Vörös a feketén
Párosítás: Eren/Armin,
Connie/Sasha
Tartalom: Egy óriásoktól hemzsegő világban nincs boldogság. Csak remény
a boldogságra – ami elillan, mert egy
háborúban mindig vannak vesztesek és
győztesek, és a béke, amit vér és könny árán kiharcolnak, sosem
a legtökéletesebb. A feketén nehezen
látszik a vörös, de a vér attól még ott van. Mindig ott
van.
Megjegyzés:
1.) A történet adott, csak a körítés más. Avagy egészen
addig követi a mangát, amíg csatlakoznak a Felderítő Egységhez – utána minden
más lesz, és közben mégsem más. Néhány kiragadott pillanat, röviden és velősen
minden, aztán egy ponton talán
csúcsosodik. Mondjuk úgy, néhány ötlet, amiből lehetne valami hosszabbat
alkotni, de végül egy hosszabb novellába tömörítettem. A párosítás nagyon
halvány, szinte elenyésző, ha valakit ez tántorítana vissza, viszont sötét a
sztori. (Én szóltam.)
2.) 90+
MANGA SPOILER
3.) Boldog befejezés? Nem
létezik. Mindig édes és keserű. Keserédes.
MM.
Később találkozunk… Eren.
I.
Először
Eren
nem tudja felidézni, hogy miről szokott álmodni – legalábbis az esetek nagy
részében ez jellemzi az életét. Nem emlékszik már, mi történt azon a napon,
amikor a Kolosszális lyukat ütött a Mária falba, az álomra semmiféleképpen sem,
és egy idő után azt is elfelejti, hogy milyen nyugtalanító érzést hagyott maga
után. Mintha nagyon hosszú álma lett volna kétezer évnyi szenvedésről, mintha a
lány, aki fölé hajolt, gombbal a ruháján, sállal a nyakában ugyanaz a lány lett
volna, akinek a haja bőven a válla alá ért. Nem emlékszik már, elfelejti. Ami
megmarad, a szégyen és a harag keveréke, a düh, ami napról napra növekedik
benne azóta, hogy elvesztette az anyját, amit napról napra, óráról órára
táplálja a gyűlölet a bezártságnak és az emberevő óriásoknak köszönhetően.
850-et
írnak, a kiképzés a végéhez közeledik. Ugyanannál az asztalnál ülnek össze
mindannyian, akikkel az elmúlt három évben vért izzadva kitartottak, akiket a
bajtársaiknak nevezhetnek. Eren az asztalra könyököl, állát a tenyerében
támasztja meg, életuntan, megfáradtan kanalaz a leveséből. Hol a lelkesedés?
Hol az életkedv?
(Nem
megy, egyszerűen nem megy.)
Csak tedd, amit tenned kell.
(Nem
megy, egyszerűen nem megy.)
Csak haladj előre.
(Nem
megy, egyszerűen nem megy.)
Nem tehetsz semmi mást.
(Tényleg
nem tehet mást – de nem megy, egyszerűen nem megy.)
– Ki fogod irtani az összes óriást,
amíg egyetlen egy sem marad hátra, igaz?
Reiner
ránéz, a kezét nyújtja.
Határozott.
Erős.
Olyan, amilyenné Eren válni akar.
Olyan, amilyen bátor, hűséges katonákra a világnak szüksége
van.
Reiner
katona.
(Reiner
harcos.)
Reiner…
Mosolyra húzza az ajkát.
–
Biztos vagyok benne – mondja szelíden, miközben a szemébe néz –, hogy meg tudod
csinálni. – És kimondja a nevét, és van benne valami különleges, ahogyan
kimondja. Eren szívében hosszú idő után először feléled a hazug remény – a
remény a boldogságra, a remény, hogy egy nap győzni fognak, hogy tényleg meg
tudja bosszulni az anyját, és fel tudja szabadítani az emberiséget. A falakon
túl… A világ a falakon túl minden bizonnyal gyönyörű, mert a falakon belül
semmi más nincs, csak pusztulás és szenvedés. A falak a szégyenük és a börtönük
falai egyben.
A
világ…
(A
világ a falakon túl minden bizonnyal gyönyörű.)
(Gyönyörű
és kegyetlen.)
(Amilyenné
az emberek tették.)
Megrezzen,
mikor ujjak simulnak az ujjaihoz az asztal rejteke alatt. Nem kell meglesnie,
kihez tartoznak, pontosan tudja, mert egyik oldalán Armin ül, a másikon meg az
a lóarcú pancser, akit elég csak
meglátnia, és már pofán is verné. Viszket a tenyere, annyira idegesíti, hogy
többnyire nem tud magán uralkodni.
Armin
ujjai melegek és biztatóak. Összefűzi az övéivel a legnagyobb titokban, és
finom erővel szorítja, reményt önt belé a legkétségbeesettebb órákban, amikor
minden kérdéses, amikor minden hamis, minden reményvesztett. Ezek azok a
pillanatok, amikor Eren elbizonytalanodik abban, hogy valóban képes lesz valóra
váltani a közös álmukat Arminnal. Hogy teljesíteni tudja az apja utolsó
kívánságát, mielőtt végleg elvesztette. Hogy rá tud-e lelni az óriások titkára,
és képes lesz-e kiirtani az összeset. Armin ekkor ad erőt, kitartást, reményt,
minden egyebet.
–
Eren – súgja oda lopva, nagyon halkan. – Többet kellene enned.
És
igaza van, a monoton kanalazás közben nem sok jut a gyomrába, csak felemeli a
félig üres kanalat, abból visszacsorog a kevéske levés nagyja, és csupán egy
negyed kortyot nyel le. Az ádámcsutkája mozog, nagyon elgondolkodik valamiféle
butaságon. Olyan közel van már, hogy a Felderítő Egység tagja lehessen. Olyan
közel, hogy a legjobbak között lehessen. Olyan közel, hogy kijuthasson a
falakon túlra.
–
Ha nem eszel eleget – folytatja Armin is csendesen –, akkor hogy jutunk el az
óceánhoz?
Ó,
az óceán.
(Tényleg.)
Először
ennie kell.
Először
meg kell erősödnie.
Mosolyog.
Két
hónappal később megtörténik Trost, és többé nincs oka mosolygásra.
Többé
nincs oka semmire.
Thomas
halott.
Franz
halott.
Mina
halott.
(Az egész harmincnegyedik egység
halott.)
És
Marco…
Marco
halott, a felszerelése eltűnt róla,
valószínűleg tönkrement. (Vagy valaki erőszakkal megszabadította tőle).
Eren
egy óriás.
Eren
egy szörnyeteg.
Eren
a remény, az emberiség utolsó reménye. Emlékszik Arminra, emlékszik a fiú
remegése, a kezének érintésére, ahogy mindenki szeme láttára összefonta az
ujjaikat. Erre emlékszik, pedig akkor félig öntudatlan volt még. Emlékszik, és
nem bánja, mert Armin egyszerűen csak Armin,
ő pedig Eren, egyszerűen csak Eren.
Holttestek
halmán állnak éppen, törnek felfelé a csúcsra, próbálnak feljutni a fal
tetejére. Többé nincs oka mosolygásra, többé nincs oka semmire sem.
Miért
is?
(Ó,
igen.)
Egy
óriásoktól hemzsegő világban nincs
boldogság. Csak remény a boldogságra
– ami elillan, mert egy háborúban mindig vannak vesztesek és győztesek, és
a béke, amit vér és könny árán
kiharcolnak, sosem a legtökéletesebb.
A feketén nehezen látszik a vörös, de a vér attól még ott van. Mindig ott van.
II.
