2019. március 29., péntek

Mangafordítás [2. (!!!) fejezet]

Sziasztok!

Elkészültem a Shingeki no Kyojin manga 2. fejezetének magyar fordításával. :) Mondanám, hogy villámtempóban haladok továbbra is, de következőleg a Before the Fall 24. fejezetét fogom tisztítani/szerkeszteni, aztán nagy valószínűséggel közben kijön a 116. fejezet is. :D Lesz munkám bőven. DE hamarosan érkezik a 3. fejezet is. ;)


Jó olvasást kívánok! ^^

2019. március 25., hétfő

Mangafordítás [1. (!!!) fejezet]

Sziasztok!

Jó ideje gondolkodtam már rajta, hogy neki kéne esnem a mangának, és az elejétől lefordítva az egészet felpakolni majd erre a blogra, hogy ne csak a 91. fejezettől olvashassátok. :) Hát... nem kevés munka, és ha nem kerítek magam mellé segítőket, akkor biztos jó sokáig el fog tartani, plusz lehet, a végén ennyire elvetemült mégsem leszek, és elfogy a lelkesedés... (akinek van kedve tisztítani/szerkeszteni, örömmel veszek minden segítséget ;))

Elkészültem az 1. fejezet magyar fordításával. Korábban linkeltem egy oldalt, ahol el lehet olvasni az első 90 fejezetet. Azóta felhívták rá a figyelmemet, hogy néhány link már nem él, illetve 5-40-ig nem is lehet megtalálni a fejezeteket... :/ Szerintem elsősorban azokra fogok koncentrálni, és aztán ahogy az időm engedi, fordítom a többit is. :) Félreértések elkerülése végett, ez tényleg a SAJÁT fordításom, nem mások lefordított fejezeteit pakolgatom ide. :)


Jó olvasást kívánok! ^^

2019. március 22., péntek

A „durr-durr” [egyperces; manga spoiler (115!)]


A „durr-durr”

Figyelmeztetés: manga spoiler (115!)
Tartalom: „Durr-durr”, csupán ennyit lehet hallani, azt is nagyon gyöngéden. Hanji számára ez is bőven elég.
Megjegyzés: Hiszem, hogy valami ilyesmi történt…


A test a folyónál fekszik, Hanji veszi észre elsőként. Nem törődik Floch fenyegető bandájával, senki sem tarthatja vissza, hogy odarohanjon hozzá, és amikor letérdel mellé, és meglátja, és a karjába húzza Levi véres, megcsonkított testét, a szíve megáll egy pillanatra, az addig reménnyel kecsegtető gondolatai kiröppennek az elméjéből. Nem marad semmi más, csak üresség, mert Levi is üresen bámul vissza rá tompán fénylő szemével, a vér, a vágás az arcán nyilvánvaló, hiányzik két ujja, a Mennydörgés Lándzsa általi detonáció pedig akár darabokra is robbanthatta a belső szerveit, noha a felszíni sérülései nem tűnnek annyira súlyosnak, hogy a végét jelentsék.

Levi halottnak tűnik.

Az emberiség legerősebbjeként számon tartott katonája legyőzötten, vértől mocskosan fekszik Hanji karjában, és Zeke… Ezt Zeke tehette… Az az ember, akiben vakon megbíztak, pedig tudták, miféle szörnyűségeket követett el ellenük. Pont Zeke… Aki közrejátszott abban, hogy Erwin is meghaljon.

És most a te életedet is elveszi – tudatosul Hanjiban, ahogy lebámul Levira.

(Durr-durr.)

Floch és az emberei beszélnek. Tartottak Levitól, amikor megindultak a hatalmas fák erdeje felé, ám most már semmitől sem kell tartaniuk. Eren gondoskodott róla, hogy Mikasát és Armint is bebörtönözzék a Felderítő Egység valamennyi tagjával egyetemben, és Hanji parancsnok, gyakorlatilag a semminek a parancsnoka, és tehetetlen, mert jóformán semmit sem tud tenni, még Levit sem tudta megmenteni…

(Durr-durr.)

A férfi fölé hajol, a remény utolsó szikrája még meglapul a hangjában, ahogy megszólal, és mintha Levi megégett ajka szavakat formálna, mintha valami nyögést hallana, de az is lehet, hogy csak beképzelte.

Levi?

(Durr-durr.)

Levi!

„Durr-durr”, csupán ennyit lehet hallani, azt is nagyon gyöngéden. De Hanji számára ez is bőven elég.

– Lőjük főbe – hangzik el a javaslat, mire Hanji megmerevedik.

Nem!

Még nem!

Nem tehetik!

(Durr-durr.)

– Halott – hallja a saját hangját, és a szíve olyan ütemben dörömböl, hogy attól fél, majd’ kiugrik a mellkasából. A Mennydörgés Lándzsáról magyaráz, a robbanásról és a következményekről, és csak reméli, Máriára, úgy reméli, hogy elhiszik neki. Sosem félt még ennyire.

(Durr-durr.)

Floch, a rohadék, mindentudó Floch persze gyanakszik.

– Én is meg tudom nézni a pulzusát – mondja. – Hadd vessek rá egy pillantást.

De nem vethet. Hanji féltőn húzza a karjába, kattog az elméje – „Meg kell védenem, meg kell mentenem, meg kell védenem, meg kell mentem!” –, Floch meg odalép hozzájuk, meg akarja nézni… És ekkor valami történik. Valami megmagyarázhatatlan furcsaság, Hanji nem akar hinni a szemének, mert Zeke él, ó, Zeke nagyon is él és virul, ép és egészséges, teljesen meztelen, és legalább annyira döbbent, mint mindenki más…

(Durr-durr.)

És ez Hanji egyetlen lehetősége.

Most! – szólítja fel magát. Ha meg akarod menteni Levit, most kell cselekedned! – És szorosabban fogja a félig halott hadnagyot, és hirtelen nem fél semmitől. A folyóba veti magát, mielőtt a Jaegeristák megállíthatnák.

Élni fognak.

Mindketten.

Készült: 2019. 03. 22.

2019. március 17., vasárnap

Az óceán túloldalán [Ereri] – 2. fejezet (manga spoiler 90+!!!)


2. fejezet


A Lány a pincében


A megbeszélt időpontról majdnem elkésve, nyúzott arccal és cseppnyi lelkesedés nélkül érkezett a drótkerítés elé, de csakhamar bajtársra lelt Gabiban, aki hozzá hasonlóan szintúgy levertnek látszott, miközben Reiner oldalán sétált.

– Hé, kicsi harcos, mi a helyzet?

– Azóta ilyen, amióta felkelt – csóválta a fejét Reiner, majd összeráncolta a homlokát. – De te sem nézel ki jobban, Eren. Lidérces álmok?

Eren elhúzta a száját.

– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy családi konfliktusok.

– Oh. – Reiner mindentudóan bólintott. – A múlt.

– Igen… De… Ugye tudod, hogy…

Reiner, mintha ráérzett volna a félelmére, azonnal félbeszakította:

– Csak azért, mert Grisha fia vagy, nem esel ugyanabba a tévedésbe, amibe ő is. Ne aggódj, Eren – eresztett meg egy halvány mosolyt a fiú felé –, tudom, hogy ki vagy, és azt is tudom, hogy más vagy, mint az apád. Évek óta mást sem teszel, csak bizonyítasz. Lehet, hogy ez a nagyszüleidnek nem elegendő, de nekem… nekünk, Erenjavította ki magát, amikor a távolban észrevette Bertoltot –, bőven elég.

