fájdalmat… – próbálta
magyarázni. – Elnyomta… Ne hagyd abba!
Levi nem
engedte többé ficánkolni. Lassan mozdult, Eren számára túl lassan, annyira,
hogy a tempó már kínozta, de amikor ismét megérintette, egy ujj helyett
kettővel hatolt belé. Az égető érzés visszaköltözött Erenbe. Hazudott volna, ha
azt mondta volna, hogy nem fáj. Egy ujj kényelmetlen volt, kettő viszont
hirtelen túl sok.
– Ne
hagyd abba! – Mégis ezt mondta. Az ujjak mozdulni kezdtek benne, Eren pedig
lehunyta a szemét.
A
kényelmetlen percek gyorsan elillantak. A végén, amikor a testében érezte a
férfit, és ezúttal úgy, hogy végig az arcát láthatta, nem az összegyűrt lepedőt
maguk alatt, alig bírta visszafojtani a nyögéseit. Levi vállába kapaszkodott,
és a csípője ösztönösen érzett rá a megfelelő ritmusra.
Már az
első lökések is majdnem tökéletesek voltak. Levi éppolyan lassan és őrjítően
mozgott benne, mint ahogyan előkészítette őt; elnyújtotta a gyönyörét, hagyta,
hogy pontról pontra csúcsosodjon ki benne, de amikor lehajolt, hogy
megcsókolja, éhesen tapadt az ajkára, s mohón falta, mintha sosem állna
szándékában elereszteni.
Eren meg
sem próbált beszélni; zihálva lélegzett, a szíve olyan ütemben kalapált a
mellkasában, hogy a fülében érezte a dobolását.
Amikor
Levi a csípője alá nyúlt, hogy még közelebb vonja magához, vele mozdult, és az
új pozíció visszahozta a korábbi, akkor csupán halovány gyönyört. Annyira
élesen jelentkezett, hogy Eren hangosan felsikoltott. Sikoltásnak lehetett
nevezni, nem kiáltás és nyögés keveréke volt. Annyi még átfutott az agyán, hogy
vajon hányan hallhatták meg a papírvékony falaknak köszönhetően, utána viszont
minden gondolat kisiklott az elméjéből. Levi folytatta, újra meg újra lökött, s
most, hogy már tudta, hol találja Eren legérzékenyebb pontját, örömmel
ingerelte azt. Eren minden egyes lökésre mély nyögéssel vagy kiáltással
válaszolt, amit aztán hangos zihálás követett. Levi zihált, bele a fülébe, és
olyan erővel szorította magához, hogy Eren biztos volt benne, hogy másnapra
zúzódások nyomait fogja magán találni. Vagy nem vette észre, vagy nem akarta
észrevenni; mintha még erősebben markolta volna a csípőjét, mintha még
erősebben préselte össze a testüket, és a legvégén Eren már arra eszmélt, hogy
szinten nem is mozog, hanem élvezi a lökések áradatát, a gyönyör meg annyira
intenzív, annyira eleven, hogy az egész teste rázkódik tőle. Levi-nak még a
farkát sem kellett a kezébe vennie, anélkül élvezett el, és abban a
pillanatban, amikor ez megtörtént, a férfi nevét kiáltotta. Érezte, hogy Levi
is megfeszült és ezáltal kiesett a ritmusból, ám nem hagyta abba a mozgást.
Eren még
meg-megremegett az orgazmus utóhatásától, amikor Levi egy utolsót döfött a
túlérzékeny testébe, majdhogynem újra arra késztetve őt, hogy elélvezzen, de
mivel ez nem történt meg, tisztán láthatta a férfi arckifejezését, ahogy
kiteljesedett a gyönyöre. Levi szemhéja megrezzent, miközben átélte a maga
orgazmusát, és miután kihúzódott belőle, úgy zihált, mintha maratont futott
volna.
– Eren… –
Levi a karjaiba húzta. – Remegsz.
– Te is.
Nem
tudta, mennyi idő telt el, percek vagy órák. Feküdt Levi karjaiban, hallgatta a
szívverését, élvezte a cirógatásokat, közben pedig egy szót sem váltottak
egymással. Nem kellett szavak, hogy kifejezzék, mit éreznek egymás iránt. Levi
különben sem volt a szavak embere. Őt meg kellett fejteni, s Eren örömmel
vállalta ezt a feladatot.
A csendet
sem Levi törte meg, hanem végül Eren, miután már nem bírt magával. A gondolatai
az utóbbi napokban egyenesen az őrületbe kergették. Néha ki kellett mondania
őket ahhoz, ha nem akart megbolondulni.
Most is
ez történt.