Nem
Eren
nem
szörnyeteg. Kell idő, amíg erre ráébrednek, kell idő, amíg az emberiség utolsó
reményévé nem avanzsálódik, amíg belé nem kezdik fektetni a bizalmukat, ahogyan
ő is beléjük. Mi is kell ehhez, hogy megtörténjen? Újabb vörös a feketén, újabb
meg újabb mészárlása az ártatlanoknak.
Az
ötvenhetedik falakon túli expedíció rettenetes, a Nőstény tombol, úgy tapossa
az embereket, ahogyan az emberek a hangyákat. Egytől egyig hangyák a hatalmas
óriások szemében. Nem táplálékforrás, nem a gyilkolás kéjének alanyai. Ők
gyakorlatilag hangyák, akik valahogy az útba kerülnek, ezért meg kell őket
ölni. Az óriások ostobák, nincs eszük, tömik magukba az embereket, hogy utána
kihányják.
Eren
térdel, a gyomrára szorítja a kezét, öklendezik. Armin hátrafésüli a haját,
Mikasa vizet tölt, hogy kortyoljon belőle óvatosan egyet, mert a hányás íze
marja a torkát. Remeg a gyomra, izzadtság gyöngyözik a homlokán.
Mikor
felállnak, Armin keze megpihen a bőrén.
–
Lángolsz – nyíl tágra a szeme. – Lázas vagy!
Mikasa
azonnal leutánozza a mozdulatát, a döbbenet az arcára van írva.
–
Lázas – kapja a fejét a szoba sarka felé. Levi hadnagy, az emberiség legerősebb
katonája karba font kézzel áll, a hátát a falnak támasztja. Teljesen közömbösen
bámul vissza rá, egyszerűen nem fogja fel a helyzet súlyosságát. – Lázas! –
ismétli Mikasa felháborodottan. – Elég volt! Mit tettek vele? Nem hagyom! Többé
nem! – És fenyegetőn indulna meg a hadnagy felé, szemlátomást feltett szándéka,
hogy végezzen vele, Levi pedig felvonja a szemöldökét, kíváncsiság csillan fel
a szemében, és valami történik, valami bizonyosan történik, szólal meg a
vészharang Eren elméjében, és éppen időben… Ó, hál’ istennek, éppen időben
ragadja meg Mikasa csuklóját.
–
Ne! Jól vagyok.
Armin
felhorkan, nem kommentálja.
Mikasa
tekintete szikrázik a haragtól.
–
Véreztél! – söpri le magáról az érintését. – Folyt a véred, annyit
kísérleteztek veled! Most meg már lázas is vagy! Ne mondd azt nekem, hogy jól
vagy, mert látom, amit látok!
–
Akkor mi lenne, ha behunynád a szemedet… – motyogja Eren. Lüktet a feje azóta,
hogy előző nap lefeküdt, és reggelre nemhogy jobb lett, csak súlyosbodott. A
forró óriástestben töltött kísérletek nem tettek jót neki, egyre nyomasztóbb és
nyomasztóbb, egyre több helyen sajog. Már az összes izmában érzi a fájdalmát,
és a szemére mintha ránehezedett volna valami. (Talán igazuk van a többieknek,
tényleg lázas.)
–
Hanji megvizsgálja – adja be végül a derekát Levi. Ellép a faltól, az ajtó felé
megy. A keze a kilincsre simul, és nem néz hátra, amikor hozzáteszi: – Pihenj
le, Eren. Borzasztóan festesz.
Eren
leereszti a vállát, lemondó sóhajt hallat. Most már nem szörnyeteg, így ideje hozzászoknia, hogy az emberek
elkezdtek vele törődni. Nem tud, de keményen próbálkozik; engedi, hogy Mikasa
és Armin finom erőszakkal az ágyba tuszkolja, engedi, hogy ott virrasszanak
mellette, amíg a láza le nem megy egy kicsit. Porszáraz a torka, bedagadt és
vörös, olyan, akár a vér. Mikasa vízzel itatja, Armin a kezét fogja.
–
Milyen szép… – krákogja még mindig lázasan, a kábultság határa felé sodródva. –
Milyen szép a sálad… – És kinyúl, eléri Mikasát, eléri az anyagot a nyakában. –
Nem látszik rajta… Nem látszik rajta a vér… – A hangja
motyogásba fúl, homályosan látja, hogy Mikasa és Armin ijedten néznek össze.
Mi olyan ijesztő? – szeretné kérdezni tőlük. A világ?
Vajon
miért félnek az emberek a világ szörnyűségeitől, ha ők maguk tették olyanná?
Eren
ujjai meglazulnak a sál anyagán, lassan eresztik azt.
–
Nem látszik rajta… – motyogja. –
Pedig ott van.
Egy
óriásoktól hemzsegő világban nincs
boldogság. Csak remény a boldogságra
– ami elillan, mert egy háborúban mindig vannak vesztesek és győztesek, és
a béke, amit vér és könny árán
kiharcolnak, sosem a legtökéletesebb.
A feketén nehezen látszik a vörös, de a vér attól még ott van. Mindig ott van.
III.
Tudtam
Az
ötvenhetedik falakon túli expedíció kudarccal zárult, az ötvennyolcadik azonban
hozhat még reményt az emberiség számára. Az óriáserő ismeretlen, az emberiség
féli, mégis hősként emlegeti. Szóba kerül a Mária fal visszafoglalása is,
minden egyes nap keményen küzdenek azért, hogyha valaha is megostromolják
Shiganshina körzetet, sikerrel járjanak.
Eren
felépült, a kezét vér borítja, a saját orra vére, élénken és vörösen látszik a
bőrén. Arról, hogy lázálmában miket hordott össze, sosem beszélnek, de ez nem
jó, mert attól még megtörtént, és Eren halványan emlékszik rá, és tudja, hogy
attól a pillanattól fogva mind Armin, mind Mikasa figyelemmel kísérik a vele
történteket. Egy másodpercre sem eresztik szabadon, ráadásul Armin szeme
ragyog, a bőre fehér és makulátlan, az ő tenyerét nem borítja vér. Ő olyan
tiszta, akár a ma született bárány. Tiszta, akit be fognak mocskolni.
–
Eren? – A hangja halk, kicseng belőle valami furcsaság. Nem a teljes pánik, nem
is egészen rémület, de valami ahhoz hasonló, amit hallva Eren elszégyelli
magát. Néha bevillannak az elméjébe képek, olyan emlékek, amikre nem
emlékezhet, és amik igenis megrémítik, mégsem szeret róluk beszélni.
Armin
keze meleg, az érintése gyengéd. Szeretik fogni egymás kezét, és nem törődnek
azzal, hogy ki nézi meg őket.
–
Fázol? – súgja a fiú. – Szinte reszketsz.
–
Észre sem vettem.
Armin
ajkán feldereng egy halovány mosoly.
–
Tudtam, hogy ezt fogod mondani.
–
Tudtam, hogy te észre fogod venni
helyettem is.
–
Tudtam, hogy nem hallgatsz
Hanjira, és nem veszed fel a köpenyedet. – A hóna alatt szépen összefogva,
igenis ott pihen a köpeny, rajta az embléma, a szabadságnak kék és fehér tollú
szárnyai. Amikor Eren vállára kanyarítja, mindketten megborzonganak.
–
Talán neked kellene jobban felöltöznöd – sandít rá Eren. – Te is fázol.
–
Tudtam, hogy ezt fogod mondani.
–
Tudtam, hogy nem fogod észrevenni.
Eren
nem emlékszik az álmára, ám majdnem minden reggel ismerősnek találja Mikasát. A
haját méregeti, a rövidre vágott tincseket, aztán összeráncolja a homlokát, és
olyasmiket mond, hogy „Mikor nőttél fel
ennyire?”, „Hogy eltelt az idő…”, s ezeket ő maga sem érti, honnan szedi.