A monológot befejezően Gabi abbahagyta az önmarcangolást – vagy bármi is volt a baja –, és álmélkodva sandított föl az unokatestvérére. Nem szólalt meg, az Eren reszortja maradt, de úgy nézett Reinerra, mint a világ egyik csodájára.

– Nahát – lepődött meg. – Ezt nem is gondoltam volna rólad, Reiner. Rendes tőled, hogy vigasztalni próbálsz.

– Az igazságot mondtam ki – rántotta meg a vállát. – Áh, Bertolt, te is most érkeztél?

– A-azt hittem, elkéstem – lihegte a fiú, kezét az oldalára szorítva. – Siettem, ahogy csak tudtam.

– Reggeli lustaság – vigyorgott Eren.

– Ejha! – csendült fel Galliard bosszús hangja mögülük. – Reggeli harcos-találkozó? Nagy büdös francokat! Hajnali! Elfogadható a késésünk. – Összeszűkítette a szemét, amikor észrevette, hogy Eren egyedül álldogál. – Azt ne mondd, hogy a bátyád már itt van, Jaeger!

– Hát…

– Ez nem alszik?

Eren elvörösödött, ahogy eszébe jutott az incidens.

– Előfordulhat, hogy véletlenül kizártam a szobánkból… – motyogta, mire Reiner és Galliard összenéztek és elröhögték magukat. Galliard még vállba is veregette, miközben a fejét csóválta.

– Ez annyira rád váll, Eren! Szép volt!

– És akkor hol éjszakázott? – kérdezte Bertolt aggódva.

Eren széttárta a karját.

– Mama azt mondta, mire felkeltek, már nem volt sehol, úgyhogy nem tudom.

– Biztos a barátnőjénél – vigyorodott el Reiner a bajszát simogatva.

– Barátnő? – Eren a szemét forgatta. – Hát hogyne…

– Attól, hogy nem kötötte az orrodra, még lehet, hogy van neki – rántotta meg a vállát Galliard. – Biztos valamelyik csinos ápolónő a kórházból. Emlékszel, hogy a háború előtt mennyiszer ellátogatott oda?

– Nem hiszem, hogy lenne barátnője.

– Valahol akkor is kellett töltenie az éjszakát – mondta Reiner. – Majd szedjük ki belőle, ha véget ér a megbeszélés. Apropó, Pieck merre van?

– Őt ismerve elsők között érkezett – legyintett Galliard. – Felesleges várakozni. – Állítását az őrök is megerősítették a kapunál, miután engedélyezték a belépésüket. Gabi és Reiner hátramaradtak beszélgetni, a kislány végre megtörte a csendet, és amennyire Eren azt látta, szomorúan kérdezgette valamiről a fiút. Bertolt is többször hátrapillantott a válla fölött, és amikor Eren az egyik alkalommal rajtakapta, mélyet sóhajtott.

– Gabi mindig annyira lelkes – magyarázta. – Ismerjük, mennyire szeret hencegni.

– Tudom, mire gondolsz – bólintott Eren. – Egy szót sem lehet belőle kihúzni.

– De látom, osztozol a jókedvében – jegyezte meg Galliard. – Megint összezördültetek otthon?

Nem voltak titkai Galliard vagy Pieck előtt, mindketten túl jól ismerték, egyből átláttak rajta, ha hazugsággal próbálkozott. Bertolt jelenléte nem zavarta annyira; ahogy Reinerban is megbízott, úgy előtte is nyugodtan beszélt. Néhány mondatban gyorsan összefoglalta a tegnapi vacsorát, majd azt, hogyan jutott el odáig, hogy kizárja Zeke-et a szobájukból. Egyedül az álmát nem említette meg, a hangja pedig egy kicsit megbicsaklott, mikor ahhoz a részhez ért, mire Galliard szeme megvillant. Intett neki, hogy majd később – Galliard egy apró bólintással vette tudomásul –, és csak remélte, hogy Bertoltnak nem tűnt fel a kis közjátékuk. (Ha fel is tűnt, nem tette szóvá.)

Reiner és Gabi hamar beérték őket, a kislány mosolygósabb volt, de a tekintetén látszott, hogy bármi is nyomta a szívét, nem szűnt meg teljesen. Sietve elköszönt tőlük, majd rohant is a társaihoz, hogy megkezdhessék végre a tréningezést. Reiner a fejét csóválva nézett utána.

– Alaposan rám ijesztett… – mormolta. – A Páncélos Óriásról kérdezgetett… és arról, hogy mi lesz vele azután, hogy… Tudjátok… – dörzsölte meg a homlokát fáradtan. – Azután, hogy felfalt. Az érdekelte, hogy látni fog-e engem. Hogy… együtt leszünk-e… Hogy… Aj – húzta el a száját –, szörnyen hasogat a fejem.

– De miért érdekelte őt ennyire hirtelen? – csodálkozott Eren. – Lehetséges, hogy… meggondolta magát?

– Inkább én vagyok az, aki meggondolta magát… – motyogta erre Reiner, ráadásul annyira halkan, hogy Eren csak azért értette, mert közvetlenül mellette állt. A szeme tágra nyílt, és ahogy Galliardra és Bertoltra kapta a pillantását, hogy lássa, ők mit szólnak Reiner vallomásához, azzal kellett szembesülniük, hogy ők semmit sem hallottak belőle.

– Menjünk – mondta inkább Galliard. – Szinte látom magam előtt, hogy Pieck megint produkálja magát.

A lányra valóban szokatlan körülmények között találtak rá: a mankóját félredobva, négykézláb haladt előre; hosszú, fekete haja az arcába hullott.

– Mi az ördögöt csinálsz? – mordult rá Galliard. – Állj fel! Ne legyél nevetséges! A végén még meglát valaki!

– Hát hogyne – mosolyodott el a lány, miközben elfogadta Bertolt segítő jobbját. – Sosem hoználak benneteket kellemetlen helyzetbe. – Ahogy felegyenesedett, a tekintete összekapcsolódott Erenével. – A bátyád nincs jókedvében. Már találkoztunk, csak mondtam, hogy idekint várok rátok. Megint kizártad? Annyira jellemző rád!

– Ahogyan rád is, hogy nevetséges helyzetekbe hozod magad! – horkantotta Galliard, esélyt sem adva Erennek, hogy válaszoljon a kérdésre. Pieck nem szakította meg a szemkontaktust, sőt a szája széle felfelé görbült. A mosoly, ami kiült az arcára, nem pajkos volt, mint máskor, hanem egészen más. Eren nem tudta megmondani, pontosan milyen, de kellemes borzongás cikázott végig a testén, ahogy továbbra is egymást nézték. Galliard unta meg elsőként, hogy csak egy helyben álldogálnak (azt meg pláne, hogy őt figyelmen kívül hagyják), szó nélkül sarkon fordult, majd elindult a harcosok szobája felé, ahol Zeke-ék már vártak rájuk. Bertolt biztonságképpen még mindig fogta Pieck karját, így nem követte, Reiner azonban nagyot kurjantott.