– Nem
akarom – suttogta, mire Levi mindaddig meztelen bőrén táncoló ujjai megálltak
egy pillanatra. Eren nem nézett rá, sőt még a szemét is lehunyta, ugyanakkor
magán érezte a kutató, szürkés-kék tekintetet. – Nem akarom látni őt. Nem
akarom elhagyni ezt a szobát, itt csak mi vagyunk, csak ketten vagyunk… Ha
kimegyek, mindennel szembesülnöm kell. Megvívtunk egy háborút, de nem kerültünk
előrébb. Még nincs vége, még folytatnunk kell. – Felsóhajtott, a mellkasa is
belesajdult. – Oda kell mennem… – mondta. – Nem hagyhatjuk a falakon túli
embereket csak úgy magukra. Vannak, akik visszavárják a királynőjüket…
Johannát. A nagyanyámat. És engem is visszavárnak – súgta végül annyira halkan,
amennyire halkan csak tudta. Érezte, hogy Levi teste megfeszült, hogy aztán
lassan engedjen. – Johanna, mármint… a nagymamám – helyesbített – azt mondja,
meg akarnak ismerni. Hogy mindig is arra vártak, hogy egy nap hazatérjek. –
Levi feszült figyelemmel hallgatta. Eren nem tudta, hogyan fejezze ki magát, a
gondolatai örvényként kavarogtak az elméjében. Belekezdett az egyik mondatba,
kibuggyantak a szavak a száján, ám valahogy maga sem tudta, pontosan miért
hozakodott elő velük, hogy mi az, ami legfőképpen nyomja a szívét.
Johannával
kellett mennie és Johannával is fog menni. Az emberiség utolsó reménye bevégzi
a sorsát. Sokkal jobban fogja segíteni a falakon túl élő embereket, mint a
nagyapja, a nagybátyja vagy a nagynénje. Még az apjánál is jobb lesz, de…
A Felderítő Egységnek szüksége van az emberiség legerősebb katonájára,
nem igaz? – gondolta. – Neki… maradnia kell, igaz?
– Ki kell
menned – törte meg végül a csendet Levi. – Találkoznod kell azzal a lánnyal.
– Ó,
igen! – sóhajtott fel Eren. Kicsit csalódott volt, amiért Levi nem jött rá
helyette is, mit akart igazán elmondani. Azt várta, hogy megválaszolja a
kimondatlan kérdést, hogy biztosítsa, hogy mindig mellette fog állni.
Mindketten a szabadságra vágytak: Eren a falak mögül akart kitörni, Levi pedig
az Alvilágból. Mindketten maguk mögött akarták hagyni a ketreceiket, hogy
megpillantsák a végtelenbe nyúló óceánt és a világ megannyi csodáját.
Eren
megint sóhajtott egyet. – Hitch – ejtette
ki a nevét nyugtalanul. – Az ő sorsa még várat magára. Egy cseppet sem bízom
benne. A tekintete… A múltja… Én… Nem hiszem, hogy valaha is meg tudok neki
bocsátani. Tudom, ez egy kicsit álszent, mert végül is Annie… – Jobbnak látta,
ha inkább nem fejezi be. Nevek villantak az elméjébe: Gunther, Eld, Petra, Oluo. Túl sokan. Annie miatt.
Levi
hadnagy hosszas mérlegelés után így válaszolt: – Cselekedj belátásod szerint.
Hallgasd meg a lányt, utána meg dönts. Azt, hogy mi lesz vele, nemcsak te fogod
meghozni, Eren. Ahogyan Annie-t is ítélőszék elé állítottuk, úgy őt is.
Annie
tárgyalását meglepően hamar lekavarták. Eren nem volt teljesen meggyőződve
afelől, hogy azért mentették fel, mert valóban elhitték, hogy megváltozott,
vagy azért, mert féltek a benne lakozó erőtől. (Vagy azért, mert Pixis tábornok
mindig is vágyott egy szőke nőstényre. Ez utóbbit hallva Anka annyira hangosan
felhördült, hogy az elmondások alapján az egész teremre néma csend telepedett.)
–
Beszélek vele – adta meg magát Eren. – Talán már most.
– Akarod,
hogy veled menjek?
– Nem –
rázta a fejét. – Annie szeretne jönni. Azt mondta, van valami, amiről
beszélniük kell.
– A
lánnyal?
– Igen.
– Barátok
lettek, amikor a Katonai Rendőrséghez kerültek – gondolkodott el Levi. Eren
aprót bólintott.
– Igen,
de valamiért úgy érzem, nemcsak ez az egyetlen, ami összekapcsolja őket. Te is
mondtad, hogy Hitch valami sokkolót árult el Annie-nak, mikor visszamentél
értem.
–
Mindketten a falakon túlról származnak.
Levi nem
tudott többet.