Egyik alkalommal arra sem emlékszik, hogy a sálat Mikasa tőle kapta. Akkor
Mikasa elmondta, hogy amikor beteg volt, akkor sem emlékezett.
Aggódnak érte, valamennyi felderítő szemében ott lapul az
aggodalom, lassan már leplezni sem próbálják. Aggódnak érte, pedig nem kellene, mert mindannyian haladnak előre egy úton, és az ösvények láthatatlanok, ahogyan a fonál is, ami egymáshoz köti őket. Eren
néha úgy érzi, pontosan látja az ösvényt, amire rá kell lépnie.
–
Mondd, Eren… – Armin előtte áll, a tenyere meleg és izzadt, megpihen Eren
mellkasán, valahol ott, ahol a szíve dobog egyre hevesebben. – Félsz valamitől?
–
Hogy én? – lepődik meg. – Félnék valamitől? – A kezét a nadrágjába törli,
messziből kiszúrja Levi elégedetlen arcát, az undorodó fintorát, ami szétterül
és eltorzítja a szép vonásait. Megengedett már ez a távolság, mert kiépült a
bizalom. Eren nem fél tőle, és az emberek sem félnek már tőle. Már nem
szörnyeteg, csak egy fiú döbbenetes képességgel, ami az emberiség hasznára
válik.
–
Félsz az óriásoktól? – kérdi gyengéden Armin.
–
Nem az óriásoktól félek. – Eren ránéz, őszintén csillog a szeme. Sosem
gondolkodott el korábban, hogy fél-e még valamin. Amikor először pillantotta
meg a Kolosszális Óriást a Mária fal fölé emelkedni, akkor sem a rettegés
szorította össze a torkát, hanem a harag,
mert ő megmondta, ő megmondta Hannes úrnak és a többi
idiótának, hogy nem vedelni kell, hanem a falat őrizni, de a falat… A falat áttörték. Amikor megpróbálták
kihúzni az anyját a törmelékek alól… Akkor sem félelmet érzett, hanem
kétségbeesést. Ki kellett húzniuk! Az óriások… elvették tőle Shiganshinát,
elvették az otthonát… és most elvették a családját is… Ez nem félelem, tudatosul benne, hanem valami más. De akkor mi a félelem?
–
Ha nem az óriásoktól, akkor mitől?
–
Nem hagyod annyiban?
–
Mindig is tudtam, hogy valamitől
félsz. Kíváncsi vagyok.
–
Te mitől félsz? – szegezi neki a
kérdést. – Ha válaszolsz, én is válaszolok.
–
Ó, én nagyon sok mindentől. – Armin
szégyenlősen mosolyog, úgy vallja meg. – Tudod… Én nem vagyok hős, Eren. Nem
tudok óriássá változni, mint te. Nincs olyan erőm, mint Mikasának… Nem tudok
másokat irányítani, mint Jean. Nem tudok úgy összedolgozni másokkal, ahogyan
Connie és Sasha. Én…
–
Csak te vagy.
–
Valahogy úgy – vakarja meg a fejét.
Eren
értőn bólint.
–
Tudod… Először nem tudtam, ki vagy
– mondja aztán neki halkan.
–
Nem tudtad? Hogy érted?
Eren
megrántja a vállát.
–
Amikor megláttalak azon a napon. – Felé fordult, mélyen a szemébe néz. Érzi,
hogy valami más, érzi, hogy izzad a tenyere, érzi, hogy meleg rajta Armin
köpenye. Már nem vacog, nem fázik. Armin az, aki a reményt adja, Armin melegíti
fel őt. A barátságuk mély és szenvedélyes, álmokkal átszőtt, mennybéli csoda,
ha úgy tetszik. – Azon a napon – folytatja, mikor látja az értetlenséget Armin
arcán –, amikor először találkoztunk. Yvonne néni kölyke és a barátai
megütöttek. Sírtál is.
–
Az ilyenekre bezzeg emlékszel… – sóhajt Armin csalódottan. Aztán mosolyog, mert
Eren ritkán beszél erről, és ezt mindketten pontosan tudják. – Figyelek,
folytasd.
–
Először nem tudtam, ki vagy – ismételi. – Egy fiút láttam, aki nem harcolt. Ha
nem harcolsz, sosem győzhetsz. Ha nem győzöl, sosem leszel szabad. Ezért kell
harcolnunk, mondogattam magamnak mindig is. És akkor találkoztam veled, és
fogalmam sem volt róla, hogy hogy hívnak, ki vagy, mi vagy, miért nem csinálsz
semmit… Miért csak ülsz, és tűröd, hogy megverjenek.
–
Én nem…
De
Eren beléfojtja a szót:
–
És akkor azt mondtad – emeli meg egy kicsit a hangját –, hogy neked nem kell
harcolnod. Te már győztél, mert…
–
Mert nem futottam el – szélesedik ki a mosolya. – Igen… Én is emlékszem.
Eren
megérinti a karját, már-már ölelésbe vonja őt. Magán érzi a kíváncsi-zavarodott
tekinteteket, mintha pusmogást hallana, de ő se nem lát, se nem hall, senki sem
érdekli, egyedül Armin. Nekidönti a fejét a fiú vállának, beledörgöli az arcát.
–
Majd rájöttem, hogy te vagy – mormolja. – Majd rájöttem… Hogy végre találkoztunk.
–
Eren… – Armin megremeg, a hangja vékonyodik. – Te mégis… miről beszélsz?
Eren
nekidől, hozzásimul, eggyé akar vele válni.
Tudtam – gondolja kétségbeesetten. Tudtam, hogy te vagy az.
Az
injekciós tű súlyos a kezében, a lemenő nap gyönyörű, a horizont rózsaszínben
és aranyban úszik, belékúszik a vörösség színe is. Lélegzetelállító – mert a világ gyönyörű, a világ szörnyűséges.
(Kegyetlen,
de gyönyörű.)
(Hiába
gyönyörű, ha egyszer kegyetlen.)
Lenéz
a kezében tartott tűre, a vörösség, a vére elérte. Keresi a tűt, keresi a
kiutat a földi Pokolból, de semmit sem talál, csak Armin remegő ujjait, amint
körülölelik az ő vékony, esetlen ujjait.
–
Eren… – hallja a hangját.
Eren…
Később találkozunk… Eren.
Talán ez a hang az, ami félelmetes.
Talán ez az a pillanat, amikor félek.
Elereszti
Armint.
Ez
az, ami félelmetes.
Ez
az, amikor fél.
Ez
az, amit soha nem akar megtenni, mégis megtesz, mert a kezében, amit korábban
bemocskolt, így most kormos és így fekete, nincs ugyan az injekciós tű, mégis
kétezer év vére borítja.
Egy
óriásoktól hemzsegő világban nincs
boldogság. Csak remény a boldogságra
– ami elillan, mert egy háborúban mindig vannak vesztesek és győztesek, és
a béke, amit vér és könny árán
kiharcolnak, sosem a legtökéletesebb.
A feketén nehezen látszik a vörös, de a vér attól még ott van. Mindig ott van.
IV.
Ki
Ki ez a lány? Mik
ezek az emlékek?
Kinek
az emlékei ezek?
Eren
a fülére szorítja a kezét, vér dobol benne. Semmit sem lát, semmit sem hall, közben
mindent lát és mindent hall.
–
Aggódom érte – magyarázza éppen Mikasa Hanjinak és Levinak. – Valami nem
stimmel vele. Azóta nem, hogy megbetegedett.