– Gyertek, menjünk! – indítványozta arcán mindentudó vigyorral, ezt természetesen Erennek és Piecknek szánta. – Most már tényleg elkésünk!

Pieck felkuncogott, és Bertolt helyett inkább Eren karját választotta kapaszkodóul.

– Milyen türelmetlen valaki! – mondta, de azért engedelmesen megindult Reiner után. Reiner az ajtóban várta meg őket (Galliard úgy elviharzott, hogy a színét sem lehetett már látni, csak hallani a csukódást), majd udvariasan előreengedte Piecket és Erent.

– Jó reggelt! – köszönt Colt, aki az előző naphoz képest sokkal jobb színben üldögélt a gőzölgő teáscsészéje előtt. Zeke, aki éppen a többi csészét töltötte meg a forró itallal, nem fordult hátra, de Eren biztos volt benne, hogy elmosolyodott.

– Úgy tűnik, mind itt vagyunk – állapította meg. – Csukjátok be az ajtót, gyerekek.

Míg Galliard felciccegett, Eren a szemét forgatva tett eleget a felszólításnak. Bár Zeke nem pillantott rá, nyilvánvaló volt, hogy nem bocsátotta meg, amiért nem engedte be éjjel a szobájukba.

Ennyire mélyen aludtam volna? Azért álmodhattam ilyen furcsaságot?

– Miért hívattál ide minket? – tért rá a tárgyra Pieck.

– És azzal ne etess, hogy egy kis teázás miatt – toldotta meg Galliard. – Azt egyikünk sem veszi be.

Zeke finoman megemelte a szemöldökét, miközben helyet foglalt vele szemben.

– Ó, pedig nem baj, ha néha összeülünk egy tea keretében beszélgetni, nem igaz?

– Tea… – Reiner és Bertolt összenéztek. – Fekete? – kérdezte az előbbi, mire Zeke meglepetten bólintott.

– Igen. Nem szeretitek?

– De… – felelte Bertolt halkan. – Szerettük… Régebben.

– Ez nem volt túl őszinte – kuncogott Colt. – Semmi baj, ha nem szeretitek. Én sem rajongok érte annyira.

A harcosok szobája nem tűnt túl tágasnak, de ahhoz éppen elég volt, hogy egy kisasztal köré mind összegyűljenek. Colt Reiner és Galliard közé szorult, Reiner másik oldalán levő széket pedig Bertolt foglalta el. A magas fiú zavarba jött, amiért közvetlenül Zeke mellett kellett ülnie. Bezzeg Piecket! Pieck egy cseppet sem zavartatta magát, amikor kényelmesen elnyúlt a kanapén. A fejét Eren ölébe ejtette, és elégedetten mosolygott, mikor Galliard tekintete rájuk villant.

Eren a bátyjára nézett.

– Csak nem nekem próbáltál kedveskedni vele?

– Mit gondolsz, megérdemled? – kérdezett vissza Zeke.

– Feledékeny vagyok – rántotta meg a vállát. – Sajnálom a tegnapit.

– Hát még én – vágta rá Zeke. – De köszönöm a kérdésedet, kényelmesen aludtam így is.

– Ennek mindannyian nagyon örülünk, Zeke – bólintott Galliard széles, ám megjátszott mosollyal az arcán –, de esetleg megtudhatnánk az itt létünk okát is? Pieck mindjárt elalszik, ha továbbra is csak ezt az unalmas csevejt fogja hallgatni.

– Ó, én remekül elvagyok – ásította a lány. – Jó a párnám – sandított fel a pillái alól Erenre, aki azonnal úgy elvörösödött, hogy még a füle tövét is forrónak érezte, pedig nem is hazudott. (Általában ugyanis csak akkor gyúlt lángra a füle.)

– Rátérhetnénk a lényegre? – kérdezte Galliard türelmetlenül. Valami ma felettébb bosszantotta, de Eren nem tudott rájönni, hogy mi. Igaz, Galliardot többnyire mindig bosszantotta valami – vagy valaki, mondjuk Reiner. – Miért kellett idejönnünk, Zeke? Titkos megbeszélés? Hol vannak a kutyák?

– Galliard! – szisszent fel Bertolt. – Meghallják!

Zeke óvatosan az ajka elé emelte a mutatóujját.

– Vigyázz a nyelvedre, Galliard, nem ebben a szobában vannak.

– Itt a falnak is füle van – dörmögte Reiner. – Nem tanultad meg?

– Valahogy mindig elfelejtem.

– Akkor vésd jól az eszedbe – tanácsolta Zeke, majd hátradőlt a székében. – Hajaj – sóhajtotta a hajába túrva. – Reméltem, hogy tudjátok, miért hívattalak ide benneteket, de ha nem, hát nem. Akkor elmondom. Egykor, csaknem két ezer évvel ezelőtt létezett egy lány, aki a Ymir Fritz nevet viselte. Az eldiai nép őse, minden óriás anyja, aki alkut kötött a gonosszal, és cserébe határtalan erőt kapott. Ez az erő az óriáserő volt, az, amit jelenleg mindannyian birtokolunk – magyarázta, miközben pillantását végighordozta a fiatalokon. Eren kivételével hirtelen mindenki feszült figyelemmel kezdte hallgatni. Eren csak azért nem, mert már kismilliószor végighallgatta már a történetet. Zeke-től legalább annyiszor, hogy kívülről fújta már az összes mondatot, a nagyszüleitől pedig még ennél is többször.

Amikor első ízben fedeztek fel hasonlóságot közte és Grisha között, a nagyapja hisztérikus rohamot kapott, és azonnal az asztalhoz parancsolta. Erőszakkal leültették, s remegve próbálták magyarázatot keresni rá, hogy miért olyan a világ, amilyen. A felmenőik vétkére vezették vissza, és Eren semmit sem értett belőle. Miért mi vezeklünk helyettük? Miért nem lehetünk szabadok? Hát nem élünk a falakon belüliekhez hasonlóan ketrecben?

– Tizenhárom év elteltével lejárt az ideje, az ereje pedig kilenc utód között oszlott meg. Ymir népe, e kilenc utód lett az óriáserő egyedüli birtokosa. Az óriások megjelenésével megkezdődtek azok az évszázadok, amiket legszívesebben kitörölnénk a múltunkból. Az elnyomás időszaka. Az eldiai férfiak teherbe ejtették a leigázott népek asszonyait… Gyakorlatilag világuralomra törtek. De el is bízták magukat – emelte fel a kezét. – Mire észbe kaptak, kitört a polgárháború, amit csak úgy hívunk, a „nagy óriásháború”. Kilenc óriásból hetet sikerült irányítás alá vonni, így lassan száz esztendeje, hogy sikerült pontot tennünk a háború végére. A bukott királynak menekülnie kellett. – Zeke elhallgatott. – Egyetlen hely maradt számára, egy sziget, amit ma Paradis néven emlegetünk. Abban az évben, amikor a nagy óriásháború végre befejeződött, a szigeti démonok – áruló királyunkkal az élükön – falak mögé rejtőztek: Mária, Rózsa valamint Sina. E három fal lett a védelmük bástyája, egyben ketrecbe zártságuk szégyene is. De ez még nem minden! – jelentette ki, amikor észrevette, hogy fészkelődni kezdenek. Reiner és Bertolt mindenkinél merevebben, szinte eltorzult arccal ült és figyelt. Ők jobban ismerték Paradis életét, mint bárki más, és Eren szánni kezdte őket ezért a tudásért.