– Pont ez
az – sóhajtott Eren. – Elfogtuk Annie apját. Eleget szervezkedett, ideje, hogy
a börtönben rohadjon. Ő nem óriás, rá nyugodtan alkalmazhatjuk valamelyik
falakon belüli büntetést. Nem támogatom a kivégzését… – tette hozzá óvatosan. –
Az… nem lenne helyén való. Joga van az élethez, és talán ő is csak egy
agymosott senki, semmi több. Annie ragaszkodik hozzá, az életéért könyörgött…
Azzal érvelt, hogyha ő kegyelmet kapott, akkor az apja is megérdemli.
– Van
benne valami – ismerte el Levi. – Majd elválik, hogyan döntenek. Ez már nem a
mi hatáskörünk.
– Úgy
érzem, harcolnom kellene értük. A Felderítő Egység is ezt tette az én
esetemben…
– A te
eseted merőben más volt, Eren. Ha a Katonai Rendőrség kaparintott volna meg… –
Levi elhallgatott. A szorítása felerősödött Eren körül, és a fiú a nyakán
érezte az ajkát, lehelete cirógatta a bőrét. – Senkiért sem kell már küzdened.
Most már szabad vagy, Eren. Olyan szabad, amilyen mindig is lenni szerettél
volna. Haza fogsz menni a nagyanyáddal, én meg… – A bőrébe hümmögött, hogy
aztán kapzsin megszívja. Eren felnyögött, a forró vágy pillanatok alatt
uralkodott el rajta. Elég volt egy kicsit fordulnia, hogy Levi csípője köré
fonhassa a lábát, s amikor ez megtörtént, egymáshoz feszült az ölük, és azt
követően milliónyi érzelem szállta meg.
Az ujjai
szórakozottan formáltak betűket Levi alkarján, de mindegyiket komolyan
gondolták.
S-z-e-r-e-t-l-e-k.
Eren nem
láthatta, ám szinte érezte, ahogy Levi mosolyra húzta a száját.
– Én is
szeretlek, kölyök.
** * **
–
Sajnálom, amiért velem kellett jönnöd – jelentette ki Annie, miután magára
hagyták Hitchet.
A lányt
éppúgy kiláncolták, ahogy egykor Erent, annyi különbséggel, hogy jóval
szorosabban. Teljesen átkutatták, mikor ez megtörtént, nehogy véletlenül is
legyen valamilyen eszköze, amivel megsebezhetné magát. Nem kockáztathattak,
hogy elszabaduljon óriásként, azonban Eren kételkedett benne, hogy Hitchnek
ilyesfajta tervei lennének. Nem értette a lány viselkedését, de tudta, hogy
semmit sem tesz csak úgy.
– Inkább
én sajnálom, hogy hallanom kellett nekem is – felelte Eren. – Azt hiszem, ez
csak rád tartozott.
– Hitch
csalta oda Aletheát a házatokhoz – tiltakozott Annie. – Rád is tartozott, Eren.
Eren a
fejét rázta.
– De a ti
múltatokról beszélt.
– Lehet –
hagyta rá Annie –, de nem szeretnék többé titkolózni előttetek. Hitch…
bármennyire is hihetetlen, a féltestvérem.
Nemcsak azt tudta rólam, hogy én vagyok a Nőstény Óriás, hanem azt is, hogy a
nővére vagyok. Mindent tudott, és ezek szerint mindent az apámtól. Az apám… aki
csak egy közönséges ember, beleszeretett Céline-be, de végül mégis az anyámat
vette el. – Annie megállt, megremegett. Eren aggódva figyelte. – Az apám mindig
is Céline-t szerette – suttogta –, és ezért… ezért bánt velem úgy, ahogyan.
Szeretett engem is. Gondolom, bűntudatot érzett, amiért Céline-t szerette az
anyám helyett… Értem rajongott.
– Hitch
személyisége romlott, Annie. Megölte a nagyszüleiteket… Végezni akart az
anyáddal is. Hitch mindvégig hazudott nekünk. Csak miattad tartott velünk. Csak
azért, mert egykor összejátszott a többiekkel. Őt is befolyásolták, ám veled
ellentétben nem tudott kitörni ebből a befolyásból. Ő… nem érdemel kegyelmet.
– Tudom.
Az apám is rájöhetett. – Annie megnedvesítette az ajkát. – A sorsa…
– Dönteni
fogunk felőle – ígérte Eren. – Meglesz a tárgyalása.
– Meglesz
– rázkódott meg Annie. – Nem tudom, mit akarok. Hitch mindig is gyűlölt engem.