–
Már előtte is furcsán viselkedett – toldja meg Armin rettegő hangon. Mind a
négyen oldalt sandítanak, úgy tesznek, mintha a véletlen műve lenne. Eren a
fejét fogja, a fülét szorítja, sajog mindene, úgy érzi, az eszét veszti. Ez az
őrület. Ez az őrület első jele. Talán így születnek az óriások is. Az óriások
talán emberek, akik valamilyen módon az eszüket vesztik. Az ötvennyolcadik
falakon túli expedíció a nyakukon, a Nőstényt nem sikerült elkapni, a
Kolosszális és a Páncélos nyomát látni sem lehet Trost illetve Shiganshina óta,
és… ó, és… Eren vér borította kezéből
lassan kicsúszik az irányítás. Meg fog bolondulni. Óriás lesz ténylegesen
is, nemcsak egy fiú, aki óriássá tud változni.
–
Nem akarom, hogy részt vegyen az expedíción.
–
Ezt nem te döntöd el, Mikasa.
–
Megérjük az aggodalmadat – mondja Hanji kedvesen –, de igazat kell adnom
Levinak.
Armin
felcsattan:
–
Eren nincs olyan állapotban, hogy küldetésre menjen! – És minden figyelem felé
fordul. A terem elcsendesedik.
Armin
csendes. Armin kedves. Armin félénk.
Armin
nem kiabál.
Armin
más.
–
Már nem tudom, ki ő – vallja meg
Levinak és Hanjinak csendesebben, és ijesztően ragyog a tekintete. – El fogjuk
őt veszíteni.
–
Soha! – Mikasa ökölbe szorítja a kezét. – Soha nem adjuk fel Erent.
–
De ha azt akarjuk, hogy egy nap betömje a Mária falban tátongó lyukat – veszi
vissza a szót Armin –, akkor időt kell hagynunk neki a gyógyulásra. Amikor
átváltozik, nem tudjuk, mi történik vele. Azon a kísérleten… A fél arca olyan
maradt, mintha még most is óriás lenne. Mi van, ha akkor… Mi van, ha akkor
történt vele valami?
–
Arra gondolsz – ráncolja a szemöldökét Levi –, hogy a kölyökből egy nap végérvényesen is óriás lesz?
–
Nem tudom, mire gondolok!
Armin
fél.
Kétségbeesett.
Nem tudom, ki vagy – visszhangoznak
a szavai Eren fülében. Megrémisztesz,
Eren.
Összeszorítja
a szemét.
–
Dina… – nyöszörgi. – Dina…
–
Ki az a Dina? – kérdi Krista aggódva. Rémült, Ymir a vállán tartja a kezét.
–
A te neved Krista? – fordul felé
Eren. – Pont Krista?
–
Eren? Megrémisztesz.
–
Te pedig Ymir vagy? – néz végig a
szeplős lányon.
Ymir
felhúzza a szemöldökét.
–
Ennyire beütötte a fejét? – pillant Arminra és Mikasára, róluk pedig Levira és
Hanjira. – Mégis mi a francot művelnek ezzel a szerencsétlennel „kísérletezés”
címszó alatt? Ő talán Krista – fordul vissza aztán Eren felé –, én pedig talán
Ymir vagyok.
–
Talán? – leheli Eren reménykedve. Lüktet a feje, nem bírja tovább. A térdére
zuhan.
–
Minden csak talán – feleli erre Ymir szenvtelenül. – Egy ilyen kegyetlen és
szörnyű világban mégis mit vársz? Senkiről sem lehet tudni biztosan, hogy
kicsoda.
–
Talán…
–
És te? – Ymir megnedvesíti az ajkát. Végigméri. – És te ki vagy? – kérdezi.
–
É-én?
–
Igen, te. – Ymir a szemét forgatja. – Idióta. Komplett idióta.
–
É-én…
Ki is vagyok?
Ki is vagyok?
A
nevek mantrává válnak az emlékek hatására.
(YmirUriFriedaGrishaErenKruger.)
(GrishaErenKruger.)
(KrugerGrishaEren)
(ErenKruger.)
–
Talán Eren – mondja bizonytalanul. – Talán
Eren vagyok.
Ezzel
el is dől: az ötvennyolcadik falakon túli expedíció éppolyan átlagos lesz, mint
amilyen az ötvenötödik is volt. (Az ötvenhatodik expedíciót nem lehet annak
sorolni, mert a végén megjelent Eren, a tizenöt éves óriásváltó fiú, a falak
szörnyetege, az emberiség legutolsó reménye.)
Erent
ágyba dugják, Armin megcirógatja az arcélét, mielőtt felfegyverkezne.
Mikor
visszatérnek, egy szót sem szólnak. Az expedíció nem volt átlagos.
Mikasa
kimossa a sálját, utána kicseréli a borogatást Eren homlokán. Szomorúan nézi.
Eren
felköhög, megpróbál felülni.
Tudja. Egyszerűen csak tudja.
–
Ki az? Ki halt meg? Mi történt?
(Csak tedd, amit tenned kell.)
(Csak haladj előre.)
(Nem tehetsz semmi mást.)
A
Páncélos Reiner.
A
Kolosszális Connie.
A
Nőstény Krista.
A
Marcangoló Marco.
Marco
él és virul, Marco ellenség.
Krista,
Connie és Reiner mind ellenségek.
Eren
köhög. Úrrá lesz rajta a rémület.
–
Ki az? Ki halt meg?
Egy
kicsit mindannyian.
Egy
óriásoktól hemzsegő világban nincs
boldogság. Csak remény a boldogságra
– ami elillan, mert egy háborúban mindig vannak vesztesek és győztesek, és
a béke, amit vér és könny árán
kiharcolnak, sosem a legtökéletesebb.
A feketén nehezen látszik a vörös, de a vér attól még ott van. Mindig ott van.
V.
Vagy
Vagy győznek, vagy veszítenek.
Vagy-vagy.
Eren
felhúzza a lábát, a gyermek az anyja hasában hasonlóan várhat valamire.
Ő
mire is vár?
A
fal felé fordulva alvást színlel, amikor nyílik az ajtó. Léptek zaja
hallatszik, besüpped az ágy, panaszosan nyikorog kettőjük súlya alatt, Mikasa
hátulról öleli. A sálja fekete, makulátlan, az évek során rongyos.
Armin
Eren karjában talál vigaszt.
Ölelik
egymást hárman, siratják az elveszett gyermekkorukat. Együtt vágynak valami
után, amit talán soha sem kaphatnak
meg.
Elnyomja
őket az álom, az emlékek összekavarodnak.
Vagy Eren, vagy Eren.
Ő
is Eren, ő is Eren.
Mikor
felkel, hirtelen mindenre emlékszik.
Nézi
Armin alvó alakját, érzi Mikasa testének melegét, és így érzi mindkettőjüket,
és elönti a boldogság, amiért biztonságban tudhatja őket.
–
Kruger vagyok – próbálja ki. – Kruger vagyok.
Kruger
lenne?
Kétli.
Ő
Eren.
De
Kruger is Eren.
–
Kruger vagyok – közli a szoba csendjével, és mivel ő fekszik közepén, semmit
sem lát. Nem látja, hogy Mikasa tágra nyílt szemmel hallgatja, nem veszi észre,
hogy Armin kisujja árulkodón remeg meg.
Egy
óriásoktól hemzsegő világban nincs
boldogság. Csak remény a boldogságra
– ami elillan, mert egy háborúban mindig vannak vesztesek és győztesek, és
a béke, amit vér és könny árán
kiharcolnak, sosem a legtökéletesebb.
A feketén nehezen látszik a vörös, de a vér attól még ott van. Mindig ott van.
VI.
Majd
Majd felépül.
Abban
a percben, hogy kimondta Kruger nevét, valahogy minden más lesz. Eren
lesz más. A fonál, ami összeköti valamennyiüket, láthatatlan, de vannak, akik
képesek rá, hogy láthassák. Eren látja
az ösvényeket.