– Nem vittek magukkal mindenkit – mormolta Pieck. – Voltak, akiket hátrahagytak.

– Pontosan – bólintott Zeke. – Voltak, akiket itt hagytak, az óceán túloldalán. És azok, akiket itt hagytak, nos, azok vagyunk mi. Azok a szegény eldiai néphez tartozók, akik ki vannak szolgáltatva Marley hatalmának. Marley, aki Eldia fölött győzedelmeskedett, bármit megtehet velünk. Mindannyian azért fizetünk, mert démoni vér csörgedezik az ereinkben. Mert mi is ugyanolyan szörnyetegek vagyunk, mint a felmenőink, akik a nyomorba döntötték Marley egykori népét. Mi az ördögök leszármazottai vagyunk… És Marley, a mi drága hazánk kegyelmet adott. Mert az a fizetség, amit meg kell fizetnünk, eltörpül a vétek mellett, amit a felmenőink elkövettek. Marley kíméletes volt… életben hagyott bennünket, azok után, amit vele tettünk, és még engedélyt is adott rá, hogy ezen a kontinensen maradjunk. Elűzhetett volna bennünket, de nem tette meg. Ezért kell hálásnak lennünk. Minden egyes nap köszönetet kell mondanunk Marley kegyelmességéért.

– Minden egyes nap… – horkantotta Galliard. – Amíg még élünk.

Na persze – gondolta Eren –, ezért én nem vagyok hálás.

– Mindannyian tizenhárom évet kaptunk – mondta erre Zeke, mintegy megerősítve Galliard szavait –, ahogyan egykor az elődeink. Ymir népe. – Mintha a gondolataiból olvasott, mintha a lassan tökéllyé fejlesztett álarc mögé látott volna. Eren nyelt egyet. – Mindannyian… küzdünk valamiért – vándorolt rá a férfi tekintete –, a kérdés csak az, hogy vajon helyesen cselekszünk-e.

Eren szándékosan elfordította a fejét, hatalmas sóhajtást csalva ki Zeke-ből. Megint ugyanott tartottak, így ezúttal pontosan tudta, mi járt a fejében. Sosem volt könnyű eset – főleg kiskorában játszottak egymással igazi türelemjátékot, amikor Zeke-nek egész nap hajkurásznia kellett, mert mindig elcsatangolt és mindig bajba is keverte magát –, és ezt a bátyja gyakran szerette az orrára kötni.

– Ezért hívtál ide minket? – kérdezte Colt, aki falfehérré vált a történettől, pedig nem először hallotta. – Hogy emlékeztess bennünket a feladatunkra?

– Nem – rázta meg a fejét Zeke. – Paradis miatt kellett összegyűlnünk.

Reiner és Bertolt szeme megvillant.

Eren csak nyomokat látott Paradis szigetéből – pontosabban a Mária falból. Az elesett falnál találkozott a bátyjával és a két fiúval, és a fal tetejéről be lehetett látni mindent, ami az ott fekvő körzetből maradt.

Shiganshina, válaszolta Reiner, amikor rákérdezett, hogy hívták. A Mária fal elesése Shiganshina pusztulását okozta. A fal tetejéről bármerre fordult az ember, csak romokat lehetett látni. A földet megszínező, odaszáradt vért, a csontokat és a súlyos faltömböket, amik gyakorlatilag azonnal összezúzták a házakat és az embereket is. Mindez egyetlen mozdulat következménye volt: Bertolt Kolosszális Óriásának hatalmas rúgása, aminek következtében lyukat tudott ütni a Mária falba.

Ez volt Paradis.

Egy teljes átlagos körzet romjai.

Ugyanolyan, mint Liberio, súgta egy kishang a fülébe. Talán jobb is a te otthonodnál.

És ők ezt vették el a falakon belüliektől. Nyomorba döntötték őket, és arra kényszerítették a körzetben élő embereket, hogy elhagyják otthonukat és egy fallal beljebb költözzenek. Gyökeresen megváltozott az addigi életük, s cseppet sem jó irányban.

De Eren csak ennyit látott belőle, Reiner és Bertolt viszont (no meg persze Annie) éveket töltöttek el a szigeten teljesen egyedül. Csak magukra számíthattak, csak a küldetés erejében hihettek. A kormányba vetett hitbe, az adhatott nekik erőt, hogy túléljenek a démonok ketrecében.

Marley öt évet várt, hogy segítséget küldjön nekik Zeke személyében. A Bestia Óriás komoly csapást mért a Rózsa falra és az emberiségre, ám ugyanabban az évben Annie Leonhart elbukott, amikor megkísérelte végrehajtani a küldetését. Reiner és Bertolt részletesen beszámolt róla, hogy a Sina falon belül, Stohess körzetében került sor a végső megütközésre, miután a Felderítő Egység kiderítette a Nőstény Óriás személyazonosságát. A Felderítő Egység volt az a csapat, ahová Reiner és Bertolt is tartoztak. A szigorú titoktartás ellenére Eren kiszedte belőlük, hogy a falakon belüli katonák vagy a Helyőrségbe álltak be (feladatuk a fal védelme volt), vagy a Felderítő Egységhez csatlakoztak (ők vakmerően kimerészkedtek a falakon túlra, hogy információt gyűjtsenek a kinti világról és óriásokat öljenek), vagy pedig a Katonai Rendőrséghez, de ez utóbbit csak a legjobb tíz ember választhatta. Például Annie, mégpedig azért, hogy a Sina falon belülre kerülhessen – a Katonai Rendőrség tagjai ugyanis a legbelső fal védelmét élvezhették, és ahogy Reiner jellemezte, semmirekellő, lusta disznókból álló bagázs volt, semmi több. (Igaz, Reinernak a Helyőrségről és a Felderítő Egységről is megvolt a maga véleménye; az egyiket részeg szerencsétleneknek titulálta, a másikat öngyilkos idiótáknak bélyegezte.)

Eren, bár egyszer sem tett megjegyzést Reiner és Bertolt beszámolójára, és egyszer sem alkotott nyilvánosan véleményt, maga előtt azonban nem fojtotta el az érzéseit. Nem is tudta pontosan meghatározni, hogy mit is érez, talán kíváncsiságot a leginkább. Kíváncsi volt Paradis szigetére, az ott élők életére, és minden közül a legjobban a Felderítő Egység mozgatta meg a fantáziáját. A Felderítő Egység szimbólumát a Szabadság Szárnyainak nevezték – éppúgy vágyakoztak szüntelenül a szabadság után, ahogyan Eren is.

Látjátok? – húzta el a száját óvatosan. – Már ebben hasonlítunk.

Hangosan persze jobbnak látta, ha nem mondja ki, így is magán érezte Zeke tekintetét.