Gyermekkorábban az anyja nevelte belé ezt a gyűlöletet, utána teljesen magára
maradt. Gyanítom, Selma egyengette egy darabig az útját, na meg az apám. Ha jól
értettem, az apám sosem hagyta magára, de sosem tudta úgy szeretni, ahogyan
engem is. Micsoda csapás lehetett! Ott volt a lánya, aki attól a nőtől
született, akit a legjobban szeretett a világon, ám nem tudta szeretni, és ott
volt a másik lánya, az idősebbik, akit meg az hozott a világra, akit
kényszerből vett el… és őt úgy szerette, hogy kész lett volna az életét is adná
érte. – Annie elhallgatott, a szempilláján könnycseppek csillantak meg. Ökölbe
szorult a keze, ezért Eren nem nyúlt érte. Annie nem engedte, hogy gyengének
lássák, mindig erősnek mutatkozott. – Amikor kicsi voltam, nem értettem, miért
bánik velem úgy, ahogy bánt. Ha csak azt az énjét figyelnék, nem mondanám, hogy
engem jobban szeretett… pedig de. Engem az életre nevelt, Hitchet viszont csak
arra, hogyan kell túlélni. Van különbség élet és létezés között, Eren, és most
egyre tisztábban látom a cselekedeteit.
–
Köszönöm, hogy beszélgethettem vele – mondta végül Eren hálásan. Hagyta, hogy
Annie magától mondja el, amit el akar mondani, és mindig csak annyit, amennyi
jólesik. Mivel a szünet túl hosszúra nyúlt, Eren úgy érezte, nem fog többet
beszélni.
– Ott
leszel a tárgyalásán, ugye?
– Az első
sorból fogom végignézni. Te?
– Akkor
remélhetőleg egymás mellett állunk – közölte Annie zordan. – Arra mindenképpen
visszajövök.
– Nem
kapkodják el.
– Ne is.
Ezt végig kell gondolni. Egyelőre én magam sem tudom, hogy mit akarok… Talán a
halálát… – suttogta. – Majd elválik.
Eren
vette a bátorságot, és végre a kezéért nyúlt. Összefűzte az ujjaikat, és
finoman rájuk szorított, miközben Annie szemébe nézett.
–
Köszönöm – mondta, és nem kellett magyarázkodnia. Annie tudta.
– Én
köszönöm, Eren – suttogta. – A második
esélyt.
Mindenki megérdemel egy második esélyt – gondolta ezek után Eren. – Mindenki…
Még Hitch is… De vannak, akiknek ez már nem a második, hanem a sokadik esély.
Talán ő is ilyen… Talán ők… mind ilyenek…
Lehunyta
a szemét.
Messze
volt még a tárgyalás, és egészen addig, amíg annak a napja el nem érkezett, nem
akart rá gondolni.
Többé
nem.
Csak egy
dolgot akart: szabadságot.
** * **
Armin
annyiszor mesélte el a történetet, hogy a végén már azzal kísérletezett,
hányszor kell levegőt venni a gyors hadarás közepette. Kívülről fújta már
azokat a szavakat is, amiket legelőször csak az adott pillanat szülte, de túl
jól hangzottak ahhoz, hogy ne tartsa meg, és sokkal könnyebben ült a
döbbent-riadt tekintetek kereszttüzében, mint akkor, amikor Pixis tábornoknak
kellett beszámolnia.
Miután az
utolsó embernek is elmesélte, sóhajtva temette az arcát a tenyerébe. Egyedül
maradt, és hirtelen csapta meg az ólmos fáradtság. Remegett a keze, ezért a
combjához szorította, hátha így sikerül megnyugodnia; még mindig a történtek
hatása alatt állt, pedig napok teltek már el azóta, hogy véget vetettek Yoel
uralmának.
Ajtónyikorgásra
kapta fel a fejét, és még azelőtt tudta, hogy ki az, mielőtt megérezte a hátán
a leheletfinom érintést. A hűvös ujjak felkúsztak a nyakára, utána pedig
lejjebb csúsztak a vállára. Annyira gyöngéden, annyira óvatosan kezdték
masszírozni, hogy majdnem megtörte a köztük feszülő csendet, hogy gyorsabb
tempóra ösztökélje. De nem tette. Visszafogta magát, és inkább a szemét
lehunyva élvezte a finomkodást.
– Armin – hallotta meg aztán a nevét, lágy
sóhaj kíséretében gördült le Annie vékony, ám szép ajkáról. A lány abbahagyta a
masszírozást, s mire Armin feleszmélt, már előtte térdelt, kezét a combján
pihentetve, túlságosan is közel Armin öléhez. A fiú megborzongott, arca meg
kipirult a fejében kavargó gondolatoktól, Annie szeme pedig rávillant a kezére.
Amikor felnézett, megértés csillant meg a szemében, de ennek ellenére nem
húzódott el tőle, sőt, olybá’ tűnt, mintha határozottabban kapaszkodott meg
benne. – Elfáradtál? – Mást akart kérdezni, az arcára volt írva, mégis emellett
döntött. Armin ajkán halvány mosoly foglalt helyet.