A
Bestia nyomorba dönti Ragakót, a Kolosszális felperzseli a délvidéket.
–
Shiganshina – jelenti be Erwin parancsnok. Ép és egészséges, ereje teljében
levő. Végighordozza rajtuk a tekintetét, a Felderítő Egység száma hatalmasra duzzadt.
A lány, akinek a vállán tartja a kezét, a falak királynőjének vallja magát.
Fiatal, mégis öreg, a haja hosszú és sötét. A neve Frieda, mutatja be Erwin.
Frieda Fritz.
Egy
óriásoktól hemzsegő világban nincs
boldogság. Csak remény a boldogságra
– ami elillan, mert egy háborúban mindig vannak vesztesek és győztesek, és
a béke, amit vér és könny árán
kiharcolnak, sosem a legtökéletesebb.
A feketén nehezen látszik a vörös, de a vér attól még ott van. Mindig ott van.
VII.
Rájöttem
–
Azt hiszem, rájöttem.
Frieda
és Eren leülnek beszélni. Senki sem érti őket, de nem számít.
–
Tudom, ki vagy – mondja neki Eren, mire Frieda bólint egyet.
–
Én is tudom, te ki vagy.
–
Az erő, ami bennem van… Az óriás, ami az enyém…
–
Te már érted – mosolyodik el Frieda szomorkásan. A fejével a többiek felé int.
– Ők sajnos még nem.
–
Én csak a Támadó vagyok.
–
Én pedig az Alapító. Krista a húgom, Historia Fritz, ő a Nőstény, a legjobb barátod, Armin pedig
az unokatestvérem.
–
A nagybátyád, Uri titokban született
fia – mormolja Eren. – És senki sem tud semmiről, senki sem emlékszik semmire.
–
Kivéve néhányukat.
–
Kivéve néhányukat – bólint rá Eren.
Megnedvesíti az ajkát, előredől. – Csak egy üvöltésbe
telik… és elfelejtjük, igaz? Ezt
mondtad?
–
Ó, igen.
–
Elfelejtjük, hogy elárultak minket? Elfelejtik, hogy meg akarják tenni?
–
Egytől egyig.
–
Krista, mármint Historia… – javítja
ki magát. – Kinek az oldalán áll?
–
Kinek is az oldalán? – tűnődik el Frieda. A fejét ingatja. – Fogalmam sincs.
–
Egyetlen üvöltés?
– Igen.
Frieda
szeme nem örvénylik. Frieda önmaga.
–
Akkor mire vársz? Üvölts.
Frieda
nemet int.
–
Még nem – válaszolja halkan. – Még nem jött el az idő.
–
Mire?
–
Inkább mihez.
–
Akkor mihez?
–
A boldogsághoz.
Egy
óriásoktól hemzsegő világban nincs
boldogság. Csak remény a boldogságra
– ami elillan, mert egy háborúban mindig vannak vesztesek és győztesek, és
a béke, amit vér és könny árán
kiharcolnak, sosem a legtökéletesebb.
A feketén nehezen látszik a vörös, de a vér attól még ott van. Mindig ott van.
VIII.
Hogy
Friedának
van szabad akarata, Eren a
szabadságot hajszolja.
Hogy csinálják? Hogyan
is csinálják?
Ebben
a világban nem lehet. Eljutnak Shiganshinába, eljutnak a pincébe, de hatalmas
árat fizetnek. A Kolosszális ontja magából a hőt, felperzseli a körzetet,
elkezdi megsemmisíteni a világot.
Amikor
Connie átváltozik, vannak, akik túl közel vannak. Az idő lelassul, amikor
Connie feleszmél rá, mekkora hibát vétett, az idő lelassul, ahogy Connie és
Sasha egymás szemébe néznek. Túl késő bármit is tenni.
Sasha
sikoltása örökre Eren fülében cseng. Örökkön-örökké, és még azután is, az idők
végezetéig.
Az
átváltozás ereje másokat is magával ragad – például Jeant, aki megindul Sasha
után, hogy kimentse, de így a saját végzetébe suhan bele egyenesen, vagy
például Gunthert, aki rosszkor tartózkodik rossz helyen. A Páncélos odébb
kitartóan ellenáll bármiféle támadásnak. A fegyverek, amiket megalkottak,
úgymond páncéltörők, a Mennydörgés Lándzsájának nevezik; megkísérelik elpusztítani
vele Reiner nyakszirtjét. Annyian robbannak fel az elvétett mozdulatnak
köszönhetően, hogy Eren megszámolni sem tudja.
–
Krista! – Ymir szájára nem jön rá Historia neve. A lány – a Nőstény – felé tart.
Eren
megkerüli a falat, átjut a túloldalára.
A Bestia – dobog a szíve. A
Bestia.
Ki
lehet a Bestia?
Ki
lakozik a szőr alatt?
Az
alak kitépi magát, szomorúan mosolyog. Szép az arca, a haja barna, amilyen a
bundája is. Egy nő az, akit Eren nem ismer, de közben mégis ismer; benne, a testében mélyen
valamiféle öröm éled fel – a viszontlátás
öröme.
–
Tudod, ki vagyok? – kérdi tőle szelíden a nő.
Eren
óriása némán, okosan bámul rá.
–
A nevem…
És
kimondja.
A
kislányból alig maradt valami azon a napon, amikor a biztonságos falakon túlra
merészkedett. Csontok, rajta némi hús és bőr – a kutyák a felismerhetetlenségig
tépték szét.
F.
A.
Y.
E.
J. A. E. G. E. R.
G.
R.
I.
S.
H.
A.
H. Ú. G. A.
E.
R.
E.
N.
N. A. G. Y. N. É. N. J. E.
Egy
óriásoktól hemzsegő világban nincs
boldogság. Csak remény a boldogságra
– ami elillan, mert egy háborúban mindig vannak vesztesek és győztesek, és
a béke, amit vér és könny árán
kiharcolnak, sosem a legtökéletesebb.
A feketén nehezen látszik a vörös, de a vér attól még ott van. Mindig ott van.
IX.
Te
Ez
a világ más.
Ez
a világ kifacsart, olyan, akár egy rossz álom.
A
pince titka szörnyű, szörnyűségesebb mindennél. Olyasmi, amit mindannyian
sejtettek.
Eren
áll, a képet nézi, féloldalt Faye Jaegert lesi.
–
Hogy lehetsz életben? – leheli a kérdést, mire Faye felsóhajt.
–
Ez a világ más – mondja. – Minden más.
–
Azon a napon…
–
Azon a napon nem haltam meg, úgy lehetek életben.
–
Én… – Eren felszusszant, semmit sem ért. – Nem értem – mondja ki. – Ezek az
emlékek…
–
Vajon te te
vagy, Eren? – kérdi a nagynénje. – A világ rossz, a világ kifacsart, de lehet,
hogy te vagy az, aki éppenséggel
nem illik bele.
–
De ha nem illek bele – ráncolja a homlokát –, akkor hova tartozom?
–
Erre a kérdésre kell meglelned a választ. – Elé tolja a képet, a mutatóujja az
alakokra siklik. Gyönyörű, díszes ruhát viselnek egytől egyig, Faye állítása
szerint egyszer sem kellett nélkülözniük. Míg a Tybur család Liberio internáló
táborában sínylődik a többi eldiaival, ők a falakon túl, hatalmas és pompás kúriában
élik az életüket. Egészen addig boldogak és nyugodtak, míg egy nap Grisha és
Dina fia, Zeke meg nem szökik.
Zeke.
Zeke, aki a féltestvére.
–
Hány éves volt ekkor? – simítja meg Zeke arcát.
–
Hét – feleli Faye szemrebbenés nélkül. – Hétéves csupán. Gyermek még.
–
De miért szökött meg? Hova ment?