A bátyja látszólag közömbös hangon folytatta, mintha csak esti mesét olvasott volna:

– Amikor a démonok a szigetre menekültek a királyukkal, a száznegyvenötödik király, Karl Fritz személyében magukkal vitték a legfőbb óriáserőt, az Alapító Óriás erejét, és mint azt jól tudjuk, 850-ben újabb csapás ért bennünket: Annie Leonhart fogságba esésével elvesztettük a Nőstény Óriást is.– Bertolt arca erre megnyúlt. Négy éve már, de még mindig nem tudja túltenni magát rajta, gondolta Eren. Persze mindannyian érzékenyen reagáltak, valahányszor szóba került Annie. Mind ismerték, mind szerették a lányt, még akkor is, ha rendszerint magányos farkas volt. Együtt edzettek, minden nap találkoztak vele. Annie – a maga módján – még segített is nekik. Vagyis csak Erennek, mert a segítségét ki kellett érdemelnie. Egyedül Eren volt rá képes, hogy úgymond a páncélja mögé hatolva elérje a szívét, és rávegye arra, hogy megtanítsa a közelharc művészetét.
– Nem tudjuk, mi történt Annie-val, a megmentését nem vállalhattuk az akkori körülményeknek köszönhetően – sóhajtotta Zeke –, de Paradis kezében így jelenleg két óriás is van, ez pedig a lehető legrosszabb.

Eren és Galliard komoran összenéztek.

– A 845-ös küldetés arra irányult, hogy visszaszerezzük az Alapító Óriást – magyarázta Zeke. – A kormány négy bátor harcost küldött a küldetésre, akik kinyomozták, hogy a fővárosban uralkodó, Fritz királyi családbeli tagnak hitt király nem más, mint egy dróton rángatott bábu, akinek semmi köze Karl Fritzhez vagy az Alapító Óriáshoz. A valódi királyi család, aki egykor hátrahagyott bennünket, nevet változtatott, hogy biztonságos kis életét élhesse, elrejtőzve Marley figyelő szeme elől. Karl Fritz óta az Alapító Óriás ereje generációról generációra öröklődött ebben a családban. Reiner és Bertolt… – a két fiú megfeszült a neve hallatán – minden információt átadott a kormánynak. Az ottani démonok találékonyságát, hogy képesek a levegőben repdesni és óriásokat ölni… El is hoztam az egyiket. Minek is neveztétek? – pillantott a fiúkra.

– Háromdimenziós manőverfelszerelés – válaszolta Bertolt rekedten. A szeme szokatlanul fénylett, mint mindig, valahányszor a szigeten töltött évekről kellett beszélnie. A szigeti démonokkal éltek együtt, és Eren valamiért szerette azt hinni, hogy ezt a furcsa komorságot az okozta, hogy összebarátkoztak velük. Az ellenséggel. Csatlakoztak a Felderítő Egységhez és úgy tettek, mintha a bajtársaik volnának azoknak, akik szintúgy ott szolgáltak. Eldobták a harcos-énjüket, hogy ők is katonák lehessenek, akik a szabadságért küzdenek, és ha valaki ennyi éven át így viselkedik… Eren meg volt győződve, hogy nem mindig játszották meg magukat. Nem lehetett minden színjáték. Kellett lenniük olyan pillanatoknak is, amikor a két fiú – sőt még Annie is! – őszinte volt.

– Á, igen! – csettintett Zeke elégedetten a nyelvével. – Háromdimenziós manőverfelszerelés, köszönöm, Bertolt! Tehát annak a szerkentyűnek a segítségével képesek a levegőben repkedni és harcolni az óriásokkal. Pontosan ismerik a gyengepontunkat, tudják, hogy a nyakszirtben rejtőzünk és azt is tudják, milyen mélyen kell vágniuk ahhoz, hogy elérjenek bennünket. Megszámlálhatatlanul sok óriással végeztek már, és arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy le tudták győzni a Nőstény Óriást. Valószínűleg mostanra már teljesen kiismerték a képességét… És lehet, hogy meg is szerezték azóta, hogy elhagytuk a szigetet. Ezt még nem tudjuk biztosra. Azóta rájöhettek, hogyan kell… és nos, igen… – Zeke hangját csipetnyi bosszúság valamint szomorúság keveréke színesítette meg. Bertolt megremegett, Galliard és Reiner pedig lehajtották a fejüket. Eren csupán szorosabban kapaszkodott Pieckbe; a szemét lehunyta, s próbálta nem felfogni, hogy Zeke mire gondolt. Arra, hogy Annie meghalt. Hogy végérvényesen elvesztették őt. Zeke-nek persze hangosan is ki kellett ezt mondani:
– Ez azt jelentené, hogy megették Annie-t, és a Nőstény Óriás erejét valaki más birtokolja. Egy szigeti démon, aki hozzánk hasonlóan küldetést kapott. Sőt az is lehetséges, hogy összefogott az Alapító Óriás hordozójával, és csak arra várnak, hogy támadjunk. Az Alapító Óriás képessége ugyanis nem más, mint az óriások irányítása. Egy olyan erő, ami egy deviáns vagy egy rendes óriást is az uralma alá tud hajtani. Egy olyan erő, amivel szemben nincs megállás.

– Az összes óriáserő közül a legfontosabb… – mormolta Reiner. – Ha egy olyan ember kezébe kerül…

– Nyugodtan mondd csak ki, hogy démon, Reiner – húzta gúnyos mosolyra a szája sarkát Pieck –, felesleges időpocsékolás a köntörfalazás.

– Nos, igen – bólintott Zeke –, visszafordíthatatlan károkat okozna. Így is az a szerencsénk, hogy a királyi család gyáva módon visszafutamodott. De ha Annie képes volt a nyomukra bukkanni, úgy a falakon belüliek is meg tudják csinálni. És ez, kérem szépen, igencsak nagy probléma.

– Tehát azt feltételezzük, hogy már ismerik az Alapító Óriás kilétét – összegezte Pieck.

– Kitűnő meglátás, kedvesem. Pontosan erre próbáltam kilyukadni.

– Ha ismerik, akkor valószínűleg használni is fogják.

– És nemcsak emiatt kell aggódnunk. – Zeke megigazította a szemüvegét. Ahogy hátradőlt a székében és Erenre fordította a tekintetét, éppúgy nézett ki, mint az édesapjuk. Éppúgy, mint Grisha. (Zeke nem szerette az apjukként emlegetni, inkább csak Grishának hívta – de ez persze nem változtatott a tényen, hogy az apjuk volt.) – Kevesen tudják – folytatta eközben –, hogy a három fal kolosszális méretű óriásokból épült fel. Miután Karl Fritz a szigetre menekült, hátrahagyott egy üzenetet. Ebben az üzenetben, ami tulajdonképpen egy eskü volt, lemondott a további háborúról, ám… és ez nagyon fontos – hangsúlyozta –, ha Marley valaha is úgy döntene, hogy háborút indítana Paradis ellen, az Alapító Óriás hordozója az óriásának erejét használva parancsot adna a falakban rejtőző kolosszális termetű szörnyetegeknek, s a hamuval tenné egyenértékűvé az itteni földrészt. Nemcsak elfoglalná az itteni városokat, körzeteket, hanem szó szerint megsemmisítené az egész birodalmat, s ehhez még csak ki sem kell mozdulnia a szigetről, elég csupán egyetlen utasítást adnia azoknak a szörnynek. Észre sem vennénk, és már csak a döngő lépteket hallanánk, a föld remegését érzékelnék… és a világunk, amiért olyannyira küzdöttünk, egyetlen egy lépéssel válna eggyé a pusztulással. Ez az igazi félelmünk. Ez az oka annak is, amiért idehívtalak benneteket. Négy éven át vívtunk egy háborút, s végre győzelmet arattunk. Itt az ideje, hogy ismét foglalkozzunk Paradis szigetével és a vele kapcsolatos problémával. Jól meg kell fontolnunk a következő lépésünket, mert nemcsak a mi fennmaradásunk, hanem az egész emberiség sorsa a tét.