– Mind fáradtak vagyunk – mondta. – Te is,
igaz?
Annie
vállat vont.
– Holnap
csatlakozom a nővéredhez. Le fogjuk mészárolni az óriásokat és be fogjuk tömni
a falat. Azok, akik eddig a falakban pihentek, elég intelligensek ahhoz, hogy
követni tudják a parancsomat. Nem tudom, mikor fog megtörténni, senki sem
tudja, meddig fog tartani, tényleg
senki – hangsúlyozta, amikor összekapcsolódott a tekintetük –, egy nap viszont
képesek leszünk rá, hogy az összestől megszabaduljunk.
Armin
szája kiszáradt, a pulzusa megemelkedett. Mielőtt visszatértek volna
Shiganshinából, Nifa félrevonta őt. Hogy melyik óriás tette, azt nem tudta
megmondani, de sem az anyjuk, sem az apjuk nem élte túl az ütközetet. Armin
szívében mintha kést forgattak volna. Végre megismerhette a szüleit, akikre
sosem tudta, hogyan kell gondolnia, hiszen mégiscsak egyedül hagyták őt a
születése után, igaz, mint kiderült, Nifa miatt, erre mindkettőjüket
elvesztette. A fülében érezte szívének egyre hevesebb dobogását, és csak az
járt a fejében, hogy legalább Nifa
megmaradt neki, őt nem vették el tőle.
– Többé
nem válunk el egymástól – mondta neki utána a lány. – Veled maradok, ameddig
csak élek. – De utána mégis elment. Szükség volt az óriásalakjára, hogy
leszámoljanak az érkező szörnyetegekkel.
A falakon
túli világ határtalan volt és vad, az ott élő katonák Johanna parancsára éjt
nappallá téve azon fáradoztak, hogy megfékezzék az óriásokat. Semmit sem tudtak
róluk, csupán sejtések voltak, hogy az első óriások sem a semmiből jelentek
meg, mint ahogy hitték, hanem valaki kreálta őket. Hogy ki, miért, hogyan,
mindezek megválaszolatlan kérdések voltak, Armin azonban biztos volt benne,
hogy idővel mindenre választ fognak kapni. Csak türelmesnek kellett lenniük, és
mindaddig, amíg a válasz meg nem érkezik, a falak helyrehozatalára kell
koncentrálniuk.
–
Visszamegyek Shiganshinába – jelentette ki hirtelen. Annie felkapta a fejét, a
csodálkozó fényt a szemében csakhamar felváltotta a megértés. Bólintott, de még
mindig nem húzódott hátrébb, sőt közelebb hajolt. Armin megnedvesítette az
ajkát, mielőtt folytatta volna; erőt kellett gyűjtenie. – Először maradni
akartam. A Felderítő Egységet újrakovácsolták, Hanji a parancsnok. Azt mondta,
szüksége van rám, tudod. Ketten, együtt olyasmikre is képesek lennénk, amikre
kevesen. De inkább hazatérnék. Mindannyiunk érdekét figyelembe vettem, amikor
meghoztam ezt a döntést. Azt hiszem, így lesz jó mindenkinek.
Annie
felsóhajtott.
– De
főleg nekem, igaz? – kérdezte. – Azért, mert én vagyok a Nőstény Óriás. Lehet,
hogy segítettem az embereken, a múltamat viszont nem dobhatom úgy hátra. Túl
sok bűnt halmoztam fel az elmúlt egy év alatt… Az elmúlt öt évben inkább –
helyesbített, s arcán fintor suhant át. – Te sosem magadat helyezed előre, te
mindig az utolsó vagy. Shiganshina az otthonod volt, Armin, ugyanakkor itt áll
előtted egy remek lehetőség… Miattam nem kell visszafognod magadat. Ragadd meg,
maradj itt, legyél Hanji után a második! A Felderítő Egységnek… Az
emberiségnek… Mindenkinek szüksége
van rád, Armin!
– A
mindenkibe te is beletartozol, Annie.
– Ne
másokat mérlegelve hozd meg a döntésedet. – A lány most már elhúzódott tőle. Felállt,
szőke haja ragyogott a sötétben. Gyűrű csillant az ujján, ugyanaz, amivel
egykor megvágta az ujját. Armin megbabonázva meredt rá. Mintha évek teltek
volna azóta, hogy a lány elárulta őket. A bizalom illékony volt, de meg kellett
tanulniuk, hogyan kell. Esélyt kellett adniuk Annie-nak, hogy megmutassa,
milyen is ő valójában. Most, hogy felszabadult a befolyás alól, az lehetett,
aki mindig is lenni akart. – Dönts saját magad alapján, Armin – mondta
komolyan. – Én is úgy teszek.