–
Nem tudjuk. – Faye megvonta a vállát. – Eltűnt, mintha soha nem is létezett
volna. Marley szemében ez megbocsáthatatlan bűn volt, Grisha és Dina nyilvánvaló
bűne. Önként hajoltak meg a kormány akarata előtt, önként adták át magukat
testestül-lelkestül. „Juss el a Paradis
szigetére!”, szólította fel Kruger. Amikor beinjekciózták és a mélybe
lökték volna őket, „Bagoly” megakadályozta.
„A feladatotok, hogy befejezzétek a
küldetést!”, ezt mondta nekik. „Vegyetek
búcsút egymástól, lépjetek egy olyan útra, ami számotokra is kifürkészhetetlen
még. Menj a falakon túlra, Grisha Jaeger, és találj magadnak egy asszonyt, aki
fiút szül majd neked. A neve Eren legyen. Ő lesz a Kiválasztott.”
– Ez nevetséges!
Eren
felcsattan. Remeg a keze, az emlékek zavarodottak az elméjében, nem illenek rá
erre a teljesen más világra. Az emlékek tudatában teljességgel érthető, amikor
Faye azt mondta, hogy nem illik ide. Ő valaki más, nem a Kiválasztott, akire a
világnak szüksége van. Valaki egészen más.
Faye
folytatja:
–
Grisha és Dina eleget tettek Kruger kívánságának.
–
Kruger? – Eren előredől, mohón kérdez. Én
Kruger vagyok, gondolja. Eren Kruger
vagyok. Tudom, ki vagyok. Először nem tudtam, majd rájöttem, hogy…
–
Dinára is jutott egy feladat. – Faye megdörgöli a szemét, fáradtnak látszik.
Hosszú volt az út Shiganshina körzetig, a falakon túlról, jó messziről
érkezett. – Dina… Vajon hol is van most? – tűnődik el. – Ó, igen. Marley
trónján – jut eszébe. Nagyot sóhajt, szomorúan mosolyog. – A gyermekek, akiket
a világra hozott, Zeke féltestvérei. Nem a vérrokonaink, mégis a családunk
részesei. A férfi, akihez nőül adták, a Grice család tagja. Lehet, hogy az
emlékek során róluk is találtál valamit. Grice és Grisha… jó barátságot ápolt
egymással. Bevallom, még nekem is megakadt a szemem rajta.
–
Grice? – Eren számára ismerősen cseng a neve, emlékszik a kétségbeesetten
menekülő férfira, akit előbb-utóbb utolértek az óriások, és minden bizonnyal
apró darabokra szaggatva, élve felfalták.
–
A testvérét a „Paradicsomba” küldték. – Faye sóhajt egyet, még fáradtabb. A
vállára nehezedik a fájó múlt súlya, kihúzza magát, megcirógatja a fényképnek
nevezett családi portrén Grisha komoly arcát, Dina széles mosolyát. Eren
féltestvére, Zeke egészen szégyenlősen ül az anyja ölében. Vajon hol lehet? Mi
történhetett vele?
–
A „Paradicsomba”? – ismétli. – A testvérét?
–
Mr. és Mrs. Grice botor módon részt vett egy felkelésben. Nagyjából tíz évvel
ezelőtt történt. Az idősebbik gyermekük, Colt akkor volt hétéves, a kisebb,
Falco csupán kettő. Mindketten állandóan az anyjuk szoknyája mögé bújtak.
–
Miféle felkelés volt ez?
–
Újjáépítőknek nevezték magukat, Eldiát akarták feltámasztani a porból.
Mondhatni, nem a legokosabb húzásuk volt. Grice testvére volt a főkolompos, a
feleségével azt szerette volna, ha Colt visszaszerzi az ellopott erőt.
–
Az Alapító Óriást, ami most Frieda Fritz kezében van.
–
Pontosan – bólint Faye. – De Colt… elárulta a mozgalmat.
–
Feladta a szüleit? – sokkolódik Eren. – A saját szüleit?
–
És nemcsak ez történt. – Faye ismét sóhajt, az ajkát nedvesíti, a homlokán
mélyül a ránc. Öregebbnek tűnik, mint valaha, és Eren hirtelen késztetést érez
rá, hogy átölelje. – Colt ezek után eltűnt. Fogta az öccsét, és Zeke-hez
hasonlóan nyoma veszett. Fogalmunk sincs, hol bujkálnak ezek a gyerekek. Hogy
azóta… mi lett velük.
–
Semmilyen nyomot nem találtak?
–
Marley? – Faye gyöngyöző kacajt hallat. – Azt hiszed, Marley komolyabban foglalkozik
az eldiaiak sorsával? Még Zeke-et sem kerítették elő, pedig a Jaeger család
őrjöngött. Befolyásos család, a Támadó Óriásuk annak idején rendesen
kiszolgálta a marleyi kormányt, amikor megdöntötték az Eldiai Birodalmat.
Eren
bólint, érti, de közben nem érti. Egyformák, ez a napnál is világosabb.
Egyformák, miközben a világ összeomlik körülöttük a saját hibájukból. Ők
formálták ilyenné a világot, ők is fogják a nyomorba dönteni.
Faye
él, Faye nem boldog, Faye belefáradt az életbe.
–
Házas vagy? – kérdi tőle Eren. Ismerősek a vonásai, komoly a tekintete. Hol az
a kisgyerek, akire Eren emlékezik? Hol az a vidámság, amit az a kilenc éves
kislány magáénak mondhatott, mielőtt a kutyák széttépték? – Vannak gyermekeid?
Boldog vagy… Csak egy kicsit is?
Faye
ránéz, nem nevet, de nevetni szeretne.
–
Boldogság? – kérdez vissza. Van férje, vannak gyermekei.
Faye
nem Jaeger többé, hanem valaki más.
Faye
neve egy ideje Hoover, a gyermekét Bertoltnak hívják.
Faye
Bertolt Hoover édesanyja. Bertolt Eren unokatestvére.
Mikor
Eren odaáll Bertolt elé, mindketten sokkoltak. Bertolt azért, mert látja a rég
nem látott anyját, Faye azért, mert a fia magasabb azóta, hogy utoljára
találkoztak.
Bertolt
félszegen mosolyog, remeg a keze, amikor Eren felé nyújtja.
–
Helló – motyogja, mire Eren megragadja. Kevesen élik túl Shiganshina ostromának
első hullámát, mindannyian kimerültek a harctól. A pince remek menedék, az
ellenség nem ismeri a lefelé vezető utat, ahogyan azt sem, hogy hova vezet a
pincéből nyíló út. Faye magabiztosan halad előre, és a magabiztosságában
furcsamód társra akad Hanji személyében. Hanji leengedi a feltűzött haját,
leveszi a szemüvegét, hogy megtörölje a lencsét. Nő vagy férfi – nem számít.
Eren
nem kap levegőt, a hasonlóság szembeötlő – a gyomra felkavarodik az emlékekre.
Shiganshina élénkebb, mint valaha: a torz mosoly az óriás arcán, a pillanat,
amikor kihúzza az asszony testét a romok alól. A torz mosoly, amit egy nap
viszontlát a kadétok között. A göndörkés fürtök, a mosoly nem ismer félelmet,
valamiért azonban ismer kegyelmet.
Hanji
Faye felé fordul.
–
Ha vérrokonok nem is – mondja komolyan –, egy család vagyunk.
–
Grisha köt össze bennünket – biccent Faye. – Grisha és a nővéred, Carla.
Hanji
felsóhajt, a vonásai ellágyulnak.
–
Először nem tudtam, ki vagy – néz egyenesen Eren szemébe –, majd rájöttem, hogy
te
vagy.