Miután befejezte, éles csend telepedett a harcosok szobájára. Colt megrendülten ült és látszott rajta, hogy lázasan gondolkodik; valószínűleg most érthette meg igazán, hogy miért is kellett küzdeniük. A felnőttek általában nem szerettek magyarázkodni, minden kérdezősködésnek úgy vették elejét, hogy azt mondták, „Csak!”, vagy azt, hogy „Fogadd el és kész!”, és közben olyan arcot vágtak, hogy a gyerekek inkább megrettenve szaladtak el játszani, mintsem hogy tovább faggatózzanak. A Grice család esetében persze még előfordulhatott, hogy több választ adtak a semminél. Grisha miatt a nagyszülők és Zeke is komoly mesedélutánt tartottak; részletesen beszámoltak az elkövetett bűneiről, hogy ez milyen következményekkel járt, és kitértek arra is, hogyan próbált aztán megbocsátást nyerni.

Grisha Jaeger bűne egyszerű volt: részt vett egy olyan felkelésben, amely arra irányult, hogy megbuktassa a kormányt. Az összeesküvő lázadókat persze elkapták, miután akadt tisztességes polgár is közöttük, aki megértette, milyen kötelességgel tartozott a hazája iránt, és aki mindent elmondott a megfelelő beosztású embereknek. A büntetés is egyszerűnek bizonyult; olyanná tették, amilyen a valódi természete volt: valamennyiüket – két kivétellel – letérdeltették, és az erőszakkal megragadott karjukba fecskendezték az injekciót, hogy utána lerúghassák őket a falról. A lázadók még a levegőben, az elmaradhatatlan aranysárga fény következtében változtak át eszüket vesztett óriásokká, s onnantól kezdve megkezdték kóborlásukat az óceán túloldalán – előbb a Mária falig, 845 után, Shiganshina bukását követően már a Rózsa falig. Colt Grice nagybátyja is részt vett a bűnszervezetben; Colt és Falco azért döntöttek úgy, hogy harcosok lesznek, hogy lemossák a családjuk nevén és becsületén ejtett szégyenfoltot. Nem is maradt más választásuk, hacsak nem akarták, hogy őket is Paradisba küldjék, ahogyan a nagybátyjukkal tették – Liberióban ugyanis az a pletyka kapott szárnyra, hogy az idősebbik Grice nem változott óriássá, mint a többi felkelő, hanem emberként rúgták le a falról, hogy a társai csemegézhessenek belőle.

Legalább van bennünk valami közös – gondolta Eren –, Colt és Falco nagybátyja is ember maradhatott a felkelés bukása után, és az én apám sem eszét vesztett szörnyetegként halt meg. Erről is az a „Bagoly” tehet.

Bagoly a kormányt szolgálta a lázadás éveiben, nagyra becsült és tisztesség emberként állították be, akiről később kiderült, hogy valójában információkkal látta el a felkelőket. A kilétét mind a mai napig homály fedte. Csak annyit lehetett tudni, hogy őt tették felelőssé mindazért, ami Grisha Jaegerrel történt a „büntetése” napján. Váratlanul lerántotta a kilétéről a leplet, és miután az összes szemtanút megölte, idejének lejárta miatt átadta a Támadó Óriás – a kilenc óriás egyikének – erejét Grisha Jaegernek. Egy küldetéssel is megbízta, és Grisha az óriásának segítségével el tudott jutni Paradis szigetére.

A küldetés… amiről nem volt hajlandó beszélni – dörzsölte meg a szemét Eren. Vajon mi lehetett? Vajon sikerrel járt, mielőtt végleg elbukott volna?

Marley nem hagyta annyiban az árulást, Grisha Jaeger pedig ostoba volt. Ahelyett, hogy a belső fal mögé menekült volna, hogy biztonságban lehessenek, Shiganshinában maradt, ott pedig elkapták.

De lehet, hogy Sina sem védte volna meg. Mégiscsak egy óriás elvesztésére derült fény, Marley nem hagyhatta, hogy Paradis az Alapító mellé még nagyobb hatalomra tegyen szert. Az apám pedig túl ostoba volt. Azt hitte, sosem találnak rá. Azt hitte…

Eren hatalmasat sóhajtott. Nem tudta, mit hitt az apja – és már soha nem is tudhatta meg.

Láttam őt – gondolta az ajkába harapva –, de nem azt láttam, amit látni akartam. Nem azokat az emlékeket, amikre igazán kíváncsi voltam.

Hirtelen eszébe jutott az álombeli lány, akit azelőtt még soha sem látott, mégis annyira ismerősnek tűnt. A lány, aki lehetséges, hogy… Lehetséges, hogy ezen a köteléken keresztül lépett vele kapcsolatba?

Vajon ki lehetett? A nevét sem tudom.

De sokan voltak vele így. Emlékek, amik nem velük történtek meg, emberek, akikre nem emlékezhettek, mert nem ismerték, közben mégis ismerték – Galliard mindent látott azzal a lánnyal, Ymirrel kapcsolatban, ám semmit sem látott Marcelről, akit Ymir evett meg öntudatlanul.

Az a lány – villant az elméjébe ismét a gondolat –, valaki lehet a múltból, a jelenből vagy a jövőből. Vajon hogy hívhatják?

És akkor, maga sem értette, hogyan lehetséges, valahogy emlékezni kezdett a nevére.

Frieda.

A lányt Friedának hívták.

Frieda Reiss… – suttogta maga elé döbbent határozottsággal. Nem tippelt. Tudta. Teljesen biztos volt benne, hogy a lányt Frieda Reissnek hívták egykor (vagy akár most is). Frieda Reiss – és mivel Reiss, Bertolt és Reiner jelentése alapján a királyi családból származott. – Ő a Koordinátor.

– Pontosan – mondta erre Zeke, de a hangja annyira váratlanul érte Erent, hogy összerezzent tőle. Felkapta a fejét, és ahogy körbenézett, gyanakvó tekintetekkel találkozott. Annyira elmerengett, hogy észre sem vette, hogy mindenki őt bámulja. Akár az is előfordulhatott, hogy Zeke elhallgatott, és azóta csendben figyelték őt. Nem először esett volna meg ilyesmi. Eren ezúttal is a zsigereiben érezte, hogy legszívesebben mindannyian kifaggatnák, hogy megtudják, mi járt a fejében. A gyanakvás sosem volt megalapozhatatlan vele kapcsolatban, éppen ezért nem is haragudott rájuk (annyira) a bizalmatlanságért. – A Koordinátort a legutolsó információmorzsáink szerint Frieda Reissnek hívják. Vagy szólíthatnám Frieda Fritznek is. Ő a Fritz királyi család egyik tagja, Karl Fritz leszármazottja. A jelentések szerint 842-ben örökölte az erejét a nagybátyjától, Uri Reisstől. Ha azóta is birtokolja, akkor az azt jelenti, hogy hozzám hasonló egy éve maradt hátra. Egy teljes év, hogy döntsön a sorsunkról. A világ sorsáról.