Az ajtó
felé fordult, és talán ki is sétált volna rajta, ha Armin nem kapott volna a
karja után. Annie ugyan nem magasodott felé, pusztán azzal, hogy a csuklója
köré fonta az ujjait, érezte a benne lakozó erőt, a Nőstény Óriás erejét. Ez
talán vissza kellett volna tartsa, ám Armin nem viszolygott tőle. Mindig is
megértették, mindig is tisztelték egymást. Egyikük sem volt rá képes, hogy
ártson a másiknak.
Visszahúzta
magához, és amikor megcsókolta, nemcsak az erőt érezte, hanem a remegést is.
Annie remegett a karjaiban, s megmutatta azt az oldalát is, amit leplezni
próbált. Ő mindig védekezett, ezzel tette magát erőssé, most viszont
felengedett. Reszketve simította a tenyerét Armin tarkójára, Armin pedig még
mindig fogta a csuklóját, mintha azzal, hogy eleresztené, Annie-t is örökre
elveszítené.
Az első
csók meglepett volt, egy pillanat és pusztán ajkak cirógatása. A másodikra már
mindketten felbátorodtak, Armin határozottabban érintette, Annie meg halkan
felnyögött, ahogy összesimult az ajkuk és a testük. A végén egymásnak döntötték
a homlokukat, és Annie jeges-kék szeme tágra nyílt és csillogott, élénken
csillogott, meleg fénnyel.
– Ha te
maradsz, akkor én is maradok – mondta. – Ha te mész, akkor én is megyek. Ez az
én döntésem. Mindig oda megyek, ahová te.
Armin
nyelt egyet, zavart pír kúszott fel a nyakán az arcára. Annie egyenes
tekintete, kíméletlenül őszinte szavai… Komolyan
gondolja? Komolyan gondolta. Armin lassan bólintott; végre megértette.
– Akkor
maradunk – mormolta. – Akkor itt maradunk Trostban és megküzdjük az
újjáépítést. Együtt – tette hozzá
óvatosan, de Annie azonnal bólintással felelt rá. Csak ennyivel, mert szavak
nem is kellettek hozzá. Armin visszaült a székébe, és magával húzta őt is.
A szoba
sötétjében, ketten, együtt csókolóztak, és utána Annie, miután kényelmesen
elhelyezkedett az ölében, finoman nekidőlt. Lehunyták a szemüket és megpihentek.
Közel
volt a teljes győzelem perce.
** * **
Az óriás
még lassan mozgott, amikor a súlyos kőtömbök a helyükre kerültek. A
helyreállítási munkálatok zajlottak, Annie a Nőstény Óriás alakjában, Nifa a
sajátjában teljesen felszámolta azokat a szörnyeket, akiknek a tudatát nem érte
el és fogta át Krista Jaeger képessége. Persze mindezt nem ketten hajtották
végre. A Felderítő Egység Hanji parancsára ismét tette a dolgát, pengék
villantak a levegőben, a Szabadság Szárnyai ragyogott, ahogy pördültek, ahogy
pusztítottak.
A falakat
még nem hozták teljesen helyre, amikor a szekér lassan kigördült a trosti
kapun. Pixis tábornok Anka és Gustav társaságában ácsorgott a fal tetején, s
miután Eren gyorsan megölelte Mikasát, szem elől tévesztette a lányt. Mint
kiderült, azért, mert gyorsan csatlakozott Ankáék mellé, hogy onnan figyelhesse
őket. Jean mögötte állt, kezét Mikasa derekán pihentette.
– JÓ
UTAT, JAEGER! – bömbölte, amikor észrevette Erent.
Johanna
fáradtan kuncogott, szemében azonban jókedvű fény csillogott.
– Ez a
Jean nagyon udvarias fiatalember – jegyezte meg, mire Eren rámeresztette a
szemét.
– Ez
azért nagyon téves kijelentés volt.
Horkantás
hallatszott, és amikor a hang irányába kapta a fejét, azt vette észre, hogy
Levi hadnagy szája mosolyra húzódik.
– Még
most sem tudom elhinni, hogy velünk jössz – sóhajtotta. Levi felhúzta a
szemöldökét.
– Minden
egyes éjjel a szuszogásodat hallgatom – jelentette ki. – Ezek után hogy tudnék
egyedül aludni?
Eren
halkan nevetett, Johanna pedig mosolygott.
– Csak
ennyi?
Levi
megfogta a karját.
Szeretlek – írta ugyanúgy, ahogy korábban Eren.
– Na
azért – szusszantotta elégedetten a fiú. – Így már jobban hangzik.
A fal
felé néztek, miközben ő is némán megvallotta az érzéseit. Johanna figyelmen
kívül hagyta az apró közjátékot, ő is inkább a Rózsa falnak szentelte magát. A
fal tetején Pixis tábornok, Anka, Gustav, Jean, Mikasa valamint Armin álltak.