A
karjába vonja, szorítják egymást. Hanji karjában lenni majdnem olyan érzés,
mintha az anyja ölelné. Amikor elhúzódnak, fülön csípi, csillog a szeme a
lencse mögül; hosszú haja csiklandozós érzést hagy maga után. Bertolt esetlen a
maga módján, ölelkeznek, és végre, annyi rossz után végre történik valami jó.
Mikasa
a nyakába csimpaszkodik, Armin a szájára szorítja a kezét. Mindketten remegnek,
Mikasa fekete sála több ponton sötétebb valamitől.
Sasha
halott. Jean halott.
Sokan halottak. Túl
sokan.
–
Nincs más út – közli velük Faye. – Be kell fejeznünk a küldetést.
–
De hogyan akarod ezt tenni?
–
Harcolni fogunk – feleli. – Mindenáron végeznünk kell az ellenségünkkel.
–
Frieda biztonságban van. – Eren a falak uralkodója felé sandít, a lány vagy nő
csuklya mögé rejtette az arcát abban a minutumban, hogy lesétált a mélybe
vezető lépcsősoron. – Legalább egyszer meg kell ismertetnünk a világgal az
Alapító Óriás erejét. Friedának üvöltenie kell.
–
Akkor dőljön el így – hagyja helyben Faye. – Vessük véget a háborúnak.
Felmennek. Csekély a létszámuk, de elszántabbak, mint valaha.
–
A célpontunk elsősorban a Kolosszális Óriás! – süvölti Faye. – Ki kell
iktatnunk, mielőtt mindannyiunkat élve éget el! – És a kezébe harap, felizzik
az aranysárga fény, előtör belőle a majomszerű óriás, maga a Bestia. Ráérősen,
látszólag lustán dobálózik a súlyos kövekkel, minden egyes találat agyonzúz
valakit az ellenség oldaláról. A marleyi katonák, az eldiai kadétok mind az
életükért, a birodalmukért küzdenek. Az eldiai kadétok kivétel nélkül azért,
hogy lemossák magukról és a családjukról a felmenőik szégyenteljes bűneit.
– CONNIE! – sikolt valaki. Krista (vagyis Historia) az.
– KRISTA! – süvölti Ymir, és a Nőstény felé veszi az irányt.
Köpenyes
alakok harcolnak a levegőben, penge villan össze pengével. Összecsapnak,
foggal-körömmel küzdenek.
Eren
ököllel Reiner arcába vág, és felüvölt fájdalmában, amikor Marco hátulról
ráveti magát. A Marcangoló nem véletlen kapta ezt a nevet, kemény az állkapcsa,
szívósak a fogai, játszi könnyedséggel szántja fel Eren óriásának a bőrét.
Valaki
a levegőben pördül, lesújt a Marcangolóra. Annie
az utolsó pillanatban érkezik, Mikasa és Armin hálásan kiáltják kórusban a
nevét.
–
Még nem halhatsz meg, Eren – telepedik a vállára. Leül, Eren hajába
kapaszkodik. Barátok ők, barátok a maguk módján, és csak akkor mutat ki igazi
érzelmet, amikor szemtől szemben áll Marcóval. A Marcangoló óriásalakja nem
füstölög, de Marco kitépi magát, egyenesen áll, izzó gyűlölettel az arcán nézi
őket.
(Ó, hát ez a nap is eljött.)
–
Tudod – szorítja meg Annie az egyik hajtincsét –, én nem vagyok hős. – Armin egykor ugyanezt mondta.
Eren szíve őrült tempóban kalapál. – Sosem vágytam rá, hogy az legyek, és ez
nem az a pillanat, hogy meghazudtoljam saját magamat. Úgy gondolom, egy
háborúnak nincsenek hősök. A hősök a gyerekeknek valók. A világ sötét és
kegyetlen, tele van iszonyattal. Harcolnunk kell, hogy valami jobbá tegyük.
Lehet ez jobb? – szeretné kérdezni Eren, de nem tudja megtenni, mert
Annie így folytatja:
–
Van egy tervem, hogy győzhetnénk le Marcót. Tudom, nem ő a legizzasztóbb
ellenfelünk, de meg kell mondjam, ahhoz képest, ahogyan végezte, eléggé
szívós példány. Ki nem néztem volna belőle ezt a kitartást.
Ki szedte le róla a felszerelését? – teszi fel magában a kérdést Eren.
(A
válasz pofonegyszerű.)
(Saját
maga tépte le.)
(Vajon barátok voltunk valaha is?)
–
Téged ismerve biztosan nem fog tetszeni a tervem, mert eléggé kockázatos –
folytatja Annie. – Mikasa garantáltan őrjöngeni fog, ha megtudja… De nem félek
tőle. Sosem féltem.
(Mi ez a terv?)
Annie
felpillant rá, felcsillan a szeme.
–
Bízol bennem, Eren? – kiáltja. – Bízzál bennem! Le tudom szedni a Marcangolót.
Eren
hisz benne.
Mikor
Marco megcsonkolt teste a karjában feküd, a pengét a hörgő fiú vérző torkának
nyomja.
–
Most én marcangollak téged – fröcsögi dühösen. – Most én élvezem a te
szenvedésedet.
A
penge belemélyed a húsba, Eren összeszorítja a szemét.
–
Eren? – hallja a nevét. – Eren, várj még!
–
Ki az Ördög? Ki az ellenség? – szegezi neki. – Ki vagyok én?
Marco
köhög.
–
Nekem kellene… ezeket… tudnom…?
–
VÁLASZOLJ! – förmed rá. – Gyerünk, te istencsapása!
VÁLASZOLJ!
Marco
torkán vér bugyog fel. Hörög, válaszra képtelen.
Eren
kezéből reszketve csúszik ki a kard, nagyot csattan a háztető cserepén.
–
Meghalt – vizsgálja meg a pulzusát Armin. – Átvágtad a torkát. Elvérzett.
–
A többiek? – Eren fáradtan sóhajt, túl kevesen maradtak. A Páncélost
felrobbantották, Levi és Mikasa egyszerre adta meg a végső döfést. A
Kolosszális mészárlásba csapott, mélyen a testében Connie a viszonzott, ám
elvesztett szerelme miatt eszét vesztetten gyilkol és gyilkol, már nem ura
önmagának.
Krista
legyőzötten térdel a nővére, Frieda színe előtt. Szőke haja vörösbe hajlik,
csapzott és zsíros. Ő lenne a száznegyedik egység istennője? A gyönyörűséges
Krista Lenz, minden fiú vágya?
(Nem.)
(Többé
nem.)
–
Mi lesz vele?
Frieda
megrezzen, nem veszi le a tekintetét a húgáról.
–
Mi lenne? – kérdez vissza. – Meg kell halnia.
–
Na és az ereje? A tizenhárom év?
Frieda
összevonja a szemöldökét.
–
Tizenhárom év? – értetlenkedik. – Te meg miről beszélsz?
–
Ki kell láncolni – magyarázza Eren –, hogy a következő hordozó átvehesse a
helyét. Csak tizenhárom évet élhetünk.
–
Ezt meg honnan szedted?
–
Hát…
–
Micsoda borzalmas gondolat – horkan fel. – Inkább pihenj le. Nincs semmilyen tizenhárom év.
–
De az átok…
–
Mégis milyen átok?
Eren
elhallgat.
Talán te
vagy az, aki nem illik a világba, Eren Jaeger – mondja magának. Talán
te vagy az, akinek ideje most már
tovább állnia.
Mikor
leszedik Connie-t, nem kell dönteniük. Connie meghal, követi Sashát, kiül az
arcára a boldogság. A lány nevét suttogja, és az ég felé nyújtózik.
–
Látom – mondja még Erennek
meghatottan. – Végre látom a fonalat.
– Utána lecsukódik a szeme, örökre megpihen.