– Akkor egy csónakban evezünk – sóhajtotta Pieck. – Remek! Szeretem az ilyesmit.

– Újabb kitűnő meglátás, drága Pieck – bólintott Zeke. – Egy év, mindkét oldalnak ennyi maradt. Ez olyan, mint egy sakkjátszma, nem gondoljátok? – Elsősorban Bertoltnak címezte a mondandóját, de Pieck, aki hozzájuk hasonlóan kitűnő stratéga volt, azonnal biccentéssel fejezte ki az egyetértését. – Amelyikünk előbb lép okosabban, az fog nyerni.

– Hát akkor ne hagyjuk, hogy azok a szigeti démonok nyerjenek! – ugrott fel Galliard elszántan. – A semmivé akarnak tenni minket? Hát tegyük előbb mi őket a semmivé! Egyszer beszivárogtunk, nem? Hát tegyük meg újból!

– Bertolt és Reiner nem mehet vissza még egyszer – rázta meg a fejét Zeke elutasítóan. – Őket már ismerik. És én sem mehetek. Az óriásalakomat mindenképpen ismerik, de Shiganshina körzete már csak Grisha miatt is veszélyes. Grisha tekintélyes orvos hírében állt, amikor rátaláltak Marley emberei, én pedig… sajnálatos módon a szakasztott mása vagyok. Nem kockáztathatok.

– De minket nem ismernek – szólalt meg hirtelen Pieck. – Galliardot meg Erent… Meg engem. Minket nem ismernek. Mi mehetünk, ha megkapjuk az engedélyt a kormánytól. Egy újabb küldetés a falakon belülre… Ezúttal beszivárgunk és biztosan visszaszerezzük az Alapító Óriást.

– Marley nem fog többet kockáztatni – jegyezte meg Eren. – Azok után, ami legutóbb történt… Nem hiszem, hogy adna még egy esélyt a bizonyításra.

Galliard értetlenül nézett rá.

– De szükségünk van az Alapító Óriásra! Marley is ezt akarja!

– Lehet – hagyta rá Eren –, de biztosan nem vállal egy újabb kockázatot. Engem pláne nem fog a falakon belülre küldeni! Grisha fia vagyok, ahogyan Zeke is. Így is mindig rajtam kell valakinek tartania a szemét, hát hogy is engednének egy ilyen jelentőségű küldetésre?

– Akkor ketten megyünk Pieckkel – vonta meg a vállát Galliard. – Sajnálom, haver.

Eren elfintorodott.

– Képzelem, mennyire sajnálod…

Eren! – Zeke hangja élesen csattant, érződött rajta a bosszúsága. A tekintetébe kemény csillogás költözött, a szája pedig egyetlen keskeny vonallá préselődött, amikor Eren dacosan viszonozta a pillantását. Ha eddig próbált nem dühös lenni, akkor most csúfos kudarcot vallott. Ritkán tudták kihozni a sodrából, ám amikor sikerült, a környezete fülét-farkát behúzva fújt visszavonulót. Colt ezt tette (sőt ő még nevetségesen remegett is), míg Bertolt, Reiner és Galliard makacsul az asztalt kezdték fixírozni. Pieck a könyökére támaszkodott, és a pillája alól sandított fel Erenre. De bármire is számítottak, Zeke haragja nyomtalanul elmúlt. – Vigyázz a nyelvedre! – Mindössze ennyit mondott, aztán is szinte kedveskedően. Eren szeme döbbenten kerekedett el.

– Elő kell rukkolnunk egy tervvel – indítványozta Pieck. – Vagy ők, vagy mi, valamelyikünk lépni fog.

– És nekünk kell előbb megtennünk – értett egyet Reiner.

Zeke elégedetten állt fel.

– Látom, értitek már. Nagyon helyes. Azt szeretném, ha mindannyian elgondolkodnátok ezen, és holnap ugyanígy, ugyanekkor összeülünk, hogy megbeszéljük, ki mire jutott. – Mindannyian szedelőzködni kezdtek, és közben fáradtan nyújtóztatták ki a sok üléstől elgémberedett tagjaikat. – Ne felejtsétek: a jövőnk a mi kezünkben van, tegyünk hát érte! – mondta még, mielőtt Reiner és Bertolt távoztak volna. Colttal nem siettek annyira, Eren azonban nem akart tovább várni rájuk. Nem is fűlött hozzá a foga, hogy megtárgyalják az éjjel történteket (Zeke biztosan kiszedte volna belőle az álmát is, ha már egyszer belekezdett volna a mesélésbe), ráadásul Galliard és Pieck az ajtóban integettek. Gyorsan megveregette a bátyja hátát, majd megindult utánuk.

– Egy örökkévalóságig tartó csatát vívunk, öcsém. – Zeke hangja az ajtóban érte utol, komoly volt és emlékeztető. – El ne szúrd, különben nincs második esély.

Eren bólintott.

Megértette.

** * **

– Tehát azt akarod nekünk bemesélni, hogy a jelenlegi Koordinátorról álmodtál? – összegezte Galliard gondterhelten.

Miután elhagyták a harcosok szobáját, sietve próbáltak keresni egy olyan helyet, ahol nem futnak bele Marley valamelyik emberébe. Ez nehéz feladatnak bizonyult, a kormánynak ugyanis mindenhol volt füle. A harcosokon pláne rajtuk tartották a szemüket – bármennyire is elkötelezték magukat Marley iránt, nem lehetett csak úgy elsiklani a nyilvánvaló tény fölött, hogy képesek óriássá változni. Végül – Pieck javaslatára, aki azt az elvet vallotta, hogy „Legyél nyilvánvalóan szem előtt, és akkor nem figyelnek fel rád!” – abban a kórházban kötöttek ki, ahol Eren nagyapja, Jaeger doktor dolgozott. A kórház udvarán találtak egy üres padot, és arra ültek le beszélgetni. Vagyis Piecket hagyták, hogy végignyúljon rajta, a két pedig a tetején foglalt helyet. A betegek többsége a délelőtti sétáját végezte éppen – tehát úgymond szem előtt maradtak, éppen, ahogy Pieck eltervezte –, de messze elkerülték a fiatal harcosokat.

– Valami olyasmi – dünnyögte Eren maga elé. Galliard és Pieck váltottak egy aggodalmas pillantást. – Nem tudom, honnan tudom, de egyszerűen csak tudom, hogy ő volt az. Értitek, ugye?

– Kapiskáljuk – morogta Galliard. – Ezért voltál annyira biztos a nevében is.

– Igen – bólintott. – Frieda Reiss. Egyszerűen csak tudtam a nevét.

– De hogyan lehetséges mindez?

Pieck vállat vont.

– Azt soha senki nem mondta még, hogy az óriások nincsenek kapcsolatban egymással.

– Ez igaz, de…

– Vagy – folytatta a lány –, akár az is lehetséges, hogy teljesen más a magyarázata az álmodnak. Lehet, hogy nem is jelenbeli kapcsolatra kell gondolnunk, hanem múltbelire.