Armin valószínűleg Mikasát kereshette, mert éppen sietősen magyarázott neki
valamit.
Erent
elsősorban ők érdekelték. Mikasa és Armin. A barátai.
Egykor
velük hagyta el az otthonát, Shiganshinát, később pedig velük tért oda vissza.
Ezúttal
viszont nem.
Ezúttal
Johannával és Levi-jal fog utazni.
Ez nem az első alkalom – gondolta
–, hogy elválunk egymástól, de ez a
legfájdalmasabb. Ez most úgymond örökre szól. Ha az egyikünk nem látogatja meg
a másikat, akkor… De ez persze nem fog megtörténni. – Érezte, hogy lassan
megnyugszik. Tudta, hogy a barátaira mindig számíthat. Tudta, hogy egyik sem
fogja magára hagyni. A csatában sem hagyták. A csatában is jöttek utána, amikor
kellett. Együtt nőttek fel, együtt harcoltak, együtt szerettek. Barátok voltak
egy életen át, azok is maradnak a végsőkig.
Armin
elhallgatott, ráébredt, hogy Mikasa nem figyel rá. Ő is Erent nézte már, és
integetett, amikor összekapcsolódott a tekintetük.
Eren nem
látott jól. Nem is láthatott, mert egyre távolodtak a faltól, de mintha Mikasa
ajkai szavakat formáltak volna.
Vigyázz magadra, Eren.
Aztán
elmosolyodott.
Intett
egy utolsót, majd elfordult tőle, s Eren már csak a rövid, fekete haját
láthatta és a zöld köpenyt. A köpenyen megcsillant a jelkép a nap aranyló,
meleg fényében: a Szabadság Szárnyai.
A szekér
elindult a hazafelé vezető úton, és Eren Levi vállának dőlt.
Ketten, együtt.
Végre szabad lett.
Vége
+
Nyilvánosságra hozott információk:
1. Kasper Leonhart bűnösnek ítéltetett az emberiség ellen elkövetett
tetteiért. Vádoljuk többek között, hogy összejátszott Yoel Jaegerrel valamint
Selma Dokkal – akitől, bár már megtért teremtőjéhez, haladéktalanul megvonjuk a
kapitányi rangot –, hogy áttörhessék a három falat, továbbá azzal, hogy
lehetőséget biztosított az Intelligenseknek, hogy mészárlást hajtsanak végre
Trostban és a többi körzetben.
Ítélet: kötél általi halál a hó első napján.
2. Hitch Dreyse – valódi nevén Leonhart – bűnösnek ítéltetett az
emberiség ellen elkövetett tetteiért. Vádoljuk, hogy közrejátszott Carla Jaeger
(született Hoover) meggyilkolásában, a falak áttörésében, Yoel Jaeger és Selma
Dok támogatásában, satöbbi-satöbbi. Bár az utolsó megmérettetés során
megpróbált tenni ellenük, bűnei oly’ súlyosnak bizonyulnak, hogy veszélyt
jelent az emberiségre.
Ítélet: a Nőstény Óriás általi halál a hó első napján.
3. Reiner Braun bűnösnek ítéltetett az emberiség ellen elkövetett
tetteiért. A fiatalember ügyében Annie Leonhart – köztudottan a Nőstény Óriás –
valamint Armin Arlert – Hanji Zoe parancsnok jobb keze – szólaltak fel, ám
mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy ejtsék a vádakat.
Ítélet: a Nőstény Óriás általi halál a hó első napján.
Szerkesztés a hó első napján: Reiner Braunt megszöktették. Az ügyben a
Felderítő Egység tiszteletben levő tagjai, név szerint Armin Arlert, Annie
Leonhart (a Nőstény Óriás), Connie Springer, Sasha Blouse, Jean Kirstein
valamint Mikasa Ackerman nem hajlandóak nyilatkozni.
4. Mindkét ítélet végrehajtására sor került. A bűnösök – egy
kivételével, akinek nyomára azóta sem bukkantak – megbűnhődtek, a győztesek
fellélegezhettek. A falak többé nem ketrec céljául szolgálnak, megkezdődött a
végső leszámolás, a Mária falon túl élő óriások felkutatása és kiirtása.
Elérkezett hát a szabadság
pillanata.
– o –
Megjegyzés-áradatok:
1.
El sem
hiszem, hogy eljutottam idáig, befejeztem az első hosszú Shingeki no Kyojin
regényemet! ^^ Kimondhatatlan boldog vagyok, és nagyon köszönöm a sok szép
véleményt, amit az írás során kaptam tőletek. Remélem, legalább annyira
élveztétek a történetemet, mint amennyire én élveztem írni!