Egy
óriásoktól hemzsegő világban nincs
boldogság. Csak remény a boldogságra
– ami elillan, mert egy háborúban mindig vannak vesztesek és győztesek, és
a béke, amit vér és könny árán
kiharcolnak, sosem a legtökéletesebb.
A feketén nehezen látszik a vörös, de a vér attól még ott van. Mindig ott van.
X.
Vagy
Eren
álmodik. Armin teste forró, a szája nyitott; még a nyála is elcsöppent, olyan
mélyen alszik. Mikasa a székben gubbaszt, a lábát felhúzta, a térdét átkarolta.
Alszik a maga módján, de nem sokat, mert bőven elég számára a kevés alvás, és a
sálat még arra a rövid időre sem veszi le magáról.
Eren
álmodik.
A
lányt látja, aki fölé hajol. Ruháján gomb, haja a válla fölé ér.
Mozog
az ajka, Eren ezúttal nem hallja a hangját.
A
lány Mikasa.
A
lány Frieda.
A
lány Kiyomi.
A
lány mindenki.
Eren
fejfájással ébred.
–
Vége lesz valaha? – suttogja a szoba csendjébe.
–
Vége lesz – emeli fel a fejét Mikasa. – Vagy
így, vagy úgy.
–
Én… Azt hiszem, nem tartozom ide.
–
Mert nem is. – A talpa meztelen, alatta csikorog minden. – Gyere velem, Eren –
hívja, és a mező, ahová vezeti, telis-tele vannak kékeslila virágokkal.
A
kilenc ágú fa árnyékában pihennek, Mikasa finoman térdre ereszkedik, így hát
Eren is hasonlóan cselekszik. Mikasa hátán ott ragyognak a Szabadság Szárnyai;
a sálat a nyakában megszínezi valami.
–
A vér – magyarázza, és megmutatja
Erennek a fekete anyagot. – Túl sok rajta a vér,
nem gondolod?
Valóban túl sok.
Az
ujjai Eren arcélére siklanak.
–
Miért sírsz, Eren? – kérdi tőle szomorúan. – Mi bántja a lelkedet?
–
Sírnék? – Eren megérinti az arcát. – Oh – mondja. – Észre sem vettem. Mintha
nagyon hosszú álmot láttam volna – halkítja le még jobban a hangját –, de
egyszerűen nem emlékszem rá. Valamiért úgy érzem, nem tartozom ide.
–
Mert nem is – mondja szelíden Mikasa. – Olyan sokáig aludtál, hogy azt hiszed,
még mindig álmodsz, nem igaz?
– Álmodnék?
A
hangja távolról szól, maga számára is ismeretlen.
–
Én kell tudjam?
–
Azt hiszem, még most is álmodom – sóhajt nagyot.
Mikasa
finoman elmosolyodik.
–
Akkor ideje lenne felébredni, nem gondolod?
– Ideje…
Odahajol
fölé, a gomb a ruháján, a fekete sál a nyakában, a rövid haj… Hirtelen minden stimmel.
–
Akkor próbálj meg felébredni – zümmögi, és Eren bólint.
Ez
a búcsú pillanata, mindketten tudják.
– Később találkozunk… Eren.
És
Eren lehunyja a szemét.
Felébred.
MM.
Először nem tudtam, ki vagy, majd rájöttem, hogy te
vagy.
Te vagy Armin, Te vagy Mikasa Kruger emlékeiből.
Te vagy Eren, mégpedig Eren Kruger.
Te vagy Eren, mégpedig Eren Jaeger.
Te vagy Te.
Eren és Kiyomi az óceánnál vannak, a fekete sálat vér
borítja.
Grisha és Faye egymás kezét fogják, a kapu előtt állnak.
Azon a napon.
(Azon a napon.)
Eren
felnyitja a szemét, ezernyi csillag ragyog le a kékesfekete égboltról. Anyaszült
meztelen, az óceán hullámai a homokos partot nyaldossák. A vízzel teli vödör és
az azt cipelő, szőke lány készen állnak.
– Látod? – mutatja, miközben nekilát,
hogy megformázza a testét. – Így teremtődtök.
Eren
ajka halvány mosolyra görbül, ahogy felismeri.
– Először nem tudtam, ki vagy – mondja
neki –, majd rájöttem, hogy te vagy.
A
lány mosolyt villant rá, nem szól többet – csak akkor, amikor elkészül.
– Kész is vagy.
Egy
óriásoktól hemzsegő világban nincs
boldogság. Csak remény a boldogságra
– ami elillan, mert egy háborúban mindig vannak vesztesek és győztesek, és
a béke, amit vér és könny árán
kiharcolnak, sosem a legtökéletesebb.
A feketén nehezen látszik a vörös, de a vér attól még ott van. Mindig ott van.
Eren
feláll, leporolja magát. Körülnéz.
–
Menj előre – int a lány. – Ott találod az utolsó
ösvényt, amire rá kell lépned.
Eren
látja, így megindul.
–
Eren.
–
Eren.
–
Eren.
–
Eren.
Több
szájból hangzik el a neve, mindannyian
őutána nyújtóznak.
Mindenki ott van, mindenki
ott vár rá.
Mikasa.
Armin.
Sasha.
Connie.
Jean.
Bertolt.
Reiner.
Ymir.
Historia.
Annie.
Marco.
Zeke.
M. I. N. D. E. N. K. I.
Armin
mosolyog, a karjába helyezi a gyermeket.
Ráncos
arcú, szépséges kis csoda, a feje tetején barna hajjal. A szeme kékeszöld,
olyan különleges színű, amilyen különleges maga az óceán. Ő maga is különleges,
mert erre a más világra született.
–
Te vagy az – mondja neki. – Ez a gyermek te vagy, Eren.
Eren
átöleli, könnyek csorognak az arcáról.
–
Vége van – suttogja saját magának, mielőtt a kör végleg megtörne, mielőtt
minden újrakezdődne, csak ezúttal helyesebben és jobban, átok és áldás nélküli
világban, ahol létezik béke, létezik háború, léteznek a világ szörnyűségei, de
a világ csodái sokkal hangsúlyosabbak. Van egy világ, amiben nincsenek óriások.
Van egy világ, amiben nincs királyság sem. Van egy világ, amiben tényleg élni lehet. Ez a világ szabad, Eren pedig… És Eren…
– Most már szabad vagy.
VÉGE
Készült: 2019. 06. 27 – 06.
28.
Megjegyzés: Semmi másról nem szólt, csak egy történetről, amiben
Eren a láthatatlan fonálnak köszönhetően, ami valamennyi eldiait összeköt, egy
olyan ösvényről látott emlékeket, amiket nem láthatott volna, hiszen az a manga
Eren Jaegerének emlékei. Ez az új világ egy olyan világ, amiben az óriáserő
hordozói nem halnak meg tizenhárom év elteltével – és az erő nem száll át, ha
átöröklés nélkül halnak meg –, amiben teljesen mások a hordozók, teljesen mások
motiválják őket. Nem tudtuk meg a miérteket, a hogyanokat, de nem is ez volt a
célom.
Ebben
a világban a Tybur család helyett a Jaeger család él a luxusban, a Támadó az, amelyik kivonta magát a
háborúból. Ebben a világban majdnem
az összes teória érvényesül, ami az évek során megbukott az eredeti történet
során: Hanji és Carla rokonok, Bertolt és Eren rokonok, Marco életben maradt.
Az óriás, amelyik felfalta Carlát, amúgy Hitch (csak nem említettem konkrétan a
nevét). Zeke, Colt és Falco együtt bujkálnak, Zeke családot alapított. (Talán
pont Frieda a felesége. Nem tudhatjuk.)
(Bár tudnám, pontosan mit is írtam.)