Eren levegőért kapkodva nézett le rá. Egyszer sem gondolta még így végig, mindig csak a jelenre koncentrált. De ezek az álmok… ezek lehettek emlékek is. Olyan emlékek, mint arról a lányról. Idáig eljutott már, de… a végső következtetést egyszer sem vonta le. Mert ha ezek valóban emlékek voltak, akkor…

– Arra célzol, hogy…

– Az apádra célzok – vágott a szavába Pieck nyugodtan. Mindig is ő volt a csapat esze, Zeke ezért is szerette bevonni a stratégia kiötlésébe. – Arra, hogy a Bagoly általi küldetésről nem volt hajlandó beszélni. Amikor Marley visszahurcolta, hogy megkapja a méltó büntetését, napokon át kínozták. A teste újra meg újra regenerálódott, de a katonák újra meg újra levágták valamelyik végtagját. A végén csak annyit tudott nyöszörögni, hogy „a küldetés miatt…”, ám nem volt hajlandó megtörni. Sosem gondoltatok bele, hogy mi lehetett az az utolsó, nagyon fontos küldetés, amiért Paradis szigetére menekült?

– Az Alapító Óriás – suttogta Galliard, ahogy hirtelen megértette. Tágra nyílt a szeme, és meglepetten kapta a fejét Eren felé. – Csak az lehetett.

Pieck az oldalára gördülve felkönyökölt; kis híján, hogy nem esett le a padról az elszámított lendület következtében.

– Pontosan – csettintett a nyelvével elégedetten. – Én is erre jutottam. Bagoly azzal bízhatta meg, hogy keresse meg az Alapító Óriást és fogjon össze vele. Lehet, hogy Grisha meggondolta magát. Mi van, ha az Alapító Óriás elutasította a segítséget? Mi van, ha Grisha úgy döntött, felfalja?

– Tehát arra célzol – kezdte Eren újból, nagyon lassan, hogy biztos legyen benne, hogy ezt érti a lány –, hogy az apám megtalálta az Alapító Óriást, és még mielőtt visszahurcolták volna az óceán túloldalára, megszerezte az erejét? Mert ha valóban erre gondolsz, az azt jelentené, hogy…

– Hogy győztünk – bólintott Pieck. – Ha ez tényleg így történt, akkor te vagy a Támadó és az Alapító Óriás hordozója, Eren. Paradis… azok a szigeti ördögök elvesztették a háborút, amit még csak el sem kezdtek. A Nőstény Óriás felhasználásával sem tudnák megnyerni, bármennyire erősen és kitartóan harcolnának. A Nősténynek nincs esélye nyolc másik óriás ellen, pláne ha az egyik a nyolcból a Koordinátor.

Eren előrehajolva a térdére támaszkodott. Arcát a tenyerébe temette, abba fojtotta a sóhaját. Galliard, aki közvetlenül mellette ült, így is érezhette, hogy mennyire felzaklatták a hallottak. Fogalma sem volt, hogy mit csináljon. Szólnia kellene Zeke-nek? Zeke vajon mit tenne? Hogyan tudnák kideríteni, hogy tényleg ő az Alapító Óriás hordozója? Mit csinálnának vele? Kockáztatnának? Hajlandóak lennének-e megbízni benne azok után, amit Grisha tett? Egyáltalán ő, Eren mit tenne? Mit kellene tennie? Mi a helyes döntés?

Eren. – Galliard hangja meglepően szelíden csengett, ahogy megtörte a hirtelen beálló csendet. Eren észre sem vette, hogy mi történt körülötte. Pieck már nem feküdt, hanem feltérdelt, és aggódva figyelte őt, Galliard pedig valamikor – valószínűleg akkor, amikor semmire sem reagált – óvatosan a vállára markolt, hogy megrázva magához térítse. – Minden rendben lesz – mondta komolyan –, megőrizzük a titkodat és kitaláljuk, hogy mi ez az egész. Lehet, hogy csak egy normális álom volt… Hihetetlen a képzelőerőd, ezt mindannyian tudjuk.

Pieck mosolytalanul, bólintással erősítette meg a szavait.

Eren nyelt egyet.

– Egy szót se senkinek, jó?

– Ez csak természetes – bólintottak a barátai. – Ránk mindig számíthatsz.

** * **

A lány – Frieda, mert most már tudta a nevét – ismét meglátogatta álmában. Sötét hajában ragyogó aranykoronát viselt, kéken csillogó tekintetébe keménység költözött. Eren ezúttal nem egy hálóról álmodott, hanem egy sötét helyiségről, ami leginkább egy pince felé vezető útra emlékeztette. Frieda kezében halványan pislákolt a gyertya lángja, ahogy Erennel a nyomában megindult lefelé a recsegő-ropogó lépcsőkön. Egy szót sem szólt a fiúhoz, úgy viselkedett, mintha teljesen egyedül lenne.

A lépcső aljában a blúza alá nyúlva aranyló kulcsot húzott elő. Eren valamiért ismerősnek találta, de nem tudta megmondani, hogy honnan. Frieda a kulcsot nézte, és ajka halvány mosolyra görbült. Tökéletesen illett zárba, s az kattant egyet, ahogy elfordította.

A pince ajtaja nyikorogva nyílt ki. Eren újabb sötétségre számított, de legnagyobb meglepetésére a helyiség vakító fényben úszott. El kellett takarnia a szemét és csak hunyorítani tudott; hozzá kellett szoknia a világossághoz, hiszen mindeddig alig lehetett látni valamit, annyira kevés volt Frieda gyertyája.

Amikor végre sikerült, meglepetten ráncolta a homlokát. A pinceszoba közepére egy asztalt helyeztek székekkel körbevéve – mindegyik szék foglalt volt. Az emberek, akik ott ültek, látszólag mind Frieda Reissre, a falak királynőjének érkezésére vártak. Ugyan nem álltak fel és borultak térdre, pedig Eren azt hitte, hogy ezt teszik majd, de megemelkedtek ültükben és biccentettek Friedának.

Frieda Reiss megállt, és lassan végighordozta a tekintetét az egybegyűlteken. A lány, aki elé szaladt, hogy üdvözölje, nevetségesen alacsonynak látszott mellette; százötven centi sem lehetett, szőke haját pedig lófarokba kötve viselte. Rokonságban állhattak, mert éppolyan kék szeme volt, mint Frieda Reissnek.
– Köszönöm, hogy mindannyian eljöttetek – szólalt meg végül halkan, kellő komolysággal a hangjában. Az emberek, akik többnyire Eren korabeli fiatalok voltak, beleértve a szőke lányt is, egytől egyig megfeszültek.
– Itt az idő.

Megjegyzés: Azt hiszem, erre a sztorira találták ki, hogy slow burn. Mondjuk, ha úgy vesszük, az összes fanfictionöm slow burn... :D Na mindegy, ígérem, Levi hamarosan beköszön – és a manga jelenlegi állásától teljesen eltérő irányt veszünk (a múltban vagy a jelenben, ki tudja még?)

Apropó, megint készültem egy kis képecskével:


Jelenleg a 17. fejezetet gépelem szorgosan, úgyhogy...

Folytatás kb. 2 hét múlva. ^^