Egy kis magyarázat ehhez a fejezethez:
A
jelenlegi mangafejezeteket olvasva túlságosan is megszerettem Reiner karakterét
ahhoz, hogy megöljem, és mivel Bertoltot elég gonosznak tettem ahhoz, hogy Eren
végezzen vele, úgy döntöttem, Reiner mindenképpen életben marad. Nyitva
hagytam, hogy ki szöktette meg (az én fejemben elsősorban Annie és Mikasa
fogott össze, életükben először, Armin meg segített nekik), de azt viszont
elárulom, hova került: csatlakozott Erenhez, Levi-hoz és Johannához, és
jelenleg a falakon túl van épségben, egészségben, boldogságban stb. Tehát jól
van.
Hitch…
Eredetileg úgy terveztem, ő lesz a Mosolygós Óriás, aki megölte Carlát, de
egy-két fejezet alatt meggondoltam magam. Hitch Annie féltestvére ebben a
történetben, mégpedig az apja, Kasper Leonhart által. Kasper szerelmes volt Céline
Dreyse-be, de sosem vette feleségül, mert a családja ellenezte. Céline
éppannyira veszélyes volt, mint Hitch, ezért az öreg Mr. és Mrs. Leonhart egy
kedves, szerető lányt kerített a fiának Daphne személyében, aki Annie édesanyja
lett. Kasper fenntartotta a viszonyt Céline-nel, és Annie után egy évvel lányuk
született (Hitch). A sors iróniája, hogy bár Céline-t jobban szerette
Daphnénál, Hitchet nem szerette jobban Annie-nál.
Ha
esetleg van valakinek valamilyen kérdése, arra szívesen válaszolok.
2.
Ami a
hosszabb történeteket illeti, lassan egy éve tervezgetek egy újabb Ereri regény
megírását. Ebben egy kicsit elrugaszkodnék a megteremtett világtól, remélem,
nem bánjátok majd. :)
Rövid tartalom és ami
fontos:
854-ben
járunk, Shiganshina körzetét éjjelente és néha napközben is „rettegésben”
tartja egy fiatal – a Katonai Rendőrség szerint bűnözőkből, az elnyomottak
szerint hősökből álló – csoport, akik a nyomornegyedben élőket segítve dacolnak
a törvénnyel és lopnak, ha kell. Amikor a Katonai Rendőrség sokadszorra is
kudarcot vall a négy fős csoport, név szerint a Titánok elfogásával kapcsolatban, úgy határoz, itt az ideje, hogy a
Felderítő Egység segítségét kérje. A Felderítő Egység nem mást küld a feladat
elvégzésére, mint Levi hadnagyot és az osztagát. Eren, aki tizenkilenc éves és
a Titánok tagja, mindig is szabad szeretett volna lenni. Falak általi ketrecben
él, és tudja, hogy a kiút a fogságból a kapukon keresztül történik, így hát
kész bármit megtenni, akár azt is, hogy a Kolosszális lyukat üssön a Mária
falba.
Tehát
ebben a történetben Eren úgymond az emberiség ellensége, ismeri a Kolosszális,
a Páncélos valamint a Nőstény Óriás személyazonosságát, sőt mi több, támogatja
is őket. A különbség csupán annyi, hogy nem kintről akarják áttörni a falakat,
hanem belülről próbálkoznak meg vele. De hogy miért és ki az igazi ellenség, az
a jövő zenéje.
Manga
spoiler imitt-amott befigyel majd egy kicsit (a tervek szerint Kenny, a Reiss
család és Zeke által).
A párost
tekintve Levi x Eren (lesznek mellékpárosok is, több hangsúllyal, mint a
Viharban), de akik olvasták tőlem a Szabadság Szárnyai szösszenetcsokromat,
azok tudják, hogy nagyon szeretem Mina Carolinát. Tehát Mina Carolina ebben a
történetben él és virul, és nagyon leheletnyi, amolyan semmilyen oldalú
Eren/Mina Carolina figyelhető meg a történet elején. És ami fontos, 845
semmilyen formában nem történt meg, tehát Carla is él. (Őt is nagyon szeretem.
^^)
Remélem,
tetszeni fog nektek!
A tervek
szerint várhatóak újabb meg újabb szösszenetek, esetleg rövidebb történetek is,
szösszenetcsokrok, mint a Szabadság Szárnyai (Levi x Eren).
A
Szabadság Szárnyai jelenleg is íródik, eddig 4 szösszenet olvasható belőle, az
5. pedig írás alatt áll. Készülőben van még egy-két másik szösszenet is, és bár nagyon Ereri shipper lettem, igyekszem
majd más shipben is gondolkodni.
Lehet
kéréseket is küldeni, ha valamelyik megtetszik és megihlet, akkor előbb vagy
utóbb kerítek időt a megírására. ;)
– és most már tényleg vége –
